Vajda Lajos: Dragon
Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik. A szavak jelentésváltozása, egyáltalán jelentéstörténete és etimológiája mellett éppen ezeknek az anomáliáknak a vizsgálata szolgált alapul a tudományos igénnyel a XIX. századtól kibontakozó szójelentéstan fejlődéséhez. A szinonímia (két vagy több szó hasonló jelentése, például vigyáz, őriz, óv), antonímia (két vagy több szó ellentétes jelentése), homonímia (két vagy több szó egy hangalakban való kifejezése, például ár) és poliszémia (egy szó két vagy több jelentése, például az adott valóságot és a róla szóló ismeretet egyaránt jelölő fizika, technika, történelem szavak) mellett az enantioszémia, egyazon szónak két ellentétes jelentése, a kevésbé számon tartott jelenségek közé tartozik, egyes felosztások csak a poliszémia különleges eseteként tartják számon (például Szerdahelyi 1995: 45).
Nem tartoznak a szűkebb értelemben vett enantioszémiához az ironikus nyelvhasználat azon jelenségei, amikor például az okos szó ‘buta’, az illatos ‘büdös’ jelentésben szerepel. Tudniillik az irónia lényege, „hogy a szöveg igazi jelentése a szó szerinti értelem ellenkezője” (Szerdahelyi 1995: 282). A gúnyolódásnak is vannak az enantioszémiához hasonló eszközei. Például a labdarúgás spanyol szurkolói ole kiáltással bíztatják csapatukat, ugyanez az ole az argentinoknál az ellenfél gúnyolására használatos. Mindenesetre az ironikus, olykor egyenesen gúnyos nyelvhasználat és az enantioszémia szoros kapcsolatban állnak. A kies szó újabban, ritkán ‘kietlen’ jelentésű, s ez a jelenség is az ironikus nyelvhasználatból származtatható. A magyar nyelvhasználatban az ügyes szintén gyakran, de csak ironikusan, gúnyosan ‘ügyetlen’.
Az enantioszémia egyben jelentésbeli labilitást is kifejez, de a gyakran félreértésekre okot adó labilis jelentés még nem tartozik a szűkebb értelemben vett enantioszémia körébe. Például a fáklyásmenet szó jelentése ‘ünnepélyes fáklyás felvonulás’, a részemről a fáklyásmenet (vagy csak: részemről fáklyásmenet) kifejezés elvont értelme ’befejezettnek tekintem a dolgot’, ami gyakran és tipikusan az ’ellenzem, nem veszek részt benne’ értelemben konkretizálódik, ritkábban, félreértést okozva lehet ’helyeslem, részt veszek benne’ is.
Az enantioszémiára vonatkozó példák már az ókortól felbukkannak. Például a latinban sacer az istenségnek átengedett, azaz pusztulásra ítélt személy, aki ki van rekesztve az emberi társadalomból és büntetés nélkül megölhető. Van azonban ezzel ellentétes jelentése is: az olyan személy elnevezése, akinek személye sérthetetlen. A görög hagyomány, az arisztotelészi logika enantiószisz ‘ellentétesség’ fogalmának vizsgálata folyamatban van. Az európai filológiában az enantioszémia elsősorban mint vox media (‘közbülső szó’, főleg többesben: voces mediae ‘semleges szavak’) jelent meg, s gyakori példa volt rá az altus ‘magas; mély’, például az arbor alta ‘magas fa’ és radix alta ‘mélyre hatoló gyökér’ kifejezésekben (Károly 1970: 288, Gsell 1979: 3). Az enantioszémia műszó a görög enantiosz ‘ellenkező’ és széma ‘jel’ szavak összetételéből állt össze. Egyik korai, rendszeres, már nagy hatású vizsgálója Carl Abel volt (1884; ugyanebből az évből, az orosz nyelvészetből: Šercl’ 1884).
Az enantioszémia a nyelvészeti hagyományok közül elsősorban az araboknál jelentkezett, ahol a többes számban használatos addád (egyes száma didd) jelöli ezt az ott elterjedtebb fogalmat (Makovskij 1980: 145-7, máshonnan vett példák az enantioszémiára: Makovskij 1980: 147-8, ugyancsak az addádról: Hagège 1985/1991: 198-9, Justice 1987: 195-215, az arab példákat ő is kiegészíti máshonnan vettekkel). Az enantioszémiát valamilyen formában sok nyelvészeti hagyomány számontartja, így a kínai is (Sun De-xuan 1983).
Tullio De Mauro az addádot antanaklázisként értelmezte (2000: 91-92, 124), s ez az enantioszémiával rokon alakzat a magyar retorikákban is szerepel. Egyazon szónak különböző értelemben való elismétlését jelenti, de abban már megoszlanak a vélemények, hogy egy mondaton belül (Vígh 1981: 491) vagy párbeszédben. Szerdahelyi István a dialogikus szerkezetek között, a következő meghatározását adta az antanaklázisnak: „egy párbeszéd résztvevői közül az egyik fél kijelentésének valamelyik szavát a másik fél ismétli megváltoztatott jelentéssel, pl.:
– Ügyed jól áll, mindent simán elintézünk.
– Elintéztek ti engem, ha hagyom”
(1995: 290).
A más nyelvek leírására gyakran mintául vett angolszász szakirodalomban is éppen rögzülőben van az enantiosemy műszó. A jelenség leírásaira gyakran használtak contra előtagú összetételeket, ilyen volt a contranym (Décsy et al. 1983: 47-48), a contronym (Bryson 1991: 63-64), a contradyctonym (Schott 2002: 120; Bryson és Schott nem nyelvészek, csak a nyelvi különlegességek iránt mutatnak fogékonyságot, s a terminusokat talán csak rögtönözték). Angol eredetű, világszerte használt, a lósportból és a golfból elterjedt szó a handicap (magyarul hendikep), ami más-más nézőpontból ‘előny’ vagy ‘hátrány’ (Décsy et al. 1983: 47).
A tulajdonképpeni enantioszémiára a magyarban legkézenfekvőbb példa a kölcsönöz (‘kölcsön ad; kölcsön vesz’). Kuriózumként megemlíthető, hogy több más nyelvhez hasonlóan a grúz sesxeba is ‘kölcsön ad; kölcsön vesz’. Az angol ezt a különbséget a lend (amerikai angol loan) és borrow igékkel külön fejezi ki, de ugyanitt a rent ige enantioszém: ’bérel, bérbe vesz’ és ‘bérbe ad’. Hasonlóképpen enantioszém a francia louer ’bérel, bérbe vesz’ és ‘bérbe ad’ (Gsell 1979: 164), de nem enantioszém e nyelvben a prêter ‘kölcsön ad’ és emprunter ‘kölcsön vesz’. A díj tipikusan ‘pénzösszeg’, s lehet szolgáltatásért kifizetett, de kimagasló teljesítményért, jutalmul kapott is, és előszeretettel jelenik meg specifikáló szóösszetételekben (vízdíj, Kossuth-díj stb., a vérdíj esetében a kétféle jelentés kapcsolata szoros).
A rokonsági terminusok körében is jelentkezik az enantioszémia, összekapcsolt felek közös elnevezése, ilyen szó a házastárs, de továbbim bonyolultabb jelentkezései is vannak (sógor, koma stb.).
Az enantioszémia egybekategorizálja egy-egy ügylet feleit és egymást kiegészítő (komplementáris) tárgyakat is. Például biztosító (1) ‘az a vállalat, intézmény, amely biztosítással hivatásszerűen vagy üzletszerűen foglalkozik’; és (2) (ritkábban) ‘az a személy, aki magát valami ellen biztosítja’.
Talán enantioszémiát képvisel a fogó szó két jelentése: (1) ‘tárgyak megfogására, megmozgatására szolgáló, jellegzetesen két egymást keresztező karból álló kéziszerszám’ és (2) ‘(jellegzetesen kiálló) fogantyú, fül’. Számos nyelvben a ‘kéz’ jelentésű szavak kiterjesztve nemcsak ‘ruhaujj’, hanem ‘nyél’, sőt ‘fogó’ jelentést is felvesznek, ez azonban egyáltalán nem jellemző a magyar kéz szóra. Már kifejezetten az egymást kiegészítő tárgyakra példa az akasztó (1) ‘az az eszköz, melyre ruhát akasztanak, hogy a gyűrődéstől kíméljék’, (2) ‘valamely tárgynak, különösen ruhának az a hurok, fül, karika stb. alakú állandó alkatrésze, melynél fogva felakasztják’. Ugyancsak egymást kiegészítő dolgokat, előbb a passzívat, majd az aktívat is jelöli a szaknyelvi jövevényszó falc ‘rovátka, horony; kés, idomszerszám’. (A német eredeti, a Falz még egyértelműen ‘rovátka, horony’.) Az ölő szó elsősorban ‘olyan személy, aki állatot öl’, akár ‘böllér’ is, de a népnyelvben lehet még ‘levágni való (disznó, csirke)’, s itt az aktív jelentés az elsődleges és gyakoribb, a passzív a ritkább. Ugyancsak aktív és passzív jelentéspárban jelentkezik a szeretetlen szó, amelynek két jelentése: ‘aki nem szeret, szeretet nem tanúsító’ és elsősorban régen ‘akit nem szeretnek’.
Az igék enantioszémiájára példa a leterhel ‘megterhel, teherrel ellát’ és ‘tehertől mentesít, megszabadít’, illetve a porol ‘porral befed’ és ‘portól megtisztít’. Hasonló az angol dust ige: ‘leporol’ és ‘beporoz’ (Schott 2002: 120). Az elért egykor ‘megért’ volt, ma ‘rosszul ért, félreért’, analógia révén, mivel az el igekötő egyik tipikus használatában rontóképző (elhall, elír, elnevel, elszab stb.; Kemény 2010: 34). Az elért igéével valamelyest analóg az angol overlook ige enantioszémiája: ’felügyel’ és ‘nem vesz észre’. Az angol oversight főnév ’felügyelet’ és ‘vigyázatlanságból eredő tévedés, mulasztás, elnézés’. (Az angol over igekötő gyakran a magyar túl megfelelője.) Az el igekötővel alkotott, valamelyest enantioszém elnéz több jelentése közül az egyik ‘téved, hibázik’, egy másik ‘megbocsátóan eltűr, nem tesz szóvá (hibát)’.
Az idejekorán ‘a kelleténél korábban, túl korán’ jelentésben tipikusan az idejekorán elhunyt kifejezésben szokott szerepelni, amit szokás szánalmas hibának tartani (például Nádasdy 2003: 276), pedig nem az, hanem egy régi jelentés, a XIX. századi ‘idő előtt, túlságosan korán’ felelevenítése. Az idejekorán ma szokásos jelentése azonban ‘épp jókor, idejében, még kellő időben’ (Kemény 2010: 34-35).
A tempós eredeti értelme ‘kimért, kényelmes, ráérős, öreguras’, mindenképpen ‘lassú’, de újabban ‘élénk ütemű, gyors’ is (Kemény 2010: 35-36).
Az eredő ‘ok’ vagy ‘okozat’ (tipikusan a fizikából: ‘valamely testre különböző irányokból ható erők együttes hatásának megfelelő erő’; Kemény 2010: 36-38).
Végezetül két történeti jelentéstani példa. A félelmes eredeti jelentése ‘ijesztő’ volt, de volt még ‘istenfélő; aggódó, félénk’ is, majd újra ‘félelmetes’ lett. Az ural eredeti jelentése ‘urának vall, ismer el valakit; elismeri valakinek a fennhatóságát maga fölött; aláveti magát valakinek’, míg újabb, csak a XIX. századtól elterjedt értelme ‘uralkodik valamin; hatalmat gyakorol’ (Kemény 2010: 38).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Abel, Carl 1884. Über den Gegensinn der Urworte. Friedrich, Leipzig.
Bryson, Bill 1991. Mother Tongue. The English Language. Penguin, Harmondsworth.
Décsy Gyula et al. 1983. Global Linguistic Connections. Eurolingua, Bloomington, Indiana
De Mauro, Tullio 2000. Minisemantica. Laterza, Roma & Bari, quinta edizione.
Gsell, Otto 1979. Gegensatzrelationen im Wortschatz romanischer Sprachen. Untersuchungen zur lexikalischen Struktur des Französischen, Italianischen, Rumänischen und Spanischen. Max Niemeyer, Tübingen.
Hagège, Claude 1985/1991. L’Homme de paroles. Contribution linguistiques aux sciences humaines. Arthème Fayard, Paris 1985. (Collection Folio/Essais 1991.)
Justice, David 1987. The Semantics of Form in Arabic in the Mirror of European Languages. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia.
Károly Sándor 1970. Általános és magyar jelentéstan. Akadémiai, Bp.
Kemény Gábor 2010. A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek. Tinta, Bp.
Makovskij, M. M. 1980. Sistemnost’ i asistemnost’ v jazyke. Nauka, Moskva.
Nádasdy Ádám 2003. Ízlések és szabályok. Írások nyelvről, nyelvészetről 1990–2002. Magvető, Bp.
Schott, Ben 2002. Schott’s Original Miscellany. Bloomsbury, London.
Šercl’, V. I. 1884. O slovax protivopoložnymi značenijami. Voronež .
Sun De-xuan 1983. Examples of same words with opposite meanings. Zhongguo Yuwen 2: 112–9.
Szerdahelyi István 1995. Irodalomelméleti enciklopédia. Eötvös József Könyvkiadó, Bp.
Vígh Árpád 1981. Retorika és történelem. Gondolat, Bp.
Vajda Lajos: Dragon
Ámos Imre: Apokalipszis
A gyerekek különleges elbánásban részesültek Theresienstadtban. 1943 júliusában ezerkétszáz gyereket szállítottak ide. Külön barakkokba helyezték őket, ahová csak deportált orvosok és ápolónők tehették be a lábukat. Mert a gyerekek rossz állapotban érkeztek. Négy-hat éves kisfiúk és kislányok. Itt megfürdették az árvákat, és néhány hónapig orvosi felügyelet alatt maradtak. Aztán egy ködös őszi hajnalon sorakoztatták a didergő kis aggastyánokat. Fogvacogva meresztették szemüket a tócsákra, tudhatták, mi vár rájuk. Alig nyíló értelmük már befogadta a halált. Auschwitzban szálltak ki, ahol a gázkamra végzett velük. A tábor legöregebb lakóit, mintegy ezer hetvenen felüli aggot 1944 őszén szállítottak gázkamrákba. Nem sokkal később egy orvosokból álló transzport jutott ugyanerre a sorsra. „Orvosok jelentkezzenek fontos kutatómunkára.” Az orvosok jelentkeztek.
Ennyi röviden Theresienstadt krónikája.
Az első theresienstadti reggelen úgy éreztem, perceket aludtam csak, amikor Hajós felrázott:
– Hogy lehet ennyit aludni!? Fél órája keltegetlek. Kórházi szolgálatra jelentkeztem, gyere, jelentkezz te is.
Fehér köpenyben volt.
– Te aztán gyorsan elhelyezkedtél…
– Nem várom meg, míg megesznek a poloskák – dohogott.
Azt hittem, káprázik a szemem; mint feltartóztathatatlan áradat, poloskák milliói vonultak a mennyezet felé. Magamhoz vettem a holmim, és Hajós után siettem. A folyosón elmondta, hogy órákig tartó szimatolás és próbálkozás után a kaszárnya szükségkórházában kapott írnoki beosztást és külön fekvőhelyet a kőpadlós helyiségben. Ott nem látni poloskát. A folyosó végén egy nagyobb, négyszögletes terembe érkeztünk. Magas, megnyerő külsejű főorvos fogadott:
– A kolléga már beszélt magáról – Hajósra nézett, aki ezek szerint orvosnak léptette elő magát. Kezet nyújtott, és ugyanezzel a mozdulattal hellyel kínált. – Valószínűleg tud arról, hogy a kaszárnyákban aggasztóan növekszik a flekktífusz-megbetegedések száma. Hogy a háború utolsó heteiben el ne pusztuljanak, gyors intézkedésre lenne szükség. Délelőtt kiürítettünk két nagy termet, ide gyűjtik az új betegeket. Látott már flekktífuszos beteget?
– Többet is Bergen-Belsenben meg az utazásunk alatt.
– De maga nem orvos! – és mosolyogva Hajósra nézett.
Hajós rákvörösen pislogott vissza, nem válaszolt.
– Nem is fontos – folytatta –, a szimptómákat ismeri; hidegrázás, 38-41 fok láz, elesettség. Néhány emberre van szükségem, akik naponta végigjárják a kijelölt termeket, lajstromozzák és jelentik az új megbetegedéseket. Ezeket a kórtermekbe szállítjuk. Vállalja hát az ellenőri szerepet?
– Természetesen, ha kapok kilépési engedélyt.
– Minek az magának?
– Bergen-Belsenben is ez volt a mániája – vetette közbe Hajós.
– Nem bánom – mondta a főorvos –, de vigyázzon az SS-re!
– Csak meg akarom ismerni a tábort. Más célom nincs.
Hajós bemutatott a munkatársainak. Jelena sovány, fémszínű, cserzett bőrű orvosnő volt, orosz, flekktífusz-specialista. 1942-ben került német fogságba. Auschwitzba szállították, ott teljesített orvosi szolgálatot a tábor kiürítéséig. Kitűnően beszélte a németet.
– Ázsiában kaptam meg a flekket – mondta. – Ázsiában, ahol a cigányok úgy hordják ki, mint a náthát. Azóta vagyok ilyen piszkafa és egy kissé bolondos. A flekk után mindig marad vissza valami. Nagyrészt kihullott a hajam, a kezem remeg; de az a fő, hogy átestem rajta, már nem tartok tőle. Maga be van oltva? – kérdezte.
– Kaptam három Tetra-oltást február elején.
– Helyes.
– Gyere, megmutatom a szobánkat – sürgetett Hajós –, átöltözöl, aztán éjfélig is társaloghatsz.
Alig észrevehető tapétaajtón ablaktalan, kőkockás szobácskába vezetett, ahol két vaságy, két festett konyhaszék állt. Az egyiken Hajós hátizsákja és pokróca.
– Hol látsz itt poloskát?
A nagy hodályt megszállták a látogatók. A szomszédból az első és a második emeletről csehek, németek, görögök, olaszok, románok, dánok jöttek; tört németséggel, nagy zajjal kicserélték élményeiket és nézeteiket. Találgatták, mit hoz a másnap, és meddig tart még a háború. A csont-bőr emberekben csak a vak optimizmus tartotta a lelket.
Maradtam volna, de eszembe jutott Hajós, mire sietve összeszedtem a holmim. Amikor elkészültem, pillantásom Kaziéval találkozott.
– Elhagysz bennünket? – kérdezte bátortalanul.
Dávid az ágyon gubbasztott, nem szólt, de nem vette le rólam a tekintetét.
– Kórházi írnoknak jelentkeztem, itt leszek a szomszédban – mondtam akaratlanul is mentegetőző hangon.
– Öngyilkosság! – jelentette ki Kazi. – Mindig flekkesek között leszel. – Tűzbe jött, felugrott az ágyról, még nem láttam ennyire izgatottnak. – Tudod, mi lesz a vége? Dorosiciben voltam, amikor a keret beszögezte a barakkok ajtaját. Flekk-kórház!… Leöntötték benzinnel, és felgyújtották.
– Az 1943-ban volt, de most 1945-öt írunk.
– Megkapod a flekket tetű nélkül is. Belélegezheted a porral.
– És te nem kaphatod el? Tudod te, hogy hány fertőzött van itt?
Nem felelt. Végigfeküdt az ágyon, és behunyta a szemét.
Visszamenet észrevettem Hajóst. A folyosón, a mellvédre hajolva, egy nővel beszélgetett. Tíz óra volt, a kaszárnya elcsendesült.
Hajnalban felriadtam. Mindig ijesztő szívdobogásra ébredtem, vagy arra, hogy nem kapok levegőt. Hajós ágya üres volt, másutt töltötte az éjszakát. A mosdóba siettem, de az ajtó előtt méltatlankodók csoportja fogadott.
– A görög lányok elfoglalták a mosdót! Pedig ki is van írva, hogy öttől hétig a miénk.
Dörömböltek, aztán nekifeszültek az ajtónak, és belökték. Vagy száz lány mosdott a hosszú bádogvályúk előtt. Legtöbbjük ruha nélkül vagy derékig meztelenül. Verekedés támadt, a meztelen lányokat a folyosóra akarták tuszkolni, de azok cséphadaróként osztották a vizes pofonokat. Végül a rendfenntartók beavatkozására helyet kaptunk a csapoknál.
Félig nedvesen siettem vissza, és Jelenába ütköztem. Köhécselve intett, hogy üljek az asztal mellé.
– Mosdottunk, mosdottunk? – kérdezte. – 1942-ben márciustól szeptemberig nem mosakodtam. – Fürkésző tekintetemre kurtán felnevetett: – Most persze mosdom, ha van időm. Ez nagyon fontos. Minél többet tisztálkodni – nevetett gúnyosan. – Nekem már nincs mitől tartanom, átestem rajta. Akár együtt is alhatom egy flekkessel.
Hosszú, ijesztően vékony, sárga ujjai futamokat írtak a levegőbe. Elmondta betegségének érdekes és viszolyogtató lefolyását. Előadását két nő zavarta meg: Anna, a magyar gyógyszerésznő – őt már ismertem – és Tánya cseh orvosnő. Tánya Jelena ellentéte: zömök, szótlan és nyugodt. Levest és kenyeret hoztak. Evés közben kioktattak a tennivalómról; kis bádogtartályban három hőmérőt kaptam és lázcsillapító tablettákat.
– 38-on felül mindenkinek adjon belőle – mondta Tánya.
Bólintottam és ettem; fél kilónyi kenyeret, nagy adag margarint és két csajka levest.
Harsány jó reggelttel belépett Hajós. Átsietett a termen, és eltűnt a főorvosi szobában. Frissen borotválkozott, haját oldalról fésülte a feje búbjára; köpenye zsebéből hőmérő és sztetoszkóp ágaskodott.
Kazi és Dávid termében kezdtem a munkát. Nyomban mellém szegődtek, segítettek.
Az egyik betegben bergen-belseni barakkelsőmet fedeztem fel. A láz megviselte és elváltoztatta. Homályos szeme mélyen ült az arcában, szája elszíntelenedett, reszkető ujjai a tarkóján motoztak. Személyi adatait kérdeztem, de ő értetlenül bámult rám. Lehunyta a szemét, rázta a hideg. Nagy nehezen lenyelt két lázcsillapítót.
Kazi és Dávid velem jött a másik terembe is. Itt hat beteget írtam fel, két haldoklót az ágyhoz kötöztek.
– Vigyétek el őket! – kiáltoztak mindenfelől. – Még mind elkapjuk!
– Ezektől aligha – szólt közbe egy hang, amelyről a rég látott Weiner építészt ismertem fel, Weinert, a bergen-belseni agytröszt tagját. Nagyon megöregedett. Finom, franciás fejét eltorzította az ödéma, csaknem teljesen megőszült.
– Holnap megint jövök – búcsúztam tőle –, délután kimegyek a városba.
– Kimégy…? – szája nyitva maradt a csodálkozástól. Megragadta a karom: – Nézz körül alaposan, aztán számolj be…
Fehér haja furcsa ellentéte volt koromtól, portól cserzett, sötét arcának; agyonázott, gyűrött ruhája émelyítő szagot árasztott. Weiner nem tisztálkodott.
– Gyere csak az ablakhoz – húzott vissza. – Látod azt ott, a mezőn túl, balra… az a Kleine Festung.
Jóval túl a zöld síkságon, melyet kocsiút szelt ketté, komor falakat láttam.
– Mit akarsz ezzel? Majd holnap elmondod…
Sietve kimentem.
Jelentésem leadtam Jelenának. Hajós az asztal előtt állva tömte magába az ebédet, és elrohant. Nem lehetett megelőzni. Fehér köpenyben, vöröskeresztes karszalaggal lépte át a kaput.
Tánya egy sokszorosított, tintával kitöltött cédulát nyomott a kezembe. – Itt a kilépője – mondta.
Evés közben a Kleine Festungról kérdeztem.
– Ne kérdezzen – mondta.
Este Anna mesélte el, hogy Tánya fiát és férjét egyszerre akasztották fel az SS-ek a Kleine Festungban. Kétágú akasztófára.
* In.: Memento. Magyarország/1944. Kossuth Könyvkiadó, 1975. [vissza]
Kötélguzs marta fel a csuklónk,
bot és kemény ököl nevelt,
durva tenyér csapott arcunkba és
kit megrugdaltak, jajdulni se mert.
S a mélybehulló napok oly lassudan peregtek,
mint reszkető vén ujjak közt az arany
s az ember felejtette azt is,
hogy otthona, családja és hazája van.
De estidőn, mikor a zord sötétben
férges vackunkon vártuk már az éjt, –
szorongva kérdtük egymástól, hogy „meddig”
és vallattuk a csendet, hogy „miért?”
Ámos Imre: Munkaszolgálat
A magyar műfordításirodalom – melynek egyik részéről, a versfordításról esik most szó, és ebben a világ élvonalában áll a magyar –, tanúsítja, hogy a műfordítás tudomány és művészet egyszerre. Tudomány, mert meg kell érteni a fordítani szándékozott szöveget, és művészet, mert meg kell kísérelni a fogadó nyelven – esetünkben a magyaron – az átadó nyelv esztétikumát: művészi hatását, annak eszközeit, a megszólalás eredeti versformáját, költői képeit, hangtani jellemzőit, és főként megtalálni azt az esztétikai minőséget, amely leginkább jellemző a műre (szép, patetikus, groteszk, ironikus, katartikus stb.). De hogy üzenet is a műfordítás, ezzel a kérdéssel csak mostanában kerültem szembe, amikor hosszú évek után ismét kezembe kerültek Radnóti Miklós Anakreón-fordításai. Hogy az ember figyelmét, problémákra való érzékenységét a körülmények befolyásolják, az köztudott. Ez vonatkozott az említett Anakreón-fordításokra is: külön kis könyvet írtam Anakreónról (Anakreón-variációk: vágyott életminőség avagy sorsközösség, Orpheusz Könyvek, 2002), amelynek témaadója Géher István Anakreóni dalok (1996) című verseskötete volt, melyben elsősorban az érdekelt: miért fordult az angol irodalom legjelesebb hazai kutatója, egyetemi professzora ógörög példaképhez, hogy mai életére választ találjon. Ezt a választ, a kötet áttekinthető szerkezetét követve, könnyen meg lehetett találni: a külvilág lezüllése ( elvtelenség, árulás, hatalomvágy, önzés) elől egyre belsőbb terekbe menekül; belső köreinek egyike a katedra, a tanárlét, majd a magát egyre magányosabbnak érző tudós, a korábbi barátok, társak eltávolodása miatt, megnyugvást és választ az egyéni életben talál: gyermekei viszik tovább az általa (és az alteregó Anakreón által) kiforralt nézeteket, folytatják a vele együtt megkezdett utat.
És foglalkoztam már többször Radnótival is, igaz, hogy akkor az eclogákkal és azok antik mintáival – a vergiliusi költeményekről volt szó; különös, hogy ez esetben is az ókor segített a magyar költőnek mondandója kifejtésében. Időközben megkaptam Trencsényi-Waldapfel Imre családjától Radnóti és Trencsényi-Waldapfel levelezőlapjait, amelyeket a munkaszolgálatból írtak egymásnak 1942 és 1944 között. Ezeken a nyílt levelező lapokon – tudvalévő, hogy csak ezeket továbbították – családjuk, önmaguk állapotáról történt rövid beszámolókon kívül, meglepetésszerűen, Anakreón-fordítások is voltak: a költő kérte tudós barátja véleményét a tervezett műfordításokról; összesen két versről volt szó.
Trencsényi-Waldapfel néhány apró javítást tanácsolt, a költő ezeket megfogadta, és mi a javított formában ismerjük a két Anakreón-verset.
Gyűlölöm
Gyűlölöm azt, akit telt kupa mellett, bort iszogatván,
Háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
Szép adományairól zengve szeretni tanít.
Töredék a halálról
A halánték deres már, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van a múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…
De mit találtam ebben különösnek? Azt, hogy miért éppen ez a két vers került a tábori levelezőlapokra. Ehhez a felismeréshez kellett az idei emlékév érzékenyítő ereje: az egyik Anakreón-vers arról szól, hogy gyűlöli azokat, akik dús lakomák közben háborúról beszélgetnek, a másik arról szól, hogy közeledik a Halál, s ha egyszer valaki lemerül a Hadészba (az Alvilágba), az onnan nem jön fel többé. Nem szorul magyarázatra: a költő így üzente meg barátjának és a versen keresztül a világnak, hogy gyűlöli a háborút és fél a haláltól. Egyértelmű üzenetek ezek, nem véletlenül esett Radnóti választása e két rövid opusra a száznál több Anakreón-versből. Ha végignézzük Radnóti korábbi műfordításait, ezek között természetesen van olyan, amit megrendelésre készített, de van olyan is, ami saját legmélyebb indulatából fakadt, ugyanezen háborús idők alatt, ugyanezen témákból.
Ha sorra vesszük korábbi fordításait, talán az első ókori költemény, amit lefordított, éppen a professzor kérésére, az a Pásztori Magyar Vergilius kétnyelvű kötet számára készített ecloga volt 1938-ban: Vergilius IX. eclogájában két pásztor, Moeris és Lycidas beszélget; az első tele panasszal, melyre Radnóti ilyen sorokkal találta meg a fordítást: „hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön: / ’Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!’” Erre felel nyugtatóan Lycidas, de vigasztalása erőtlenül hangzik: „verseivel néktek megvédte Menalcas e földet” – de Moeris visszavágására már nincs felelet: „…a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak.”
Azért mégis írnak a költők, mindig, háborúban is, az ókortól kezdve máig. Az inter arma silent Musae – hiába Cicero a forrása (Pro Milone) – hamis szállóige. Weöres Sándor háborús ciklusának pl. Inter arma a címe, és ebben foglalta össze legkeményebb háború ellenes verseit. Az ókorban is írtak – láttuk Anakreón és Vergilius verseit. De írt a szelíd elégiák költője, Albius Tibullus is egy olyan verset, aminek az utókor – az antikvitásban nem adtak címeket – a Detestatio belli, azaz A háború elutasítása címet adta. És magyarra fordította – Radnóti Miklós:
Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?
Mily fene vasból vert, marcona vad lehetett!
Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,
akkor lelt rövidebb útra a szörnyü halál!
Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen
élesitette vasát, mely ime harcra segít?
Minden a sárarany átka, sosem volt háboru addig,
míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.
Tibullus versében, a háború elutasítása mellett, megjelenik ellenpólusként az a korszak, amikor a természetbe nem hatolt be erőszakosan az ember, fakupába töltötték a bort, és az egész emberiség békében élt. A természeti lét, az ember boldogsága az ősi aranykor emlékét idézi, ami az európai kultúrában gyakran fonódott össze a bibliai Éden képzetével. Nem véletlen, hogy Radnóti saját eclogáiban is vissza-visszautal az antik aranykor és az Édenkert rokonságára: a VIII. eclogában például, az eclogák eredeti mértékében – ókori latin hexameterben – a Költő beszélgetőtársa egy Próféta, aki a Bibliából lép át a megváltásra váró költészetbe. A próféta Náhum, így mutatkozik be:
Költő:
Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál!
Próféta:
Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte,
s hogy mi a célja az Úrnak, senki se tudja ma még.
…
Költő:
Gyors nemzetek öldösik egymást,
s mint Ninivé, úgy meztelenül le az emberi lélek.
Mit használtak a szózatok, és a falánk, fene sáskák
zöld felhője mit ért? hisz az ember az állatok alja.
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója
megsül benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben.
Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték.
…
Ők ketten – megértik egymást. Mindketten úgy érzik, hiába volt minden, az egész életük is. „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar…” De a Próféta vándorbotot ad a Költő kezébe, és vég nélküli vándorlásra hívja. Célja az Ígéret Földje, mint Joseph Roth regényében, a Megsemmisülés Színhelye.
A szörnyű jelen még szörnyebb, ha a régebbi, békés(nek hitt) korokra való emlékezéssel vetjük össze. Aranykor, Éden – az emberiség mitikus emlékei. De vannak az embereknek személyes emlékeik is, amelyek – minthogy a visszahozhatatlan múltból valók – szintén kezdenek mitikussá válni. Radnóti egész költészete tele van emlékezéssel: Az istenhegyi kert; a Nem tudhatom; a Bájoló; a Hetedik ecloga; a Levél a hitveshez – nem is kell sorolni. S amikor ő maga a címmel is figyelmeztet, hogy a múltját, az emlékeit keresi – az À la recherche… – nemcsak Proustot idézi, hanem egész békés életét is.
Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Újabb váltás: a volt szó a kulcs, amely végképp elválasztja egymástól az idősíkokat:
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Az újabb volt már a visszahozhatatlan emlék múltideje, de ha visszahozhatatlan is az emlék – azért eltörölhetetlen: apró képei minduntalan belekeverednek a mocskos jelenbe:
S volt ahová … mindegy. Hova tűntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
(Lager Heidenau, Zagubica fölött
a hegyekben,1944. augusztus 17.)
Radnóti ebben a versben nemcsak Proustot idézi: a hangulatot felkeltő a hársak alatt is ismerős valahonnan a régmúltból, egy általa fordított híres versből, ami a középkor legnagyobb német költőjének, Walther von der Vogelweidé-nek (1170-1230) hihetetlenül modern érzéseket megjelenítő – majdhogynem megelőlegező! – és életre keltő műve, amelynek motívumai olykor szó szerint, olykor gondolatról gondolatra ihlették az À la recherche-t. (A művet a német költő utolsó verseként tartják számon: 1228-ban írta.)
Ó jaj, hogy eltünt minden, hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, hogy élnek itt most az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom, senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábitott csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bünhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
S ha átvette – mert magáénak érezte – Radnóti a középkori német költő érzéseit, fájdalmát, mégis váratlan és különös, sőt borzongató módon egy másik versében – és ő is az egyik utolsóban! az Erőltetett menet-ben – átvette a német vers ritmusát és írásképét is. A feltehetőleg legjobb, legnagyobb Walther von der Vogelweide vers ritmusa és írásképe az ún. nibelungizált alexandrin, egy jambikus sor, 7//7 ill. 7//6 tagolással, dupla helyközű középmetszettel. Az Erőltetett menet – utolsó önálló vers a halál előtt. Radnóti mártírhalála előtti pillanatának verse, a német fegyverek és a náci katonák fenyegetése közben írt utolsó üzenete, az európai költészet egyik alappillérének, egy német versnek a felidézésével. Radnóti a német haláltáborban, a Razglednicák írása mellett – ezzel a verssel adózik az igazi, emberi német kultúrának: a pápasággal haragban álló, a szegényekért küzdő Minnesänger alakjával és költészetével üzenve az utókornak.
Radnóti titkos – vagy legalábbis burkolt – üzenetei az ókortól (Anakreón, Vergilius, Tibullus) a középkoron át Proustig ölelik fel a világ idegen nyelvű, humanista kultúráját. Az egyéni sorson túllépő, az általános emberit becsülő és megvalósítani szándékozó emberi tartása itt emelkedik felbecsülhetetlen magasságokba.
Három hét óta nem jártam az utcán.
Most is épp egy napra hagytam el
A sötétlő színekkel tarka könyvtárt.
Fekete ég volt, fekete november.
A városban jobbára fosztogattak,
Rendőrök, katonák és nyilasok,
Németek és magyarok. Szekerek,
Nagy teherautók, kézi talyigák
Vitték a szajrét föl a Várba és
Mindenfelé. Néha egy robbanásnak
Vagy ágyúszónak méne-tékel-ét
Hallhatta az elbarmult pesti nép,
De már hozzászokott, hülye közönnyel
Haladt a hevenyészett fahídon.
Először láttam a Dunába térdelt
Margit-hidat, a pesti pusztulásnak
Hasztalanul könyörgő hírnökét.
Egy napra jöttem el rejtekhelyemről:
Csak épp egyszer akartam látni még
A Hold utcát, a Szabadság teret,
A kávéházakat, a Lánchidat. De
Erre se jutott már idő. Anyámat
Láttam. Alig bírt lépést tartani:
Sokakkal együtt hajtották. Tízéves
Fiú ugrott ki hirtelen a sorból.
Szökni akart. Egy fegyveres suhanc
Utánalőtt. A fiú elbukott.
Hozzá ugrott az anyja is, de ő
Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán
Így szólt fiához: „Nini, a zsidókat
Hajtják ott!” A gyerek bámult. A hajtók
Között kevés volt sváb. Sokan ízes,
Vasi, alföldi vagy nógrádi nyelven
Egy győztes kedvvel nógatták a zsákmányt.
Nem mentek lassan. Mire én hajón
Budára értem, ott voltak batyukkal.
A sötétben, a zuhogó esőben
Anyám kicsiny alakja fekete
Ruhában és kifúlva tipegett
Újlak felé. Este a társaság
– Tán vigaszul? – arról beszélt, kiket
Kell majd akasztani. De én Anyut
Már szívesen képzeltem volna el
A sárban végignyúlva gyors golyótól.
A délutáni nő tán nemsokára
Majd így szól gyermekéhez: „Nini, hajtják
A nyilasokat!” Elgondoltam azt is,
Lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek,
És hogy a magyarrá ítéltetés
Életfogytiglan tart. Éjfél után
Behallatszott a zuhogó eső,
És tudtam, hogy a téglagyár szabad
Udvarán épp ez az eső szakad
Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem.
Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.
Wittmann Zsigmond: Menekülők
A tehervonat, amelyet mérges prüszköléssel özönvíz előtti, kicsiny mozdony húzott, megállt a Berlini téren, és szabad utat engedett az Újpest felé vonuló harckocsioszlopnak. A rövid szerelvény valamennyi kocsiján ez a krétával írt szöveg állt:
BURGONYA AZ ÉHEZŐ SZÉKESFŐVÁROSNAK!
Az utolsó vagonról egy sovány, fekete hajú, tizenkét éves kisfiú ugrott le. Barna UNRRA-kabátot viselt, és vízhatlan táskáját az amerikai segélyprogram kezdőbetűi díszítették. Csaknem bokáig érő, hosszú kabátja alól kék-fehér csíkos, durva vászonnadrág villant ki, s ugyanebből az anyagból készült kerek sapka volt a fején. A sapkán nyomott, fekete számok látszottak: 27059.
A Nyugati pályaudvar betört ablaksorú árkádja előtt, a közmunkásokra felügyelve, két nemzetiszín karszalagos rendőr meg egy zömök, araszos vállú, géppisztolyos vöröskatona ácsorgott. Mindhárman a kisfiút nézték.
A gyerek nehéz bakancsában átszaladt az úttesten, nem törődve azzal, hogy a közmunkások és a járókelők figyelme reá irányul, majd a járdára lépett.
A vöröskatona fölemelte a kezét.
– Malenykij cselovjek! Igyi szuda!
A rendőrök mozdulatlanul álltak. Puskájukra támaszkodtak, és tekintetüket nem vették le a kisfiú sapkájáról.
– Igyi szuda, malcsik! – szólt másodszor is a vöröskatona, és elhajította féligszítt cigarettáját.
A kisfiú sovány arca megmerevedett. Nagy barna szemén rémület suhant át, ajka és álla remegni kezdett. Aztán meghúzta a vállán lógó táska szíját, és lassú léptekkel odament hozzájuk.
Nem szólt, szemét lesütötte. Merőn nézte a katona sáros csizmáját.
– Láger? – kérdezte a katona, miközben a kerek sapkára bökött.
A kisfiú fölnézett, de csak egy pillanatra. Már nemcsak az arca, hanem a tekintete is megdermedt.
A vöröskatona mormogott valamit, széles arcán zavart mosoly jelent meg. Fél tábla csokoládét húzott elő a zsebéből és a kisfiúnak nyújtotta.
– Fogadd el! – biztatták a rendőrök. – Mondd neki: szpasziba, tovaris!
A kisfiú csak hallgatott. A csokoládét a táskájába süllyesztette, de csak hallgatott. Állhatatosan a katona csizmáját nézte, az arca változatlanul mozdulatlan, szinte közönyös volt.
A katona ismét pufajkája zsebében kotorászott. Végül összeráncolt homlokkal elővett egy horpadt vekkerórát, és azt is a fiú kezébe nyomta.
Ekkor a kisfiú halványan elmosolyodott, és kimondta:
– Szpasziba, tovaris.
A katona mély hangon fölnevetett.
Hirtelen átölelte, megropogtatta a kisfiú csontjait, és barátságosan hátba teremtette.
– Hitler kaputt! – bömbölte. – Fasiszti kaputt! Bravó, mologyec!
– Van kihez menned? – kérdezték a rendőrök.
A kisfiú bólintott, azzal otthagyta őket.
A vöröskatona megint rágyújtott. Tarkójára lökte a kucsmáját, és egyszerre vad arccal káromkodni kezdett.
A rendőrök tekintetükkel kísérték a kisfiút. Látták, amint át-átugrálva a felszaggatott aszfalt gödreit, sietve halad a járdán, s még azt is látták, hogy átszalad a Podmaniczky utca kereszteződésén, aztán elvesztették szem elől.
A gyerek a Szondi utcán túl megállt az egyik ház előtt. Ez a ház a többihez képest meglepően ép maradt. Nem érte belövés, a teteje sem szakadt le, sőt sértetlen maradt az első emeleti párkányon elnyúló két kőszobor is. Csodálatosképpen még a szétlőtt kapu fölötti színes üvegtábla sem törött el.
„Rothmann Miksa illatszertára – hirdette az üvegcégér. – Valódi párisi áruk. Az udvarban balra.
Az üvegtábla alatt mésszel felmázolt jelmondat kanyargott:
LAKAT ALÁ A SPEKULÁNSOKKAL!
A kisfiú bámészan betűzgette a kusza írást, majd elmosolyodva beszaladt a hosszú kapualjba.
Amikor a negyedik emeletre ért, és a lépcsőházból kifordult a függőfolyosóra, heves szívdobogás kapta el. Megtorpant, a korlátnak támaszkodott.
Az udvaron, a porolónál, kezében hosszú seprűvel, termetes asszonyság állt, és őt figyelte. Ettől megijedt. Szaporán végighaladt a folyosón, és az egyik ajtón becsöngetett. A réztáblán ez a név állt:
NOVÁK IMRE
Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Törékeny, szép arcú asszony jelent meg, csodálkozva nézett a kisfiúra.
Egy ideig szótlanul, majdnem ijedten meredtek egymásra. A kisfiú zavarában a táska szíját ráncigálta.
– Csókolom, Magda néni…
Az asszony nem szólt. Elsápadt, egészen fehér lett, és hirtelen behúzta a gyereket az előszobába. Hitetlenkedve rázogatta a fejét. Az arca örömében és megdöbbenésében szinte zilálttá vált.
– Andris! Andriskám… – suttogta végül.
Melléhez szorította a kisfiú forró arcát, majd néhányszor hevesen megcsókolta.
Andris behunyta a szemét, szája legörbült. Félt, hogy azonnal elbőgi magát, s ettől nagy-nagy zavarban volt, és megint csak a táska szíját cibálgatta.
– Imre! Gábor! – sikoltotta az asszony. – Gyertek ki! Nézzétek!… – És újra magához szorította, csókkal borította el a kisfiút.
Az ajtóban alacsony, kerek arcú férfi jelent meg, és egy hét év körüli szőke fiúcska, aki apró játékmozdonyt tartott a kezében.
– Nézzétek! – mondta már sírva az asszony. – Andris! Megjött…
A férfi karjában vitte be a szobába Andrist. Az asszony még mindig sírt, a falnak támaszkodva törölgette a könnyeit. Gábor a játékmozdonyt szorongatta, és tanácstalanul pillantgatott hol anyjára, hol a szoba felé.
– Ki ez a kisfiú? – kérdezte kissé riadtan.
– Hát Andris – szipogta az asszony. – Andris, az unokabátyád… Meg sem ismered?
„De hisz azt mondták, hogy ő meghalt” – csodálkozott magában Gábor.
Benyitott az ebédlőbe, és megállt az ajtóban.
Apja a sovány kisfiú előtt guggolt, és mind a ketten szívből nevettek.
– Szpasziba tovaris! Ezt mondtam neki – mesélte éppen a kisfiú.
A vekkeróra a parkettán csörömpölt.
Gábor szemügyre vette ezt a sovány, fekete hajú kisfiút, mulatságos öltözetében, és még mindig csodálkozva csakugyan felismerte benne Novák Andrist, az unokabátyját, akivel mindig olyan remekül lehetett játszani. Felvidámodott, és odaszaladt hozzájuk.
– Andris, szervusz! Mi ez a csúf ruha rajtad?
– Szervusz – mondta a kisfiú, s felállt, komolyan kezet szorított vele. – Ezt a kabátot az amerikaiaktól kaptam. Csúnya, de jó meleg. A csíkos pedig alatta rabruha.
„Igen, ő rab volt – gondolta Gábor, és elpirult. – Szolnokról vitték el a szüleivel. Amikor megtudtuk, nagyon sírtunk…”
Zavartan pislogott. Úgy érezte, erről nem illik kérdezősködni.
– A lágerben ilyen ruhát kellett hordani – magyarázta Andris kissé fontoskodva. – Tudod, hol van Bergen-Belsen? Én ott voltam. Németországban.
A férfi szomorúan mosolygott, és megsimogatta Andris arcát.
– Erről most ne. Majd később. Biztosan éhes vagy.
Ettek.
Mind a négyen az asztalnál ültek és hallgattak. Az asszony lopva a könnyeit törölgette, a férfi maga elé meredt. Kerülte Andris tekintetét. Andris is hallgatott. Az evés minden figyelmét lekötötte. Szorgalmasan kenegette a sült krumplira a zsírt, és közben igyekezetében kissé kidugta a nyelvét.
Egyedül csak Gábor fecsegett.
– Ebéd után kisvasutazunk, jó? Apu borzasztóan ügyes ám. Annyi sínt csinált a vonathoz, hogy már a fél szobát körül lehet rakni. Állomást is fogunk csinálni, meg bakterházat. Építőkockákból szoktam építeni.
– Bakter is van? – kérdezte Andris teli szájjal.
– Persze hogy van! Te, legalább száz bábum van! A társasjátékaimból szedem össze. Ők az utasok és a vasutasok.
Egyre jobban örvendezett, hogy Andris betoppant. Vele sokkal jobban lehet majd vasutazni, mint apával. Apa, őszintén szólva, kicsit unja az egészet.
– Nálunk maradhatnál néhány napig – mondta a férfi Andrisnak. – Igen, ez volna a leghelyesebb. Alaposan kipihennéd magad.
Andris a fejét rázta.
– Holnap már elindulok. Nagyon szeretném látni apuékat. Mennek Szolnokra vonatok?
– Mennek, hát persze – dünnyögte a férfi. Odébb tolta a tányérját, és cigarettát kezdett sodorni.
Ebéd után az asszony kinyitotta a nagyszekrényt.
– Keresünk neked valami rendes ruhát, Andris. Ebben nem maradhatsz. Megfürdesz szépen és átöltözöl.
A kisfiú elkomorodott.
– Nem akarok átöltözni – mondta. – Ne tessék haragudni, Magda néni…
– De hát – hebegett az asszony –, ez a ruha, ami rajtad van…
– Ebben akarok apuval és anyuval találkozni.
Csend támadt.
– Igen – szólt rekedten a férfi. – Én értelek. Hagyd csak, Magda. Igaza van.
Az asszony ijedten nézett rá, aztán a kisfiúra. Tétován becsukta a szekrényt.
– Legalább fürödj meg – suttogta. – Forralok vizet.
– Én meg addig összerakom a síneket – pattant fel Gábor, és átvágtatott a másik szobába.
Amikor Andris kiment fürödni, az asszony rémülten a férjére tekintett.
– Hogy fogjuk megmondani neki?
A férfi nem nézett rá. Az arca elborult.
– Majd – intett. – Egyelőre nem lehet.
– Ez borzalmas – suttogta az asszony.
A férfi megremegett.
– Mit sopánkodsz?
Kifordult a szobából, ingerülten becsapta az ajtót.
A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Rövid habozás után kopogott és benyitott.
Andris vidáman lubickolt a kádban, nem szégyellte meztelenségét.
– Mikor fürödtél utoljára? – kérdezte a férfi, és mosolyogni próbált.
Leült a szennyesládára, s érezte, hogy nem tud a kisfiúra nézni.
– Nemrég – mondta Andris. – Az amerikai szanatóriumban mindennap fürödtünk. Gyönyörű, nagy fürdőszobák voltak. És volt egy nővérke, Maynek hívták. Nagyon szeretett engem. Ő fürdetett meg mindennap.
– És te nem szégyenkeztél? Nagy fiú vagy már.
– Nem. A lágerben sokat voltunk meztelenül. Amikor Fräulein Lise meg a doktornő megvert minket, mindig meztelenre kellett vetkőznünk.
A férfi most sem nézett rá. Félt, hogy a vékony kis testen még nem hegedtek be a sebek.
Rágyújtott.
– Hogyan jöttél haza?
– Felkapaszkodtam egy vonatra. Aztán egy másikra. Mindig olyanra, amiről tudtam, hogy hazafelé jön. – Elhallgatott egy pillanatra. – Én ugyanis megszöktem a szanatóriumból. Ki tudja, mikor engedtek volna el? Látni akartam már apuékat.
A férfi köhintett, zavartan nézegette a cigarettáját.
– A fenébe is! – mérgelődött. – No, nézd csak, ekkora finánclábat! Remélem, te még nem dohányzol…
– Egyszer már én is kipróbáltam – kuncogott Andris. – Elcsórtam egyet az amerikai őrmestertől. De nagyon csípte a torkomat a füst.
– Ó, te csibész! – dohogott a férfi, és csaknem kicsúszott a száját: „Mit szólna ehhez apád?”
Amikor Andris megfürdött és visszatért, a kisvasút sínéi már körbefutották a szobát.
Gábor már nem érezte őt idegennek. Kék fürdőköpeny van Andrison, ami anyué, s bár anyu sietve felhajtotta az alját meg az ujját, Andrisnak mégiscsak a bokájáig ér. Apa szövetpapucsában csónakázik, és valami zöld kendőből pompás kis turbán van a fején. Igen, Andris most a régi. Igaz, nem emlékezett egész pontosan, milyen is volt azelőtt Andris, hiszen oly régen találkoztak, hogy csak valami homályos kép élt benne: de mégis biztos volt, hogy ez az igazi Andris, a régi, vicces Andris, akivel remek volt játszani.
Szerette volna, ha unokabátyja most majd elmeséli, hogy milyen volt rabnak lenni. Szólni azonban nem mert róla.
Andris pedig közben ezt gondolta: „Jó neked. Együtt lehettél az apukáddal és az anyukáddal. Sose kellett sírnod. Félned se kellett. Nem kellett félned Fräulein Lisétől, se a doktornőtől. Mit tudsz te erről?”
Szerette volna elmesélni, hogy milyen rossz volt örökké félni, s hogy kis híján meghalt azoktól az injekcióktól, amiket a doktornő a karjába meg a combjába szúrt. Lassanként megbénult volna, azután meghal…
De szégyellt erről beszélni. Különben is, milyen nagyképűség lenne! Hiszen ő is csak a szanatóriumban tudta meg, ahol May ápolta. Néhány bácsi beszélt erről egymás között, ő véletlenül hallotta, és eleinte sehogyan sem akarta elhinni.
„Mit tudsz te erről? – gondolta újra, kissé felnőttesen. – Szörnyen kicsi vagy még. Egy kis vakarcs. El se hinnéd, vagy beijednél, és rosszakat álmodnál egész éjszaka, meg folyton bőgnél. Erről csak apunak és anyunak szabad majd mesélni.”
– Gyere, játsszunk – szólította meg Gábor, és büszkén rámutatott a vasútjára. – Jó kis vonat, ugye? Igazi Märklin-vonat. Keresztapától kaptam.
„Ez német vonat – gondolta Andris és elszorult a szíve. – A németek úgy mondják: Zug…!”
Kezébe vette az egyik teherkocsit. DR – ez volt rajta egészen apró betűkkel. Azokon az igaziakon is ez állt. Ajtajukra pedig nagy betűkkel rámeszelték:
ACHTUNG! NACH BERGEN-BELSEN!
Nehéz lett a szíve.
Amikor a vagonok felé terelték őket a rendező pályaudvaron, apát egyszerre szem elől vesztette. Anya pillanatra sem engedte el a kezét. Két karjával magához szorította, és hátával védte a lökések, a taszigálások, a puskaütlegek elől. Egymást taposták az emberek. Lárma, jajveszékelés. Egy erős hang azt bömbölte: „Ruhe!” „Apu hol van?” – kérdezte, amikor felsodródtak a vagonba. Anya arcán vér szivárgott. Puha, erős karjával egyre csak magához ölelte. „Ő nem velünk jön – súgta. – Itt csak nők és gyerekek utaznak.”
Alkonyodott már.
Gábor négykézláb csúszkált a parkettán. Az állomást építette, figyelmes arccal rakosgatva egymásra a színes fakockákat. Nyelvét picit kidugta, szőke haja a szemébe hullott.
„Te persze azt hiszed, hogy az valami igazi állomás volt ott – gondolta Andris. – Várócsarnokkal, hordárral, vasutasokkal. Csak egy barakk állt a sínek mellett. Horogkeresztes zászló lengett rajta. És mindenféle szögesdrót volt. A szögesdrót előtt fekete ruhás katonák, kutyákkal…”
A bábuk után nyújt. Kiemelt közülük egy feketét, és a tenyerére állította. Szépen esztergált, apró figura volt.
„Halálfej vigyorgott a sapkájukon – gondolta. – Hinaus! Ezt kiabálták, amikor kinyitották a vagonajtót. Meg ezt: Schnell! Schnell! Rezesbanda játszott. A kutyák ugattak. Anyu leugrott velem a lépcsőről, és a háta mögé rejtett. Egyszer csak elénk toppant, ott magasodott egy fekete ruhás katona. Mindkettőnket kitépett a sorból…”
– Ide nézz! Nézz ide! – lelkendezett Gábor. – Ugye, szép kis állomás? Legyen tornya is?
Egy ódon, háromágú tartóban gyertyák égtek. Észre sem vették, amikor az asszony behozta, és a rádió tetejére állította.
– Nem hallod? – méltatlankodott Gábor. – Azt kérdeztem, hogy tornyot is építsek az állomásra?
– Nem, ne építs.
„Nem volt rajta torony – gondolta. – Egy másik házon volt csak torony. Az ott állt a sínektől nem messze. Tömzsi kéményéből dőlt a füst. Karcsú kis tornyán szélkakas mozgott. Bad – gót betűkkel ez állt a kapuja felett…”
Az asszony rátett egy lapáttal a kicsiny vaskályhára. Vígan pattogott a tűz.
– Építs oda egy lapos házat – mutatta Andris. – Oda, a sínek mellé. Egy hosszúkás, lapos házat. Legyen tornya és tömzsi kéménye…
„Anyut oda vitték – gondolta. – A fekete ruhás kirántott minket a sorból, és anyutól el akart vinni. Anyu belém kapaszkodott és térdre esett. Mély hangon kiáltozott valamit. Két egyenruhás néni fölemelte, és beállították abba a sorba, ami a lapos, tömzsi kéményes ház felé kanyargóit. Engem egy asztalhoz vezettek. Sok gyerek állt ott. Fehér köpenyes doktornő mosolygott rám. – »Ne félj, fiúcska« – szólt magyarul. Egy lóarcú, egyenruhás néni ült az asztalnál, az is mosolygott. Ő volt Fräulein Lise. »Anyukád most elment fürödni, aztán majd visszajön hozzád« – magyarázta a doktornő.”
Megizzadt a tenyere. Visszaállította a fekete bábut a többi közé. „Nem kéne vonatozni – suttogta magában. – Ez rossz… nagyon rossz játék. Nekem is van otthon kisvonatom, de soha nem fogok játszani vele.”
– Kész van! – kiáltotta Gábor. – Elkészült a kis ház! Jól építettem? – A kéménye is jó, ugye?
Csakugyan ügyesen csinálta meg. Andrisnak el kellett ismernie. A ház lapos volt, hosszúkás, a kéménye tömzsi, a tornya karcsú. Szélkakas persze nem forgott rajta.
Lehajtotta a fejét. Haját rőtre festették a kályha lángjai.
„Anyutól meg kell még kérdezni, hogy akkor miért nem jött vissza hozzám. Biztosan nem engedték, és engem csak becsaptak. Sírtam. A többi gyerekkel együtt sorba állítottak, és elindultunk a láger felé. »Nahát – zsörtölődött a magyar doktornő. – Ilyen nagy fiú, és mint valami bőgőmasina…«
Neki kellett volna menni. Nekiugrani! A kezébe harapni…”
– Indul a vonat! – kiáltott Gábor. – Figyelem, figyelem! Indulás! Az utasok szálljanak be!
A kicsiny vagonok zsúfolásig teltek a bábukkal.
„Meg fognak fulladni – gondolta Andris – Egy öregasszony meghalt a kocsiban. Engem anyu fölemelt, hogy levegőt kapjak. A kis ablakon rács volt. A vonat szaladt. Tak-tak! Tak-tak! Talán napokig is szaladt… Nem volt sem ennivaló, se víz. Száraz volt a torkom… »Vizet… – nyöszörögtem. – Inni akarok, anyukám!…« »Nemsokára megérkezünk – suttogta anyu. – Nemsokára… És ott lesz sok víz… Még egy kis türelem.« Állandóan ezt mondta.”
Veríték ütött ki a homlokán.
Gábor megnyomta az indítógombot és füttyentett. A kis vonat elindult. Zakatolva futott körbe, kerekei kattogtak a váltókon. Tak-tak! Tak-tak!
Andris összeszorított szájjal, mozdulatlanul ült.
„Milyen furcsa! – csodálkozott Gábor. – Olyan az arca, mintha haragudna valamiért.”
– Te szeretnéd irányítani a vonatot? – kérdezte barátságosan. – Legyél váltóőr, jó? Ott van az a kis drót, azt kell jobbra vagy balra fordítani.
A vonat fürgén robogott. A kocsikban összevissza zöttyentek a bábuk.
Andris még mindig moccanatlanul ült. Ajka alig észrevehetően mozgott.
– Ne játsszuk ezt – suttogta.
Gábor semmit sem hallott. Csillogó szemmel kiabált. A hangszórót utánozta.
– Figyele-em! Megáll a vonat! Állomás következik, tessék kiszállni-i-i!
Megnyomta a kézelőgombot, és a vonat lassított. Méltósággal gördült be az állomásra.
– Ne játsszuk ezt! – kiáltotta Andris és felpattant. – Nem hallod? Hagyd abba!
Sovány arca eltorzult, szeme fenyegetően villogott.
– De az utasoknak… – motyogta Gábor megszeppenten. – Az utasoknak ki kell szállniuk…
– Nem!
Andris a sínekhez ugrott, és teljes erejéből belerúgott az állomásba. Az építőkockák szerteröpültek. Aztán szétrúgta a lapos kis házat is, karcsú tornyával, tömzsi kéményével.
– Mit csinálsz? – Gábor rémülten meredt rá, és sírásra görbült a szája.
Andris egész testében reszketett.
A kis mozdony a falnak repült, és darabokban hullott a földre. Andris eltakarta az arcát, és sírva fakadt.
Az utasok kiszálltak a vonatból.
Hegyi György: Deportálás
Sinkovits Imrének,
e költemény tolmácsolójának
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbe vont messzeségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka…
Láttok-e még engem? Íme, megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe elérkezzék.
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Én vagyok a katona, az egykori fiatok és férjetek,
a távolba kémlelő fivér, a hátizsákkal és derékszíjjal
eltávozott, az ismeretlen és mindenkié,
a katona, aki megy a hóban,
a havasok végtelen óceánján.
Emlékeztek-e még szemem csillogására,
hajam fürtjeire, kamaszos mozdulataimra,
hangom színére, nyakkendőm hányavetiségére, mókás huncutkodásaimra?
Halványodom? – Elfehéredek, mint a fakuló fénykép,
mint a csont a föld mélyében.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égre kelt tenger porhanyós ösvényében.
Ó, barátaim, akik elhullottatok
értelmetlenül és céltalanul és magatok ellenére,
mert engedelmeskedtetek egy papírlap akaratának,
s menten letettétek a kalapácsot, az ásót, a tollat,
megöleltétek utoljára szeretteiteket,
a félelem miatt vállaltátok a még nagyobb félelmet,
s elmentetek s meghaltatok, kiért, miért?
Nem a mi háborúnkat vívtuk
lakatosok és béresek, könyvelők és bölcsészdoktorok,
akik áldozatul odadobattunk a legtöbbel, életünkkel.
*
Azon az éjszakán úrrá lett rajtam a káprázat:
hajdani seregeket, zsinóros mundérba öltözött
katonákat láttam,
színes csákók, ódon fegyverzetek és lobogók sokaságát.
A hósírból kilépő seregek, csontvázlégiók
lebegtek, kavarogtak és felharsant itt is, ott is,
az egymásnak felelő trombitaszó, trarará, trarará –
a katonafájdalom három hanggal panaszló ősi elégiája,
évszázados vallomás, trarará, trarará, elbúcsúztató,
beterelő esti takarodó,
nemzedékeket elsirató
kürtzokogás: Przemysl, Sztrij, Sabác, Piave, Világos,
Marengó, Nagymajtény…
Batallion, rechts um! Schiessen! Nieder! Auf!
Vérvörös egyenruhában a vállszíjas Sátán vezényelt,
két szeme villogó puskacső, fogai tüskék, tőrök.
Trarará, trarará, katonák vonultak a hóban, újra, meg újra,
a hadak útján, s köztük apám, nagyapám, dédapám,
kidülledt szemekkel, foszló ruházatban, véresen, füstösen.
Apa integetett, valamit izent, igen, izent,
de szavait elnyelte a trombitaharsogás ropogó hullámverése,
trará, trará, trará…Tizenhét nap és megint tizenhét éjszaka.
Ekkor már nem is harcos, hanem az összeomló Galileai voltam én,
zúzmarás szakállal, rozzant bakancsban,
az Ács fia, a becsapott, a megcsalatott, a félrevezetett.
Ő volt a szenvedő Föld is,
hófehér iszonyú palástjában, a megítéltetés órája előtt.
Amikor megadtam volna magam, egy küszöb szólt reám,
otthonunk küszöbe, a kisajtó kilincse,
egy szék, egy asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza, gazdánk, gyere haza…
Miért akarsz élni, balga? – feddett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elérhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, fiam!
Ő: Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben…
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám!
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s
most ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva
is, ha véres tenyérrel is, indulj el fától fáig,
bokortól bokorig, ároktól árokig, kelj fel, én foglak,
kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és tizenhét éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tízet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt és vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
A másik tízet eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa illatú éjben
majd alélt öleléssel a szerelem borával itat meg.
Tíz, tíz lépés a séták szépségéért,
a rohanó villamosért, amint kacagva utána futunk.
Lányok gyönyörű koszorújáért,
a suttogásért, a drága cselekért, a kézfogás vallomásáért.
Hozzád küldöm hírvivőként szavaimat,
hozzád, akit talán még nem ismerek,
de mégis az enyém vagy és engem vársz mindörökké.
Magasztalj fel magaddal,
emlőlágy jó szavakkal,
itt vagyok, ne keressél,
versekkel dicsértessél.
Hullott a hó, zihált a szél,
s tíz lépést, tíz iszonyú, fáradt lépést
ajánlottam fel a könyveknek, amelyeket még nem olvastam el,
de nekem íródtak, épülésemre, gyönyörömre,
szellemem kiteljesedésére.
Tíz lépés a barátoknak,
akikkel szép beszélgetések kedves közösségében
gondolatokat váltok majd.
Ó, szent tíz lépés a tájakért,
az erdő összeboruló lombjaiért,
a tavaszi reggelek habzó sugaraiért,
a bársonyos gyümölcsök mézes ízéért,
a folyóért, amelyben karom a hullámokat szeli,
az ég kupolája alatt.
Az almafák menyasszonyi ékességére,
az énekszóra, tíz lépést.
Tíz lépés a kirándulásokért,
hogy ujjongva megmosakodjék tüdőm,
s az erek ünnepelve táplálják
friss, piros vérrel sejtjeim mohó éhségét.
Tíz lépés éretted, szilaj mozdony,
amely a pályaudvarok üveg csarnokából
új szépségek és ismeretlen városok felé ragadsz.
Tíz lépés Párizsért, a Notre Dame-ért, a Boulevard Saint Michelért,
Velencéért és Rómáért, Michelangelo Mózeséért,
a Colosseum köveiért, Beethovenért és Debussyért.
Tíz a madárröptű repülőgép siklásáért,
a füstzászlót lengető karcsú hajók suhanásáért,
az integetésért a fedélzetről,
Tíz, tíz lépés a séták szépségéért,
a rohanó villamosért, amint kacagva utána futunk.
Lányok gyönyörű koszorújáért,
a suttogásért, a drága cselekért, a kézfogás vallomásáért.
Hozzád küldöm hírvivőként szavaimat,
hozzád, akit talán még nem ismerek,
de mégis az enyém vagy és engem vársz mindörökké.
Magasztalj fel magaddal,
emlőlágy jó szavakkal,
itt vagyok, ne keressél,
versekkel dicsértessél.
Hullott a hó, zihált a szél,
s tíz lépést, tíz iszonyú, fáradt lépést
ajánlottam fel a könyveknek, amelyeket még nem olvastam el,
de nekem íródtak, épülésemre, gyönyörömre,
szellemem kiteljesedésére.
Tíz lépés a barátoknak,
akikkel szép beszélgetések kedves közösségében
gondolatokat váltok majd.
Ó, szent tíz lépés a tájakért,
az erdő összeboruló lombjaiért,
a tavaszi reggelek habzó sugaraiért,
a bársonyos gyümölcsök mézes ízéért,
a folyóért, amelyben karom a hullámokat szeli,
az ég kupolája alatt.
Az almafák menyasszonyi ékességére,
az énekszóra, tíz lépést.
Tíz lépés a kirándulásokért,
hogy ujjongva megmosakodjék tüdőm,
s az erek ünnepelve táplálják
friss, piros vérrel sejtjeim mohó éhségét.
Tíz lépés éretted, szilaj mozdony,
amely a pályaudvarok üveg csarnokából
új szépségek és ismeretlen városok felé ragadsz.
Tíz lépés Párizsért, a Notre Dame-ért, a Boulevard Saint Michelért,
Velencéért és Rómáért, Michelangelo Mózeséért,
a Colosseum köveiért, Beethovenért és Debussyért.
Tíz a madárröptű repülőgép siklásáért,
a füstzászlót lengető karcsú hajók suhanásáért,
az integetésért a fedélzetről,
Dózsa fáklyaként lobogó fejére és Münzer Tamás kiáltására,
tíz a bitók és golyók hőseire,
a szentekre és forradalmárokra,
akik az emberiség történelmét füzérként benépesítik,
és lehanyatló testüket
lépcsőül vetették oda,
hogy közelebb jussunk a csillagokhoz.
Tíz lépés azokra,
akik nem osztoztak koruk gyalázatában,
hanem utolsó sóhajukkal
az ártatlanság és tisztaság példáját
hagyták reánk örökségül.
Tíz lépés a megbilincselt szellem
mécslángjainak rejtegetőire, az őrizőkre,
akik egy napon kilépnek vele az utcákra és terekre,
s akkor a világosság soha ki nem aluszik.
Tíz lépés a fájdalomra,
amelyet most gyolcsként betakar megindultságom
e sugaras perce,
és tíz lépés üszkösödő lábaimra,
hogy megérinthessék az én hazám rögeit,
s otthonom hűséggel várakozó küszöbét.
Tíz lépés megfeszített izmaim küzdelmére,
lázam lobogására, szívem utolsó dobbanására,
és testemre, amely, ha mégis összeomolva
gyökerekbe szívódik,
akkor a völgy felé lecsorduló havas patakok,
és kizsendülő rétek
teremtsenek belőle füvet, virágot,
a kergetőző gyermekek és a boldogságtól ittas
ifjú párok gyönyörére.
Emlékeztek még rám?
A halaványuló ködből látjátok-e,
hogy én vagyok a tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein bolyongó fiú, férj és testvér,
az örök katona a hóban,
amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok ajtót,
ültessetek szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon fáradt vagyok,
és adjatok kezembe, mint a vaknak,
egy bögrét meleg kávéval,
majd vezessetek csendesen az én ágyamhoz,
a könyveimet őrző polchoz,
s én béna ujjaimmal megsimogatom.
Megjöttem. Úgy lehet, igen…
S ha mégsem,
akkor reátok hagyom emlékemet,
álmaimat, a megvalósultakat és a nem teljesülteket,
reátok hagyom ismeretlen kedvesemet,
a fiaimat és leányaimat, akiket nem én nemzettem,
és mégis enyémek ők.
Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros, nyilaló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csilingelő ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazataláltok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén,
egyre távolodva.
Ajkam még mozdul: süllyedünk, kiáltunk, süllyedünk, kiáltunk.
De már senki nem felel, csak a szél, csak a hó.
Halljátok?
Tizenhat éves voltam, amikor apám Zolát olvastatott velem, hogy megismerjem az életet, ahogy mondta. Nem gondolt arra, hogy nemcsak Nana-, meg Germinal-féle nyomorúság van, nem kellett nekem Zolát olvasni ahhoz, hogy megismerjem az életet. Akkor még nem tudtuk.
Szóval ott állt a szerelvényünk Weimar rakodó-pályaudvarán, és nekem nemcsak Mici néni jutott eszembe, hanem anyám is.
– Várj még egy kicsit, ne légy türelmetlen, ezek a rossz idők hamar elmúlnak, akkor elviszünk téged Weimarba, és mindent megnézhetsz, elolvashatsz a te Goethédről, meg Lottédról, meg Schilleredről…
Ott, a weimari vasúti tábla alatt világosodott meg előttem, hogy az életnek csakis fricskái vannak. Mert kevés hőn óhajtottabb vágyam volt, mint eljutni Weimarba. És tessék, most megkaptam. Ott voltam Weimarban. Az embernek ne legyenek vágyai, mert, ments’ isten, teljesülnek.
Egy idő után megint megindult a vonat, de már nem telt sok energiájába, hogy meglássuk az allendorfi állomást, ahol megálltunk, kiszálltunk – elértük úti célunkat.
Fáradtan, elcsigázva, összetörve, szokás szerint szomjazva, éhezve kikászálódtunk a vagonokból. Jövendő gyárunk főmérnöke, aki fogadóbizottság gyanánt jelent meg, dührohamot kapott. Ő erős, jó kondícióban lévő férfiakat várt a német hadiipar fellendítésére. Pechje volt, mi érkeztünk. Várt bennünket még rajta kívül jövendő lágerünk főparancsnoka: Adolf Wutke SS Hauptscharführer **, egy hölgykoszorú, az SS Aufseherinek csoportja körében.
Aztán már jármű sem kellett, gyalog is elértük az egyedül álló, betonoszlopokkal és szögesdróttal körülvett lágerecskét, amelyik ott pompázott előttünk, egy szál maga – nem úgy, mint ahogy megszoktuk Auschwitzban, megszámlálhatatlan lágertől körülvéve. Nem is mertük remélni, hogy ez a fényűző szoliter a miénk lesz. És lett. Alig volt bene néhány barakk, szűkösen csak annyi, amennyi ezer nőnek kellett, meg egy Revier, meg a luxus csimborasszója: mosdóhelyiség vízzel, vízzel minden mennyiségben, vízzel bármely napszakban hozzáférhetően, vízzel, amellyel akármennyit lehetett mosdani, amelyet meg lehetett inni.
Az allendorfi barakkok belső berendezése is fényűző volt, nem lehet eléggé méltatni.
Mert ugye Auschwitzba a magyar hatóságok buzgalma folytán olyan gyorsan jöttek a transzportok, hogy még a barakkok befejezésére sem volt idő, nemhogy priccs vagy valamilyen bútor kerüljön beléjük. Az éjszakai nyugalmat a legtermészetesebb módon biztosították. Le kellett feküdni. Más nem lévén, hát a földre. Mivel hely sem volt, egymás ölébe kellett tenni a fejünket, vagy szorosan, élünkre állítva egymás mellé feküdtünk, mint a szardíniák a dobozban. Ha valakinek meg kellett fordulnia, mert már fájt a fél oldala – nem elég, hogy a puszta földön feküdt, se alatta lepedő, se felette takaró, még minden oldalról nyomták is –, szóval, ha valaki olyan elvetemült volt, hogy meg akart fordulni, fordulnia kellett vele az egész sornak.
Allendorfban, a mi kis saját tulajdonú, kedves lágerünkben még priccsek is voltak a szobákban. Emeletes priccsek. Szalmazsákkal. Mindenkinek egy-egy szalmazsák külön. Ez volt a nagyvilági, teljes körű ágynemű. Ezt egészítette ki, ugyancsak mindenkinek külön-külön, egy minősíthetetlenül átlátszó, büdös, vékony, szúrós, ronda barna takaró. Nekem még eszembe jutottak Weisz Alfréd nagyapám lópokrócai. Teveszőr takarók voltak, a négy csücskön lekerekítve és rézbe foglalva, rajtuk WA monogram, és áradt belőlük a világ egyik legjobb illata: a lószag. Inkább szerettem volna ló lenni nagypapánál.
Minekutána jövendő gyárunk vezérkara kidühöngte magát a silány munkaerő-felhajtáson, értve ez alatt minket, úgy döntött, hogy egy kis ideig, no nem túl soká, nehogy megártson, kondíciójavító kúrára fog bennünket.
Hiába, ez az új élet már a gyermekmesék jegyében zajlott.
Felfedeztem, hogy Kur-Hessenben vagyok, ahol a Grimm testvérek olyan sok szép német népmesét gyűjtöttek, milyen szerencse, hogy nekem annyit meséltek, és olyan jól ismertem őket. Mert azonnal bele tudtam magamat képzelni Jancsi és Juliska helyzetébe. Mert ugye a gonosz boszorkány bezárja Jancsit egy ketrecbe, hizlalja, hogy megegye. Hogy miért pont a kisujján nézte, milyen kövér már, az az ő baja, ott látszik legkevésbé, de ő csak nézte.
Minket is elkezdett táplálni a „Dinamit AG-boszorkány”, és mi is kinyújtottuk neki a ketrecünk rácsán a kisujjacskánkat, minden nap, hogy lássa, milyen szép kerekek vagyunk már. Nem tartott soká, munkaképesnek nyilvánítottak bennünket, jóllehet volt némi ellenvetésünk, főként, amikor szembesülnünk kellett a követelményekkel. Végtére, mint említettem már, erős férfiakra volt szükség, őket várták, az ő munkájukat kellett elvégeznünk.
Elszállt a hízókúra néhány napja, amikor igazi krumplit és harmad kenyeret kaptunk, aztán marharépát és negyed, majd a vége felé már csak ötöd kenyeret. Ránk virradt az a nap, amikor megkezdtük dolgos életünket a Harmadik Birodalom hadiipara érdekében. Az alapanyag-ellátás függvényében két vagy három műszakban dolgoztunk, ennek megfelelően tizenkettő vagy nyolc órát. Ennyit töltöttünk a gyárban. Oda-vissza kezdetben egy-egy óra volt az út, az időtartam azonban úgy nőtt, ahogy mi gyengültünk. Minden nap kétszer álltunk Appelt, újabb egy-másfél óra.
A gyárban ágyúlövedéket, különböző méretű gránátot, valamint bombát gyártottunk, az ötkilóstól az egymázsásig. Az alapanyag trinitro-toluol, trinitro-benzol és salétrom volt. Amikor a múlt század harminc-negyvenes éveinek fordulóján megkezdték a hadiüzem építését, később működtetését, német munkások dolgoztak benne. Fénykép is van, amint védőcsizmában, védőkesztyűben, védősisakban, védőmaszkban, óriási bőr védőkötényben végzik ugyanazt a munkát, amelyet mi. Őket, mint mondám, le is fényképezték. Bennünket nem volt gusztusa senkinek sem fényképezni. Nem voltunk olyan mutatósak, rajtunk ugyanis semmilyen védőeszköz nem volt.
Dolgoztunk hát nehéz mérgező anyagokkal, amúgy legényesen, megfogtunk mi mindent a kezünkbe, kesztyű nélkül, nem kellett nekünk maszk meg védőkötény, belélegeztünk mi minden mérget, térdig jártunk a salétromban. A helybéliek citromnak hívtak bennünket. Mert olyan sárgák voltunk. A pár szál hajunk, amely épphogy nőni kezdett, lilás árnyalatokban játszott. Az ajkunkon, a bőrünkön le- és kimoshatatlanul éreztük a méreg kesernyés ízét, a gyárban a gyáron kívül, hiszen az egész környék el volt szennyezve.
A gyárban nem volt könnyű munka meg nehéz munka. A gyár úgy volt megszervezve, hogy a munkavégzés célszerűen, a lehető legtakarékosabban folyjék: rabszolgamunkával. Semmi sem új a nap alatt, van erre több ezeréves minta. Továbbá, nem győzöm hangsúlyozni, jó állapotban lévő férfi munkaerőre volt szükség, nekünk ezt a munkát kellett elvégeznünk, olyat, amelyik első perctől kezdve meghaladta a teljesítőképességünket, állandóan romló kondíciónk miatt egyre küzdelmesebben tudtunk vele megbirkózni.
Mivel életemnek ebben a szakaszában nekem olyan szerződésem volt a sorssal, hogy rám csak fincsorgott, és mivel leggyengébb pontom az előző életemben oly sok gonddal óvott, pátyolt, kezelt, tornáztatott és sportoltatott gerincem volt, természetesnek vettem, hogy igazi gerincgyilkoló munkára osztottak be. Termetem miatt is, meg különben is erős voltam – habár nem egészen a megkívánt célra.
Párban kellett dolgoznom, Lilivel, aki szintén magas és erős volt.
A gránátgyártás technológiája igen egyszerű. A felső szintre fel kell szállítani a por alakú kellékeket (magyarul, Häftlingtársaim egy csoportja azzal volt elfoglalva, hogy ötven kilogrammos zsákokat cipeljen az emeletre). Ezekben van a Tri + Salpeter, vagyis a trinitro-toluol meg a salétrom. Meghatározott arányban be kell tölteni a két komponenst egy üstbe, ott nyolcvanfokra felhevíteni. Addigra már folyékony massza lesz belőle. Ezt a folyékony trutymót leeresztik egy szinttel lejjebb egy kisebb tartályba, amelynek a fenekén egy kinyitható/becsukható csap van. A csap alá gördítenek egy e célra létesített tálcát, melyen szájjal felfelé sorakoznak a töltendő, üres gránáthüvelyek. Már csak tölcsér kell, és kész az első fázis.
Aki az erejét meghaladó zsákot cipeli az emeletre, folyvást a Tri-t meg a salétromot simogatja – ki látott már olyan akárhány rétegű papírzsákot, amelyik nem sérül a szállításnál. Aki a csapot nyitja-csukja és a folyékony robbanóanyagot eregeti a tartályból a gránáthüvelybe, minden lélegzetvételével nyel egy adag mérges gőzt.
A következő fázis a stocherolás, azaz a szurkálás. Miközben a gránáthüvelybe töltött folyékony robbanóanyagnak meg kell szilárdulnia, vigyázni kell, hogy ne legyen benne légbuborék, mert akkor állítólag nem robban, valamint akkor sem, ha idegen folyadék kerül bele. Ezért a gránáthüvelynél hosszabb pálcikával hűlés közben szurkálni kell a beltartalmat. Akik ott dolgoztak, hacsak tehették, belepisiltek a gránátba. Hátha tényleg nem robban??? A stocherolás közben felszálló mérges gőzt azért jó közelről benyakalták.
A félig kész, kihűlt gránát aztán vándorútra indult. Elszállították abba a gyárrészlegbe, ahol kivéstek nyakánál egy lyukat, nagyon szép neve volt, lefordítva szájüregpersely (Mundlochbüchse). Abba került a gyertya, a papír, hogy gyulladjon be, amikor kilövik a gránátot, felrobbantva a robbanótöltetet. Aki a lyukat fúrta, elszívó berendezés híján állandóan mérgezett porban dolgozott. E művelet után becsukták a gránát száját egy sapkával, kész volt.
Ahhoz, hogy a gránát kikerüljön a frontra, mi ketten – Lili meg én – kellettünk, valamint a vagonba rakást végző oroszok.
Lili meg én és Anikó egy másik kislánnyal lerakók voltunk, párban dolgoztunk.
A lerakás azt jelentette, hogy mint egy-egy atléta álltunk a futószalag végén, a két szemben lévő oldalon, Lili meg én. A futószalagon görögtek a gránátok, szépen sorban, egymás mögött. Mi, puff, elkaptuk az elsőt, Lili az egyik végét, én a másikat. Aztán elfutottunk vele vagy egy targoncához, amelyre kb. csípőmagasságban rá lehetett rakni a gránátokat, vagy egy kétdarabos ládához, amely a földön volt és bele kellett passzintani a két gránátot. Aztán nagyon kellett igyekeznünk, hogy visszaérjünk, mire odaér a következő gránát a futószalag végére, mert leesnie nem volt szabad.
Ki nem élte már át azt az élményt, hogy gyermekkorából emlékezett valami hatalmasra, aztán tíz év múlva, mikor megint meglátta, csodálkozott azon, hogy milyen pici. Borzalmasan nyomasztó emlékeim maradtak Lilivel végzett páros munkánkról, amelyet egyre nehezebben végeztünk, ahogy állapotunk romlott. Gondolatban próbáltam is meghatározni, milyen súlya lehet egy gránátnak. Talán tíz kiló, vagy inkább húsz. Annál semmi esetre sem több, gondoltam, hiszen 1945 márciusára mi, nagy termetűek, nagycsontúak sem nyomtunk többet negyven kilónál, és az is emberfeletti teljesítmény, ha valaki testsúlya felét felemeli ilyen kondícióval. Azt is elgondoltam, vajon hány gránátot emeltünk meg egy műszak alatt?
Én csak arra emlékeztem, hogy minden fizikai, és még inkább lelkierőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy oda tudjak állni a futószalag mellé. Hogy fel tudjam kapni a gránátot, hogy el tudjak vele vánszorogni a targoncához vagy ládához, hogy visszamenjek és felemeljem a következő gránátot, mikor már az előzőnél is az volt az érzésem, az volt az utolsó, amit képes vagyok kézbe fogni, továbbvinni, de már ott a harmadik gránát, a negyedik…
Ideálisabb párt, mint Lilit, nem kívánhattam magamnak. Korrekt volt. A gránát feje valamivel keskenyebb, mint a talpa. Bizonyos mennyiségű gránát után cseréltük a fogást. Lili soha nem volt fáradt. Lili soha nem volt rosszkedvű. Lili mindig kitalált valamit, amitől elviselhető lett az élet.
Ládába rakni még szörnyűbb volt, mint targoncára. Ketten fogtuk a gránátot, és ahogy lehajoltunk, hogy belehelyezzük a ládába, még arra is vigyázni kellett, ki ne csússzon a kezünkből, rá ne görögjön valamelyikünk kezére, lábára, vissza kellett fogni, hogy le ne huppanjon. A fájdalmat a gerincemben, minden egyes darab lerakásánál, még most is érzem.
Ha Stadtallendorf városa nem hív meg bennünket 1990-ben, talán ma sem ismerem a pontos adatokat. Mikor a kezembe adták a gyári statisztikákat és összegzéseket, az 1944-es év értékelésénél ezt olvastam a gyár vezetőségének jelentésében:
„Kielégítő eredményűek tapasztalataink az ezer magyar zsidó nő augusztusban (1944) történt munkába állításával. A közel 50 kg súlyú, 15 cm-es gránátok töltése a legjobb eredménnyel végződött a zsidó női munkaerő alkalmazásával.”
Kétszer kellett elolvasnom ezt is, meg azt a statisztikát is, amelyből megtudtam, hogy műszakonként nyolcszáz darab gránátot csomagoltunk be…
* In: Fahidi Éva: A Dolgok Lelke, Budapest, 2015. [vissza]
** Hauptscharführer: SS-őrmester [vissza]
Román György: Barakkban
Nagybátyánk hegedűvel szállt fel a messzire indult
szénkocsiforma vagonba, remélve, a hangszere tud majd
némi vigaszt cincogni fülekbe, a macskaegér kor
vérkandúrjaitól menekülni vagy elbujkálni se képes
tisztes öreg rokonoknak. Mást minek is vigyen el. Hol
köt ki a többi utassal, mit követelnek a germán
tisztek a Deutsch névben szentül megbízva keresztelt
nyelvzseni művésztől, tőle, magyartól, azt a mosolygó,
túl hamisan fuvolázó őreik elhazudozták,
elsunnyogták. Később, hallva az áriafüzért
visszaadó játékát egy Mozart operából,
elvették a nyirettyűjét, meghagyva a száját,
bár azt a mozdonyuk éles füttyei rendre lenyomták
megfulladni a csend tengermélyére. Az ének
ritka ajándék lett, dúdolni azért valahogy még
csak megpróbált. Azt gondolta, az angyali Schubert
nagybőgőseregének húrjai sem simogatnak
már úgy ujjakat, mint régen, szétnyűve enyésznek
némán. Fémszálak szimfóniaforte magányát
döbbenetig fokozó sikolyából az marad emlék,
mit réz, vas fonadékon túl majd szív tesz örökké
zengő, szférazenévé. Ezzel a lelkivilággal
fut be szerelvényük poklok szörnypoklainál még
szörnyűbb helyre, a rámpák mellett Birkenaut hall
harsányan kiabáló ördögtől, aki most jött
szent szavakat megvédeni testében, ha halált kell
minden pillanatában megzaboláznia, és vár,
vár a kegyetlenség hónapjaiban letepertként,
mígnem tiszta tanúemberré léphet elő, föld,
ég bíráira bízva magát. Túlélve a vészt, több,
mint létglória, ércidegeknél már maradandóbb.
Mert hazajött, bizonyítja a múltat. Vesz, de egy új hegedűt,
meg nekem elmondhat mindent, nyolcvan körül, oly büszkén.
(Most, háromnegyed évszázad múltán köszönöm, hogy
tudhatok erről, boldog elődöm. Véred a vérem.)
Zahava Stessel (született Szász Kati) húgával együtt túlélte a deportálást, szülei, nagyszülei, legkedvesebb barátnői valamennyien elpusztultak a náci koncentrációs táborokban. Hazatérve otthontalanokká váltak, abaújszántói házukban idegeneket találtak. Tekervényes úton kivándoroltak Izraelbe, Zahava férjével később az Egyesült Államokban telepedett le.
Tudjuk, hogy a barátság mennyire fontos életünk különböző szakaszaiban. Auschwitzi túlélőként ma is gyászolom szeretett szüleimet és nagyszüleimet. Nem tudok fájdalom és szomorúság nélkül gondolni arra, miképp küldhették őket arra a szörnyű helyre, ahonnan nem volt visszaút.
Amikor felidézem az otthon képét, eszembe jut Márta is, gyermekkorom legkedvesebb barátnője. Osztálytársak voltunk az általános iskolában az egyre erősödő antiszemitizmus légkörében. Egymás társaságában, egymást erősítve kevésbé éreztük fájdalmasnak a ránk zúduló „büdös zsidó” szitkokat. Amikor bennünket, a zsidó gyerekeket óvodás korunktól az általános iskola nyolcadik osztályáig elkülönítettek a többiekből, és kijelölt külön osztályba soroltak, Mártával együtt próbáltunk dacolni az antiszemita szabályokkal.
Barátnőm és egész családja ott állt mellettünk, amikor szülőfalumból, Abaújszántóról megkezdték a zsidók deportálását. A magyar csendőrök parancsára minden ékszert át kellett adni mielőtt elhagytuk volna a települést. Mindkettőnk füle napokig fájt, miután kitépték belőle a születésünk óta viselt fülbevalót.
Márta nővére egy évvel volt idősebb nála, míg az én húgom egy évvel fiatalabb volt nálunk. Családjainkat előbb a kassai gettóba vitték, majd útnak indították az auschwitzi táborok valamelyikébe. Auschwitzban mindkettőnknek iszonyatos volt átélni a fájdalmat, hogy elszakítottak bennünket szüleinktől és nagyszüleinktől.
A Bergen-belseni koncentrációs táborban találkoztunk össze ismét. Egymástól elkülönített barakkokban voltunk, nem is tudtunk egymásról, míg csak egy nap a latrinán meg nem pillantottam. Nagyon megörültünk egymásnak, de aggódtam is látva Márta sovány alakját és arcát. Eszembe se jutott, hogy én is ugyanolyan vékony és alultáplált vagyok. Barátnőm hatalmas barna szeme optimizmust sugárzott, ahogy eszembe juttatta az otthoni időkből eredő barátságunkat. Gyorsan közölte, hogy együtt van nővérével, majd csatlakoznia kellett barakktársaihoz.
Ahányszor csak lehetett igyekeztem ki a latrinára, remélve, hogy összetalálkozhatok Mártával. Mindig magammal cipeltem húgomat is attól tartva, hogy bármikor elválaszthatnak bennünket egymástól, s ez volt, amitől a táborban a leginkább féltünk. Az utolsó ilyen alkalommal, amikor Mártát kerestem, Appelre szólítottak. Rettentően szomorú voltam, hogy oda a remény, hogy még egyszer megpillanthassam. Az Appelen az a szerencse ért bennünket, hogy kiválasztottak munkára, így elhagyhattuk Bergen-Belsent.
1944. december 8-án érkeztünk meg a Lipcse melletti Markkleebergben létesített repülőgép alkatrész gyárba. A Szövetségesek ekkor már német földön voltak, és mindannyian csodálkoztunk azon, hogy még mindig munkára kényszerítenek bennünket. Úgy véltem, s ma is hiszem, hogy jámbor nagymamácskám imádságai kísértek bennünket abban az időben.
Markkleebergben magyar lányokkal találkoztunk, akik nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Arról faggattak, nem találkoztunk-e családtagjaikkal, akiktől elszakították őket a szelekció során. Nagyon megörültünk, amikor még falunkbeliekre is bukkantunk közöttük.
1945 áprilisában az amerikai csapatok már egészen közel jártak a lágerhez, amikor a hírhedt halálmenetbe kényszerítettek bennünket. Eközben egy légiriadó és bombázás során húgommal együtt elszakadtunk csoportunktól. Szerencsénkre csatlakozott hozzánk egy asszony a kamaszlányával és vigyázott rá, hogy együtt maradjunk. Több napi éhezés és tévelygés után Drezda lebombázott házai között bolyongva orosz katonákba botlottunk. Látva ijedelmünket, egyikük jiddisül szólított meg bennünket. Minthogy sok magyar zsidóhoz hasonlóan nem beszéltünk jiddisül, húgommal együtt mintegy magyarázatképpen annyit tudtunk kinyögni: Smá Jiszráél, mire a katona felfogva a helyzetet elmosolyodott. Elkísért minket a legközelebbi gyűjtőpontra, ahol a Magyarországra készülők gyülekeztek.
Vágyakozással és reményteljesen érkeztünk meg Abaújszántóra (még maga a szó is: otthon különös melegséggel töltött el). De sajnos, csak az emlékek fogadtak bennünket.
Reménykedve, hogy legalább édesapánk hazajön, nap nap után kimentünk a vasútállomásra, és várakoztunk. A hazaérkező túlélőktől szereztünk tudomást Márta borzalmas haláláról. Anne Frankhoz hasonlóan őt is a ragályos tífusz vitte el, az sem kizárt, hogy nővérével együtt vele egy barakkban voltak. Akárcsak Anne, ő is magatehetetlenül feküdt, kitéve a többi fogoly lökdösésének és taposásának. Márta egy nappal a láger felszabadítása előtt halt meg, nővére rá két nappal. A Bergen-belseni tábor tömegsírba egymásra hányt hulláinak fotóit megpillantva Márta arca lebegett a szemem előtt.
Mivel Márta családjából senki sem tért vissza, felírattattam neveiket a holokauszt áldozatainak a Jad Vasem Nevek csarnokában vezetett listájára.
Amikor lányommal és unokáimmal ellátogattam Abaújszántóra, felkerestük Mártáék házát, s előtte állva elbeszéltem nekik szomorú gyermekkorom igaz barátnőjének szerencsétlen sorsát.
Striker Judit fordítása
Az volt a Karácsony
Az a negyvennégyes
Az a leggyönyörűbb
Mikor a semmiből
Hirtelen fölzengő
Orosz ágyúdörej
Ujjongva széttörte
A rettegés néma
És nyomasztó csendjét
Fennen hirdetve, hogy
Megváltásunk most már
Ím, a küszöbön áll
Lenn, a szénpincében
Nemcsak apám bujkált
A szökevény „muszos”
De egy zsidó lány is
Szinte még gyereknyi
(Nevét nem ismerem
Ám hadd mondjam-higgyem
Neve Mária volt)
Ki vajúdott, s megszült
Egy fiút az ágyúk
S katyusák diadal-
Dübörgése közben
Én hatéves voltam
Legendákra, hitre
Varázsos igékre
Mesékre fogékony
S legbelül magamban
Titkolva titkoltan
Még soká és makacs-
Megrögzötten hittem
Hogy körúti házunk
Szenespincéjében
A kis Jézus akkor
Újra megszületett
Vajda Lajos: Gyertyás lány
A postán mindig hozzám kerültek a hibás címzésű levelek. A hiányzó vagy rossz irányítószámokat hamar kijavítottam, de a tintafoltokkal és az olvashatatlanul írt szövegekkel gyakran meggyűlt a bajom. Amit semmiképpen nem sikerült kisilabizálni, az ment vissza a feladónak. Évről évre kevesebb dolgom akadt, hiszen a szolgáltatók előre megcímezték a válaszleveleket, az emberek pedig inkább a neten írtak egymásnak.
Egy decemberi napon aranyszínű, csillogó boríték került a kezembe, rajta egyetlen szó: JÉZUSKÁNAK. Mivel sem a lakcímet, sem a feladót nem írták rá, nem volt támpont, hová lehetne küldeni. Úgy éreztem azonban, a különleges címzett miatt nem dobhatom a küldeményt egyszerűen a kukába, becsúsztattam hát a táskámba. Elérkezett a karácsony, magával sodort a takarítás, sütés-főzés, fadíszítés, rokonvárás, és teljesen megfeledkeztem a titokzatos borítékról. A gyerekzsivajos családi összejövetelekben elfáradva, a két ünnep között úgy döntöttem, megérdemlek egy kis magányt és pihenést, elmentem hát a fodrászhoz.
Hideg volt a fehér porcelán, ráadásul kényelmetlen, még a törülközőn át is nyomta a vállamat. Aztán megnyílt a csap, a spriccelő tustól melegség öntött el, hol bedugult, hol kidugult a fülem, mintha a visszhangos helyiségből időnként valami nagy-nagy vízcsöndbe nyomtak volna alá, habzott a sampon, és a határozott ujjak olyan erővel dörzsölték végig a fejemet, hogy a hajszálakon túl a legbelső gondolataimat is átmosták. Az olló csattogva nyeste le rólam a gondjaimat, göndör barna fürtként hullott le mind a kövezetre. Lassan körvonalazódott az új frizurám, fiatalosabb formát öltöttem.
A hajszárító búra hangos zúgása teljesen elnyomta az egymást túllicitáló dicshimnuszokat: kinek hozott a veje félmilliós vázát Japánból, ki töltötte a karácsonyt egy elegáns wellness hotelben, kinek varratott a lánya szilveszterre nagyestélyit a legdrágább fővárosi divatszalonban és kinek sikerült jegyet szerezni a bécsi újévi koncertre. A mellettem lévő széken egy folyóirat főzős melléklete hevert. Ahogy a táskámba nyúltam az olvasószemüvegemért, az ujjam keményebb papírlapba ütközött. A boríték, hát persze, teljesen kiment a fejemből! Kíváncsian nyitottam fel.
Kedves Jézuska!
Te biztosan tudod, mi történt. Egyik nap anya és apa kocsival átvittek minket Budáról Pestre, és hiába ígérték, hogy délután értünk jönnek, mégsem jöttek. Azt mondta a Helga néni, akinél most a húgommal lakunk, hogy olyan messzire utaztak, ahonnan nem fognak már soha hazajönni. Azt is mondta a Helga néni, hogy új őrangyalaink vannak, akik az égből vigyáznak ránk.
Helga néni az anya testvére, egy pici lakásban élünk vele, és most az ő ágyában alszunk. Éjjel sokat sír, biztosan nagyon nyomja a hátát a padló a hálózsákban.
Kedves Jézuska! Idén jó gyerek voltam, csak keveset rosszalkodtam, mégsem kérek biciklit. Inkább szeretném visszakapni anyut és aput, de addig is egy nagyobb szobát kérnék, amiben két ágy is elfér.
Nagyon köszönöm, szeretettel: Dani
A búra búsan zúgott, a vendégek továbbra is erősen gesztikulálva mesélték a nagyotmondó, számomra mégis néma történeteket, de én ekkor már nem a fodrászat süppedős műbőrszékében ültem, hanem abban a pesti utcában jártam, amelyet Dani címként odaírt a levél végére. Összerezzentem, amikor a hajszárító leállt.
Újév első munkanapján felhívtam ügyvéd barátnőmet, hogy elintézhető-e egy bérlakáscsere ismeretlenül, az érintett család bevonása nélkül. Ő továbbította a kérdést az önkormányzat szociális osztályának, majd megkeresett egy segélyszervezetet. Közben a lakcím alapján kinyomoztuk Helga néni teljes nevét, pontos adatait és munkahelyét. Három hónap múlva aztán egy határozott igen döntötte el azt a dominósort, amelynek végén magam ütöttem rá a postai pecsétet a hivatalos lakáskiutalás tértivevényes értesítőjére. Elképzeltem, hogyha a harmincéves fiatal nagynéni helyében lennék, örülnék-e vagy talán elájulnék a meglepetéstől, amikor elolvasom a végzést: változatlan bérleti díj fizetése mellett átköltözhet egy hatvan négyzetméteres, kétszobás, összkomfortos lakásba.
Következő decemberben ismét egy aranyszínű, csillogó boríték akadt fenn a futószalagon a hiányos címzés miatt, ugyanazon girbegurba kisiskolás írással, amelyet már ezer közül is megismertem volna. Rögtön elolvastam.
Kedves Jézuska!
Nagyon köszönöm, hogy teljesítetted a tavalyi kérésemet.
Idén is jó fiú voltam. A húgom megtanult járni, és az igaz, hogy nem mindig, de sokszor odaadtam neki a kismotoromat.
Képzeld, a farsangon angyalnak öltöztem, de az osztálytársaim kinevettek, amikor leesett az egyik szárnyam.
A Helga néni tavasszal nagyon sírt, de azt mondta, hogy örömében. Furák ezek a felnőttek. A Helga néni kérte, hogy pakoljuk össze a játékainkat, mert ezentúl máshol fogunk lakni, és külön szobánk lesz, ahol velünk alhat a babák mellett a kismotorom is.
A Helga néni szerint, ha este csendben maradunk és gyorsan elalszunk, hallani fogjuk az őrangyalaink szárnysuhogását. Én hallottam már egyszer, de ez óriási titok.
Kérlek, karácsonyra hozz nekem egy háromkerekű biciklit.
Köszönöm, szeretlek Jézuska!
Dani
És még valami. Ha találkozol az őrangyalainkkal, simogasd meg őket helyettem is, de csak óvatosan, nehogy leessen a szárnyuk!
EGY GYERMEKBEN SZÜLETTEM MEG
TISZTÁNAK ÉS BŰNTELENNEK
ATYÁK BŰNE NEM NYOMOTT
AZ EMBERFIA ÉN VAGYOK
BETLEHEMNEK CSILLAGÁNÁL
EGY ISTÁLLÓ JÁSZOLÁNÁL
KÖRÜLVETTEK ENGEMET
MEGALÁZOTT EMBEREK
Evőeszközt is hozzál, kiáltott utánam anyám, hát persze, azt mindig elfelejtek, ha mégsem, nevetve azt kérdezik, ünnep van-e, de én egyáltalán nem tartom nevetségesnek, hiszen most tényleg ünnep van, mégis elfelejtettem, s ha anyám nem szól, nem hozok, belecsillan a feldíszített fáról a fény könnyező szemembe, még ragyogóbbnak látom a fát, érdekes, amíg kislány voltam, milyen hatalmasnak tűntek a mindenkori karácsonyfák, apám kijavított, amikor kirándultunk, úgy négy-öt éves lehettem, karácsonyfa, kiáltottam, apa ráfelelt, ez fenyő, nem értettem, miért karácsonyfa, ha a lakásban áll, miért fenyő, ha kinn, de nem magyarázta meg, nyolc lehettem, mire rájöttem, mi a különbség, a kü-lönb-ség szót sokáig ízlelgettem, a lányok és a fiúk között is van valami kü-lönb-ség, ezért terítek én minden vasárnap és ünnepnap, nem a bátyám és az öcsém, ezt így magyarázták, mert te lány vagy, és ebben ügyesebb, mint a fiúk, de lehet, hogy ez nem igaz, mert most is elfelejtettem evőeszközöket hozni, pedig lány vagyok, a bátyám hangosan kinevetett a karácsonyfa mellett állva, ezért gyűlt haragos könny a szemembe, de senki sem vette észre, öcsi a csomagok felé sandított, állította, nem éhes, jól lakott, apa dühösen rávert az asztalra, hogy ha nem eszi meg az ünnepi ételt, amivel anya annyit fáradozott, nincs ajándék sem, mióta meghalt a nagyi, nincs csengetés, úgy látszik, nem csak a nagyit vitte el az angyal, de a karácsonyi csengettyűt is, ami jelezte, hogy lehet ünnepelni, idén nem szólt az ótannenbaum, azt is a nagyi tette fel mindig a lemezjátszóra, de apa nem szerette, idén csendben ülünk az asztalnál, csak az öcsém hisztizik, hogy miért kell karácsonykor is enni, amikor ő már ajándékot akarna bontogatni, különben is, milyen ünnep az, ahol nincs zene, csak evés, szar karácsony, kiabálta bömbölve, apa megint az asztalra csapott, nincs ótannenbaum, értsd meg, német zene, nem kell, de hát mindig azt hallgattuk a nagyival, amikor még volt igazi karácsonyunk, de most ez van, ha neked szar ez a karácsony tannenbaum nélkül, akkor nincs ajándék se, a karácsonyfa állítás is német szokás, jövőre majd az sem lesz, öcsi kirúgta a széket maga alól, gyűlöllek, kiabálta, és mindannyiótokat gyűlöllek, ti nem is vagytok igazi család, miért a nagyi halt meg, miért nem ti, anya kezébe temette az arcát, nem akarta, hogy lássuk, sír, pedig én láttam, hogy a zokogástól rázkódik a háta, na, ezt jól elintézted, te kis hülye, ordította utána a bátyánk, és ő is felpattant a székről és befutott a szobájába, hallottam, ahogy kattan a zár, már csak hárman ültünk az ünnepre feldíszített asztal körül, apa, anya, én, csend volt, mindenki lehajtotta a fejét, én a terítő szegélyével játszottam, apa a mobilját piszkálgatta, anya egyszer csak felpattant, és lekapkodta a tányérokat, és kivitt mindent a konyhába, hallottam, ahogy zörög a mosogatóban a piszkos edényekkel, aztán apa is kiment, felment a bátyámhoz az emeletre, halkan csukódott az ajtó, ezért nem hallottam, mit beszélgetnek, később apa az öcsémhez is be akart menni, de öcsi nem volt hajlandó apát beengedni, gyűlöllek, gyűlöllek, ordibált kifelé a zárt ajtón, kisfiam, beszéljük meg, engedj be, de öcsi nem engedte be apát továbbra sem, apa dörömbölt, öcsi magából kikelve ordított, akkor már apa is ordított, az egyik kinn, a másik benn, mi lent hallgattuk riadtan anyával, aztán kattant a bátyám szobájának az ajtaja, kirontott a bátyám, beüvöltött az öcsémnek, hogy nyisd ki, kis hülye, mert betöröm, apa lefogta a kezét, mert ha a bátyám bedühödik, irtóra megvadul, hiába szed rá gyógyszert, egyszer apát is majdnem megölte, amikor apa nem akarta elengedni este a Béláékkal, mert a Béla kábszeres, és akkor a bátyám kimászott az ablakon, és már majdnem elindult az apa kocsijával, amikor apa elcsípte, és kirángatta a kocsiból, rúgott, harapott a bátyám, de akkor még az apa erősebb volt, lefogta a bátyámat, aztán egyszerre csak elernyedt az apa kezében a testvérem, kifordult a szeme, aztán rángatózni kezdett, és mentőt kellett hozzá hívni, na, azóta kap a bátyám gyógyszert, mondtam anyának, ha a nagyi itt lenne, akkor nem lenne semmi baj, szorult tőle az egész család, csak én nem, nekem mindig azt mondta, édes fiam, pedig hát lány vagyok, mert amikor kezdett rosszabb állapotba kerülni, hozzánk költözött, és akkor is karácsony volt, amikor elindult vásárolni, pedig minden zárva volt, alzheimer, mondta a doktor, és a Duna parton találták meg, a szatyrában krumpli volt, de nem volt meg a tárcája, iratai sem voltak, estig lógtak a telefonon a szüleim, mire kiderült, hogy megtalálta egy hajléktalan a nagyit, és ő hívott hozzá mentőt is, mert látta, hogy a nagyi nem csöves, csak beteg, anya sírva hálálkodott a hajléktalannak, mert mentőt hívott a nagyihoz, aki ekkor már nagyon átfagyott a hidegben az otthonkájában, és a papucsában, sokáig nem engedték haza a kórházból, mert apa is, anya is dolgoznak, nem tudnak a nagyira vigyázni, sokszor még ránk sem, értünk is a nagyi járt mindig, amikor különóráink voltak, na, akkor nem szólt először a tannenbaum, meg a csengő, iszonyú csendes karácsonyunk volt, mindenki azt játszotta, hogy örül, mert karácsony van, a szeretet ünnepe, öcsi sem rohant mohón az ajándékáért, mint máskor, mindannyian anya tekintetét lestük, szabad-e örülni, amikor beteg az anyukája, és nem ünnepelhet velünk, de anya mosolyt erőltetett az arcára, boldog karácsonyt, gyerekek, mondta, és koccintottak apával, de láttam, hogy nagyon piros az arca, mint aki mindjárt sírni fog, aztán átjött a szomszéd bácsi is, aki évek óta egyedül van, csak karácsonykor nem, mert a karácsonyt mindig velünk ünnepli már évek óta, és kérdezte, hogy van az Ilonka, addig nem tudtam, hogy a nagyinak ilyen szép neve van, és elnevettem magam, mert a szomszéd bácsi, aki gyerekkora óta ismeri a nagyit, azt mondta, gyönyörű lányka volt a nagyi, a nagyi lányka, ezt olyan furcsa volt hallani, hogy nevetnem kellett, de féltem, kikapok, mégsem tudtam abbahagyni a nevetést, mert elképzeltem a nagyit ráncos arcú kislányként pörgős szoknyában, amilyen az enyém is, de akkor szólt a telefon, és amikor apa letette, nem mondott semmit, némán átölelte anyát, és bevitte a hálószobájukba, ahová nekünk tilos bemenni, csak kívülről hallottuk apa dörmögő hangját, anya felcsukló zokogását, és a fán a díszek erősen ragyogtak, valahol a távolban petárda dörrent, aztán láttam, hogy valaki tűzijátékot lövöldöz fel a sötét, szürke égboltra, pedig még nincs is szilveszter, sárga, zöld, vörös füst kavargott az égen, és akkor egy picit elfelejtettem, hogy meghalt a nagyi, olyan szép volt minden, a karácsonyfa benn, a színes füst kinn, a kavargó hópelyhek, és a szomszéd bácsi mesélni kezdett, hogy amikor ő még kisfiú volt, hogy irigyelte a gyerekeket, akiknek volt karácsonyfája, mert nekik nem lehetett.
Ámos Imre: Álmodozó (Az ódon katedrális)
– Szervusz! – köszönt a Kisfiú a tükörnek és integetett.
A tükör is szakasztott úgy csinált, mint ő.
– Olyan jó veled játszani – folytatta a Kisfiú. – Te utánozol a legjobban – egy kicsit elhallgatott.
– Én is szeretnélek egyszer utánozni téged, mert olyan rossz, hogy sose csinálhatod azt, amit akarsz. Mindig engem kell utánozz – a földre meredt.
– Tudom – szólalt meg ekkor valaki. A Kisfiú felkapta a fejét.
– Ki az?
– Én – felelte a hang. A tükörben egy Kisfiú állt. Szakasztott olyan, mint ő, amivel nem is volna baj, csakhogy ez másik Kisfiú most mintha valamit mondott volna.
A Kisfiú integetett. A tükörképe is.
– Talán csak képzelődtem – morfondírozott a Kisfiú.
– Nem képzelődtél – szólalt meg a tükörkép. – Tényleg én szóltam hozzád.
– Te tudsz beszélni? – kérdezte hüledezve a Kisfiú.
– Még szép, hogy igen. Nem lenne kedved velem jönni Tükörországba? Ott játszhatnánk együtt, és nem kellene folyton utánozzalak.
– Dehogynem – szökött a tükörhöz a Kisfiú. A tükörképe megfogta a kezét, és berántotta a tükörbe. Először nagy fényesség támadt, majd minden kivilágosodott. A Kisfiú körbenézett. Minden telides-tele volt tükörrel. A tükrök előtt emberek állak.
– Anyu! – kiáltott fel a Kisfiú, és oda akart szaladni, de a tükörképe megfogta a kezét.
– Maradj itt! – szólt rá szúrósan. – Ez nem az anyukád, csak a tükörképe. Amint látod, most éppen utánozza, azt, hogy hogyan biggyeszti a kalapot a fejére. Amikor az anyukád elmegy a tükör elől, a tükörképe is eljöhet. Akkor van nekünk, tükörképeknek szabadidő. Ilyenkor beszélgetünk vagy játszunk egymással.
Az anyukája tükörképe odalépett hozzájuk.
– Sziasztok! – köszönt vidáman. – Te vagy az a Kisfiú, akinek az anyukáját utánozom? Nagyon szép asszony!
– Köszönöm – mondta a Kisfiú zavartan, mert elég furcsa volt, hogy az anyukája tükörképével beszél.
– Körbevezetünk Tükörországban – fogta karon a két tükörkép.
– Az ott a nagy Tükörkastély – mutatott egy tiszta tükörből épült, csodálatos várra a Kisfiú tükörképe. Egy teás kancsó szökdösött el előttük.
– Ez meg ki? – kérdezte a Kisfiú.
– Hát a teás kancsótok tükörképe – felelte a tükörbeli anyukája. – Vele sokat szoktam pózolni, amikor anyukád vendéget vár. Mennem kell, mert még odaér az anyukád a tükörhöz, és lesz nagy kalamajka, ha majd nem látja benne magát – felkapta a teás kancsót és visszaszaladt a tükör elé.
– Mozgalmas lehet az életetek – mondta a Kisfiú.
– Az is – felelte a tükörképe.
Sok tükör előtt haladtak el, amelyekben embereket utánozott a sok tükörkép. Egy úr éppen fogat mosott és elégedetten húzogatta a szemöldökeit fel-le. Szélesen mosolygott, majd felnyalta a haját. Egy másik tükörnél egy idős hölgy rúzsozta a száját. Nagy piros rúzst kent rá és csücsörített.
A Kisfiú akaratlanul is elnevette magát.
A következő tükörben egy tizenöt éves lány sminkelte magát. Látszólag nagyon tetszett az önnön arcképe, mert hol közelebb, hol távolabbról méregette az arcát. Szegény tükörkép alig bírta tartani a tempót.
– De hiszen ez a tesóm! – kiáltott fel a Kisfiú, és kaján fény csillant a szemében – Vicceljük meg!
– Benne vagyok – felelte a tükörképe, majd odalépett a Kisfiú testvérét utánozó tükörképhez. – Fess magadra néhány pattanást – tanácsolta és nevetett. Amíg a Kisfiú tesója elfordult, a tükörkép gyorsan felkent magára egy kis pattanáshoz hasonló festéket.
Amikor a Kisfiú tesója önelégülten visszafordult a tükörhöz, hogy egy utolsó pillantást vethessen becses arcára, óriásit sikított ijedtében:
– Anyuuu! Pattanás! Pattanás az arcomon! – és lélekszakadva kiszaladt a fürdőből.
Addig a tükörkép gyorsan letörölte magáról a festéket, és újra olyan volt, amilyen kellett legyen.
A Kisfiú hahotával röhögött, mert tudta, hogy a tesója óriási nagy feneket kerít az ilyesminek, és most legalább jól megkapta, kellett is neki annyit bámulnia magát a tükörben.
Nemsokára testvére visszatért a fürdőbe, de ezúttal vele volt az anyukájuk is. A tükörképek buzgón mutatták a jelenetet.
– Én nem látok rajtad semmit – szólalt meg a Kisfiú anyukája.
– Esküszöm, ott volt, három is, ó - sikoltozott a tizenöt éves lány – láttam!
– Na, elég a butaságból! – szólalt meg a Kisfiú anyukája. – Úgy tűnik, megárt neked a sok szépítkezés, s most már annyira félsz, hogy csúnya leszel, hogy képzelődsz. Na, gyere, irány az iskola! Hívd le Misit is az emeletről! Remélem, felöltözött már az a gyerek! Ma jönnek Leáék teára. Sietnünk kell!
A Kisfiú magára nézett. Kék csíkos pizsamája volt rajta.
– Gyorsan! Vissza a tükörhöz! Mi lesz, ha anyuék nem kapnak a szobában?
– Ne aggódj! – szólt a tükörképe. – Hamar odaérünk! – és futottak is.
– Aztán leckéztessétek meg a sok önbámulót! – nevetett a Kisfiú a tükör előtt.
– Úgy lesz – mosolygott a tükörképe, és egyet pacsizott.
A Kisfiú, azaz Misi gyorsan kiugrott a tükörből, és buzgón öltözni kezdett. Felhúzta a zoknit, a nadrágot, a blúzt.
A tesója benyitott a szobába:
– Gyere már, Misi!
– Jövök! – ugrott fel a Kisfiú, és felkapta a táskáját.
A testvére már leért a lépcsőn, de ő még bekukkantott a szobába és odaintett a tükörképének. Az pont úgy visszaintett neki, de kacsintott mellé egyet, hogy ne utánozza le teljesen.
Ámos Imre: Sárga angyal
már tudom milyen örökséget kaptam,
hatvannyolc rohadt telén,
majd megfagytam a város főterén,
hol gyertya égett néhány ablakban,
a házak szíve helyén.
az egyik papucsom elhagytam
az Eötvös utca huszonhatban,
ott laktunk Apám meg én(hatvannyolc
rohadt telén)dögöljön meg a Bögyös
Jutka, akit kerestél karácsony éjjelén.
futottam mezítláb pizsamában,
ólomkatonám szorongatva,
emlékszem, vörös-kabátját rám adta,
és nehéz volt az a csöppnyi folt,
mikor szívet is akart velem cserélni.
sosem találtalak meg, azóta
csak mögöttem lábnyomok, konok, dacos,
toporzékolók, és hógolyót rakok
papírhajóba, vagyok kis bátor
szaloncukorka a rég’ korhadt egén.
csattog a balta,
dagad az ér Pistabá’ nyakán,
az előbb még forralt borát nyakalta,
svájcisapkája félrecsúszva ritkuló haján.
száll a forgács akár a lepke,
egyre nagyobbat üt dühében,
morog, minek fenyő a tizedikre,
hisz’ majdnem fenn lakunk az égen.
jobbra-balra billeg a fa,
satnya, szegényes, és csámpás,
az asszonya szidja: vén haramia,
közben odaég a rántás.
nem baj, idén sem lesz vendég,
elég a cipős doboznyi karácsony,
amibe tavaly a díszeket tették,
boldogság, néhány üvegszilánkon.
mégis, ülve várják az Istent,
hátha bekopog az ablakon,
és nehogy az éj felfalja árnyukat,
pár csillagszóró cicegni kezd az ágakon.
Ilyenkor puhábban szól a harang,
giling-galang, karácsony, karácsony,
és a szemközti házban Dióbél királyfi
hever egy foszlós kalácson.
A Duna fölött lebegő pára
közé vág a szél, ezért felrebben
a part menti fákra, hol összebújnak
a maradék levelek: - Szeretet,
mert ez a Kisjézus éjszakája.
Útszéli tócsa reccsen talpam alatt,
téli madarak riognak a zajra,
jaj, de messzi van most Édesanyám karja,
mely engem is átölelne, betakarna…
Lassan fakulnak a karácsonyi fények,
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.
Az aluljáróban használt vonaljegyek,
metróhuzat köhög ki pár járókelőt,
a nagyihoz mennek, mert
évente egyszer meg kell látogatni őt,
Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.
két almacsutka, pohárnyi víz
aludta át velem az év
utolsó éjjelét.
görbe fény züllött az ablakon,
kék-eső, majd pukkanó-sárga,
s néhány muslica bogárka,
bágyadtan billegett szám
savanykás termikén.
egyedül, mint
barackmag a padlórésben,
rémült szívverésem alig-alig.
hajnalig hányszor keni az égre
vérem, (háromszázhatvanöt
tévedésem) s buja vörös bombák
hányszor rúzsozzák,
Holdpenészes homlokom.
éjfélkor,
az elmúlás főpróbát tart,
nincsenek jelmezek, pucér az élet,
az égen percegő férgek lobbannak-
elégnek, a ház mögött
újra hideg huzat nyafog,
s a tarka fénytörmeléket
kosárba szedik a fáradt angyalok.
Izidor három napig hordozta a levelet. Egyszer már kivette a táskájából, hogy bedobja a szemétgyűjtőbe, csupán kötelességérzetből tett le szándékáról; később bosszankodott: miféle felelősség terhelné egy képtelen cím esetén? Kollégái nyilván nem haboznak elhajítani a tréfás küldeményeket. Pedig megtesznek mindent, olykor öten próbálják kisilabizálni az olvashatatlan utcaneveket, vagy napokig a sükebóka által odafirkantott név után nyomoznak. Eltékozolt idő.
Végül Izidor a harmadik nap reggelén felkapaszkodott a sötét udvarú bérház negyedik szintjére, és bezörgetett az elpiszkolódott ajtón. Kövér, hagymaszagú asszony feltűnésére számított, ehelyett hosszúszakállú, csaknem ősz öregember dugta elő ábrázatát. Értetlenül pislogott az egyenruhásra.
– Nincs rajta címzés. – Orra alá tartotta a borítékot. – Kézbesíthetetlen. Mondja meg az unokájának, hogy…
– Nincs unokám. – A szőrbozont alatt is láthatóvá vált, amint a feladó sértett kifejezést ölt. Nem egyenesedett ki, jóllehet, hogy megtartsa egyensúlyát, az ajtótokba kapaszkodott.
– Innen jött a levél, igaz?
Az öregember visszavonult, s már szemüveggel botorkált a fénybe. Mielőtt hajlékony végét piszmogva a fülére igazította, szutykos zsebkendővel áttörölte a lencsét.
– Stimmel – ocsúdott, miután fél percig tanulmányozta az írást.
– Láthatja, nem lehet kiszállítani. – Izidor elmozdult; megtette a dolgát.
A vétkes leemelte okuláréját, ökölbe szorult ujjai között tartotta, másikban a papírrongy hengeredett.
– Mi nehéz ebben? Télapó egy helyen lakik, nem?
– Írja rá a címet, és máris továbbmegy.
A küldő úgy forgatta a levelet, mintha először találkozott volna vele.
– Nem én írtam.
– Akkor kérje meg a gazdáját, hogy ne tévedjen.
– Én írtam.
– Hallja, elég furcsa.
Tulajdonosa lemondó gesztust tett. – Nem mondtam el mindent.
Izidor folytatásra biztatta. Napjaiból temérdek perc fecsérlődik el habókosokra, vagy szobájukba temetkező remetékre. Ennek is otthonban a helye.
A töpörödött alak fejtegetésbe fogott: – A fiam diktálta. Nyilván meglepi: ő nem tud írni. Fekszik egész nap, mert béna, én forgatom, tisztába teszem, meg amit kell, elég a dolog vele. Tőle származik az ötlet, hogy írjunk a Süvegesnek. Ha megneszeli, hogy minden hiába volt, nagyon nekikeseredik. Egész nap a hangját se hallanám, feküdne mozdulatlanul, mint akinek a szíve is megbénult.
A levélhordó már nem figyelt.
– Egyszerű. Nem adja oda és kész. Olyan lesz, mintha célba ért volna.
Az aggastyán rámeresztette a szemét. – Ő nagyon érzékeny.
– Ki nem az? – vont vállat a kézbesítő. Megiramodott; kettesével szedte a lépcsőfokokat.
– Most boldog, mert azt hiszi, nincs Kaporszakállú? – A vénség a korláthoz nyomult; mozgott a szakálla, mintha rágna valamit. A postás nagyobb lendülettel vágtatott lefelé.
Izidor eldöntötte: összetépi a levelet, ha osztályozóból hozzákerül. Csütörtöki napon a ruházati boltnál időzve felismerte a tökéletlent, borítékját szorongva integetett. A kihordónak a kalimpálását még nem volt muszáj észrevenni, de amikor az irományt nyújtogatva óbégatott, lassított.
– Figyeljen – bukdosott oda a lakó; meglengette a papírt. – Címzést akart, tessék! – sipákolt diadalmasan. – Látja, bármi megoldható.
Izidor megvizsgálta a borítékot; remélte, körzetén kívülre kívánják, ám ebbe sem köthetett bele, a Széplaki dűlő is területéhez tartozott. Még egyszer ellenőrizte az ákombákomokat.
– Miféle cím ez? – Tetőfedő lakott az utca elején; tavaly óta egyre-másra építkeznek a környéken.
– Rendes cím. Ha az kell, hogy eljuttassa, itt van.
– Ott nincs Télapó.
– A postásnak kötelessége találgatni a cím valódiságát? Oda megy, ahova irányítják.
– Miért csináljon magából bolondot?
– Nézze, a cím jó, és most odaadom magának. Nem állíthatja, hogy nem vihető ki.
Izidor tépelődött. Az öregember hibbant, nyilvánvaló; ha ellenkezik, újra leselkedik utána, sosem lesz vége, naponta kiötöl valamit, hogy zaklassa. Eddig elkerülték a félcédulások.
Átvette a levelet. Táskája belső zsebébe csúsztatta, megígérte, hogy gondja lesz rá. A lépcsőházban tennivalók marasztalták volna, azonban tartott attól, hogy a banga megint megjelenik, inkább a harmadik lakótömbhöz hajtott.
A Széplaki dűlőbe délután ért. Az ötös számú házban özvegy szabómester élt négy skót terrierjével. Amikor három éve először kanyarodott kerékpárjával portája elé, a gazda ragaszkodott hozzá, hogy megismertesse a kutyákkal. A szabó kibetűzte a macskakaparást, aztán közölte, ilyen nevű itt nincs, majd átnyújtotta az elmeszüleményt.
A hóka másnap a járdán cirkált, a firkálmány sorsáról érdeklődött. Izidor a fejét rázta.
– Egy szabó lakik ott, és még szakállas sem volt soha.
– A levéllel mi lett?
A postás megvált tőle.
– Mondja azt, hogy célba ért. Úgyis az a lényeg, ami a cipőben lesz.
– A fiamnak igazi kell.
– Hány éves a fia?
– Harmincöt.
Izidor pedálon tartva a lábát surrant arrébb. Most két sarokkal távolabb gurult.
Reggelre tíz centis hó hullott. Szél süvített a házak között, a pelyheket az épületek oldalához tornyozta. A lesöpört járdákon fehér örvénylések imbolyogtak, néhány nagyobb pörgő laza foltokat szitált, azután pororsókkal iramlottak. A víznyelők öntöttvas tetői bordás bundát kaptak; a templom tornyain északkeleti irányból megmaradt a hó, védettebb oldalukon galambok zsúfolódtak. A nap sárgásan derengett, néha szürke felhőbodor rejtette: nagy szemekben ismét nekieredt a havazás. Az átfúvások akadályokat emeltek, néhol méteres torlaszt; a sipoly egy bucka mellett álldogált. A levélhordón nem látszott meglepődés.
A csoszori vallatóra fogta:
– Napestig címeket kereshetnék, de a Rénfogatost már biztosan nem találnám meg. Van ötlete? Sokfelé megfordul, talán hallott valamit.
– Télapóról? – Pásztázta a buggyant arcát. Szőrloboncát tegnap nyírhatta, s mielőtt lebóklászott volna, nyilván megfésülte, egyetlen szála sem ágaskodott elő a hullámból, sárgás árnyalatával úgy hatott, mint nagyon erős haj.
– Gondoltam, esetleg tudja, hol rejtőzik. Talpalhatnék egész nap, nem lelném meg.
A kerekező kifakadt: sejtelme sincs hollétéről, de amint hall róla, nem rejti véka alá.
– Sürget az idő. Nyolc nap múlva érkezik.
A postás biztosította, ha hírt kap felőle, nem felejti el megemlíteni. Ugyanúgy, mint néhány nap óta, az átkelőig pedálozott.
Másnap nem került a szeme elé, a következő reggel is megkímélte, ám pénteken, amikor az ikrás hó megolvadt, és kátyúk növekedtek a járda szélén, a kustor kibújt vackából, rávárt hajadonfőtt.
– Megtalálta?
Izidor letoppant a latyakra.
– Miért biztos benne, hogy a környéken él? Akárhol előfordulhat.
A totty faggatózott, tudja-e, hol lehet. A postás széttárta a karját.
Hétfőn békén hagyta; kedden dugig volt üdvözlőlapokkal, a vakarék tájékára másfél órás késéssel gördült. Ugyanott ácsorgott, sál sem bugyolálta, feltűrte a gallérját, s úgy fordult, hogy hátába kapja a szelet. Izidor elzenélte: nem derített ki semmit, bele kell törődnie.
A fonnyadt az égre emelte a szemét.
– A fiam csalódni fog. Eddig minden évben várta a Csomagost, utána sokáig rosszkedvű volt.
Az abajgatott hallgatott, a mai nap már méreggel telik. A lánc becsípte a nadrágját, kiszabadította, de olajos lett. Egyetlen bélelt nadrágja, nem biztos, hogy el tudja tűntetni a foltokat.
– Nincs semmi esély? – kiáltotta utána a ternye.
Izidor nemet intett.
Este csengetés zavarta fel a tévé elől; morogva nyomta meg a kaputelefon gombját. – Ki az?
– Én vagyok.
– Ki? – Balsejtelem ragadta torkon.
– A mikulásos.
– Megőrült?! Honnan tudta meg, hol lakom?
A rozoga készséggel részletezte. A postától utána caplatott. Szerencséje volt, ha kicsivel messzebb lakik, lemarad, akkor biztosan szem elől veszti. Nem akarta rögtön háborgatni, azért tért vissza este. A végén előrukkolt, miért keresi.
– Lenne maga a Puttonyos? – A paraj egy szuszra elhadarta, hogy képzeli. Őriz egy bokáig érő köpenyt, permetezéshez használta, bevonja piros krepp-papírral, vattát ragaszt az aljára és körbe a nyakán, süveget varr, szakáll is lesz, nem nagy kunszt; üveg nélküli rézkeretes szemüveggel, mert az is akad, élethűbb lehet álcája; szeneszsákkal még teljesebb a hatás. – Higgye el, ha tudnék jobb megoldást, nem zargatnám. De már nem hitegethetem tovább a fiamat. Látom, mennyire sóvárogva számolja a napokat, és…
– Aztán vége. Több Mikulás nem lesz.
– Persze, hiszen egy van belőle.
– Úgy értem, a fiának elég, ha egyszer találkozik vele.
A fikarc olyan hangon nevetett, mintha fuldokolna. – Tökéletesen. Már elárultam neki.
– Megmondta, hogy jövök?
– Rögtön, mihelyt hazakeveredtem a lakása elől.
Izidor másnap értesült, hogy minden elkészült, semmi sem hiányzik, csupán az ajándék. Úgy érezte, kelepcébe került.
– Mi a baj az ajándékkal?
A kaparék a lába elé meredt. – Ne gondoljon nagy dologra. Csokoládé megteszi, azt szereti a legjobban. Viszont a ruha már rendben, azzal nincs több gond. Szerencsésen elintéztem.
Izidor rákapott a kerékpárjára, de még hátravetette a fisztulának: hat órára érkezik.
Mikuláscsomagokból akart választani, csakhogy túlságosan soványnak tetszettek, inkább maga állított össze egyet. Este felbaktatott a roggyanthoz. A kótya kikukucskált, ugyanúgy, mint az első alkalommal, azonban most sem mutatkozott szívélyesebbnek, ellenben azonnal félrehúzódott. Sutyorogta, hogy a fia nagyon várja.
A hálóban asztali lámpa égett. A baldachinos ágy nem illett az ósdi bútorokhoz; az asztal tetejét linóleumlap fedte, közepén csokor művirág díszelgett. A két szék lábait kiálló szegek erősítették, néhol a penészes falra csomagolópapírt ragasztottak; a szag, amely belépéskor Izidor orrába szúrt, ecetes káposztára emlékeztette – émelye támadt. Az ágyról felvette a köpenyt, felöltötte; a sipkát már az öreg nyomta a kezébe, s amint a fejére igazította, átadta a szakállat is: csomóra kötötte az álla alatt, masnihoz rövid volt a szalag. Azután megkapta a zsákot, szénszagot árasztott, a tarka foltoktól rozzantnak tűnt; beletette ajándékát, végül megkérdezte, merre induljon. A tettyedt kilopózott a nappaliba, s rámutatott a szemben lévő ajtóra.
Izidor kopogás után belépett a szobába. Gyenge izzó világított, a fény a béna arcába vetült. Csaknem teljesen megkopaszodott, sárgás, ritka haj fedte tarkója felett, egy tincs a nyakán kunkorodott. Nemrég esett túl a borotválkozáson, az arc árkait szőrök sötétítették; az állcsúcsra alvadt vérbe papírzsebkendő-darab ragadt. Fekhelyen, kétajtós szekrényen és redőnyajtajú tévétartón kívül egy székből állt a berendezés. Megsárgult tapétájú falon két kép függött, amennyire a postás félhomályban kivehette, mindegyik tengert ábrázolt. Letelepedett a székre.
– Sokat utazol? – érdeklődött a plédbe burkolózó; az érkezőre hunyorgatott. Meglehetősen, vágta rá a levélhordó, utána torokköszörülve hozzátette, hogy ünnepek táján mindig megszaporodnak a feladatok.
A gondozott mozdított a fején, s amikor Izidor a nevét tudakolta, nem értette, mit felelt. Az édességet a takaróra helyezte; a küszöbig hátrált.
– Máskor is eljössz?
– Tudod, mennyi a dolgom.
A fekvő már a zacskót bontogatta. Az ajándékozó kisomfordált.
– Mi az? – dülöngélt elő az öregember.
– Keveset beszél.
– Ó, nem mindig. Nyilván visszafogott volt. Reggel óta nagyon készült.
Izidor átengedte a köpenyt; a szakállat és a csákót a fogas alatti polcra szórta.
– Nem kínálhatom meg valamivel? Van mézem meg egy kis borom. Tudja, szívesen…
Semmit sem kért, sietett.
Két hétig a csörge nem bukkant elő, azonban egy pénteki napon, a kipécézett felfedezte ugyanabban a pózban. Összerándult a gyomra; hangot várt, ami megállítja. A lüttyőre förmedt:
– Megmondtam, hogy az utolsó volt. Bolondját járatja velem?
– Ne haragudjon, nagyon jó volt hozzánk.
– Mit akar?
A gányadt előadta, hogy igazi angyalt is ígért a fiának. A Csengettyűstől annyira lázba jött, hogy arra számít, a glóriással is találkozhat. Izidor tiltakozó mozdulatára esdeklőn összetette a kezét.
– Többé nem zargatom, becsületszavamra. Semmi az egész. Van tógám, lepedőből varrtam, aranyboát szegtem köré. Szalmából aranyhajat kötöztem, szakálla még jó lesz. Miért ne lehetne szakállas angyal? Nincs ebben semmi rendkívüli. Sőt még bugyorkát is csináltam az ajándékoknak.
A postás felhorkant; biciklijével együtt elrohant.
Másnap hiába érkezett három órával később, a bozontos figura ugyanott posztolt. A ramaty mellette ügetve újságolta, hogy kartonból vágott szárnyakat, ezüsttel befújta. Kantárja redőnyrolniból készült, találomra fabrikálta, lehet bő, vagy akár szűk, könnyen igazíthat rajta, ám ahhoz előbb viselni kellene. Egyáltalán nem gond, holnap lehozza, és a bejárat mögött magára ölti.
Izidor a nyeregbe pattanva elszelelt.
Kitalálta, hogy a klapec utcáját járja végig elsőnek. Fél hétkor, amikor még csaknem teljes sötétben keresztülkarikázott a ligeten, a salabakterbe ütközött: sapka és kabát nélkül gunnyasztott a büféautomatáknál. Pamutmellényét középen tűzte össze, haja szétmeredezett, sál nem leffegett a nyakán. A kornyadt kifordított tenyérrel közelített.
Haraggal fogadták: – Mit akar?
– Segítsen!
– Rajtam ki segít? Ki fog engem meglátogatni?
A szakállas térdre hullt, homlokát a járdához tapasztotta. – Mondja meg, mitévő legyek? Maga már rengeteget tett értünk.
Izidor lekászálódott az ülésről, feltekintett az ablakokra.
– Miféle szárnyak, és hol vannak?
A kreatúra elmagyarázta. Alig egy méteresek; ha vár, idehozza, próbálja fel, főképp a méret miatt, nem akarja, hogy szorítsa. Izidor nem szólt, de az ajánlkozó értett a csendből, bedübögött az előtérbe, villanyt kapcsolt, utána felvánszorgott a lépcsőn. Öt perc múltán előkerült, nádkeretre erősített kartonszárnyakat cipelt.
Izidort elfutotta a méreg. – Ne itt! Nincs annyi esze?
Behúzódtak a postaládákhoz; amikor leoltódott a lámpa, a kézbesítő kibújt a kabátjából, és hátára vette a kivágásokat. Készítője igazgatta; kijelentette, a kantáron húz még egy keveset, éppen jó lesz.
– Majdnem eltaláltam. A tógát is látni akarja?
A postás nem volt rá kíváncsi, gombolkozva törtetett az utcára. A terhelt üldözte.
– Képzelje, az ajándékos bugyor nem olyan kicsi, de nem is óriási, mint egy zsák. Azért persze elég tisztességes. Az angyalok rendesek. – Sántikált a kerékpár mögött. – Várom holnapután. Karácsonyfát szerzek valahogy. A fiam nagyon számít magára. Ha látná, mennyire örül! – Már lihegett, a távolodó után rikoltotta: – Születésnapja újév másnapjára esik, de győzködöm, nehogy zavarni merészelje ezzel is. Nehogy!
Izidor lefékezett, a kormányra hajolt, majd amint meghallotta a csoszogós lépteket, beletekert.
Szántó Piroska: Kompozíció
(Édesanyám meséje nyomán)
Egy nagy kerek erdő kellős közepében lakott
a kis brumimaci ‒ anyukájával és apukájával.
Történt egyszer, hogy a kis brumi igencsak unatkozott.
Ahogyan ott töprengett magában, úgy érezte,
hogy ismeretlen, furcsa izgalom csiklandozza a szívét,
és nem leli nyugalmát, zavartalan békéjét.
Gondolt egyet, és örömében bukfencet vetett,
s hátrahagyva csapot-papot el is ment világot látni.
A hír hallatára az erdő állatai összesereglettek,
hogy saját szemükkel győződjenek meg a hihetetlen dologról.
Nézték egyre távolodó búbját, fekete bundáját.
Néha a szőke folyó útvesztői mentén kóborolt,
kidőlt fákon mászott át, sziklákat került meg,
máskor kitárt karokkal feküdt az üde zöld fűben,
az eget nézte, a futkosó felhők változásait.
Na de ne szaladjunk ennyire a dolgok elejébe.
Azután egyszerre csak azon vette észre magát,
hogy elmerült a sörtés sapkájú makkokkal
s tüskés tobozokkal díszített katedrálisok közt,
ahol furcsa állatok meresztették rá szemüket,
a szöcskék néhány könnyed ugrással tértek ki előle
a lombok szövetén átkukucskáló Nap sugarai
pedig kecses villanással. Szebb mi lehetne?
álmélkodott, annál is inkább, mert bolyongása
alatt hallhatta a szarvasok ősi nászindulóját,
a rikító mellényű fácánkakasok rikácsolását,
a rókák nesztelen suhanását, de még azt is,
hogy a harkályok titkos morzejeleket adnak le,
s a vaddisznók csörtetését, melyet madárcsicsergés kísért.
Már messziről vidám muzsikaszó hallatszott,
a tücsök vállalkozott arra, hogy bemutassa új hangszerét,
amit a bánatos erdei tündértől kapott örökül,
hogy felvidítsa az erdő minden apró ágát-bogát,
melyeken kedves és pajkos szelek csüngnek.
Egy reményteli szép napon pedig arra lett figyelmes,
hogy egy fűszál hegyén harmatcsepp remeg,
szédítő magasságban, kiszabott sorsa szerint,
fél lábbal a szakadék szélén, fénylőn ragyogott,
csillogott, szikrázott, mint a csiszolt gyémánt.
De lám, mikor a deli napfény aranysárga sugarával
finoman megpöckölte, legördült és alázuhant,
és csak egész véletlenül kerülte el, hogy az a hangya,
amit magával rántott, össze nem törte csontjait.
Na, lett is csivitelés, cirpelés, bokorzörgés,
falombsuhogásszerű zaj, néhány ágreccsenés,
a vadgesztenyefák csak barna szemüket meresztették!
Figyelt minden neszre, amíg egy útjába került
szarvasbogarat meg nem pillantott elmélkedése közben,
amint szigorú aszkétaként ült a korhadt tönkön.
Akkor, csodálkozás közben egy érdekes virágot vett észre…
‒ Harangvirág ‒ jegyezte meg a szarvasbogár.
Egy pillanatig csak nézte, aztán kezével rázni kezdte,
de csilingelést nem tudott előcsalogatni belőle.
Jót nevetett, és a fejét csóválva tovább ballagott.
Így történt hát, hogy amint ment, mendegélt,
közben a szeder már pirosból lilába váltott,
azon vette észre magát, hogy kiért az erdőből
s egy szépen kihímzett, bársonyos mezőre jutott.
Nagy szemeket meresztett; fent a kéklő égen,
a Nap arany palástban, aranya áldását szórta rá.
Hirtelen jó kedve lett, szedett egy jókora csokor
virágot és tovább indult. Ment csak, mendegélt,
régi szokásához híven derűsen brummogott,
a lába táncra állt, fekete rigócsapat fütyülte a talpalávalót.
Ahogy ment, mendegélt, hirtelen megpillantott
egy arany búzatáblát, melyben az ifjú szellők
eleinte bújócskáztak, aztán körbe-körbe szaladtak,
s köztük, a hajnal vérével átitatott pipacsok
és az ég kékjét magára öltő búzavirágok nyíltak.
Nagyon megörült ennek. A szíve kalimpált, érezte,
ahogy mellkasát veri, torkát elszorítja valami.
Mert bizony ilyen virágokat még sohasem látott.
Odament az egyik máglyaként lobogó pipacshoz,
hogy megszagolja, és ahogy a szája elé emelte,
szirmai lehulltak és pisze orra félig fekete lett tőle.
Erre aztán megharagudott. És brummogott,
ezzel az ügy el volt intézve, szép lassan elcammogott.
Ment, mendegélt, jó sokáig, tócsás utakon,
elhagyott, erdei csapásokon és kihalt dombokon,
az egyik gazos ösvényen le, a másikon fel.
Mígnem elért a városhoz. Csak ámult-bámult,
meg sem tudott mukkanni, még sose látott
embereket, felhőkbe kapaszkodó házakat,
trolibuszt, villamost, metrót, tülkölő kocsisort
s csillogó kirakatoktól zsúfolt széles utcákat.
Ahogy ott bámészkodott, egyszer csak találkozott
a rendőr bácsival. Naná, hogy megijedt tőle:
és csak szaladt, szaladt, hogyne futott volna,
egészen addig, míg egy telefonfülkéhez nem ért.
Na, akkor aztán betelefonált az állatkertbe.
Jöttek is ám nagy sebbel-lobbal, a városon át,
a színesen szikrázó, fémes hangon szirénázó
autóval és bevitték a többi medvebocs közé.
Azóta is ott él, és nincs nap, hogy ne mesélné el
újra és újra szívesen, hogy ő micsoda nagy
kerek erdőben lakott, anyukájával és apukájával.
Anna Margit: Együttérzés
T. Ágoston Lászlónak
– Látod, kis unokám, az angyalok mezítláb járnak – súgta a nagyapám mise közben. A hálóinget még megértem, mert az Úr jelenlétében mindig vasárnap van. Biztosan későn keltek. De hogy mezítláb legyenek! – Azért kell a legjobb cipésznek lenni, hogy valaki majd nekik is cipőt készíthessen.
Misére pedig lopva jártunk. A harmadik faluba bicikliztünk át, minden hónapban csak egyszer, mintha vásárba mennénk. Hoztunk is mindig valami vásárfiát, mézeskalácsszívet, vagy hajcsatot, hogy anyám elmondhassa: vásárban volt az apósom a gyerekkel. Nagyapám suszter volt. Bácskay-Szabó János. Én ezért vagyok. B. Szabó. Meg azért is, mert a Vörös Csillag FC-ben nem futballozhattam volna ipszilonos névvel. Hát B lett a Bácskayból. Vasutas tanulóként jó center voltam, de nagyapa miatt osztályidegen. Mondta is egyszer a tornatanár, hogy „B. Szabó fiam, vasárnap nem focizhatsz!” Pedig vasárnap jöttek a szakvezetők válogatni a megyei ifitől. „De hát formában vagyok, Béla bá’!” – Nem focizhatsz és kész! Üvöltözött még velem, amíg a gyakorlathoz átpakoltuk a svédszekrényt. El is ejtette. El is tört a nagylábujjam. Rosszul forrt. Ahogy korosodom, egyre gyakrabban sántítok. Azóta többé nem fociztam. Béla bá’ pedig többé nem volt józan. Amikor misére mentünk, még megültem a bicikli csomagtartóján. Rövidnadrágot hordtam és szövetkezeti boltból való cipő volt a lábamon. Ha a cipő felsőrésze focizás közben elvált valahol a talpától, reggelre mindig megjavult. „A cipész angyalok tették. Nekem már nincs szerszámom.” – szabadkozott nagyapa, mikor reggel meglepődtem. Aztán már megszoktuk. Az öcsémmel együtt sokáig hordtuk a szövetkezeti cipőket, amíg csak ki nem nőttük őket. Ami az én lábamról lemaradt, azt az öcsi még hordta. Ami neki sem volt jó, azt meg odaadtuk a még szegényebbeknek. Anyámnak is szép cipői voltak. Egy magasszárú, erős, fűzős cipő, hogy bírja a munkát a gyárban. Meg egy formás, kecses cipő a táncoláshoz. Mert nagyapa azt mondta: – találj embert magad mellé, lányom! Nem várhatod örökké a Jánost. Az öregnek már nem voltak könnyei. Apámmal ásta azt a négy méternél is mélyebb vermet a kertben, ahová a csapatok vonulásakor, meg a bombázáskor menekültünk. Télen se vágta le a kukoricaszárat, hogy a pici csapóajtót valaki fel ne fedezze. Három létra, három hirtelen kanyarodó folyosó vezetett a kis kamrába. Itt rejtette el a műhely felszerelését is. A menekülő alakulatok eldobált fegyverládáiba csomagolta a cipészműhely minden eszközét, s itt ültük negyvennégy karácsonyát még apámmal. Hajában főtt krumplit ettünk és dalokat énekeltünk egy szál gyertya fényénél. Apám a frontról szökött. A magyar hadsereg akkor már szétesett. Ami megvolt még belőle, az hátrált. A katonák elestek, vagy megszöktek. Megjárta az orosz frontot. Azt mondta, szörnyű dolgokat látott, s már ő is szörnyeteg lett. Bújnia kellett. Bármelyik had uralta is épp a falut, apámnak mindegyiktől félnie kellett. Azt gondoltuk, a szomszédok se tudják, hogy egyszer éjszaka megzörgette az ablakot. Nagyapa csak bólintott, pszt intett, még gyertyát sem gyújtott. csak megfogta a fia karját, s elindult mezítláb a kukoricába. Neszt se hallottunk. Eltűntek a föld alatt. Azt mondják, valaki meglátta, hogy egy lajbit vitt anyám a kert felé, aztán lajbi nélkül jött vissza. Az orosz szoldát már ránk húzta a fegyvert. A félelem is kiment belőlünk. Csak álltunk ott. Fáradtságot éreztünk, semmi mást. – Officer! – szólalt meg az ajtóban egyszerre apám. – Prosztyitye! * – Ányi proszto napugannije ljugyi. Zsénscsina, sztárik i gyitjo. Jeszt li u vasz szemja? Zaberi minyá. Pozvoltye mnye zsity!
Apámat a katona elvezette. Az utcán egy szekér állt, s azon más férfiak is ültek. Megismertem. Nem messze lakott az az idős ember, akinek a szekere és lovai voltak. Orosz katona ült a bakon. Orosz katonák álltak körben lövésre kész fegyverrel.
– Gyerünk lányom! – szólt nagyapa, és elindultunk négyen a kukoricás felé. Nem álltunk meg a kertben. Tovább szaladtunk a kertkapun át a nyárfásba, onnan az erdőbe. Napokig ott bujkáltunk. Nagyapa csinált menedéket. Tíz lépésről nem lehetett megkülönböztetni egy nagyobb bokortól. Összemosódik már ez az idő. Nem tudom, mikor tértünk haza a kifosztott, félig leégett házba.
Nagyobbacska fiú voltam már, amikor nagyapa odavette a műhelybe inasnak a Jóskát. Pedig a Jóska inkább nősülni való fiatalember volt már, nem inasnak való. Én folyton ott ültem, ott tanultam. Beszélgettünk nagyapával, és megtanított a cipőkészítés és javítás fortélyaira. A Jóskának is szakma kellett, hát a szülei kérésére nagyapa odavette, hadd tanulja ki a mesterséget. A korábbi helyéről elcsapták, mert balkezes volt, meg a mester lányával is túl sokat cicázott. Nagyapámat nem zavarta, hogy balkezes. Ha a szíve benne van a munkában, a szerszám úgyis kézreáll. De a Jóskának nem fűlött a foga a munkához. A bőr túl kemény volt, az ár feltörte a kezét. A reggel túl korán jött, a délután meg túl lassan. Anyám főztje se ízlett. Azt mondogatta: nem fog ő erre a tudásra rászorulni. Nagyapának volt egy régi festménye. Azt ábrázolta, amikor egy ősünk a Bácskay nevet kapta. Csatatér volt rajta, elesettekkel és sebesültekkel. Elől furcsa ruhába öltözött urak álltak lovaik mellett, és egy szakállas, díszes sisakos ember kezét nyújtotta egy térdeplő, szegényesen öltözött férfinak. Bácskából való volt, ezért lett Bácskay. Jobbágy sorát elhagyva szilvafás kisnemes lett. De egy másik Bácskay 1949-ben Lengyelországig futott várandós feleségével. Nagyapám apja ott született, valami kis faluban, aminek dupla vé van a nevében, és sky a vége. Így, ipszilonnal, mint a Bácskay. Nagyapám nagyapja ott lett cipész, Lengyelországban. Aztán ahogy Bécs és Buda kiegyezett egymással, ő is hazatért. Azóta élnek itt iparosként a Bácskayak. Apám lett volna a negyedik a sorban, ha el nem vitték volna katonának. S utána jövök én. Ott lógott ez a régies kép a műhelyben. A tűzben kicsit megkormozódott, de különben más baja nem lett. Nem ért az semmit, csak nekünk, mert azt mondta el, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk.
Hát egyszer álarcos suhancok törtek rá Nagyapára. Anyám oda volt a gyárban. Az öcsémmel még nem értünk haza. Elég az hozzá, hogy három fiatalember rontott be a műhelybe, álarcban, husángokkal. Az egyiküknél valami pisztoly is volt, azzal hadonászott. Kiabáltak, hogy adja oda a festményt, meg a rejtegetett aranyat, mert különben menten kioltják a vérét. Nagyapa letette a munkát és felállt. Akkor az a pisztolyos ordítva csapkodni kezdte előtte az asztalt, hogy ne packázzon velük, mert ők többen vannak és erősebbek. Nagyapa meg egyszer csak rácsapott annak a kezére. De úgy ám, hogy a kezében lévő árral azt átütötte. Odaszögezte a csapkodó kezét az asztalhoz.
– Tudod fiam, a jó szerszám fegyver, ha kell. Elér az a szívedig is, ha nem férsz a bőrödben. – Amaz meg most ordított csak igazán, hogy vén szarházi, húzza ki. A másik kettő már futott. Nagyapám meg azt mondta: – jól van, Jóska fiam, csak érd utol a társaidat. – Azzal kirántotta az árt a deszkalapból, ki amannak a kezéből, s csak nézte a nyitott ajtón át, ahogy iszkol. Így aztán én tanulgattam a mesterséget. Egy év után el is szegődtem Pécsre inasnak egy idős mesterhez, mert nagyapám nem szabadíthatott fel. Mondta is az öreg, emlékeztetve az esetre:
– Fiam, kerüld a bajt! De ha kell, hát fegyver, s szerszám az ár. Légy mestere! S légy olyan jó ember és jó cipész, hogy az angyalok is veled csináltassák a lábravalójukat!
Akkor az öreg kibontott egy üveg rizlinget, s töltött két pohárral. A poharat a fény felé fordította. A délutáni napfény átszűrődött az aranyszín italon, s páracsöpp gördült le a pohár falán.
– Tudod, Fiam, a cipő nem csak cipő, hanem élet. A lábunkra kerül, ahogy járni kezdünk, s a lábunkon van még a koporsóban is. Ebben futunk szerelem után, az van rajtunk munkában, s ebben táncolunk örömünkben. Viseljük télen és nyáron, hidegben és forróságban. A cipő, ha jó, észre sem vesszük. Csak ha fáj a viselése, ha rossz a cipő, akkor érezzük. Csinálj úgy cipőt, mintha az angyaloknak készítenéd! Meg se érezze a viselője! Mert sokan manapság jó, ha egy cipőt hordhatnak. Legalább ezzel tedd könnyebbé az életüket. Jó mester, tudod, csak jó emberből lehet. Akinek a mesterség ott van a kezében, az eszében és a szívében. Jó ember vagy. Jó Bácskay. Büszke leszek, hogy te viszed tovább az ipart.
Így indultam el, először hosszú időre messze a háztól. Tanultam szorgalmasan, de akkor már más idők jártak. Akinek nagyobbacska földje volt, azt ellenségnek mondták. Aki iparos volt, azt népnyúzónak. Téeszek alakultak és Kátéeszek. Szorgalmasan jártak a szervezők, hogy beléptessék a parasztokat a téeszekbe, az iparosokat a kátéeszbe. Hát az én mesterem nem akart kötélnek állni. Egy novemberi napon aztán hívatták a tanácsházról. Fel is öltözött szépen, kucsma, kabát, csizma. Csikorgós november volt, meg a tisztességet is meg akarta adni. Hát leültették az öreget a kályha mellé. De azt nem engedték, hogy levegye akár a kabátot, akár a kucsmát. A kályhát meg csak fűtötték.
– Be akar-e lépni a szövetkezetbe? – kérdezték. – Nem-e? – Jaj, hogy fázik szegény! Tegyetek még a tűzre!
A harmadik napon megtört. Mehettem haza. Nem lettem cipész. Nagyapámnak még működött a műhelye. Csak maga dolgozgatott benne, már amennyi munka abban a szegényes időben adódott. Az is olyan, hogy szinte sajnált bármit is kérni a munkáért, mert mindenki nyomorgott. A beszolgáltatások mellé még a padlásokat is lesöpörték. Nagyapámnál is megjelent egy szervező. Vele a rendőr, a Jóska. Fordítva hordta az antantszíjat. Azt mondták, jobb kézzel nem tud lőni, ezért baloldalon hordja a pisztolytáskát.
– Szabó elvtárs! Ne legyen a nép ellensége! – kérlelte a szervező. – Hát eleget nyúzta a dolgozókat már! Adja szövetkezeti tulajdonba az üzemet, s a nyugdíjra nem lesz gondja!
– Csak magam dolgozom itt, mióta a fiam elküldted Oroszországba, te köpönyegforgató! Takarodj innen, mert baltával csaplak agyon!
– De Szabó elvtárs! A rendőr elvtárs is tanúsítja, hogy maga verte az inasokat. Az ő keze is magánál lett nyomorék, mint a Krisztus keze.
– Itt ugyan egy inas se sérült meg, csak egy gyáva tolvaj. De az megérdemelte.
– Jól van, Szabó elvtárs. Ha így, hát így, de megbánja ezt maga még! Másnap reggel, csordahajtáskor egy fekete pobjeda állt meg a ház előtt. A szervező szállt ki belőle, meg két bőrkabátos férfi. Valahonnan a Jóskát is előette a fene. Kopogás nélkül törtek rá az öregre. A szervező diadalittasan elővett a zsebéből egy négybe hajtott iratot. Szertartásosan kihajtogatta, s olvasni kezdte. A bőrkabátosok meg elővették pisztolyaikat, s csőre töltöttek.
– Határozat! A járási tanács a vonatkozó kormányrendelet alapján államosítja Szabó János, más néven Bácskay-Szabó János cipészüzemét. Az üzemet befogadó ingatlan és az üzem, illetve annak minden felszerelése azonnal lefoglalandó. Bácskay-Szabó János a dolgozó nép kizsákmányolásával szerezett vagyona a népre száll. Annak kezelője a továbbiakban a magyar állam. Bácskay-Szabó János és családja 24 órán belül köteles a számukra kijelölt kényszerlakhelyre költözni, onnan engedély nélkül el nem távozhatnak. Ügyükben az illetékes szervek tovább nyomoznak, hogy a népbíróság méltó ítéletet hozhasson satöbbi, satöbbi.
– Na, Bácskay-Szabó, te rohadt imperialista féreg! Ugye, hogy adod!
– Nem adom! – kiáltott az öreg és felugrott, de az egyik bőrkabátos a falhoz nyomta, s a pisztolya csövét az álla alá szorította úgy, hogy ha meghúzza a ravaszt, a lövedék a koponyán át távozott volna. Nagyapa ökölbe szorította a kezét, s az ár fémje megcsillant az ujjai között. De akkor anyám állt meg riadtan az ajtóban, s a fejével nemet intett. Az öreg elejtette a szerszámot, bólintott. Másnap hajnalban teherautó jött értünk. fejenként 20 kiló holmit vihettünk. A házat persze már előző nap átkutatták. leltárba vettek mindent. A festmény nem volt a listán. Jóska rendőr a hóna alatt vitte el, egy abrosszal letakarva. A bevagonírozás fél napig eltartott. Teherautók jöttek és mentek. Kisiparosok és kulákok hozták batyuba kötött maradékát az életüknek. Fegyveres őrök, írnokok asztalai, por, lárma, ordítozás. Aztán ránk zárták a marhavagon ajtaját. Zsúfoltan voltunk. Ijedt emberek, akik nem tudták, ez a vonat hová viszi most a rakományát. Voltak, akik rettegve mondogatták, hogy Szibériába. De végül egy mezővárosba érkeztünk. Ott egy huzatos raktárépületbe tereltek minket. Káosz, ordítozás, fegyveres őrök, írnokok. A második nap teherautóra raktak. Egy téesz „alkalmazott” minket. Elhurcolt zsidók kifosztott házát kaptuk szállásul. Négy család, csaknem húsz ember. Egy konyha volt csak, illemhely is csak egy. Az asszonyok között csakhamar éktelen civódás tört ki, aztán zokogás. Végre, a férfiak egyike, kerített egy üveg italt. Rizlinget. Felfoghatatlan, hogy hogyan szerezte. Mind ittunk egy-egy pohárral. A gyerekek is. És sírtunk. A férfiak is el-eldörgöltek érdes kézfejükkel egy-egy könnyet. Másnap elkezdtük megtanulni a dohánytermesztés fogásait. Pamatoltunk.
Egy fegyverropogásos ősz jött, aztán Anyánk megőszült. Öcsém eltűnt. Sok évre rá jött hír felőle, hogy él, Amerikában alapított családot, cipőboltja van. Sokan börtönbe kerültek. Sokuk soha többé nem jött haza. De nálunk csendes idők jártak. Az öreg végre kapott valami nyugdíjat a téeszben ledolgozott évei után. Már egy régi cselédházban éltünk. Csak magunk, nem húsz ember. Én a vasúthoz kerültem. Szükség volt forgalmistákra. Az iskolának volt kollégiuma, és a focicsapatba is kellett center, amíg el nem tört a lábujjam. Egyszer aztán a vállalati újság pályázatot hirdetett, hogy küldjünk be kis történeteket a vasút életéről. Én is küldtem egyet. Nem sok időre rá hívattak Pestre, hogy a szerkesztőségben meg akarnak ismerkedni velem. Szabadjegyem volt, a napomat fizették, hát ott voltam a megjelölt időben. Kérték, hogy írjak még. Aztán vagy félévre rá, éppen szolgálatban voltam, hát hívtak a vasúti telefonon, hogy úgy készüljek, a jövő hónapban beiskoláznak, s azután újságíró gyakornok leszek. Azután meg, ki tudja? B. Szabó János publicista. Kicsit sántikáltam a rosszul forrt lábujjam miatt. Kemény karácsony volt, de anyám írt, hogy nagyapa beteg. Hárman ültünk az asztal körül. Az elmúlt években nagyapa sokat járt vásárokban, találkozott öreg mesterekkel. Hogy hogy nem, de egész kis műhely lett a szobájából. Amikor a töltöttkáposzta is elfogyott, s beteltünk a bejglivel, a kis öreg arra kért, néznénk meg a legújabb szerzeményét. A szobájába mentünk. S az asztalon ott volt egy öreg cipész ár. Épp olyan, mint amit elejtett, mikor a bőrkabátos a falhoz nyomta. Vagy épp az. Nem is tudom.
– Nézd, mit találtam egy ószeresnél! – nézett rám hunyorítva.
– Ez gyönyörű! Ez pont olyan. Vagy ez az?
– Mi a cipész ár nélkül, fiam? Hát te mi leszel? Mi lesz így velünk, ha egyikőtök sem viszi tovább az ipart?
– Én publicista leszek, nagyapa. Már el is indult a pályám.
– Jó van, fiam. Ha krónikás leszel, hát légy Isten krónikása! Hisz fegyver s szerszám a toll is. Jó iparos, tudod, csak jó ember lehet. Akinek a kezében, az eszében és a szívében van a mestersége és az emberség. Iszogattunk még. Rizlinget, amit szeretett az öreg. S én másnap már utaztam az új életem után. Várt egy barna szempár, egy új hivatás. Egy élet. Nem lettem B. Szabó, focista, nem lettem dohánytermesztő, s nem lettem forgalmista sem. Megírandó glosszák jártak a fejemben, meg egy nívós sportrovat. Életképek. S igen, novellákat is akartam írni. Egyszer majd egy saját kötet. S még ki tudja, hány?
S a vonat hosszú útra indult velem, amelyen sokáig nem néztem hátra. De egyszer még fel kell kutatnom, hogy ki is volt az az első Bácskay azon a régi, megkormolódott képen, s hogy merre szóródott szét ez a név, mint por a viharban. Ez az én dolgom, és a tiéd, fiam, hisz mi vagyunk krónikások…
És eljött az a karácsony is. Anyánk kért, hogy ne vigyük most a családot. Ott voltunk hát az öcsémmel. Ő is hazajött, repülőn. Anyánk délután főzött. Ismerős illatok lengték be a kicsi konyhát. Az öcsémmel segédkeztünk. Kicsit ügyetlenül, mint a nős férfiak, akik gyakorlatlanok a konyhai munkában. Arról beszélgettünk, hogy most majd mi lesz. A vacsoraasztal gyönyörű volt. Míg anyánk terített, kibontottunk egy üveg rizlinget. Még ott volt a pohár a kezünkben, amikor leültünk. A gyertya fénye átszűrődött az aranyszínű italon és páracsöpp gördült a pohár oldalán. Csend volt. Anyánk nézett minket, aztán zavarba jött. Csak hárman voltunk, de ő négy személyre terített. Óh, hát meg is feledkeztem róla: az angyalok már cipőben járnak.
* Bocsásson meg! Csak félnek, egy egyszerű asszony, öreg, gyerek. Van családja? Vigyen el engem. Hagyjon életben. [vissza]
Már sötétedett, amikor a jól szituált, negyvenes éveinek vége felé járó férfi az Astoria közelében leparkolt a terepjárójával. A parkoló közel volt ahhoz a célállomáshoz, ahol a vele utazó fiának megjelenési kötelezettsége volt. A fiú részt vesz egy fizetős, államilag nem támogatott olyan tehetséggondozó programon, amely külföldi egyetemeken történő továbbtanulásra készít fel. A felső középosztályba tartozó férfi tisztában van azzal, hogy nagyon sok tehetséges gyerek szülei ezt nem engedhetik meg maguknak. Örül annak, hogy ők- ugyan kemény munka eredményének köszönhetően még ezt is biztosítani tudják gyerekeiknek.
Miután elköszöntek egymástól, a férfi elővette a telefonját. Kíváncsi volt a legfrissebb hírekre, meg arra, hogy mi történt a nagyvilágban azon a napon. Szörfözés közben megakadt a szeme az „Annyi gyerek él ma szegénységben, ahányan Szegeden laknak” címmel a telex által közölt PR-íráson. Bár a férfi tájékozott a magyar társadalom polarizáltságát illetően, mégis meglepődött a cikk olvasása közben azon a mondaton mely szerint „2010 óta csaknem háromszorosára nőtt a súlyosan szegény gyerekek aránya Magyarországon”. Azt meg végkép nem gondolta, hogy rövidesen testközelből éli át, hogy milyen egy szegénységben élő, éhes gyerek.
A férfi miután befejezte az olvasást, betért egy gyorsétterembe. Nem feltétlenül azért, hogy éhségét csillapítsa, hanem mert a cikk olvasása közben kiszáradt a szája. Mégis arra gondolt, hogy ásványvíz mellé rendel egy hamburgert is. Indulás előtt annyira elhúzódott a telefonos konferencia beszélgetése, hogy már nem volt ideje megebédelni. Amikor az étel elkészült, felkereste az illemhelyet, majd keresett magának egy asztalt. Az étteremben félhomály uralkodott annak ellenére, hogy felkapcsolták a neonvilágítást. Úgy érzékelte, hogy még nem igazán nagy a forgalom, csak elszórtan ültek egy-egy asztal mellett. Mivel a gyomra érzékeny rá, a dupla hamburgerből kipiszkálta a hagyma többségét. E cselekedete közben az volt az érzése, hogy valaki figyeli. Körbe nézett és megállapította, hogy az egyik távolabbra lévő asztalnál ülő 15-16 év körüli fiú tekinget felé.
A férfi nemcsak meglepődött, hanem el is bizonytalanodott, mert (az étteremi félhomály nem segítette a tisztánlátását), a fiú kapucnija alól kivillanó szemek, meg az arc berendezése tökéletesen hasonlított az egyik unokaöcsére. Már azon tanakodott magában az evést is abbahagyva, hogy megszólítja és megkérdezi: András te vagy az? De nem tette. Aztán arra gondolt, hogy felhívja a testvérét, és megkérdezi, merre van a legkisebb gyerekük. Amikor elővette a telefonját, a fiú felállt és elindult az asztala felé. Majdnem karnyújtásnyira volt, amikor a férfi jól kivehetően látta a fiú tekintetét. Nem az volt, akire gondolt.
A fiú az asztalához érve köszönt és megkérdezte, hogy odaadná-e neki a már megkezdett hamburgert és már mozdult is érte. Arra gondolhatott, látva a hagymás műveletet, hogy nem ízlik neki az étel. Az átlagosnál magasabb érzelmi intelligenciával és empátiával rendelkező férfi – látva a fiú kissé tétova, de mégis határozott közeledését –, meglepődött, de ugyanakkor örült is, hogy nem a koldusmaffia egyik áldozata, aki elkérte az ételét. Azok pénzt kunyerálnak, gondolta magában. Egy éhes gyerek állt az asztalánál. A férfi átadta a hamburgert, és csak annyit kérdezett, hogy éhes vagy, kérsz még? A fiú bólintott és nagyon halkan mondta, hogy igen. Amíg a fiú visszaült az asztalához, hogy megegye az alig megkezdett ételt, addig a férfi rendelt egy újabb adagot az éhező gyerek számára.
Miközben ment a pulthoz az járt a fejében, amit fél órával korábban a telexen olvasott. Itt állt vele szemben a szegednyi nagyon szegény gyerekekből egy. A férfi rendelt és megkérdezte a rendelést felvevő, a fiúnál nem sokkal idősebb fiatalembert, hogy ismerik-e a fiút. Igen, mondta pultos és már mesélte is az éhes fiú történetét, amiből az derült ki, hogy a gyereket egy családi tragédia miatt a nagymama neveli két testvérével együtt.
Amikor a hamburgerek elkészültek (mert a férfi többet is rendelt) a középosztály felső tizedéhez tartozó, átlagosnál nagyobb empátiával is rendelkező férfi átadta a fiúnak, amit az megköszönt. A történtek után a férfinek friss levegőre volt szüksége. Kint fényárban úszott az utca, az épületek díszbe öltöztetve a szeretet ünnepére készültek- Pár nap volt vissza karácsonyig.
Bálint Endre: Gyertyafénynél
Kádár Béla: Lányok
„Másképp” – művészeti produkció e jelben győzedelmeskedhet manapság. József Attila, Petőfi Sándor vagy Johann Sebastian Bach csak „újra gondolva”, a „fúzió” és a „hídépítés” igényeinek megfelelően átértelmezve, megjavítva, leegyszerűsítve kerülhet a közönség elé. Már csak úgy tudunk befordulni a konyhára, ha karibi marimba zenekar játssza a talpalávaló C-dúr prelúdiumot. A kordivatot az irodalomtudomány korifeusai is igyekeznek követni, amint arra Szepes Erika rámutat:
„A posztmodem irodalomelmélet igyekezett minket meggyőzni arról, hogy nincsen jelentés, pontosabban az irodalmi műveknek nincsen jelentésük, azt csak olvasójuk bűvöli rájuk. […] Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazza: nem lehet tudni, hogy »szöveg és én interakciójában mi történik az énnel, ő olvas-e tényleg vagy őt olvassa a szöveg«. Majd másutt: »Csak a felejteni kész, a paradigmákról leváló helyes olvasásnak van esélye új igazságok felismerésére és megfogalmazására.« Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazásában: »Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.« De nemcsak mű nincsen, hanem – mű hiányában – alkotó sem, hiszen, ha fontos volna az alkotó személye, fontos volna az ő olvasata – azaz teremtő szöveggenerálása –, így megdőlne a szöveg magánvalóságának elve. A magánvaló szöveg pedig csak betűhalmaz, amiből az olvasó (befogadó, recipiens) tetszés szerint állítja elő a maga számára legfontosabb, személyiségének leginkább megfelelő művet.”
Az eredetiségre képtelen szövegírók boldogan evickélhetnek bele a „fősodorba”, amely már felszínen tart (míg hallgat a mély). Így a Kulcsár Szabót, a hazai dekonstruktivisták atyamesterét is túllihegni igyekvő tanítványok, pl. Schein Gábor: „A lírai szubjektivitás a nyelvben, a költemény nyelvi kifejezése során, az olvasóval folytatott dialógusban jön létre, vagyis inkább potencialitás, mint meglevőség.” Ha ez igaz, akkor nem létezik magyar költészet, viszont potenciálisan tízmillió költő országáról beszélhetünk.
Ebben a helyzetben, amikor az irodalomelméleti szabályokat nem a megismerésre irányuló józan tudományos munka, hanem az elitnek tartott gondolkodási divat szabja meg, Szepes Erikának, korunk kiemelkedő esztétájának a kortárs magyar költészetet bemutató könyvét hitvallással kell kezdenie:
„Verselemzéseket írni úgy, hogy azok versértelmezések legyenek egy olyan korszakban, amikor a versek értelmezhetőségét az irodalomtörténészek és a kritikusok jó része kétségbe vonja, kemény vállalás, amelyet az irodalomelméleti közmegegyezés egy része tudatlanságnak, tájékozatlanságnak vagy egyenesen őskonzervatív konokságnak minősít. […] Az én kutatási irányomat, célomat ugyanis az értelem, a jelentés keresése szabja meg. Nehezebben járható út ez, mint ha eleve lemond valaki a megtételéről. Könnyebb ugyanis elvetni azt a meggyőződést, sőt, illúziónak nevezni, hogy az irodalomban lehet valamilyen igazság vagy egy elképzelt világ valósága, lehet az írásnak körülhatárolható értelme, s könnyű azt állítani, hogy az irodalom mindenképpen csak félreolvasható és félreérthető, mint végigvezetni az értelmezésre irányuló gondolati kísérletet, összegyűjteni a megértéshez szükséges adatokat, megismerni az értelmezésre szánt mű létrejöttének minél több megragadható körülményét.”
Tulajdonképpen nem is lehet érteni az egészet, egyszer csak zörögni kezd a haraszt, jó harminc éve valaki magasztalni kezdte nekem József Attila Szabad ötletek jegyzékét egy kocsmában, nem értettem, miről is beszél, olvastam a költő összes versét, azok között ez nem szerepelt, kiderült, hogy az illető viszont csakis ezt ismeri tőle. Időközben egy újabb dekonstrukciós apologéta, Bókay Antal tolla alatt a Szabad ötletek jegyzéke – a pszichoanalitikus kezelés terméke – egyenesen posztmodern lírai alkotássá válhatott, amely alkalmat kínált a teljes életmű kiforgatására. Azon hablattyal szemben, miszerint a szöveg akkor válik művé, ha visznek rá olvasatot, Szepes Erika éppen egy, a Szabad ötletek jegyzéke után keletkezett József Attila verset állít cáfolatul:
„Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
„Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.”
(Szürkület)
Még ne fontoljuk meg Szepes Erika figyelmeztetését, miszerint maga Bókay írja le: „a pszichoanalízis egyik lényeges célja az, hogy az inskripciók személyes rétegét sajátos (kétszemélyes) olvasati pozícióban ideiglenes olvasattá változtassa”, sem pedig azt, hogy József Attila a magyar költészet egyik legfegyelmezettebben szerkesztő alkotója volt, hanem csak engedjük át a lelkünkön a fenti sorokat. A megismételhetetlenül egyéni, a zsenialitás édes-borzongató hangjait. A műélvezet után következhet az értelmezés, de nem a belemagyarázás, hogy mert „őrült” volt, de legalábbis „idegbeteg”, a – manapság mintaként elénk állított – Horthy-korról adott diagnózisa is helytelen. Tudniillik az irodalom a legfinomabb rajzú társadalomkritika. Most olvassuk úgy a fenti idézetet, mint egy számunkra ellenségessé vált haza polgárai, amely nem vállal, nem is tart el bennünket, de fogságába lök.
A „Ki tiltja meg, hogy elmondjam” hatalmas ívű tanulmánykötet XX–XXI. századi költészetünkről, amely bemutatja Weöres Sándor, Szilágyi Domokos, Kovács András Ferenc, Orbán Ottó, Marsall László, Körmendi Lajos, Fecske Csaba, Simonyi Imre, Birtalan Ferenc, Turczi István, Lászlóffy Csaba, Utassy József, Bella István és Petri György világát, sőt, a magyar haiku fejlődését is. Utóbbi száz esztendőnk poézise a lehető legélesebben világítja meg azt a kérdést is, hogy hová tűntették, tüntetik el itt mindig a polgári humanizmust? „A mindent éles szemmel figyelő Weöres profilja már itt is kirajzolódik: 1933-as reagálása Hitler feltűnésére a hazai irodalomban a legkorábbiak közül való. A nácizmus, a fasizmus fenyegetésére Weöres első reagálása az volt, hogy csatlakozott a Kerényi Károly körül szerveződött Sztemma-körhöz, ókortörténészek, etnográfusok és orientalisták humanista csoportjához, akik a kultúra fegyverével próbáltak szembeszállni a barbársággal.”
Weöres Sándor 1939-ben írt Theomakhiá-jában így kiált:
„Kar
Hová zuhanunk? hová merülünk?
semmi se járja nyugalmas útját,
mindent rémület öntöz.
Kronosz és az ő világának apokaliptikus pusztulása már a háború képeit vetíti előre – ismét a rettegő Nép, a Kar énekel:
„Rónáinkon tenger csörtet, hágóinkon jég recseg,
sás közt élünk, mint a szárcsa, sáros víz az italunk.
Aki hajdan óriás volt és urával szembeszállt,
fejét nádkötegre hajtja, és kifosztott és kicsiny.”
A veszély aktuális. Miközben bőszen folyik a gondolkodás dekonstrukciója, a repedésekbe régi-új ordas eszmék lopakodhatnak be. Ignoti nulla Cupido – azaz, a tudatlanok nem ismerik a gyönyört. Ki is érti már, hogy amikor a magyar miniszterelnök „vérről és becsületről” vagy „magyar élettérről” beszél – náci hívószavakat használ?
„Weöresnél a költő, aki lángoszlopként vezeti a népét századok óta és mára meg nem értett áldozattá válik: útmutatásait senki nem szívleli meg: »Ne fontoskodj! S elhallgat. // Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít: Hallottátok-e: Ne fontoskodjatok! / E két szó a nektek röpített ige […] e két szó, mely a világ rángását feloldaná! / Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni, / építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni, / hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!« Az eszmék, a lángoszlop-funkciójú költő elleni tiltakozás ismerős: A teljesség felének A jelenkor című alfejezetéből: »…a mai ember a legködösebb közösségi eszmékből rakásra gyűjti magába a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megóvása… Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság…«”
Valóban elrepült egy század Magyarország felett?
Miközben a posztmodern esztétizálás dekonstruálja, sőt, értelmezhetetlennek tartja legnagyobb klasszikusainkat, Szepes Erika közéjük klasszifikálja a kortársakat – örömmel, hiszen az irodalomtörténet ismerete nem öncélú képzetgyártásra, hanem új nemzedékek felfedezésére és bátorítására szolgál. Módszere a peripatetikusoké, vitázva tanít, nem eleve kétségbe von, hanem kérdez. Van abban igazság, hogy ahány ember, annyi nyelv, csak nem ez az igazság. Az viszont kétségtelen, hogy a dekonstrukcióhoz mindenekelőtt konstrukció szükséges. Például Weöres Sándor Bolond Istókja, ahhoz, hogy levezethető legyen belőle a „bricolage-technika”, a „transztextualitás” (figyelem: nem transzszexualitás), a „fragmentáltság”, sőt, a mítosz „praetextusként”, illetve „hypotextusként” való kezelése. Csak az nem tűnik fel a dekonstruktőröknek, hogy „Weöres abszolút tudatosan szerkesztett egymás fölé négy szintet. A két mitikus szint közül az egyik az ősi természetmítosz, a másik a történelmi azték mítoszvilág tagolt társadalmának egy pillanata, két uralkodó egymást váltása, vérengzés és tömegnyomor, Reményke ehhez a mítoszból történelmivé váló szinthez tartozik; a valóság két szintje pedig a nagykalapú erdészné alantas világa, illetve a Bolond Istók keletkezésének ideje és Debrecen városa. Az Odüsszeusz-mítosz az azték mítoszvilág szintje, nem korban, hanem tipológiában.”
Játsszunk el azzal, mi lesz a mítoszból, ha a mindenkori „mi” viszi rá az olvasatot. Náci neopogányság, amely a terrornak hóhérokat nevel, vagy „Lucas evangéliuma”, az üzletileg kiüresített világnak kínált giccstoposzaival és illúzióival. Hol van ez a mítosz valóságától, amely eredetmeghatározás, azonosságérzés, kultusz, kultúra, egyszóval teremtés? És mi módon teremthet a költő? Hát nem oly módon, hogy szövegének retorikai nyitottsága kapcsolódik össze a befogadó formai játékával, hanem amint Kovács András Ferenc a Phormión a költészetről című versében figyelmeztet: „Ha verset írsz, keserves, manapság döntened kell – / a költészet nehéz, magas művészetét, / avagy csupán a költőség művészetét / választod itt, káprázatok között, fiam?” A posztmodern lenne a Nyugat újabb alkonya? Minden alkony után ismét felkel a nap. Tejesen érthető, hogy az emberek újat akarnak mondani, de akkor mondjanak újat, ne pusztán azt, hogy a régi rossz. „Már únod e régi világot, csupa rom” – e mondattal kezdődik a formák hámját szétszakító modern költészet, de Apollinaire éppen arra példa, hogy a szabadvers nagyon szigorú szerkesztést követel – és nagy költőegyéniségeket.
„A költészetet nemcsak a költemények teszik – írja Szerb Antal. – A versen kívül még sokkal inkább hozzá tartozik az ember, aki a versek mögött áll, és a sors, amelyet az ember hordoz, vagy amely összezúzza őt.” Például a háború. „A háború – több generáció élménye volt – mutat rá Szepes Erika. – Megnyilatkozásaikból úgy látszik, hogy az egy generációhoz tartozó, egymást akkor még nem ismerő alkotók nagyon hasonlóan élték meg, és őrzik élményeiket egész életükben. Vajda Mihály generációja életérzéséről és azon belül Orbánnal való rokonságáról: »A háború tette – másokkal bizonyára mást tett –, hogy a mi életünk nem tud igazán magánélet lenni, hogy a mi életünket nem a mi történeteink, hanem a történelem tagolja«.”
Én a II. világháború után tizennyolc évvel születtem, még éreztem a borzalmak vibrálását a társadalomban, és a félelemét, hogy azok megismétlődhetnek. Ma a neonemzeti ideológia posztmodern szövegként fragmentálja a történelmet. A XX. század Trianonnal kezdődik (amely a zsidók miatt következett be), majd a területvisszacsatolásokkal folytatódik, a dicsőséges fehér ló árnyékából nem látszik a koncokat dobáló Hitler, a Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni agresszió önvédelmi harccá nemesedik, holokauszt pedig nem volt, hiszen Auschwitzból többen jöttek haza, mint ahányat odavittek
„Egy rókahájjal megkent világra riadnál föl?
A város főterén az ismeretlen főkönyvelő emlékműve,
amelyet a sikkasztó bankárok emeltek neki…
… Nyomasztó kisszerűség fullasztó kora…
Büdös szájszag terjeng mindenfelé, az izzadt ágynemű
melegében futkosó politikus poloskák
kétségbe vonják Auschwitzot, Katynt akármit…”
(Orbán Ottó: A föltámadás szomorúságai)
Most megint polgári áldozatokat szedő háború dühöng a szomszédunkban, neonemzeti vezetésünk legteljesebb egyetértésével, hiszen még kapóra is jött az ideológiai bűvészmutatványhoz, az oroszelleneség ukránellenességbe fordításához. Oroszellenesség ide vagy oda, Orbán Ottónak, mint a háborús generáció zömének, 1945-ben a felszabadulás jött el: „Üdvözlégy csodák csodája szabadság napja / romrühes város”, illetve: „Még minden porcikámban érzem a tavaszt, / negyvenöt szemfájdítóan szikrázó tavaszát, / mikor az elvont eszme beköltözött a valóságos maltervödörbe / és kapcsolatot létesített szó és jelentés között.”
A pózoló gőgöt, amellyel a mostani potentát vágja ki, hogy „mi, a rendszerváltók”, a költő így oszlatja el:
„A diktatúrából a demokráciába
vezető ingatag palló, a kilencvenes évek –
ki gondolhatta volna, hogy a fertőző elmebaj
hatvan év után újra feltámad és újra fertőz,
s hogy Auschwitz után nemcsak verset írni,
de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?
A háborús nemzedék még joggal hihette,
hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;
hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán,
a lángesze és sérthetetlen butasága…”
(A kilencvenes évek)
Vagy:
„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban politikától
becsavarodott jóhiszemű együgyű értelmiségieket,
átgyalogoltak önnön fiatal
arcukon és telerondították éveken át ápolt művük kertjét, miközben
észrevétlenül
rászoktak a hatalom kábítószerére,
és a kerek és ép egész nevében a rögeszmés részt festették föl a címer-
pajzsra…”
(Ginsberg-variáció 1. Gyászdobok és süvöltés)
Talán még Ginsberg is tudatos költő lenne? Gondoljátok meg, posztmodern proletárok! Tucattudósok, kávéházi próféták, nem is paradigmaváltók, mert mintha titeket váltott volna le a paradigma, ha esetleg szimpatizáltatok valamely politikai rendszerrel, talán még karriert is csináltatok benne – na, csak olyan kádári kis karriert, Aczél elvtárs rábólintásával –, ez most elfelejthető, hisz a rendszer a megkérdőjelezhetőség maga, tanítványaitok pedig lettek az önellentmondás kakukkjai. A nyelv fragmentálása nem csak azért megdöbbentő, mert filozófiai posztulátuma nyilván a „Kezdetben vala az Ige”, amely a teremtésre – ha úgy tetszik konstrukcióra – utal, hanem mert semmi nincs ezen a világon, amely olyan pontosan követné a tárgyi környezet fejlődését, mint a nyelv. Hány új szót ismertünk meg akarva-akaratlanul, mondjuk, az elmúlt két évtizedben?
Az anyanyelv, majd az idegen nyelvek elsajátításával párhuzamosan fejlődik az ember fogalmi gondolkodása, amely azután a legkülönbözőbb elméletek megértését is lehetővé teszi, például az általános relativitásét. Einstein olyan egyszerűen fogalmazott, mint Hérakleitosz vagy Anaximandrosz, egyszóval az emberiség legnagyobb szellemei. A dekonstrukció nevében indított kulturális ellenforradalomnak is megvan az eredménye: manapság jó nevű budapesti gimnáziumban jelesre érettségizhet magyarból az a diák, aki évente pusztán kettő, négy év alatt tehát nyolc könyvet olvas el…
Szepes Erika nagy figyelmet fordít az újabb és újabb magyar költőnemzedékek felfedezésére, felnevelésére, valamint, hogy az arra méltókat elhelyezze a világ és a magyar irodalom hatalmas, Homérosz óta magasodó Parnasszusán. Már a Szerdahelyi Istvánnal közösen írt, a versformák értelmezését forradalmasító szemléletű Verstanában felelevenítette Csokonai Vitéz Mihály eszméjét – amely, láttuk, Kovács András Ferencnél is feltűnik –, hogy a verscsinálás nem költészet. Tehát a szózsonglőrködés, a tudatfolyam, a szöveg, pláne a szerzőnek az olvasó által írt végterméke – nem művészet. Babits Esti kérdésének „bergsoni automatizmusa” nagyon is tudatosan halad a verset lezáró ellentétpár felé, amely valójában a létezésre kérdez rá, mint Hérakleitosz. Ki válaszolhat e kérdésre?
A költő.
„Adjatok ennek a fának nevet:
szállni tanít egy fészek éneket,
s ő tartja fölém reccsenet-kék
dómkupolád is, szúette mennyezet!
Adjatok ennek az ősz fának nevet,
ha kinek mersze van, keresztelje meg!
Nékem szavaktól üres odú a szám:
ma kaptam tőle tízezer levelet.
Már tudom: én a gyermeke voltam,
csillaggal érő s hulló gyümölcs,
kit szemmel tart a szőlőhegyoldal,
s kiért fölnyúl a nagyárnyú csősz.”
(Utassy József: Ősz fa)
Utassy József a verssorkombinációknak talán a legnagyobb mestere költészetünkben. Hogy is írja Babits? „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.” Nem tudjuk, hogyan alkotta meg az Úr, például a szarvasbogarat, de megismerhető Babits aprólékos módszere. Az, hogy a költészet komoly előismeretekre épülő, felelősségteljes munka, teljességgel elkerüli a posztmodern agnosztikusok figyelmét, akik régi prelátusok gyakorlatát követve kanonizálnak és indexeket állítanak össze.
A kötet egy bravúros Petri György verselemzéssel zárul, amely az egész „vállalást” beteljesíti: „Valaha történeteket írtunk, / aztán a nemrég múltban ‚szövegeket’, / de ezek sem bizonyultak elég ’tisztáknak’, / túlságosan emlékeztettek a valóságra / (elnézést az obszcén kifejezésért), / redukálódtunk hát mondatokra, / de ez sem megoldás: / értelmük van. / Elszigetelt szavak? Ez sem jó. / Lehetséges kontextusokat implikálnak. / Főcsapásirány: betűk, végül az / üres papír. / Amivel kitörölhetjük a seggünk.” (A minimum művészetétől a művészet minimumáig)
Szepes Erika itt a legszemélyesebb hangot üti meg: „»Honnan szerezték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolná?« Volt kitől szerezniük – szereznünk. A medveölő fiai voltunk sokáig, akikbe az is bele volt verve, hogy sosem érhetjük el szüléink nagyságát, erkölcsi fölényét. De azért igyekezzünk… És amikor a nemzedék java igyekezett, teljes szívével, értelmével, meggyőződésével – meggyőzték őket arról, hogy rosszul cselekedtek, meggyőződésük és hitük tévedés volt, az általa indukált cselekvéssorozat (prágai tavasz?, reneszánsz marxizmus?, reformok?, »flower power«?) hibás, sőt, bűnös. Bizalmatlanok lettek hát, kiábrándultak. […] a mi nemzedékünknek annyira vérévé vált fiatalkori világnézet-szükséglete, hogy amikor a kudarc után kénytelen volt átépíteni, mégpedig új alapokon volt kénytelen átépíteni világnézetét, sőt egész világképét, az eredendő igényeket megszüntetni nem, legfeljebb elfojtani tudta, s »az egység utáni sóvár vágya«, elfojtottan, frusztrációhoz vezetett.”
De nem csak frusztrációhoz. A kötetben bemutatott nagy költőegyéniségek életműve éppen arra válasz, hogy az egymással aljasságban versenyző politikai kurzusok hiába igyekeznek menetrendszerűen eltüntetni a polgári humanizmust. Petri Györgyé: „Aranyt parafrazeálva – velük együtt (velük, akik szintén nem építették át világnézetüket) »kizökkent az időből«, veszítette el a cselekvés lehetőségét: »Pláne, hogy így ‚benne vagyunk a korban’… / (Szeretem az ’…’-et.) Bizony, barátom. Benne vagyunk. / A korban. // Nem zökkent ki az idő. És / ’ó, kárhozat’, nem születtünk, nem / mi születtünk helyretolni / (legfeljebb el). (Szeretem a (…)-et /… Nem az idő zökkent ki. Mi múltuk idejünket. / Mi nem értjük már az ’idők’ szavát. (Melyikét, persze? Ha szabad kérdeznem.)« (Feljegyzés). Az »idejét múlt« költő, aki »nem érti az idők szavát«, egyértelműen olyan személyiséget rajzol meg, akinek határozott elképzelései voltak, sőt: meg is maradtak, változatlanul, ezért »zökken ki« ő az időből. Az idő változott, nem a költő.”
Az idő változik, de Homérosz, Arany János, Weöres Sándor vagy Petri György nem. Ráadásul a műveik félremagyarázásra alkalmas, modernnek tűnő recepcionizmus az 1960-as években született meg, akárcsak Lukács György nagy esztétikai összegzése, tehát semmivel sem korszerűbb annál, és nem indokolhatja azt, hogy literátus emberek eltérjenek a szabatos és érthető fogalmazástól, sőt, az igazságkereséstől, amely a tudományos magatartás alapja. Szepes Erika művével túlmutat esztétikai vállalkozásán: a fanyalgással, hamis mérceállítással, sőt, a káoszba züllesztéssel szemben igenis létezik pozitív világszemlélet – ethosz. (Szepes Erika: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam”, Hungarovox, 2024)
(Előzetes megjegyzés)
Elemzésünk egy szinte véletlen alkalom szülötte, eredményei, reményeink szerint, talán távolabbra mutatnak, mint egy egyszeri alkalom reflexiója.
Mielőtt további elemzésünk részleteibe belebocsátkoznánk, fel kell hívnunk a figyelmet a regény narrációjának egyenetlenségeire. Ezek helyenként következetlenségekhez vezetnek a cselekvés bonyolításában, szereplők hosszú időkre eltűnnek, hogy hirtelen újra megjelenjenek, és éppen a férfi-nő-viszony szempontjából jelenítsenek meg lényeges alternatívát. Ezekre a következetlenségekre, a szereplők folyamatos mozgatásának hiányaira, az őket vezető célok és motivációk töredékességére most nem elsősorban az esztétikai vagy az irodalomelméleti értékelés szempontjából emlékeztetünk, hanem saját vizsgálatunk belső érdekeltségéből kiindulva, hiszen a hiányzó motivációs láncolatok adott esetben viszonylagossá tehetik következtetéseink érvényességét is.
Hasonlóan problematikus a regény női „másodfőszereplőnőjé”-nek (Mehova) az alakja is, akit strukturális helye a regényben egyedül tehetne alkalmassá arra, hogy a női főszereplő (Dása) egyszerre enigmatikus és az író innovációját megtestesítő figurájának kontrasztja lehessen. Mehova kezdetben a vidám és magától értetődő lelki bizonyosság attitűdjével áll Dása pártján, és így is próbálja a férfi főszereplővel (Gleb) megértetni az új női attitűd sajátosságait. Maga azonban lényeges problémáival mégis inkább Glebre, mint Dására emlékeztet: vágyik vissza a polgárháború „tiszta” erkölcsi helyzeteibe, zsigeri ösztönösséggel utasítja el a NEP-et (amelynek állandó „veszélye” a polgárháborút éppen csak maga mögött hagyó városban a regény valóságos politikai témája). Miközben igenli és népszerűsíti a Dásában piedesztálra emelt „hétköznapi forradalmiság” jelenségét, és miközben barátságosan és szeretettel viseltetik a volt polgári osztály bolsevikká váló képviselője, Szerjózsa iránt, áldozatává válik Bagyin politikailag legitimált szexuális oligarchizmusának. Mindez valamelyest megvilágíthatja, mik azok az „egyenetlenségek”, melyekre fel kellett hívnunk az olvasó figyelmét.
(Az új ember perspektívája) Mint minden szocialista realista regény, Gladkov Cementje is teljes magától értetődőséggel az új társadalmi viszonyok perspektívájából íródik. Ez a regény figyelemreméltó, tiszteletreméltó nyíltsággal tárja fel nemcsak az új politikai berendezkedés gyenge pontjait, de azt is, hogy az új rendszernek e perspektívája még bizonytalan politikai talajon áll és mély konfliktusokat jelent a társadalom számára. E konfliktusokat, beleértve természetesen a férfi-nő-konfliktusokat is, pontosan a hatalmi viszonyok megközelítő egyértelműsége és a társadalmi életvilágnak a régi és az új közötti tisztázatlansága jelenti. A cselekmény hátterében álló nagy társadalmi-politikai kihívás nem a forradalomnak és a régi rendszernek az ellentéte, hanem a forradalomból kinövő polgárháborús viszonyok és értékek illetőleg a felülről meghirdetett NEP (az Új Gazdaságpolitika) konfliktusa. A forradalmárok és bürokraták szembenállása a NEP horizontja előtt nyeri el a maga regénybeli értelmét, a forradalmárok (elsősorban Gleb) produkcionizmusa a felülről újra bevezetett kapitalizmussal kerül szembe, amelynek piaci okokból nincs szüksége a gyár termelésére. Az emberi tragédia (amelynek horderejét érdemes a kommunizmus fennállásának teljes idejére kiterjeszteni) azért válhat(na) kiemelkedő irodalmi alapanyaggá, mert a NEP éppen annak a szenvedésnek és erőfeszítésnek szeretné visszavenni az értelmét, amelyen a regény főszereplői nem régen keresztülmentek. A NEP elleni harc sajátos egzisztenciális dimenziókat ölt, a közelmúlt szenvedései a forradalmi szituációhoz kötik a harcolókat, a tegnapi helytállás kiköveteli a maga „értelmét”.
Miközben az aktuális idősíkok szempontjából a polgárháború és a NEP korszakának kontrasztja alapozza meg a regény struktúráját, nem sokkal kevésbé lényeges azért a régi és az új olyatén szembenállása sem, amelyben a régi a háború- és forradalom előtti, az új pedig a forradalom utáni világot jelöli. Egyfelől nyílt, kifejtett, és a politikai nyilvánosság által második természetté tett különbségtételről van szó a forradalom előtti és a forradalom utáni állapotok között, másfelől titkos, a politikai információk fölötti rendelkezés arányában megnyilvánuló, a valóságos hatalmi erőviszonyokat leképező különbségtétel létezik a régi hivatalos politikai vonal és az új hivatalos vonal között, amelynek aktuális megtestesülése Gladkov regényében a polgárháborúból kinövő produkcionizmus, azaz termelés centrikusság illetve a NEP kezdeti varázsának szertefoszlása közötti végzetes kettősség. Ha ebből a perspektívából szemléljük a regény cselekményét, arra az eredményre kell jutnunk, hogy Gleb (és a regény) elkötelezettségei mindvégig az új hivatalos vonal ellen irányulnak. Jól adja vissza a regény a létező szocializmus sztálinista életvilágának azt a sajátosságát, hogy minden „új” konfliktus alatt meghúzódik a „régi”. Egy jellemző példa: „Azt a pompás palotát, ahol azelőtt szigorú csend lakott, ahol a munkások még a palota mellett elhaladó betonjárdán sem mehettek végig (ezt a legszigorúbban megtiltotta az igazgatóság) - esténként, mikor a tükörfényes ablaküvegek már a lenyugvó nap perzselő tüzében lángoltak - vadul bömböltették réztrombitáikat, püfölték rézdobjaikat a klub zenészei. Az elmenekült mérnökök házából minden könyvet a klub könyvtárába hordtak és szekrényekbe állították valamennyit. A könyveken csak úgy ragyogott az aranyozás… De érthetetlenek és idegenek maradtak: a különféle színű kötéseken gót felírás szikrázott (Cement, 67.).
E kettős szemléletmód alkotóan alakítja a regény férfi-nő problematikáját is. Dása karakterének „új” mivolta nem a forradalom előtti és a forradalom utáni attitűd változása, hanem a polgárháború és a NEP egymást-követéséből kinövő új attitűd. Ez az, amit Gleb nehezen tud megérteni, mivel nem tudja azonosítani a forradalmi nőtípus általános jegyeit: Dása forradalmisága elképzelhető a NEP-pel együtt, de anélkül is, nem kötődik a forradalom egy konkrét szakaszához, mint az ő identitása.
A Cement – már csak keletkezésének a rendszer kibontakozása szempontjából igen korainak tekinthető időpontja miatt is –, pontosan mutatja az új rendszer egyik legfontosabb pszichológiai sajátosságát, azt, hogy mind erőszakkal, mind a propaganda eszközeivel, mind a kialakított társadalmi intézmények orientációival, mind pedig a rendszerben való létezés „spontán” mechanizmusaival olyan alapmagatartást alakít ki, amit az egésszel, a történelmi folyamat teljességével való azonosulásnak kell neveznünk. Mivel ez meghatározó és történeti összevetésben is szinguláris magatartás, a regény erre utaló elemeit a problémának kijáró különleges figyelemmel kezeljük. Mind Gleb, mind Dása maradéktalanul azonosul a történelmi folyamat egészével, ezért a férfi-nő viszony sem maradhat független ettől az új pszichológiától.
A valóságot azonban nem mindig könnyű meghatározni. Gleb ugyanis egy másik egész-folyamattal (vagy folyamat-egésszel) azonosul, mint Dása. Attitűdjük azonos, annak konkrét tartalmakkal való kitöltése azonban nem. Gleb a gyárhoz és a munkához mint az egyetlen forradalmi tevékenységhez ragaszkodik, ezzel az egész-folyamattal azonosul. Ezért a szó szoros értelmében olyan centrális kérdés számára a termelés: „Tönkretesz bennünket ez a pangás…” (Cement, 74), s ezt a szó minden értelmében gondolja, hiszen a pangás a termeléssel azonosított világtörténelmi és univerzális folyamat akár még végzetessé is váló megszakítottságával azonos. Példa értékűen jelenik meg a világtörténelmi optimumnak beállított társadalmi összfolyamattal való azonosulásnak az a sajátossága is, hogy az alap-azonosulás egyértelműsége és egyenesvonalúsága az összes olyan lényeges mozzanat egymással való azonosulásához is elvezet, amelyek ugyanebbe a helyes, sőt, optimális irányba mutatnak. Így jön létre a Sztálin=szovjetrendszer=igazság azonosítási sor is, de ugyanez még mintha „spontán” módon jönne létre Glebnél: „…most neki kell menni az ördögnek és gazdasági építéssel le kell győzni. Mi cementgyártók vagyunk. A cement – szilárd kötőanyag. A cement – mi vagyunk, elvtársak, mi, a munkásosztály” (Cement, 75). Azaz: a cement=munkások=új rendszer jeleníti meg itt az azonosítások gyakorlatilag végtelen sorát. Glebnek az egésszel, az optimumként felfogott összfolyamattal való azonosulása odáig megy, hogy minden olyan tevékenységet spontán módon kiiktat, ami a termelés centrikusságból indítható azonosítási sorokba nem illeszthető bele. Így Gleb a nyelvet is csak ilyen érthetetlen pótcselekvésként értelmezi: „A nyelv csak olyan fegyver, mint a fakard. Tényekkel dorongold le őket, Zsuk…Valami munkát kellene adni neked, Zsuk, mert így csak üres szalmát csépelsz…” (Cement, 107). Természetes kiegészítése az egésszel való azonosulásnak, mint alapvető lélektani beállítódásnak, hogy Gleb Csumalov Leninben pillantja meg a maga vezetőjét: „Én nem láttam (Lenint) és úgy érzem, hogy a legnagyobb, a legfontosabb élmény még hiányzik az életemből. Ha láttam, hallottam volna, újból felfedeztem volna magam. Nem is tudom kifejezni, amit mondani akarok…” (Cement, 115).
A Cementben megörökített kora-bolsevik életvilág legértékesebb dokumentumai közé tartozik annak bemutatása, hogy Gleb termelés-központúsága nemhogy nem személyes vonás, de a „nép”, azaz a munkások jobbik részének természetes ideológiája, az a természetes gondolkodás- és érzékelésmód, amellyel a nagy eseményt egyáltalán értelmezni tudják. Számukra a forradalom egyenlő a termeléssel. Kiválóan egészíti ki Gleb ilyetén attitűdjét Brinza, aki valóságos mesebeli lényként, áhítattal őrzi, védi és csodálja a gépet egy alagsorban, efféle érzelmeit már csak sajátos vallásként lehet értelmeznünk. Brinza ezért a gép iránti természetes magatartásként értelmezi a felszabadult termelési eufóriát, hogy azután a gép iránti szerelmet explicite is erotikus dimenziókba emelje: „Látod? Milyen lendülettel láttak munkához a fiuk? Már teljesen elfelejtették, hogy évekig fecsegtek, meg bakot ugrottak… Látod, ez a gép ereje. Míg él a gép, nem lehet elmenekülni mellőle sehová. A gép iránti vágy erősebb a szerelmi vágynál…” (Cement, 126-127. Kiemelés az eredetiben).
Ha az új rendszer alapvetően új pszichológiai attitűdje az egésszel való azonosulás, akkor azok, akik kívül vannak a rendszeren, el fogják utasítani az egészet, mint világtörténelmi mélypontot. Az igenlésnek és az elutasításnak ez a holisztikus teljessége alapvető barát-ellenség viszonyt teremt a társadalom két része között. A munkások előbb idézett azonosuló érzékelésmódját Klejszt mérnök elutasító érzékelése helyezi más keretek közé: „Klejsztnek úgy rémlett, hogy ez mocskos lebuj, pártütők és zsiványok tanyája… látta a munkásokat, amint szenvedés és éhínség gyötörte mogorva arccal futkosnak le s fel a beton lépcsőfokokon. A maguk szörnyű és érthetetlen játékát űzték és nagy elfoglaltságukban nem értek rá, hogy vele törődjenek… Elszigetelt odvából gúnyos megvetéssel és riadt gyűlölettel nézegette őket. Ezek a nyomor és tétlenség (!) kínozta lények pusztulást és nagy tragédiát – forradalmat idéztek elő. Szétrombolták jövőjét, felgyújtották a világot… és a múltnak csupán egy részecskéjét felejtették itt, ebben az eldugott szobában (Cement, 85).
Az egésszel való azonosulás pszichológiájának harmadik oldala jelenik meg Szerjózsa apjának alakjában, aki számára az egésszel való azonosulás csak egy erre irányuló, bonyolult filozófiai gondolatmenet eredménye lehet, hiszen ő nemcsak családjának számos tagját veszítette el, de maga is többszörösen áldozata az átalakulásnak. Szerjózsa apja azonban valóban filozófus, aki képes egy ilyen filozófia megteremtésére (annak regénybeli bizonyítékaként, hogy még a vesztesek számára sem adódott végső soron más lélektani alternatíva, mint a világtörténelmi optimumot megtestesítő történelmi folyamattal való szembenézés). Néhány mozzanat e filozófiából: „Minden könyvnek az a sorsa, hogy a gondolat börtöne legyen. Minden könyv fojtogató hurok az emberi szabadság nyakán. Ezek a könyvespolcok vasrácshoz hasonlítanak, ugye? A halhatatlanságra törekvő emberi elme megteremti a könyvet - sírkövét. A végzet rendelése… az ember – az örök lázadás; az anya méhéből a társadalom méhébe, a kötelező szabályok béklyóiba, onnan meg a sírba. Marcus Aurelius nagyon értelmes ember volt: szabadnak tudta érezni magát csörömpölő bilincseiben is és elég bölcs volt ahhoz, hogy keresztülnézzen börtöne falán… az igazi szabadság – csakis saját akaratunk és a dialektikus szükségszerűség teremtő egybeolvasztásában rejlik… Az igazi élet… a szabadság, mert a világ tiszta viszonylagosság, az igazi boldogság pedig a pillanatban való feloldódás. Engem nemcsak Marcus Aurelius, hanem maga Lucretius Carus is barátjává fogadhatott volna…” (Cement, 119. Kiemelés – K. E.).
A közelebbi férfi-nő problematika egyik kulcsa Gladkov regényében Dása alakja, akit az új korszak ideáljának, az esetleg kényszerű okokból bevezetendő NEP alatti ideális kommunista magatartásnak, a hétköznapok forradalmiságának megtestesítője. Egyik számbavétele a helyzetnek árulkodó módon foglalja össze e szerep legfontosabb mozzanatait: „Nekünk, a nőcsoportnak, huszonnégy óra is kevés naponta, annyi a dolgunk. Nem, nem a gyerekeket kell átnevelni! Ezeket a nyavalyás asszonyokat kell újjá gyúrni… Ha nem tartanánk rajtuk a szemünket meg a kezünket, az utolsó morzsáig mindent szétlopkodnának. Olyanok, mint a rabszolgák!… Jaj, de sok az ellenségünk!… de a mieink, a mieink is olyanok, mint a rabszolgák…” (Cement, 50). Dása ebben a felsorolásban bizonyosan nem szépíti meg a helyzetet, mégsem tekinthető reménytelennek a nőkkel való foglalkozás, mert – ilyen élességgel ez természetesen nem jelenik meg a regényben –, a nők helyzetének valamelyes, akár csak relatív javítása is, rejt esélyeket az átalakítás számára. Nem véletlen, hogy miután Dása Gleb (teljes explicitással kifejtett) termelés központúságú forradalmiságát puszta „nyelvjártatásnak” nevezi, a nőkből kitör az egyenlősítő lázadás szelleme: „Elmúlt a hatalmatok, borotvált bakkecskék! Leborotválták a szakállatokat: olyanok lettetek, mint az asszonyok. Örökre hátat fordított nektek a siker.” (Cement, 63). Ez a helyzet szintén jelentős dokumentum, mutatja a nők mobilizálhatóságát a bolsevizmus kezdetén egy olyan helyzetben, amikor aligha lett volna lehetséges újabb pozitív okokat és célokat megfogalmazni e mobilizálás indokolásául. A helyzet annál is sokatmondóbb, mivel a szóban forgó női csoport úgy fordul Gleb (és a férfiak) ellen, hogy bizonyosan nem tudná kifejtett formában megfogalmazni Dása Glebbel szembeni fölényének valóságos okát (a mindennapok forradalmárnőjének aktuálisan privilegizált helyzetét Gleb produkcionizmusával szemben). S pontosan azért, mert ezt teljes egyértelműséggel nem értik, foghatják csak fel ezt a jelenetet úgy, mint a nők fölényét és térnyerését a férfiakkal szemben. Mindez természetesen általánosítva, paradigmatikusan is felfogható. A bolsevik típusú létező szocializmus női győzelmei általában olyan győzelmek a férfiak felett, amelyeknek oka és okozói a legtöbb esetben semmilyen kapcsolatban nem állnak a nő-felszabadítás ugyancsak bolsevik gondolatkörével. A férfiak történelmi vereségeit ugyanis még mindig el lehet könyvelni női győzelemnek.
Dása és Gleb kapcsolatának talán legfontosabb vetülete, hogy miközben Gleb hiába törekszik arra, hogy helyreálljon házastársi kapcsolatuk, azzal a Dása által sokáig egyáltalán nem feloldott kétellyel kell vívódnia, vajon volt-e és ha igen, kivel vagy kikkel szerelmi kapcsolata Dásának, amíg ő évekig távol volt. A helyzet feszültsége a kétértelműség hosszú ideig való fenntartásával Gleb számára szinte az elviselhetetlenségig fokozódik, hiszen szemben az ő kínjaival, Dása ezt a kérdést is a maga természetes és magától értetődő fölényével közelíti meg, azaz egyszerűen nem is hajlandó válaszolni Gleb kérdéseire. Így Gleb szinte minden helyzetben arra kénytelen gondolni, vajon nem éppen azzal lehetett-e viszonya Dásának, akivel éppen találkozik (egy példa: „Miért ne Luhava lenne a harmadik ebben a drámában? Lehetséges ez? Nem, ez túl ostoba feltevés…” (Cement, 62).
Dása sokak szemében egyenesen titokzatossá váló lényének megfogalmazásához Mehova jut legközelebb, aki az írói ábrázolás minden töredékessége ellenére is maradandó és egyben magas dokumentum-értékű alak. Ezt mondja Dásáról: „Csak a maga felesége nem érzi a hétköznapok szürkeségét, minden apróságban valami nagy dolgot lát.” (Cement, 63).
Dása nyíltan lebecsüli és nyilvánosan is nevetségessé teszi Gleb produkcionizmusát („Ez a hős most a legyeket csapkodja a lábszárán… Kapva kap az alkalmon, hogy gyakorolhatja a nyelvét” (Cement, uo.). Ennek az attitűdnek mind a férfi-nő kapcsolat, mind az egész regény aktuális ideológiai üzenete szempontjából nagy jelentősége van. Gleb termelésközpontú beállítottságára szükség van a bürokrácia kritikájában és a tömegek lelkesedésének fenntartásában, de az ő állandó forradalmiasító tevékenységénél fontosabb Dása „forradalmisága” („minden apróságban valami nagy dolgot lát”). Dásának le kell győznie Glebet, de azért nem végérvényesen. Glebről, mint pozitív hősről nem lehet ugyanis teljesen lemondani, jóllehet állandó vesztése Dásával szemben szinte tragikus hőssé teszik. Mindez kellően bonyolulttá teszi Gleb helyzetét, de Gleb és Dása viszonyát is. A férfi-nő probléma így bizonyulhat alkalmasnak arra, hogy egészben jelenítse meg ezt, a már csak ideológiai szempontból is igen bonyolult helyzetet. Dása fölénye Gleb felett úgy jelenik meg mind a főszereplők, mind barátaik, mind pedig a tágabb környezet előtt, mint a(z új) nő győzelme a(z új) férfi felett , akivel szemben a férfinak nincsenek meg már a házassággal együtt járó előjogai sem. Ez a fölény teljesen átlátható. Az író mintha külön hangsúlyt is fektetne arra, hogy Dása szinte minden nyilvános együtt létük során éreztesse is Glebbel jelenlétének feleslegességét, az adott konkrét helyzetekbe való be nem illeszthetőségét. Az előbb már felidézett jelenet például így folytatódik: „odament férjéhez, vállánál fogva megfordította, az ajtó felé taszigálta. – Kifelé, vitéz úr! Itt nincs semmi keresnivalód. Mars!… Úgy is alig győzzük a sok sürgős munkát. Gleb megfordult és karjára kapta az asszonyt. A nők nevettek, kacagott Mehova is. Dása felsikított és mindkét kezével erősen átölelte férjét, aki mások előtt így enyelgett vele. Gleb érezte, hogy Dása szíve egy pillanatig úgy dobog, kacagása úgy cseng, mint régen…” (Cement, 64).
Miközben Glebnek, mint férjnek és férfinek szinte egy lépést sem sikerül előrehaladnia Dása új személyiségének áthangolásában, azaz mint férfi a nőhöz sikertelenül közeledik, egyre közelebb tud kerülni hozzá a politikai feladat- és áldozatvállalás területén. Egyenesen illusztratív példa erre a már két okból is idézett jelenet, amikor miután Dása szinte, ha tréfásan is, de megszégyeníti Glebet, újabb áldozatvállalásra szólítja fel a munkásokat és munkásnőket, akik erre kezdetben nem hajlandók. Ezt látván Gleb mintegy jézusi gesztussal és erővel áll ki Dása mellett, s így a politikai és forradalmi áldozatvállalásban ismét közel kerülhet feleségéhez:
„– (Dása:) Feltétlenül el kell küldenünk sejttagokat a kolhozokba, hogy ott dolgozzanak.
(A munkások reakciója, természetesen dokumentumértékű betekintést enged a forradalom valódi politikai problémáiba is. – K.E.)
– (Munkások) Ez kivégzés, nem kivezénylés… Nem vagyunk barmok, nem megyünk a vágóhídra…
– (Dása:) Kommunisták vagytok, nem haszonleső fickók… Én asszony vagyok, de állítom, hogy soha egy percre sem rettegtem a magam sorsa miatt…
– (Gleb:) Vezényeljetek ki engem meg a feleségemet. Szemetekbe vágom nevetek: haszonleső fickók… önző dögök vagytok, nem proletárok.” (Majd megmutatja a sebeit a proletároknak, mire néhányan önként jelentkeznek a veszélyes akcióra – K. E.). (Cement, 77-78).
A regény kivételes dokumentum értékű nő-problematikájában Dása mindennapi forradalmiságával Gleb termelés centrikussága áll szemben. Az író és a politika által kifejtett módon is nagyobbra értékelt attitűd Dásáé: szótlan és magától értetődő forradalmisága és áldozatvállalása rugalmasabb ideál a NEP és a bolsevik hatalom készülő találkozási pontján, mint Gleb egyenes vonalú és kérlelhetetlen meggyőződése. Dása az új korszak embere, Gleb már csak a forradalmi áldozatvállalásban kerülhet hozzá közel.
A felszín ezen egyértelmű rajzolata alatt azonban meglepő, nem egyszer megdöbbentő tartalmak és erővonalak is kirajzolódnak a regényben, amelyek kifejezése Gladkov írói bátorságát dicséri. Egyrészt mintegy kiemelkedő és a kegyetlenséggel határos következetességgel mutatja be Nyurocska sorsán az ideálisnak kiválasztott női sors tragédiáját (az anya feláldozza saját gyermekét). Másrészt – s ez éppen politikai szempontból még feltűnőbb is lehet – az író a NEP-pel szemben Gleb termelés centrikussága mellett áll. Az író attitűdje tehát nem képezi le a saját művében megjelenő új, központi politikai szándékot. Amíg a politikai szándék a NEP és a (mintegy Bagyinban megtestesülő) végrehajtó bolsevizmus szövetségét propagálja, ami Dása magabiztos forradalmárnőjében ölt testet (és a regény el is fogadja és propagálni is hajlandó Dása attitűdjét), érezhető katartikus erővel azonosul Gleb felfogásával. Dása forradalmiságát Gleb meggyőződésével párosítaná össze, azonban – mint arra már utaltunk –, pontosan megmutatja a bolsevik rendszer egészében soha fel nem oldott, mindig más alakban jelentkező belső katasztrófáját, miszerint az új rendszer érdekében hozott áldozatok és az átélt szenvedések megkövetelik a maguk jogait, s az e szenvedéseken keresztülment tömegek minden szenvedésük értelmét veszve látják, ha azok a kapitalizmus valamilyen új formában való bevezetéséhez vezetnek. Gleb számára elveszett az értelme a maga és más szenvedéseinek akkor, ha nem a gyár termelése vagy a sikló felszerelése a város életcélja, hanem a kávéházakban való „parazita” üldögélés, a tele boltok vagy éppen a zenekar zenéjének hallgatása.
Mindezeken az összefüggéseken belül a regény sajátos előreutalóan sejtető, majd utólagosan visszavevő stratégiába foglalja Dása és Gleb kapcsolatát. Gladkov több ízben is majdnem egyértelmű történetként meséli vagy mesélteti el, hogy Dása szabad akaratából vagy akár erőszak áldozataként másé lett. Mehova többször is úgy sejteti ezt Glebbel, hogy az olvasónak az az érzése támad, csak Gleb iránti kíméletből nem fejezi be a talányos történeteit. Szinte hajmeresztő írói megoldás, hogy egyszer ezt Dása meg is mondja Glebnek, majd miután ezt megtette, és Gleb erre az előre elvárt kétségbeeséssel reagál, megtudjuk, hogy csak „próbára akarta tenni Glebet, és természetesen szó sincs arról, hogy megcsalta volna a polgárháború, illetve a forradalom forgatagában (Cement, 84). A majdnem bekövetkező (vagy a múltban megtörtént) bizonyosságnak, majd e bizonyosság visszavételének újabb klasszikus példája Dása közös akciója Bagyinnal, amelynek során Bagyin már-már rátámad a politikai vezetőnek kijáró autóban, de éppen, amikor e támadás bekövetkezne, akkor támadnak rájuk a fehér kozákok (!). Újabb hajmeresztő fordulattal Dása e kaland után újra „próbára” teszi Glebet, és megkérdezi tőle, mit szólna, ha „tényleg” lett volna kalandja Bagyinnal (Cement, 148).
Az író (vagy az íróval elmélyülten konzultáló szerkesztőség, amelynek alkotó befolyása a regényre nemcsak feltevés, de amelyről némi szakirodalom is áll rendelkezésre), tehát szándékosan tartja ismételt bizonytalanságban Glebet (és az olvasót) Dása múltjával és valóságos szexuális felszabadulásával kapcsolatban. Úgy gondoljuk azonban, hogy fel tudjuk oldani ezt a rejtélyt, és ezzel talán a regény egész „szexuálpolitikájá”-ának kulcsát is kezünkben tarthatjuk. Ez az a pillanat, amikor Dása problematikáját, mint a baloldali-bolsevista szexuális felszabadulás egyik realizációját kell elemeznünk. Dása és Gleb problematikája egyrészt része a nagy kommunista felszabadulási narratívumnak, másrészt válasz, reakció is e felszabadulás forradalmi kihívására.
A regény valóságos üzenete szerint Dása, a hétköznapok forradalmárnője, az új korszak ideálja, az az ideál, akitől egyedül lehet elvárni, hogy a maga zajtalan, rugalmas, reflektálatlan és éppen női mivoltában megbízható módján akár még a NEP-et is össze tudja egyeztetni a forradalom további kibontakoztatásával, nem él a szexuális felszabaduláshoz fűződő jogával. Titokzatos magatartása azonban az üzenetnek azt a részét közvetíti, hogy mint a forradalomra emancipált nő, szavakban és a társadalom előtt igenis igényt tart a szexuális szabadság jogára. Nem hagyja elvitatni azt magától, miközben élni nem akar vele. Mindez azzá az üzenetté tágul, hogy az ideális forradalmárnő feltétlenül és maradéktalanul előnyben részesíti a forradalmi aktivitást a szexuális aktivitással szemben, miközben több okból sem tér és térhet vissza forradalom előtti feleségi szerepéhez. Az írói-politikai üzenetnek ez a része egyértelmű. Nemcsak Gleb próbálkozásait kíséri kudarc, de felcsillan előtte a Dásához való új közeledés reménye is, amennyiben megérti és segíti őt a forradalmi cselekvésben. De olyan, egyenesen illusztratív elemek is alátámasztják forradalmi és a szexuális aktivitás teljes elválását Dása személyiségében, mint a Bagyinnal való autós jelenet, ahol pontosan abban a pillanatban, amikor Bagyin már rátámad, Dása annak örül, hogy a férfi nekitámaszkodó teste védi meg őt a nehéz úton, majd mind fogságba esése idején, mind szabadulása után szakadatlanul annak örvend, hogy Bagyin nem esett fogságba és hogy milyen kiváló forradalmár.
Dásának, mint a hétköznapok ideális forradalmárnőjének kijár a teljes szexuális szabadság joga és lehetősége, kijár a hagyományos családból való kiszabadulásnak a joga és lehetősége, ő azonban előnyben részesíti a kommunista kötelességteljesítést a szexuális szabadság realizálásával szemben. Maga a pórul járt Bagyin is kénytelen megerősíteni Dása mintaszerű attitűdjét: „Te is ugyanazt mondod, mint minden kommunista nő, de a te szádból valamivel igazabban hangzik: neked ez a természetedben van. Én már tudom, milyen nehéz szót érteni veled” (Cement, 133). Sőt, Gladkov még ezen is túl tud menni. Azzal, hogy Dása a kommunista kötelességvállalást hitelesen részesíti előnyben a szexuális szabadsággal szemben, immár nemcsak Gleb, de Bagyin fölé is kerül. A középkori hívő keresztény szentek tekintélyével nyer hatalmat a brutális és kíméletlen funkcionárius fölött (akinek ennyire „realista” ábrázolása csodálkozásba ejtheti a mai olvasót): „Dása még sohasem látta olyannak Bagyint, mint akkor este. Valahányszor találkozott tekintetük, felvillant emlékezetébe az aranysárga pitypang az út szélén. Néma rajongás és a szerelem kiolthatatlan tüzét látta a férfi szemében. Bagyin egy lépésnyire sem távozott mellőle, míg csak aludni nem tért. Szerető gonddal, figyelmességgel sürgött körülötte, megjuhászodott, alázatos volt és szelíd. És Dása valahogy úgy szeretett volna nevetni: érezte, hogy Bagyinnak minden ereje őbelé ömlött át – csak parancsolnia kell és Bagyin mindent megtesz, amit kíván” (Cement, 145).
Dása megy tovább a mindennapok forradalmának immár a szexuális felszabadulást is maga alá rendelő útján. Néhány megnyilvánulása betekintést engedhet mentalitásába: „Az emberek várhatnak, drága Poljám, de nagy ügyünk állandó figyelmet követel… Ne felejtsd el, hogy munkánk sok veszéllyel és áldozattal jár… Ma például puskát is fogtál, nemcsak lapátot…” (Cement, 160); „Mi lelt, Mehova elvtársnő? (Mehova a NEP-pel kapcsolatos félelmeit tárja fel előtte. K.E.). Mit idegeskedsz? …Ellentmondások?… Súlyos ellentmondások?!… Nagyszerű: még keményebben fogunk verekedni…” (Cement, 161).
Az író összefoglaló jellemzésével a maga részéről megoldotta a szexuális felszabadulás problémáját is: „És mintha újjászületett volna ez alatt az év alatt. A régi háziasszonyi életet most már bántóan jelentéktelennek és megalázónak tartotta. Most már a világért se tért volna vissza hozzá. A nők között végzett mozgalmi munka és a zöldekkel való kapcsolat tapasztalatokkal és új gondolatokkal fegyverezte fel” (Cement, 170).
Pszichoanalitikus nyelven úgy lehetne összefoglalni a regény Dása-képének üzenetét, hogy benne a forradalmi mobilizációba összpontosult a szexuális (libido-) energia. Mindez egyrészt azért érdemes a további kutatásra, mert Dása ebből a szempontból voltaképpen férfi-pszichológiát testesít meg. E pszichológiai érdekességen túlmenően azonban pontosan benne van ebben a készülődő sztálinizmus ajánlata a nők számára: a bolsevik forradalom nem azért győzött, hogy a nők valóságos szexuális felszabadulása megvalósuljon, hanem azért, hogy a korábbi kötöttségeik alól felszabadult, a munkába, a társadalmi és politikai tevékenységbe beözönlő nők Dása módjára szélsőségesen legyenek képesek azonosulni a forradalmi folyamat éppen aktuális teendőivel. Történelmi távlatokból visszatekintve csak aláhúzhatjuk: a sztálinizmus (posztsztálinizmus) és a nők szövetsége hatalmas történelmi erőnek bizonyult.
Két záró megjegyzésünk csak utalás lehet. Az egyik az, hogy nem veszélytelen program realista irodalmat hirdetni, mert, mint a Cement is mutatja, egy realista regényben mindig marad valami igazi valóság (azaz realitás). A másik az, hogy a sztálinizmus és a női mobilizáció történelmi kapcsolata egyik oldalról sem kizárólagos: a sztálinizmus is mobilizált más rétegeket is, a nők is mobilizálódtak és mobilizálódnak más ideológiák világában is.
– Mikor indulsz? – kérdezte Thomas.
– Három nap múlva. Megpróbálok elköszönni, akitől csak lehet. A konténert már bepakoltam. Le is pecsételték a vámosok. Reggel viszik el. Még vásárolnom kell néhány apróságot, aztán indulok. Hans azt ígérte, hogy kivisz a repülőtérre.
– Te, mi lenne, ha valaki holnap eléd állna, és azt mondaná, hogy figyelembe véve az eddigi munkáidat, adnának filmet, lakást, biztos megélhetést – akkor esetleg itt maradnál? – kérdezte Thomas, úgy, mintha egy akciót hajtana végre, mintha küldetése lenne, mintha tesztelne.
– Ugyan, ki kérdezné meg? És ha megkérdezné, se tudnék választ adni, mert most nekem haza kell mennem. Lejárt a küldetésem. Ha később, az elkövetkezendő hat hónapban kérdezné valaki, talán egy időre vállalnám. Persze csak akkor, ha szabadon azt csinálhatnék, amit én szeretnék.
– Akkor nyugodtan menjél, haza, mert ha meg is kérdeznék, akkor sem lenne teljes a szabadságod. Ide szófogadó szakemberek kellenek, nem forradalmárok. De ezt te is pontosan tudod.
– Tudom, látom. Ezért is megyek haza. Bár fogalmam sincs, hogy mi vár rám otthon. De az biztos, hogy nálunk politikailag sokkal szabadabbnak érezheti magát az ember, mint ebben a pillanatban itt.
– Gondolod, hogy ez így is marad?
– Nem! Sokkal hamarabb fog változni, mint ahogyan ti gondoljátok. A rendszer fog megváltozni. De abban is biztos vagyok, hogy sokaknak akkor sem lesz jobb. Elárasztják majd a nyugatról jöttek a szakmát. Az lesz a nyerő, aki hozza a saját technikáját, kameráját, az itteniek pedig ott állnak majd a régi tudással, a régi technikákkal és a bélyeggel, hogy ők „oszik”, azaz keletnémetek. Én azt hiszem, hogy látom a jövőt. Itt minden meg fog változni. A művészetet elnyomja a sok szürke kommersz, a középszer, és a nyitottságnak is vége lesz. Kenyérharc és nacionalizmus lép majd a nemzetköziség helyébe. És tudom előre, ehhez én nem kellek majd. Ebbe nem fogok beleférni.
– Honnan tudod?
– Nem tudom, csak érzem.
– Ha ennyire látod a jövőt, akkor miért nem tudsz belőle hasznot húzni?
– Egyelőre nem tudok tíz évre előre tervezni. Csak annyit érzek, hogy az én dolgom most alkotni, most megélni, most élni. Azt is tudom, hogy a pénz nem minden. Az igazi siker az én számomra az, amit otthon is elismernek. Látom előre, hogy én itt soha nem lennék sikeres, csak más, mint a többi. Hiszen nem lettem német, nem a német kultúra terjesztése érdekel. Sajnos mindig magyar maradok, azt hiszem. Nem csak a nyelv miatt. Másként gondolkodom a világról. Nem akarok harmadosztályú német lenni, bár lehet, hogy elsőosztályú magyar sem lehetek.
– De itt te sikeres vagy, sikeres voltál. Nem sajnálod?
– De igen. Nagyon sajnálom. És azt szeretném, ha otthon is és itt is sikeres lehetnék. Tudom, ismersz már annyira, láttad, hogy én itt mindig is magányos farkas voltam. Nem vagyok képes eladni magamat. Nem tudok felmenni szerkesztőségekbe, hogy itt vagyok, ráérek, van e valami?
– Tudom, de ha hazamész, ettől valami megváltozik? Gondolod, hogy otthon nem leszel magányos farkas? Hiszen senki nem fogja tudni, hogy ki vagy és mit tudsz. Azt javaslom, ha netán valaki mégis megkérdezné, hogy esetleg…, ne mondj azonnal nemet.
– Senki nem fogja megkérdezni. Talán tíz évvel ezelőtt még megkérdezték volna. Ma már érezni lehet, hogy tétje van minden munkának. Az idősebb generáció foggal-körömmel ragaszkodik a státuszához. A fiatalok pedig kőkeményen nyomulnak előre. Minden szabad hely kell. Minden adódó lehetőség kell. Én itt mindig idegen maradok. Diáknak elmegy, nem probléma, de ha kenyérharc lesz, azt fogják mondani, hogy mit keresel még mindig itt? Nem beszélek a jövőről, ha lesz változás, és megjelennek a nyugati németek. Lehet, hogy nektek sem lesz olyan könnyű munkát találni, hát még egy magyarnak.
– Nem is értem miről beszélsz. Ki akar ide jönni? Miért jönnének ide a müncheni kollégák, vagy az aacheniek? De egyelőre még nincs semmiféle változás. Sőt! Az NDK ma erősebb, mint eddig bármikor.
– Én mást érzek. Ez az egyik oka, hogy haza kell mennem. A kettős tudat. a kettős vélemény, a természetesnek mondott tudatmódosított állapot. Itt mindenki a nyugati tévéadókat nézi. Mindenki nyugati életszínvonalon szeretne élni, fogyasztani, szabadon utazni. Úgy, ahogy a nyugat-berlini televízóban látja. Aztán másnap bemegy a munkahelyére és eljátssza a pártos hazafit. És lehet, hogy akkor ott éppen el is hiszi, amit mond. Én azt érzem, hogy tíz év és minden meg fog változni. De azt is tudom, hogy nekem nem lesz hozzá közöm.
– Fogadsz velem? Egy láda francia pezsgőbe, hogy semmi nem fog változni.
– Te most arra gondolsz, hogy ha netán én nyernék, akkor is te nyersz?
Thomas szeme felcsillant. Aztán egy nagyot nevetett.
– Bingó! Ahogy mondod.
– Rendben, állom a fogadást. Kíváncsi vagyok, mikor hozod el a nyereményem, a láda francia pezsgőt. Ja, előre szólok, csak a szárazat szeretem. De a megérzésem azt súgja, hogy a nagy felfordulásban el fogod felejteni.
Arra gondoltam, hogy mielőtt elmegyek, végigjárom azokat az embereket, akik önzetlenül segítettek, akikre jó lesz emlékezni. Éreztem, hogy ez nagyon szentimentális, de a lelkem azt súgta, hogy jobb elköszönni, hiszen valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. Az derült ki számomra, hogy a németek nem szoktak különösebben búcsúzkodni. Volt, aki nem is értette, hogy mit akarok tőle. Aki jön, az el is megy. Mi van ebben különös? De voltak meglepő pillanatok is. Az öreg könyvkötőnek könnyes lett a szeme, amikor elmondtam neki, hogy miért jöttem, hogy nem új munkát hoztam, csak elköszönni, hogy megőrzöm az emlékeimben.
– Nagyon köszönöm, hogy gondolt rám. Hiányozni fog a szelleme, az izgalmas beszélgetések. De, ha netán ismét erre jár, kérem, nézzen be hozzám. Nagyon fogok örülni a látogatásának. Persze ki tudja, hogy meddig bírom ezt a kis műhelyt működtetni. Csak azért csinálom, hogy legyen valami értelme az életemnek. Ha ez nincs, akkor én sem vagyok. De az ilyen pillanatokért azt mondom, hogy megérte.
Kezet fogtunk, az öreg kicsit meghajolt, megbiccentette a fejét. Ahogy az ajtó felé fordultam, még egyszer a tekintetemmel lefotóztam magamnak a kis műhelyt, aztán ahogy kinyitottam az ajtót, az apró ajtócsengő még hosszan csengett utánam. Tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
Végre kicsit sütött a nap, kellemesen langyosra változott az idő. Azt gondoltam, hogy gyalog elsétálok az öreg asztaloshoz is. Neki is örökké hálás leszek, mert a legnehezebb időkben nagyon sokat segített. Közben búcsúztam a fáktól, a parktól, a műkőből épített fa utánzatú hidacskától, amin szinte naponta átsétáltam.
– Mit hozott megint? – kérdezte a mester, a szokásos kék asztaloskötényében, csípőre tett kézzel.
– Most nem hoztam semmit.
– Hát akkor mit vinne? – kérdezte gyanakvóan.
– Nem vinnék én semmit.
– Hát akkor miért jött? – tárta szét karjait, tenyerét kérdőn kifordítva.
– Búcsúzni jöttem. Holnap végleg visszautazom Budapestre, gondoltam, elköszönök magától, aki önzetlenül segített abban, hogy ebben a számomra idegen világban egy kicsit otthon érezzem magam.
– Nagyon köszönöm, de én nem csináltam semmit. Én csak levágtam magának a fákat, amit idehozott. Normál esteben csak két hónapra vállaltam volna, de mega olyan elszánt és határozott volt, hogy inkább elvállaltam azonnalra. Még most is pontosan emlékszem. Az a vicc, hogy én is meglepődtem magamon, a feleségemről nem is beszélve. Furcsa dolog ez. Évtizedek óta magának meséltem el először a családom történetét.
– Nem félt, hogy nem ismer eléggé, hogy egyáltalán bízhat-e bennem?
– Nem. Tudtam, hogy nem fog visszaélni a helyzettel, hogy nem fogja jelenteni, hogy kettőnk között marad. Valahogy éreztem. És meg kell mondanom, nem bántam meg, hogy elmondtam a történetemet. Hogy eljött hozzám elköszönni, számomra megtiszteltetés.
Ott álltunk egymással szemben. Én nyújtottam a kezem, de a mester hatalmas lapát tenyerével átölelt és magához szorított.
– Sok szerencsét és sikeres új és boldog életet Budapesten. Jó utat!
Megérkeztem. Végre Eszter lányomat is magamhoz ölelhettem. Meggyógyultunk… Kicsit elszoktam a pesti léttől. Ha a buszon valakit véletlenül meglöktem, németül kértem tőle elnézést. Néhány nap múlva hívtam a MÁV illetékesét, hogy mit tudnak a konténerről, amire azt közölték, hogy ők azán semmit. De ha nem viszem el időben, akkor kötbért kell fizetnem naponta.
– Mit kell fizetnem? Kötbért?! Nincs itt semmi kötelék. Vagy, ha mégis, akkor azért?
– Mi nem vagyunk raktár. Nálunk kötbért kell fizetni a tárolásért. Érti?
– Így már értem.
Négy nap múlva újra hívtam a MÁV illetékesét. Közölte, hogy már két napja ott a konténer és két nap kötbért már fel is számoltak.
– De hogy jut el a konténer hozzám, hogy kipakoljak?
– Az nem egyszerű. Meg kell beszélni a darussal – mondta az illetékes, de a „megbeszélni” szót erősebben megnyomta –, ő majd felemeli egy teherautóra a konténert, mert ugye a darus nincs benne az árban. Ha ezen túl van, akkor a teherautóssal is meg kell beszélni, érti ugye?
– Szóval borravalót kell adni?
– Hát, ha azt akarja, hogy kiszállítsák a konténert oda, ahová akarja és akkor, amikor szeretné, bizony ez a praktikus megoldás.
– És mi jön ehhez még?
– Ha már odaért magához a konténer, akkor ugye megint kell egy darus, aki a konténert leteszi a ház előtt, aztán oda kell szervezni egy vámost, aki ellenőrzi a konténer tartalmát. Csak ő nyithatja ki a lepecsételt ajtót. De utána csak négy órája van a kipakolásra. Aztán megint kell egy teherautó és egy darus, hogy visszavigyék az üres konténert. Szóval nem lesz olcsó.
– Nem lesz olcsó?! Mikor a szolgáltatást egyszer már amúgy is megfizettem?! – mondtam, és kicsit értetlenül álltam a kihívás előtt.
– Kérem, tessék rugalmasnak lenni, vagy ha nem tetszik, akkor menjen vissza az NDK-ba – hangzott a válasz.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett.
Rugalmasnak kell lenni… megérkeztem a valóságba. Akkor még nem tudtam, hogy Pestről Budára többe kerül a tranzakció, mint Babelsbergből Budapestre.
* * *
– Szervusz! De rég nem láttalak? Hogy vagy? Dolgozol? – kérdezte egy volt kollégám a filmgyár udvarán.
– És kivel dolgozol mostanában?
– Köszönöm, jól. És te?
– Jaj, ne is mondd! Most jöttünk meg Görögből, te, hogy ott milyen kurva drágaság van! Két hét pont elég volt. Nyaraltunk. Szerényen. Hoztunk néhány bőrkabátot, hogy visszajöjjön a túra ára. Na, megyek, mert dolgozni is kell, és el kell még passzolni a bőröket – mondta, sarkon fordult, és közben és jót nevetett saját magán.
A filmgyár személyzeti osztályán öt év alatt semmi sem változott. Ugyanazok a bútorok, a titkárnők, az illatok, a horgolt terítők a csővázas üvegasztalon.
– Kávét? Gyere, üljél le! Gratulálunk a diplomádhoz! – fogadott a személyzetis Szabó elvtárs. – Van valami elképzelésed? Mit szeretnél csinálni?
– Arra gondoltam, hogy visszamegyek a Könyves Kálmán körútra, a MAFILM Híradó és Dokumentum Filmgyárába, ott folytatom, ahol annak idején abba hagytam. Ott talán könnyebben elindulhatok.
– Rendben. Ezt magam is támogatom. Ennek nincs akadálya. Beszélek az ottani igazgatóval. Egyelőre asszisztensi munkakörben tudunk alkalmazni. Tudod, kell néhány önálló munka, hogy kinevezzünk. Mindenki így kezdi a főiskola után. A fizetésed nem lesz magas, de majd idővel az is emelkedik. Türelem, türelem!
– Persze értem, csak a gyerekemet el kell tartanom.
– Türelem, én csak azt mondhatom. Nem ígérünk semmit, de azt garantáltan betartjuk. Bocsánat, de jönnek hozzám. A kávédat majd kint megiszod – és mosolyogva, finoman kitolt az ajtón.
– Megjöttem! Itthon vagyok – mondtam a titkárnőnek, aki nyújtotta felém a kávét.
– Nem túl meleg.
– Köszönöm, de majd legközelebb. Sietnem kell, hogy utolérjem az álmaimat –mondtam. A lépcsőn leérve még mindig a titkárnőt láttam, kezében a kávéscsészével, ahogy kimerevítve ott áll, és semmit sem ért.
Az egykori stúdióban kedvesen fogadtak. Sokaknak fel sem tűnt, hogy nem láttak öt évig. Azok közül, akikkel azelőtt dolgoztam, nem mindenki örült, hogy megjöttem. A konkurenciát sehol sem szeretik. A stúdióvezető behívott, hogy mi az elképzelésem.
– Minél hamarabb önállóan akarok dolgozni – mondtam –, nyitott vagyok, minden érdekel. De alapvetően a magyar szellemi örökség feldolgozása izgat. Az a csoda, hogy mennyi zseniális felfedezés, találmány kötődik ide, amiről pont itthon nem tudják, hogy a mi közös örökségünk. Legyen szó a számítógépről, a C-vitaminról, a napelemről, a léghajóról, a helikopterről, a sugárhajtású repülőről, a Kalmopyrinről, vagy akár a kormányozható léghajóról. Azok izgatnak, akik megváltoztatták a világot. Nem beszélek a magyar művészekről, akik világszínvonalain alkottak. Szeretném a művészet erejével átadni a tudást, a film nyelvére lefordítani, amit eddig a többség a hagyományos úton nem érhetett el. Engem ez érdekel igazán.
– Szép elképzelés. Kezdetnek nem rossz. De rohadtul nehéz lesz! Ez a mai valóság nem erről szól. Azt tanácsolnám, hogy kicsit fogjad vissza az energiádat. Próbálj alkalmazkodni, és gyakorolj a túlélésre! Ha beütne az első sikered, azonnal megszületik majd az ellentábor, akik gondoskodnak arról, hogy a dolgok ne legyenek olyan egyszerűek. Ha itt valamit el akarsz érni, lépjél be a pártba! Az sokat segíthet. De hadd kérdezzem meg, ha akarsz felelsz rá, ha akarsz nem, miért jöttél vissza? Miért nem maradtál Németországban?
– Tudom, hogy hülyén hangzik, de nekem a magyar kultúrához van közöm. Én magyar filmalkotó akarok lenni, Magyarországon. Itt vagyok otthon, ameddig csak lehet.
– Jól van. Akkor dolgozzál! Itt van egy nagyon fontos film. Te lennél az operatőre. Kornis Gábor rendezi, akit jól ismersz, azt hiszem, kedvelitek egymást. Vele már beszéltem. Örül neked.
– És mi a téma?
– Ez egy nagyon fontos oktatófilm. A témája a betonacél szerelése. A többit beszéljétek meg Kornissal.
Kornis Gábort szinte gyerekkorom óta ismeretem. A szüleim jóban voltak a családdal. Egy igazi értelmiségi, profi rendező, nagy álmodó és végtelenül rendes ember. Hogyan fogok neki megfelelni? Tudom-e, hogy mi vár rám? Mint segédoperatőr sok hasonló filmben dolgoztam. De itt nekem kell bizonyítanom, hogy jól döntött, amikor bizalmat szavazott nekem.
A forgatás helyszíne egy Pécs melletti üzem volt. Lementünk terepszemlére, hiszen egy ilyen filmhez sok-sok filmtechnika kell. De hogy mennyi, azt csak akkor tudjuk eldönteni, ha láttuk, hogy hol kell majd dolgoznunk.
Egy végtelenül ledurrant üzemcsarnokba vittek be, ahol kosz, korom, vaspor, rozsda tapadt a falakra, a gépekre, a padlózatra.
– Nem művészfilmet készítünk. Minden lényeges technológiai folyamatnak látszania kell – mondta a rendező, csak úgy maga elé.
– Nem gond. De ide rengeteg lámpa kell. Arról nem is beszélek, hogy rendet kellene tenni a forgatás előtt.
– Ezt hogyan érti? – csattant fel a helyi szakértő.
– Ezt úgy értem, hogy le kell pucolni a gépeket, le kell meszelni a képen látható falakat, A képen felbukkanó munkásoknak új munkaruhát kellene felvenniük, ki kell pucolni a cipőjüket, fel kell venniük egy védőkesztyűt, az előírásnak megfelelő védőfelszerelést, és akkor még egy kockát sem forgattunk.
– De ez egy közönséges oktatófilm! Ebben csak a technológiát kell bemutatni – mondta a szakértő, aki szemmel láthatóan egyre idegesebb lett.
– Igen, éppen azért, mert egy oktatófilm, a munkakultúrát is illene oktatni – mondtam halkan.
– Hű az anyját, erre nem is gondoltam, de minden hasonló műhely ilyen errefelé – mondta, és látszott, hogy nem lelkesedik a felvetésemért. A fenének kellett nekem ezt a munkát elvállalni! De tudja mit, elintézem. Viszont csak közvetlenül a forgatás előtt lehet megcsinálni, mert két nap múlva ugyanígy fog minden kinézni, mint most. Ez nem egy steril műtő. Ez egy átlagos magyar munkahely.
A gyártásvezető, akivel már régebben is dolgoztam, csak fogta a fejét. Hány lámpát kell hozni, hány világosítót, akiknek szállást, napidíjat kell biztosítani. Nem lesz olcsó.
– Az a baj, hogy erre a filmre alig van pénz.
– De nekem akkor is ki kell exponálnom a jelenteteket.
– Igen. Gábornak igaza van. Lámpa nélkül itt nem tudunk dolgozni – védett meg a rendező.
A szakértő megmutatta a technológiai folyamatot. Elmondta, mi a fontos, minek kell látszania, de ami fontosabb volt, hogy minek nem szabad látszani a képen.
Megállapodtunk a forgatás időpontjáról. Elköszöntünk.
– Na, mi a véleményed? – kérdezett Kornis, amikor elindultunk visszafelé.
– Látok magamban néhány képsort. Jó lenne a folyamatot egyszer végig követni. Tényleg, mennyi anyag van erre a filmre? – kérdeztem a gyártásvezetőt, aki éppen sofőrként próbált kiutat találni a városból.
– Nem sok. 1200 méter fekete-fehér negatív.
– Mennyi?!
–1200 méter.
– De hát abból nem lehet filmet csinálni! – méltatlankodtam. – Én Babelsbergben egy operatőrgyakorlatot nem kezdetem el ennyi anyaggal! Ez semmi!
– Itt ez van. Ebből kell megcsinálni. Tanulj meg spórolni! Itt nem tudsz kísérletezni. Biztosra kell menned. Látsszon a vásznon! Ez a lényeg.
A rendező, Kornis Gábor hallgatott. Ő sem tud semmit sem kipróbálni. Részvéttel nézett rám, és némán széttárta karjait.
A kocsiban hangosan számoltam.
– 1200 méter, az elvileg negyven percnyi anyag. Abból a befűzések, indulások, elvisznek minimum 120 métert, vagyis legalább öt percet. A kész film tervezett hossza 18-20 perc. Vagyis nincs meg a kétszeres nyersanyagmennyiség.
– Neked igazad van. De akkor is ebből kell kihozni a filmet. Majd mindet lepróbáltok, kiszámoltok és akkor elég lesz – dörmögött a gyártásvezető a volán mögött.
– Megoldjuk, Lacikám, csak az utat figyeld, mert szeretnénk ma még épségben hazaérni! – nyugtatta a kedélyeket Kornis, a rendező.
A forgatásra valóban kimeszelték a műhely falait. A munkások új munkaruhát és kesztyűt kaptak. A gépeket is letakarították. A baj csak az volt, hogy a főfalra egy hatalmas vörös drapériát szegeztek fel, amelyen az állt: Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!
– Ez a múltkor még nem volt itt. Miért tették fel? – kérdeztem a helyi szakértőt.
– A pártirodáról leszóltak, hogy ha jönnek a filmesek, akkor ezt tegyük fel. Hát feltettük, mert nem akartunk kellemetlenséget. Tudja, hogy ez mifelénk hogy van.
Szegény Kornis Gábor a fejét fogta, most mit csináljon. Néztünk egymásra. Az biztos, hogy ez a filmben nem maradhat. Nem csak ronda, de elvonja a figyelmet a lényegről.
– A pártiroda azt is megmondta, hogy hová kell feltenni? – kérdeztem nagyon udvariasan a szakértőt.
– Azt így konkrétan nem mondták, csak, hogy látszódjon a filmben.
– Jó, akkor az lenne a kérésem, hogy az ellenkező falra tegyék fel, az sokkal elegánsabban mutat majd – mondtam nagyon halkan, és főleg mosolyogva.
– Ha azt mondják, hogy ott jobban mutat a filmen, akkor mi áttesszük, ez nem lehet gond.
A stáb világosítói beálltak segíteni az átszerelésnél. Tudták, hogy jó magasra kell rakni, hogy még véletlenül se kerüljön be a képbe. Tudták, hogy a nagytotálokat a transzparens alól készítjük majd, a műhely ellenkező oldalát fotografálva. Alig kezdtük el a forgatást, megjelent három öltönyös elvtárs. Jöttek megnézni, hogy hogyan készül a film. A szakértő bemutatott minket. Ők azok, akik pártbizottságról… Vettük a lapot. Szanyi Árpád segédoperatőrnek halkan csak annyit mondtam, átállunk, és ő azonnal kapcsolt. A kamerát átvitte a másik oldalra, ahonnét a transzparens jól látható volt.
– Belenézhetünk? – kérdezték az elvtársak.
– Mibe szeretnének? – kérdezett vissza a rendező. Szanyi értette a dolgát. Jó magasra húzta fel a kamera állványát.
– Hát a kamerába! – válaszolták az elvtársak.
– Persze, tessék csak nyugodtan, csak vigyázzanak, ne változtassák meg a beállítást!
– Vigyázni fogunk! – mondták. Aztán mindenki lábujjhegyre állt és úgy ahogy tudott, belenézett a kamera a keresőjébe. Sokat nem láthattak, csak azt, hogy az általuk preferált vörös transzparens jól látszik. Megelégedve búcsúztak, és további jó munkát kívántak, mi pedig elkezdtünk végre forgatni. Remek volt az összhang. Kornis Gábor pontosan tudta előre, mit szeretne látni, mit, mivel, hogyan tudja majd összevágni a folyamatot. Én, szinte minden beállításnál, azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet a csúnyából szépet csinálni? Hogyan lehet a hátrányból előnyt kovácsolni. Mert hátrányok, azok voltak. Az egész olyan kaotikusnak tűnt: a kép nyelvére kellett lefordítani egy technológiai folyamatot azok számára, akik majd a mi filmünkből tanulják meg, hogyan készül a betonacél szerelése.
Másnap reggel, amikor megérkeztünk a forgatás helyszínére, újabb meglepetéssel vártak a műhely dolgozói. Az üres falra egy újabb transzparens volt felszerelve, amelyen az állt: Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt!
– Ez mi? – kérdeztük kissé indulatosabban.
– Az elvtársak tegnap visszajöttek és azt mondták, hogy nem lehet üres az a fal sem. Május 1-ről maradt egy transzparens, azt tegyük fel. Hát, ha annyira fontos, akkor mi feltettük. De jó magasra tettük, hogy jobban látszódjon – mondta a műhelyfőnök, aki csak sejthette, hogy a korszakról sokat mondó felírat nem nagyon fog látszani a filmben.
A forgatás gyorsan ment. A látvány viszont siralmas volt. Az volt az érzésem, hogy a munkások semmi szépet nem találtak a munkájukban. Próbáltam a folyamatokra figyelni, de óhatatlanul néha be kellett komponálni a szerelőket is. Az arcok mindent elárultak. Az egész olyan kényszer szülte munka volt. Mintha büntetésben lettek volna. Bizonyos szempontból meg is értettem őket. Nem volt se elszívó, se takarítás. A rozsdás por a nap végére beleitta magát az ember bőrébe. Óránként kellett tisztítani a kamerát és az optikákat is.
– Főnök! Ezt nézze meg, ezt mind a kamerából pucoltam ki – mutatta a szarvasbőrre rakódott vastag port a segédoperatőr a rendezőnek.
– Gyorsan csináljuk meg, mert ez a tüdőnkbe is beleszáll – kontrázott a gyártásvezető.
– Amennyire lehet igyekszünk, de fel kell dolgozni a technológiai részleteket.
Hirtelen csend lett a műhelyben. A gépek leálltak. A melósok kimentek. Ebédszünet. Fél óra nyugalom. Volt, aki otthonról hozott szalonnát evett kenyérrel, mások rántottás kenyeret csomagoltak ki valami színes hetilapból. Ettek, ittak, rágyújtottak. A többség még a kezét sem öblítette le.
Arra gondoltam, hogy Babelsbergben az ebéd, a tízórai elfogyasztása szent volt. Minden műhelyben volt egy tiszta sarok, ahová le lehetett ülni, volt folyóvíz, volt szappan, volt kéztörlő. Itt csak koszos üres sarkok vannak. Csak munka van. Körülmények nélkül. Aztán az egyik munkás odalépett hozzám.
– Maguknak gyakrabban kéne idejönni. Évek óta nem volt ilyen rend a műhelyben. Évek óta nem volt rajtunk új munkaruha. Ha egy melós innen elmenne orvoshoz, biztos, hogy azonnal kiírnák betegállományba. Itt mindenki tüdőbeteg lesz egy idő után. Estére vasat köp.
– Ha szabad kérdeznem, akkor miért csinálják? Miért dolgoznak itt, ha ilyen lehetetlenek a körülmények?
– Jó kérdés. Mert ezt szokták meg. Máshol sem jobb. A többségük betanított munkás. Nincs se iskolájuk, se szakmájuk. Ők a mai munkásosztály. Remekül lehet őket irányítani. Ha azt mondják nekik, hogy tizenkét órát kell dolgozni, nem kérdeznek vissza, hogy jó, de miért is, meg, hogy mennyiért? Nem szokták elmondani, de az elmúlt évben négyen haltak meg csak ebből a műhelyből. Szóval, nem egy életbiztosítás itt dolgozni.
– És maga miért csinálja? – kérdeztem a fickót, aki kortalan volt, szikár, sok ránccal a szeme körül, amit a rárakódott por még jobban felerősített.
– Nem szoktam róla beszélni, de nálam ez kényszer. Halálos gázolásért ültem. Egy éve szabadultam. Vissza kell kapaszkodnom a normális életbe. Itt ez a kapaszkodó adódott. Egy darabig még csinálom, aztán tovább állok. Gépkocsivezető voltam. Talán egyszer visszakapom a jogosítványomat, és elmegyek kamionosnak.
Hirtelen megszólalt egy távoli duda. Egyre több gépet kapcsoltak vissza, egyre hangosabb lett a műhely környéke.
– El kell köszönnöm, vége az ebédszünetnek. Örültem, hogy meghallgatott. Megyek vissza melózni. Szóval jöjjenek gyakrabban, ha lehet.
Mi is visszamentünk a gépsorokhoz, hogy felvegyük a szükséges képsorokat. A szakértő magyarázott, hogy mi az, aminek nagyon nem szabad látszania. Nem gond. A filmeseknek van egy mondásuk. Ami nincs, az nem hiányzik. De, ami van, annak látszania kell.
A film vágása elkészült. A filmgyárban szokásos elfogadáskor a teljes stúdióvezetés ott ült a vetítőben. Ott voltak a minisztériumból a megrendelők, a szakértők. A film elfogadása azt jelentette, hogy még nincs a narrátor szövege színész, vagy bemondó hangján felvéve, még nincs eleje-vége főcím, nincs a képek alatt zene. Mindez azért, hogyha bárkinek kérése, kifogása van, még lehessen a film véglegesítése előtt változtatni. Általában a rendező olvassa fel a narrátor szövegét, a film vágójának segítségével, aki ott ül mellette, és egy ceruzával a megfelelő helyen koppant egyet az asztalon, hogy mikor kell a megfelelő szövegrészt mondani. Ez főleg egy oktatófilm esetén fontos, ahol a meghívottaknak garantáltan lesznek ötleteik, korrekciós javaslataik. A rendező, az operatőr, a vágó itt vizsgázik először a munkájával. Az esetek nagy részében valami korrekció mindig bejön. Nem lehet előre tudni, hogy kinek mi tetszene, kinek mi fontos, ki mire gondol majd. Éppen ezért sokan különböző trükköket találnak ki, hogy maga a film ne sérüljön a meghívott szakértelem jóvoltából. Volt olyan kolléga, aki minden filmjébe bevágott egy vonatot, ami a legváratlanabb pillanatban átrobogott a képen. Senki nem értette, hogy mi a funkciója. Viszont a fontos mondatokról, jelenetekről jól elterelte a figyelmet. Az esetek nagy részében a trükk bejött. Az elfogadáson az illetékes elvtársak, nagyon udvariasan elkezdték a vonatkérdést körbejárni. Senki nem merte bevallani, hogy nem is érti, minek oda ez a jelenet. De a beszélgetés végig a vonat szükségességéről szólt. A döntést megfogalmazó pedig a végén megkérdezte, hogy a rendezői koncepció nem sérülne-e nagyon, ha azt a jelenetet kivágnák. A rendező persze eljátszotta a tört szárnyú hattyút, és könnyek között vállalta, hogy ha nemes grémium netán úgy dönt, akkor ő kivágja a vonatos képsort. A végén mindenki nagyon meg volt elégedve. Főleg az alkotók, hogy a film úgy ment át, ahogy ők szerették volna.
A mi filmünk esetében ilyen trükkre nem volt lehetőség. A minisztériumi emberek szakmai vitákat folytattak a helyi szakértőkkel, és sok bonyolult körmondatot szerettek volna, nehezen érthető szaknyelven. Ilyenkor nem szabad beleszólni a nagyok dolgába. Vitatkozzanak csak. A végső döntés úgy is a rendezőt illeti meg.
Csak azt ők még nem tudják. A végén megállapodtak a legvégső szövegben, ami nagyjából ugyanaz maradt, amit a rendező megírt. A film átadásához zárszót az illetékes minisztériumi ember mondott, hogy mennyire örül és milyen nagy szükség van erre a filmre. Külön kihangsúlyozta, hogy végre született egy olyan oktatófilm, ahol nem csak a technológia látszik, hanem a szocialista munkakultúra is, ami követendő példa lehet mások számára is.
– Én most megmondom őszintén, javasolni fogom a kollégáimnak, hogy menjenek el oda, és tanulmányozzák ezt a kiváló üzemet, mert ez lehet a követendő minta. A filmből érződik, hogy jeles szakértők gondos előkészítése meghozta a várt eredményt. Úgy a minisztérium és a magam nevében is gratulálok az alkotóknak, hogy elkészítették ezt a korszakteremtő filmet, amit részünkről elfogadottnak nyilvánítok. További jó munkát a véglegesítéshez! Már nagyon várjuk a kész kópiát.
– Mi is nagyon örülünk, hogy elkészíthettük – válaszolta a stúdió vezetője. Ha véglegesítettük, jelezni fogjuk önöknek.
– Jó volt együtt dolgozni! – mondta a helyi szakértő, aki már kigombolta az ingét, meglazította a nyakkendőjét és nagyon megkönnyebbült.
– Sokat tanultam a közös munka során. Nem hittem volna, hogy a képnek ilyen ereje van. De megmondom őszintén, nem örülnénk, ha ezek hozzánk járnának mintaüzem látogatásra, hála magának.
– Ezt nevezem dicséretnek – nevetett Kornis Gábor, aki ki tudja hányadik filmjének elfogadásán volt már túl.
– Ne add fel, maradj meg olyannak, amilyen vagy! Erre a rövid időre nincs értelme megváltozni! Tudod, nekem még mindig minden film egy kihívás. Fontos, hogy jó legyen, hogy megvalósíthassam azt, amit szakmailag meg lehet, és meg is kell tenni. Az ilyen munkákat nem fogják tanítani, nem kerülnek be a filmtörténeti alkotások közé. De ez a szakma. Ilyen filmekből van ma a legtöbb. Igazán sikeres film, ha úgy tetszik, művészi produktum, csak néhány adódik egy élet során. Nekünk az a dolgunk, hogy mindenből filmet tudjunk készíteni. Ez a mesterségünk. És ha tetszik, ha nem, mi ebből élünk.
A Kossuth- és József Attila- díjas költő és műfordító legújabb kötete a hazai memoárirodalom különleges hajtása.
Benne a 87 éves szerző – inkább a visszatekintés, mint az összegezés szándékával – emlékezik vissza hét évtizedes irodalmi és közéleti pályájára.
A könyvet kettős tükör teszi izgalmas olvasmánnyá. A két tükör – a költő visszaemlékezése pályatársaira és barátaira, illetve a pályatársak megemlékezései őróla – mintegy szembesíti a szerzőt hajdani és mai önmagával. E kettős tükröztetés („pályatársak rólam, tőlem”) kísérlet egy olyan ember gazdag és szerte ágazó életpályájának rekonstrukciójára, aki egész életében – ahogy írja: „nemcsak magyarul, hanem magyarán is… egyenesen, mint a kaszasuhanás” – kiállt a társadalom kiszolgáltatott többsége mellett.
Az egyik tükör: a dedikációk, a kortárs alkotók – élők és holtak – ajánlásai Baranyinak saját műveiken (89 könyvajánlás fénymásolatát tartalmazza a kötet az 1958 és 2023 közötti időből, ezeket egészítik ki a kortársak által a szerzőről írt rövid glosszák és pályaképek). A másik tükör: Baranyi reflexiói mindezekre. S ezekben a versben vagy prózában írt szövegekben tárul fel az Olvasó számára a költő gondolatiságának minden szépsége és mélysége, ahogy a dedikációk kapcsán emlékezve, mintegy felírja sorstársait „a kor falára”.
Mind eközben kétség támad bennünk: mennyiben képes ez a rövid szövegeket egymás mellé sorozó technika egy ilyen gazdag életmű lefedésére? A cím – Hova érkeztem? – azt az érzést kelti, mintha a szerző egyfajta korrajzot is akart volna adni pályája hét évtizedéről, a művészet közállapotairól, az irodalom és a hatalom viszonyáról. Ám a könyvben a kort (az írók kapcsolatait egymáshoz és a hatalomhoz) laza hálóként csak Baranyi személye fogja össze, valamint a reflexiók elszórt utalásai, mintegy feltételezve az Olvasó bennfentes korismeretét. De mindenképp magával ragadó az a „józan mámor”, mellyel szerzőnk a hajdani kortársak alakját felidézi mai bölcsességének visszfényében. Az ítészek már ifjúkorában hangsúlyozták Baranyi lírájának politizáltságát, baloldali elkötelezettségét, sodró közéletiségét, s ez mit sem változott az idő múlásával. Ars poeticáját most a kötet bevezetőjében így foglalja össze: felbátorítani, magabiztossá tenni „azt a tétova moccanást az emberi lélek legmélyén, amely fogyasztógépből újra emberré válni ösztökél.” Keserű, de nagyon szerethető hitvallás! Az összegyűjtött dedikációkból kiderül, hogy Baranyit a kortársak közül sokan szerették, becsülték, mert emberi attitűdje, mely líráját is átsugározza, a politikai nézeteitől függetlenül is szerethető. Mester Ákos írja róla a kötetben: „Ő valóban ahhoz az oldalhoz tartozik, amelynek fontos a tisztesség, a bátorság, a szolidaritás, az érzelmi nyitottság, a derű, a reneszánsz életöröm”. (Ennyi)
Igen: Baranyi a politizáló költőnek, a poeta doctusnak azt a ritka változatát jeleníti meg, akinél a harcos baloldaliság sose kerül ellentétbe a humánummal, nem úgy, mint a vele együtt induló Tűztánc-nemzedéknek – ahogy írja – „a damaszkuszi úton tülekedő” némely tagjánál. „Vértben, szablyával” lépne fel ma is az emberi jellemhibák és a hatalom packázásai ellen, miközben némi melankóliával kell megállapítania: „a világ nekem se engedte, hogy megváltsam”. Mégis boldog, hogy tanúja lehetett
annak a történelmi mozdulatnak,
mely azokat próbálta felemelni,
kiket porig alázott s megtiport a
századokon átcsörtető szegénység.
(Epiprológus Hámori István Péternek)
A dedikálókhoz írt reflexiók kétségkívül a könyv legérdekesebb részei. Bepillantást engednek a szerző mélyvilágába, miközben felidézik sok irodalomtörténeti nagyság emberi és művészi habitusát. Az Olvasó, ha némileg jártas a kor (korunk) magyar irodalmában, megrendülve érzékelheti az elmúlt hetven évben az irodalom berkeiben történtek – alkotók és művek – múlandóságát, de egyben élvezheti is Baranyi lírájának nyelvi szépségét, gondolatainak filantrópiáját.
Nem kevésbé izgalmas a cím kérdőjele: Hova érkeztem? Milyen világba érkezett Baranyi Ferenc, hét évtizedes pályája csúcsán?
Nem meglepő, hogy a kötet egésze azt sugallja: nem lett jobbá a világ. De „az örök trubadúr”, „az útbaigazító mester”, ahogy Gyimesi László nevezi őt a róla szóló pályaképben (Vértben, szablyával), összeszorított foggal, akár egy magányos bozótharcos, küzdött és küzd tovább egy emberibb jövőért:
Páncélomat nincs mód levetnem,
de holtomig azon leszek,
hogy tiszta szándékkal hitessem,
amiben én már nem hiszek.
(Tiszta szándékkal)
Maszada erődjének utolsó védője se lehetett ennél büszkébb és keserűbb! Tiszta szándékkal nem hinni: a bölcsességnek az a foka, mely az ember látóhatárát nemzedéknyi idővel szélesíti: az eszme s a cél megőrizve, jöjjenek az újak, a nálunknál jobbak…
„Szavaid már önálló életet élnek” – írja Török Nándor, szerzőnket köszöntő pályaképében (Vivát, Baranyi!). Nem az a fontos immár, hogy mi is higgyünk a győzelemben, ha szavaink ereje, megőrződve az utókornak, képes lesz hatni és formálni a jövőt. Ahogy a Jevtusenkóhoz szóló replikájában áll:
Mi vesztesként halunk meg, Jevgenyij,
de nyert velünk még így is a jövendő.
(Harc és játszma)
De mit tud minderről a jelen?
A Hova érkeztem? Baranyi Ference a könyv zárszavában (Az utolsó (?) szó jogán) azzal fenyegeti olvasóit, hogy ez a könyve az utolsó. Immár ne várjon tőle senki dalt. Az indokát régen papírra vetette már:
„…hisz végét járja minden,
amiért érdemes volt verset írni!
(Epiprológus, 2000)
Ez a kései Vörösmartyra hajazó keserűség ott lappang benne tehát, legalábbis a Hámori István Péterhez írt Epiprológus óta, melyet az se oszlat el, hogy – újra „az utolsó szó jogán” – bevallja: szinte már naponkénti rítus, hogy valaki felrakja valamelyik versét az internetre…
Sejti hát a költő: még sincs itt az ideje a zárórának! Baranyi Ferencnek, a trubadúrnak, lesz még dolga elég e földi világban… (Baranyi Ferenc: Hova érkeztem? Pályám hét évtizede. Hungarovox Kiadó, 2024.)
Ballai László új arcát mutatja felénk, olvasók felé. Eddigelé novellásköteteit, regényeit, verseskötetét ismerhettük csupán, most azonban drámaköltőként is bemutatkozva, egy drámakötettel lepte meg a közönséget, jelen kötet már a 21. könyve az írónak, költőnek.
Az Élektra nem előzmény(ek) nélküli mű. Mint az a hátsó borító szövegéből is kitűnik: „A hatvanéves Ballai László drámai trilógiával ünnepel – amelynek darabjai évtizedek során szilárdultak egymás mellé –, megidézve az irodalom legnagyobb korszakát.” Tehát évtizedekről beszélünk.
A szerzőnek a regényeiben több esetben fontos „elem” a dráma. Többek között az Az arcmás című, Görgeyről Arthúrról szóló regényében található egy komplett dráma, Görgey Arthúr címmel, melynek szerzője nem más, mint „Kiss Miklós”, vagyis maga… Ballai László. A Magyar odüsszeia című regényében szintén található egy színmű-töredék, Pénelopeia címmel, melynek szerzője „Szigeti Béla”, azazhogy: Ballai László…
Lássuk akkor magát az Élektrát. Három darabot foglal magába. Első: az Odüsszeusz a tragédiában; második az Ithaká; míg a befejező darab: az Élektra. Az Odüsszeusz a tragédiában jelzi, mennyire is foglalkoztatja Odüsszeusz a szerzőt. A Magyar odüsszeia című regénye 2015-ben jelent meg, az Odüsszeusz a történetben című novelláskötete 2021-ben. Kijelenthető, hogy a szerző ismeri Homéroszt – és gyorsan tegyük hozzá: is.
Történik az alvilágban – írja a szerző a szereplők felsorolása után, és ezzel mintegy a(z alap)hangulatát is megadja a kibontakozó drámának, az Odüsszeusz a tragédiában címűnek. Kortalan. Mint minden művészet. Akár bő kétezer éve is írhatták volna. Lehetne az is a címe, hogy: Odüsszeusz tragédiában – van. Vagyis: gondban, bajban. „HAJÓS (…) már leszakad a vállam. / ODÜSSZEUSZ Egy emsétől? Hermész szent állatát, a kost magam viszem. / HAJÓS Egy tolvaj istenét? Rögvest dobd el, uram. / ODÜSSZEUSZ Hermész a lélekvezető. Ne káromold, mert nem jutsz át az alvilágba, majdan, és lelked, mint iszony lebeghet csak világok között. / HAJÓS Sokat nem tévedek, uram, ha azt mondom, ez már az alvilág. / ODÜSSZEUSZ Nem tévedsz. / HAJÓS Mi rosszabbal fenyegethetsz? ODÜSSZEUSZ Nem fenyegetlek. Csak tiszteld isteneinket. HAJÓS Tisztelem. De miképpen kerültünk ide? / ODÜSSZEUSZ Hellász nagykirályi jogara miatt, amelyet Héphaisztosz, a kovácsisten remekbe formázva nyújtott át Zeusznak. Képzeld el az élet, az uralom és a boldogság rajzolatait aranyban.” (7.-8.) És megjelennek előttük a holtak: „HAJÓS Ó jaj, uram, gyülekeznek az elhunytak, mily iszonyú sereg, töredékét sem láttuk Trójában ekkora csapatnak, csak hát ki állt ki új csatába vértől foltos páncélzatban? És egyre jönnek. Gyötrött életű aggok, és jaj, mennyasszonyok, akik a nászi ágyat kényszerültek rideg ravatalra váltani. // Lelkek lebegnek a gödör fölé. // Mily rettenet. / ODÜSSZEUSZ Csak holtak. / HAJÓS Hát ez az. / ODÜSSZEUSZ Nem árthatnak neked. Vond ki a kardod te is, s hajts mindenkit tova, Teiresziászt várjuk.” (14.)
Az Ithaká című második drámában, más helyen, más időben folytatódik az „odüssziája” Odüsszeusznak. Ugyan már nem az alvilágban, de közel áll hozzá, ha nem is ahhoz, hogy megöljék, de a helyzete és megjelenése így is drámai – veszélyes.
Odüsszeusz házában játszódik e dráma. A két (anti?) „főhős”, Eurümakhosz és Antinoosz egész egyszerűen eltulajdonítják a távollévőnek vagy halottnak hitt Odüsszeusz házát vagyonát, sőt hatalmát. Mindent és mindenkit magukénak tekintenek. Egy idő után azonban félni kezdenek. „EURÜMAKHOSZ És ő? Ha megjön? / ANTINOOSZ Mit zagyválsz? Mélyben pihen. / EURÜMAKHOSZ Csak azt lehet biztos, hogy fürge gályánk és húsz emberünk pihen a hullámsír ölén, kit elfogására s öblös Phorküsz körül vigyázni küldtél. / ANTINOOSZ Engem vádolsz? / EURÜMAKHOSZ Nem, csupán… / ANTINOOSZ Csupán? / EURÜMAKHOSZ Csak félek. / ANTINOOSZ Tőle? Hisz mi gondja van hazája, Ithaká népére, hogyha húsz évig felé se néz. / EURÜMAKHOSZ Tehát szerinted él. Mi lesz, ha nem pihen, vesztünkön fárad… / ANTINOOSZ És talán már itt ólálkodik. Gyakran hiszem, hogy árnyát látom. Gigászi az alak.” (75.-76.)
Odüsszeusz valóban előkerül. És rendbe tesz mindent. „ANTINOOSZ És a héroszok, akik veled indultak el kincses Tróját feldúlni, merre nyugszanak? Ezren vesztek oda, anyjukat, vajh mivel, milyen olcsó mesével vígasztalod? / ODÜSSZEUSZ Ők hősi harcban estek el, dicső nevet szerezve, mely még ezredév után is zeng a dalnok ajakán. De ki énekli meg a trágyalét, amelyben te s a híveid falánk disznóként hengergőztök hangosan?” (101.)
A harmadik, kötetzáró és kötetcímadó darab, az Élektra, egészen más, mint az azt megelőző két színmű, mégis kitűnően passzol a többihez. Úgy hat, akár egy vidám finálé. Meg nem mondaná senki, hogy az Élektra – egy 16 éves gimnazista alkotása. Pedig így van. Írója nem volt még egészen 17 esztendős, amikor a Radnóti Gimnáziumban, ahol tanult, be is mutatták, 1980-ban – a szerző közreműködésével, aki az „I. Görög” szerepét játszotta, sikerrel.
Érdekesen alakul a darabok megírási sorrendje: Odüsszeusz a tragédiában, 2023-ban; az Ithaká, 2008-ban; és ahogy fentebb már írtam, az Élektra, 1980-ban készült.
Kamaszos csínyekkel teli a színmű. Mégis, érezzük, hogy bizonyos koraérett tudással alkotta meg a „siheder” író – és nem lehet kétségünk afelől, hogy jókedvében. Szellemes, nincs benne pátosz, könnyed, laza, abszurd. És semmi sincs úgy, ahogy azt előre elképzelhetnénk. „Történik Argoszban” – írja a szerző. Idő – mondhatnánk: – valamikor mostanság…. „MÁSODIK GÖRÖG Rágyújtunk? / ELSŐ GÖRÖG Nem bánom. / MÁSODIK GÖRÖG Megkínálhatom szivarral? (Megkínálja.) / ELSŐ GÖRÖG Köszönöm. (Kivesz egy szivart a szivartálcából, rágyújtanak.) Rendkívül finom. Milyen fajta? / MÁSODIK GÖRÖG (zavartan) Őszintén szólva, nem is tudom. Zeusztól kaptam ajándékba. / ELSŐ GÖRÖG Igen, már én is kaptam szivart tőle. Nagyon finom dohányáruja van. / MÁSODIK GÖRÖG Ha valaki, ő ért a szivarokhoz.” (116.) Élektra is előkerül. De nem mint szereplő, hanem egy beszélgetésben: „MÁSODIK GÖRÖG Hát Élektra? / ELSŐ GÖRÖG Élektra… (Legyint) Összefutottam vele egyszer. Másról sem volt szó, mint arról, hogy mennyire rossz a helyzet, milyen rohadt alak ez az Aigiszthosz, és Klütaimnésztra is micsoda aljas némber. Meg hogy mi módon kellene elintézni őket, és Élektra már mindent előkészített, csak még vár valakire, aki végrehajtja a tervét. De hát az effajta női beszédet nem lehet komolyan venni. / MÁSODIK GÖRÖG Nem. Én meg sem hallgatom Élektrát. Már a hangja felidegesít.” (122.-123.) És egyéb mókák: „MÁSODIK GÖRÖG Nézzük csak, Oresztész. Hogy megnőtt. / ELSŐ GÖRÖG Piros foltok vannak a zakóján. Vajon mitől? / MÁSODIK GÖRÖG Biztosan eperkompóttal leöntötte az egyik szolga.” (128.)
Ez a remek drámakötet is bizonyság arra, hogy ha az ókori görög irodalmat, mitológiát olvassuk, és vesszük mércének, (még) mindig van onnan merítenivaló. És nem csak a drámába. Hanem például a filmművészetbe. Az Odüsszeusz a történet című novelláskötetében, Az első rendezés című novellájában a szerző a következőképpen fogalmaz: „Mert a görög mitológiából lett a nyugati irodalom. Minden modern filmhős visszavezethető egy-egy Homéroszból, Aiszkhüloszból és Euripidészből származó figurára, akikbe aztán ki-ki jelleme szerint magára ismer.” És ez így is van.
Amíg Nyugat a Nyugat.
* * *
Újabb könyve megírásával érdekes kísérletre vállalkozott Ballai László. „Trilógiájában”, alaposan átalakítva, színpadra alkalmazza az antik görög irodalom néhány remekművét. Azonnal fölmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy mi lehet ennek a célja. A világirodalom ismert műveinek átdolgozása egyébként nem ritka jelenség. Az írók rendszerint akkor alkalmazzák a módszert, ha vele valami mást, többletet, modernebb szemléletű mondanivalót akarnak kifejezni, ehhez használják fel a közismert művekből kölcsönzött elemeket.
A trilógia első darabjának címe Odüsszeusz a tragédiában. E témáját a szerző az Odüsszeia 11. énekéből vette, illetve a mű annak átdolgozása. Ez a rész egyébként az eposz különös darabja, a fordító Devecseri Gábor szerint lehetséges, hogy eredetileg önálló elbeszélő költemény volt, és az Odüsszeiában későbbi betoldás.
Ballai Lászlót láthatóan foglalkoztatja Odüsszeusz alakja. 2021-ben novelláskötetet jelentetett meg Odüsszeusz a történetben címmel, amelynek címadó novellájában szintén átformálja az antik történetet, hőse visszatér Kalüpszó nimfához, mert húsz évi távollét után már nem érzi otthonának az ithakai királyi palotát.
Trója alól hazatérőben Odüsszeusz, hosszú vándorútja során az alvilágba is elvetődik, ahol a holtak árnyaival találkozik, és Teiresziasz a vak jós feltárja előtte a jövőt, elmondja, mit kell tennie, hogy szerencsésen hazaérjen. Ennek a résznek a formai megoldásai is rendhagyóak. A prózai szöveg olykor, szinte alig észrevehető átmenettel, időmértékes verselésre vált, a szerző néhol szó szerint idéz az Odüsszeiából egy-egy, vagy néhány sort, azután prózában folytatja. Odüsszeusz például egy helyen így szólal meg :„Hírneves Átreidész, sereget vezető Agamemnon”, majd a mondat prózában folytatódik. A prózába tördelt időmértékes idézet néhol több soron át tart: „Tán a hajóhaddal sújtott le a mélybe Poszeidón, / vészteli fúvását felverve a vad viharoknak? / Vagy pedig ellenséges nép kaszabolt le a földön….”
Annál meglepőbb, hogy más helyeken kiszólásszerűen egészen szlengszerű mondatok hangzanak el a szereplők szájából. Odüsszeusz például egy párbeszéd során így szólal meg: „Kezd bonyolódni a krimi.” Majd máshol. „Kezd érdekes lenni az őstörténet.” Pár sorral lejjebb pedig: „Minő szerelmi háromszög!” Az egyik szereplő, a „hajós” pedig így szólal meg az egyik helyen „Most akkor kinek a tragédiájában vagyunk?” Mintha a szerző idézőjelbe tenné a történetet, nem hagyva, hogy az olvasó beleélje magát az antik hősök világába. Ezt a módszert a trilógia harmadik részében az ábrázolás alapvető eszközeként alkalmazza.
A trilógia „Íthaká” című második részének már az első jelenetében kiderül, hogy Odüsszeusz távollétében a kérők nem a felesége, Pénelopé kezére, sokkal inkább az ithakai trónra és Odüsszeusz vagyonára pályáznak. Ám nem szerencselovagoknak, hanem szinte forradalmároknak mutatkoznak. Egyikük így beszél:
„És méltán áldozzunk, húsz éve, hogy
a zsarnok igáját lerázta Ithaká,
s a demokrácia örömét élvezi.”
Ám, hogy milyen ez a demokrácia, az kiderül a folytatásból.
„…sorainkba
mindegyre férkőznek az aljas árulók
Odüsszeusz szolgái, kik érte halnak
s nem demokráciánkért. Jól figyeljetek
e színlelőkre, ám ne óvakodjatok
tőlük csupán, de az utcát és a házat, hol
laknak, jelezzétek nekünk…”
A kérők hatalom és pénzvágyó politikusok módjára folytatják vitáikat. A titokban visszatérő Odüsszeusz hosszú vitákat folytat a kérőkkel, mielőtt megölné őket. Ám elpusztításuk után a Karvezető szavai rádöbbentik Odüsszeuszt, hogy túl sok vér hullott már.
„Bosszúd jogos
volt, hulltak véreid, de most már ne tovább!”
Odüsszeusz pedig így válaszol:
„Lassan megértem…
a legszebb eszme is megsemmisül, ha nem
nyer méltó formát, és amíg nem nyer, mert nincs
szín, nincs gyökér, virág, varázs, marad
e bizonytalanság, e vándor lebegés.”
A harmadik rész címe Élektra. Ebben a cselekmény már teljesen eltávolodik az antik görög világtól. A körülmények a huszadik-huszonegyedik századot idézik. Két névtelen, jómódú görög „vállalkozó” beszélget. Szivaroznak, whiskyt isznak, mint egyikük megjegyzi, a szivart, amelyet közvetlenül Zeusztól kapott, alulfizetett egyiptomi lányok sodortak a föníciai gyártóknak. Tehát abszurdról van szó, mintha a világ maga válna egyre abszurdabbá.
A környezet idilli, ám a két görög beszélgetéseiből és az időnként megjelenő Hírnök szavaiból kiderül, hogy csak a körülmények, a formák változtak: az erőszak, a csalás, a kegyetlenség maradt. A kellemetlen ellenfelet tébolydába zárják, a titkolni való hír kifecsegőjét rémhírterjesztésért agyonlövik. A színpadon kívül közben, mint a Hírnök szavaiból értesülnek a szereplők és az olvasók, lejátszódik az Élektra cselekménye, a két görög kommentárjaitól kísérve.
Ballai László könyve azt bizonyítja, legalábbis az én olvasatomban, hogy a világ változása illúzió, az évezredek alatt csak a külsőségek lettek mások, a lényeg változatlan maradt. Ezzel a véleményével a szerző nincs egyedül, de az ellenkezőjét is könyvtárnyi irodalom próbálja bizonyítani. (Hungarovox Kiadó Budapest 2024.)
J. Nagy László új könyvében öt, harmadik világbeli, államférfi portréját és életútját rajzolja meg, amelyek közös vonása, hogy kifejeződik bennük a francia gyarmati rendszer egy különös sajátossága. A francia gyarmatokon ugyanis kialakult egy viszonylag széles értelmiségi réteg a bennszülött lakosság körében, amely számára a gyarmatosító hatalom egyszerre volt a szó hétköznapi értelmében elnyomó és kizsákmányoló, ugyanakkor a vonzó francia forradalmi eszmék hordozója. Ez egyszerre keltett vonzó és taszító hatást a felszabadító mozgalmakban, illetve meg is osztotta olykor az antikolonialista erőket.
A szerző sajátos formát választott a kérdés tárgyalásához, a hétköznapi küzdelmekben mutatja meg a fönt említett kettősségnek a gyarmati rendszer ellen küzdő erőkre gyakorolt hatását.
Az első portré megrajzolásakor a szerző a forradalmi eszmék korai korszakába nyúl vissza. Toussaint Louverture, a „fekete Napóleon” a francia forradalom „kortársa” volt, közvetlenül érték őt azok a hatások, amelyek a könyv további szereplői számára már a történelmi hagyomány részei voltak. J. Nagy László megrajzolja Toussaint Louverture portréját, elemzi forradalmi és államépítő tevékenységét, és már itt hangsúlyozza, hogy „…a felkelés résztvevői a francia forradalom eszméire, az emberi jogok nyilatkozatára alapozva fogalmazták meg követeléseiket.” Toussaint Louverture pályája ugyan torzó maradt, életét francia börtönben fejezte be, de tevékenysége nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai kontinens második független államaként megszületett Haiti.
A következő államférfiak, akiknek a portréját a szerző megrajzolja, úgyszólván kortársaink voltak, ténylegesen vagy egy-két évtized híján megérték a 21. századot.
Léopold Sédár Senghor * (1906-2001) „elnök-költő, a négritude dalnoka”, a Francia Akadémia tagja, Szenegálban folytatta közéleti-politikai tevékenységét. J. Nagy László ismerteti családi hátterét, valamint a korabeli politikai viszonyokat, amelyek között dolgozott, és amelyeket maga is jelentősen alakított.
Franciaország, talán részben forradalmi hagyományai miatt is, befogadóbb volt más gyarmatosító hatalmaknál, arra törekedett, hogy megnyerje önmaga számára, asszimilálja a gyarmatok tehetséges fiait, és ebben a kultúra igen jelentős szerepet játszott. Sok afrikai közéleti szereplő számára nehéz választás volt, amikor úgy érezte, döntenie kell saját népe kultúrája, hagyományai és a francia kultúra között.
Senghor elutasította, hogy fekete bőrű francia legyen, feladva identitását. Célja az volt, hogy ne elszenvedje az asszimilációt, de maga asszimilálta a francia kultúra értékeit. Ez volt az aktív asszimiláció: befogadni, de nem beolvadni!
Ugyanez a kérdés fölmerült a politikában is. Edgar Faure miniszterelnöksége idején létre jött egy, kanadai vagy svájci mintára szerveződő Francia Unió terve, amely azonban nem valósulhatott meg, mert a kormány megbukott. A Francia Unió helyett megalakult a Francia Közösség, amelynek tagjai lehetőséget kaptak a teljes függetlenségre. 1960-ban Senghort a független Szenegáli Köztársaság elnökévé választották
J. Nagy László elemzi Senghor államfői tevékenységét. Hangsúlyozza, hogy elnöki hatalmát nem rendelte alá személyi ambícióinak, szerényen élt, nem volt palotája Párizsban, nem volt személyes vagyona sem, „…csak annyit költött – vagy még annyit sem – amennyi rendelkezésére állt.” Elnökségének időszaka nem volt ugyan mentes a konfliktusoktól, Szenegál is átélt nehéz időszakokat, de mint a szerző egy helyen megjegyzi, Afrika egyetlen olyan országa maradt, amelyben nem volt katonai hatalomátvétel.
A következő két portrénak francia kultúrán nevelkedett arab politikusok a szereplői. A tunéziai Habib Bourguiba (1901-2000) és az algériai Ferhat Abbász (1899-1985) pályája sok hasonló vonást mutat. Mindketten jómódú családban nevelkedtek, amely képes volt számukra biztosítani a tanulást francia iskolákban. A francia kultúra vonzásában eszmélkedtek. Ifjú korukban mindketten országuk és Franciaország kapcsolatának szorosabbra fűzésével, a gyarmati státuszból az anyaország részévé válva képzelték el a jövőt. Mindketten óriási tekintélyre és befolyásra tettek szert hazájukban, ám a koncepción, amelyet képviseltek, végül túlhaladt az idő. A pánarab nacionalizmus, amelyet az arab világban az egyiptomi Nasszer képviselt legmarkánsabban, lett az uralkodó irányzat. Ez elutasította a francia kulturális asszimilációt, és csak a teljes állami függetlenség volt számára elfogadható.
Különösen Algériában éleződött ki a helyzet, ahol a francia telepesek milliós tömege ellenezte a függetlenséget. A frankofón arab politikusok gyakorlatilag két tűz közé kerültek: az arabok számára csak a teljes függetlenség volt elfogadható, amelyről viszont az ott élő franciák hallani sem akartak. Bizonyos értelemben Bourgibára is jellemző volt, amit J. Nagy László Ferhat Abbászról ír: „Tragikus hős volt. Úgy érezte, hogy elárulták, mert a ’francia eszméket’ sem létrehozójuk, Franciaország, sem szülőhazája nem valósította meg.”
„A ’francia eszmék’ vonzása a Közel-Keleten nem olyan körülmények között hatott, mint a Magreb-országokban, Afrikában vagy az Antillákon.” A szerző így kezdi a kötet utolsó, az egyiptomi Taha Huszeinről szóló fejezetét. A Közel-Kelet, benne Egyiptom előbb az Oszmán Birodalom része volt, majd az első világháború utáni „rendezés” során a gyarmati státusz bizonyos elemeit sem nélkülöző brit mandátumterület lett. Franciaország is jelentős pozíciókat szerzett ugyanekkor a Közel-Keleten, ami lehetőséget adott arra, hogy a „francia eszmék” jelentős mértékben hassanak a területen, így Egyiptomban is. A francia szellemi „behatolás” azonban már korábban, a török uralom alatt megkezdődött a 19. század második felében. Francia iskolák nyíltak, amelyekben sok olyan személyiség folytatta tanulmányait, aki később jelentős szerepet játszott az ország kulturális és politikai életében.
Taha Huszein gyerekkorától vak volt, azonban hihetetlen kitartással hatalmas műveltséget szerzett az arab és a francia kultúrában egyaránt. Tanított, kutatásokat folytatott és a politikai életben is tevékenyen részt vett.
1923 és ’52 között, Egyiptom alkotmányos korszakában, kiéleződött a küzdelem, amely szinte valamennyi egykori afrikai gyarmatra jellemző volt: az arab-iszlám kötődésű és a Nyugathoz felzárkózni akaró szellemi-politikai irányzatok küzdelme. Ennek során Taha Huszeint többször is érték méltatlan támadások, igazságtalan üldözéseket kellett elszenvednie. Ezért nevezték az egyiptomi Dreyfusnak, utalással az egykori francia kapitány ügyére.
Élete utolsó évtizedeiben rendkívül népszerű volt hazájában és a nyugati, elsősorban a francia értelmiség körében. Bár még ekkor is érték támadások, mivel egyre kevésbé értett egyet az ország pánarab politikájával.
J. Nagy László könyve képet ad a francia gyarmatokon folyó kulturális-politikai küzdelmek néhány kiemelkedő szereplőjének pályájáról. E szereplők mindegyikére jellemző, hogy egyaránt kötődtek a francia kultúrához és arab gyökereikhez, és ez olykor súlyos következményekkel járó politikai döntésekre kényszerítette őket. A történelem azóta jórészt túllépett ezeken a problémákon, és e szereplők munkássága fontos része lett az egykori gyarmati országok történetének. (SZTE Frankofón Egyetemi Központ 2024)
* * *
Ha a cím nem volna foglalt, akár Az eltűnt idő nyomában is lehetne Jenei Gyula újabb verseskötetének a címe. Amíg az ember fiatal, nem érzékeli az idő múlását, olykor még siettetné is, ha valamilyen kellemes esemény bekövetkeztét várja. Később a helyzet megváltozik. Ötven körül egyre gyakrabban érzi úgy, hogy inkább túl gyorsan múlik az idő. Ilyenkor már nem csak a jövő, a múlt is kezdi foglalkoztatni. Rájön, hogy ő is szem a láncban, vannak elődei, akiknek a génjeit hordozza, és jó esetben vannak utódai is, akik majd rá is úgy fognak emlékezni, mint most ő emlékezik a régiekre. Sokan ilyenkor kezdenek érdeklődni, hogy kik voltak az előtte járók, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, büszke lehet-e rájuk vagy sem, mi maradt utánuk szellemi értelemben, hagyományban.
Jenei Gyula Isteni műhiba című új kötetében tehát az idő múlása a fő motívum. A kötet hét, alcímekkel elválasztott ciklusra oszlik, ezek többé-kevésbé közvetlen kapcsolatban vannak a múlttal. Erős felütésként kezdődik a könyv első, Hagyományok című egysége a Dinnyehéj című verssel. Nyilvánvaló az utalás József Attila A Dunánál című versére („…néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”) Ugyanez mondható el a többszöri „…én úgy vagyok, hogy…” szakaszkezdésre is. Az alaphelyzet hasonló a két költeményben, a költő a múltat idézi, hogy jobban megismerje önmagát és helyét a világban.
„az én családom úgy van, hogy az emlékezet nem fut
messze vele az időben…”
A család múlttalansága hiányérzetet kelt a költőben. A nagyszülőktől gyerekkorában hallott történetekből is csak emléktöredékeket őriz az elődeiről.
„…jobban ismerek
néhány regényfigurát, akiknek felmenője
kassán, szabadkán vagy farkaslakán született.
az én szívem meg úgy van, hogy kavarognak benne
a népek, csak éppen nem tudom, hogy milyenek.”
Itt kell néhány szót szólni a kötetben használt, a hagyományostól eltérő írásmódról. Jenei Gyula már az előző, Szabadulószoba című kötetében is ezt alkalmazta. Legfőbb sajátossága, hogy a címek kivételével sehol sem használ nagybetűket, és az írásjelek közül is csak a pontot és a vesszőt alkalmazza. A cél nyilvánvalóan ugyanaz. A 2022-ben megjelent Szabadulószobában a néhány éve lezajlott járvány volt a fő téma. Ez a helyesírás a szöveget a szerző szándéka szerint egyetlen sodró beszédfolyammá alakítja. Új könyvét Jenei Gyula szintén egyetlen téma, a számára feltáratlan, és kellő mélységben már aligha feltárható múlt köré építi, és ugyanazt az eredmény éri el vele.
Az ünnep klausztrofóbiája című versben így ír: „az a hagyományunk, hogy nincs hagyományunk…”, és ez hiányérzetet okoz neki, ugyanúgy, mint egy régi, „békebeli” családi fénykép, amelyen azonban már számára ismeretlenek néznek vele szembe. A múlt emlékeit elmosta az idő, talán helyettük idéz eseményeket, emlékeket saját életének korábbi szakaszaiból, hiszen múlt nélkül idegen maradna a világban.
„… annyi
mindent kiharaptak belőlem az évek, annyi
mindent rám is aggattak, hogy legyen mit cipelnem.”
(Nincs jó válasz)
Önkínzó módon megrajzol egy hideglelősen nyomasztó képsort, amelyben hajléktalan koldusként jelenik meg (Őszi bevásárlások). Ez a hangulat azonban nem válik uralkodóvá a kötetben. Sőt képes önmagát és a környezetét humorosan is idézni, például a Kilenc bekezdés című versben, amelynek fontos „szereplői” a macskák.
„szeretem az állatokat, a macskákat például, de az is lehet
hogy valójában nem szeretem őket, és csak azért mondom.
hogy szeretem, mert akkor engem is szeretnek, akik
a macskákat szeretik”
A múlt valamilyen módon szinte minden versben jelen van, ez alkalmat ad etikai kérdések fölvetésére is, mint az Indiánok, házmesterekben, ahol képzelt példák alapján azt kellene eldönteni, hogy meddig kötelez a barátság, a családi összetartozás, ha az igazság és a becsület a tét.
„és mit teszel, ha megtudod, hogy az egyik barátod
gyilkosságra készül, merényletre? elhallgatod az információt vagy
jelented?”
A görög tragédiák hőseinek erkölcsi problémája ez, amikor csak két rossz választás lehetséges, mégis kell választani.
Hasonlói problémát vet föl Petőfi A kutyák dala és A farkasok dala című versében.
„amikor sándorunkat tanítom,
mindig, megkérdezem a diákokat.
ki vállalná inkább a kutyasorsot
és ki a farkasét.
egyre többen emelik föl a kezüket a kutyánál.”
Az emlékezésfolyam tovább hömpölyög a „Helyek” ciklusban. Az emlékek itt városokhoz kötődnek, az olvasó akár tippelhet is, hogy mely városokról van szó, bár a hely csak keret az emlékek felidézéséhez. Ugyanez mondható el az Utak és a Távolságok ciklusról is. Az előbbiben hazai, az utóbbiban amerikai városok képei sejlenek föl.
Akit megérintett az öregedés előérzete, óhatatlanul a halálról is kezd gondolkodni, és nem csak mások vagy saját távoli haláláról, hanem mint számára belátható időn belül bekövetkező eseményről. A kötet címadó verse az Isteni műhiba mintha készülődés volna a nemlétre. Az isteni műhiba maga a halál. A költő kegyetlen realizmussal idézi fel a halál vagy inkább a meghalás módozatait, igaz, feltételes módban, de nem kisebb érzelmi töltéssel. Ez a költemény természetes módon kívánkozik a kötet végére, hiszen összefoglalása mindannak, ami érzelmileg és gondolatilag benne van a könyv előző ciklusaiban.
Végül szólni kell formai kérdésekről is, hiszen a könyv stílusa, fölépítése eltér a hagyományos verseskötetekétől. Sőt, bár következetesen verseknek neveztem, és maga a költő is versekként említi ezeket a szövegeket, ki kell terjesztenünk a vers fogalmát, hogy beleilleszthessük őket. A már említett helyesírás ennek csak egy, és nem is a legfontosabb eleme. A költő mellőzi a rímeket és a kötött ritmust is, csupán a gondolatfolyam ritmusa kelti az olvasóban az érzést, hogy verset olvas. Ez a módszer kockázatos, hiszen, ha a költő nem eléggé következetes, a verssorok könnyen prózai hatást kelthetnek. A kötet szerzője majdnem mindig szerencsésen elkerüli ezt a buktatót. Csak egy-két helyen, például a Kilenc bekezdésben és a Távolságok című „amerikai” ciklus néhány darabjában éreztem némi tárcajelleget. Ami egyébként nem lepett meg túlságosan, hiszen Jenei Gyula tárcaíróként is bemutatkozott már, például az Élet és Irodalom hasábjain. (Tiszatáj Könyvek Szeged 2024)
* Csaka című drámai költeménye folyóiratunk 2011/4. számában, Kun Tibor: Lélek és költészet Léopold Sédár Senghor gondolatvilágában című tanulmánya 2006/1. számában honlapunkon elolvasható. [vissza]
Kádár Béla: Folyóparti város
Bistey András Oroszlánketrec című könyve a szerző huszonnegyedik kötete. Ez a szám már önmagában tiszteltet parancsoló, tapasztalt és rutinos írót sejtet. A kötet meg is felel a várakozásoknak, a jószemű író korunk valóságát hűen adja vissza, és bőven merít a családi hagyomány történelmi viszonyokat ábrázoló anekdotáiból.
Tárcákat, krokikat és jeleneteket tartalmazó kötetében a mindennapi Magyarország vagy a mindennapi volt Magyarország történetei sorakoznak, Bistey megbízható és magabiztos mesterségbeli tudással meséli el ezeket. Az emberöltőnyi újságírói múlt visszaköszön a gördülékeny és olvasmányos formán, a stílus „olvasóbarát”, nem találkozunk meghökkentő nyelvi leleményekkel, oda nem illő tájszavakkal és egyéb újításokkal. Bistey ebben az értelemben konzervatív író. Szemléletét tekintve azonban baloldalinak mondanám, a jelenleg meghatározó keresztény-nemzeti kurzussal szemben pedig eléggé kritikus.
A kis kötet elejét hét rövid abszurddal nyitja, s ezekkel mintegy meghatározza műve alaphangját. Hangnemükben nem térnek el ezektől a történelmi időkben játszódó családi anekdoták sem, a régmúlt és a közelmúlt humoros tükrét nyújtják. Bár a hatalomnak nem mindig volt humora – igazából most sincs – a kisembernek általában sikerült kivágnia magát a szorult helyzetekből. Szívesen olvasnánk többet is ezekből a történelmi időkből, de az író itt is rövidre fogja. Egy-egy csattanóra építő történetben villantja fel őseinek, felmenőinek és saját családtagjainak humoros életképeit, 1848-49-től így jutunk el a jelenkorig, ahol már multikulturális kihívásokkal szembesülnek a legújabb nemzedékek.
A könyv harmadik részében három jelenetben tér vissza a szerző az abszurd világlátáshoz. Valójában nem is annyira abszurd ez a három jelenet sem, ahogy a hét rövidpróza sem az, hiszen ahogy mondják, „megszokás kérdése”, elfogadjuk-e a macskát oroszlánnak vagy hiszünk-e a „kizárólagos igazságot” hirdető politikusoknak. Bistey mindenesetre „nem hisz.” Alighanem az olvasó sem, ezért veszi kezébe a kötetet.
A kötet legerősebb írása az első ciklus nyitóabszurdja, a jól ismert „a király meztelen” történet új parafrázisa, igazi kis remekmű, de hasonlóan szellemesek a Hideg van és a Ha én egyszer tankönyvet írok című karcolatok.
A Lapok a családi legendáriumból ciklus anekdotáiból magunk is ráismerünk családi történeteink tanulságaira, melyek szájról-szájra járnak. Mivel a hagyományos család felbomlóban van, nem biztos, hogy mindenkinek megmaradnak az emlékei. Érdemes feljegyezni a „régi jó világ” elmesélt és el nem mesélt sztorijait. Bistey ezt megtette és véleményem szerint jól tette.
A harmadik részben aztán színre lép az oroszlán, aki valójában macska. Nem kell sokáig gondolkodnunk az allegória megfejtésén… Az a bizonyos macska ma is teleüvölti az éjszakáinkat vagy legalábbis azt hiszi, „üvöltése” felveri a csendet. Mi tudjuk, hogy nem, de ajánlatos úgy tennünk, mintha elfogadnánk a macska Kacor királyságát. Király ő, csak nem úgy, király ő a saját erdejében, azon kívül ugyan nem, de hát jó képet kell vágnunk a dologhoz. Az ország állapota ma: „bólogatok és jó képet vágok,” hogy ne legyen bajom. Bistey tudja ezt, finoman rá is mutat. Aki érti, érti, aki meg nem, ahhoz alighanem nem is jut el a kötet. Tudásunk birtokában annyit tudunk mondani: kár. (Bistey András: Oroszlánketrec; Tárcák, krokik, jelenetek, Hungarovox Kiadó Budapest, 2024.)
Anna Margit: Önarckép
Ámos Imre: Emberpár a szögesdrót előtt
Anna Margit: Önarckép
Kádár Béla: Kékszemű lány
Vörös Géza: Szentendrei háztetők
Vörös Géza: Nagymarosi utcarészlet