Kádár Béla: Melankolikus utazás
… az emberi jogok európai egyezményében, valamint az uniós
országok közös alkotmányos hagyományaiban foglalt szabadságjogok
érvényesülését szavatolja …
(az Európai Unió Alapjogi Chartája)
valami iszonytató lángot szerte látok,
valami nagy-nagy összeomlást, vert hazám!
kik vagytok ti, ahattul fogva ~ átok?
hajlék e föld? általdöfött hazátok?
valami iszonytató lángot szerte látok,
halotti tort hegyormok síró havasán,
körül e horhosokon éber álmok,
vagy megvakultam? én, a dőre látnok?
valami iszonytató lángot szerte látok,
valami nagy-nagy összeomlást, vert hazám!
ez itt a hon, ahol lakom, ihol születtem,
hol nem tudok magamba hazatérni már,
emlékeimben más valaki jár,
vagy fölriadtan én, sietve sebten,
hol át a városon, hol át a kerten?
eh! minden összeroskad, rom, sivár!
ez itt a hon, ahol lakom, ihol születtem,
hol nem tudok magamba hazatérni már!
kik vagytok ti, atyámfiai, honfitársak,
tévútra vitt acsarkodó fenekedők?
ma egy-két épeszű, ki erre jár csak,
legyint: virágzanak-e még a hársak?
kik vagytok ti, atyámfiai, honfitársak,
avagy e milliárdos oligarcha gőg
nyomán reám az elvándorlás vár csak?
hogy én? hogy én? hogy én hazámnak ártsak?
kik vagytok ti, atyámfiai, honfitársak,
tévútra vitt acsarkodó fenekedők?
hát, otthonod ez, hol már fölkopik az állad?
hol mintha száműzetésben leledzenél?
hisz’ fő, hogy többé senki se legyél!
hol nemzetérdekünk is szerte mállad,
ahol az állam bősz-falánk vadállat,
jövőd tapossa! arról csak regél…
hát, otthonod ez, hol már fölkopik az állad?
hol mintha száműzetésben leledzenél?
fejünk fölül? apátok tetőnket eladja!
és capcarázza már vizünket is lazán,
balek a népe, éljenzi meg hagyja,
nem nép az már, csupán a „sült parasztja”!
fejünk fölül? apátok tetőnket eladja!
hasán a gombok lepattogzanak, az ám!
nem lázad föl és föl dehogy akasztja!
alig hallik a becsapottak jajja,
fejünk fölül? apátok tetőnket eladja!
és capcarázza már vizünket is lazán,
sebaj! helyeslitek? a nyáját boldogítja:
a kis barik tudatlanok maradjanak,
elég, ha tudják, pásztoruk hanyag,
na, merthogy ő az úr, afféle szittya,
enni se ád, az éheseket szidja,
az istent is, mert mély a sár, latyak,
sebaj! helyeslitek? a nyáját boldogítja:
a kis barik tudatlanok maradjanak,
de baj! mert nem haza, hol népszabadság nincsen!
hazát keresni menj! avagy maradj magyar!
és küzdj! szabad hazát nem ád az isten,
mert ellopták, te mamlasz lásd be, ingyen!
de baj! mert nem haza, hol népszabadság nincsen,
mert szolga nyáj alatt zokog e csont avar,
kezed talán a nagykapu kilincsen?
hová? nem lesz, ki holnap visszaintsen!
de baj! mert nem haza, hol népszabadság nincsen!
hazát keresni menj! avagy maradj magyar!
maradj magyar és küzdj, az istenért!
A nap lemenőben van, opálosan dereng a mező, százféle zöld és szürke, mindegyik más árnyalatban fénylik, páfrányzöld, mohazöld, fűzöld, olajzöld, ezüstszürke, ködszürke, bagolyszürke, farkasszürke fel-felvillan. Pompázik a csillogó domboldal, de az árnyékok már sötétek, érzem a fű és a föld illatát. Végighúzom kezem a fűkalászokon, biztatóan megsimítják ujjaim. Egyedül sétálok, de az égbolt, úgy érzem, összeköt azzal a néhány emberrel, aki oly kedves nekem. Sajnos azzal is, aki nem. Fehér és szürke felhők menekülnek ijedten. A völgyből fátyolosan látszik a templom tornya, tompán megszólal a harang is. Melankólia fog el, időtlen a kongás.
Az esti szél feltámad, végigborzolja a fűkalászokat a domboldalon. Hullámzik, lengedezik, vibrál minden. Lopva azért szemmel tartom a fekete árnyakat, nem mozdulnak-e. Szokásommá vált azóta a gyermekkori, nyári délután óta. Apám azt mondta mindig: „ugyan, nem veled fog megtörténni, fiam”, mégis velem történt meg, azóta nem bízom az árnyakban.
Valahogy érzem, hogy most sem kellene, de reménykedem, hogy csak a szokásos pánik. Pedig olyan barátságosan kanyarog fel a gyalogösvény a dombokon, a füves mezőn, a borókákkal pettyezett tájban, mégis vannak beláthatatlan szegletek. Hátranézek, megszaporázom lépteim, hallom a lélegzetvételét, bizakodom, hogy mindjárt rám köszön: „Jó estét kívánok!”, és elmegy mellettem. A százszor felidézett délután rémálma játszik velem. Gyanúsan gyorsan jön ő is, érzem, hogy hirtelen egy nyúlszürke foltja vagyok csak a tájnak, és jön a farkas. Beolvad az egész jelenet a tájba, az örökkévalóságba, a közönybe, senkit sem érdekel, mi lesz velem, teljesen beleveszünk a félhomályba… Porból lettél, porrá leszel…
* * *
Fekszem a fűben a páfrányok alatt, hajlong szemem előtt nesztelen a fűkalász. A felhők ijedten gyülekeznek felettem, téblábolnak, bután megállapítják, hogy még lélegzem, meleg, vajpuha bundájuk megnyugtat. Buksi szőre volt ilyen gyapjas. Jönnek sorra, aztán továbbmennek. A monoton mozgás, a felhők kavargása elkábít…
Egyre jobban szédülök és didergek, a homályos felhőket elpilledve érzékelem, egyiken még átdereng a melengető napfény. Látom az étkezőnket egy tavaszi reggelen, amikor a fehér-krémrózsaszín, napfényes nagymamám ölében ülünk a bátyámmal, mézes tejet iszunk, a klöpli függöny csipkéje árnyával díszíti a falakat és arcunkat. Krémszínű felhő jön… Olyan szép és finom volt a habos kávé, ott, a presszóban, amikor még te írtad a könyved, és én voltam a múzsád. A hab hullámokat vetett a vastag porceláncsészében, fölötte csalókán kavargott a gőz, átsütött rajta a bágyadt, reggeli nap.
A legszebb hófehér, csipkés felhő érkezik… Megilletődötten lép be a templomba a havas tájból. Az ajtó nyitva, kinn a sötétben nagy pelyhekben hull a hó. A fátyoltól nem látom, ki ő, de mögé képzelem kipirult arcát. Kislánykoromban hányszor álmodtam ezt a képet, aztán persze veled is eszembe jutott, milyen lenne, de mire felnőttem, már nem ez a világ volt. Már végképp nem valósul meg? Rettenetesen fáj a hátam…
Mikor iskolás lettem, megszállott a gondolat, hogy egy pillanat elillan, és örökre meg akartam őrizni az emlékét. Ott volt előttem egy összegyűrt selyempapír, elhatároztam, hogy megjegyzem a képet örökre. Azóta ennek a napnak a jelentéktelen pillanata, a jelentéktelen képével, mégis beíródott a fontos emlékek közé, és most, hogy lehet, hogy nem sok van hátra, lám, előjön, pont, mint itt felettem, fehér, szürke, gyűrött… Én is egy ilyen jelentéktelen részlete vagyok most a végtelennek. Ha nem kelek fel és nem mutatok aktivitást, itt maradok a páfrányok alatt, senki nem fog megtalálni. Aki passzív, gyenge és arra gondol, majd az élet észreveszi, milyen is ő, nagyot téved.
Az utcánkban sokszor elment Macska. 40 éves férfi lehetett, a háza és a kocsma között volt a szokásos útvonala, arra, mifelénk. Végtelenül szelíd, kedves ember volt és totálisan alkoholista. Szinte nem szólt hozzá senki évek óta. Anyám egyszer a kapuban megszólította, hogy most főtt le a kávé, kér-e egy csészével. Egy életen át beépült láthatatlansággal, rebbenékenységgel kérdezett vissza, hogy: „Tőlem kérdezi?” Tekintete elhomályosult. Kihalt belőle mindenféle emberi önérzet és ambíció. Macska cserébe megkínálta anyámat cigarettával, aki, bár nem nagyon dohányzott, elfogadta. Macska meg se szólalt, anyám egy-két dolgot mondott neki, cigarettájuk füstje bajtársiasan szállt a szürke felhők felé. Én a lépcsőről figyeltem őket, mert vonzott ez az alak. Nem tudom, a neve tetszett gyerekként, vagy bölcsességet feltételeztem elesettsége mögött. Valahogy anyámra is emlékeztetett. Vajon hogy lehet, hogy Macska, vagy más Macskája, nagyszüleink személye, életünk helyszínei, múltunk képei nem jelentenek semmit más számára?
Nagyapámnak gyönyörű haja van, szép férfi, gyerekkoromban gyakran fésülgettem, copfot is csináltam neki. Engedte, hogy lefényképezzem. Úgy megsimogattam volna még, most, hogy 90 éves lett. Olyan jó érzés, barázdákat húzni a hajában, ami kicsikoromban még fekete volt, de most olyan, mint ez a felhő itt felettem. Én fogok előbb meghalni, pedig milyen sokszor féltem attól, hogy ő. Jobb is így talán, legalábbis nekem. Bár azért most meg vagyok ijedve attól, hova megyek.
A húgom, mikor kicsi volt, azt kérdezte: „Nagypapa, ha meghalok, ti ott lesztek az égben? Mert ha nem, akkor nagyon sírni fogok.” Vajon vár ott valaki, vagy ott, a felhőben ma már csak adatok vannak? Micsoda képtelenség a halál. Nagyapámat megbabonázza az idő múlása.
Mindig elképedve mondta nekünk: „Gyerekek, ez a karácsony is elmúlt!” „Zsófikám, ennek a tavasznak is vége!”, „Nyuszi, elmúlt ez a szülinap is, mit szólsz?” Éreztük a drámaiságát, de nevettünk rajta, és néha már mi mondtuk előre viccesen, utánozva a hangját. Sőt, néha már el is túloztuk nevetve, teátrálisan bejelentettük a többieknek: „Gyerekek, már a nyár egynyolcada elmúlt!”
Próbálnék kiáltani anyámnak, de nem jön hang… mozdulni nem tudok… nagyon fáj… vagy már nem is… Ez elmúlik, Zsófikám…
Már csak szempillámat látom, feketén homályosítja el a felhőket, mint szőrös százlábú ül szememre.
…Laci… …Itt vagyok…
…hozd a kutyát…
…ne idd meg… hagyd abba…
…Laci… a levelek…
…hagyjon kérem…
…Mama…
…a fiókban… itt jobbra…
…te vagy az?…
…nagyon fáj…
…ne bántson…
…domboldalon…
…hova tűnt?…
…fák…
…neee…
…hó…
…harang…
……ajtó…
………menyasszony…
…………aaa…
……………puha…
………………felhők…
…………………felhők…
…………………………élet…
* Odakinn hó hull (Salvatore Adamo belga-olasz énekes francia nyelvű sanzonja) [vissza]
Ahol a jövő bizonytalan,
ahol a múlt folyton változik,
ahol csak élünk oly hasztalan,
mert a jelen meghunyászkodik.
Ahol dübörögnek nagy szavak,
és már nincs íze a kenyérnek,
ahol azt várod, hogy felvirrad,
s majd fény űzi el a sötétet.
Ahol most az élet vajúdik,
és látszata sincs a reménynek,
a – nem tudhatod – lett árucikk,
s kilóra mérik a nemlétet.
Minden olyan szürke volt, kínos és rideg,
porlepte acél-égtől zokogott a táj,
valami hatalmas, nagy bánatot cipelt,
úgy tűnt, hogy talán minden porcikája fáj.
És a táj szomorú lankái közé,
mint tüzes katlanba, a bánat költözött,
fölötte porfelhőt szürkén cipelt az ég,
mint hontalan vándor a kopott bőröndöt.
De az élet nem adta oly könnyen magát,
egy sánta veréb már a porban lubickolt,
fürödni hívta az összes rokonát,
s a borús légből esőt szórt az égbolt.
Csak szólj valamit és kövess,
hogyha az éjszaka nehéz,
ha bánatot sírnak a kövek,
s az élet súlya elemészt.
Vagy én legyek az, aki követ,
ha térdig ér a bánatod?
Megmozgatok minden követ,
hogy tisztán lásd a holnapod.
Előttem mész, vagy utánam,
de csak egy cél, ami vezet:
hogy békén élj a világgal.
Adok két segítő kezet.
Kádár Béla: Melankolikus utazás
Horthy Miklós legközelebbi emlékművének talapzatára ne csak azt vésessétek fel, ti legigazabb, leghűbb, leghazafiasabb magyarok, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, kormányzó fővezér nevét a mai napig egyesek (hazug módon) összevonják negatív ideológiákkal és meg nem érdemelt módon kezelik emlékét, valamint, sokat köszönhet Szeged annak a kornak, amelyet róla neveztek el, tudnivaló, hogy vitatott a személye, de a város tartozik neki ennyivel, mert nehéz korban élt, voltak politikusi hibái, de a mérleg mégis pozitív irányba billen, mert, ha ő nem lett volna, a magyarok szétszélednek, és nem lenne ma nemzetünk, hanem egy idézettel is hódoljatok az ő felejthetetlen emlékezetének:
„Én, magam alapította rendbeli Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, hiszen mindig is legfőképpen a becsületet vezérelte tetteimet, szárnysegédje lehettem a nemzet őfelségének, Ferenc Józsefnek, s miután így a szárazulat udvari folyosóin megnyertem a csatát, a ranglétrán gyorsan emelkedve a tengeren csakúgy, Otrantónál átszakítva az aknazárat, bár igaz, hogy vissza kellett vonuljak a túlerejű antant flotta elől, de sebesülten is kitartottam a menekülésben – jegyezzétek meg ezt a szót: »kitartás« –, hogy kötelékparancsnokságom alatt indulhasson első bevetésére a Szent István dreadnought, a Monarchia valaha volt legnagyobb és legköltségesebb hadihajója, amelyet a brit admiralitás legmagasabb osztályának mintájára építettek a modern technika miden vívmányát felhasználva – látványára, puszta megpillantására inába száll az ellenség bátorsága, amint Szvatopluk is hanyatt-homlok menekült előlünk, mígnem fehér lovastul együtt vízbe fúlt –, valóságos úszó erőd, négy lövegtoronnyal, amelyből háromszázöt milliméteres ágyúcsövek meredeznek, súlyuk egyenként ötven tonna, a parancsnoki hídról, ahonnan bemérik az ellenséges objektumot, egyenként is, együttesen is vezérelhetők, tudniillik távíróval adják meg a lövegkezelőknek a koordinátákat, valamint az oldalirányú elmozdulási szöget, akiknek csupán az a feladatuk, hogy a kijelzőn megjelenített értékek alapján célra tartsanak, majd megnyomják az elektronikus indítógombot, huszonhat másodpercenként ismételhetők a kilövések, percenként tehát huszonnégy féltonnás gránát röppenhet ki e legyőzhetetlen kolosszusról, amelynek arzenálja még kiegészül Skoda típusú könnyűlövegekkel és géppuskákkal, sőt, torpedókkal is, azok persze a vízszint alatti négy kilövőnyílás mögé sorakozva várják a kioldást, míg korábban lent, kézileg távolították el a csősapkát, minek következtében a tengervíz beáramlott a vetőcsőbe veszélyt jelentve az iránytartásra, itt gombnyomásra sűrített levegő áramlik be, és löki maga előtt a torpedót a tengerbe, amely harmincnégy mérföldes sebességgel száguld egészen addig, amíg akadálynak ütközve az elsütőszeg a gyújtófejre rácsapódva felrobbantja a nagy erejű töltetet, így az olasz torpedóé, amelynek detonációjakor ötven méter magas vízoszlop szökellt a magasba, amikor a Szent Istvánba csapódott, hogy ez a dreadnought egyetlen lövés leadása nélkül elsüllyedjen, pedig elsüllyed, mondta egy öreg hajómérnök, amikor elhaladtunk mellette a zászlóshajóval, haladéktalanul meg kell kezdeni a mentést, mentésről szó sem lehet, mindenki köteles a fedélzeten maradni, hogy újra üzemképessé tegyék a Szent Istvánt, adtam ki a parancsot, hát érezzék át, milyen név sugározza rájuk a kitartás – jegyezzük meg ismét ezt a szót – kötelességét, és menni fog a munka, hanem amikor már nem ment, mert menthetetlenül süllyedni kezdett minden idők legnagyobb osztrák–magyar hadihajója, akkor haladéktalanul kiadtam a »le a hajóról« parancsot, nem is veszett oda száznegyven embernél több, de hát ez a hajótest hirtelen megdőlése okozta szívóhatás miatt elkerülhetetlen, mentettük, aki menthető, így lesz a vereségből győzelem, így diktálja a becsület, látni a halálra vált arcok reménybe fordulását, amint kapaszkodnak fel a rombolók és a Tegethoff cirkáló hágcsóin, utolsó erejükkel mereven szalutálva, szeretem a rendet, és hogy annyi osztrák–magyar nép fiai hódolnak előttem, személyemben persze őfelsége előtt, s már fodroztathatja is a menetszél a »Viribus unitis« feliratú lobogókat Cattaro irányába, mert tényleg egységben az erő, és gyalázat, hogy éppen ott, az a sok osztrák–magyar népfi, aki mind őfelségének és a flottának köszönhette a felemelkedését, ott törte meg ezt az egységet, vagyis hát törte volna, ha résen nincsenek a felettesek, mert az egység egy ügyért, különösen a haza, a Monarchia ügyéért meg nem törhető, ellentétben a gerincekkel, amelyekbe ha puskatus nyomódik, már egyáltalán nem olyan szilárd az a forradalmi platform, mire hátratett kézzel, szétterpesztett lábbal megjelenik a tiszt, várni kell a megjelenéskor, nem szólni, nem ítélni, az ítélet amúgy is kész, mert nem az elkövetőknek, hanem a jövendőbeli elkövetőknek üzen az állománygyűléseken, szemléken megedzett horgas tekintet, azt folyton edzeni kell a tükörben, borotválkozás után is, ha már a pattanásokat kinyomta az ember, most persze dicsekedhetnék, hogy micsoda trükköket csináltunk Bethlennel, majd később Gömbössel, majd meg a németekkel, hogy a zsidókat ők…, mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy szegény a magyar és gazdag a zsidó, hozzá mindenféle liberális szeméttel, irodalommal, sajtóval elárasszanak bennünket, mikor megmondta Bangha páter, hogy az ősmagyar fajba a kereszténység lett az oltóág, keresztény és magyar, magyar és keresztény elválaszthatatlan összefüggés, ezt Prohászka püspök is megerősítette, persze, hogy magyar olyat nem tesz, mint ezek a huncfutok, hogy vörös rongyokba öltözik, ezek a rühös kommunisták nem egyszerűen nem fogadják el a békekonferencia által megvont határokat, úgyszólván kiszorítják a cseheket a Felvidékről, majd a románok ellen fordulnak, hogy visszaszerezzék Erdélyt, majd még ezek csinálnának politikát Magyarországon, hát hol voltak ők, amikor a mi őseink már Verecke útján beléptek ide, és ki nem látja be, hogy ők a modern ipar megteremtésével, kereskedelmi és bankhálózataikkal akadályozzák, hogy Árpád hős magzatjai felvirágozzanak, parasztjaik pedig boldogan szántsák nekünk a téres magyar mezőt, nyilvánvalóan acélseprűvel kellett rendet teremtenem itt, hű embereim, Prónay, Ostenburg, Héjjas aztán megfogták a zsidót meg a vöröskatonát – az ugyanaz – és zsupsz, már lengeti is a faág, de nem mindegy, hogy a lábában már végrugdalásokkal, vagy az ügyes szakemberek úgy lógatták fel, hogy torka szorultában még kiadja a társait, vagy legalábbis a kincseit, és ha kiadta, akkor törik el a nyakcsigolyáját, kegyelemből, persze, amire keresztény hitünk is int, mert rendnek kell lennie ebben az országban, amint azzal Sir George Clark is egyetért, az antant küldötte, aki engem igazi gentleman-nek tart, amint az is vagyok, vezérelvem a becsület, inkább meghalnék, semmint elveszítsem, no hát a Dunántúl birtokbavétele után haladtunk a románok nyomában, mármint az ő általuk kiürített területeken is bevezetve a rendet, először is Budapesten az ő főhadiszállásukra, a Szent Gellért hotelhez vonulva, amely nekünk is jó lesz, azt a várossal egyetemben ünnepélyesen birtokba vesszük, ott díszmagyarban, ó, micsoda boldogságot színlelve fogadott bennünket az elöljáróság, hogy de milyen, meg mennyire várt stb., mutatóujjunk felemelésével elhallgattuk a főpolgármestert, mondván, ez a város megtagadta ezeréves múltját, sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött, s ha ez még nem lenne elég, a nemzet legjobbjait kiüldözte hazájukból, ám mivel a hazafias indulat korlátja nem lehet más, mint a hazafiság, felkínáltuk a békejobbot is e remegő polgároknak, amennyiben készek vagyunk a testvéri kézfogásra, de felkészültünk a büntető ökölcsapásra is, attól függően, hogy a bűnbe sodort város miképp viselkedik, de úgy viselkedett, hogy a liberális, tehát egyebekben undorító eszméket közvetítő orgánuma, a Pesti Hírlap is azt írta, hogy a mi hadseregünkben látja az örökké halhatatlan haza képét, benne századokra eltemetett eszmények feltámadását, hogy aszonygya, »öregek és ifjak, férfiak, nők, hatalmasok és gyöngék fohászosan rebegik: íme, itt a magyar hadsereg és vele itt a magyar haza«, de hát a Duna-Tisza-közén már valódi örömünneppel, bankettekkel fogadta csapatainkat a lakosság, de nem csak a fáklyák lángoltak fel, boroshordókat ütöttek csapra, hurka, kolbász, szűzpecsenye még sercegve kerültek katonáink tányérjába, akik sokat fáradtak, sokat nélkülöztek, de azért alaposan átnézettük velük ezt a vidéket, hiszen gyakran azok kínálnak legbuzgóbban, akiknek vaj van a fején, és tényleg, Héjjas Ivánéknak Orgoványban jó félszáz kommunistával, szociáldemokratával és zsidóval kellett végeznie, akiket Kecskemét környékén hajtottak fel a nemzeti érzelmű lakosok segítségével, bezzeg Andrássy gróf, Apponyi gróf, a Károlyi grófok, Pallavicini gróf az antantmisszióknál kilincselt fegyveres intervencióért az én akcióim megakadályozására, holott én az ő birtokaikat és a mi hazánkat védtem, egyszersmind valamennyien tudtuk és elfogadtuk, hogy a mi hatalmunk – mármint a tisztelt arisztokratáké és az enyém – elismerése csak úgy lehetséges, ha lemondunk az ország területének kétharmadáról, és csupáncsak arról volt szó, hogy lehetőleg senki ne kompromittálja magát közülünk ebben az ügyben, tehát valaki írja alá a békeszerződést, és kész, és abban a pillanatban nemzeti gyászt és revíziót hirdetünk, mert ez az a punktum, az országcsonkítás elutasítása, amelyben közmegegyezés hívható elő, ilyen lehetőség sem adódik mindennap, hogy az ember élet és halál ura legyen ha nem is háromszázhuszonötezer, de kilencvenháromezer négyzetkilométer felett, hiszen Szent István országa elsüllyedt, mint a róla elnevezett dreadnought, de én nem süllyedtem el, sőt, a felszínre emelkedhettem, és Clark, ez az antant megbízott is bennem, a gentleman-ben látta a lehetséges államfőt, mosolyogtunk is egymásra a banketteken, amint kell, persze felhívta a figyelmemet, hogy pozícióm megerősítésének feltétele a szociáldemokraták kormányba emelése, jó, jó, bólogattam, valahogy megoldjuk, gondoltam, és akkor az újságban olvasom, hogy a megyeri Duna-parton brutálisan meggyilkolták Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava szerkesztőjét és munkatársát, a rendőrség pillanatok alatt kiderítette, hogy az ügyben az Ostenburg-különítmény a ludas, ekkor fővezérségem hatáskörébe utaltam a nyomozást, te barom, te állat, förmedtem Ostenburg-Moravek Gyulára – Prónay Pali mellett eddig legmegbízhatóbb emberemre, aki becsületszavát adta arra, hogy nem volt benne ebben a dologban –, hát hiszen, hebegett, amikor a Népszava betiltott cikkének kefelevonatát átküldte a cenzúra a Szent Gellért Szállóba, ahol a tiszti étkezdében esti asztaltársaságunk előtt felolvasásra került valami Bacsó cikke, amely általános megbotránkozást keltett, hiszen nem csak arról szólt, hogy az antant országok szocialistáinak politikájára lehet építeni a rossz béke rabláncainak széttörését, amelynek előfeltétele a szociáldemokraták szóhoz juttatása a leigázott országokban, márpedig, ha Magyarországon csakis a szociáldemokrácia elveinek és módszereinek ellenségei vihetik a szót, akkor az antantszocialisták nem tudják mire építeni a békepolitikájukat, hanem arról is hogy a tiszti különítmények »egyéni vállalkozások néven« elhíresült bűncselekményei szemmel láthatólag központilag igazgatva, egy eddig hazánkban nem ismert rendszerbe illeszkednek, és e terrort – ki más? – Horthy Miklós fővezér irányítja, ez általános megbotránkozást keltett, valaki a társaságban meg is jegyezte, hogy most már csakugyan ideje volna ezt a firkászt a Dunába tenni, a főszerkesztőjével, a gaz Somogyi Bélával egyetemben, mire kegyelmességed azzal bontott asztalt: »Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!«, de hát te is, te állat, kurvaanyád, jelen voltál a későbbi raporton, amelyen a békekötésre való tekintettel az összes különítményparancsnokot, eddigi munkátokat megköszönve eltiltottam a további kilengésektől, de hát mindig az utolsó parancs érvényes, Ostenburg csak a szokásos jelzésre indította meg az akciót, ráadásul az állami automobil is kiállt az állam ellenségeinek elhurcolására, leléphetsz, azistenit, ha állami automobil, akkor csakis Friedrich István állhat a háttérben, aki magyarabb akar lenni nálam, aki nekem nem bocsátotta meg, hogy meg kellett válnia a miniszterelnökségtől, majd arra a pozícióra kezdett ácsingózni, amelyet Hunyadi János és Kossuth Lajos után senki más nem tölthetett be, csak én, a még náluk is keményebb és rendíthetetlenebb harcos, vezér, és amikor rájött erre, össztüzet zúdított rám a sajtóorgánumában, amit én a katona, persze fel sem vettem, mire megtámadta Magyarország vezető erejét, miszerint »nem akarunk most azzal foglalkozni, hogy mennyire felelősek a magyar politikai múlt grófi pártvezérei Magyarország bukásáért, de annak, hogy Magyarország odáig jutott, ahol van, a jelentékeny részben kétségtelenül az volt az oka, hogy a múltban az ország politikai és társadalmi életében a mágnás-dilettantizmus tomboló súlya jutott érvényre«, azért ez hallatlan, akkor egy újabb autókázás és Friedrich földdel a szájában fog énekelni, ajánlkozott Prónay, Palikám, fiam, testőrparancsnokom, igazad van, de látod, a Somogyi-Bacsó ügyet is hogy felfújta az antant, látom a rohadt bürokratákat, akik a kávéházukban, hírlapolvasás közben ismerkedtek meg olyan szavakkal, mint »általános roham«, »lövészárok« vagy »zárótűz«, de azt sohasem hallhatták, hogyan vijjognak egy csatában a gránátok és már azelőtt beszartak volna, mielőtt iszonyatos dörejjel felrobbannak, igazad van, de hát nem taníthatod meg kesztyűbe dudálni őket, komám, mert ez már magaspolitika, leléphetsz, tényleg, a Friedrichet – fél évvel ezelőtt még szövetségesünk –, akiénél pimaszabb hangot még senki nem engedett meg urainkkal szemben a sajtóban, és aki magát tarja az igazi kereszténynek, és politikájába beleérti a tömegek felvonultatását is az utcán, valóban le kell szereljük, amire a Somogyi-Bacsó ügy szinte kínálja magát, ugye a tények, gondoljuk át, hátha mégis lehetne valamit csinálni, na nem olyan pancser módon, mint ez a tökfej Ostenburg, elvégre miniszterek is szenvedhetnek »igazi« autóbalesetet, hát, ami a tényeket illeti, fogta meg a kezemet mentorom, Bethlen, te aztán igazán ismerheted, Pista, a viszontbiztosítás rendszerét, hogy a kaszinókban egymásról megszerzett kompromittáló adatokat, dokumentumokat elhelyezzük több helyen is, bankok széfjében, közjegyzőknél, esetleg külföldi orgánumoknál, és hát ez a Friedrich mindannyiunkról tucatnyi levelet tehetett le itt meg ott, például annak nyilvánosságra kerülése, hogy te, ha nem szóban, akkor milyen egyezményes jelekkel parancsoltad meg nemzeti hadsereged különítményeseinek a lincseléseket, igen kellemetlen lenne az úri becsületre nézve.”
Az emberélet felén
megjelenik a Remény.
A Remény szép költemény.
Könyörgök, repülj felém!
Míg a vers énhozzám beszél,
nem viszi el szavam a szél.
Mindenkor azt kérdem: Mi baj?
A sok rútság egyszer kihal.
Ülök önmagammal szemben, egykedvűen
pislákol a petróleumlámpa fénye.
Elképzelhető, hogy túlélem az évtizedet,
ha nem koccanok bábukkal, marad némi esélyem.
Számban hangyabolyból lopott ecetes fűszál
szárad időtlen idők óta, vállamat mázsás
hópihék nyomják. Maradtam, mert
maradnom kellett, történelmi helyzet, hogy
érzelem fűtötte szaunában feszengek.
Homályos képeket közvetítenek szekrényünk
polírozott ajtószárnyai. Öregszik a tükör,
de a kontúrok még tapinthatóak. Kényes
helyzetbe kényszerítenek közösségi zörejek.
Hanyagul elrendezett ráncaim meghatározzák
helyem, támadható vagyok. Eldöntendő kérdés:
vér folyik, vagy csak az alkony csurog az üvegen.
Pillantásom leolvasztja a villanydróthoz fagyott
verebeket, még összetörik magukat lefelé jövet.
Hasonlatos látvány, inkább finom másolata annak,
ahogyan anyám kimosott hófehér lepedői pihennek
a végtelen szárítókötélen. Pillanatok alatt csonttá
fagynak a ráncok az örökkévalóságban. Kemény
lepedők tiszta illatát hozza felém a tétova szél,
kitartom remegő kezem, jó lesz útjelzőnek. Habár
bizonyos, hogy eltéved, ki megszállottan keresi
az irányt. Csupán az üvegmadarak zuhanását lassítja
kissé roncsolt tenyerem. Kezet sem nyújthatok így,
tőled elviselem a simogatást. Hajnalban kíméletlenül
szúr a szalmazsák, csontkemény lepedők őrködnek
az udvaron. Pillantásomtól puha lesz a fehérség,
integethetnek. Úgy teszek, mintha megadnám magam.
Hogy biztonságban legyek, mondj értem egy rózsafüzért,
anyám.
Ahogy a tükörbe nézek, a sárguló fényeket
leszámítva, egyre nagyobb a valószínűsége
annak, hogy apám néz szembe velem. Gyorsan
öregszik ez a szeplős üveg, harmadnapra elnyel.
Nem állom saját tekintetem, ami a tiéd. Kihullott
hajszálaim elzárják a rozsdás lefolyót. Ha kedve
lenne, szappanos vízben fürödhetne a hold, mégis
marad a helyén. Olcsón megszámítom az emlékeket.
Mintha semmim se lenne, és minden enyém maradna.
Megosztanám veled. Eres kezed engem keresett,
de akkor éppen csontokra vadásztam selymes, puha
bőrök alatt. Miközben kihűlt alattad a kórházi ágy.
Könnyeket hullatok, szalad a csepp az üvegen, meglehet,
hatvanfokos szilvapálinkád miatt alakult így. Keresem a kibúvókat.
Vinnék ajándékba pár biztató mosolyt, hátha feloldozol.
Szöknék pillantásod elől, talán megbocsátasz.
Minden bizonytalan és semmi sem eredeti,
jobb híján az éj sötét bársonyára dobott kavicsok
hamis fényei mutatják az utat, ami sehová nem vezet.
Jófelé megyünk, mindegy merre botlunk el valamiben.
Hanyag szelek korbácsolják kékülő körmünkön
a tenger hullámait, marad erőnk a legyintésekre.
Bizakodunk: tévedés lehet a maró só arcunkon.
Majd eligazítanak bennünket a megvakult viharlámpák.
Ez az egyetlen kapaszkodó, több a kelleténél.
Úgy vagyunk ezzel, mint amikor a madarak nagy
repüléseket hazudnak maguknak, különös íveket
rajzolnak az ég vásznára, látványnak sem utolsó,
zuhanás előtt tényleg elegáns.
Finoman bontják összevarrt szánk varratait
az eltévedt varjak, de nem jönnek a szavak.
Pedig ismételni kellene a penészes mondatokat.
Sötétben hihetőbbek lágy sóhajaink, messze még
a hajnali reménytelenség. Jó várni valamire,
csak eligazítanak bennünket a megvakult viharlámpák.
Majának
Hogy több por maradjon
a szerelők után, morzsolok
csillagot. Mészkő mállik
ágyunkon, légzésünk nem ettől
akadozik. Puhán szürke az este.
Anyám karácsonyi kaktuszai
fürödni mennek. Mondják,
porból lettünk, így hát a szerelem
is porból nyílik. A szekrény
koszos ajtaján megrajzolom
azt a tíz hónapot, amikor
kényszerzubbonyt dobott ránk
a távolság, és remegésbe vitt
a hiány. Por mindenütt,
kiszáradt kút a száj. Mint
a cséplőgép faránál töreket
gereblyéző asszonyok,
kendőt kötünk arcunkra,
szűrjük a nehéz levegőt.
Befogad a forró hintaágy,
meglesi szeretkezésünket
egy szürke macska, már rég
eloldalogtak a betörők.
Mi még maradunk, várjuk
az Eridanus misztikus
folyóját, hogy tiszták legyünk,
várunk töprengő záporokra.
Majának
Csontot tört a hideg,
az állomás görnyedt hátán
szoborrá fagyott egy
rozsdásfarkú szerelmespár.
Nem segített már rajtam
simogató, forró kezed.
Hónapokig zárva maradt
a rézlakat. Hasztalan fújtatott
a hősugárzó, mint lakkozott
hajtincsek, foltos szőnyegre
peregtek a virágok levelei.
Nehéz szeretkezni fagypont alatt.
Fekete szemedben szikrázott a vágy,
erőlködött az öreg konvektor,
a csapból langyos víz csöpögött.
Csikókályhát hiába kerestünk,
mégis olvadt a műanyag
katicabogár a remegő lábú
asztalon. Ezt teszi a testmeleg.
Összetoltunk két fázó sezlont,
barangoltunk, tágult a terep.
Lepedő égett alattunk, kinevettük
az udvaron didergő hóembert.
Majának
Mély hangon nyögnek az ijedt fenyők
a régi soron, roppan derekuk.
Valami szitál, havat is mondtak,
az utolsó gyertyát elfújja az éles szél,
egymásba kapaszkodunk.
Halcsontokban akad meg a passzírozó,
szünetjeleket sugároz a laposra nyomott
tévé, nyakad ívéig ér az irányfény,
innen már érezzük a sejtelmes utat,
nem marad el a titkos ágyjelenet.
Alap nélkül építesz mézeskalács házat,
szerelemtől olvadnak az ereszről csüngő
fehér jégcsapok. Mint a mesében.
Ünnepkor felértékelődnek az ingujjra
vetkőzött hősök hétköznapjai.
Erősít a szűnni nem akaró várakozás.
A helyszíni szemle után megnyugodsz,
nincs fölösleges szalmaszál a jászolban.
Együtt suttogunk, megnyújtjuk az éjszakát.
Kádár Béla: A család
A tények makacs dolgok, de hál ’isten bármiről meggyőzhetők!
A róka általában vörös, de sötétben egészen fekete. Vannak felvágós rókák, ilyen az ezüstróka, az aranyróka és a marcipánróka. Őket csak a szintén felvágós emberek szeretik – de ebben a rókáknak nem sok öröme telik.
A róka és a sakál nagyon hasonlítanak egymásra, ezért aztán nagyon gyakran összetévesztik őket a barátaik, mindkettejük nagy bosszúságára. Ezért aztán ha mi sem vagyunk benne biztosak, hogy a barátunk történetesen sakál vagy róka, inkább ne is firtassuk a kérdést.
A róka az erdőben él, a házát a föld alatt rendezi be, korszerű bútorokkal. A rókák ízlése kiváló, melyet számos liba, tyúk és kacsa tanúsítana, ha ugyan módjukban állna megjelenni a bíróság előtt.
A róka és a holló sokáig nagy barátok voltak, ám egy bizonyos sajt közéjük állt és véget vetett ennek a jó viszonynak. Sose barátkozzunk sajtokkal!
A róka szereti a nyulat és a kacsát is, de a nyúl ennek egyáltalán nem örül és furcsa módon a kacsa sem. De hát miféle szeretet lenne az, ami elvárja, hogy viszont szeressék? Na, ugye.
A róka az egyetlen állat az egész Földön, amelyik savanyúságnak eszi a szőlőt és utósózza a barackos heringet.
A róka híres ravasz, de a lőfegyverekhez semmi köze. Furmányos eszével sokszor még saját magán is kifog.
A kecske állat, ellenben az emberrel, ami ület. E jelentős eltérés az állatok és az emberek – vagyis ületek – között jól mutatja, mit is gondolunk azokról, akik többet állnak, mint ülnek.
Ennyit az emberről.
A kecske legjobban a hegyek között érzi otthon magát, de mivel nem az az otthonülős fajta, mint az előbbiekből megtudtuk, ezért nálunk többnyire az Alföldön tartózkodik. Már csak statisztikai alapon is, hiszen Magyarország nagyrésze mint tudjuk alföld, vagyis, ha egy kecskét véletlenszerűen leejtünk, minden valószínűség szerint nem a Kékesen fog kikötni, amerre nemzetgazdasági szempontból amúgy is elhanyagolható a hajóforgalom.
A kecske társas lény, illetve a szülei minden tiltakozása ellenére társas lány, amennyiben fiatal női egyed. Nemcsak a fiatal egyedek, de a vén kecskék is társas lények – de legalábbis azok szeretnének lenni. A magányos kecske folyton sír, mely igen szomorú dolog, különösen, ha a szomszéd portáján tartózkodik.
A kecske merő hagyománytiszteletből jellegzetes szakállt visel, mely utóbbi viszont a kecske nevét viseli el. A kecskének két szarva van. Van olyan kecske, amelyiknek egy szarva van, de az unikornis.
A kecske szarva lehet egyenes, görbe vagy csiga. Érdekes tény, hogy a csiga szarva szintén lehet egyenes, görbe vagy csiga, de kecske semmiképpen sem. A kecske szarva továbbá lehet rövid, hosszú, de a kecske szarva soha se olyan hosszú, hogy végtelen, hiszen minimum az egyik végében kecskében végződik.
A kecskének négy lába van, három fia, két lánya és egy nagymamája. De a kecske gyenge matekos, úgyhogy minderre ne vegyünk mérget.
A kecskék és a birkák rokonok, de ezt soha se ismernék be. A kecske és a ló nem rokonok, de ez őket nem is zavarja. A kecske nemes, távoli rokona a zerge és a muflon, melyre igen büszke ugyan, de természetesen nem tartják a kapcsolatot.
A kecske szereti a káposztát, a káposzta családja viszont nem szíveli a kecskét, így soha se bíznák rá a káposztát. A kecske szereti a bogáncsot és a kecskerágót is, mely a nevével ellentétben csak a legritkább esetben rágja a kecskét. Mivel még a vén kecske is megnyalja a sót, ezért különösen Parádon ritkán látni szabadon kecskét.
A kecske nagyon hasznos állat, mert tejet ad, melyből túró és sajt is készül. A kecskét lehet fűnyírónak használni, és ehhez még csak konnektorba sem szükséges bedugni!
Sokan gyűjtik a híres balatoni kecskekörmöt, a jobb ízlésűek az ilyesmitől undorodnak.
A sün háromféle: van a szúrós sün, a sima sün és a tűpárna. A sül, bár hasonlít a sünre, nem sün és a sün se sül, mert egyrészt nyáron többnyire naptejet használ és napszemüveget hord, másrészt a kemencét sem igen kedveli.
A sün szereti az almát, de azt nem szereti, ha a hátára rakják, mert akkor nagyon nehezen tudja megenni. A sün emellett szereti a friss, laktózmentes, ultra magas hőmérsékleten kezelt középhőmérsékletű sovány tejet és a macskakaját is.
A sünöket szeretik a gyerekek, de a sünöket nem szeretik a biciklik, a motorok, a velocipédek – egyáltalán semmilyen kerék nem szereti a sünt.
A sün a hiedelemmel ellentétben se nem disznó, se nem kutya. Egyébként is, akármelyik is lenne, nagyon furcsán nézne ki. Ugyan a sün valóban nem ismeri az illemet és gyakran úgy fest, mintha röfögne, az ilyesmit nem helyes szóvá tenni. Kulturált ember nem mond olyat se a sünre, hogy ugat, hanem csupán annyit, hogy a sün a megszokottnál erélyesebben fejezte ki magát. Mindjárt jobban hangzik, ugye?
A sünök téli álmot szoktak aludni. Ezért hiába is keresné fel őket a Mikulás vagy a Jézuska. Természetesen, mint minden normális állat, a sün tavaszi, nyári és őszi álmot is szokott aludni, valamivel rövidebben a télinél.
Ha a sün megijed, akkor összegömbölyödik, minél fogva lejtős utakon kifejezetten nagy gonoszság a sünt megriasztani.
Kevesen tudják, hogy a sün a legtöbb emlőshöz hasonlóan kiváló úszó – ennek ellenére a horgászok kifejezetten ritkán alkalmazzák őket. Ki érti.
Legjobb tudomásunk szerint a csiga az egyetlen állat, ami akkor is lehet házas, ha se felesége, se férje. Mindez meglehetős ellentétben áll még a haladóbb szellemű kormányok felfogásával is. Így a csigák soha, sehol se részesülnek elsőházasok adókedvezményében, a piacinál kedvezőbb feltételű hitelekben, se más egyéb családtámogatásban, az állampolgárságról már nem is beszélve.
A csigát mindez egyáltalán nem zavarja. Hiszen a csiga anarchista, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy nincs munkahelye, ahonnan folyton elkéshetne, tesz az alapvető közlekedési normákra, még ha ezzel a saját életét is veszélyezteti, szereti a sört és még ingatlan igényei sincsenek az élethez. A csiga kedvenc színe bizonyára a vörös és a fekete, melyből egyenesen következik, hogy kedvenc írója Stendhal volna, ha tudna olvasni. Aki egy csiga kedvében akar járni, némi eső után üljön ki a kertbe egy kis sörrel meg egy kis Stendhallal a kezében, és kezdje el nekik hangosan felolvasni – nem fogja megbánni.
Nem minden csiga házas és korántsem véletlen, hogy viszont valamennyi házatlan csiga egyben meztelen is. E kihívó, exhibicionista párkapcsolati vagy éppen párkapcsolatlani összefüggések bizony az embereknél is gyakran tetten érhetők. De az vesse rájuk az első követ, aki magányában még soha ne nyálazta volna össze a kövezetet a tulajdon testével, különösen tavaszi nagy esők után, vidám-szomorkás időben, mikor a természet üde, minden madár társat választ, csak éppen mi nem. Na ugye?
A csiga állítólag lassú, na de mihez képest? A sorban előttünk állóknál a pénztárnál, a sürgősségi ellátásnál és az előttünk vánszorgó kocsinál sose lassabb.
Gyakran mondják amúgy is, hogy lassú víz, partot mos. Bár a csiga nem. Ugyan minek is mosna partot egy csiga? Ennek igazán nem lenne semmi értelme. Az ilyen botorságoknál még a leggyengébb elméjű csiga is bölcsebb. Amúgy a partmosásnak eleve semmi értelme, mert ugyan ki vesz fel partot valaha is esküvőre? Meg hát milyen leves az, amit partban szokás tálalni? A part sose kerül az asztalra, legfeljebb az asztal a partra, szóval elég csak azt letakarítani. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a lassú vizek, még a csigáknál is lassabbak – legalábbis szellemi értelemben egész biztosan.
A csiga a sör mellett szereti az epret is, bár erről az epernek egészen más a véleménye. Emellett a csiga szereti a salátát, a káposztát és sok egyéb más zöldséget is, vagyis a csigának meglehetősen rossz az ízlése, amiről nem tehet, hiszen nem részesült a megfelelő nevelésben. Ha a csigának jó ízlése lenne, előnyben részesítené a csokoládét, a karamellás cukrot és a süteményeket. De sajnos nincs, így meglehetősen ritkán találkozni vele mind a boltokban – bár legalább a sort se tartja fel, ugye? – mind a különböző cukrászdákban. Pékségben néha előfordul a csiga, főleg a pizzás, a kakaós, a vaníliás és a fahéjas – de ezek mind egytől egyig meglehetősen furcsa szerzetek, akik egyáltalán nem rendelkeznek a csigáknál megszokott jellemszilárdsággal. A csigák igen kiszámítható természetek tehát, és ehhez a legtöbb esetben vonalzó és számológép sem szükséges.
A csigák igen változatos formai és méretbeli tulajdonságokkal rendelkeznek. A mindenki által közismert térbeli csigák mellett szép számmal akadnak olyanok is, akik csupán vonalak. A világ legkisebb csigája kisebb, mint egy ezred centiméter, különféle fémekből mikroszkóp alatt szerkesztették és egy szintén aprócska műszerben éli unalmas, ámbár jól olajozott és az emberiség szempontjából annál hasznosabb életét. Hasonló, bár méretesebb csigákkal évszázadok óta találkozhatunk, a mérnököknek hála, az élet legkülönbözőbb területein.
Hogy hogyan érzik magukat a csigák úgy általában, arról sajnos nem sokat tudunk, ugyanis a csigák általában némák, habár akadnak közöttük búgók is.
Végezetül a csigák igen hasznos állatok. Állítólag a nyáluk jót tesz a bőrnek a megfelelő távolságban alkalmazva. A házukban hallgatható az óceán hangja, mely egyrészt igen olcsó, gyakorlatilag bármelyikünk számára elérhető módja az utazásnak, másrészt a csigák sajátos zenei ízlésére és tengerekhez fűződő vonzalmára vall. Némelyikünk megeszi a csigákat, szerencsére csak nagyon kevesünket eszik meg a csigák.
Bár farsangra epernek öltözni továbbra sem tanácsos.
Bálint Endre: Groteszk temetés
Bölcs pásztorok – puszta népe – tartják úgy, hogy nem lehet,
hogy kihunyjon a szelíd tűz és ne leheljen meleget,
mert ha hamuvá hal s elhordja százfelé a szél,
az árnyak közül hidegszívű balszerencse kél…
Homályos köntöst öltött estére a puszta,
dalait a réti nótár szép csendben elhúzta,
s a fű között most sompolyogva sakál keres prédát,
egy elmerengő bagoly pedig valami furcsát lát:
juhnyáj pihen, elszendereg, álmuk mudi őrzi,
de pásztoruk, bús Raszkó Csaba nem tud szívén győzni.
Száraz gyepen lobban lángja narancs pásztortűznek,
hajszolt szívébe vad vágyak bús kétséget űznek;
az ágfaló rőzsébe mar: izzik, hogy ehessen,
boldogságtól meg kell váljon, hogy boldog lehessen;
puszta füvén jaj, de könnyen támadhatna tűzvész,
retteg, hogy a vágya tárgya szívkatlanban elvész.
Megesett már, hogy parázsból (volt bármilyen gondos)
tomboló tűzvihar támadt, félelme hát jogos,
s lám: a föld most szikkadt, porzik, a fű aszott, sárga,
egy szikra és lángba borul mező, tanya, csárda…
ezért mélyed hezitálva csendes kétségekbe.
Az évődésben társa van: fejében kel életre.
Szítsd a lángot, lobogjon! Mitől félnél, Csaba?
Porrá éget tájat, lelket a tűzördögök hada…
Nem nyerhet, ki nem mer! E tényt tán tagadod?
Meggondolatlan tett kovácsol örök lakatot…
E lakat fűzne össze téged s kit szívedben őrzöl!
Vagy szenvedélyem keservvé hal, s botom pusztít, öl…
Nem lakat, de gyűrű köti máshoz őt már régen,
most könnyem hull, de elfolyhat még óvatlan vérem…
Lángom le kell lohasszam, mint tettem már többször,
így a puszta nem pusztul el, s önzésem se gyötör
senkit, aki fontos nekem rettegő halálra.
Kötelességem így tennem, még ha szán is magányra!
Vedret vesz a földről fel – benne gémeskút-tej –
(Remegő kezembe erőt, puszta, ó lehelj!)
pisla szemében a lángok táncot ropnak lengén
(Ha nincs remény, hát fel kell add: ne élj hazug mesén!),
lendül a kar, hull a könny, a láng sikolt és sistereg,
majd oly csendes lesz holtában, mint a korán jött kisgyerek.
Kialudt a pásztortűz! Sötét lepel hull rá,
egy darabja a fénnyel együtt foszlott kámforrá,
hősnek érzi magát mégis: a bajtól megmentette
mindazt, aki s ami neki a világot jelentette.
De árnyak gyűlnek mögötte! Rémült alakok,
társai, a nyájat őrző többi pásztorok.
Csaba, Csaba, mi lelt téged? Lángod miért hunyt ki?
Kaszáját a halál, te bolond, már élezi!
Fény nélkül, jaj mi riasztja az éj szülötteit?
Csikasz, lúdvérc, rémalak már tanyát vertek itt!
Balszerencsét hozol miránk, Raszkó, átkos balga!
Szíved megfagy s nyájunk tépi sunyi sakálfalka!
Balszerencse? Botor beszéd, babonás, gyáva szó!
– riadozó társait így fitymálja Raszkó,
de ahogy a zsarátnok fénye hanyatlik,
dobogó katlanja kihűl, s marad egy sötét lik,
melynek kemény kőfalára néma jégvirág ül.
A pásztor komor jóslata hamar beteljesül…
Mogorva lesz, nemtörődöm, lusta, fásult, önző,
ha ordas mar a juhaiba, csak tétlen, unott néző.
S a bátorodó toportyánok megrabolnak mást is,
elapad a barmok teje, s embert mar egy áspis…
E sok bajt, Csaba, nem kérdés, te hoztad a fejünkre,
hát kitagadunk, hogy házunk a balsors elkerülje!
Mint kivert eb, úgy kullog el komoran, egymaga,
az emberlakta földeket és emberségét elhagyja:
a puszta szótlan gyermeke lesz, vad, barbár, magányos,
földbe kapart lyukban él, de az neki lakályos…
Magánya a sivár átka, de áldásnak érzi,
mert embert többé nem tűr: szívét hagyta kihűlni.
Mi tesz minket emberré? Az ész, a nemes lelkület,
a művészet, a jövőkép, a kitartás és lendület,
a gondolatok mélysége, a hit magassága?
Közel sem. A szeretet gyönge, magas ága
hoz termést az emberség korosodó fáján,
hát ki lemetszi, elfonnyad gyümölcsök híján…
Szép, száraz, hideg, télvégi est, járom az utam macskaszaros úton. A peremvidék peremére jutottam, jó messzire a szétbombázott, ledózerolt Fő tértől, emlékeim széttúrt, hajdani szökőkútjától, amelynek hűlt helyét és a kivágott, évtizedes fák csonkjait kordonokkal vették körül, a kordonok csövein több helyen vörös táblás figyelmeztetés: ÉPÍTÉSI TERÜLET, TILOS A BEMENET. Nézelődöm: van-e széles e romhalmazon élőlény, aki be akarna menni? Fürödni tán a megszüntetett szökőkútba? De nem, még részegen sem akar bemenni senki, pedig tudatállapot nélküli részeg akad néhány ezen a holdbéli, kráterek szabdalta tájon. Elfáradtam, padot keresek, pihennék egy kicsit. Régebben sok pad volt, ronda, kopott, pirosak – most egy sincs. Tovább kell mennem a buszmegálló felé, ahol a várófülke zárt üvegkalickájában van egy ülés. Szép, száraz, hideg idő van, az ülésnek száraznak kell lennie, szárazon koszosnak, ezért előveszem a takaró felületnek legalkalmasabb jó, nagy staniclit, széthajtogatva leteríteném a buszmegálló várakozó ülésére. Félig már le is huppanok rá, amikor harsány hang figyelmeztet:
– Ne üljön rá, hölgyem, tiszta húgy az egész pad!
Még időben fel tudok emelkedni, hogy megelőzzem a gyalázatot, és kíváncsian nézek körül: ki volt a figyelmes figyelmeztető? Sötét van, a rossz megvilágításnál nem is látom pontosan, kik és hányan vannak. Úgy három-négy srác álldogál a megálló fülke körül, a majdnem kötelező egyenruhában: fekete bőrdzseki, rajta nagy foltokban rontott angol feliratok, mindnél más; megfordított baseball-sapka; a nyakukban fülhallgató lóg, két variációban – vagy MP3-ba torkollik, vagy mobiltelefonba. Az egyik srác közülük mintha görnyedten állna, és furán tartja a lábát.
– Honnan tudják, hogy le van hugyozva? – kérdem, őszinte kíváncsisággal. – Hát láttuk a bűnesetet – vihognak a srácok. – Ott állt a homeless, teljesen letolt gatyával, és ürített. Rá a padra.
Gondolatban nem tudtam haragudni rá, széles e hazában, mármint a bulldózer dúlta lakótelepen, sehol egy nyilvános vécé, magam is, hosszabb sétáim közben, többször éreztem a hiányát. Mondom is a srácoknak: – Nem haragszom rá, sehol nincs nyilvános klotyó.
Láthatóan örülnek, hogy veszem a stílust. Beszédesek lesznek.
– A hölgy idevalósi? A peremvidékre?
– Aha – mondom, minimalista prózában. – Panelproli vagyok, évtizedek óta.
– Akkor talán tud nekünk segíteni – térnek rá a lényegre.
– Remélem, tudok. Miben?
– Hol van itt orvosi rendelő vagy ügyelet?
– Jó helyen járnak az urak – mondom –, csak tíz méterre balra a megállótól, és ott az ügyeletes rendelő. Csak nem látják, mert rossz a világítás, nem égnek sem az utcai lámpák, sem a rendelő zöld felirata nem világít. De mi a probléma, uraim?
A kérdésre előlép a görnyedt fiú, és elég halkan, akadozva, elmondja, hogy Újpesten volt, a velünk szomszédos kerületben, a nagyáruház mellett jött el, befordult a kis utcácskákba, amelyek még őrzik falusias jellegüket, kis házak kertekkel, fákkal, nyáron virágokkal, madarakkal, jó levegővel: öröm ott sétálni. Általában kerítések védik őket, a kerítések mögül pedig kutyák vicsorognak, ugatnak, melyik-melyik a vérmérséklete szerint. Szerencsétlenségére ő egy olyan ház mellett is elment, amelynek volt ugyan kerítése, de a kaput nyitva felejtették, és amint odaért, egy ilyen vicsorgó fenevad, az ember legjobb barátja, ráugrott, és több helyen belemart a lábába. Segélykiáltására senki nem jött oda, ő a földre roskadt, ennyi elég volt a dögnek, hogy győzelmét észlelje, és abbahagyta a kóstolgatást. Ő pedig – a beszédmódján is érződött – jobb házból való csavargó lehetett, aki tudta, hogy a kutyaharapást nem szőrével kell gyógyítani, hanem tetanusszal, rosszabb esetben veszettség elleni oltással is, márpedig ez a kutya igencsak veszettnek tűnt. Akkorákat harapott bele, hogy a sokat próbált farmer több helyen oszlásnak indult. Újpesten nem volt orvosi ügyelet, a bennszülöttek a lakótelepre irányították, ő két órán át gyalogolt át hozzánk, a mi lakályos Fő terünkre, azon belül az orvosiba, de fél egyedül.
Ez váratlan volt: egy szemlátomást csavargó életpályamodellre szegődött ifjú – fél egyedül. Hát igen: egy fehérköpenyes orvos fecskendővel félelmetesebb, mint a kihalt terület éjszaka. Felajánlottam, hogy bekísérem. A rendelő ajtajában barokk komód nagyságú, geometrikus alakzatokban domborodó izomzatú őr sörözött és cigarettázott, felváltva használta szájszívószervét hol erre, hol arra. Kérdésemre, hogy bemehetünk-e az ügyeletre, tömött szájjal hörögte: – Miféle ügyeletre? – Nem vettem át a hangnemet, lehet, hogy azt kellett volna, hanem szelíden, oktatólag válaszoltam:
– Hát, annak az orvosi rendelőnek az ügyeletére, amelynek bejárata előtt vegetálni méltóztatik, és amely felett zölden virítana a felirat, ha volna benne áram, így csak egy kisméretű papírtábla fityeg az Ön hivatalos feje fölött, amely közli, hogy az ügyeleti ellátás este 8-tól reggel 8-ig a földszinten található.
– Itt nincs semmiféle ügyelet – köpött egy kis bagót az óriás –, már napközben sincs nagyon orvos. Minek kéne?
– Egy sebesülést ellátni – kezdeném, de közbevág: – Sebesülés miatt menjenek a balesetire!
– Márminthogy melyikre? Hol van itt baleseti, vagy ha úgy ismeri, traumatológia?
– Hol, hol, hát a Fiumei úton. A Baleseti Trahómatológián.
– Remek, örvendetes, két óra út innen. Már az éjszakai buszok is csak óránként járnak – mondom.
– De nekem jegyem sincs buszra – próbál belenyöszörögni az eszmecserébe a szegény sebesült. A lába közben egyre jobban vérzik.
– Márpedig – mondják az odagyűlt többiek –, itt nem lehet jegyet kapni, nincs automata, az éjszakai járatokon meg nem árulnak jegyet.
– Akkor menjenek taxival! – világosodik meg az őrtorony agya, és bevágja maga mögött a rendelő üvegajtaját. Még látni, ahogy leül a vibráló tévé elé, beállítja, és szinte beleolvad a képernyőbe.
A sebesült fiú elsírja magát. – Nálam még annyi pénz sincs, hogy buszjegyet vegyek – hüppögi. – Sétálni indultam, gyanútlanul, olyan kellemes idő volt…
– Nem is egy jegy kéne, hanem legalább három, ha meg még haza is akarsz jutni, még egyszer annyi – mondja az egyik srác.
– Nekem az lenne a javaslatom – minthogy komolyra fordult a dolog, a beszédemben önkéntelenül keveredett a fegyelmezett felnőtt hang és a srácok argója –, hogy hívjuk fel a baleseti sebészetet, mikor, milyen körülmények között tudják fogadni egy tetanusz oltásra a fiút, mert akkor esünk igazán pofára, ha mindnyájan összedobjuk az összes pénzünket, odalassúzunk a Fiumei útra, és onnan, egyenesen előre tartott kézzel, már a kapuőr is mutatja, hogy hová menjünk…
– Helyes – mondja az egyik baseball-sapkás. – Én máris hívom. Elfordult, lépett néhányat, hogy ne zavarjuk. Csak a méltatlankodó kiáltását hallottuk:
– Jól értem? Ezt komolyan mondják? – és már ki is nyomta a mobilt.
– Képzeljétek, elnézést, hölgyem, képzelje, azt mondták, hogy nincs oltóanyaguk, csak akkor tudnak beadni egy tetanuszt, ha viszünk magunkkal.
– És azt nem mondták, honnan szerezzünk, még egy receptet se adtak az ügyeleten!
– Megy az idő, fiúk – próbálom cselekvésbe átterelni a jogos felháborodást. – Induljunk el a Virulens patikába, az 0–24-ben nyitva van.
– De nincs receptünk! – bizonytalanodtak el a fiúk.
– Az nincs. De ott van a jó öreg Jocó bácsi, aki vagy 20 évvel fiatalabb nálam, de bácsiként mutatkozott be, és elvárja, hogy ezen a megtisztelő címen szólítsuk. Vele jóban vagyok, meg fogja tenni, hogy egy nappal megelőlegezi a tetanusz vakcinát, ha megígérem neki, hogy holnap – azazhogy ma, mert már éjfél is elmúlt – felküldetem valamelyik ismerős orvossal a felírást a felhőbe.
– Rizikós – dünnyögte az egyik baseball sapka –, de nincs más megoldás. És akkor szépen, mint a kötélre fűzött óvodások, megindultunk az éjszakában. Már régen éreztem magam óvónéninek, utoljára a Covid előtt a tanítványaim között, és ez valami hasonló érzés volt: rám bízták magukat.
Eleinte szótlanul haladtunk a meglehetősen hosszú, kihalt, valahai gyepszőnyegétől megfosztott, göröngyös úton, majd az egyik srác felnyögött:
– A jó isten izéjébe, hát nem behugyozok én is, mint az a homeless ott fentebb, a buszmegállónál, ahonnan elindultunk?
– De drága gyerekem – tört elő belőlem az imént érzékelt óvónéni-tudat. – Sötét van, bokrok vannak, levél ugyan még nincs rajtuk, de sötétben így is takarnak, hát válasszon egyet, és enyhítse valamelyiknek a vízhiányos állapotát.
– Az lesz – mondja megkönnyebbülten a fiú –, csak azt kérem, hogy menjenek valamivel előrébb, én itt maradok, de ne nézzenek hátra.
– Köcsög, azt hiszed, kíváncsiak vagyunk rád? – a többi srác felszabadultan röhög, és előre vágtat. Én valamivel lassabban utánuk. A megkönnyebbült nemcsak enyhíthette, de teljesen ki is elégíthette a választott növény folyadékigényét, mert jó sokára ért csak be minket. Nem telt bele öt perc, újabb nyögéssel jelezte egy másik, hogy elirigyelte az előzőt, és követni fogja.
– Akkor ez egy jó hugyozós menet! – vihogtak a többiek, és előre indultunk. Így jó órás gyaloglás után – közbe-közbe bokoritatással – megérkeztünk a Virulens patikához. Jocó bácsi tükörsima koponyája már messziről fénylett. Amikor beléptünk, csodálkozva nézett rám:
– Drága tanárnő, a parkban tetszett különleges speciális kollégiumot tartani, hogy ennyien jöttek?
A fiúk innen tudták meg, hogy foglalkozásom van – azt még nem, hogy csak volt –, de ettől kezdve csiszoltabbá tették a stílusukat, amit sajnáltam, mert ez valamit levett a természetességükből és az eredeti hangulatból. Helyre kellett hoznom:
– Jocókám, annyira vagyok tanárnő, hogy már csak a parkban tartok órát éjfélkor. Engem is leselejteztek.
– Legfeljebb kirúgták, drága tanárnő, a selejt itt szóba se jöhet! De mi járatban vannak itt óraközi szünetben?
Nyeltem egyet, mert a kérésünk – az én kérésem – teljesen törvénytelen volt.
– Drága főgyógyszerész úr – semmi Jocó bácsi, gondoltam, nem fraternizálunk, a dolog ennél komolyabb –, szükségünk lenne egy adag tetanuszra.
És elmondtam hányattatásunk történetét. Jocó bá megdöbbent attól, hogy a baleseti sebészeten nincs oltóanyag, mert ő is tudta, hogy a kutyaharapást nem szőrével, hanem tetanusszal kell gyógyítani.
– Legyen – mondta határozottan –, de drága tanárnő, nem úgy, ahogy elképzelte, mert előlegezni nem tudok, bármikor kaphatok egy revíziót. Hanem úgy, hogy – és itt gondolkozott kicsit, én pedig engedélyt kértem, hogy közben igénybe vehessem az egyetlen ülőalkalmatosságot, ami a prérin található volt: az ő fehér, műanyag ülőkéjét. – Úgy csinálnám, hogy a magam számára írom ki, suo nomine, mert vettem egy csokor rózsát magának, drága tanárnő, abból az alkalomból, hogy kirúgták, és őstermelőtől vettem, innen a szomszéd kertből, szálanként frissen levágva a tőről, és alaposan beletenyereltem a tövisekbe, fel is véreztem magam – ezt maguk fogják tanúsítani, kedves tanítványok –, ezért kell nekem a tetanusz. Különben még jó drága is volna: 8000 Ft.
– Oké – mondta a legdörzsöltebb baseball sapkás – nagy ötlet. De hogy fogjuk tanúsítani?
– Hát úgy, drága barátom, hogy előveszek egy tubus Betadint, maga jó alaposan bemaszatolja vele az ujjaimat meg a tenyeremet, aztán ezzel a Cosmopor tapasszal leragasztja. – De nem szúrok? – rettent meg a tökös.
– Nem, dehogy, azt én sem kedvelem, meg szükség sincs rá. Csak a kötésnek kell rajtam lennie, meg egy Elismervényt aláírnia Magának meg a többiek közül kettőnek tanúként, hogy elsősegélyben részesítettek. Mehet a terápia?
– Mehet, Jocó bá – lelkesült fel a fiú.
És lőn, aminek lennie kellett: bepacsmagolta az undorító barna maszattal, majd jó alaposan leragasztotta az öreg bal kezét, hogy a jobbal ezért el tudja látni az éjszakai műszakot, majd a hátsó barlangban, a sötét ügyeleti szobában, villanyt se gyújtva, a számítógépen a közös erővel megfogalmazott Elismervényt bepötyögte, dátumozta, aláírás Tanú 1., Tanú 2. Jocó bácsi elégedett volt, nem az Elismervény-nyel, persze azzal is, de főként az ötletével, a Megoldásával, mert valóban megoldás volt, úgy trappoltunk ki diadalmasan a drága zsákmánnyal, mintha meghódítottuk volna – mit is? Az Egészségügy Fellegvárát?
A továbbiak már kétféle intézkedési terv szerint történtek: a sebesült fiúnak taxit kellett hívni – az elszánt tökös fiú erre is azonnal vállalkozott –, és amennyi pénzünk közösen volt, azt valamennyien odaadtuk a taxira. Összejött vagy 6000 Ft, abban bíztunk, hogy ennyi elég lesz a Fiumei útig. Megvártuk a taxit, megkérdeztük, szerinte mennyibe fog kerülni az éjszakai díjszabással az út. Nagyobb összeget mondott, de amikor röviden vázoltuk az este és az éjszaka nem is rövid eseményeit, a sofőr először elképedt, aztán meglágyult, és azt mondta, hogy nem indítja el az órát.
Kezdett visszatérni az emberségbe vetett hitünk – amit a goromba ügyeleti portás megtépázott, a Baleseti Sebészet barátságtalan fogadóképtelensége csak fokozott –, éltettük Jocó bácsit és a taxist, érzékeny búcsút vettünk a sebesülttől, további kalandmentes órákat kívánva neki. Az intézkedési terv ránk eső részét nekünk, az ép maradéknak kellett végrehajtani – hazaérni a 0–24-től szülőföldünkig, a földtúrásokkal, farönkökkel csúfított Újpalotáig. Minthogy a hazafelé út éppolyan hosszú volt, mint a Virulensig vezető, a baseball sapkások vízháztartása továbbra is működött, bokortól bokorig. Amikor is váratlanul, az éjszaka következő örömeként – Jocó bácsi és a taxis után – megláttunk valamit: egy fülkeszerű tüneményt, kitépett ajtóval, sötét belsővel.
– Egy telefonfülke! – kiáltott fel boldogan a legégetőbb szükségét érző. – A készüléket már ki is tépték belőle, szuper lesz beállni! – süvítette, és már bent is volt. Vagy egy litert lecsapolva tért vissza hozzánk. Utána már nem lehetett használatba venni – a srác szétáztatta. Maradt a további menetelés. Az egészségügy tudorai mindig mondják, hogy a mozgás jót tesz az emésztésnek. Most tapasztalhattuk, hogy a folyadék kiválasztásának is. Ami nemcsak az ifjabb nemzedékekre vonatkozik, hanem a fölöttük felelősséget vállaló tanerőre is. Ez pech volt, mert én sem a bokor jótékony segítségét nem vehettem igénybe, sem a fatörzsek felé nem fordulhattam. Taktikai megbeszélésre volt szükség: irányt kell változtatni, mert errefelé nincs megoldás. Akkor az egyik baseballsapkásnak eszébe jutott, hogy a telep egy távolabb eső vidékén azok a Nyugatról ideszármazott, kizsákmányoló üzletláncok, kellőképpen el nem ítélhető módon, minden üzlet mellé intézményesítettek egy illemhelyet, ami lehetőséget ugyan képviselt - ócska, szürke bádog, de mégiscsak dobozszerű, minden oldalról zárt építmény, fedele van, és belül – elképzeltük, lelki szemeink előtt láttuk – van még ülőkéje is.
– Balra tarts! – vezényelt az egyre inkább magát vezérürüvé kinövő, mindenben elsőként cselekvő baseball sapkás. – Még körülbelül egy kilométernyire vagyunk tőle, mi az nekünk, még hajnal előtt odaérünk.
– Hajnal előtt? – riadtam meg. – Tulajdonképpen hány óra van?
– Kettő múlt – mondja egy másik, a csendesebb. – Húzzunk bele, nekem holnap vizsgáznom kell.
– Te, vagy bocsánat, most már maga, vizsgázik? Hol? Miből?
– Elsőéves medikus vagyok. A legszarabb tárgyból, anatómiából.
– Akkor magának ez a ma esti-éjszakai kaland előrevetíti a szakma jövőbeli lehetőségeit – motyogtam halkan, inkább csak magamnak. De meghallotta.
– Nem lettem lelkes tőle. De mire én végzek, hat év múlva, talán másképp lesz.
– Reménykedjünk. Meg abban is, hogy megtaláljuk ebben a sötétben álmaink budiját.
Pár perccel azután, hogy kimondtam, már ott álltunk előtte. Olyan kétszer három méter nagyságú, szürke fémbódé, oldalán a felirat: Használati díj: 300 Ft. A fiúk udvariasak, előre engednek, dobjak be először én pénzt, végül is nő vagyok (talán még?), és tanárnő (talán még). Az összes zsebem végigkotorászása után kiguberált 300 Ft-ot bedobtam a kívánatos résbe. Az ajtó zárva maradt. – Próbálja még egyszer, tanárnő! – mondta a vezérürü. – Kérdés, van-e még 300 Ft apróm? – kutatok zsebben, táskában, a fiúk is turkálnak. – Móricz Hét krajcárja – mondom keserűen, mert tudom, hogy azt ma már nem tanítja a közoktatás. De összejön újabb 300 Ft, bedobom, és – szezám, tárulj! – 600 forintért már hajlandó volt kinyílni a budi ajtaja. Belépek – és jön a következő meglepetés: nem csukódik vissza. Ott állok a nyitott ajtajú dobozban, már élvezem a felgyülemlett ürülék, papír, vatta, vér és ki tudja, még minek az erjedését, rothadását, kipárolgását, és az ajtó meg se mozdul. A fiúk döbbenten néznek rám, majd megindulnak befelé. Először megrémülök, mit akarhatnak, aztán csillapítom magam, és viccesre fordítom az egyáltalán nem vicces jelenetet.
– Na mi van? Mind bejönnek? Együtt vesszük használatba? Vagy csak meg akarnak figyelni? Kukkolóssá nemesítjük ezt a mesés éjszakát? Azt hiszik, merészelem testem bármely részével érinteni ezt a förtelmes ülőkét?
A fiúk megdöbbentek. – Hogy gondolja, Tanárnő? Eszünkbe sem jutott. Egészen más jutott az eszünkbe. – Egymásra néztek, és elkezdtek kimenni a budiból. A nyitott ajtóban megálltak, hátat fordítottak nekem, szorosan összekapaszkodtak, teljesen összezártak, így pótolták a becsukódni képtelen ajtót. Tökéletesen védve voltam. Nem mintha járt volna valaki arrafelé ezen a hajnalba nyúló éjszakán, de mégis… Új érzés volt: vigyáztak rám. Elérzékenyülve kértem kibocsátást, kedvesen félrehúzódtak.
– Összefogásunk eredményeképpen a budiajtó nem rés, hanem erős bástya! – röhögött fel az orvostanhallgató. Azt nem hihettem, hogy Rákosit olvasott, de éppen a napi politikai csatározásokban az egyik újságíró emlegette a régebben közimert szlogent. Persze, nem a budiajtóra vonatkozóan, de ebben az új értelmezésben egy kis közösség tömörítő ereje volt képes erős bástyát emelni, ott, a préri közepén.
Ők voltak a harmadik csoda, Jocó bá és a taxisofőr után. Pedig nem is volt Szentivánéj, csak a telihold világított a sötétségbe borult peremvidék fölött.
Etikátlan rendcsinálás
mi praktikusan célra tör –
nem erőd, csak ördögi kör
gyengét jelző tartozéka;
A Fény felé az út nem ez –
– bizonyság erre sok-sok példa –
Türelmes légy, jó és nemes –
Jézus szavát híven kövesd!
Nehéz óhaj ez, jól tudom –
Nagy ég, segíts!
le ne győzzön indulatom!
A harcot vállaló tábornokok,
vagy a csend-békét „teremtő” Hang
számára emelnél emlékoszlopot?
(Üzenet a mának)
Október hatodika.
Számukra az idő megállt –
dicsőségük rögzült a kitágult időben.
Alig-reménylő háború harca
az agresszorral szemben
Egyénenként elveszve minden.
E távoli lét mint mond számodra
német, orosz, akár magyar ember?
(Feleségemnek karácsonyi képeslapra)
Mondhatnám mai szemmel –
nincs pénz, nincs karácsonyi ünnep.
Hát nincs, mármint ünnepi hajcihő,
dús ajándék csillogása,
talmi Nordmann-fenyő, Frutti di mare,
díjmentes borok – na igen, csak emlékeinkben.
Csendben ülünk, ketten kéz a kézben,
mint mindig, közös ötven év során,
csendben ülünk, nyitott szívvel, várva
a fényre, a hírhozó angyali szóra –
Gyermek, a Megváltó ismét megszületett.
„Dicsőség a mennyekben Istennek, békesség
és jóakarat a földön az embereknek!”
Nem igazán ilyennek képzeltem a kápolnát: harangtorony és kereszt nélkül, beépítve egy régi épület belsejébe. Kettesével szedem felfelé a kopott lépcsőfokokat, de nem a sietség hajt, hiszen van még időm bőven a gyakorlásig. A szag elől menekülök. Káposzta, fokhagyma és hipó áporodott bűze tölt be mindent. Tudom, hogy az alagsori menza és a felmosás elegye, mégis az öreg ház szájszagú, avítt leheletének tűnik.
A második emeleten lihegve nyitom meg az üvegajtót, a kilincs csikordul, de nem engedelmeskedik. Oldalra fordulok. Egy emberi test körvonala bontakozik ki a félhomályból, mellé érek, és látom, hogy nincsen lába. Szinte perzsel a hiány. A tolószék fémküllős kereke pókhálóként tartja fogva áldozatát. Ahogy elmegyek előtte, rettegés fog el, nehogy megragadjon és engem is gúzsba kössön. Gyerekkoromban féltem a sötétben, most újra ez az érzés tör rám. A folyosó végén megint zárt ajtó fogad, vissza kell mennem a lépcsőházba, el a tolókocsis árnyék előtt. Halkan nyöszörög. A hangocskákból aztán lassan összeáll valami: egy ének. A ráncos női arcból, kontyba szorított ősz haj alól tétova karácsonyi dallamok szállingóznak elő. Most veszem észre, üres a karfa és az öle is, melegítőjének mindkét ujja lappadva lóg a pokrócba betűrve. Mint egy ágak nélküli fatörzs, amelynek kérges tekintete a semmibe réved. Földi büntetés vagy Istentől kirótt vezeklés, hogy ilyen testben élni és érezni kell?
Egy szinttel feljebb járókeretes idős bácsi igazít útba. A kápolnából ugyanaz a dallamfoszlány szűrődik ki, amit a nénike dúdolt az imént. Benyitok. A fekete-fehér kockás, repedezett járólapok sakktábláján úgy teszem meg a kezdőlépéseket, mint annak idején nagyszüleim előszobájában. Akkor persze huszár voltam, kisfiúként mi más, most csupán egy keresgélő gyalog. Tart még a pásztorjátékpróba. Hátrébb ülök le, de mintha zavart keltenék, bedobott kavicsként kis fodrozódást a tó sima vizén. Érzik az idegenségemet. Fiatal hölgy lép mellém, türelmemet kéri a késedelemért, még nem végeztek, várnom kell a gyakorlásig. Hátradőlve nézek szét.
Az utcáról nem látszik a kápolna, innen bentről mégis olyan, mint egy főtéri nagytemplom. Kereszt a rózsaablak előtt, fehér csipketerítő az oltáron, szószék, gótikus formák, virágok. Elöl, a két feldíszített karácsonyfa alatt a gyerekek a Csendes éjt éneklik. Csupa sérült fiatal, talán húszan. Tolókocsiban, botra-mankóra támaszkodva, a szőnyegen térden reszketve, fogyatékos grimasszal, fél kézzel, fél lábbal, de teljes odaadással, tele torokból, mosolyogva. Összeszorul a szívem a látványtól. Ezek a gyerekek nem színészi feladatként játsszák el a betlehemi történetet, hanem ők maguk a főszereplők: a pásztorok és a háromkirályok. Valóságosan a jászol mellett örülnek.
Isten Szent Fia hinti reád,
Ajka vigaszt adó mosolyát,
Krisztusunk megszületett!
Vigaszt adó… Új értelmet nyernek számomra a jól ismert sorok. Az önfeledt mosolyokból megértem, hogy ebben a pillanatban igazi madárszárnyakkal repül a lelkük.
Egy ikerpár integet a széksorok felé, két teljesen egyforma kamaszlány. Senki nincs előttem, biztosan a mögöttem ülőnek szól. Hátrafordulok, de üres székek ott is. Az integetés nem lankad, majd kiesnek a kórusból a heves mozdulattól. Már többen rám néznek és összesúgnak, kezd kínos lenni a helyzet. Biztosan azt találgatják, hogy honnan ismerhetik a lányok ezt a középkorú bajszos férfit, vagy azt nem értik, az miért olyan mulya, hogy nem reagál semmit. Megadom magam. Nehezen, igen lassan, bénán emelkedik karom a magasba, sután intek vissza. Visítva szakad ki belőlük az ujjongás. Furcsa érzés: nekem örülnek, a puszta valómnak. Ezt jó párszor megismételjük a próba végéig. Utána odaszaladnak hozzám, simogatják a kezem, a ruhám, a hajam.
Az orgonát a kápolna karzatán találom, félórám marad gyakorolni a karácsonyi hangversenyig. A kántor kulcscsomót nyom a kezembe, mondván, nem tudom eltéveszteni, kis kulcsot a kis zárba, a nagyot a nagyba. Érdeklődőm, melyik hangszín-kombinációkat használhatom. Szeme elkerekedik, és látom rajta, hogy meggyőződés nélküli a kurta válasz – „hát bármelyiket” –, majd inkább gyorsan elbúcsúzik, nehogy további kényes kérdéseket tegyek fel neki. A legkisebb kulcs nyitja a játékasztal faredőnyét. Feltolva megfordul velem a világ. A hangszerről kapott információk mindegyike valós, de másként. Tényleg két billentyűsora van, azonban mindegyik jóval rövidebb, mint kellene. Csakugyan van pedálja, ám harminc hang helyett csupán öt árválkodik a poros padlózat felett. A hangszínkapcsolók helyén különféle zenei stílusok állíthatók be: jazz, pop, rock. A Bach-darabot, amivel készültem, nem lehet eljátszani rajta.
Itt semmi nem az, ami. Az orgona nem más, mint könnyűzenére termett szintetizátor, a kápolna valójában elrejtett templom, a csonka test egy kósza dallamfoszlánnyal teljessé válik, a sérült szárnyal, a normális lebénul, a kevés bőven elegendő, de a sok sajnos itt nem elég. Én sem az vagyok már, aki idejöttem. A gondolatsort az igazgató úr fejezi be a lépcsőházban, miszerint a kápolna épülete sérültek elhelyezésére és gondozására létesített szeretetotthon, ezért a sok beteg ember a folyosókon. Sajnálom, hogy nem megfelelő az orgonánk. Tudja, nekünk nem telik drágábbra.
A villamos ablakára dobott hógolyók odatapadnak az üvegre, nem csúsznak le, mókás bandzsa tekintetet kölcsönöznek a szerelvénynek. Aztán megérkezik a vezető, és az ablaktörlővel könyörtelenül lesöpri a fasor sínjeire meredő fehér szempárt. Amikor a kedves szögletes arc végleg eltűnik, elindulunk. Kopasz fák futnak el mellettünk az estében, fázósan őrizgetve egy-egy erőtlenül kapaszkodó levelet. A körúti padon az ázott kartonlap egy hajléktalan kihűlt lepedője. A rajta megállt víz szegényes tükörképét csillantja meg a fákra erősített karácsonyi fényeknek.
Szentséges éj!
Mindenek álma mély.
A metróaluljáróban vak házaspár muzsikál, jól kiegészíti egymást a szájharmonika és a csörgődob. Fehér bot ad támaszt a megindító produkciónak, a ritmust erősítve néha dobbant egyet, mintha tamburmajori pálca lenne. A parlament kivilágított kupolája fölött úgy köröznek a sirályok a csillagfényes éjszakában, mint megannyi hajtogatott papírangyal a reményvesztett világban. Repdesnek körbe és körbe, mert nappalt éreznek a reflektorok becsapó, fogyatékos világosságában. A rakparton végeláthatatlan kocsisor araszol, a fehér reflektorok, piros féklámpák, zöld és villogó sárga közlekedési lámpák tükörképe óriási karácsonyi fényfüzérként lebeg a Duna vízén.
Csendes éj! Szentséges éj!
Angyalok hangja kél;
Halld a mennyei halleluját,
Szerte zengi a drága szavát,
Krisztusunk megszabadít,
Krisztusunk megszabadít!
Csendes, szentséges pesti éj. Világtalan csillag, botladozó pásztorok, szótlan királyok.
Csend. Esély…
Csendes éj!
Ha megcsap az éle a durva hidegnek,
gyere csak kicsi lány ide át!
A blúz alatt melleid úgy dideregnek,
puha szívem a télikabát,
és a tarka tavasz kezeimből éled,
csókom a napragyogás,
szemeimből szökken szárba az élet,
a bajszom a búzakalász.
És eljön a nyárral a szívszerelem,
ha perzsel a szűz levegő,
e világ ezer asszonyát elszeretem,
mikor érzem hogy itt az idő,
s te is bennem örülsz majd, egy leszel vélem,
ha újra kinyílik a tél,
beborítja a földeket forró vérem,
és élteti azt, ami fél,
mert így vagyunk együtt az élet kútja,
mit úgyse talál a halál,
odakinn, idebenn, újra meg újra
kisarjad amit lekaszál.
Csontváz az élet, a tények a lényeg:
nem hiszünk többé a tündérmesének,
nincsenek törpék, és űrbéli lények,
nincs Burkus király, se almába méreg.
Már nem magasodnak az égig a fák,
az lenne csoda, ha lennének csodák.
Vannak a tények, az okozott okok,
ahogy a múltunk a semmibe kocog,
akkor sincs remény, ha elibém hozod,
nézd, a fonákja és színe is kopott.
Már nem segítenek rajtunk az imák,
az lenne csoda, ha lennének csodák.
A valóság tény és tagadhatatlan,
kis holtág vagyunk az életpatakban,
eltűnünk végül, részvétlenül, halkan,
kevéske tartalom, rövidke tartam.
Szegényke, tudatlan, pöttömke világ,
az lenne csoda, ha lennének csodák.
Napot termettünk énekelni,
és fényesen izzó csillagot,
csajkából ettük a kolompért
s a nehezen fővődő babot.
Átugrottuk a mindenség fokát,
szabadon szálltunk az ég felett,
és papundekliből tákoltunk
a cipőnkbe még egy réteget.
Színünktől sápadt a szivárvány,
s villámmal feleltünk az ég szavára,
száraz kenyérhajat ettünk,
s padot foglaltunk éjszakára.
Gondolatunk a mennyekig hatolt,
s feltérképezte a mélyeket,
irigyeltük az angol hobót,
mert ő Oxfordban kéreget.
Felszántottuk a szellem ugarát,
és szórtunk beléje dús magot,
vetettünk sorsot, melyikünk viselje
a kukában talált öreg kalapot.
Emeltük szédítőn az embert
isteni magasságokba fel,
eldicsekedtünk a többi nagynak
sosemvolt leányok képivel.
S még itt vagyunk, üres kezünkben
őrizünk pisla égi lángot,
ingyér´ is adjuk, hogyha kellenénk
építni újabb újvilágot.
Bokros Birman Dezső: Don Quijote
Marie-Antoinette, az ifjú királyné nagyon el volt szomorodva. Olyannyira, hogy legfőbb udvarhölgye és legjobb barátnője, Polignac hercegnő vállán zokogta el bánatát.
– Oh, Yolande! Megszakad a szívem a fájdalomtól!
– De imádkozott eleget, hogy…?
– Hát, éppen ez az! Felséges Uram nénikéi az ágyunk vánkosai alá csempészték mindenféle híres szentek ereklyéit, a biztos siker érdekében. Én sem tudtam róla!
– És?
– És az történt, hogy a múlt héten, amikor az Uram ölelgetni kezdett… Úgy megnyomták az ereklyék a derekát, hogy dühösen fölpattant és azt mondta: „Nem kérek az efféle fakírágyakból!” És, brühühűűű… kiment! Kiment! Most mondd meg!
– Próbálkozott az… afrodiziákummal?
– Én már mindent bevetettem, drága Yolanda! És ahányszor egy gyermeket látok, belül sírok… De nevezetes királyné-tartásomat megőrizve, tettetnem kell szörnyű sóvárgásom, vágyaim… Ah!
– Volna egy ötletem… csak egy kissé…
– Mondd el! Talán ez az utolsó esélyem!
– Hát… Hallottam, hogy a loretói Madonna segít az ilyen elkeseredett nőkön. Pláne, ha ráadásul királyné az illető. Van egy szerző, aki át tudná írni azt a drámai ima-szöveget, amit olvastam a minap.
– Hozd el!
– Azt nem lehet, névtelen a szerző, de meg tudom oldani, hogy megkapja.
– Mikor?
– Holnapra!
A királyné örömkönnyekkel öntözgette Polignac hercegnő vállát…
Teltek a napok. És Polignac hercegnő csak nem jött. A királyné vigasztalhatatlan volt. Úgy érezte, minden hiába. Egyszer csak, négy nappal később, a hercegnő este beállított a királyné lakosztályába. Méghozzá lóhalálában. Arca fáradt, de lelkes volt. Egy mappát hozott. Letérdelt a királyné előtt és átnyújtotta.
– Meghoztam a reményt, Felséges asszonyom!
A királynénak könnyek szöktek a szemébe.
– Ez… az?
– Az – mondta a hercegnő.
– Kérlek, olvasd fel nekem! Én nem merem…
A királyné, remegő térdekkel leült a fotelébe. A hercegnő felállt és úgy olvasta:
A királyné angyala: Légy üdvöz, hatalmas Madonna! Íme, egy angyalt látsz, aki alázatos kérelemmel járul eléd. Marie-Antoinette-nek, Franciaország királynéjának nagy a bánata, mert nincsenek gyermekei. Legalázatosabban üdvözöl téged, és kér, hogy fogadd el a küldött ajándékokat. Ó, kegyes Szűz, tedd, hogy kissé elhanyagolt belseje bőségesen locsoltassék meg avégből, hogy foganjon meg és szüljön óhajtása szerint. Szükséges ez nemcsak az ő vigaszául, hanem azon állam érdekében is, amelynek ő a királynéja – nemkülönben a katolikus vallás megszilárdítása céljából, amely országában ingadozik.
A loretói Madonna:Hogyne, kedves angyal, szívesen fogadom Franciaország királynéjának ajándékait és könyörgését meg is hallgatom. Megígérem: lesznek gyermekei. Sőt, éppen ebben a pillanatban, amikor szólok veled (5 óra 58 perckor), megtörténik a dolog: Lajos most öleli Marie-Antoinette-et, Marie-Antoinette öleli Lajost és megfogan.
Az angyal:Azonban, ó áldott Madonna, a királyné fiút óhajt.
A Madonna: Igen, gyermekem, a királynénak fia lesz. Higgy nekem: a dolog el van intézve. A boldog fiúörökös dísze és támasza lesz a koronának és a vallásnak.
Az angyal: Ó ki nem mondható öröm! Mária királynő meghallgatta Marie-Antoinette királynét! Alleluja! Boldogság! Alleluja! Alleluja! Alleluja!
A királyné hitetlenkedve nézett a hercegnőre.
– Ez… lehetséges volna?
– Már hogyne volna lehetséges, felséges asszonyom!
– De… az az 5 óra 58 perckor…
– Az akár holnap hajnalban is megtörténhet, nem?
– Ez igaz. És ki alkotta ezt a mesterművet?
– Egy névtelenségéhez ragaszkodó író.
– Á, vagy úgy! És mik volnának azok az ajándékok, amiket a szövegben „én” ajánlottam fel a Szűznek?
– Ó, nem sok. Egy tehén.
– Egy tehén?
– Igen. Mert az író úrnak nagyon rossz a gyomra. Kell neki a tej.
– Intézkedem – mondta a királyné.
Hajnal lett. A királyné az órára nézett. Öt óra 57 perc. Az ágyában feküdt. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Minden idegszálával az ajtóra figyelt. Egyszer csak kopogtatást hallott. A szíve óriásit dobbant.
– I… gen! – szólt aztán rebegőn.
A király pedig belépett. Egy üres borospalackot és egy meztelen kardot hozott a kezeiben.
– Madame – mondta csöndesen, méltósággal –, eljöttem Önhöz.
– Uram, már vártam – szólt a királyné, és félrehajtotta a takaróját.
Teltek-múltak a hetek és a királyné várta a hatást. Polignac hercegnő ismét meglátogatta a lakosztályában Marie-Antoinette-et. A királyné határtalanul boldog volt.
– Képzeld, elmaradt a Krottendorf tábornokné! – lelkendezett.
– Ki az a „Krottendorf tábornokné”? És miért maradt el?
– Ja, te nem is tudod. Így hívtuk családi körben a… havi vérzést.
– Ó, hisz ez csodálatos! Felséges asszonyom netán terhes?
– Nem akarom elkiabálni, de… igen valószínű.
– És tudja ezt már más is?
– Csak te. Meg én.
– Nem gondolja, hogy a felséges úr örülne a jó hírnek?
– Bárcsak fiú lenne…
– De hiszen fiú lesz! Nem olvastam fel önnek?
– Igaz. Milyen szórakozott is vagyok! Először írok anyámnak, a császárnénak, s azután beszélgetek az urammal.
– Tegye azt, felséges asszonyom. Én akkor, megyek is.
A hercegnő, egy meghajlás és pukedli után, elment. A királyné az asztalához ült, tollat-papírt ragadott és írni kezdett:
„Felséges Császárné! Drága Anyám!
Megszívleltem jótanácsait, kerestem az Uram kedvét, ahogy tudtam, és nem is eredménytelenül. Örömmel jelenthetem, hogy már egy jó ideje elmaradtak Krottendorf tábornokné látogatásai… A király újra meg újra elszánta magát férfiúi feladatának teljesítésére. Úgyszólván naponta megtisztelt látogatásaival. Tegnap is nálam volt, és hadd mondjam el, valami csodálatos volt… Olyan boldog vagyok, hogy ki sem tudom fejezni! Ó, ha fiú lenne!
Most már teljesen megértem Önt. Egyszer azt mondta nekem, hogy: Leküzdhetetlen vágyat érzek a gyermekek számának növelésére. Meg azt is, hogy: Gyerekből soha nem lehet elég, ebben telhetetlen vagyok! És valóban, Drága Anyám, Ön tizenhat gyermeket szült. Köztük engem is. Úgy szeretném lehagyni Önt – ha nem veszi sértésnek. Én meg sem akarnék állni húsznál… Adná a Jóisten!
Apropó! Drága Anyám megkért, ugye, hogy szorgalmazzam a királynak, hogy alakíttassa ki itt is, Franciaországban, a Szeméremügyi Bizottságot. Nos, Drága Anyám, tudja, hogy a francia milyen ledér egy népség. Ez itt teljességgel megvalósíthatatlan, rettentően sajnálom. Az Államtanácsban már a felvetésnél is hasukat fogták az urak. Bár, úgy emlékszem, Ausztriában is csak fél évig működött, majd fel is számolták…
Na, de én most csak a magzatomnak élek, teljesen boldog és elégedett vagyok! Remélem, Drága Anyám is jól érzi magát.
Maradok Felséges Császárnőm, legengedelmesebb lánya:
Marie-Antoinette.”
A királyné elégedetten tette le a tollát. Majd arcán üdvözült mosollyal, kissé előrehajolt, és lassan, óvatosan simogatni kezdte a hasát…
Közeledett a várva várt esemény. Az egész udvar, sőt egész Franciaország várta a trónörökös eljövetelét. A király már hónapokkal előbb elrendelte, hogy egész Franciahonban zúgjanak-bongjanak a harangok, a miséken pedig mindenkinek imádkozni kellett, hogy a trónörökös egészséges legyen. A divat fokonként követte a királyné pocakja nagyságát; szinte havonta jelentek meg a legújabb női ruhák – a királyné hasának növekedéséhez tökéletesen igazodva.
Egy szép napon aztán a királyné vajúdni kezdett… Huszonnégy óra tel el, mire a csecsemő világra jött, és felsírt. Az egész udvar ott tolongott zajosan, izgatottan, a vajúdó-szobában. A király persze rögtön értesítették. Aki jött is.
– Mi van? Mi van? – kérdezte a bábaasszonyt.
– Egészségesek, felséges uram! – válaszolta a bábaasszony, majd fölfedte a kisgyermek nemét. – Nézze, milyen gyönyörű…
A király mohón ránézett, aztán nyomban elkámpicsorodott a szája.
– De hisz ez egy vágásos!… – hörögte, és a királynőre villant a szeme. – Madame! Ön nem teljesítette óhajunkat és Franciaországét! Szégyellje magát!
A királyné megrémült.
– De, uram!
– Csalódtam Önben, Madame. Azt hittem, fiút szül… Erre mit tett?! Ez botrány!
A királyné elájult. A kis hercegnő felzokogott. A bába tördelte a kezét. A király pedig vad arccal, kiviharzott a teremből.
Az élet ment tovább. A divat kerekei is tovább forogtak. Nem sokkal az esemény után mindjárt két dolog is divattá vált: A Kaka-szín igen sokáig egyeduralkodó lett a hölgyek ruháján, az udvarban, míg a vad arcú király csalódott vonásait kezdte felvenni mindenki, aki számított, és még az is, aki nem, ez a divatőrület pedig – hamarosan átgyűrűzött az egész kontinensen, sőt eljutott egészen Amerikába is.
Nincs bennem vers mely átölelne,
csak kiáltás az is fog közé szorult,
üvöltsek én, én az Isten verte,
hogy fonjanak majd hajamba babérkoszorút?
Mióta ember létezik a földön,
gyilkol, pusztít maga körül,
mondd Uram, bele kell-e törődnöm,
ha a világ magának rakta máglyán üdvözül.
Már sehol se testvér, de nekem van egy,
szegény Apánktól kaptuk nevünk,
néha összeomlunk, mint szél morzsolta hegy,
lám, meghalni is együtt megyünk.
Kővel dobálom rohadt életem,
hogy ne rohanjon annyira utánam,
úgyis elcsúszik kiömlő véremen,
kivételesen nem faágon bokáztam.
Mert elvágtam sunyi árnyékom torkát,
pedig fénytetovált volt akár a bőröm,
de gyűlölök mindenféle szolgát,
kinek a szabadság rácsnélküli börtön.
Üvöltök hát, miért is ne tenném,
verset, bármit, már nem érdekel,
hattyúként tántorgok borotvapengén,
mert kinek szárnya van az sosem adja fel.
Fáradt bluesokat hallgatok naphosszat,
serceg a lemez, de a zene kurva jó,
Bill kapitány áldja a rosszat,
nekem Ő a mindenható.
Most nincsenek puccos úri ribancok,
a sarki kocsmában pár öreg lotyó,
szálkás asztaloknál verik a blattot,
mindenki iszik mert inni jó.
A villanyszámlás elverte fizetését,
otthon asszonya epedve várja,
mélázva forgatja kezében kését,
hogy egyszer a rohadt Világ hátába vágja.
Folyik a szesz, vén zenegép zokog,
a költő megetette vele minden pénzét,
örül, hogy a savanyú borok,
felhígítják félszáraz vérét.
Három hónapja nem írt egy sort sem,
tolató tehervonatokat bámul,
holnap lehet magammal viszem,
hol az ócskás túlcsordult lelkeket árul.
Vagy én adom kölcsön az enyémet,
ezerszám akadnak szemembe,
és karcos lemezre vésett zenékre,
valahogy vissza álmodom magam a jelenbe.
Régóta szeretem a vonatokat,
a fényes suhanó ablakokat,
lent a csattogó kerekeket,
egyszer talán én is hazamegyek,
gyalog, vagy visznek
teljesen mindegy,
nincs Apám, Anyám ki szólna értem,
kit érdekel, ha szétfolyik vérem.
Kit érdekel, hogy leköptem magam,
mert árnyékom lettem, arctalan,
kit érdekel mi fáj itt a balon,
hogy álmaim is futni hagyom.
Ezért mázsás éjszakáim vannak,
hol nem voltam jó, se rabnak, se szabadnak,
de kit érdekel, ki vagyok én,
lábam dühöng a talpfák tetején.
Távolban valami hörögve jön,
a síneken száz tonnás kormos közöny,
vállamon száz tonna félelem, de kit érdekel,
mert a végtelen végre értem énekel.
Vajda Lajos: Ezüst gnóm
A zenéhez mindig járul egy hangulat. Ha a kettő egyezik, akkor szép minden. Meg kell tehát találni a megfelelő hangulatot a zenéhez, vagy a zenét a hangulathoz. Vajon ehhez a történethez milyen hangulatú zene illene?
1968-at írtunk.
A Budapesti Nemzetközi Vásár bejárata elött óriási tömeg tolongott. Sanyi tanárunk elment jegyeket venni, s mi kis csoportokba tömörülve vártuk visszatértét.
A csoport, amelyikhez én csatlakoztam, nem véletlenül verbuválódott össze. Szinte mindig így voltunk együtt, mi, akik lazára vettük az egészet és szívesen nevetgéltünk együtt. Középpontban Sztivi, egy hangulatmágnes és mellesleg a barátom.
Nagy volt a hőség, holott még csak május volt. Vagy talán szeptember? Mikor is voltak a vásárok?
A kiállított cucc nem nagyon érdekelt bennünket, viszont a megtekintése kötelező volt, ezért hát végigvonszoltuk magunkat a poros utakon, s a gépek és egyéb kacatok tehetetlenül szenvedték a rovásukra faragott vicceinket.
Az idő gyorsan repült, s a por vastagon rakódott ránk és belénk, így aztán elhatároztuk, hogy valahol iszunk néhány korsó sört. Találtunk is egy butikot, ahol nem csak sört, de sort is kaptunk. Óriási kígyó végéhez csapódtunk, és mindenféle trükkökkel próbáltunk szabálytalanul előbbre jutni. Az emberek úgy néztek ránk, mint akiknek viszketést okoztunk. Rövid idő múltával hangos kiabálássá fajult az ügy. Ekkor lejjebb engedtünk szemtelenségünkből, s csak halkan egymás közt tettünk megjegyzéseket erre a konzervatív gyülekezetre, amely képtelen megérteni, hogy a mi dolgunk fontosabb, mint az övék. Egy fél órába is beletelt mire a pulthoz értünk. Itt aztán – megfeledkezve az előzetes megállapodásunkról, miszerint eszünk is valamit –, az összedobott pénzen csak sört vettünk. Félrehúzódtunk egy árnyékos helyre, és ahogy ott ízlelgettük a tiltott gyümölcsöt, egyszer csak belénk botlott X és Y. Nincs nevük. Nem mondom meg! Ez azért nem volt mellékes körülmény, mert ebből azonnal tudtuk, hogy másnap – kivéve, ha az vasár- vagy ünnepnap – felelősségre leszünk vonva az iskolában, szeszes ital mértéktelen fogyasztása miatt.
A jó ég tudja már, hogy még mennyi ideig vonszoltuk magunkat pavilonról pavilonra, a lényeg, hogy a végén már fájt a rekeszizmunk a nevetéstől, a lábaink meg sajogtak a fáradtságtól.
Ismét ránk tört a szomjúság, úgyhogy visszanavigáltunk a sörösbódéhoz. Ekkor már nem volt hosszú a sor. A tanár vagy besúgó veszély immár hidegen hagyott minket. Hiába ittuk azonban nagy kedvvel a hideg sört, ez sem segített már a társaság hangulatán.
Ekkor, ebben a pillanatban ráéreztem, hogy a napnak nem lesz jó vége számomra. Búvalbéleltségem egyre növekedett, az elfogyasztott alkoholmennyiséggel arányosan. Ezt a körülöttem levők is észrevették, és én úgy gondoltam, hogy kínos számukra a megváltozott viselkedésem.
Mit tehettem?
Lestem, egyre csak lestem Évát, és elöntötte szívemet újra a remény, hogy mégiscsak lehetne valami konkrét ebből a szerelemből, melyet képtelen voltam magamba szorítani. Mindenki tudta, hogy miről van szó.
Mindannyian érettnek találtuk az időt, hogy meginduljunk hazafelé. Lassan már alkonyodott. Villamosra szálltunk. Én a peronon maradtam és onnan szemléltem tovább szenvedésem csodálatos küllemű okozóját.
Sztivi lépett oda hozzám. Megfogta a vállaimat és magához húzott.
– Ne csüggedj! – mondta.
– Bocs! Ez az este el van cseszve!
– Dehogy! Ne törődj vele! – próbált meg lelket önteni belém, holott már milliószor megbeszéltük a dolgot; nem kellek neki.
Ennek ellenére azt mondtam;
– Szeretném hazakísérni!
– Oké! Beszélek vele is, meg a többiekkel is!
– Kösz – feleltem –, és nem búsulok.
Valóban úgy éreztem, hogy az ötlet, mintha száműzte volna a bánatomat.
Ő, a kocsi belsejébe sietett, és munkához látott. A többiek – talán, ha nem is a szeretetük, de a megértésük jeléül – párologni kezdtek.
Mikor befutott velünk a villamos a Zalkára, már csak négyen voltunk, Éva, Sztivi, Gábor és én.
Nekem úgy tűnt, hogy Éva is megértette, mire megy ki a játék és ez tovább növelte jókedvemet.
– Mi itt leszállunk! – emelte fel a mutatóújját Sztivi, de Gábor meglepett minket a válaszával, mondván, hogy ő is. Tudtuk, hogy nem arrafelé lakik.
Valóban le is szállt velünk.
Összenéztünk hárman. Csak álltunk, egy ideig egy szót sem szóltunk.
– Késő van! Mennem kell! – bökte ki végre Éva.
– Merre? – kérdeztem tőle, de nem mozdultunk.
– Erre! – mutatott a Kápolna tér irányába.
– Én is arra megyek! – vágta rá Gábor.
Hülye ez? Mindent a szájába kell rágni? Azt hittem, hogy nekiugrok, holott ilyesmire még nem volt példa, egész addigi, tizenhét nyarat látott életemben.
Évát elfogta a nevetés, intett nekünk és elindult hazafelé.
– Várj! – kiáltottam utána és futni kezdtem.
Még láttam, hogy Gábor velem együtt emeli indulásra a lábát, de Sztivi elkapta a karját.
Az esti idő éppen olyan volt, mint amilyen a romantikus regényekben vagy filmekben a „találkozások éjszakáján”.
Miközben lassan lépdeltünk el társainktól, időnként megfordultunk és integettünk nekik, mintha soha többé nem látnánk egymást.
Óvatosan Éva kezéért nyúltam és ő nem húzta el, mint annyiszor korábban.
Te jó ég! Hogy akkor én miket képzeltem a szerelemről, na és persze Éváról! Istennőnek képzeltem, óriási patyolattiszta léleknek, melyet csak lélekkel lehet szeretni.
Talán, ha mindössze a testét akartam volna, lehet, hogy egyszerűbb lett volna minden, de mikor szembetaláltam magam vele – akárcsak az álomképével is –, megjátszhatatlan magatartásformáknak tűntek ezek a dolgok, üres pózoknak. Én ennél többet akartam, tizenhétévesen, szemben az első igazán nagy szerelemmel.
A Munkás mozi felé vettük az utat.
Számomra nagy idill volt ez a „kéz a kézben”.
Vajon ő mit érezhetett? Ki tudja?
Ma már talán ő sem.
Szavakra nem emlékszem. Lehet, hogy nem is beszélgettünk?
Csöndesen sétáltunk a kapujukig.
Kétféle hallgatás volt ez. Nagyon is kétféle.
Míg én valami langy mámorban úszva elvesztettem a környezetem, a realitásérzékem, addig ő valószínűleg az elkövetkezendő eseményekről meditálhatott. Döntögethette és állítgathatta a variációkat, mintegy ezzel a játékkal űzve az unalmat a rövid úton.
Végül ott álltunk a sötét kapubejáróban, egymással szemben.
– Mi történt? – kérdezte, s leheletét a számon éreztem.
– Szeretlek! – válaszoltam egyszerűen, s mire ennek a szónak felfoghattam volna a jelentését, mielőtt az egész helyzetet megérthettem volna, már csókoltuk egymást.
Csókoltuk egymást, de hogy ki indította a cselekvést, ma már nem tudom.
Álmodozásaim során mindig azt gondoltam, hogy ha majd eljön a „nagyvallomásideje”, akkor egy ideig „néznifogjukegymást”, ő azt súgja majd, hogy „énisszeretlek”, s ezenközben szépen „eggyéolvadatestünk”.
Úristen! Mindezeket akkor én így gondoltam!
A csók után csendben néztünk magunk elé. Nem tudtam mit mondani. Megismételtem;
– Szeretlek!
– Nem szabad! – felelte – nem szabad! Legyünk barátok!
Ezt mondta, vagy valami ilyesmit.
A szavak beosontak a fülembe, be az agyamba, és elérték a lelkemet. Emberséges szavak! Kaszás szavak!
Felemeltem a fejem. Szerettem volna még sokáig állni ott. Próbáltam a szemeiből erőt tankolni a következő napok gyötrelmeihez, de nem találtam a tekintetében azt a sugarat, melyen át mindez belém csordulhatott volna.
Becsukódott mögötte a kapu. Biztosan köszönt. Köszönés nélkül nem váltunk el soha. Azután sem. Egyszer sem.
Hogy mi mindenre gondoltam, amíg hazaértem, nem tudom. Valószínű, ugyanazokra a dolgokra, amikre ma is gondolok, ha ő eszembe jut.
Először kényszerültem arra, hogy figyelembe vegyem a realitásokat.
Mégis… ha eszembe jut ő, még ma is elveszítem a realitásérzékem. Különös!
Ő vezetett el a valódi dolgok valódi becsléséhez, őt mégsem tudom valósan felfogni.
Meleg, tavaszi, esetleg őszi este volt.
Tizenhét évesek voltunk, szabadok és tiszták.
Nagy lendületbe jött azóta az idő, s hatalmas erejével sokkal több dolgot taposott életem tarisznyájába, mint ami abban kényelmesen elférhet. A sok agyongyötört, agyontuszkolt dolognak mégis mindig a felszínen úszik ez az évaemlék.
1981 van. Késő éjjel.
Távol vagyunk egymástól. Valamennyien távol, akik akkor irányítottuk, tereltük, sodortuk egymást.
December 24-én azonban – természetesen ismét – Éva nap volt, s ez épp elég oknak tűnt számomra, hogy mindezt papírra vessem.
Éva és Gábor ma boldog házasságban élnek. Én azt hiszem boldogok.
Vajon találhatunk ehhez a történethez is hangulatban megfelelő zenét?
A szétgurult ének egyetlen lyukat
keresnek, kísértetként követik a
lényeget, ami nem oszt, nem szoroz, nem
számít, kit hova rakott le a gólya.
A harang nyelve nem hagyja békén a
harangot, nem hagyja berozsdásodni,
a fészek foglalatába éppenhogy
belepasszol a költő fehér galamb.
A harangkondulást megérzik a
fiak a tojásban, a szívük ágyú-
golyó, azé az ágyúé, amit a
templom régi harangjából öntöttek.c
Ferdinandy György emlékére
Önkéntes hős a lélek, leporolja
bennünk a halhatatlanság szent szobrát,
mire az felszívódik szerveinkben,
tisztán, önfeledten várjuk a halált.
Az író a földről az ég fele hull,
úgy látjuk, mintha magától repülne,
távolodva, egyre messzebb és messzebb,
nem tudja követni őt a szerencse.
Tükörképe fölé az őrangyala
hajol, sugdos valamit a fülébe,
meghalt, akiért megteremtette az
Isten, hallgat, nem maradt több kérdése.
Útszéli bádogkrisztus ámul,
hajnalban kéken vacog az ajka,
mint aki mindent megbocsátott:
fejét megadón félrehajtja.
A kerten vörösbarna árnyak surrannak
át loppal – vedlett szőrű macskák,
üres mákfejeket csörget a szél, fésülgeti
a téglarakás mögötti tüskésdrót gubancát.
A várrom tövében kökénybokor virít,
villan a rókáknak kitett csapóvas,
orvvadász ballag a fenyves szélinél,
csillagos-holdas lábnyomokból olvas.
Vadszőlő pironkodó levele piroslik,
elcsöndesül a csalfa szüreti ének,
ólmos ég fele kanyarog céltalan,
fanyar füstje a nedves venyigének.
A csend emberi gesztus,
akár a tagolt beszéd,
a hangsorok fogköze,
a némaság abortusza.
Képes akár várakozó,
sejtelmes, fenyegető,
puha és meleg is lenni.
A csend egyénre szabott,
az én csendem az,
amikor a hangszedő tűje
leereszkedik a bakelitlemezre,
s fut még néhány barázdakört,
míg valahol a múltban levegőt vesz
Saljapin esetleg Benjamino Gigli,
fölzeng a Szabadság-kórus, a Török induló,
vagy ahogy épp kanyarogva bezakatol
szobámba a Chattanooga Choo Choo.
null kilométeres Yamaháján a bukósisakos
sztrádarendőr mosolyogva csak azt kéri,
amikor patyolat kesztyűjével leint minket,
nyissam meg az első ajtót, mosolyogva,
hogy lefotózhassa a két vidám személyt,
a félsüket költőt és a félvak festőművészt,
ezt úgysem hiszi el neki senki az őrsön:
hogyan is gurul kétszáz év az M7-esen.
De micsodás kétszáz év, drága biztos úr,
Kelet-Európai, sőt nemzeti, s magyar, hisz
honosítva a Toyota Corolla is 2002 óta,
négy láb és négy kerék, az összefogás, ím, mit tesz,
a messzeség felé, sietség nélkül, ráérősen, hiszen
míg készül a fotó, árnyékköpenybe burkolózik a táj,
s mi huncut mosollyal már a végcélra készülődünk,
amiről mit sem tud a készséggel kotyogó dzsípiesz…
Basch Andor: Tóparti csendélet
„Mind szegények, barna bőrű, egyszerű népek.”
Amado: Csodabazár (Gulyás András fordítása)
A tél ezen a vidéken nem az ember barátja.
Nem az a gyerekkacagásos, jégtördelős, hóemberes időszak, ami a képeslapra ugrik, hogy ott pöffeszkedjen, nem fehér-fekete síkok idilli együttese, mely megnyugtatja a lelket, szelídíti a szívet, s a vágyak visszakoznak a kandallótűz kormos énekének hallatán.
Az itt lakó népek nem komáztak az ősz utáni se hús, se hal állapottal.
Senkinek nem akarózott sok időt tölteni se a lápon, se a tiszta vizű, jéghideg csermelyek közeiben, ezekben a ködös, álomszerű világokban. Csak az merészkedett ki a sárkunyhókból, akinek feltétlenül mennie kellett, és sok esetben sorsot húztak, hogy eldöntsék, ki legyen a kellemetlen feladat végrehajtására ítélt személy.
A hatalmas ég hófehér és homályos, mint a tejüveg – az a fajta, amit a kétnapi járásra lévő faluban lehet megcsodálni a kocsmaként is üzemelő vegyesbolt falán, s amely torz, riasztó képekké alakítja a valóság amúgy sem túl vonzó ábráit és torz alakjait.
Egyetlen felhőfolt lebeg odafent, mintha ottfelejtették volna, és ez a slendriánság nyugtalanító többletjelentéssel bír a mocsár egyszerű, kedves lakói számára.
Néhányan úgy vélekednek, hogy a téli égbolt lesi őket, mit tesznek, avagy mit nem tesznek, mások szerint a legendás láthatatlan krokodil vagy átlátszó naphal egy tévedésből ott maradt pikkelye.
A vélemények megoszlottak tehát, mint mindig, ha a halászkolóniának, aki Aklujj király víz alatti országának borzasztó közelségében élt, túlságosan sok idő állt rendelkezésére a kellemes vacilláláshoz.
A nádból és agyagból összetapasztott kalyibák keskeny közein át kukucskálók minden alkalmat megragadtak, hogy valami extrém módon megfeledkezhessenek a való világról, amibe születtek, s ami foglyul ejtette őket, akár egy homokcsapda a parton.
Sáma túlságosan fiatal és kegyetlenül s igazságosan ábrándozó természetű ahhoz, hogy a felhőt annak lássa, ami: felhőnek, így, mivel nem érdekli a dolog, napkelte óta egy göcsörtös fa gyökerei között gubbaszt, és le nem veszi a szemét a távoli víz területéről, bár a nyakában lüktetve ég egy izom, s a gyomra már többször elzsibbadt a félelemtől. Ez utóbbit az öregapjához fűződő emlékek okozzák.
Nem volna szabad idekint lennie, és a kicsiket felügyelet nélkül hagyni a kunyhóban. Lesz itt nemulass, ha az öreg hazatér, és találja, amit talál.
Nagyapi ugyanis nem kedvelte, ha fittyet hánynak a parancsára, és az öregember lapáthoz, szigonyhoz szokott keze nehéz. Sáma és testvérei jól ismerik, s nem csak hírből.
Mióta a szüleik odavesztek Aklujj hínáros vizein, és Nagyapinak kell gondoskodnia róluk, Sáma igyekszik kevés időt tölteni a több helyiségből álló kunyhóban, ahol minden ragad a halvértől, a levegőben keserű-sós szag úszik, és a félhomály pikkelyszerűen párás.
A kicsik ugyanakkor jól elvannak a gerendákra aggatott vastag hálók útvesztőiben, szívesen alszanak az elvásott varsák ölében, és nincs ellenükre az állandó, fojtott meleg.
Sáma viszont gyakorta felriad, mert azt álmodja, hogy egy nagy állat szivacsos, bűzös belsejében fuldoklik.
Sohasem találták meg a szüleit. Még a nyomukat sem.
Sáma megpiszkálta körmével a korhadt fakérget, és arra gondolt, hogy ha lenne hozzá mersze, egykettőre hátat fordítana az átkozott vidéknek, elvándorolna, amerre a nap kél, vagy amerre nyugszik, mindegy, át a sercegő sivatagon, a halálos serengetin, át a kacskaringózó kígyók dzsungelén. Mégis marad; igaz, nem csak a kurázsiról van szó.
Sáma sóhajtott. Nagyapja az utóbbi időben, egész pontosan az utolsó őszi telihold óta kiszámíthatatlanul viselkedik.
Nem csupán kemény szavakkal hagyta meg nekik, hogy távollétében nem léphetik át a küszöböt, hanem az idegenszerű szomszédokat is kérte, hogy tartsák szemmel őket.
Nehéz feladat ez, lévén a szánalmas kis házakat jó messze építették egymástól, körülbelül akkora szakértelemmel, ahogyan a száradó hálókat tartó göcsörtös nagy dorongokat dugdosták a lucskos földbe, de abban az esetben megoldható, ha nincs ekkora fene nagy köd. De most van.
Sáma hálás is érte, annak ellenére, hogy néha az orráig se lát, csak hallja a szutykos vízből felszálló hangokat, szörcsögést, valami lények szöszmötölését, szivattyúzást, harákolást… ilyenkor a kicsikre gondol, és reméli, a bátorságuk a lábukba szaladt, és odabent maradtak, ahogy Nagyapi kívánta.
Hogy miért kell raboskodniuk, az öreg nem kötötte az orrukra, és Sáma, noha tíz éves elmúlt, nem mer kérdezősködni; valójában levegőt venni se mer addig, amíg a hatalmas öregember a vízhatlan gyapjúmellényében felette tornyosul.
A kicsik vidáman el tudtak bújni egy lyukas ladikban, de neki végig kellett hallgatnia a figyelmeztetést – hogy aztán azonmód megszegje, miután Nagyapi ezen az éjszakán se tért vissza kunyhóba.
Nagy, mutáns denevérek vagy micsodák keringtek a kalyiba felett, reszketeg hangon vinnyogtak, és a hold ezüst késével valósággal kifilézte a roskatag viskót, amit a hitvány anyagon kívül a fájdalom, a harag és a rémület tartott össze.
Az éjjeli szárnyasok keltette kósza légáramlatokban összekoccantak a kicsi babák, amiket Nagyapi a falakból kitüremkedő ágakra aggatott. Nem sok hasznukat vette, csupán a dühét fényesítette velük, hogy jobban lásson magányos esti útjain.
Sáma elképzelni se tudja, hová tűnik Nagyapi ilyen téli éjszakákon, amikor bukfencet vet az ember gyomra, annyiféle zörej és nesz és pokoli lárma veszi körül, mint egy ördöghajóst, aki letévedt a halandók vízi ösvényéről, de nem óhajtja szabadjára engedni képzeletét, mint ahogyan a harcsafogó, loncsos kutyákat se kötik le soha a kötélről a nádvégi fura szerzetek, akik hosszú bundákban császkálnak télen-nyáron, és azzal dicsekednek kidüllesztett mellel, hogy szemtől szembe látták Aklujjt, a mélyek királyát.
Nagyapi jórészt az ő szavaik alapján formázta az eresz alatt csüngő, borzalmas babákat, csak hát a munkájában nem volt sok köszönet – hacsak nem az volt az öreg szándéka, hogy felbőszítse Aklujjt, aki hírhedt volt arról, hogy haragjában néha elveszíti a fejét, elhagyja homály ülte, hideg birodalmát, a fekete köveket odalent, és feltör a felszínre –, mert a babák rendkívül ocsmányak voltak, hányingert keltően csúnyák.
Ez viszont nem vágott egybe a kutyás emberek elbeszéléseiben szereplő alakkal (az is igaz, hogy ezek a különös, barna bőrű népek szerettek beinni bugapálinkából).
Aklujj időnként gonosz volt és bosszúálló ugyan, ám nem volt híján a férfiszépségnek: bozontos, színes szakállába tarka csigákat csomóztak rikító iszalagokkal a víz alatti udvarában élő nőszemélyek karcsú-finom ujjai (Sáma tündéreknek hívja őket), ezért valósággal ragyogott a játszi hullámok tündöklő derengésében, ahogyan a kék, az ezüst meg az opál beterítette pucér testét, káprázatba öltöztetve, mintha nem is létezne.
Nem állna lesben a csupahold éjjeleken, és nem rántaná le a könnyelmű vagy éhes halászokat a maga örök országába, ahol nincs fény, csupán holt lelkek pilácsai pislákolnak halványan és örökéletűen. S nem térne hosszú álomra, amiből felébred, ha mozgást érez a vízen, ha valami megbontja a fagyos ingovány merev felszínét, akár egy evezőcsapással is.
Sáma jó ideje leskelődik már, gyomrában a félelemmel, a kíváncsisággal és az éhséggel, és először gondol arra, hogy Nagyapinak talán igaza van, amikor bezárja őket a kunyhóba, és az idegenszerű szomszédokat uszítja rájuk, akik nevetségesen kisstílű perben vannak az egész világgal, azaz velük is, és minden létező s nem létező dolgot felelőssé tesznek tulajdon nyomorúságukért.
A fiú csak nyaranta látja őket, esetleg későtavasszal, koraőszön, amikor a keskeny kis tutajok hátán nagy-óvatosan evickélnek ki a vízre, horgászbottal vagy nehézgömbös hálókkal szerencsétlenkedve.
Sáma a nevüket se tudja: kampós nagy orrukat ismeri, lassú, súlyos mozdulataik akár a sárba ragadt nagyharcsáké, akikre a barna bőrű, kutyás népek vadásznak. A szomszédok és a kutyás, kedves népség ki nem állhatja egymást.
Az első arra büszke, hogy saját erejéből építette fel a falut, s hogy éves dézsmával váltották meg a parti szakaszt Aklujjtól, aki ennek fejében néhanap természetben kéri a maga járandóságát. Ez lehet csuka, pöttyös durbincs, cefrehal és ember is.
A másik nép rátarti tulajdon függetlenségére, vigyáz rá, akár a szeme világára. Azzal kérkedik, s fújja a port az idegenszerű szomszédok szemébe, akik üres kézzel, remegve hajóznak be a kidőlt fákkal eltorlaszolt, ingatag kikötőkbe, hogy találkozott Aklujjal, s minden különösebb gond nélkül sikerült megalkudnia a sárba ragadt harcsákra, mert a király gyűlöli a mocsárnak ezt a részét, és örül, hogy más bajlódik vele.
S olykor-olykor a király részesül a méregerős bugapálinkából, amihez nem férhet hozzá, hiszen víz alatti szeszfőzde gyakorlatilag nem létezik.
Hogy Nagyapi kinek a pártján állt? Ez most már nem volt kérdés, mert nem volt ideje ezen törni a fejét.
Nyakába szakadtak a gyerekek, akikkel nemigen tud mit kezdeni azon kívül, hogy parancsol, fenyít – és Sáma sejtése szerint az öreg egyetlen pillanatra sem tett le arról, hogy fia és menye nyomára bukkanjon
Ebben a téli időszakban Aklujj minden bizonnyal a mocsár idegenek számára elérhetetlen zugában szendereg, és nagyszabású terveken töri a fejét, például azon, hogyan tudná megőrizni a fűszigetek, nádzsombékok és a sok-sok apró tóra szakadt láp érintetlenségét.
Halál fia, aki beteszi birodalmába a lábát, és megzavarja a nyugalmát. Könnyen meglehet, hogy Sáma szülei végzetes hibát követtek el egy hónappal ezelőtt, de nagy volt a kísértés. Ha sikerül az utolsó zsákmányszerzés, a tél nem közeli, hanem távoli ellenfél többé, olyasféle, aki nem árthat az embernek.
Sáma piszkálja a fa kérgét, és figyel, pattanásig feszülő idegekkel: vajon Nagyapit látja a gomolygó, kékes ködben? A magasra emelt, formabontó szigonyt, ami négy ágú, akár Aklujj hatalmas fekete szárú vasvillája?
Fúj a szél, és lábujjhegyen lopakodik háta mögé a koraesti szürkület.
A fiú emlékszik arra is, miként kísérelt meg Nagyapi a kutyás, kedves népek bizalmába férkőzni, amikor azt hitte, senki se látja, közvetlenül azelőtt, hogy megkezdte magányos éji útjait a téli vízen… és arra is, hogyan tért haza a tárgyalásból.
Rögtön nekiállt szigonyt fenni, élesíteni egyetlen árva szó nélkül.
Sámának nem kell faggatóznia (nem is járna sikerrel), így is hamar összerakja a dolgokat: a kedves, barna bőrű népség elutasította Nagyapit, nem óhajt részt venni semmilyen eseményben, aminek Aklujj a szereplője.
Minden bizonnyal megértették a fájdalmat, a tehetetlen haragot, talán a hiány hidegébe is beleborzongtak, de nem akartak ujjat húzni a mélyek urával, akinek türelmét titokzatos módon s eszközökkel vásárolták meg.
Elég nekik a feszült viszony az idegenszerű szomszédokkal – no meg a debella dögöket is etetni kell, akik a sár alól kihúzogatják a harcsát, mint egyes földművesek a répát.
Sáma nem tudja eldönteni, melyik népségtől féljen s undorodjon jobban. Nagyapi soha nem beszélt róluk, se egyikről, se másikról, csak kemény arccal és nehéz kézzel élt tovább a valóságban. Egyszer, egyetlenegyszer árulta el magát, amikor egy korttyal többet ivott valami párlatból:
– Vissza fogom őket hozni.
Ennyit mondott, aztán fejjel előre belezuhant a vackába. Csak Sáma hallotta a szavakat, és minden nap arra áhítozott, hogy az öreg megismétli őket, de hiába; Nagyapi egy hónapja a parancsok kurtára szabott osztogatásán kívül nem beszélt velük; a kicsik beérték ezzel az állapottal, de ő többre vágyott.
Mi van, ha nagyapja valóban képes visszahozni a szüleit onnan, ahonnan? Azért tűnik el éjszakánként, hogy Aklujj nyomára jusson a téli, vad vizeken? Amikor se a szomszédsággal, se az egyszerű, barna népséggel nem tudott zöldágra vergődni, végleg eldöntötte, hogy magányosan próbálkozik; a kicsiket mégse hagyta ebek prédájául. De a szomszédok… akik saját végzetükkel perlekednek ezen a tocsogós, fullasztó vidéken… Sáma elfintorodott. Nagyapi is megéri a pénzét. A gyökérfa tövében kuporogni sem volt szórakoztató mulatság, várni, várakozni.
A harcsafogókban látott fantáziát. Azok tudhatnak valamit, ha van merszük ilyen nyugodtan mászkálni a holt parton, amelyre az est szürkülete súlyos cseppekben hull. Lám, most is ott van egy! És még egy és még egy. Laza csoportozatban gázolják meg a lucskos iszapot, és szőrös állataik mellettük loholnak.
Sáma egészen belebújik a fába, és kővé dermedve lesi a barna bőrű népséget, mely ilyen látványosan csalja meg a mocsári erőviszonyokat, és tudja, hogy késő visszaosonni a kunyhóba, amit nagyapi most előszór hagyott napközben a sorsára. Elhessegeti a félelmet, hogy a kicsik kimásztak a réseken, s nyugtatja magát, hogy találnak elegendő élelmet, mégis… a rettegés felkúszik a torkán, ahogyan sötét álmaiban Aklujj úszik a felszínre, hogy kinyújtsa kezét minden iránt, ami mozog; ami lélegzik; ami szép.
Hol a tiszta, sima vizet nézi, és reméli, hogy Nagyapi evezője fodrot vet hirtelen rajta, ráncot gyűr; hol az eget fürkészi, hol meg a parton sétálva vadászó barna bőrű népséget figyeli… most először veszi észre, mennyire hasonlít színük a sárhoz, a mocsár természetes anyagához… és az a jófajta könnyedség, ahogyan meglábalják a fekete vizet, mintha itt születtek volna… vagy benne.
De jelent ez valamit?
A debella dögök hangtalanul suhannak, szimatolva, mégis súlyos mozgással, akár a tengerjáró nagy bárkák, melyekről a szülei beszéltek; melyek egészen Aklujj nedves házának küszöbéig is eljutnak, s hogy Aklujj rettentően gyűlöli ezt a pimaszságot… miért most emlékezik arra, hogy apa és anya mesélt neki a szegény, barna bőrű, kedves népségről, akik a mocsarat, a nádas-sásos országot vigyázzák?
Sáma óvatosan felhúzza a térdét, kitámasztja magát, az öregfa gyökereibe kapaszkodik, aztán mély levegőt vesz, ellöki magát, és nekiiramodik a nyílt térségnek, hazafelé, a félig földbe ásott kalyibák irányába, amelyek egy ökölbe szorított ököl bütykeihez hasonlítanak.
Megeteti a kicsiket, kitalál valami történetet, amiben forróság és szárazság uralkodik, és ahol mindig süt a nap, s az égre madarakat rajzol a szél.
Farkas István: Alkonyi tájkép
Olvasom a lapokban, hallom a rádióban és a tévében, hogy a Kétfarkú Kutyapárt egyre jobban növeli népszerűségét, egyes vélemények szerint esélye van arra, hogy rövid időn belül akár kormányzati tényező legyen. Ám a dolog mégis nehezen hihető számomra, mert, mint az az interneten bőven olvasható, a pártnak több olyan régi ígérete is van, amelyeknek a teljesítésével kapcsolatban komoly kételyek merülhetnek föl.
Az egyik ilyen ígéret az ingyenes sör. Ennek biztosítása, szerény véleményem szerint komoly gondokat okozna, és nem is látszik megvalósíthatónak. Tudjuk, hogy a tizenkét év feletti magyar lakosság még úgy is tekintélyes mennyiségű sört fogyaszt, hogy fizetni kell érte. Elképzelhető, sőt elképzelhetetlen, hogy a fogyasztás milyen mértékben növekedne abban az esetben, ha a Kutyapárt hatalomra jutása esetén mindenki annyi sört ihatna ingyen, amennyit akar, illetve amennyit bír. A kormánysajtóból tudjuk ugyan, tehát minden kétséget kizáróan igaznak kell tekintenünk, hogy hazánk, mint potenciális európai középhatalom, történelmének legragyogóbb időszakát éli. A magyar emberek még sohasem éltek ilyen jól. Gazdaságunk száguldva fejlődik, pénzünk Európa legstabilabb valutája, a fizetések állandóan emelkednek, különös tekintettel az országgyűlési képviselőkére, a pedagógusokéra és az egészségügyi dolgozókéra, nyugdíjasaink pedig horribilis nyugdíjuk mellett évente többször még valóságos külön pénzesőben részesülnek. Az iskolák helyzete például olyan kitűnő minden szinten, hogy kormányunk nem is nagyon ígér további fejlesztést, hiszen, az gyakorlatilag már lehetetlennek látszik. A dollárbaloldal szokás szerint rémhírt terjeszt, amikor olyanokat állít, hogy kevés a pedagógus, ezért lassanként az iskolarendőr, a pedellus meg a takarító személyzet fogja tartani legalább az órák egy részét.
Az ingyen sör biztosítása azonban, szerény véleményem szerint még így is komoly gondokat okozna, és nem is látszik megvalósíthatónak. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a párt hozza nyilvánosságra, hogy milyen, a gazdaságban végrehajtandó változtatásokkal szeretné megteremteni eme ígéret teljesítésének anyagi feltételeit. Ez az igény már csak azért is indokolt, mert bár kormányunk tett sok ígéretet, amelyek sajtója szerint kivétel nélkül mind teljesültek, az ingyen sört még ez a kormány sem ígérte meg. Pedig, mint már utaltam rá, az ország, ugyancsak a kormánypárti sajtó szerint, ma éli történelmének legragyogóbb, gazdaságilag legnagyobb teljesítményeket produkáló időszakát.
A másik ígéret, amelynek a teljesíthetőségével kapcsolatban kételyeim vannak, az örök élet. A Kétfarkú Kutyapárt ugyanis ezt szintén megígérte, és ennek az ígéretnek a teljesítése szintén egészen rendkívüli intézkedéseket igényelne, amelyeknek a terveiről szívesen hallanék-olvasnék valamivel részletesebben. Így ugyanis csak találgatásokra vagyunk utalva azzal kapcsolatban, hogy milyen módon lehetne megvalósítani mindenki számára az örök életet. El tudom képzelni, hogy ezt a párt az egészségügyi ellátás további fejlesztésével tervezi. Ennek a realitása azonban szintén kétséges. Egészségügyi ellátásunk ugyanis, a kormánypárti sajtó szerint, olyan magas szintű, hogy további fejlesztése lehetetlennek látszik.
Az örök élet biztosítása egyrészt beláthatatlan, másrészt már most is jól belátható következményekkel is járna, olyanokkal, amelyek miatt kétséges, hogy ezt az ígéretet egyáltalán érdemes lenne-e teljesítenie a Kétfarkú Kutyapártnak. Csak egyet említek ezek közül. Van egy bombajó nő ismerősöm, és megpróbáltam elképzelni, hogy nézne ki mondjuk ezer év múlva. Mit mondjak? Elment a kedvem az egésztől. Pedig ezer év semmi az örökkévalósághoz képest.
Kádár Béla: A váratlan látogató
Tíz éve annak, hogy megjelent a Z-füzetekben, 2014-ben kedves barátunk, Birtalan Ferenc kötete, a Két tenyér között az este, egyik utolsó megjelenése halála (2018) előtt. A kötetet legkedvesebb barátja, szintén szerzőnk, barátunk, az őt két évvel később a végtelenbe követő Gyimesi László szerkesztette. Ebből a különleges, egyszerre fanyar és lírai kötetből választottam egy szerelmes verset, ami egyszerre idéz vissza egy időskori emléket a vissza nem térő szerelemről és az együtt bebarangolt, azóta feldúlt, patinás részleteitől megfosztott városrészről.
(Sz.E.)
amikor elindultál a Stefánián
még kicsit álltunk a sarkon mérlegelve
melyik busszal ki merre menne
hiába akartam: velünk maradjál
neked sok volt már az az este
indultam volna veled én is
megmutatni a Millenárist
a Földtani Intézetnél az Alig utcát
sarkán a csöppnyi falikúttal
nyaranta abba mártogattuk a lábunk
és látod ott bent a szürke betonfal
ott volt a medence a kacsaúsztatóval
mögötte a deszkaborítású biciklipálya
fölkapaszkodtunk
– engem felemeltek – a kerítésen
láttuk mennek a bringások körbe
és nyár volt olyan nyár
amilyen már soha nem lesz
és ahogy mennénk mondanám: nézd
itt jártak a kubikos-kordék
amott csillék szaladtak
mert akkor építették a Népstadiont
itt vágtunk át a postatelep mellett
tudod ahova a lovas kocsik estére beálltak
ott voltak az istállók
jaj hogy is emlékeznél
akkor még nem járt erre a metró
csak bámult át a Kis Szent Teréz tornya
a HÉV-sorompón a Stefániára
itt jöttünk keresztül
vigyázva a forró homokban
föl ne sértse talpunkat a királydinnye
balra a Kis Tücsök
a vadsóskába rejtett
suhanc kölykök erre jártunk keresni a szerelmet
de nem láttalak már
nem tehettem hogy
tovább húzzam az időt a sarkon
nem is láthattalak
mert este volt este
és mennyi eltelt már azóta
és ha indulsz valamerre
csak állok az éppen-soros utcán lakásban
és mindig utánad megyek titokban
és te titokban mindig itt maradsz nálam
Kádár Béla: Zene