August von Pettenkofen: Szolnoki piac

kortárs

Szeretettel köszöntjük születésnapján a 87 éves Boga Bálintot

BOGA BÁLINT

Egy

Lehetsz győzedelmes éltű,
akkor is életed végén egyedül maradsz.
Lehettél uralkodó,
lehettél tudós,
életed végén egyedül maradsz.
Adhattál sokat társaidnak,
azok ha imádtak is érte,
életed végén egyedül maradsz.
Lehettél a társaság középpontja,
csünghettek beszédeden,
életed végén egyedül maradsz.
Szerethettél szép nőket,
azok is téged,
életed végén egyedül maradsz.
Lehetett EGY teljesen a tied, egy ideig,
sőt később sem felejtett
és benned most is éghet,
akkor is életed végén egyedül maradsz.
Szerethetnek gyermekeid,
szavaidat leshetik,
megtehetnek mindent érted,
akkor is életed végén egyedül maradsz
OTT, Legbelül!
Fájhat, de ez a Törvény.
Egyedül kell a Styx partjára érned.
Kháron csak egyedül vesz fel csónakjára,
társat nem vihetsz,
teli zsákodat viheted, de minek.
ha nincs kivel megosztani.
A túlparton Hadész palotájában
ha egyáltalán abban fogad –
a lakófülkék egyszemélyesek.

Moha és iszap

Reménybe mártott tarka képzelet
A sírig kísér, nem ismer telet.
Szívbe marat
Örök nyarat.

Volt harcok zászlaját kezébe fogja,
Ámbár egy percig sem marad foglya.
Égbe repül
S fénybe merül.

Erdők moháját, tavak iszapját
Magával viszi, a szelek kapják:
Terjesszék el
Jó érzékkel.

Fák gyűrt kérgéről, hullámok aljáról
Vihar után nyert nyugalmat tárol
Moha s iszap,
S amit kiszab

A Sors-istennő, bennük ülepszik,
És így a fényben talán nem végzik
Nyomtalanul:
Lesz, ki tanul

A berakódott esszenciából
S a fertőből könnyebben kilábol.

Tükör

Tükörbe nézek.
Uram, Isten!
Egy idegen vénember
tekint vissza rám.
Lehetne bárkié ez az arc.
Mindenki öreg arca
ugyanolyan képbe alakul!
Az öregség fantomja,
a Sminkelő
csak egyféle arcot
tud kifaragni?
Talán Geras isten
képére alakít mindenkit?!
Ezért nem talált rám
régi nagy szerelmem?
Nem adok mindent oda!
Kérem az arcomat,
a mosolyban ott kell legyek,
halálomig.
Kérem az én öreg arcomat!

Baranyó Sándor: Tűnődés

BALLAI LÁSZLÓ

Giorgio meghal

Giorgióra úgy talált rá a szobalány a háromszázharminchármasban, ahol mindig megszállt, a hármas volt a kedvenc száma, karosszékben ült ruhástul a dohányzóasztal előtt, fejjel mellére bólintva, mintha csak pihenne kicsit, de már dél is elmúlt, holott kilenckor mindig lement az étterembe, hogy kényelmesen meg tudjon reggelizni, ugyanazon szertartás szerint, amely a büféasztal figyelmes megszemlélésével kezdődött, ha valami új pástétomot vagy salátát fedezett fel, arról részletes tájékoztatást kért, majd leült a hármas asztalhoz, ölébe terítette az asztalkendőjét és rendelt egy lágytojást, szigorúan háromperceset, ha keményebb lett, visszaküldte, de ez csupán egyszer fordult elő, amikor valaki a tanulóra bízta ezt a fontos ügyet, azóta a séf maga felügyelte a munkálatot, amikor elhangzott a rendelés, „tojás Giorgiónak”, a fizetőpincér pedig a konyhapult előtt várakozott, hogy azon melegében vihesse a mellé helyezett pirítóssal egyetemben, amelyen majd megolvad a vaj, amikor a késsel rákenik, ekkor már beindulnak a nyelv alatti ingerek, és valóban mindenkinek, aki figyelte Giorgót, amint a kanalával óvatosan leemelve a tojás feltört héját, szigorúan az alja felől kellett feltörni, mert úgy nem ragad bele a fehérje, minden felszolgálónak megjött az étvágya e csodálatos pillanatban, a fizetőnek össze kellett vonnia a szemöldökét, hogy ki-ki nézzen a munkája után, mi is reggelizünk nem sokára, de most még Giorgión a sor, a tojás elfogyasztása után kerülhet sor a konzultációra, hogy a büféasztalról választ, vagy a savanyúkáposztával és cseresznyepaprikával feladott pirított parasztsonkára, a majoránnás májasra és nyelves disznósajtra, illetőleg vaddisznószalámira és vargányagombás kolbászra támadt gusztusa, utóbbiakat a beszerző külön Giorgio részére rendelte a Nagycsarnok hentessorának legjártasabb ízmesterétől, „Szani bácsitól”, akivel Giorgio személyes ismeretséget ápolt, mert mégiscsak bírhatatlan az az olasz tempó, hogy édes-cukros kiflit egyen reggelire, némelyek még bele is mártogatják a habos kávéba, szóval, már szétfutott a hotelben, hogy Giorgio nem reggelizett, a főúr egészen tizenegyig tartotta az asztalát, de Giorgio még a szobájában bóbiskolt, az új szobalánynak legalábbis olybá tűnt, nem is akart alkalmatlankodni, bár furcsállotta, hogy nem rakták ki a „Ne zavarj!” táblát, amikoris feltűnt neki, hogy bontatlan az ágy, ekkor megtorpant, még soha nem látott halottat, de olyan alakot sem, akit mintha csak oda tettek volna, nincsen tartása, mégis merev, mint azok, akiket a panoptikumban kiállítanak, tényleg, mintha viaszból lenne, és ekkor felsikoltott, rohant, rohant hová is, Jézusom, a szobaasszonyhoz, persze, ő sem mert közel menni Giorgióhoz, de már hívta is a mentőket, a mentőorvos azután bólintva konstatálta a halál beálltát.

Mégsem lehetett elhinni, hogy Giorgio meghalt, hogy nem fog többé berobbanni a szállodaajtón, kezet fogni a kocsirendezővel, megveregetni a londíner vállát, biccenteni az étterem ajtajában ácsorgó fizetőpincér felé, hogy még azelőtt érkezzen meg a tálca pezsgő a portáspulthoz, mielőtt maga is odalép, hogy a flőtékből felfelé törekvő szénsav ünnepével ne nyomatékosítsa, nem a megérkezését, nem a fontosságát, pláne nem a nagyvonalúságát, hanem azt, hogy újabb ünnepi alkalom kínálkozott az életben, újabb találkozás, hogy elmondja, együtt vagyunk barátaim – valóban, aki csak találkozott vele, úgy érezhette, valóban a barátja, mert mi a barátság, mindenekelőtt barátságosság, mindenkitől megkérdezte a keresztnevét, amit meg is jegyzett –, és ne érdeklődjön sorra a portástanulótól és a kasszástól a recepciófőnökig, nemcsak hogylétük felől, hanem sikerült-e a vizsga, felújította-e már a balatoni nyaralót, hogy megy az új BMW, hány lóerős is, elképzelhetetlennek tűnt, hogy Giorgio nem fogja többé nagyobb összegekkel kisegíteni az éjszakai recepcióst, aki szenvedélyes kaszinójátékos volt, szisztémás ember, ezért többnyire veszített, de mindig pontosan fizetett, hogy nem kedveskedik kisebb ajándékokkal a portásnőknek, akik előtt mindig végigvonult új Gucci zakóiban, amelyeket a Luxus áruházban olcsóbban kapott meg, mint Veronában, de otthon majd azzal dicsekszik el, hogy ezt a fővárosból hozta, hogy nem ad gépelni valót a recepcióirodás kisasszonyoknak, tíz oldalért annyit fizetve, mint a havi keresetük, hogy ne rendeljen többé különtermet a tárgyalásaihoz, akkurátusan beállíttatva az asztalt és a székeket, aprólékosan egyeztetve a fizetőpincérrel, hogy percre pontosan mikor kopogjon be a kávéval, majd az üdítővel, végül hogy hánykor hívja fel, és ha úgy szól bele a kagylóba, „Köszönöm.”, akkor felszolgálhatja a szendvicseket és a habzóbort, ám ha azt hallja, hogy „Igen?” akkor számoljon be részletesen a másnapi időjárásról, amire Giorgio majd azt feleli, csak nem gondolja, hogy kirándulni megy másnap, amikor ilyen fontos üzletfelei vannak, ettől a fontos emberek idegesek lesznek, hiszen indul a repülőjük, lefoglalva a szállásuk Münchenben, Zürichben, Párizsban, az átbukkolás óriási költség, sőt, időveszteség – így kell tárgyalási előnyt szerezni.

Az, hogy Giorgio meghal, tehát az érkezések és kicsekkolások rutinját nem fogja többé megszakítani az a jelenlét, amellyel megtölti a szállodát, senkinek a fejében nem fordulhatott meg, és nem azért, mert a fiatalosság rugóin járt, a róla ábrándozó pincérnők csupán harmincévesnek gondolták, de még a mindent látott alkoholista portás sem becsülte többre ötvennél, hanem mert az ő nevével nyitották meg annak idején szállodakönyvet, és ha kiejtették a „törzsvendég” szót, senki nem Sommer vagy Bart, még csak nem is Cacciafesta úrra gondolt, holott az utóbbi neve vadászünnepet jelent, emelte fel egyszer jelentőségteljesen aranyhegyű Mont Blanc töltőtollát a recepciófőnök, hanem Giorgióra, akinek a háromszázharminchármasba nem csak frottírköntöst, papucsot és valami csokiszeletkét készítettek be, hanem borhűtőben egy palack Somlói juhfarkot is, amelyről azt tartotta, Magyarország legjobb fehérbora, mert otthon Giorgio csak vöröset ivott, hacsak nem Lagrima Christit, illő alkalmakkor, de Krisztus könnyei, milyenek legyenek, nagyon is tiszták, már-már anyagtalanok, de ebben a juhfarkban valami ős, vad zamat tombol, mint a régi ovációkban, ugye tudjátok, onnan ered az ováció kifejezés, hogy a kis diadalmenetek alkalmával juhot, „ovist” áldoztak a rómaiak, jó is annak a gerince vörösborban, rozmaringgal, fokhagymával párolva, vagy, ahogy itt, füstölt szalonnával spékelve, talán ez még jobb is, egészen porhanyós lesz a hús, feltéve, hogy előtte nem gőzölgetik a séfek, persze tudja, hogy gőzölgetik, csak azután mégis rendben lesz, például ha forró vaslapon tálalják, mintha a drága mama emelte volna ki a sütőből, igen, várjunk csak, erre bizony köményt tettek rozmaring helyett, Giorgio úgy tud beszélni az ételekről, hogy mindenki megéhezik közben, meg nem áll a keze, pucol, szeletel, irdal, locsolja az olívát, sóz, szórja a fűszert, ha azt mondja, „bazsalikom”, akkor bazsalikomillat lengedezett körülötte, mire a véleménye visszaér a konyhába a séf már a haját tépi, ő még ilyet, hogy pont Giorgio reklamál, biztos eggyel több screwdrivert ivott vacsora előtt a drinkbárban, neki aztán lehet fogalma arról, milyen nehéz bárányt kapni, ha visszaküldi a birkát, és nem áztatja köménymagos tejben, nem tud azzal szolgálni, ami az étlapon áll, ja, hogy mégis ízlett, és Giorgio majd Veronában is hirdeti, milyen pompás volt, tehát, ellentétben Sommer, Bart, vagy éppen Cacciafesta úr érkezésével, amely csak néhány rutinszerű intézkedést igényelt, amikor Giorgio foglalásának híre szétterjedt a portáról, még talán a kémműholdakról is megfigyelhető volt, hogy forr, sistereg az egész szálloda.

Nem lehet ősz Giorgio vadászszezonja nélkül, aki úgy bízza féltő tanácsok kíséretében a londínerek gondjára különböző nagyságú, fegyvert, lőszert, távcsövet, oldaltáskát, vadászcsizmát, kalapot rejtő tokjait, mint anya gyermekeit az óvónőre, hogy majd mindazt, amit tartalmaznak, magára aggatva vidáman, harsányan jelenjen meg a hallban azon halott órán, amikor az éjszakai portás is elbóbiskol, a terepen eltöltött napot követő reggelen pedig frissen, kipirult arccal az étterembe toppanva az olasz vadászokat megdicsérő főúrnak ne úgy feleljen, hogy az olasz vadászok nem csupán fegyelmezetlenek, de életveszélyesek, ha valaki elkiáltja magát, „Róka!”, mindannyian összevissza lövöldöznek, holott, ha fácánra mennek, kizárólag a levegőbe, a felröppenő madarakra szabad tüzelni, csoda, hogy még soha ért meg balesetet, tehát megpróbált németekhez csatlakozni, tényleg, a németek, húz új lapot a társalgáshoz a fizetőpincér, Sommer úr is szokott vadászni, igen, de Giorgio soha nem megy ki a területre olyasvalakivel, aki bérelt fegyvert akaszt a vállára, tehát a németek, legalábbis akikkel ő találkozott, ugyan mindent a szabályok szerint csinálnak, ám egész nap kedélyeskednek, miközben azt hiszik, humorosak, és ez estére már nagyon fárasztóvá válik, a vacsoránál a magyar erdőkerülőkkel igyekeznek lépést tartani az ivásban, ami lehetetlenség, a kedélyesség a tetőfokára hág, valaki megjegyzi, Strauss igazán csak a nagy ember, egyhajtásra kiissza a kétliteres korsót, igen, ő aztán megmondja a Helmut Schmidtnek is, majd elindul a licit, hogy Otterfingben, Bad Aiblingben vagy Bad Endorfban mérik-e a legjobb pilsenit, ja, hát ezek bajorok, igazán a kedélyesség géniusza, amikor az ember pálinkát meg bort iszik, és a sörözésről cseveg, nem mintha nem lehetne bárhol bármiről beszélni, de jobb ilyenkor odahagyni az alkohol-, étel és testpárákat, járni egyet a friss levegőn, visszatalálni az igazán felejthetetlen pillanatokhoz, amikor nagyvadra vár az ember, egyedül a magaslesen, tejfehér köd lepi be a tisztást körülvevő erdőt, bagolyszárny rebben, száraz levél pereg, patás láb suhan a vastagodó avarszőnyegen, ki gondolná, hogy a csend neszezés, mozgás, indulat és lehetőség, a hangzó világ csupán a lelkünkhöz képest zajos, amellyel nem törődünk, alig lebegtetjük, mint a ködpárát, nem hívjuk elő magunkból sejtelmességét, nem fekszünk rá, mint varázsszőnyegre, nem kérdezzük meg magunktól, tudunk-e repülni hátrahagyva mindazokat a tárgyakat, amelyek idekötöznek a földhöz, sportkocsit, hotelszobát, Gucci öltönyt, pezsgősvödröt, igen, egyiket a másik után hagyjuk el, amint elérjük a súlytalanságot, de ez a tejfehérség mégiscsak felidézi bennünk a kék szín iránti vágyat, mert kék a tenger, valamiképpen a nap sugarai teszi azzá a hatalmas, tiszta víztömeget, különben fekete lenne, és ekkor elénk tűnik egy sugaras, kék szempár, összeomlik a filozófia, visszakerül helyére a pezsgősvödör, az apartman, a Maserati, minden amivel azt szolgálhatjuk, hogy e kék szemek mosolyában fürdőzhessünk, mi ahhoz a tenger, mégis, itt a magasles aszkézisében, midőn a fagyos levegő a vastag posztón, majd a meleg alsóruhán keresztül lassacskán csontig hatol, és kezdünk lemondani arról, hogy valaha is nappal lesz, mindez oly távolinak tűnik, amennyire szükséges, hogy távolinak tűnjön, mert mi másért jöttünk volna el ide, a világ szélére, és a gondolat már nem szolgál egyébre, mint annak a fontolgatására, hogyan védekezhetnénk jobban a hideg ellen, hiszen elgémberedett izmaink már nem feszíthetők tovább, és ekkor pirkadni kezd, láthatóvá válik az erdő tömbje, már egy-egy fa is körvonalazódik, a köd tengere tavakká szakadozik, és ebben a félfehérségben hirtelen előttünk terem egy szarvas – legendák keletkeznek így.

Azt, hogy Giorgio meghal, és nem az életörömnek triumfáló hadvezérként távozik, mindenkivel kezet fogva, búcsúzkodva a mielőbbi viszontlátás reményében, még szinte a napra is rámosolyogva, tőle is elköszönve, legyintve a kocsirendezőnek, hagyja csak benne a Maseratiban a slusszkulcsot, ki is vinné el az automobilját rajta, Giorgión kívül, feldübörögtetve a nyolc hengert, lassú menetben, hosszasan integetve, miközben lehajt a rámpáról, hanem úgy tolják majd ki a teherliftből lezárt bádogdobozban a hátsó kapun át ládák és raklapok között, hogy beemeljék holmi furgonba, azért sem lehetett elképzelni, mert a halltól a hálószobákig, a drinkbártól az étteremig, az uszodától a szépségszalonig minden az örömöt és a gondtalan életet szolgálja, az életet, amely ideiglenesség, változás, és a halltól a tetőteraszig zajló körforgásában senki sem tartja állandónak a helyzetét, a pikolófiú pincér, a pincér főúr, a londíner portás, a portás recepciófőnök akar lenni, előbb utóbb az is lesz, de túl ezen, titkos vágyaink, pláne a sors játékába vetett reményeink szerint mindannyian olyanokká szeretnénk válni a szállodában, a világban, mint Giorgio.

Perlmutter Izsák: Cilinderes önarckép

OLÁH ANDRÁS

kármentés voltál

maradtam csönded vakon számkivetve
átlapozott a lét fanyalgó kedve

kimért közönnyel búcsúznak a tárgyak
már csak emlékeink zúzdájában látlak

ereimbe szárad kiszikkadt véred
elhalkul szívem ha szívedhez érek

kármentés voltál de lejárt a bérlet
– jövőnkkel is az elgyávult múlt végzett

ennyi maradt

a gyász legmélyebb magány

ne kérdezd mit viszek
csak szomorúságot tudok
csomagolni

a stréber idő
goromba csöndet
varázsolt az elhalkult
nevetés köré

kínlódó tekintet és bűntudat
– ennyi maradt a szétgurult
tegnapokból

s a megfáradt szitokszavak

lejtmenetben

szétesett mítoszok szakadozó szálak
keservek s félelmek most egymásra várnak

díszleteink közül kipusztult az ember
mértékegységet vált s összedől a rendszer

ócska és unalmas errefelé minden
ellenség még akad de barát már nincsen

régi kutak mélye öklendi a múltat
szavak tócsáiba kimért álmok fúltak

kiszámolós

kiszámolóst játszunk minduntalan
– újabb próba újabb számvetés –
szerepzavarral küzdünk
kompromisszumokba gyűrve
örökös tartozásban s amikor romjainkat
mégis újjáépítjük azért könyörögsz
hogy a levetett múltat ne adjuk hozzá
– zakatol az „ecc-pecc kimehetsz”
s te lengőajtó vagy: folyton kinyílsz
és becsukódsz előttem… s már vonal
sincs: szétkapcsoltak megint

Bokros László: Hálózó

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Az ember, aki duplán látott

Leültem a szokásos helyemre a szociális ellátó ebédlőjében. Mindennap ugyanazt adták: csontlevest cérnametélttel és fasírtot jázmin rizzsel.

A tányérra meredtem: mintha a leves felszíne megmozdult volna… Megdöbbenve láttam, hogy egy csótány mászik ki belőle! Néztem a fekete bogár recés potrohát, páncélozott hátát és a fejéből kinövő két mozgékony csápját: akár egy parányi harckocsi az ismeretlen Goosz haderejéből…

A gyomrom émelyegni kezdett. Sietve visszavittem a levest az ételkiadó ablakhoz.

– Csótány! – kiáltottam.

– Nem mondja – hunyorgott flegmán Lajos, a behemót ételosztó.

– Nem látja? Ott, a tányér szélén…

– Ja, az? Vegye úgy, kisapám: zöldség helyett, pluszkalória –röhögött fel, de torkán akadt a tréfa, mert ráöntöttem a levest csótányostul. Szusszanásnyi idő se kellett, hogy Lajos biztonsági őrként is szolgálatba helyezze magát és egy csinos balhorogban részesítsen. Hamar feltápászkodtam, s úgy futottam ki a teremből, mint akit egy hadsereg üldöz. A buszmegálló mögötti padra rogytam, szédülve, kezemet vérző orromra szorítottam. Ez is csak velem történhet meg, gondoltam és átkoztam a világ fordított működését. Tudtam, mi a baj gyökere: a beteges igazságérzetem, mely, akár a fogfájás, időnként alattomosan belém hasít. Ilyenkor meggondolatlan cselekedetekre is képes vagyok, de szerencsére hamar észhez térek, visszaállva a normális kérődzők türelmes sorába.

Ha belegondolok az életembe, így ötven felé közeledve, valami elemi félelmet érzek az emberekben lakozó ragadozótól. Egy ideje már az utcán is szemlesütve járok, mintha mázsás súlyt cipelnék, gyanakvón, vissza-visszanézve. S ha nagyritkán, felvetve tekintetem a valóságra, szóvá teszem, amit látok, az mindig megbosszulja magát. („Tanuld meg befogni a szád, fiacskám, hogy élni tudj”, intett mindig jóanyám, és bizonyos, hogy egy ilyen csekélységért, mint egy csótány az ingyen levesben, ő nem akaszkodott volna össze senkivel, s hogy ne keltsen feltűnést, inkább csendben lenyelte volna a konyhai ragadozót.) Anyám igénytelensége éles ellentétben állt jóapám buffós élethabzsolásával, csoda-e hát, hogy egy szép napon helyette csak egy levélke érkezett haza: „Ausztriában vagyok, egyelőre ne várjatok”. És még egy levelezőlap, Párizsból, öt év múlva: „Csókollak a névnapodon, Jolánka”. Azóta semmi életjel… Megértem őt. Hogy létének ezután semmi jelét nem adta, azt kívánta kifejezni: végleg diadalra jutott benne az a másik, eladdig csökevényes lét, amit ikertestvére, a tisztes ostobaság jódarabig elnyomott. Megértem őt, de én más vagyok. Engem foglyul ejt az elmúlásom melankóliája. Mely arról szól, hogy akár holmi túlérett gyümölcs, úgy hullunk alá, hirtelen és felfoghatatlanul. Lásd az én esetem: a városi könyvtárban dolgoztam, amikor jó polgármesterünk az intézményt tájjellegű borkóstolóvá alakította, s én könyvtárosból felszolgálóvá léptem elő. Rossz vége lett: bánatomban inni kezdtem a vendégek borát… Most munka nélkül vagyok és itt lakom, ugyanabban a házban, ahol kisgyerek koromban. Itt vannak körülöttem egy félbe hagyott élet emlékei: ruhák, könyvek, fényképek. Néha kézbe veszem őket, nézegetem, emlékezve azokra az időkre, amelyek még céllal és értelemmel kecsegtettek. Van egy mesekönyvem, nyolcéves koromban kaptam apámtól, benne egy mese a Garabonciásról, aki füttyszóval kergeti el a Kerekerdő prédára leső sárkányait. Néha még ma is kézbe veszem és azon hezitálok, miért nem teremnek a valóságban is Robin Hoodok, garabonciások és más egyéb őrei a Jónak? Mert én mindeddig eggyel se találkoztam…

Most a padon üldögélve, puszta kezemmel törölgetem vérző orrom. S akkor feltűnik a lány. Megáll a pad mellett és papír zsebkendőt nyújt.

– Ezzel törölje le.

Szótlanul veszem el, s az orromra szorítom. Csak ekkor tűnik fel a lány szépsége. A homloka magas, a haja sötéten fénylő, a szeme szomorú. Aggódva néz rám.

– Fáj, ugye? Láttam, ami történt.

– Na és aztán? – vállamat vontam, flegmán, hogy elleplezzem a szívem vad dobogását.

– Akarja, hogy hívjam a rendőrséget?

– Fejemet rázom. – Maga kicsoda?

– A nevem Csenge, de magának kórházban a helye, nagyon vérzik.

– Kösz, de mindjárt elmúlik.

Nem múlt el. Újabb zsebkendő kellett, tiszta vér lett az ingem és Csenge keze.

– Miféle orr ez, amiben ennyi vér van? Hívom a mentőket. – S már hívta is őket a mobilján, de azok nem siettek. Mire megérkeztek, a vérzés alábbhagyott. De ha már kijöttek, a hátamra fektetve betoltak a mentőkocsiba, valami kámforosat az orromra nyomtak. Ettől menten elaludtam.

A kórházban arra ocsúdtam, hogy röntgen alá dugták a fejemet. Elölről is, hátulról is. Az egyik doktor csak legyintett, a röntgenképeket nézegetve: – Közönséges orrsövény-ferdülés. Direkt jót tett neki az a kis orrba verés. – De a másik a fejét csóválta: – Bevérzés az agytörzsben, akut kettős látás veszélyével. De nem tudjuk kimutatni, mert jelenleg nem működik az MRI…

– Van még valami panasza? – S akkor megmoccant bennem a kisördög: – Csak az, hogy tényleg kettőt látok magából, doktor úr…

A doktor gyors pillantást váltott az asszisztensével, aki a zárójelentésbe végül azt írta be: „Az ütéstől traumatikus eredetű kettős látás fejlődött ki”. Egy napig benntartottak. Elbocsátáskor a doktor gratulált: különleges ember vagyok. Ilyen kórkép legfeljebb minden egymilliomodik orrba vertnél fordul elő.

Épp a boltból jöttem lejárt szavatosságú, elvihető kenyérrel a hónom alatt, szokás szerint tekintetem a földre szegezve. Nekiütköztem valakinek: Csenge volt az, egy kirakatot nézegetett. Újra hallottam a szívdobogásom. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de ő utánam szólt.

– Rendben van az orra, uram? – Az örömtől kissé bambán bámultam rá. – Ha nem válaszol, csavarok egyet rajta…

Tetszett a vagánysága. Az egyik foga cseppet előre állt, ettől lett oly csibészes a mosolya. Mire elmesélhettem volna, mi történt az elsősegélyen, már a lakásom ajtaja előtt álltunk. Előre engedtem. –Kulcs nincs. Zár sincs. Csak be kell rúgni az ajtót. Berúgta, láttam: ez a közvetlenség nagyon kedvére való. Aztán elővett egy fekete keretes szemüveget, feltette és szigorúan körülnézett a kaotikus rendetlenségben. A fejét csóválta: – Sok a cica itt magánál. – Miféle cica? – Hát, a porcica. – Nevettünk ezen, aztán a vetetlen ágy alól előhalászott egy felbontatlan levelet. – Ez meg micsoda? – Ne törődjön vele! – És visszadobtam az ágy alá. A homlokát ráncolta. – Rögtön gondoltam, hogy maga egy lúzer. – Én meg csak hallgattam. Az arca, orrán a szigorú okuláréval, nem engedett el.

– Ismerem ezt. Az ilyen porcica-tenyésztők előbb-utóbb bekattannak, ha nincs senki, aki néha kisöpri az istállójukat…

Hirtelen átöleltem. Szótlan, mohó szeretkezést képzeltem el. Azt a fajta gyönyört, amiben a kétségbeesettek találkoznak. De ő, ahogy a melléhez nyúltam, lefejtette a kezem.

– Legjobb, ha most elmegyek.

– Nem tetszem, ugye?

– Nekem csak azok tetszenek, akik nem tetszenek maguknak.

Akkor nyert ügyem van, gondoltam. – Nem innál egy kis málnaszörpöt? – kérdeztem esetlenül. De mire elővettem, Csenge eltűnt. Csak a zár nélküli ajtó nyikorgott utána.

Én meg elolvastam a levelet, amit a postás dobott be reggel az ablakon (tudva, hogy nekem csak efféle kézbesítés jár). A polgármesteri hivataltól jött. Azt írják, közegészségügyi szabálysértést követtem el azzal, hogy „csótánnyal dobálóztam”. Ezért megvonják az ebédemet. Gombóccá gyűrtem a Rend üzenetét és arra gondoltam: mit akarhatok én ettől a lánytól? Az ilyen lúzer szerelme, akinek még ingyen leves se jár, nagy veszélyt hordoz a társadalom normális tagjaira… Pandora szelencéje a megbüntetett ember: ha kinyitod, kisétálnak belőle a rémek! Okosabb lesz inkább ráhangolódni az előttem álló, fenyegető új napra. Ahol immár magamnak kell gondoskodnom az ebédről… Utolsó félretett bankjegyemet, egy ezrest kotortam ki a fiók mélyéről. A feladvány a következő, válassz: olcsó cigi a trafikból, vagy péksütemény a Sparból? Lejárt szavatosságú kenyér féláron, esetleg légylátta kolbászvég Berger bácsinál, a piac jószívű hentesénél (már ha oda nem adta előbb a kerület vén kutyásainak). Az az igazság, mióta engedélyezték a szociális ebédet, elkényelmesedtem. Inkább csak lődörögtem az utcákon és a parkokban bámultam a nőket. Azelőtt, ha megkívántam valamit, sört vagy édességet, csak elővettem a zsebemből blikkfangos cédulám: „Három napja nem ettem” felirattal. A földre dobtam, az e célra kirongyosított kalapom mellé. A zsaruk akkor még nem bántottak. Két-három óra üldögélés elég volt, hogy összejöjjön valami vacsorára való. De ha most meglátnának – „életvitelszerűen, Pistukám?” –, már kattanna is kezemen a bilincs… Ezentúl, hogy ugrott a szociális, akár a jégkorszak vadászainak, keményen meg kell majd küzdenem a betevőért.

Miközben ezt végiggondoltam, emlékeztem rá, hogy a Sparban a bejárat melletti polcokon tartják a péksüteményeket. Kamera sehol! Elég egy gyors mozdulat és huss! Máris a zsebemben táncol két bundás zsemle… Szégyelltem, de nem sokáig: a szégyent kioltotta a magányos vadász sikerélménye.

Így aztán utolsó pénzemen beszoptam két rövidet, hogy legyen bátorságom újra bejelentkezni az egyik vallási szervezet segélykonyhájához. A múltkor itt egy derék aktivista néma gyónást követelt az egytál-ételért cserébe. Méltányos ajánlat! De én a képébe vágtam: lehet-e az én bűnöm a világ igazságtalansága? S erre mi történt? Az étel felét kiöntöttem, mert izgalmamban a tányér mellé nyúltam… – Te aztán felöntöttél a garatra, testvér! – csóválta a fejét az aktivista. – Eredj haza, aludd ki magad. Regulánk szerint részeget nem láthatunk el.

Igen, lerészegedtem. De csak annyira, hogy a Teremtő elleni lázadás lángja fellobbanjon bennem.

Otthon elővettem egy hosszú, vastag cukorspárgát, hurkot csináltam az egyik végéből. Aztán felálltam a sámlira és rákötöttem a másik végét a plafonon futó gázcsőre, behunytam a szemem és a hurkot a nyakamba tettem. Ekkor csengettek.

Kivettem nyakamból a hurkot, leszálltam a sámliról és ajtót nyitottam: Csenge volt az. Rögtön meglátta a gázcsövön fityegő hurkot. De nem látszott rajta semmi megdöbbenés:

– Sejtettem, hogy egérfogót játszol… De az efféle pasiknak még ez se szokott sikerülni… Nincs a lakásban egy kis alkohol? – Úgy emlékeztem, valamelyik sötét sarokban hagytam valami olcsó lőrét.

Félóra alatt beszopiztuk és megtudtam, hogy Csenge újságíró, a szomszéd városban megjelenő lapnál. Az utolsó pohár után bevallotta: újságcikket fog írni rólam, mint a város legnagyobb lúzeréről. Egy egész cikksorozatot tervez arról, hogy mennek itt a dolgok… Felsorolta, hogy mi mindenről fog írni, amit megtapasztalt a mi kis városunkban, a WC-papír hiányától kezdve a könyvtár hiányáig… A végén már nem is figyeltem a mondókájára, csak arra, hogy becsiccsentve mily édes-lustán csókolt, a fekete keretes szemüvegét az orrán hagyva. – Ő maga volt a Garabonciás! Mintha kilépve a mesekönyvből, eljött volna hozzám…

Aztán az üres üveggel a kezemben elaludtam. Álmomban is őt láttam, ahogy a porcicákat söpri, de azok nem akarnak elfogyni, s mint a hernyók, egyre többen és többen másznak elő…

Felébredve egyedül voltam a szobában. Régóta nem éreztem ilyent, amit most: a magány fojtogatását.

Felhívtam rozoga mobilomon a lap szerkesztőségét: nem ismertek semmiféle Csengét. Ami ezután történt, inkább az álom folytatásának tűnt: Poci bácsi, a polgármester – akit nagy pocakjáról becéznek így – állt előttem, személyesen. Meg a behemót Lajos, sörtés vaddisznó-állát vakargatva!

– Szóval maga az, aki duplán lát minket? Aki nemcsak a képünket látja, de azt is, mit gondolunk mögötte?

– Hát… – Ne szakítson félbe! Maga veszélyes ember… Az ilyeneket szeretem… Mit szólna hozzá, ha elfelejtenénk a csótányt? Kineveznénk közmunkásnak és visszakapná az ebédjét? A bolondok levesét? – Poci bácsi durván, de elégedetten nevetett a saját viccén. Lajos, a behemót ételosztó (egyben biztonsági őr) kuncogása kísérte.

– Akkor hát…

– Az lesz a dolga, hogy sétálgat a borozó környékén és nyitva tartja a kettős látását… S aztán időnként elmondja nekem, mit gondolnak rólam magukban az emberek… Jó lesz így?

Nem volt válaszom: éreztem a hatalom lopakodó bűzét, amelynek óvatlanul birtokába jutottam. Csengére gondoltam. A garabonciásra, aki eltűnt, mielőtt bátor lehetett volna. De aki ily rettentően összekuszálta a szálakat.

– Pfű, mekkora itt a por! – Búcsúzóul még odébb rúgott egy porcicát a szép pocakú városatya. – Takarítson ki rendesen, édes fiam, ne felejtse: maga mától tisztességes ember!

Bántott ez a szó: tisztességes. De vigasztalt a gondolat, mennyire félnek a sárkányok a Garabonciástól, aki nem is létezik.

Nem szóltam senkinek.

A hátamon éreztem, ahogy résnyire húzott szemével követ Lajos.

Akkor elhatároztam, hogy megkeresem Maját.

Addig nem nyugszom, míg meg nem találom! Őt, aki a rögvalóságban talán nem is létezik…

Bezárom az odúmat. El kell mennem innen, legalább egy időre.

Ki ne derüljön, hogy olyan vagyok, mint a többi. Csak egyet látok folyton: egy szál magamat.

Aba-Novák Vilmos: Kurta kocsma

JANCSÓ LULA

Minden áldott reggel

Rejtelmes pillanat az álom és ébredés közti átmenet,
időtlen tudatlanságból fátyolos öntudatba átvezet.
Semmiből ébredek a valóságra, megmagyarázhatatlan.
Körvonalakra, melyek olyat körvonalaznak, mit felfogni nem tudok.
Ki vagyok én? – ki érzékeli, miért állnak itt bútorok?
Nem értem azt se mi látható, de azt se mi láthatatlan.
Mozdulatlan minden, életre kelt a nemlét,
csend van, mint akkortájt,
mikor Ádám meglátta Éva mellét.
Jaj, miért adott Isten csak félhomályt?

Minden reggel úgy múlik el, hogy soha nem térhet vissza.
A vekkerre fel sem merül létünk feltárhatatlan titka.
Telik az idő, behunyom, kinyitom szemem.
Deres reggel didergek vastag takaró alatt,
perzselő nyári zsaluk mögött meztelen fekszem hanyatt,
a beszűrődő fény mindig más, észre sem veszem.
A 7368. reggelen arra ébredek, mintha 8 éves lennék,
mikor tudtam, hogy kell élni, okosabb voltam.
Ma ismét könnyű a reggel, engedi a vízfesték
hogy égkékem napsárgában oldjam.

Minden reggel úgy múlik el, hogy soha nem térhet vissza.
Ma bárányfelhők libbennek az égen, az ablak nyitva,
méhecskék boldogok a hársfa illatától.
Holnap a sötét szobában az ördög jön el értem,
nem tudom lebeszélni, sőt, rosszindulatát értem,
haragját megérdemlem igazából.
A 7375. reggelen arra ébredek, keresem hova bújhatnék el,
hogy egy lidérces álom után kapkodom a levegőt mintha,
mély, zavaros, háborgó víz alól kifulladva bukkannék fel.
Minden reggel úgy múlik el, hogy soha nem térhet vissza.

A szegény kisgyermek panaszai

Már nincs visszaút, már elkésett vele az élet,
időtlen tél van, hiába ölellek meg, ural a fagy.
Nincsenek törtszínek, gyűlölsz, szeretsz a két véglet,
akárhogy ígérném, nem hiszed el biztonságban vagy.

Nagyapám azt mondta, a szeretet mindent megold,
eddigi életem során aránylag működött a képlet,
de evilági megoldás nem létezik, mi jégből felold,
nincs mitől éj sötétjében felderengne élet.

Nincs az éj sötétjében felderengő bársonyos szirom,
a rozmaring épphogy fellelhető zöldje és illata,
pedig, ha minden épphogy látható és emiatt finom,
selyem víztükörben megcsillan a végtelen összes csillaga.

Elvetted tőlem a bizalmat a szépben, a jóban,
mit tőled is ridegen elvettek gyerekként,
ők voltak ez biztos, tőlük ki vette el valóban?
Ádámtól ki vette el? Anyja se volt reményként.

Bábel könyvtárát megfejteni lehetetlen,
a történelem szüntelen letargiát okoz,
merülsz alá sötétségben, a tó feneketlen.
Minden emberöltő jeges homályt fokoz.

Hidd el, jó éjszakát kívánok neked majd minden este,
szeretni foglak, mindig, akkor is, ha te máshogy érzel,
érzéseiddel könnyen végzel.
Vagyok én annyira magamnakvaló.

SZENTGYÖRGYI LÁSZLÓ

Kisprózák

Péter és Pál

Péter Pál és Pál Péter, amióta az óvodában összehozta őket a sors, elválaszthatatlanok voltak. – Mintha ikrek lennének, olyan egyformák a lelkeim – jegyezte meg többször is Pali nagyanyja, s meghatottságában a szeme sarkában összegyűlt könnyeket törölgette. Az iskolában már egy padban ültek, szabadidejüket is lehetőleg együtt töltötték. Akkoriban – a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben – még nem nyomorították meg a gyerekeket az iskolai házifeladatokkal, bőven maradt idő játékra is. ­Péter és Pál barátsága tartósnak ígérkezett. Ha megkérdezik bármelyiküket: barátját követve maga is kútba ugrana-e, gondolkodás nélkül rávágja az igent. Együtt jártak futballmeccsekre, közösen próbálták ki az akkoriban legnépszerűbb sportágakat, rendszeresen kicserélték egymás közt olvasmányaikat, mi több, nyáron egy-egy hetet, olykor többet is, közösen töltöttek Pali szüleinek folyóparti nyaralójában.

A gombfocival is együtt ismerkedtek meg: Peti volt az, aki először betévedt a klubba, ahol a „gombosok” mérték össze tudásukat, aztán hazavitte az élményt, megosztotta társaival – természetesen először Palival – a felfedezés páratlan örömét. Mindenkit rabjául ejtett az új hóbort. Az első hetek, hónapok a csapatok beszerzésével teltek, a fiúk mindent megpróbáltak, csak sikerüljön szert tenniük a mintául szolgáló, a felnőttek által is használt, finoman és célszerűen esztergált „játékosokra”. Amint meglettek, máris szabályos bajnokságot rendeztek. A legjobbnak Pali bizonyult, fölényesen nyerte a meccseket, nem volt ellenfele az asztal mellett. Igaz, gyakorolt is fáradhatatlanul, gyakran éjszakába nyúlóan. Igyekezete nem volt hiábavaló, hisz sorra nyerte a bajnokságokat. A szerénység nem tartozott Pali legjellemzőbb tulajdonságai közé, sőt, sorra tett lekicsinylő kijelentéseket ellenfelei számlájára, önérzetükben sértve meg a veszteseket. – Tehettek bármit, koptathatjátok a körmötöket, semmi esélyetek nincs velem szemben – jelentette ki minden meccs előtt.

A gombfocival együtt járt a vetélkedés, a gyakran nyílt viszálykodás. Aminek következményeként hirtelen megromlott a két fiú közötti korábbi baráti viszony. Peti annyira szeretett volna győzni, annyira szeretett volna bajnok lenni, hogy már inkább ellenségként, semmint ellenfélként tekintett Palira. Beteges győzni akarását csak táplálta az apja felől ránehezedő nyomás, aki mindenben a legtöbbet, a legjobbat követelte fiától. – A legjobbnak, elsőnek kell lenned, a többiek – másodiktól az utolsóig – végül csak a futottak még kategóriába tartozók sorát gyarapítják – mondta apja.

Egy forró augusztusi napon a hőség elől a fiúk a folyóparti fűzfák árnyékában kerestek menedéket. Sötétedett, amikor sorra haza indultak. Peti és Pali a régi malomárok mellett vezető ösvényen vágtak neki. A csatornán keresztül fektetett keskeny pallón óvatoskodtak a túloldal felé, amikor Pali hirtelen a vízbe esett. Kétségbeesetten nyújtotta kezét Peti felé, aki megragadta ugyan, de ahhoz már nem volt elég ereje, hogy visszasegítse a deszkára. Amint így erőlködtek, egyikük a vízben, másikuk a pallón, Petinek átfutott az agyán, hogy most már senki sem akadályozhatja meg – főleg Pali nem –, hogy bajnok legyen.

Arra egyáltalán nem emlékszik, hogyan engedte el barátja kezét.

Az árok szélén, a járdaszegélyen ülve tért magához, a köréje gyűlt emberek karéjában.

A holttestet másnap reggel emelték ki a folyóból.

A kutató

B. Gy. 67 éves nyugdíjas könyvelő egy verőfényes májusi napon arra ébredt második emeleti lakótelepi lakásának hálószobájában, hogy feltétlenül meg kell keresnie… Hogy valójában mit is, arról fogalma sem volt.

Megingathatatlan volt, amint lehetett, azonnal nekilátott a rámolásnak: lázasan, módszeresen ürítette ki a fiókokat, tartalmukat a szoba közepére borítva. Aztán a ruhásszekrény következett, minden egyes darabot tüzetesen megvizsgált, aprólékosan átkutatta a zsebeket is – némelyikben nagyobb címletű papírpénzt is talált –, majd egykedvűen a padlóra dobta. Végül a könyvespolc került sorra: vagy kétezer, gyakori költözései során többszörösen átrostált, megválogatott kötet sorakozott rajtuk. Az egyik könyvsor mögött egy üveg gondosan elrejtett konyakot talált, a legjobb fajtából valót. Még abban az időben mentette oda szigorúan őrangyalkodó felesége elől, amikor orvosa eltiltotta az italozástól.

Remegő kezekkel nyitotta ki az üveget, s emelte szájához. Az első ­korty után valósággal megborzongott az élvezettől. Amint a jól ismert bizsergés szétterjedt ereiben, máris bizakodóvá vált: úgy érezte, csak idő kérdése, hogy megtalálja azt, amit keres… /…/

B. Gy. 67 éves nyugdíjas könyvelő megingathatatlan volt szándékában, pedig mindenki azon iparkodott, hogy meggyőzze erőfeszítései fölöslegességéről. – Tudom én! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amikor mellének szegezték a kérdést: tulajdonképpen mit is keres? Amint alkalma nyílt rá, újrakezdte. Pontosabban: ott folyatta, ahol korábban ilyen-olyan okokból kifolyólag abba kellett hagynia. Ahogy egy-egy felügyelet nélküli szekrényhez, fiókhoz fért, azonnal nekilátott kirámolni. Olyan elszántsággal tette, mint akinek az élete függ attól, hogy megtalálja, amit keres… Lehetséges, hogy tudta, mit keres, de nem kötötte senki orrára. Nem bízott meg senkiben.

Amikor már a teljes polcot letisztította, lehuppant az egyik, még üres fotelbe, s kezébe vette a megkezdett konyakosüveget. Meghúzta, majd hosszasan bámulta a címkéjét, az állt rajta: Hennessy. Körülményesen rágyújtott. A cigarettás dobozt is a könyvek mögé rejtette valamikor. Teljesen átadta magát az élvezetnek. Láncdohányos természete, az alkohol felszabadító hatására, azonnal újraéledt.

Erősnek, mindenre képesnek érezte magát, önbizalma magasra hágott, kétsége sem volt afelől, hogy megtalálja, csak akarnia kell… Jóleső érzés volt, szinte lubickolt benne. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, közben egyre kortyolgatott a konyakból… Igen jól érezte magát, s mellette hatalmasnak, mindenre képesnek.

Észrevétlenül, alattomosan kapott lángra a tűz. A fojtogató füstöt még érezte egy ideig. Azután semmit.

Levél az utódokhoz

Drága gyermekeim,

akik, mindenek ellenére lehetséges – azaz: teljességgel nem kizárható –, hogy vagytok. Könnyen meglehet, hogy itt éltek a közvetlen közelemben, de az is, hogy valahol a messzi távolban. A lényeg: vagytok. Legalábbis azt remélem. Amiként azt is, hogy egyszer talán elolvassátok eme sorokat. Ha mégsem, akkor is némileg nyugodtan távozom, mert el-, kimondtam, bevallottam mindazt, ami a lelkemet egy ideje nyomja… Rozzant egészségi állapotomat tekintve már nem sokáig.

Utam végére értem, az utolsó métereket taposom, s rövidesen véget ér e földi vánszorgásom… Egész életem – a Teremtő szemszögéből tekintve mindenképp – sikertelen próbálkozásnak bizonyult csupán. Az Úr projektjének megvalósítását illetően a sokadik elvetélt kísérletnek. Nem vigasz, hogy amióta lemásztunk a fáról, az emberek túlnyomó többsége hozzám hasonlóan fölösleges életet élt. El kell ismerem: magam is csak mennyiség voltam, semmint minőség. Igaz, ha jól meggondolom, az előbbivel ellentétben, ez utóbbiról nem sokat tudok… És e hiányosság pótlására már nincs időm.

Az a helyzet, hogy nem vagyok/voltam jelentős, fontos ember, semmi rendkívülit nem tettem, szellemi tekintetben sem emelkedtem ki az átlagból, nem voltam tudós, művész vagy betűvető, akinek emlékművet állítson az utókor. Még befolyásos politikus sem, pedig ahhoz nem szükséges sem különösebb intellektus, sem elhivatottság, elég hozzá a bűnözőkre jellemző gátlástalanság. A sportban sem tűntem ki, pedig azt igazán szerettem volna, csak hát a velem született tehetség nem volt elég, hiányzott a szenvedély, a szorgalom, a kitartás… Mindezek nélkül elképzelhetetlen a siker.

Aki élete során – szellemi, lelki, erkölcsi alkalmatlansága okán – nem vitte sokra, az többnyire ösztönösen, mint tudatosan – utolsó esélyként! – a gyermekeibe kapaszkodik. Már akinek vannak gyermekei… Ha magunk kudarcot is vallottunk, nekik még sikerülhet – vigasztaljuk magunkat. Gyenge vigasz. Nem is vigasz: önámítás.

Így van ezzel az emberek túlnyomó többsége. Nem több ez, mint kétségbeesett, görcsös ragaszkodás egy illúzióhoz, hogy mindenek ellenére nem éltünk hiába, hisz utódaink által az esélyt csak megőriztük.

Felelőtlen ábrándozás, önbecsapás az egész. Az elfecsérelt életére rádöbbenő, végső kétségbeesésbe jutott ember előtt felbukkanó utolsó szalmaszál. Amelyet igyekszik mindenáron megragadni.

A túlsó part, az esetleges mentőöv pedig sehol…

Fényes Adolf: Nyugtalan idő

KÖVES ISTVÁN

Mi kell

a vershez nem sok igazán nem sok illat
elég egy fura esőre hajló méla délután
rosszkedv csipetnyi amikor talán ki tudja
a vershez nagy általában eléggé sok minden
bár néha meg nem sok kell jelzős apróságok
alig érthető jelentéktelen jelek semmiségek
mint ez a kornyadó virágcsokor az asztalsarkon
már most mintha önmaga múló emléke lenne
amivel valamit mégiscsak kezdenem kell mert
az akinek szántam most már biztos nem jön el
s ezért dühösen olyasmiket gondolok róla felőle
amiket holnap magam is szégyelleni fogok
nagyon és meg is bánok s nyelek kininkeserűt
amikor az értetlenkedve bámuló gyászolók
sorfala előtt baktatok a fagyhideg ravatalozóba
s a markomba fogott gyertyafehér rózsacsokorhoz
szorítva viszem majd ezt az addigra sárgára koptatott
bánatos tegnapelőtti gyöngyvirágcsomót is bénán.

Emelkedőben

Látod, ebből is mi lett, Uram,
nem akartam én kiríni, dehogy,
csak írni.
Víg verseket, zengő zsoltárokat,
kedvedre s dicsőségedre,
hogy mosolyogj, ha hallod,
s mozduljon ütemre
saruba rejtett fenséges lábujjad,
mégis, hogy elgyötörtek érte a zsoldosok,
s vad parasztjaid csak nézték vesztemet.

Esély

Teljesen mindegy, hogy mit, csak beszéljek,
súgta, csak a hangomat akarja hallani, azért,
hajoljak közel a füléhez és halkan, gyerünk,
akkor most fölolvasom neki a telefonkönyvet,
gondoltam gúnyosan, de eszembe jutott,
nincs is már telefonkönyv, verset kezdtem
mondani, gyerekverset, kerek ez a zsemle,
kicsit dudorászva adtam elő, zengetve,
ettől előbb sóhajtozni, majd sikoltozni kezdett,
halkan, illedelmesen, mert hogy tíz, de lehet,
húsz éve nem találta meg ennyire a szerelem,
így mondta: nem találta meg a szerelem,
s hogy bizonygassa, mennyire így,
hanyatt fordult, vállamra tette széttárt lábait,
hogy nem bánja, megpróbálhatom úgy is,
hátulról, tudod, a másik lukba is lehet,
ha fájni fog, értem, nekem még azt is,
közben sírt is, legalábbis folytak a könnyei,
s kezemet csókolgatta, amikor megtettem,
amire kért, mert hát, ugye, ez már komoly,
engem igazán szeret, nem csak az ágyban,
s közben aprókat kaccantott is, meg gyömöszölte
a saját mellbimbóit, apró izzadságcsík fénylett
az orra körül, egyre vadabbul zihált már,
aztán váratlanul sikkantot, rúgott kettőt
a levegőbe, kigurult alólam, s elnyújtózott, látod,
jó kis csapat vagyunk mi együtt, mondta nevetve,
csak hagyd a fenébe a verseket, drágám!

KERTI ISTVÁN

Impotencia

Az öregúr felült a vonatra. Boldog volt. Régen álmodozott már arról, hogy egyszer csak azt fogja csinálni, amihez kedvet érez.

Iksz Tamás, író. Most vidékre utazik egy elzárt, eldugott kis faluba, hogy ott alkosson. Fejében kisebb zűrzavar támadt. Mindenáron alkotni, írni akart, de nem tudta, hogy mit. Egész egyszerűen semmi nem jutott eszébe! Talán az lett volna a legegyszerűbb, ha leírja százszor, hogy írni akarok! Talán ettől kielégült volna ez az érzése.

Az út rendkívül unalmas volt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Legjobb lett volna talán elaludni, de ez a próbálkozása is kudarcot vallott. Nézte a tájat, aztán hamarosan azt is megunta.

„Költőnek való téma” – gondolta, de ő író és időfecsérlésnek tartja, ha valaki ilyesmiről ír. Ő nem ilyen. Az ő regényeiben zsúfolódnak az események. Egy néhány oldalas novellájában több cselekmény van, mint más írók egész köteteiben. Most úgy érezte, kiapadt a képzelőereje. Emiatt utazik az isten háta mögé, hogy leszűrje eddigi tapasztalatait, emlékezzen minden mozzanatra, ami életében történt, hátha ezekből össze tudna hozni egy fordulatos regényt.

Végre megérkezett.

Nyomorúságos kis falu, rozzant vasútállomással.

Tamás ismét energikus lett. Leugrott a vonatról. Leszedegette bőröndjeit, aztán elindult a főutca irányába. Felgyalogolt a hegyoldalon. Jó érzéssel nyitotta ki a kis ház ajtaját. Jólesett neki a rácsapódó friss levegő. Elrendezte a cuccait, megfürdött, evett és lefeküdt.

Este ébredt fel. Kiment a teraszra, felállította a nyugágyát, betakarózott és leste az égalját. Gondolkozott, ábrándozott. Ismét elnyomta az álom.

Másnap kilenc óra körül ébredt. Evett valamit, aztán kerékpárra ült és legurult a faluba. Bevásárolt. Hazafelé már tolta a biciklit. Csinos középkorú nővel találkozott. Hosszasan, alaposan szemügyre vették egymást.

Dolgozott a ház körül. Kiolvasta az újságokat. Három óra körül ebédelt. Ebéd után elaludt. Nyolc óráig rádiót hallgatott, azután nyugágy, csillagok, ábrándozás. Így ment ez egy hétig, és még nem írt semmit, még nem rendezett élményeiből semmit.

Egyik nap, a kapuban ácsorogva, váratlanul ismét megpillantotta azt az asszonyt, akivel a bevásárlás után találkozott néhány napja. Most még jobban megnézte. Átlagos termetű, de a mellei nem átlagosak. Barna hajú és szemű és micsoda fara van! Egyszerű ruházatot visel, nem mindennapos testén.

Az asszony egyenesen felé tartott.

– Szép jó napot! – köszönt neki.

– Szép jó napot, asszonyom!

– Maga ugye valamilyen híres ember?

– Író vagyok.

– Író?

– Az.

– Az irtó jó! Írót még nem láttam soha!

– Könyveket csak látott már?

– Láttam hát. Itt én hordom ki az újságokat, leveleket.

– Az jó!

– Jó a frászt! Írónak biztos jobb! Lejárom a lábam. Az író meg csak ül és ír.

– Hát?!

– Maga is olyan újakat ír?

– Milyen újakat?

– Hát, hogy az ember a kezébe veszi, azt lapozza, lapozza, hátha egyszer túljut a bevezetőn és eléri a cselekményt, de egyszer csak azt veszi észre, hogy elfogyott az oldal.

– Nem, kisasszony – felelte, miközben tekintetével az asszony melleit kotorászta. – Én izgalmas regényeket írok. Nagysikerű könyveket!

– Mondjon egy könyvét!

– Ennyire ráér?

– Az újság ráér, a levelekben meg csak számla van. Az is ráér. Mindenki dolgozik. Ha olvasnak, csak este. Meg aztán semmi sem történik ezen a világon, úgyhogy az újság is unalmas. Csak politika. Azért utálom, ha a könyvekben sem történik semmi.

– Ha behívom, bejön?

– Be!

Besétáltak. A teraszra ültek, és Tamás azon törte a fejét, hogy mivel kínálhatná meg az asszonyt. Kólát hozott.

– Dolgozik itt?

Kis idő telt el a válaszig.

– Szeretnék, de valahogy… nem is tudom. Jó ideje furcsa érzés támad meg. Valahogy írnék, érzem, írnék, de… szóval olyan üres a fejem. Aztán erőlködve kreálok egy hőst, és bedobom egy szituációba, aztán alig öt perc múlva rájövök, hogy halottat szültem. Azzal kész! A kiadóm meg sürget!

Belemelegedve folytatta, szinte azt is elfelejtette, hogy valakihez beszél, úgy érezte, hogy magának vall.

– Gyötrődöm hetekig. Gyötrődöm hónapokig. Berontok a dolgozószobámba, felkapom a tollat, de minden leírt sor után össze kell gyűrnöm a papírt. Szörnyű! Azt hiszem elapadtam! De nem! Nem adom fel! Lejöttem ide. Az orvosom is javasolta. Vidék, nyugalom! Jót fog tenni! Érzem. Tudom. Muszáj!

Ekkor az asszony megmozdult a széken. Az író összerezzent.

– Bocsásson meg, Kis Jolán vagyok! – bökte ki, s Tamás rádöbbent, hogy vendégének fogalma sincs, ki ő. Kényszeredetten mondta ki a nevét, aztán hallgatott, mert bántotta a dolog.

– Maga írta a Rejtélyes férfit?

– Nem, azt nem én írtam.

– Hát mit írt?

Felpattant a székről, berohant a szobába, lekapta az egyik könyvét a polcról, s szinte az ajtóból röpítette a hölgy ölébe.

– Ezt maga írta?!

– Én!

– Ez óriási! Ezt olvastam! Ez fantasztikus! Ez az ugye, amikor a fiatal srác disszidál és beáll egy bandába!

– Az!

– Marha jó! Az a bankrablás! Aztán a börtön, azok a verekedések, a szökés… hihetetlen!

– Huszonhatan halnak meg benne és az összes példány huszonhat nap alatt elfogyott!

– Kár, hogy meghal a végén. Mondja, miért hal meg?

– Amiatt, hogy a negatív lényegét még jobban kidomborítsam. Egyébként, ha a végén dúsgazdag lesz és éli világát, azt nem fogadta volna el a kiadóm.

– Mert a jó könyveket nem becsülik! Azok a nagyképűek! Csak a se eleje se vége dolgokat. Akkor maga írta az Eszeveszetteket is!

– Én.

- Na akkor én magát imádom! Le se tudtam tenni. Aztán amikor ő is meghal, a falhoz vágtam. Az utolsó szavai azok voltak: „Örülök, hogy meghalok, nyugtom nekem már úgysem volna ebben az életben!” Ötször olvastam el. Mondja, hogy tud ilyeneket kitalálni?

Az író szerényen mosolygott.

– Ugyan.

– Mi, ugyan! Jaj! – az órájára nézett. – Na, mennem kell. Pedig milyen szívesen beszélgettem volna a Géppisztolyos haverok című könyvéről. Most olvasom hetedszer.

Tamás a kapuig kísérte váratlan látogatóját.

– Szokták csinálni az írók, hogy írnak a könyvükbe.

– Dedikálnak. Akarja, hogy írjak magának? Hozzon fel egy könyvet!

– Jó!

– Ma hétre?

– Itt leszek.

Nehezen jött el az este hét óra. Tamás feledve korát és azt, hogy több mint egy éve már, hogy utoljára szeretkezett, buzgón tett-vett, s biztosra vette, hogy lefekszik vele Jolán.

Lerohant a faluba alkoholért, s gondolatban már előre ízlelgette az asszony melleit, de arra nem gondolt, hogy mikor is látott utoljára meztelen női melleket. Amennyire tudta, kicsiccsentette magát. Valami izgalom lett úrrá rajta, de nem jött rá, hogy azt nem kéjérzet gerjeszti benne. Több mint egy év telt már el azóta a félig sikerült közösülés óta, mégis természetesnek vette, hogy ma „megint” nőhöz jut.

Végre, hét óra után tíz perccel Jolánka belépett a kert kapuján. Az öreg elé sietett. Kezet csókolt, kicsit hosszasan.

– Hűvös a mai este, talán a szobában nem fogunk vacogni. Csináltam egy kis meleget.

– Nagyszerű! – sikongott Jolán, aki az alkalomhoz illően öltözött. Áttetsző blúza alá nem vett melltartót, s ezt kifeszített testtartásával még kihívóbbá tette. Szoknyáján a cipzár kissé lecsúszott. Magas sarkú cipőt viselt, zoknival.

– Elhoztam a könyvet – mondta, miközben Tamás italt töltött. Remegő kézzel nyújtotta át a poharat rajongójának.

– Megengedi, leülök! – mondta Jolánka és az ágy szélén foglalt helyet.

– Oh! Pardon! Illetlen voltam.

– Ilyet Feldmann Attila sohasem tett volna!

– A férje?

– Dehogy! Hajadon vagyok. Feldmann, a Huszadik századi lovagban.

– Ja persze. Igen. Azt hozta?

– Nem, az nincs meg nekem – csacsogott Jolán, miközben az öreg valami természetellenes mozgással mellé ült.

Pillanatnyi csend.

– Az Egy csók és egy lövést hoztam. Most vettem délután, de már kiolvastam. Ez a legújabb, ugye?

– Nem egészen, de aktuális!

Az író egészen közel húzódott Jolánkához, s szinte a száján érezte a nő leheletét. Tekintetét a melleire akasztotta, s úgy bámulta, mint egy tizenéves.

– Mutassa! – szólt halkan, s nem vette észre, hogy tekintete szavait mennyire kétértelművé teszi.

– Mit?

– A könyvet.

– Ja! Tessék!

– Ez az?

Futó pillantást vetett a könyvre, s kissé lebiggyesztette az ajkát.

– Hiszen ezt húsz évvel ezelőtt írtam!

Az asszony fülig pirult.

Rebegett valamit az ajkai között.

– Bocsásson meg… amikor a gerillák kirámolják a bankot… meg… a könyves azt mondta, új… meg amikor azt a nőt elrabolja és beleszeret, de le kell lőnie, mert… húsz éve? – fejezte be végül. Őszinte elkeseredésében az ajkába harapott.

Az író úgy érezte, eljött a pillanat, hogy átölelje, magához húzza és megcsókolja. Helyesen érezte meg a pillanatot, de a pillanaton kívül semmit sem érzett. Ezzel azonban nem törődött. Majd a női test érintésétől érez mást is. Elvégre nem tüzes vérű csikó már.

Forrón próbált csókolni. Jolánka nem ellenkezett. Lassan nyomta hátára az ágyon. Óvatosan gombolta ki a blúzát, s remegő kezét hirtelen mozdulattal csúsztatta a selyem alá. Jó érzés volt markolászni a kemény húst. Kellemes érzés, hogy ilyen idős fejjel egy ilyen fiatal, ragyogó nőt kap. Az a gondolat kellemetlenebb volt, hogy esetleg nem tudja végig csinálni azt, amit annyiszor végig csinált már életében. Megnyugtatta magát; kissé eljárt fölötte az idő, de ha a gondolatai így hajtják, majd megjön a férfi izgalom is. Talán, ha meztelenek lesznek! Cseppet sem aggódott, csupán egy röpke, gonosz gondolata volt.

Végre!

Semmi kétség! Most, hogy a mesebeli szépség bugyiját taszigálja lefelé, most már érzi!

Áh! Ez a bugyi! Térdtájon valahogy megakadt, s nem képes lejjebb lökni. A csókot nem akarta félbehagyni.

Így nem lesz soha pucér az asszony!

Ekkor ez az angyal, akit maga alatt szorított, megmozdult. Elhúzta a fejét, lágyan letolta magáról az öreget, és kedvesen mosolygott. Aztán összerándult és egyetlen ügyes mozdulattal leemelte magáról azt az akadékoskodó ruhadarabot. Eközben állandóan mosolygott.

Tamás is mosolygott. Mosolygott és eközben észre sem vette, hogy az imént oly nagy örömmel üdvözölt férfiasság kiszökkent tagjából. Vetkőzött s nem foglalkoztatta a gondolat, hogy a hölgyet lehangolhatja esetleg, ha megpillantja petyhüdtségét.

Szerencsére Jolánka irodalmi rajongása megmentette a helyzetet. Belátta, hogy az író már nem fiatalember és engedte, hogy az különböző mesterkedéseket hajtson végre elbűvölő, bársonyos testén. Természetesen a cél érdekében. Azután, hogy az idők által felhalmozott tapasztalat nem segített, hajlandó volt ő átvenni a cselekmények irányítását, szerény tudását latba vetve. A cél érdekében.

Lassan már egy órája pepecseltek.

Ekkor három húsz év körüli fiatalember toppant váratlanul, de igen elszánt tekintettel a szobába. Ezt könnyedén megtehették, hiszen sem a kapu, sem a ház ajtaja nem volt bezárva.

Ki jönne ilyen időpontban egy elrejtőzött íróhoz?!

A dolog előidézője, közvetve bár és akaratán kívül Jolánka volt, aki az Egy csók és egy lövés című regény megvételekor elmondta az eladónak, hogy a szerző személyesen tartózkodik a faluszéli nyaralóban. Ezt a hírt azonnal bemondta a „falurádió”.

A fiatalok helyi József Attila Irodalmi Köre riadót fújt. Szinte soha nem hallott, az ismeretlenségből kiásott káromkodással és szitok özönnel illették Iksz Tamás írói munkásságát, és határozatot hoztak, hogy felkeresik és a tudomására hozzák szakértői véleményüket.

Ha már itt van!

Három fiatalembert bíztak meg a küldetéssel, kiknek igen híres átkozódó természetük volt. Azt ugyan nem adták írásba nekik, hogy szóról szóra mit mondjanak, de a főbb szempontokat felsorolták: le kell szögezni, hogy Iksz Tamás nem író, nem is volt az soha. Továbbá, amiket összehordott, az a ponyvairodalomban is csak a közepes szintet üti meg. Éppen ezért a kiadó, aki ezeket a förmedvényeket nyomtatott, kötött könyvekké változtatta, legalább olyan elvetemült szatír, mint maga az „író”. Végül, legnagyobb megelégedettségükre szolgál, hogy immár három éve nem jelent meg tőle semmi. Remélik, hogy nem is fog.

Öten találkoztak, tehát ebben a pillanatban egy lakásban. Három húsz év körüli, mindenre elszánt fiatalember és két pucér, már-már mindenre elszánt szeretkező. Ilyen szituációra azonban a mindenre elszántak delegációja nem számított, ismerve az író korát. Kissé megingatta határozott fellépésüket a látvány, de hátulról oldalba bökve, az elöl álló mégiscsak rákezdte;

– Azért… jöttünk… a József Attila Szakkör… egyszóval maga… maga… a tudtára kívánjuk adni, hogy maga Iksz Tamás nem író!

Az öreg képtelen volt mozdulni. Ott térdelt Jolánka teste fölött és bamba pofával bámult a szószólóra, aki kissé határozottabban folytatta.

– A maga agyában mindössze az aprópénz-sóvárgó központ fejlődött ki. Műveit – bocsánat –, ponyváit papírcafatoknak tekinthetjük csupán. Ami a kiadóját illeti, szégyenfolt az ország történetében. Az ország szégyene, hogy volt, aki ilyesmire, mint a maga szarpakkja papírt és nyomdafestéket adott! Végül ürülünk, hogy immár három éve, négy hónapja, és huszonegy napja nem jelent meg magától sor sem. Reméljük, hogy örökre vége magának. Reméljük, hogy utolérte „írói fantáziáját” az impotencia.

Azzal megfordult a három irodalompártoló legény és elhagyta az író nyugodt, félreeső lakhelyét, ahová azért húzódott vissza, hogy tolla ismét papírhegyeket szánthasson, hogy rajongói ismét hosszú sorokat alkothassanak a könyvesboltok előtt, mert úgy vélte itt majd sikerül ismét beindítania sziporkázó fantáziáját.

– Ez a Kis Jolán volt ugye? – hallatszott a kertből egy érces hang, s a válasz végleg lezárta ezt a különös látogatást.

– Egyszer nagyon megtömném!

Iksz Tamás író, jóval túl a hetvenen azért jött az isten háta mögötti kis faluba, hogy újra alkosson. Most mozdulatlan testtel térdel egy hanyatt fekvő hölgy felett, mert olyan pillanatokat élt át, melyek nem mindenkinek adatnak meg az életben.

Fájt, amit kapott, mert kínos és szörnyű volt számára az egész. Kínos a szituáció és szörnyű, amiket ez a fiatalember mondott. Ő azonban nem emlékezett az egészből szinte semmire, csupán egyetlen szóra: impotencia!

Ezért térdelt az ágyon még egy negyedóra múlva is, miután egy kellemes, fiatal hölgy magára kapta néhány ruhadarabját, és óvatos, halk léptekkel tapintatosan kilopta magát az éjszakába.

Szilágyi Lajos: Tanya

DEBRECZENY GYÖRGY

Nagy Lajos nyomán

egy kereke hiányzik vagy eggyel több van és paktum
punktumot akartam mondani de hát
az ember úgy él ahogy nem lehet vagyis ahogy lehet
a szomszéd műteremlakásban lakó kutya
kezét csókolja a nagyságos asszonynak akinek mindig
igaza van vagy neurózisa de legalábbis izzad a tenyere
különben már régóta másról beszél mindenki aki szomjas
mert törvénytelen úton nem szerezhetsz italt
csak birtokot kúriát jachtot jobbágyokat pedig eleinte
még az volt a fontos hogy ne ti nyerjétek a legtöbbet
és lehetőleg ne a ti kezeteket vágassa le a bíró
de azóta már minden kell és még annál is több
szép itt csak ha az eső esik akkor végtelenül uralmas
vagyis unalmas nagyságos uram folyton csak
számlálgatni a kerekeket a szobákat a gyerekeket
a milliárdokat mert nagy itt a sár ezt a kis bort még
megisszuk aztán megyünk haza mezítláb
mert aki nem cserzett
jaj mit beszélek nem szerzett csizmát
vadászkastélyt vagy bármi mást az annyit is ér
hazamegyünk és végre gyufát iszunk
vagy a gyufával meggyújtjuk a gyertyát
felgyújtjuk előre a medve bőrét

felolvasó est

neked fejből kéne felolvasnod
vagy szájból szájba
rágnod
felolvasni leolvasni
olvasgatni itten fel s alá
ráolvasni kéne teneked
a közönségre vagy a sámánra
de nem közönségesen
emelkedetten a szék alatt

neked egyszerre két kardot
kéne tartanod a tűzbe
vagyis keresztbe az ég felé
drága Budama Makasi úr
tetszettek volna
forradalmasítani a köpölyözést
a lóorvostörténeti múzeumban
véres karddal és zászlóval
miként az szokás

a zabot újholdkor jó felolvasni
de még jobb holdtöltén legelészni
olvasgatni a lócsontvázakat
már megint helyre akarom állítani
a szakrális hierarchiát
télen is tűztövis díszíti kertemet
sétáló hal volt a gerincesek őse
olvasom
új vadaspark érkezett

a szegedi oroszlánba
meg aztán tiszacsege és ároktő között
újra jár a komp
olvasom
az ártatlanok jogosan támadnak rá
a rendőrségre
jogosan használnak viperát boát oboát
olvasom
felolvasom

no persze fejből
a kegyúri karzat pilléreinek lábazatát

lemondtunk a paradicsomról

                                             Hubay Miklós nyomán

mi vagyunk a legkrémesebb emberpár a világon
vagy ha úgy tetszik a legcukibbak
a fontos hogy sűrűek legyünk kenhetőek
lágyak könnyűek és édesek
minket tapsol az éjszaka
és nekünk szól a villamoscsöngetés
pedig már nem is járnak ilyenkor villamosok
neked pedig semmihez nincs soha kedved
ugyanazt a keresztrejtvényt fejted meg
már évek óta és a helyes megfejtés mindig ez:
„Körülöttem minden úgy él úgy mosolyog
mint a tortakrém az ünnepi alkalomra”
és ezért vagyok olyan szomorú én
és holnap majd inkább a svábbogarakat etetem
és pofon ütöm egy másik
egy régi világ emlékeit
mert nem fog visszajönni senki
boldogok hogy végre elmehettek
az emberiség egyszer elpusztul
és a galapagoszi óriásteknősök tudni fogják
biztosan fénykép is lesz arról ahogy kihalunk
lemondtunk a paradicsomról
és inkább tv paprikát vásárolunk
és megtört szívvel tudatjuk
hogy a József Nádor téren összetalálkoztunk
a Debreczeny Gyurival aki éppen a telefonfülkéket
takarította ÁKV-s szatyorral és
kivont kisseprűvel a kezében
bennük nem tettek kárt az óriásteknősök
csak valami kiadói deák gáncsolta el őket
írtam Gyurinak ajánlást a Soros Alapítványhoz
de választ azóta sem kapott rá
mikor mindenkinek osztogatták a pénzt
meghívott hozzájuk
vörös bort ittunk beszélgettünk
a felesége Zsuzsa bemutatta pár hónapos lányukat

Gyuri azt mondta rá hogy olyan Linocskás
és amikor Zsuzsa elvitte lefeküdni
felálltam meghajoltam és így köszöntem el:
Jó éjszakát Linocska!
nagyon kedves gesztus volt szerintük
a család azóta is emlegeti
azóta 37 éves lett és Walesben él Swansea-ban
az egyetemet is ott végezte el

még ő is idejében távozott
a helyét itthon nem találta
és követte hamarosan Fruzsina is
akivel akkor nem találkoztam
mivel három évvel később született csak
de Londonban találkozhatnánk ha élnék
Zénó fiukat sem láttam akkor
még 6 év telt el mire megszületett
miért is ne találkozhatnék velük
Londonban Swansea-ban vagy Budapesten
hisz még csak a napokban múltam 106 éves
és kaphatnánk vagy adhatnánk
egymásnak születésnapi tortát

Vaszary János: Városi világítás

SZEPES ERIKA

A nagy képmás

Vannak – és a mi szerencsésnek mondható esetünkben voltak – zseniális tervezők, akik egy egész lakótelep tervét, a modern világ egy új lehetőségét nemcsak dédelgették a fejükben, hanem megvalósításában is tevékeny részt vettek. Mi, újpalotaiak, mostani regnáló rendszerünkben hivatalosan minősített panelprolik, Tenke Tibor nevét őrizzük létünk megtervezőjeként és létrehozójaként. A különleges, az egyedi az ő lakótelep-elképzelésében a teljességben gondolkodás volt, pontosabban a teljes emberi élet lehetőségét szerette volna megteremteni. A teljes emberi élet – ha nem csak az alvóvárosba este holtfáradtan hazaimbolygó dolgozókra gondolunk –, feltárhatatlanul sok célból, mozgásból, tervből, gondolatból, ötletből, helyszínből, igényből és főként szükségletből, anyagiból és szellemiből áll. Tenke életteremtő képzelete ezt mind felölelte; álmai és teremtményei megvalósultak, és egészen az utóbbi másfél évtizedig élhetőek voltak. Az igények sokszínűségét, sokrétűségét kielégítő épületek – ha lassan is – de felépültek, és megvalósult Tenke leghumanistább terve: az életutat végig kísérő, a közösségi létet megteremtő és kollektivitásra nevelő, a születéstől az időskorúak gondozásáig, ellátásáig szolgáló intézmények hálózata: a bölcsődétől a nyugdíjas napköziig és idősotthonokig vezető létlehetőségek.

Újpalota – hatalmas terület, területi egységenként különféle adottságokkal. A legcsábítóbbak talán az erdősebb-bozótosabb, mindig frissítő zöld területek, az állandó szélfúvástól hajladozó fű látványa, a harsogó zöld fűszőnyegből – nem angol gyep! – kivilágító sárga kankalinok, piros pipacsok, kék búzavirágok, lila tikszemek mosolyra derítő kisvilága volt. Ezeken a viruló réteken nyáridőben, vasárnapokon, otthoni pokrócot a földre terítve, azon gondosan szalvétákat egyengetve, egész napos hideg lakomákat tálalva szinte nyaraltak a családok. Az életforma hasonlóságából adódóan az életmód is közössé vált: közösen fogyasztottuk egymás pogácsáit, hókifliket, szendvicseket, kockákra darabolt és hűtőből a parkba leszállított görögdinnyét.

Vannak aztán kevésbé zöld területek, szánkózásra kínálkozó dombok, a szánkótalpak csiszolásának nyomán a föld sokszínű rétegeit feltáró, sárgától feketéig tarkálló foltokkal; a telepen végigvezető, egymást derékszögben metsző két főútvonal vidámító villamoscsilingeléssel; vannak még az ide tévedőnek átláthatatlanul és megtalálhatatlanul elhelyezkedő parkocskák, piros padokkal és kőasztalokkal, amelyeken kártyázni vagy sakkozni lehetett; egyes parkokban – micsoda kivételezés! – pingpongasztalok is álltak, amelyekről a hálót, nem is ritkán, lelopták, aztán a jóindulatú és ügyeskezű háziasszonyok, ha nem is az eredeti szabvány szerint, de sajátkezűleg horgolt hálóval pótolták. Kis ivókutak is csobogtak a gyermekjátszóterek közelében, ezek előtt csücsörítettek, két kezükbe szűrve a legigazabb nedűt, az izzadt, szomjas gyerekek; mérleghinták mutatták, melyik gyerek az erős, a sovány, vagy a digidagi-daganat, aki kergeti a halakat; lengőhinták lengedeztek széltől vagy gyerektől hajtva – de ezeken kívül más nemigen volt a játszótereken, csak a homokozó, minden gyerek alkotó fantáziájának megunhatatlan terepe: homokvárak épültek várárokkal, amibe kis vizeskannákból töltötték a várőrző folyóvizet, tornyokkal, melyeknek tetején hurkapálcára tűzött, csokipapírból készült kis zászlók lobogtak.

A mi teleprészünk volt az első lakott ház és környéke: a 11 lépcsőházas hosszú szalagház 10 emeletén emeletenként három lakással, az harminc lakás, lakásonként átlagosan 3-4 fő, ez a lakók számát tekintve lépcsőházanként 90-120, egy ilyen szalagház 11 lépcsőháza egy egybefüggő tömb, azaz 900-1200 fő szorult be egy betontérbe. Voltak, akik már idősen költöztek – őket régi családi házukból telepítették ki, mert a helyükön emelkedett fel a betonkolosszus; ők rosszul viselték a dobozba zárt, kiskert nélküli életet. A néhány évvel később felépült orvosi rendelő orvosai depressziót diagnosztizáltak a sok-sok panasszal hozzájuk forduló betegeknél, a humánusabbak antidepresszánsokkal próbálkoztak, de sok kilátástalan életű idős ember inkább az öngyilkosságot választotta. Elkeseredett, magányos emberek százai ugráltak ki az ablakokon; a létüket fájdalmasnak, megcsonkoltnak érzők romboltak: tüzet gyújtottak a szőnyegpadlón, amit az ajtókból-ablakokból kihasogatott fadarabokkal szítottak mind magasabbra. Ezek a lakástüzek gyakoriak voltak, és átterjedtek a fa nyílászáró szerkezeteken keresztül a szomszéd házakra is.

Az új beköltözők között voltak, akik születendő gyermekeik számára ezt az új világot álmodták meg életük első színteréül, voltak, akik innen jártak messze, be a belvárosba, kezdetben a megjegyezhetetlen számozású 24Y busszal, amelynek a végállomása a mi házunk előtti késdobálós kocsma volt, azazhogy odáig még a legbátrabb buszsofőr sem merészkedett, egy hangon csikorgással azonnal sarkon – azaz keréken – fordult, és menekült vissza a városba. Később kaptunk egy, már teljesen polgári nevű buszt, a 73-ast, ami kezdetben csak a Bosnyák térig járt, de nekünk a Bosnyák tér a metropolisz közepe volt: templom, posta, Ofotért, butik varázslatosan magas árakkal. De – mint említettem – számunkra ez már egy másik világ volt. Akadtak szemfülesek, akik Újpalotán csaptak le az első munkalehetőségekre, például az első és egyetlen bevásárló boltban, ami egy fabódé volt, lyukas tetővel, a lyuk alatt vödör, és az alkalmazottak figyelmességétől függött, hogy időben kiürítették-e, vagy túltöltődve kicsordult és elárasztotta a boltot. Ez volt a mindenes ABC: Alma nincs, Barack nincs, Citrompótló van (még). Péksütemény harmadnaponta jött, de kiszámíthatatlan volt, hogy melyik nap az első.

Ez volt a mi szalagházunk környéke – beköltözéskor.

A beköltöző fiatalok és az egyre több újszülöttből gyermekké növekvő kis lakók megismerték és megszokták – sőt: megszerették egymást. A gyerekek nemcsak a játszótéren homokozgattak együtt, de gyakran jártak át egymáshoz, akár csak játszani, akár azért, mert valamelyik anyuka vállalta, hogy vigyáz az összes megközelítőleg egykorú gyerekre, amíg az anyatársak dolgoztak, vásároltak vagy fodrászhoz mentek. A gyerekek beszámolóiból pontosan értesültünk arról, melyik háztartásban a legfinomabb az általában utált finomfőzelék, melyik anyuka palacsintája a legvékonyabb, hol a legédesebb a szilvalekvár és hol készítenek házi bodzaszörpöt a lakótelep vadon termő bodzáiból. És az ünnepeink is közösek voltak: szilveszterkor mindenki tárt ajtókkal várta az innen oda, onnan ide rohangáló gyerekeket, míg a felnőttek a folyosóra kitett asztaloknál és székeknél – megspórolva a vendégségbe utazás fáradalmait – fogyasztották el a közösen feltálalt finomságokat, hurkát-­kolbászt-tölteléket, káposztalevest, bejglit, foszlós kalácsot, és nyakalhattak kedvükre, mert nem kellett utazni, legfeljebb csak lifttel egy másik emeletre. Kétdiplomás, állandóan műszaki fordítással anyagi helyzetének fellendítésén munkálkodó barátom, ha meghívásomra nem pontosan érkezett, köszönésképpen és bocsánatkérően mindig megcsillogtatta kedvenc bonmot-ját: – Késett a lift.

Aztán lassan kezdett kiépülni Tenke Tibor terve: a teljesen egyforma, terméskövekkel burkolt panelfelületek – a tízemeletes szalagházak, az alacsonyabb, négyszintes, kisebb blokkok – ha csúnyák nem is, de jellegtelenek voltak – ez az építőanyag állt Tenke és a kivitelező, a 43. Építőipari Vállalat rendelkezésére –, ezek voltak a szovjet házgyári elemek, amelyekből aztán az ország majd’ minden lakótelepe felépült.

Tenke emberhez méltó lakótelepet álmodott, ezért tarkára színezte legalább a tömbösített gyermekintézményeket. Minden területegység gyermekintézményeinek más-más színt adott, a mi körzetünknek lett a színe a lila, ezért nevezte mindenki ezeket a közösségi épületeket Lilának, és sosem Kavicsosnak, ami pedig a terület hivatalos neve volt. Mi nem a Kavicsos bölcsibe jártunk, hanem a Lilába, amelynek lila falain az elemek találkozását jelző csíkokat kékre festették. Micsoda örömben volt részünk, amikor gyermekünk a rácsos ágyba kényszerített csecsemőkorból a csúszó-mászó totyi-osztályba került, és csak alvásidőre zárták vissza a rácsos ágyba! (Rémületes emlék, amikor az egyik kisded feje beszorult két rács közé, és az állagmegőrzésre felesküdött, felelős Dadus néni nem törte vagy fűrészelte szét a két rácsot, hanem a gyerek fejét préselte-préselgette rugby labda formájúra, hogy visszanyomja a rácsok között az ágyába.)

Ne legyek igazságtalan: szolgált azért a totyi-osztály vidámsággal is. A gyereket pőrére vetkőztetve, szobatopánkában és fehér zokniban kellett átadni – télidőben is nyitott ablaknál –, és ebben a természetes állapotában ráültették egy bilire; mellette már sorban ültek a korábban érkezett többi pucérok a bilijükön, és ámuló szememnek azt kellett látnia, hogy a lányom mellett ülő kisfiú, bilijén ülve, egy kiflit rágcsált, és azt időnként megtunkolgatta a lányom bilijében. Amikor szóvá tettem, miszerint lehet, hogy valóban száraz az a kifli, de talán mégsem a biliben kéne felpuhítani, a Dadusnéni Főhercegasszony vállat vonva válaszolt: – Még jó, hogy a kedves anyuka nincs itt egész nap! – Beindított képzeletemet lenyugtatva hagytam el a bölcsit.

A Lila bölcsőde mellé szervesen települt a kétszintes óvoda, és miután gyermekeim végigtotyogták a bölcsődének kijelölt folyosókat és a játszóteret, magasabb szintet kiérdemelve átléphettek a Lila óvodába, ahol hároméves koruktól verekedhettek, lophatták egymás Nike és Adidas cipőit – ezek akkoriban nagy ritkaságok és nagy kincsek voltak –, elkaphattak egymástól betegségeket és évente többször fejtetűt. A lányom simán átlépett a még magasabb szintet képviselő Lila iskolába, a fiamat, aki már óvodás korában több könyvet kiolvasott, és egy ebéd után megkérdezte, miért írja Elefántnak becézett kedvenc óvónője egy t-vel az otthon szót, engem ezért megfenyítettek: „Anyuka, miért tud a gyerek olvasni?”, őt pedig büntetésből nem engedték át a Lila iskolába, mert „ferdén bukfencezett”. Még ennél is nagyobb méltatlankodást váltott ki Elefánt néniből, amikor meghallotta, hogyan kommentálta négyéves kisfiam az aznapi ebéd kiírását: – Rakott krumpli volt, rakás nélkül! – Kérdésemet, hová lett a rakás, a gyerek így válaszolta meg: – A kolbászt és a tojást az óvónénik hazavitték.

A Lila iskola közben becsületes Kavicsos nevét is lecserélte László Gyula Általános Iskolára – e változtatással kívánták jelezni a színvonal­­emelkedést. Ide jártak tizennégy éves korukig a gyermekeim (helyesbítek: a fiam tizenöt éves koráig, a ferde bukfencezés miatt), folyamatosan szenvedve a szemléletkeveredéstől: évente változott, hogy vegyes osztályba (azaz roma és magyar gyerekek együtt) járnak, avagy kétfelé szelektálják őket külön osztályokba, a fehérekre és a „másokra”. A szelektálást mindig a szülők kezdeményezték: a szimbiózist a roma gyerekek szülei, a tisztogatást a „magyarok”. A szétválás okául a roma gyerekek rossz tanulmányi eredményeit, rossz magaviseletét nevezték meg. Végül a gyerekek oldották meg a kérdést: megszerették egymást, ragaszkodni kezdtek és együtt maradtak.

Mint az első elkészült általános iskola, a Lila túlzsúfolt volt, évfolyamonként 8-8 osztállyal, osztályonként 40-42 gyerekkel, és a tanítás felváltva folyt délelőtt és délután. (A felső tagozatosok gyűlölték a délutáni műszakot, mert nem értek haza a Szabó család-ra, pedig Icu éppen vált Halász Feritől…)

Itt, a Lila iskolában dőlt el, hogy gyermekeink megválnak-e a lila színtől és az általa behatárolt szellemi tértől, és valamilyen más iskolában – gimnáziumban – folytatják-e tanulmányaikat, vagy élnek a lehetőséggel, amelyet a Lila iskolával szemközt épült, hatalmas kiterjedésű ­Nyomdaipari Szakközépiskola nyújtott. Mint az egyetlen középfokú intézménynek, ennek kellett befogadnia a lakótelep összes iskolájának gyengébb tanulmányi eredménnyel végzett, de tovább tanulni – szakmát tanulni – akaró diákjait is. Jöttek ide a piros iskolából, amelynek specialitása a zene, tánc és a küzdősportok voltak; a sárgából, amit a kézimunka és a kézművesség különböztetett meg a többitől; a fehérből, amelynek matematika tagozata volt híres; a kékből, ahol hangszeres zenét oktattak – mindezek ugyanolyan elv szerint tömbösítették maguk körül a megfelelő színű bölcsődét és az óvodát, de középfokú intézményünk csak egy volt.

A Nyomdaipari Szakközépiskola – kezdetben Ságvári Endre nevét viselte – építését Kévés György irányította, és az IPARTERV irodájában készült tervek alapján létesült. A különleges épületet üvegkockákból állították össze, mintha gyerekek építették volna; az építmény üvegelemeit különleges vasbeton elemek hordozták és tartották össze. A több irányban szélesen elterülő monstrum belső udvart és egy süllyesztett tornatermet fogott közre; a szabadban futballpálya, kosárlabdapálya és a futóknak kialakított piros műbeton szalagkör helyezkedett el. A minden oldalon üvegből emelt falak és ablakok, tágas folyosók a szokásosnál több fényt bocsátottak a termekbe, ami láthatóvá tette a szedőgépeket, munkaasztalokat, még a régi gépekből készült kiállítást is. Az akkor már nagyüzemi termelésre kifejlesztett nagyteljesítményű nyomdagépek mellett különlegességeknek számítottak a kézi mono-szedés eszközei: a fémtáblák, amelyekbe egyenként, a szövegnek megfelelően kézzel kellett beilleszteni az odaillő ólombetéteket: a betűket és az írásjelek képeit.

A kerület legnagyobb könyvtára éppen a szakközépben működött: a Szabó Ervin fiók-könyvtárak szokásos könyvállományát itt gazdagították az iskola saját termékei, amelyeket az igazgató, Nagy Lajos óriási gonddal és leleménnyel tervezett és állított elő: kiegészítő iskolakönyvtárat (írók, költők puhakötésű, kézbe simuló, filléres kiadványai); díszkiadványokat, ünnepi alkalmakra szánt, bársonykötésen aranybetűs névnapi ajándékkönyveket, híres emberek keresztneveivel és a hozzájuk tartozó irodalmi alkotásokkal; ballagási könyveket, szépirodalmi útrabocsátókkal, parainézisekkel; leghíresebb nemzeti költeményeink egybegyűjtésével. Mindezen kincseknek tüneményes gazdája Sz. Hajnal volt, aki – ha nem is fény az éj sötétjében (ő tudta volna, hogy Dobroljubovot idézem) – de hajnal a kultúra általános alkonyodása idején. Mindent olvasott, és minden tudománytalan kérdésemre tudományos választ adott, kezembe nyomta a megfelelő könyvet. A sportudvar vörös mészkő zúzalék talaján pattogtak a labdák, a kosárlabda hálók rezegtek, a bordó tatami csíkokból kiterített futópályán csattogtak a Nike, Adidas és egyéb márkák mellett a közönséges magyar tornacipők – ezek voltak többségben ezen a panelproli vidéken.

A Ságvári 1976-tól működött Nyomdaipari Szakközépként, aztán központi határozatra, 2001-ben, az iskola – továbbra is Nagy Lajos vezetésével – a VIII. kerületben, a Tolnai Lajos utcában kapott az itteninél lényegesen kisebb helyet, (a Ságvárinak a nevére már csak a szépkorú öregek emlékeznek), új neve Tótfalusi lett. A kiürített épületet kínaiak vették bérbe, diadalmasan lengtek a bejárat rácsos kapuin és az épület bejáratánál a selyem vörös zászlók a négy kicsi és egy nagy sárga csillaggal. A belső kapu lépcsősorát a kínai hiedelemben bajelhárítóként tisztelt sárkányok fehér márványból faragott szobrai díszítették. Csöndesebb lett az épület, nem kattogtak a nyomdagépek, a tornaudvaron reggelente és szünetben a kínai gyerekek fegyelmezetten, szinte lábujjhegyen végezték a kötelező tornagyakorlatokat, szinte surranva fociztak és lebegve kosaraztak.

Majd megint új korszak következett: a kínaiaknak vagy túl nagy volt az épületkomplexum, vagy túl drága a bérleti díj, de váratlanul, bejelentés nélkül, szinte a szemünk láttára, az egy bejárati ajtó helyett kettő lett, az egyik előtt álló rúdról leszedték a sárga csillagos vörös zászlót, az így szabaddá tett másik elé pedig a földbe döfött zászlórúdra egy első látásra teljesen idegen lobogót húztak fel. Senki nem ismerte, az avatottak a Google-ban keresték elő, kit-mit rejt a felülről zöld-fehér-fekete sávokat oldalvást vörösen támasztó csík. Nem mondom, hogy a lakók kitörő örömmel fogadták volna az újonnan szerzett tudást: hozzánk bizony beköltözött az Arab Emirátusok. Az első napon óriási csődület jött össze az új látvány megszemlélésére és értékelésére: a – Ki hívta őket? – kérdések csak halkan hangzottak, a – Minek jöttek ide? – már hangosabban, de jött a Polgárőrség autója, a csődület halkabban morgott, majd lassacskán feloszlott. A józanabbak mérlegelni kezdték, nem mindegy-e, hogy sárgák lepik el szűkebb hazánkat, avagy egy sárga-barna keverék had, de ennek a megválaszolását a bekövetkező jövő segítette.

Mert bekövetkezett. Két kultúra élt egymás mellett, pontosabban egy fedél alatt. A baloldali bejárat volt a sárgáké, a jobboldali a barnáké. Kicsöngetéskor a baloldalon kettesével, kézenfogva, fegyelmezetten lépkedtek ki a sárgák; őrült ordítással, teljes tombolással, nekirohanva a közeli zebrának, özönlöttek ki a barnák. És nemcsak az iskolán kívül mutatkozott különbség. Az első látható jelek az iskolaudvaron árulkodtak: a baloldalin szép rendben zajlott minden sport, amire a lehetőség adott volt, a jobboldalin a murva feltúrva, széthordva, a kosárlabda kosarai letépve, a futószőnyeg darabokra szaggatva, a darabok egymásra vagy a kukákba hajigálva, a kukák egy része feldöntve; – bánatosan dőlt belőlük az eső áztatta szőnyegek hajdani piros színéből maradt hússzínű lé.

Aztán a belső rombolások jelei is mutatkoztak: az ívlámpákat a kitört ablakokon keresztül hajították ki az udvarra, a padok-asztalok felhasogatva – tüzelőnek? a központi fűtéshez? –, aztán amikor a kínai zászlót valahogy eltávolították a bejáratról, a kínaiak megelégelték, és elhagyták az épületet. Megvásárolták maguknak a gyermeklétszám csökkenése miatt kiürült és a működésből kivont Piros iskola épületét, felújították, mindent átfestettek, letisztították, megerősítették az iskolát körbezáró-őrző kerítést, és meglepetésünkre még egy növénytani bemutató kertet is létesítettek az iskola előtt. Azt is színes fakerítéssel és lakattal óvták. Igazuk volt. Nem mindenki fegyelmezett errefelé.

Maradt tehát a szétvert, tönkretett fél iskola, az Arab Emirátusok fennhatósága alatt. De valaminek történnie kellett – hogy minek, azt a lakosság soha nem tudta meg, hiszen nem tartozik rá! –, és hirtelen az arabok is kivonultak. Teljesen. Maguk mögött hagyva koszt, rendetlenséget, a törés-zúzás maradványait. De ők eltűntek.

Ennek tizenhat éve. Azóta ott áll a valaha impozáns épületmonstrum, kitört-betört üvegablakokkal, kidobált mosdókkal, székekkel, asztalokkal. Darabról darabra lerombolva, amit hajdan darabról darabra építettek fel. Az önkormányzat leleményessége azonban páratlan: a tornaudvart – a sárgát és a barnát egyesítve – új fémkerítéssel vette körül, az ajtót bezárva tartják, és kék alapon hatalmas fehér P betűk hirdetik, hogy parkolót létesítettek benne. Természetesen fizető parkolót, aminek haszonélvezője az önkormányzat. Belépni a mobiltelefon QR-kódjával lehet, ezt havonta, bérleti díjjal kell megújítani.

És megszaporodtak a kerítések: magánszemélyek és közületek egyaránt féltve tulajdonukat, egyre több kerítést emeltek: még a konténer-kukákat is ketrecbe zárták, nehogy valaki éhségét onnan csillapítsa. És körülkerítették a cukrászdákat, vendéglőket, patikákat, fodrászatokat – nem elsősorban azért, hogy rend legyen, hanem főként a tulajdon mértékének kijelölése céljából. Ugyanezért egyre több lakást védtek meg nemcsak páncélajtókkal – ez nyilván a jogtalan behatolásokat korlátozta – de a páncélajtók elé még vasrácsok is kerültek. Csengetéskor úgy nézünk ki a vasrácsokon, mint az állatkertben a majmok és a zsiráfok. Vannak, akik még az ajtajuk előtti lépcsőházrészt is külön vasráccsal óvják – ez már jogtalan területfoglalásnak minősülne, ha nem vesztegették volna meg a tömbbizalmit a terjeszkedés lehetőségéért. Ezeket a rácsos ajtókat többé nem tárjuk ki egymás előtt, sem gyermekeink előtt. Nem lakomázunk már közösen a folyosókon. Az együtt ünnepelt szilveszterek mámora elszállt az idővel.

Közben több hullámban jöttek emigránsok, migránsok, hajléktalanok, hontalanok, hazát keresők, télen éjjel megfagyók, nyáron hőgutától gőzölgők - de a hatalmas épületet nem nyitották meg nekik. A covid alatt a hajléktalanok oltatlanok maradtak, mert nem volt lakcímkártyájuk. A Ságvári alias Tótfalusi iskola lehetett volna ideiglenes lakóhely, amely kibocsáthatott volna ideiglenes lakcímkártyát. De nem. A kerítés tövében háltak, haltak sokan. Szükségüket végezték. A szégyenlősebbek, ha ügyesek voltak, bemásztak a kerítésen, és az udvaron végezték szükségüket. A hatalmas épületkomplexum infrastruktúrája még benn volt, lehetett volna használni a vizet, villanyt, a higiéniai felszereléseket. De nem. Egy ideig repülő lények hasították át sivítva az iskola üres területét, és nagy rémületünkre átvágtak az egész Lila területen, de ők sem találván életre való táplálékot, vizet, hát elmaradtak. Denevérek voltak.

Úgy négy éve a kerítésen hirdetés olvasható: „AZ ÉPÜLET KIADÓ, ilyen és ilyen telefonszámon kéretik hívni a felügyelő hatóságot.” A hirdetőtábla négy éve ott van. Senki nem kívánja magáévá tenni a teljesen lepusztult épületet. Ott terpeszkedik a maga áttekinthetetlen tömegében, sötéten és élettelenül.

Idomult megváltozott környezetéhez: a mindenhol letarolt zöld fűszőnyeg helyett komorló szürke kőlapokhoz, a növényeket-bokrokat-fákat a földből kiöklelő, helyükre szürke-fekete betont beleforraló gépek vasszínű, dörömbölő-zajos világához, a szerény igényeket kielégítő, kedves kis ledózerolt fabódék helyére a betonba süllyesztett, bevasalt szürke plázákhoz, a piros padok helyét felváltó hamuszínű betonülőkékhez. A kedélytelen, homogén szürkeség világához.

Buzzatinak van egy kisregénye, A nagy képmás. A sci-fi-korszak egyik első, döbbenetes erejű írása volt 1960-ban: egy felfedező úgy próbálta korán elhunyt felesége emlékét életre kelteni, hogy volt létének elemeiből, a legapróbbakból is, felépített valamit, egy beláthatatlan terjedelmű monstrumot, amelynek részecskéi, mind külön-külön valami speciális funkcióra kifejlesztve, együttesen felidézték az elhunyt, szeretett feleség lényét. Nem a külsejét, nem a hangját, nem a mozgását, a szokásait, hanem valamit, ami csak és kizárólag az ő lényének a sajátja volt. Valami láthatatlan, halhatatlan, de létező ÉLET.

Nálunk a sci-fi disztópia változata dívik. Volt egy élettel, hanggal, mozgással, vidámsággal teli hatalmas komplexum, amelyet úgy építettek fel kis és nagy elemekből, gondolatról gondolatra, ötletről ötletre, hogy a használók minél nagyobb örömét és tudását szolgálja. Ebből apránként törték le, dobták ki, taposták szét, gyomlálták ki az életörömöt, a tudás alapjait, a benne tanulók és tanító tanárok lelkét. Kizavarták és kiölték az életet. Ami roncsolt állapotában megmaradt, a szétdúlt udvart, azt a kor szavának engedve, a garázshiány pótlására, pénzzé tették. A mi Nagy Képmásunk sötéten és élettelenül figyelmeztet arra, milyen egyszerű lélektelenné és élettelenné tenni valamit, ami az életet szolgálhatta volna.

Csak le kell dönteni, földre dobni, apró darabokra törni-zúzni a kínai bejárat fehér márványból faragott bajelhárító démonát, és törmelékével bevetni a megcsúfolt földet. Hogy szemünk láttára keljen ki a sárkányfogvetemény.

Mednyánszky László: Egy város romjai

JAHODA SÁNDOR

Költői? Kérdés.

Na, de kedves Petőfi Úr –
milyen lángoszlopok?

régi-új

embernek lenni
maradni
a legnagyobb
kihívás
dühödt hordaként
vicsorogva bazi
nagy konyhakésekkel űz
a bánat –
rohanj rohanj
a lábad se érje a földet
míg meg nem
érkezik az elhárító
vers

az őr

az őr
az őrön
őrködőhöz
esd míg
őrködik

a Holdat

a Holdat egy gonosz fuvallat
lesöpörte az égről – egy jó
pedig visszalehelte a helyére

ez rendkívül szép
sőt csodálatos –
csak mi értelme van
ennek az egésznek?

úszó

hal vagyok
egy kreált tóban
nagyon szép az idő
a horgászok bézbólsapkában söröznek
és rettentő vidáman
kurjongatnak
lefelé –
ne hidd hogy megúszod
hahaha!

penetráns

orrfacsaró bűze
szállong jobbról
balról a közéletnek
hölgyem bocsásson
meg nincs magánál
véletlenül egy
gázálarc?

FRIEDLER MAGDOLNA

Elnézés

A feketerigók reggeli énekére ébredt. Szeme a félhomályban álmosan tapogatózva tévedt az órára.

– A csudába, elaludtam, már indulnom kellene! – ugrott ki az ágyból.

Utálta úgy kezdeni a napot, hogy már lemaradásban van. Gyorsan megborotválkozott, majd futtában bekapott néhány csokis nápolyit. A nagy kapkodásban a kulcscsomóját is leejtette, amely visszhangosat csörrent a lépcsőház kövezetén. Az ajtóban még megnézte, nehogy papucsban rohanjon el otthonról. Kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat. A földszinten szólalt meg a telefonja. Zakója belső zsebében egyre hangosodva ismétlődött az ébresztő hangja, kíméletlenül rezegte a tévedést. Majd a guta ütötte meg, hogy nem nézte meg rendesen, mit mutatott valójában a megsárgult számlapos, ősrégi óra. Első rémületében azt hitte, elfelejtette az ébresztőt este beállítani. Későn került ágyba, túl jó krimit vett le a polcról. Tűnődött, mit kezdjen a rászakadt üres idővel, de már nem fordult vissza. Négy megállót gyalogolt a jólesően hűvös reggelben, de még így is jóval korábban ért be. Rajta kívül senki nem volt még a tanáriban, így kényelembe helyezve magát, ráérősen, a lehető legteljesebb nyugalomban megreggelizett.

Valójában még jól is jött az ajándék félóra, mert az éjszakázás miatt nem igazán készült az óráira. Amúgy ez nem volt rá jellemző. A falinaptár mágneses piros keretét szerdáról gondosan csütörtökre tolta. Természetismerettel kezd a hatodikosoknál. Remek osztály, szerette őket. Érdeklődtek, figyeltek, sűrűn hozzászóltak az elhangzottakhoz. Gyorsan fellapozta a fiókjában lapuló kék tankönyvet, és elmélyedt a következő lecke anyagában. Kalandozások Nagyvázsonytól Vértesszőlősig. Testhezálló téma, tavaly májusban éppen erre a környékre kirándultak. Ma nem feleltet. Gyorsan átveszi velük a fontosabb új fogalmakat, aztán – csoportokra bontva az osztályt – a fantáziájukat dolgoztatja meg. Fiktív interjút kell készíteni Kinizsi Pállal, rendhagyó városvezetést tartani Veszprémben és ritka növényeket ajánlani egy turistacsoportnak a zirci arborétumban. Írásbeli feladatként az ősemberről írat velük egy rövidebb fogalmazást Samu egy napja címmel. Mire elégedetten felnézett a könyvből, már feléledt a tanári szoba. A naplót nem találta ugyan a helyén, de nem csinált belőle problémát, beírja utólag, amit kell. Becsengettek.

A folyosón a 6.c terme felől feltűnt a gyanús csend. Valamire készülnének a lurkók? Résen kell lennie. Igen határozottan nyomta le a kilincset, hogy ezzel az erélyes mozdulattal előre jelezze, ura a helyzetnek. Csak arra nem számított, hogy valaki megelőzte. Éva, a magyartanár meglepetten nézett rá. Ahogy épp a naplót lapozgatta, ott állt meg a keze a levegőben, ahol volt, mint a bibliai Lót feleségének, Szodomára visszanézve.

– Jó reggelt! Csak nem a két dudás egy csárdában klasszikus esete forog fenn? – törte meg a csendet. – Kollegina! Úgy gondolom, az osztály az enyém.

– Biztos vagy benne? – eresztette le kezét végre a fiatal tanárnő.

– Persze. Csütörtök, első óra, 6. osztály.

– Hát akkor ma az időérzéked is csütörtököt mondott, mert szerda van.

– Az meg hogy lehet? Ahogy beértem, magam állítottam át a falinaptár jelölőjét.

– Azt bizony kár volt – nevetett Éva, az osztály nemkülönben. – Saját szememmel láttam, mikor az iskolatitkár tegnap hazainduláskor ezt már megtette.

– Soha nem szokta. Én meg fogtam, és gondolkodás nélkül továbbhúztam.

– De hogy hagyott ki így egy napot a memóriád?

– Ne is kérdezd! Ha tudnád, hogy indult a reggelem… Na, már itt sem vagyok, mert ha csakugyan szerda van, akkor az ötödikesek darabjaira szedik a tornatermet.

– A naptárat ne feledd azért majd visszaigazítani, hátha más is…

A mondat végét már nem hallotta, mert addigra lefelé vette az irányt. Átöltözés nélkül rohant az alagsorba, ahol a sportcsarnok felől természetesen nem az előbbi csend fogadta.

Az egész délelőttjére rányomta bélyegét a buta tévedés. Úgy érezte magát, mint a rémálmaiban, amikor úgy kellett megnyernie egy futóversenyt, hogy három kör hátránnyal indult. Ezt a valóságban délig sem hozta be. Az ebéd sem billentette helyre a lelki egyensúlyát. Mintha büntetésből kapta volna azt, amit kimondottan utált: tojáslevest és szálkás zöldbabfőzeléket fasírttal. A desszert gyanánt kiporciózott alma csekély vigasz volt a jóvátételhez.

A délutáni szakkörök és dolgozatjavítás után indult el bevásárolni, majd haza. Belépve a lépcsőházba, rögtön belesajdult emlékezetébe a tíz órával korábbi keserű emlék. Micsoda egy nap ez, bár elfelejtené az egészet! A lift gyorsan felvitte az ötödikre. Legnagyobb meglepetésére két rendőr állt a bejárati ajtaja előtt. Éppen elengedték a csengőt.

– Jó napot! Kit keresnek? – kérdezte tőlük.

– Maga lakik itt? – kapta az üdvözlést teljes mértékben mellőző kérdést válaszként.

– Igen, kérem. Mi történt?

– Az most teljesen mindegy. Hogy hívják?

– Jancsó Márton, kérem.

– Le van tartóztatva – mondta most a másik fakabát mogorván, és már vette is elő zsebéből a bilincset.

– Mi? Ez csak valami tévedés lehet. Miért is? – hebegett.

– Lényegtelen. Az őrszobán lesz majd ideje elmélkedni a részletekről.

Közben a másik ügyetlenül kotorászott a papírok között. Ezt kihasználva gyorsan átgondolta az elmúlt hetek eseményeit, vajon mivel vádolhatják. Semmi kirívót nem talált. Azért meg csak nem viszik be, mert ma szórakozottságában elnézte az órát és a napot.

– Te, mi Dancsó Jánost keressük – szólalt meg kis idő elteltével az olvasásban elmerült zsaru. – Ez meg Jancsó. És ráadásul még Márton is. Biztosan jó lépcsőházat néztél?

A másik rendőr visszatette zsebébe a bilincseket, átvette a letartóztatási parancsot és belemélyedt.

– Ez tényleg nem a mi emberünk – szívta meg a száját. – Jól elnéztük a házszámot.

– Akkor most mi van? – kérdezte zavarodottan a vádlott.

– Ja, akkor nincs letartóztatva – azzal be is szálltak a még ott álló liftbe.

Mire felocsúdott a nap összes fatális elnézését maga mögött tudó, ledancsózott és majdnem letartóztatott Jancsó Marci, már talán ki is léptek a rend őrei az épületből. Csak úgy, elnézést sem kérve.

Fényes Adolf: Napszámosok

FELLINGER KÁROLY

A ház

Nekem olyan házam lesz, amibe
a legvastagabb falon át
lehet bejutni,
belülről meg mindent látni lehet,
ami kint történik,
az ajtó és az ablak
csak azért lesz,
hogy az angyalok
és a kis Jézuska is
bejöhessen közénk
melegedni.

Szív

Hugó egy ugrándozó kisrugó.
Olyan magasra képes ugrani,
hogy a csillagoknak
sem kegyelmez.

Valamennyit leráncigálja a földre
és összetöri.

A barátnőm, Vali szerint,
szívtelen egy alak.

Szerintem van neki szíve,
csak úgy dagad a gőgtől
meg a büszkeségtől.

Ezért is tudja olyan nagyra
kidülleszteni a keblét.

Stella

Kisöcsém, az alsó tagozatos Alex,
beleszeretett egy vakon született
kislányba, Stellába.
Stella az óra előtt azt súgja az öcsémnek:
– Nem félsz, hogy a szerelem vakká tesz?
– Nem, feleli rá Alex. Jól
csak a szívével lát az ember, ez olvasható
a Kis hercegben is.
Én is így látom, mondja a kis Stella
mosolyogva.

Nagy István: Sárgakendős lány

NAGY-LACZKÓ BALÁZS

Állatmesék (2)

A galamb

A galambot nagyon egyszerű felismerni az alábbi tulajdonságairól: többnyire kicsi, közepes vagy nagy, elvétve óriási és törpe. Többnyire szürke, fehér, barna vagy bármilyen más színű. A legtöbb galamb egyszínű, de vannak kétszínű galambok is, ezekben nem érdemes megbízni.

A tolla legtöbbször sima, rendezett, tupírozott, felzselézett vagy egyik sem. A galamb egyéb tartozékai lehetnek a napszemüveg, a bájmosoly és az ejtőernyő is, de a legtöbb galamb ilyesmikkel nem rendelkezik.

Hazánkban több galambfaj is megtalálható:

Az úgynevezett balkáni gerlék több mint száz éve érkeztek hazánkba, meglehet Velencén keresztül, olaszos modoruk és ízlésviláguk máig megfigyelhető.

Az örves vagy szegediesen örvös galambok feltehetően őshonosok, amire általában igen büszkék.

A holsteini és dalmát galambot foltjairól lehet megismerni, míg a zebra galambot csíkjairól. Akadnak sárga és fekete galambok is, amiknek igen szép a hangjuk, de ezek igazából többnyire rigók.

Kevesen tudják, hogy a dodó és a mi galambjaink közeli rokonok, pedig a hasonlóság nyilvánvaló mindazok számára, akik hajlandóak eltekinteni a külső és belső megkülönböztető jegyektől. Na ugye.

A galambok élőhelye igen változatos: A városi galambok a Zolik vagy a Katák padlásain, a nagypapák, a villanyszerelők és az ügyvédek ere­­szein laknak. Ezek a galambok furcsa módon szívesen járnak iskolába, múzeumokba és polgármesteri hivatalokba is.

A vidéki galambok többnyire úgynevezett dúcokban élnek. Ezeket többnyire galambdúcnak hívjuk, mely különböztetendő a dúcolástól és a majomdúcoktól.

A vidéki és városi galambok egyformán szívesen lebzselnek a különböző tereken, ilyenkor többnyire az időjárásról, a morzsafajtákról és a legújabb divatról beszélgetnek.

A vadgalambok egy része az erdős rengetegekben él, ezeket szokták igazán vadgalambnak is nevezni az előbbiektől való megkülönböztetés végett.

A galamb tolla igen hasznos a galamb számára: egyszerre tavaszi, nyári, őszi és téli viselet, továbbá esőkabát. Ráadásul igen sikkes is.

A galamb lába és csőre meglehetősen kicsi a testéhez képest, ami elsőre furcsán hathat, de gondoljuk csak el, hogy nézne ki a galamb, ha ezek nagyobbak lennének. Nem jól.

A galambok többnyire nem viselnek lábbelit. Először is, mert nehezen kapnak a megfelelő méretben, másodszor meg nem tudják bekötni a cipőfűzőjüket.

A galambok igen okos állatok, mert hagyják az embereknek, hogy etessék őket. Az embereknek azonban nagyon ritkán jut eszébe, hogy a galambok etessék őket.

A galambok többnyire mindent megesznek, ami ízlik nekik. Kijelenthetjük tehát, hogy teljesen normálisak.

Fontos tudni, hogy a galamb minden koron a béke hírnöke volt. Ezért igen ritkán fordult elő, hogy háborúba küldték. De előfordult.

A galambokat egy időben gyakran alkalmazták postásként. Később rájöttek, hogy erre némely ember is igen alkalmas.

A repülő sült galamb csak a mesében létezik, akárcsak az úszó és hullahopp karikázó sült galamb.

És hogy mi várhat a galambokra a jövőben? Kiváló tájékozódásuk révén egész biztosan nagyszerű felfedező válhat majd némely egyedből. Már persze a dodók távolabbi rokonaiból.

A malac

A malac lehet persely, vietnámi, mangalica vagy sima. Állítólag számos más fajta malac is létezik – de ezt nem tőlem hallották.

Léteznek vad és nagyon vad malacok is. Az előbbiek csíkosak, az utóbbiak rácsosak is. Börtön rácsosak.

A közismert malac lusta. Nem tud rendesen enni az asztalnál és mindent megeszik, amit mi már nem akarunk. Emellett természetesen vannak rendkívül pedáns malacok is, mint a macskák vagy a csincsillák – de ezek nagyon különleges malacok.

A házimalac és a vadmalac nem sűrűn találkoznak, ezért ilyenkor nagyon örülnek egymásnak. Örömüket úgy fejezik ki, hogy egy-egy nagy csomó szőrrel lepik meg a másikat. Innen is tudjuk, hogy sertéséknél a serte nem sértés – meg onnan is, hogy nem használunk hozzá ékezeteket.

A malacok a nap és az ól bármely részében képesek aludni. De, ha a napot nagybetűvel írjuk, abban nem alszanak. Véleményem szerint mindezek nyomán a malacok igen szerencsés állatok, bárcsak magam is ilyen igénytelen lehetnék. Mind ebből az is következik persze, hogy a malacok főnökei sokkal engedékenyebbek, mint a mieink.

A malac minden részét felhasználják. Kivéve az ötleteit, mert azok teljesen hasznavehetetlenek.

A malacoknál a kövérség sokkal megnyerőbb tulajdonság, mint a sportosság.

A malac és az ember fogazata nagyon hasonló, de azért nem lenne jó ötlet kicserélni őket. Sem a malacot, sem a fogazatot.

A malacoknak rendkívül jó a szaglása, ezért sokan használják őket gombászásra. Egyébiránt a kutyáknak és a rókáknak is remek a szaglása, de őket senki se használja malackodásra.

A varjú

A varjú kétségtelenül okos fekete madár. Feltételezhetjük, hogy a varjú, ha fehér lenne, szintén okos lenne, és ez nem pusztán haladó szellemére vall. A varjúfélék családja igen nagy, beletartozik a holló, a dolmányos varjú, a vetési varjú, a vecsési káposzta és a szomszéd vénasszony. A szén bár fekete, mégse varjú, ellenben a főbérlő akármilyen tarka lehet, mégiscsak varjú.

A varjú, mint mondva volt, eszes állat, és ez számtalan dologban nyilvánul meg. Pesszimista és depresszióra hajlamos, ami az emberek között is a műveltebbek kiváltsága – kell ahhoz némi sütnivaló, hogy igazán kiábrándulhassunk. Emellett a varjú azt is tudja, hogy a fekete sokkal kevésbé koszolódik, mint a fehér, ami praktikus gondolkodásra vall. A fehér holló ugyan ritka madár – akárcsak az augusztusi piros hó –, de számtalan dolgot tudnánk elsorolni, ami sokkal ritkább nála. A nem Lusta, nem Rosszindulatú, nem Önző, bizony ritkább madár. Az udvarias jelzőlámpa kifejezetten ritka madár. A csendes szomszéd kihalóban lévő, a türelmes, pedig kihalt madárfaj. További ritka madarakként elsorolhatnánk, az egyenes utakat, a tiszta utcákat – de ezek nem madarak, hanem behatározhatatlan organizmusok.

A varjúnak azonban van egy igazán lényeges vonása, amit abban az esetben se nélkülöz, ha károgó szomszéd vagy főbérlő – bár ezt a kijelentésemet sok érintett kétségbe fogja vonni. Ez bár lényeges vonás, mégis igazán kicsike, egészen akkora, hogy mélyen bent elfér a tollai és bőre melegében. Ez egy amolyan kis piros motor, ez hajtja az egész állatot, és sarkallja rendkívüli küzdelmekre, a dióval, a seprűvel, az albérlővel szemben, hogy e kis gépezettől vezérelve lássa el feladatát. Ez a feladat a kisebb, szárnyas varjak esetében a dió feltöréséből és tartalmának más, gyengébb – vagy számára kedvesebb – varjakkal való megosztásában merül ki, míg a nagy varjak, többnyire egész éven át kuporgatnak, hogy román csokit és életveszélyes kínai játékszereket vehessenek unokájuknak karácsonyra – érdekes hogy mindkettőnél télen működik a legnagyobb fordulattal ez a motorocska, amikor odakint viszont a legnagyobb hideg és nélkülözés van.

Bizonyos gonosz lények – nevezzük őket talán vadásznak, de inkább csak unatkozó személyeknek – néha célba veszik azt a kis dobozt (a mellkasukat), amiben ez a motor dolgozik. A kisebb madaraknál ezt ölésnek, gyilkosságnak nevezik, ezzel szemben – bármilyen meglepő! – az emberi méreteket öltőknél egyszerűen csak szívszakításnak, összetörésnek. Azt hiszem, hogyha nem is azonos vele, de ez is rokona az ölésnek.

Deák-Ébner Lajos: Faluszéle

LESITÓTH CSABA

Kacat

Úgy löködöm magam az örök életre,
mintha nem lenne épp elég
ez a véges egy.

Hova-hova ilyen kellő időben?
Kérdezik az intenzív osztályon.
Miért nem használja a kacsát?
Azért raktuk oda.
És nincs jó válaszom rá.
Csak v alakban szeretem.

Ágyam rövidebb nálam,
mindkét végén magasított,
satuként fog.

Eleven munkadarab
akit fűrészelnek, reszelnek, fúrnak
és kenőcsökkel kenik
amíg be nem tölti újra a szerepét,
vagy mehet a süllyesztőbe.

Közel a karácsony, messze a húsvét.

Fölöttem kerekesállványon löttyenő palack
izotóniás tengerutánzattal teli,
röviden cseng
műkörömhöz koccan az üveg,
tömjén-klórszagú takaróhuzat.
Deák-Ébner Lajos: Faluszéle

Magzatpózban felejtem magam,
alattam rongykígyó oldalaz
az ágylábhoz koppanó nyeles fán.
Zárt ajakkal dúdol a takarító,
ismerős ez a dallam,
már-már megindulok,
hogy rád bízzam magam

A passzív tobzódás etikája

Nem firtatod szobrok üzenetét.
Tovább gurulsz a STOP-vonalnál.

Fölkötözve rézsült állkapcsomat,
botorkálok a kastélyparkban.
Nemesi birtoklevelednek tekintem
a filodendron alsó levelét,
és telibe célzom a sötétben,
amit rám borítottál.
Nyitott sliccemet, mint egy reaktort,
energikusan rántom fel.

Lakomára hívod az elithordát,
de innen nem hajt ki élve semmi,
holtan meg pláne.
Boldogok a kidobólegények,
még ha nem is biztos, hogy élnek.

Újszülötté metszik előnevem,
pedig nyelvemen volt már Isten teste.
Kétségbeesett módosítás a rontott szobron,
lehasad egy komplett kőtábla.
Azelőtt nem látszott rajta írás,
most meg minden szilánkján betűk.
Kidörzsölhetetlen homokszemek
a könnycsatornában.

Újra felmerülhet egy besúgórendszer,
nyílzápor hátra, az elárult szövetségre.
Állampusztán szabad még a pálya.
Az ígéret földjén majd rehabilitálnak,
de előbb megmászatják
mind a tíz kőlépcsőt,
és bevállalod átmenetileg
az életfogytiglant.

Ez az egyetlen amire alkalmasnak látszol.
Ne is érj hozzá a fékhez.

Időnk két végén

Csuklószalag, névvel és dátummal.

Rubrikába írva az atyai szánkból elhangzó név.
Reméljük nem értik félre. A telefonos ügyeletet
párhuzamosan ellátó kisasszony, Sobor helyett
azt rögzíti, Szobor. Annak legalább van értelme.

Bocsánat, félregépelte, ez most már így marad.

Újra kell szülni és születni. Micsoda naivitás,
hogy egy életen át elkísér ez a hivatalosan
adott név. Azonnal rácáfol legelső napunk.

A szülő becéz, az óvodában is másképp hívnak,
jobban is tetszik. Később magunk változtatjuk,
sután, valami egyedit biggyesztve írásaink elé,
vagy után. Módosítjuk, amikor házasodunk,
válunk, majd néhány év elteltével ismét.

Ez most biztos jó lesz, és csettintünk. Jó a fenét.
Mást mondanak otthon, munkában, edzésen és
ha lemegyünk tejért.

Félreérthető szabályokat hozunk,
csak azoknak nyitunk ajtót, akik előre jelzik.
Ide váratlan be ne toppanjon, még anyánk se.
Ez itt egy privát és következetes rendetlenség.

Fölépítjük magánalkotmányunk,
felnőttesen és büszkén arra,
ez legalább pontosan érthető félre.
Templomba járunk és kínáljuk magunk. Vagy nem.

Ismeretlen nyelvünkön beszélünk, mérhetetlenül
ostobán és bölcsen. Két végtelen nemlét közé
megadatott mulandó élet. Kezdetén és végén
másoknak kell intézni velünk teendőket.

És mire jutottunk. Hitben kikhez csatlakoztunk.
Milyen névhez tartozónak mondjuk magunkat.
Krisztushoz, Mohamedhez, Krisnához, Buddhához
az univerzumhoz vagy rajtunk kívül senkihez?

Bármilyen nevet is választottunk,
táblára vésett kiindulási nevünket vízüveg fedi,
némi hozzáadott ezüst, arany vagy grafitporral.
Lehet, hogy sohase tudjuk meg, melyik az igazi.

Kernstok Károly: Fához támaszkodó fiúakt

SÁRFI N. ADRIENN

Az utolsó íz

Megszokásból veszek el egy Metrót kora reggel az állomás fémtartójából. Csak a rövidebb cikkeket szoktam végigolvasni, meg az utazásosakat, a többibe esetleg beleolvasok, a sportot, a politikát viszont kihagyom egy az egyben. Amikor éppen a felszínen vagyunk, akkor inkább bámészkodom az ablakon át, nézem a házakat, a falfirkákat és persze az állomáson ácsorgókat. Jó dolog arról fantáziálni, így külsőre ki minek néz ki, kinek mi lehet a foglalkozása, hogyan él. De a föld alatt jól jön az újság.

Az egyik rövid cikk angolos választékossággal ad hírt egy, az angol vidéken történt esetről. Finoman érzékeltet a szöveg, elkerüli ugyan a feltűnően hatásvadász vérengzést, de azért mégis szépítés nélkül és tárgyilagosan adja elő a nem mindennapi történetet. Ahogy a terménydaráló üzemi szerkezet hétfő reggel, munkakezdés után nem sokkal megáll, az alkalmazott szabálytalan módon belép a tartályba, valamit igazít benne, aztán kilépne onnan, de hogy biztos legyen a dolgában, megkapaszkodik oldalt, ám valahogy rosszul mozdul, beleakad a ruhája ujja az indítókarba, és a szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán a szerkezet beindul, a tartály hengere elkapja, behúzza a cipője hosszúra hagyott fűzőjét. A középkorú férfi hátra hanyatlik, a kart már nem érheti el, a gépet nincs aki leállítsa, elkerülhetetlen a rettenetes halál.

Biztos nem pont így tervezte a pasas a napját. Én sem ezzel akartam volna kezdeni a kedd reggelt. De most már mindegy. Ettől az ember összeszorult gyomorral, kitágult pupillával pislog maga elé, az álomfellegek szerte foszlanak a feje fölül, és az illúziókkal puhított reggeli ébredést – hogy ez a mai nap biztos más lesz, mint amilyen a többi szokott lenni: jobb, fényesebb, értelmesebb – ez a cikk egy suhintással elvágja.

Kijózanodás.

Üdv a valóságban, a londoni metrón, a Metrót szorongatva, ami az évek alatt egyre vastagabb és nehezebb lett, mert egyre bonyolultabb az élet, és vele egyre több és súlyosabb a téma is. Egy-két kiadósan lefestett halálhír az élőknek, minden számban. Ami akár örömhírnek is felfogható, mert te, így, ezek szerint, hogy olvasol: élsz, és nem éppen veled történt meg az, amit olvasol, amit ha akarsz, ha nem, ha udvariasan angolos és finoman érzékeltetős is a szöveg, ha nem, mindegy, mert te úgyis úgy képzeled el a történést, ahogy az tényleg volt. A fejedbe úgyse lát bele senki, nem szükséges finomkodnod, tompítanod a dolgokat, mert hogy akkor például emberi jogokat sértenél, ami odakint, a fejeden kívül, elég komoly problémát okozna. Nem kell félned, nem tudja meg senki, mennyire valóságosan borzalmasra fested magadban a dolgot. Mert egyébként tőled is csak ez telik. És ezt az is tudja, aki a cikket írja, hogy az olvasó valóság-éhségének szárnyalását elég csak finoman beindítani, és onnantól nyert ügye van a sztorinak. Nem kell tagadni, ehhez a cipőfűzős-darálógépes történethez is például erőlködés nélkül feltekered a hangot képzeletben, hallod a szerkezet búgását és csattogását, a férfi rossz mozdulatát kísérő, utolsó félbehagyott szavait az életben: „a kurva iste…!”, aztán a kétségbeesett utolsó kiáltás, az utolsó vérfagyasztó nyikkanás, ez utóbbi már nem is egy öntudattal rendelkező lényé, hanem azé, akiért a Kaszás előzékenyen kinyújtotta a kezét, mert hiszen végignézte a mutatványt, ott volt az elejétől, mint a magasban köröző keselyű, tudta, hogy nem kell sokat várni, felismerte azonnal a helyzetet, mert ez a szakmája: a halál pontosan megérzi a gyengeséget. A Kaszás ott volt az üzemben, átlátta a helyzetet az első lét- azaz halálfontosságú momentumtól kezdve, hogy a gép elhallgatott, leállt, a férfi pedig bemászott a szerkezet tartályába.

Gyerekként azzal szórakoztam a játszótársammal egy parkolóban, ki tud magasabbról rávetődni a méteres hókupacokra. Hol egyikünk, hol a másikunk vetődött egy-egy kupacra, tiszta ősbizalommal, gyanútlanul repültünk a hóhegyek tetejére. Pont rajtam volt a sor, a játék hevétől izgatottan és égő arccal nekirugaszkodtam, már éppen lendültem volna, amikor a társam hirtelen nekem szaladt és ellökött. „Te állat!” – üvöltöttem pityeregve, ő meg a célra mutatott. Hideglelősen bámultuk a friss hókupac tetejéből éppenhogy kilátszó vascsövet.

Hallom a mellkasom csontjainak reccsenését, ahogy fröccsen a cső útjában a szívem, a tüdőm sípolva kienged, a lapockám alatt, a gerincemtől balra tör utat a cső magának a vidám-kék ég felé. Véletlen, nem várt gyerekhalál.

Milyen boldog lett volna a Kaszás…

Az örök élet meg akkor van, amikor a Kaszás egy adott, túlélésre hajlamos, gyakori kuncsaft-jelöltjére már sokadjára vár hiába a kritikusabbnál kritikusabb pillanatokban, és akkor egyszer csak berág, elege lesz: „Szívassad ám te anyádat!” – otthagyja a meghalni nem bíró delikvenst, és inkább nem is megy hozzá többé. Mint a hosszasan potyára cirkáló taxis, hogy akkor – „Tessék, menjetek ti gyalog, baszd meg!” – üvölt ki az ablakon a vidáman sétálókra, „Hát akkor ott rohadjatok meg!”. És akkor jön az, amiről elsőre azt hiszed, állati menő, egyenesen zsírkirály: a Kaszás nincs többé, itt hát a Kánaán, maga az öröklét, és akkor még, így az elején fogalmad sincs, mekkora nagy ordas szívás küszöbén állsz. De erről alighanem az évszázadokig egy testben unatkozó vámpírok tudnának részletesen beszámolni.

A Kaszás nyilvánvalóan a cipőfűzős-darálógépes eseteket kedveli, ezeket a sima, egyértelmű, a tényeknek behódoló jelenségeket, ahol az egyéb, „B” és „C” lehetőségeknek elhanyagolható az esélyük, ahol a végkifejlet egyértelmű, és persze nem is kell túl sokat várni. Pikkpakk, és meg is van, mint egy méretre hamar legyártott, előre kifizetett ülőgarnitúra.

A Kaszás kategóriái között nyilván szerepel a meghalni valójában nem is akaró öngyilkosok, és a halállal kísérletező akaratgyengék népes tábora. Ők a legirritálóbbak számára, mind közül. Nyomorult kis pancserek.

Az élettel kísérletezők már egészen más tészta. „Még pont beférek” – előz az ilyen, nyomja a gázt keményen, a szembejövő meg a féket, ilyenkor megvan arra az esély, hogy akár több kuncsaft is legyen egyszerre, de az élettel kísérletezők általában ügyesek és gyorsak, nem hibáznak túl gyakran. Akadnak aztán beteges élet-halál játékosok, akik számtalanszor lejátsszák fejben a dolgokat, elképzelik, milyen lehet százhatvannal belerongyolni a falba, hogy viselkedne a jármű, a járműben a test, a testben a szervek, a csontok, milyen lehet az élet utolsó másodperce, az utolsó másodperc utáni köztes állapot élet és halál között, milyen a halál, a lélek maga. A Kaszás felsóhajt, tudja, hogy az illető előbb-utóbb majd úgyis kipróbálja a gyakorlatban a dolgot, mert nem tud ellenállni a kísértésnek, viszont az életösztön az utolsó pillanatban majd mindig visszarántja az ilyeneket, a kísérlet így sehogy sem akar a végére érni. Öröklét gyanúsak ezek mind!

Vannak viszont olyanok, akik elképzelik, hogy a magukra kötözött, házilag összetákolt rakétával elhagyják a bioszférát, a sztratoszféra határáig száguldanak vele, integetnek istennek, aztán visszasüvítenek a kerti kifutópályájukra. Végül is csak elég benzin kell bele, gondolják, és nem állnak le itt, ők tényleg megvalósítják a tervüket, és a Kaszás, még ha nem is szívta végig, máris elnyomja a cigarettáját, kifújja a füstöt munkára készen: az ilyenek miatt igazán fontosnak érezheti magát. Mire egyet pislant, már ott is a robbanást követő kráter a szemközti sziklafalban, mert a tervezett kísérlet még a legelején, felszálláskor kudarcba fulladt, legalábbis az élet szempontjából.

Egy régebbi Metró újságcikk meg szerencsétlenül járt turistákról szólt: a számukra egzotikus ország elit éttermében ülnek, megrendelik az egzotikus ételeket. Miközben jóízűen röhögcsélve italoznak és várják, hogy megkóstolhassák a helyi különlegességeket, a birkacombot, a töltött padlizsánt, a csicseriborsó mártásos salátát báránnyal, nyílik a bejárati ajtó, egy férfi lép az asztalukhoz, arca komoly, rezzenéstelen. Méltósággal meghajol és köszön a vidám társaságnak, majd törve a nyelvüket, megkérdezi, milyen valláshoz tartoznak. Segít is a csodálkozó idegeneknek: „A” vagy „B”. Azt nem teszi hozzá, hogy ha „A”, akkor rendben vagy istennel, tehát velünk vagy, viszont ha „B”, akkor istentelen ellenség vagy, és azt sem közli előre, mi jár a „B”-seknek, a turisták meg maguktól nem sejtik, hogy az, hogy ők „B”-sek, és ezt gyanútlanul közlik is felszabadult „nyaralunk” arckifejezéssel az érdeklődővel, mivel fog járni az elkövetkező három másodpercben. Arat az éles szemű keselyű, a jól képzett Kaszás ebben a néhány, isten nevében zajló, pillanatban.

Álmodom aztán, hogy hasonlóképpen ülsz egy étteremben, odalép valaki az asztalhoz, és kérdezi, hogy „A” vagy „B”, én valahonnan az ablak felől nyújtom a karomat, intenék, hogy rám figyelj, kiabálok, de a mozdulat szétesik, a hangok lefolynak az államon, odafutnék, de nem bírok, nehéz a lábam, „Neeee, neeee kérlek, ne mondd ki!” Nem hallasz, nem látsz engem, a feltett kérdésre nem mondasz semmit; reménykedem, hogy ezzel megúszod, végül is ez se nem „A”, se nem „B”, ez „C”! Nem bírok mozdulni, nézlek, nézem a kérdést feltevő hátát, feszülök, számra szorítom a kezem, nem történik semmi, talán akkor tényleg megúszod, de hirtelen előkerül a fegyver: ratatatata, és a te mellkasodat is golyók szaggatják széjjel.

Keselyűk köröznek odafent. Pont abba az irányba gyalogolunk, nemsokára látjuk is a homokban fekvő, elhullott szarvasmarha tetemet. A véres fejű, kopasz nyakú dögevők cibálják a bőrt, tépkedik a húst, a beleket, rikoltozva civakodnak felette. A hatalmas madarak ránk se hederítenek. Átvillan az agyamon, le kéne feküdni a földre, nem mozdulni, jó brahi volna, ahogy újabb kiadós lakomát sejtve körénk gyűlnek, végül persze halálra ijeszthetnénk őket. De inkább nem szólok, úgyis azt mondanád, most ne szórakozzunk, inkább haladjunk, és az energiánkkal sem árt spórolni, hiszen végül is fogalmunk sincs, milyen messze van még az a másik település.

Joe néhány lépéssel mögöttünk baktat, nincs hozzászokva az ilyen fizikai igénybevételhez, szemmel láthatóan igen elcsigázott. Ő már biztos megbánta, hogy elindult velünk a kaland kedvéért így, „biztonságos hármasban”, gyalogosan, az apró faluból.

Joe hófehéren virított a kisvárosból a faluba induló buszon, nem volt nehéz kiszúrni a helyiek közül. Visszafogott londoni srác, módfelett boldog, hogy a tegnap esti kiraboltatásának csak a fényképezőgépe a teleobjektívvel, a telefonja és a készpénze esett áldozatul, de ő maga nem. Kezénél lábánál fogva lecipelte három izmos helyi figura a sötét utcán egy árokba, lefogták, elvették drága holmijait és otthagyták. Bámész csodálattal meséli az esetet, simán megölhették volna, bedobják a csatornába és kész, vagy ha csak megverik, például bosszúból, amiért fehér és hozzájuk képest gazdag, de egyetlen karcolás sem érte. Kevesebb lett a cucca, mosolyog szolidan. Joe világoskék szeme csillog, nem tudom, milyen szokott lenni normál esetben odahaza, de itt és most olyan átszellemült a tekintete, mint egy évtizedek óta meditáló szerzetesé. Hasznát vesszük, hogy beszél egy kicsit franciául, így némileg szót ért a helyiekkel, akiktől megtudjuk, hogy odébb, a falujukon túl, Bissau határának közelében van egy másik település, és igen lényeges információ, hogy nincs szabadon veszélyes vadállat a környéken. A fás-bozótos szavannán már csak apró gyíkok, kis testű madarak, dögkeselyűk élnek, utóbbiak túlélését a helyiek által legeltetett szarvasmarhák biztosítják. Egyéb vadak már nincsenek, mert vagy megölték, mert veszélyes, vagy megették őket, mert alkalmasak voltak rá, a maradék, embert túlélő vadállatot meg deportálták a hatóságok a természetvédőkkel karöltve a nemzeti park kerítése mögé, a további túlélésük, meg a turisták, vagyis a velük együtt járó tetemes bevételek, érdekében.

A szavanna bágyasztó forrósággal támad, sehol a beígért, határ közeli másik falu, fogy a víz, Joe lemarad. Leül a keskeny, poros levelű cserjék félárnyékába. Kimerülten gubbaszt, azt mondja, menjünk tovább nélküle, ő inkább visszagyalogol. Alig maradt vize, újratöltjük a miénkből a flakonját. Odaadom neki az egyik kendőmet, bevizezve köti a fejére. Megállapodunk: együtt kell maradni. Ugyan nem tudjuk, milyen messze van a helység, ahová megyünk, de ahonnan jövünk, az már túl messze. Gyalogolunk tovább, az ismeretlenbe.

Joe percek óta pihen a földön, már éppen mondanám, hogy akkor talán mi is üljünk le mellé egy kicsit, szusszanjunk, amikor megérzem a szagot. Jellegzetes, orrfacsaró, az állatkertből ismerős, semmivel össze nem téveszthető fülledt bűz. Tulajdonképpen teljesen jogos, mondhatni észszerű a dolog. Ahogyan lehet, sőt, kifejezetten van emberszag a villamoson vagy a McDonaldsban, miért ne lehetne oroszlánszag a szavannán.

Mintha meghűvösödne a veríték a homlokomon.

Rád nézek.

Alapvetően nem jó a szaglásod, de látom rajtad, hogy ezt még te is érzed. Kifut a vér a fejemből, alighanem elsápadhattam.

Baj van.

Kínos kiszolgáltatottság van.

Útitársunk lehunyt szemmel piheg, kulacsa a homokba állítva, ő nem érez semmit, ez biztos, ha meg mégis érez, akkor nem tudja, mi az. A kezdeti bénultságból felocsúdva most riadtan jár körbe a szemünk, letörök jobb híján egy elszáradt kórót, te valami kő után nézel. Igyekszem mélyeket lélegezni. Nem találsz követ, te is gallyal a kezedben állsz. Rám pislantasz sötéten. Joe sárga szemöldöke, szemhéja szinte beleolvad a mélyen a homlokára igazított sárga kendőbe; borostás arca vörös, csúnyán megégette az északi bőrt az afrikai Nap. Ülve alszik, neki most a legjobb, mert nem tudja, mi van. Megúszta a kiraboltatást, a komolyabb napszúrást, a kiszáradást, legalábbis eddig, örül, hogy miután felmondtak neki a londoni munkaközvetítő ügynökségnél, ahol dolgozott már hat éve, elkeseredés és letargia helyett inkább kalandos utazásra adta a fejét. Itt és most, Szenegál szívében, a szavanna közepén, nincs egyedül, szerencsés embernek érzi magát.

A táj, a bozótos nem moccan, nincs rezdülés sem, a szag is áll a levegőben. Apró, színes madár röppen el egy ágról, a nesztől a szívem kihagy pár ütemet, elgyengülök, de aztán erősen rászorítok a kóróra, mintha marokfegyver volna. Rezdül, talán valami bogártól, néhány keskeny cserjelevél, hallom Joe lassú lélegzését.

Kutatjuk a jeleket.

Ki lesz az áldozat hármunk közül.

Joe letekeri a flakon kupakját, iszik pár kortyot, egy keveset a tenyerébe cseppent, megtapicskolja vele a fején a kendőt.

Neki van a legnagyobb esélye, ha már a földön ül. Ráadásul amúgy is ő a leglassúbb, legtestesebb közülünk. Na és mi? Velünk mi lesz? Majd futunk. Vissza a faluba, vagy előre a másikba, amíg a lábunk bírja…

„Ha benne vagytok, tőlem indulhatunk” – néz fel az angol srác mosolyogva.

A kiejtett szavak olyan idegenül ékelődnek a jelenbe, először nem is jut el hozzám az értelme. Látom a srác arcát, mintha egy másik, egy párhuzamos világból csillanna át a szeme. Mintha a mi pillanatnyi félelmünk és annak tárgya rá egyáltalán nem tartozna.

„Skacok, minden oké?” – kérdésére rebben a szempillám, hosszasan szimatolunk a levegőbe. Tiszta, megszokott, semleges homokszag van. Tétovázunk egy darabig, aztán elejtjük a kórót, felhúzzuk Joe-t a földről.

A Kaszás lekicsinylőn fordítja el a fejét, tövig szívja a cigarettát, az órájára néz, szórakozottan tekerget rajta valami gombot. Őt mélységeiben cseppet sem érdekli, mit miért csinál valaki, miért és hogyan kockáztatja iksz-ipszilon az életét, mi hajtja előre, mi a célja, egyáltalán van-e bármiféle megfogalmazható oka a létének. Lehet, hogy van véleménye róluk, a leendő kuncsaftokról, de nem kérdez és nem vár semmit tőlük, így van kiképezve. Véletlenül sem érdeklődik, mégis mi a fenét csinál három fehér ember Fekete-Afrikában, miért jó az nekik, hogy fuldokolva köhögnek a portól és elborzadva bámulják a nyomort a nagyvárosban, szédelegnek a kisváros szemetes utcáin; mindentől távoli faluban tapogatják a helyi mesterek faragta kézműves tárgyakat, hogy aztán most ismeretlen indíttatásból, az embertelen pusztán át gyalogolva betámolyogjanak egy isten háta mögötti aprónál is apróbb településre, Bissau-Guinea határában, ahol az első erdőszéli kunyhókat elérve már szinte sírnak a boldogságtól, hogy ezt is túlélték. Keserű, otthonról hozott vízfertőtlenítő tablettával kezelt, kútvíz zubog le a torkukon, csámcsogják a szívélyes helyiek által frissen sütött erdei patkány húsát.

Emil, az unokatesód, tizenhárom évesen a saját maga által költött feltűnően trágár versikét felolvasta a szomszéd jámbor, félig vak kutyájának. „A te mocsok, geci apád, büdös kurva anyád…” – szavalt Emil guggolva, lágy, elringató hangtónusban, enyhe mosollyal az arcán. A kutya egy ideig lihegve hallgatta, aztán csukott szájjal hegyezte a fülét, majd morogni kezdett, de a fiú csak folytatta a verset: „…rohadt kis senki, aki te vagy…”. Akkor a vén kutya feltűnő fürgeséggel moccant, hiányos fogsora rákapott Emil karjára, és csak harapta, tépte dühödten, különös megbántottsággal. Emil némi könnyű sérüléssel megúszta az egészet, gúnyos vigyor ragadt a szája szélén, mintegy sikeresnek könyvelve el a kísérletet. Az igazi sértett azonban az eset után az állatorvos hideg fémasztalán találta magát, a legutolsó életbevágó élménye a tomporába csusszanó halálos folyadékkal teli injekciós tű volt.

Nagyapámat váratlanul vitte el egy kiterjedt agyvérzés, akkor, amikor már minden éppen olyan szépen elrendeződött az új lakásban, ahová a vidéki házból költöztek át a mamával, azért, hogy a gyerekeknek és az unokáknak jobb legyen, és jobb is lett nekik, nekünk: a szabaddá vált tárgyak, a pénzek elosztódtak; amikor egyszer csak becsöngetett a Kaszás. Ábrázatára némi tiszteletet igyekezett ragasztani a hetvenes, egész életében szorgalmas és áldozatkész új kuncsaftja, a nagyapám előtt.

Apád évekig itta a töményet a Kaszással szemközti kocsmaasztalon, aztán egyik délután még ő ült oda mellé, na, szevasz, mondta neki, pertut ittak, összekoccolták a poharaikat, kezet fogtak: aznap reggel derült ki a vizsgálati eredményből, hogy apád mája, ami a testében sorvadt évtizedek óta, jóformán már csak egy élettelen mócsing darab. Tudta a Kaszás, hogy ez egy tiszta ügy, és persze nem kérdezett kínos hülyeségeket a kocsmaasztalnál a kliensétől, hogy miért nem lehetett volna reggelente futni járni, narancslevet inni, még az elején valami jóféle hivatást választani, munka után meg például bevackolni a kandalló mellé és mesét olvasni a fiának, nem, a Kaszás nem kérdez semmit, neki tulajdonképpen édes mindegy, ha valaki negyvennyolc évesen befejezi, akkor hát fejezze be. Vannak sokan rajta kívül is, akik a lassú öngyilkosság vermében kuksolnak egész életükben. Elvétve akad olyan közöttük, aki eljutva az utolsó pillanatig, valami csoda folytán valahogy megtáltosodik, kiugrik a veremből, mintha csak eszébe jutott volna valami a boltajtóban, kifelé menet, a lassú öngyilkos ilyenkor visszatér az életbe, és csinál magával vagy másokkal valami hasznosat, például művész lesz, szociális munkás vagy életviteli szaktanácsadó.

Ciánkapszula. Egy ismerősöm rejtegette maga elől évekig. Amikor arról beszélt, tudja, ha úgy van, előbb-utóbb ráharap, nem bírtam mondani semmit. Például, hogy ne tegye, mert az élet így meg úgy. Próbáltam elképzelni, milyen lehet, amikor szétolvad az ember fogai között. Milyen íze lehet. Az utolsó íz, amit érzel. És mennyi idő, amíg kifejti a hatását, és az mivel jár. Harapófogóval tartva a kapszulát, elégette aztán a betonon. Hogy ne legyen baj egy frontátvonulás, egy múló, pityergősen rossz hangulatú nap miatt.

Ha az enyém lett volna a kapszula…

Nem is tudom. Nem szabad kiégni, és akkor eleve nem veszed be, hiába van, vagy mondjuk pont azért veszed be, hogy megelőzd a kiégést, vagy akár azért, mert szomjas kíváncsiság hajt. Vitrin mögé tenném díszdobozban, vagy nem is, inkább keretbe foglalva a falra akasztanám, fekete vászon közepén virítana áttetsző-fehéren a kapszula, mint a letisztult művészet, a szabad akarat hamisítatlan jelképe.

Leszállok a metróról, az újságot az ülésen hagyom, sietek fel a mozgólépcsőn. Unom már a gyorséttermet, jó volna valami másik munka. Még idejében, kiégés előtt kell változtatni.

Joe írta, hogy valami szállítmányozási cégnél helyezkedett el az afrikai utazás után.

A Kaszás áll és vár, hogy akkor most mi van azzal a ciánkapszulás dologgal, amiről az előbb gondolkoztam. Látja, fagyos rossz kedvem támadt, mert zuhog az eső idekint, aztán meg azt látja, nézem, milyen szépen csillog a Newton Streeten az aszfalt a nedvességtől, meg milyen szép zöld még ilyenkor is a platánok levele.

Halálosan unja már a Kaszás ezt az egészet, sóhajt, legyint, eltapossa a csikket, az jut eszébe, majd utánanéz az átképzési lehetőségeknek, és ha lehet, elmegy például purgatóriumi szakasszisztensnek.

B. HORVÁTH ISTVÁN ^*

Néró a plebshez

„Semmi ugrálás, semmi hóbort!
Most kisajátítom az Ókort!

Csönd! Vandálok, barbárok, csordák!
Nyugi van! Vagy fölgyújtom Rómát!

Regnálok, mert akarok, merek!
Agyamban nincsenek is erek!

Folyamok zúgnak. Sehol partok!
Jön akkora ár, hogy beszartok!”

Ács az esőben

Elcsúszott idősík, villám, dörej, pánik.
A tökéletes födém, mennybolt beázik.

Szabálytalan minden felhő. Tépett, vágott.
Az aggódó Isten mestert kiált: „Ácsot!”

József bolyong a tévelygő Időben.
Jelet keres. Víz, tűz, bolygó, s az űr leng.

Van fa. Erős, kiszáradt. Nem eszi moha.
József csinál födémet.
Keresztet soha!

A vers genezise

Tudatom valamit kiold.
Mindegyik sejtem vérben ázik.
Szemem izzó iker-telihold.
Fogakkal patkolt szám szikrázik.

Koponyába zárt darázsfészek
Agyam. A vers a lélek álma.
Az egészet elfedik részek.
Zsongás van, szavak kirajzása.

^* „Sükösdön élő, bajai…” [vissza]

Bernáth Aurél: Hegedűművésznő

FEHÉR ENIKŐ

Viszontlátás

A gazdag múltú, patinás város mára még jobban kiterjeszkedett, és magába kebelezte a környező kis falvakat. Ahogy kiszállt a taxiból a szálloda előtt, egy pillanatra körülnézett, de a sofőr nem hagyta nézelődni, udvariasan kiemelte bőröndjeit a csomagtartóból, és várakozva nézett rá.

Két szállodai alkalmazott sietett elé, és elvették a bőröndöket a taxistól. A recepcióhoz kísérték. Bemondta a nevét, és már száguldott is fölfelé velük a lift. Udvariasan kitárták előtte az ajtót, becipelték csomagjait, aztán tapintatosan elköszönve, magára hagyták.

Kikerülte a két nagy bőröndöt, és az ágyra vetette magát. Lerúgta magas sarkú cipőit.

Néhány percig csak feküdt mozdulatlanul, aztán azon harisnyásan, kiment a hatalmas teraszra.

Rágyújtott remegő kézzel egy cigarettára. Ennyire magasból még soha nem látta a várost. Hogyan is láthatta volna csóró egyetemistaként, amikor itt élt az egyetemi kollégiumban, majd húsz évvel ezelőtt? Még arra is alig volt sokszor pénze, hogy egy jót egyen! Az otthonról kapott apanázs éppen csak fedezte költségeit.

Olykor, mint a többiek is, a hónap elején, betért az egyetemisták kis kocsmájába, de inkább csak beszélgettek egy-egy pohár sör mellett hajnalig. Akkor ismerte meg őt… Egy évvel felette járt, kiemelkedő képességekkel és kirobbanó jókedvvel. Vele ellentétben, ő népszerű volt, hatalmas baráti körrel. Talán pont ez a nagy különbözőség lobbantotta fel még addig szunnyadó, szerelmet soha nem ismert lelkét. Valahányszor rápillantott, kínos volt, hogy vérvörösre gyúl amúgy hófehér, sápadt arca.

Kerülte, de folyton látni is akarta. Persze, hogy nem mert kezdeményezni, akkoriban szemérmesen került minden hasonló témát, nem csak a kor, de neveltetése folytán is.

Már nem emlékezett rá, miért és hogyan maradtak egyszer kettesben a kollégiumi szobában, csak arra, hogy órákig beszélgettek egy remegő mécses fénye mellett, és akkor megtörtént az, amitől félt, és amire annyira vágyott is. Vad, mohó és követelőző volt szerelmük.

Valahányszor hazautazott szünidőre, szülei reménykedve faggatták, megismerkedett-e már valakivel, de csak sejtelmesen mosolygott, nem válaszolt. Anyja sopánkodott, apja morgott, hogy a nyakukra vénül, és nem lesznek unokák, ha ez így megy tovább, de őt nem érdekelte. Szerelmére gondolt, és szívében édes nyilallások jelentkeztek, valahányszor eszébe jutottak a vele töltött éjszakáik.

Misi, egyik évfolyamtársa udvarolt a legkitartóbban, de mindannyiszor elhárította a fiú közeledését. Egyszerűen senki sem fért el a lelkében, annyira kitöltötte kedvese. Lassan az a kevés barát is elmaradt, aki volt, de nem érezte magát magányosnak. Álmodozott. Olykor tanulás helyett is.

Hirtelen felindulásból, szülei többedszeri unszolására aztán elvitte Misit, csak legyen végre nyugta a folytonos, már-már tolakodó, bosszantó kérdezősködésektől. Mindenki komolyan vette Misit, és Misi érzelmeit, csak ő nem. Amikor visszaértek ezután a látogatás után a kollégiumba, csúnya féltékenységi jelentbe torkollott a nagy szerelem, hiába bizonygatta, hogy Misi csak barát, alibi, semmi több – összevesztek, hiába próbálta bizonygatni hűségét.

Majdnem belehalt a szakításba. Sokszor látta, amint nagy társasággal megy valahova szerelme, de őt pillantásra sem méltatta. Könyörgő leveleket írt neki, esdekelve, hogy találkozzanak, mindent megmagyaráz, de nem volt visszaút. Még évekig reménykedett, mindhiába.

Aztán az egyetem után hozzáment Misihez. Már az esküvő napján rájött, mekkora hibát követett el, ám nem volt mit tenni. Az ő köreikben ismeretlen fogalom és nagy szégyen lett volna a válás. Meg aztán ott voltak a gyerekek, a várva várt unokák. Szülei boldogok voltak, ő pedig mindent utált maga körül, a munkáját, a férjét, és az egész életét. Húsz év telt egy így…

Egy nap levelet kapott tőle, azonnal megismerte keze írását. Remegve bontotta fel a borítékot. Helyszín és időpont volt benne megjelölve, és csak egy szó: „Várlak”. Reszketve számolta a napokat, zavarodott volt és reménykedő.

És most itt van. Még néhány perc, és újra találkoznak! Elnyomta a cigarettát, és kinézett a korláton. A nagytemplom órája felet ütött, idáig látszott a torony. Rápillantott az órájára, és kissé elmosolyodott; még mindig milyen pontosan jelez! Jobbra, srégen magával szemben látta a régi kiskocsmát. Erőltette a szemét, hogy innen, a magasból láthassa a betérő embereket, de a kocsma körül nem volt semmi mozgás. Romosnak tűnt, tetejéről még innen is meg tudta állapítani, hiányzik jó pár cserép. Sűrű volt az utcai forgalom. Látta a lassan döcögő villamost. Annak idején ebben a városban még ez sem volt.

Visszament a szobába, odalépett a diszkréten elrejtett hűtőhöz, és felmérte a kínálatot. Whiskyt keresett, hogy remegését legyőzze. Pár korty után az asztalra tette a poharat. Hallgatózott. Késik. Régen is mindig mindenhonnan elkésett!

Aztán egyszer csak cipőkopogást hallott. Elpirult. Még mindig magas sarkút hord hát ő is! A lépések megálltak az ajtaja előtt.

Pillanatra csend volt, aztán kopogtattak.

ACSAI ROLAND

Égi juss

Rég várta a tavaszt már
      a zebrapinty család,
de szilvafánknak ágán
      alig nőtt pár virág.

Eső csepeg felülről,
      hull most az égi juss,
a pintyek tollászkodnak,
      ez már a március.

Míg kint a felhők szállnak,
      és bent a lámpa ég,
a krókuszok remegnek:
      ha eljön a sötét.

Lassú altató

Lassan elülnek a pintyek,
már a szemük csukogatják.
Véget a nap nekik így ér,
meglelik újra ma egymást.

Össze, ha bújnak a rúdon,
mag pereg csillagos égen.
Hullik az éjszaka tolla,
messzire úszik az énem.

Elízium

Elízium mezője,
      hol nem kell a beszéd,
és egy szarvas előtted
      lehajtja a fejét.

Komondor szürke kőre
      fekszik, aludni tér,
ő lesz a helynek őre,
      bár nincs semmi veszély.

Zizzen halkan a szöcske,
      aztán tücsök zenél,
az est vörös küllője
      a szívedig elér.

Izzik a róka szőre,
      fű közt oson egér,
paták dobolnak döngve –
      ménesként jön az éj.

P. Bak János: Présház

DERZSY-BEN OND

Ahányszor megkívánod

Gans éjfél óta nyugtalanul aludt, gyakran felriadt, mindannyiszor elszorult a gyomra; hajnalban aztán nem is próbált elszenderedni, hideglelősen bámulta a szoba mocorgó foltjait. Elfáradt a szeme, mintha órák hosszat egy pontba szegeződött volna, nyilallt a homloka, sehogy sem volt jó, hánykolódott, kereste a legjobb testhelyzetet; súly nehezedett tagjaira, kétséges, lesz-e ereje felkelni. Hallgatta Albert hortyogását, aggastyán szortyogó torkából árad hasonló hang; hirtelen szorongás fogta el: egy idő óta minden a pusztulásra emlékezteti, roskatag lett, már napközben is zihál, étvágytalan, állandóan fogy, egyszer csak csontváza marad, legfeljebb a szája fog mozogni, némán egyetlen szót formál – legalábbis mostanában álmai ilyesmivel rémisztgették.

Észrevétlenül mégiscsak elszunnyadhatott, mert az óra csörgése térítette eszméletre, lassan összébb gömbölyödött, s testén mindig csak egy arasznyit mozdítva, az ágy széléhez fészkelődött. A vekker elhallgatott, pillanatokra rácsodálkozott a csendre, azután Albert úgy fordult, hogy újra rázendíthetett. Gans párnájára hanyatlott, letaglózva feküdt mozdulatlanul.

Percek múltán a könyökére támaszkodott, húzódzkodáskor jobb lába felemelkedett, végül sikerült ülő helyzetbe billennie, az ágy végén zúgó fejjel kotorászott a papucsa után. Talpától hideg furakodott felfelé, fél perc, és mindkét lába olyan lesz, akár a jég, beburkolózva órákig sem bírna átmelegedni.

– Albert! – süvítette. – Várt, majd hangosabban szólította. Hamarosan elszánta magát: a kapcsolóig tapogatott, és felkattintotta a lámpát. Megbicsaklott nyakkal álldogált, mint a szélütött, hunyorgatott, arcát seregnyi ránc szabdalta, az izzó sápadt fényt vont kopasz feje búbjára, oldalt a haja szétmeredezett. Bizonytalanul átszelte a szőnyeget.

Az utakon felszakadt a sötét, komorabb szigetei már csupán a házak között bolyonghattak, az utca elején beszivárgott a világosság, alig tudott belefesteni a lámpa sárgás fénye, még tíz perc, s mintha a föld alól áradnának, egy csapásra megsokasodnak az autók. Az ablakból figyelte az élénkülő mozgást; teherkocsikon hordták az árut, a szomszédos bank épületében csörögve kinyitották az oldalkapukat, páran már a megállóban várakoztak az első buszokra.

Visszafordultakor változott meg az arca. Albert felhúzott térdekkel a párna tetején kuporgott, másféle hang tört elő a szájából.

– Albert! – Pillanatokra elhagyta az erő. Kevésen múlt, hogy az „Ide gyere!” is elhangozzék.

Ősszel, egy esős éjjelen, kivert kutya kísérte haza, megszánta, néhány hónapig velük élt, s ha bepiszkolt, neki ordította ugyanezt, utána megrugdalta – de az már rég történt, az állat egyszer csak eltűnt a lakásból. Másnap megtalálta a virágágyásban törött gerinccel, aligha ugrott ki az ablakon, bár ez sem lehetetlen, szemében egy ideje megtelepedett a bánat. Albert azóta motyog álmában.

A kucorgó felemelte a fejét, sárgás folt terpeszkedett arca helyén: akár egy viaszos hártya, alig redőzték vonások, az orra valósággal belappadt, árnyéktüske nyúlt az ajkáig, gyéren nőtt szakállszőrei légypiszokként pettyezték az állát, pattanásai – főként a nyakánál – dudoros keléseknek látszódtak. Ritkás haja koponyájára tapadt, hosszú fekvés alatt sem borzolódott össze, fülei elálltak, a bal szembeszökőbben, mint a jobb, erős, hátulról világító fényben kivirítottak bennük a piros hajszálerek. Megrándítva derekát köhintett, utána megkaparta a homlokát.

Gans eloldalazott az ablaktól, lesöpörte a székről a ráhányt göncöket, és a helyükre roskadt. Szemének táskái kifakadt bugyorhoz hasonlítottak.

– Tudod már, mi a dolgunk, Albert. Az új tulaj holnaptól rendelkezik a lakással, és az éjjel eldöntöttem, hogy semmit sem viszünk el. Elsétálunk, Albert. Csak úgy urasan. A csomagok amúgy is akadályt jelentenek. Különben is mi az, amit ebből a mocsokból érdemes volna megmenteni? Semmit. Nem így van?

Albert kinyújtotta a karját, csukta-zárta a tenyerét.

Az öregember megcsóválta a fejét.

– Kizárva. A tükör marad. Te is itt maradsz, ha nem érted meg.

Albertnek lehullott a keze, elhúzta a száját, az öregnek fájdalmas volt ránéznie. Felemelte a ruhakupacot, és szétválogatva leszórta az ágyra.

– Vedd fel ezeket szépen. A holmid már összepakoltam tegnap, az enyémek itt maradnak, vigye el az ördög.

Az utcán még égtek a lámpák, fényük nem volt erősebb az estét szétlebbentő világosságnál. A járdákon megszaporodtak az emberek, egy-két elhaladó járműtől beremegtek az ablakok. Onnan, ahol állt, nem láthatta az utcát, viszont a kápolna kupolája csaknem egy vonalba ért vele, három éve, amikor befedték rézlapokkal, fellobbantak rajta a sugarak, azóta nemesrozsda rakódott rá, napsütésben sziporkázott. A boltozat ragyogása vezércsillag volt, néha azért kelt fel hajnalban, hogy bámulhassa – másfél év és megbarnult. Mára fakó, akárcsak ő.

Felöltötte a ruháját, két zoknit húzott, lába aligha fog felmelegedni a hidegben, cipőjébe bújt, sálját és kabátját leakasztotta a fogasról, ráhajította a díványra. Ahhoz sem volt kedve, hogy elsimítsa a takarót.

– Kész vagy?

Albert ugyanúgy ült a párnán, mint korábban, fejét lógatta, fészket gyűrt pizsamája szárán.

– Valami – mormogta Albert. Mélyebbre bólintott. Ujjait összepréselte, rájuk fújt.

Gans sóhajtva melléereszkedett. Felcibálta a zokniját, pizsamája fölé a nadrágot erőltette, térdeinél már megszorult, nem szólt, csak intett, Albert letoppant, az öreg felkászálódott, vele emelkedett a nadrág is. Az övet még lazán hagyta, szakadt trikót és annál is viseltesebb inget adott rá, betűrte a derekán, a farmer feszült rajta, nem gombolta be, csak a cipzárt rángatta feljebb. Az ágy alól kikotorta a cipőket, karját nyújtotta a kapaszkodáshoz, amíg Albert beletéved a lábával. Újra lehajolt, bekötötte a fűzőket, s amikor feltápászkodott, kivörösödött az arca, ellenben álla viaszosra sápadt. A mosdóhoz botorkált, bevizezte a haját, ahol elfeküdte, és annyit jegyzett meg, hogy indulhatnak.

– Valami – dörmögte Albert. Körbetopogott, kutatott a falak között.

– Nem tudom – mormolta vállát rándítva Gans, s ugyanolyan közönyösen megismételte a mondatot. Kérdését akár magának is motyoghatta: – Ki tudhatja?

Albert ténfergett, szeme ide-oda rebegett, majd megállapodott a szappantartón, elé penderült, kiborította belőle a szappant, és a műanyagot zsebre süllyesztette.

Az öregember rásegítette a kabátot, sajátját csak azután öltötte fel, a sapka zsebéből kandikált elő, Albert fejébe húzta. Tétovázott, végül letekerte a sálját, és a fiatalabb nyakába kanyarította, meghúzta, úgy igazgatta, hogy a mellét is beburkolja.

– Nem kell körülnézned – mondta. – Nem a szoba néz utánad, az csak addig pillant el, ameddig érünk. Ebből a házból elég volt. Ne sajnáld.

Albert várakozott; kerek képe kidudorodott, pattanásait leszámítva sima volt, ajkai lefittyedtek, végükön ráncok mélyültek. Befogta az egyik szemét, utána a másikat, s amikor egyszerre kitakarta őket, csukva tartotta mindkettőt. Gans megérintette, aztán az asztal mellől felemelte a táskát, elimbolygott az ajtó felé. Kinyitotta, a kulcsot kívülről illesztette a zárba, s miközben Albert elsurrant mellette, belepislogott a szobába. A villanyt elfelejtette lekapcsolni, az előtérben jutott eszébe, nem baktatott vissza, a számlás ezután már nem hozzá fog becsengetni.

Legfelül kitört egy ablak, átfújt rajta a szél. Gans borzongott, meglódult lefelé, tapogatta a derékig lakkozott meszelést, a lépcsőházban verőfényben is félhomály bujdokolt, ilyenkor még szürkébe merültek a falak, sötét bélelte a szegleteket. Albert rálehelt a korlát rézgombjára, figyelte, hogy szárad fel róla a pára. Az öreg a fordulóban lefékezett, nem nézett rá, folytatta a botorkálást. Albert akkor koppantotta a betonra a cipőjét, amikor ő, vagyis jókora szünetekkel. Gans a postaládába pottyantotta a kulcsot.

A kapu nehezen mozdult, meg kellett emelnie: nyikorogva engedett, oldalazva fértek ki rajta. Az utcán hódara csapott az arcukba, pedig jócskán volt még az őszből, csípős szél süvített, orkánt dagasztott. Az öregember megfogta a kalapját, megingott, a rohamozó szél könnyeket mart a szemébe, az egyik kibuggyant, elszaladt a halántékára.

– Utálom ezt a napot – átkozódott. – Utálok mindent. Ilyen lesz a pokolban.

Albert megnyikkant, lendített karján; ujjai meggörbültek.

– Te meg ne nyávogj. Vagy nyávogj, mit bánom én.

Az idősebb a zsebébe nyúlt, néhány megolvadt cukorkát kotort elő, átnyújtotta. Egyszerre kerültek Albert szájába, kidagadt tőlük az ábrázata.

Gans aprópénzt keresett, majd a közeli telefonfülkéhez ballagott. Tárcsázott, s amíg a szám kicsengett, köhécselt.

– Én vagyok – szólt a telefonba. Kapkodva elmagyarázta, mit szeretne a pénzzel. – Kapja meg Albi rendesen, havi járandóságként. Csomagja is gyakran legyen, meg ami szükséges. Fontos, hogy pontosan hozzájusson. Időnként az ápolóknak is kéne valamennyi. Meg látogasd. Gyakran. Ez nagyon fontos. – Kihajolt a fülkéből, integetett.

– Franci néni! Beszélhetsz vele.

Albert két lépést előrébb szökkent, azután megállt, s már óvatosan közelített.

– Gyere már! – Újabb érmét dobott az automatába. Nyújtotta a kagylót.

A fiatal beljebb nyomult, rázihált a beszélő alumíniumrácsára.

– Ne szórakozz!

Albert berregett, s miután elhallgatott, csücsörítve maradt a szája. Gans kihúzta kezéből a zsinórt, és beleszólt, minden világos-e? Hallgatta még a másik beszédét, majd morgolódva megszakította a vonalat.

Tébláboltak a járdán, kerülgették őket az emberek.

– Gyerünk! – sürgetett az öreg, s ahogy erejéből telt, nekivágott az utcának.

A Krüger Söröző a sarkon túl ékelődött a lakótömbök közé. Mögötte parkoló épült, szemben vele az utóbbi másfél évben vagy fél tucat üzlet nyílt, kereskedők kínálták akciós áruikat.

Gans a kocsmába tartott. Lendülete megtört a bejáratnál; visszalesett Albertra, aztán benyitott a helyiségbe.

Pár vendég ült az asztaloknál, legtöbben a pultot támasztották, munkásforma figurák, nemsokára mindenhol elkezdődik a műszak, hamarosan tisztulniuk kell. A csaposlány kiszolgált, az ajtónyitódásra felpillantott, szemügyre vette a belépőket, rögtön utána megtöltött két poharat. Gans visszalépett becsukni az ajtót.

– Várj meg az asztalnál – mondta az öreg. Megragadta Albert karját, és hátravezette, közel az ablakhoz. Itt fedezte fel, hogy jéghártya képződött a pocsolyákon. Hiába hívta fel rá Albert figyelmét, nem figyelt rá.

– Ne mozdulj innen. Hamarosan visszajövök. Muszáj beszélnem valakivel.

Albert úgy helyezkedett el a széken, mintha a következő pillanatban fel akarna állni, dereka megbicsaklott, feje elbillent; Gans morgott rá, kipiszkálta a lábát, vállát hátrébb nyomva megigazgatta rajta a kabátot.

Albert ráemelte a tekintetét, s közölte, pisilnie kell.

Az öregember szentségelt.

– Reggel nem jutott eszedbe szólni?! Nem bírod ki? Az istenit, bírd ki egy kicsit. Ne hagyj cserben.

Albert vakarózott, nyelvével púpot nyomott a képére, megcsípte fölötte a bőrt.

Gans mérgesen fújt.

– Jól van. Ha nagyon kell, azonnal szólsz. Rendben?

Albert pislogott.

– Kívánom – nyöszörögte.

Gans belecsapott a levegőbe.

– Nincs édesség! Egy egész cukrászdát kiennél. Kinek van arra pénze?

– Kívánom – hajtogatta Albert. Lábai hátrafelé csúsztak.

– Ha nem csinálsz galibát, hozok. Megígérem. De most légy kicsit rendes. Azonnal visszajövök. Különben sem megyek messze, innét láthatsz mindvégig. – Megszorította Albert vállát, és sarkon fordult. A pulthoz tartott, megvárta, amíg a lány észreveszi, aztán az üzletvezető után érdeklődött.

– A raktárban van.

– Megtenné, hogy szól neki?

A lány habozott, végül benyitott a mosogató melletti ajtón. Krüger kopasz, köpcös, inkább néznék hivatalnoknak, fogát tisztogatva bukkant elő, balját, noha száraz volt, kötényébe törölte.

– Csak néhány percet rabolok az idejéből, Krüger úr.

– Miről van szó?

– Tudja, hogy gyakran megfordultam itt, és még fogok is, ha Isten is segít. Hó végén mindig pontosan rendeztem tartozásom, egyszer sem volt elmaradásom, nem kell bizonygatnom.

Krüger elfordult; benyúlt köténye zsebébe, és megforgatott egy kulcscsomót.

– Lehet, hogy hosszú időre elmegyek, nem tudom. Az attól függ. – Gans hátrasandított. – Albert itt marad, elhelyeztem egy kitűnő helyen. Nem sokat tud, nem is értené. Furcsa lesz neki. Tudja, a nap nagy részében velem volt, most meg hirtelen más emberek fogják körülvenni. A változás akárkit megviselne, elhiheti. Különben nem láthatok teljesen belé. Néha én sem tudom, mi forog a fejében. Sokszor kiszámíthatatlan. És szeszélyes. A napszakok is hatással vannak rá.

– Mit akar tőlem? Nincs sok időm.

Gans szabadkozó mozdulatot tett. – Bocsánat. Már nem sokáig tartom fel. Ígérem. – Megnyalta az ajkát. – Kicsit megkuszálódtak az ügyeim. De egyszer úgyis rendeződni fognak, nem? – Várakozón pillantott a tulajdonosra. – Úgy értem, nincs különösebb ok az aggódásra.

– Mi közöm a dolgaihoz?

– Nincsenek itt ismerőseim, Krüger úr, sőt egy távoli rokonomon kívül senki sincs. Bizonyára oka van, nem vagyok barátkozó, talán gyanakvó, nem csoda, azok után, amiken keresztülmentem. Nyilván megérti. Nem azok az idők járják, hogy a gyengét istápolják. Minden az erősebbé. Nyugodtságot kerestem, de hiába, fájdalmakat kaptam, persze nem okolok érte senkit. Legfeljebb magamat, bár ezen rég túl vagyok. – Lélegzetvételnyi szünet után: – Megkérném arra, Krüger úr, hogy néha hadd telefonáljak ide. Csak annyit kérdeznék, kerestek-e, ilyesmi. Ennyi, semmi egyéb.

– A rendőrség elől fut?

Az öregember megütközést mutatott.

– Hova gondol? Sohasem volt dolgom a rendőrséggel. Egész másról van szó. Buta ügyek. Semmiségek, én ostobaságaim ezek is. Sokszor nem vagyok elég megfontolt.

– Vesztett?

Gans egy pillanatra összekulcsolta a kezét.

– Krüger úr, az istenre kérem, tegye meg nekem ezt a kis szívességet. Ide szoktam bejárni, ismerhet. Máshova alig-alig jutok. Ha valaki kérdezősködni akar felőlem, az idejön. Lehet, hogy senki sem fog faggatózni, ez volna a legjobb, de nem lehet előre kiszámítani. Megteszi? Nyilván nem tudhat semmit, és így van jól, legfeljebb, amit látott, hogy elüldögéltem itt hébe-hóba, elszopogattam egy kis sört, ha nem is vetett fel soha a pénz, mindig pontosan fizettem. Megbízható ember vagyok. Persze ezzel nem kell senkinek dicsekednie, csak magának mondom. Annyira már ismer engem, hogy elhiggye.

A kocsmáros lerágott gyufaszálat dugott a szájába, szájszögletéhez tolta; megszívta a fogát. Állával előre bökött.

– Az idiótát meg itt hagyja.

– Ne beszéljen így Albertről, Krüger úr, nagyon kérem. Ő jó ember.

– Nincsenek jó emberek. – A vaskos félreköpte a gyufát.

Az öreg megrázkódott, hitetlenkedéssel csóválta a fejét.

– Nem, ez nincs így, Krüger úr, talán nem is értheti. Én sem mindig láthatom át a dolgait. Vannak ártatlan, kiváló emberek, ezt biztosan tudom.

– Jó magának.

Gans elszánta magát:

– Számíthatok magára, Krüger úr?

Hallgatója megvonta a vállát. – Miért ne válaszolnék, ha kérdez. – S ment a dolgára.

– Maga rendes ember – szólt utána az öregember, és megindult Albert felé. Az asztalnál elképedve meredt rá.

– A nadrágod – hápogta. – Te… te bepisiltél?

Albert vigyorgott, felemelte a lábát, sarkához tócsa gyűlt.

– Most mondd meg, mit csináljak veled?! Miért nem szóltál, az Isten áldjon meg? Miért? Mondtam, hogy szólj. Mit csináljak veled? Agyonfagysz az utcán. – Megrázta a kabát szárát, alja nedvesedett át, viszont a nadrág ülepe lucskos lett. – Egyszer sírba viszel.

Kitámolyogtak az utcára. Gans a kalapját markába gyűrve vitte, akkor préselte a fejébe, amikor a szél az arcába öklelt.

– Gyerünk, ne késlekedjünk.

Albert megmakacsolta magát, gyökeret vert a várakozni tilos táblánál. Himbálódzott, bámulta a cipője orrát.

– Mi van? Mi van?

Albertnak forogtak a szemei.

– Kívánom.

Gans berontott a sörözőbe, és fél perc múlva két csokoládéval tért vissza. A kisebbet Albert kezébe nyomta, másikat becsúsztatta a farmerjába. Fölöttük a nap a hétemeletes ház tetejéről ugrott az égnek. Siettek, mégis Gans egy pillanatra lassított, rábökött a bíbor korongra. Albertnek másfelé csapongott a pillantása; csokis nyál csöppent hajtókájára, nyelvével a szájába kanalazta.

– Kérek krémest. – Kifulladásig heherészett.

Bólintást kapott válaszul. Gans legtöbb gombja hiányozott, valahányszor a felöltőjébe kapott a szél, olyan hangot keltett, mint a vitorlavászon, vége időnként a melléig ágaskodott.

– Meg tortát, csokikrémet, borzast.

– Megkapod! – rikoltotta Gans.

A villamos utolsó kocsijába kapaszkodtak. Albert figyelte a sínt, a velük egy vonalba ért autókat; szájával rákapott a korlátra. Az öreg hátrébb rángatta.

Nem voltak teljesen csupaszok a platánok. Pár tucat levél mindegyiken ellenállt a szélnek, Gans olyat is felfedezett, ahol kevés pergett alá. Hiába mutatta, Albert távolabbra nézett.

Négy megállónyi utat tettek meg, leszállhattak volna az ötödiken is, időben ugyanannyit jelentett. Átvágtak a zebrán, Gans utcaneveket böngészett. Amint megtalálta, amelyiket kereste, befordultak a kis közön. Vasrácsos kerítés mellett bandukoltak, alapzata derekukig ért, bokrétafák lógatták ágaikat, az egyik felük nedves volt, sötét, mintha bepermetezték volna, túloldaluk viszont száraz, melegebb színű maradt. A nap már magasan a fejük fölé hágott.

Áthaladtak a kovácsoltvas kapun, az útra árnyékok terültek, fénysávok nyírtak a leghosszabba, Albert közöttük szökdécselt, cipője élével beletúrt a murvába, megszemlélte nedvességtől barna belsejét. Gans a bejárat előtt megvárta, amíg Albert mellézárkózik, engedte, hogy előtte szökjön fel a terméskövekre.

– Ebédet már itt kapsz – mondta Gans.

A portás útbaigazította. Az emeleten Albertet leültette a bejárathoz, majd az ajtók felírásait böngészte. A harmadiknál kopogott, belépett, s amikor öt perc után kijött az alacsony, piros képű orvossal, már nyugodtabbnak látszott. Megálltak Albert előtt, a férfi végigmérte, és halk hangon felajánlotta, hogy megmutatja a szobáját. Gans felemelte a táskáját, mozdulatára Albert is felegyenesedett. Együtt szaporázták a lábukat a lengőajtóig, ott az orvos elhárító mozdulatot tett.

– Oda csak betegek mehetnek.

Gans Albert kezébe nyomta a táskát, azt mormolta, legyen nagyon jó. Vagy még jobb, ahogy csak lehetséges.

– Amint lehet, visszajövök – búcsúzott. Mondta, hogy több reményt hagy itt, mint ez a koffer. Előhúzta a második csokiszeletet.

Albert átvette, tartotta a kezében.

– Ne félj – dünnyögte. Felszegte a fejét.

Az öregember megköszörülte a torkát. – Vigyázz nagyon magadra. – Erősen megölelte.

– Ne félj – ismételte Albert. – Hamarosan visszatérsz, ha beteg leszel.

Gans balra, a télikert felől érte el a kijáratot.

VASAS TAMÁS

romantika

úgy indult hogy miért nem
lehet kinyitni a gumicukros
zacskót mit kezdene ezzel
egy szerencsétlen gyerek
pedig a gumicukrot pont
hogy nekik találták ki

de hogy fogja ebbe belekeverni
bergmant pláne úgy hogy ez
egy komoly téma lenne

hát inkább csak leírja hogy
a suttogások és sikolyok volt
az örkény és a dollár
papa koprodukciójaként
az asbóth utcában

mindenfélét írtak róla
a leporellóban de szerinte
nem volt benne más
csak a halál és a fájdalom

és egyedül volt ahogy mellette
ő is és azt hitte hogy ismeri
profilból gyönyörű volt elölről
már kevésbé azt hitte tizenöt
éve egyszer már beleszeretett
és eltervezte hogy a darab után
úgy indítja majd el a dolgot
hogy felajánlja neki a nevét
igen azt hogy elárulja neki
látatlanul a nevét de minden
tönkrement

a világosban ismét látta
és már biztos volt benne
hogy ez nem ő mégsem
őt látta tizenöt évvel
ezelőtt

és amikor kiment részeg
hajléktalanok üldögéltek
a színház bejáratánál
és várt rá otthon
egy szék

amiben helyet foglalhat
és gyötrődhet a kibonthatatlan
gumicukros zacskóval csak
hogy a keret is meglegyen

valaki szent szíve

ma valami extrát eszik

és nincs ezt kedve szépítgetni
ahogy azt sem hogy már nincs
nála több hideg sör

és tessék most najádok
a csapvízben driádok
a pad alatt

az ajtó meg nyitva
kint egy srác túl hangosan
beszél a ritkuló merevedéséről

koravén beszédhangja
fiatalos zsibongás zajával
keveredik és csak szivárog
mint a halálos mérgező gáz
a filmekben szivárog lassan
a tanterembe

uzsonna és hozsánna
virágos május hopp
isten hozott

valahol egy bokorban
a szerelem horkoló
hajléktalanok
között

most blazírtan
nyújtózik egyet

a metabohóc menekülési kísérleteiről

még nem érez semmit
óvatosan ejti meg az első
vágásokat de jó lenne ezt
bemetszésnek nevezni
gondolja magában

számtalanszor elképzelte már
csak áll a teleengedett fürdőkád
felett és a pengeéles hegedűvonóval
eljátszik az alkarján egy schumann
szonátát

és a víz szép lassan vörös lesz
de semmi exodus

ezt még egy black metal
videoklipben látta vagy talán
mesélték neki de a lényeg

hogy még mindig semmi
és ki tudja ennek talán
ilyennek is kell lennie

FARKAS CSABA

Legújabb téli kisprózák

Fémfényű napok

A karvaly átlósan repült át a falak-tetők határolta, négyszög alakú nyíláson, a világítószürke ég alatt. Pontosan a bal alsó sarokból indult ki – illetve vált láthatóvá –, és épp a jobb felső sarokba érkezett (s lett láthatatlanná, tűnt tovább). Közben egyetlen szárnycsapást sem végzett, de olykor majdnem kibillent-kitérült az egyenesből, s rögtön korrigált. Úgy tűnt, még saját maga számára is túl gyorsan repül, túl hirtelen fordul – távirányítós karácsonyi ajándék-kisautó az ilyen, mely a gyerek egyetlen, apró mozdulatára túl jelentős fordulatot vesz, alig győzi egyenesbe visszairányítani a tulajdonos –, de akkor meg a másik irányba tér ki hirtelen, s megy neki a falnak, lendület nélkül, megállíthatatlanul. A karvaly azonban egyáltalán nem ment neki a falnak, s említett kitéréseit is rögtön visszaigazította.

„Mintha egy, a sarkok egyikéből a másikba tartó, alapvetően egyenes, itt-ott apró egyenetlenséget tartalmazó lágyvas-drótra fűzve haladt volna végig a reggeli levegőégben, két egyforma háromszögre osztva a falak fekete négyszögét”, mondta (magában) Thakács. Abbahagyta az égre­­nézést, befejezte az elkezdett mozdulatot: becsukta a lakás ajtaját.

És már az utcán. Féldermedt reggel, csúszós-kemény filmréteggé lett a tegnapi eső, mely filmet azonban nem közvetíti egyetlen csatorna sem, sem égi, sem földi. „Ez a film, mely közvetítés nélkül, kizárólag közvetlenül látható – s csak akkor, ha az ember részt vesz benne, mint szereplő – a valóság filmje, tartalma kb., hogy immáron ténylegesen kezdődik a lehűlés.” (Az eddigi, langy tél miatt folyton úgy érezte Thakács, mintha a Balatonon lennének Á.-val, a feleségével. – Csucsukám, tisztára Balaton – mondta Á.-nak a folyosón a minap. Az ég alumíniumfényes volt, ám nyugaton, a láthatáron, szemben Thakácsék ajtajával [még a tájolás is stimmel, akárha a Balatonon nézne ki a loggia-ablakon Á. & Thakács], a messzi-tompavörös tetők, a gyolcsszín nyárfatörzsek fölött ólomszürke felhősáv állt mozdulatlan, és a lemenőfélben lévő Nap, fehérarany gyanánt belesüllyedve a szinte-lila sávba, egyre inkább platinaszínű lett. Ó, menyire ismerősek Thakács előtt e fémfényű balatoni napok! Ahogyan a móló jegenyéi – törzsük embermagasságig szürke, mintha emberlényegű lenne a jegenye, s fejmagasságon túl átváltanak ezüstfehérbe, éles, ámbár kontúrtalan határvonallal – kopaszon hajladoznak az észak-északnyugati szélben, kissé ferdén felnövekedve; apró koruk óta nem változtat fő irányán a szél.)

„Kurzivált fasor”, közli magával Thakács, e betűforma bizonyosfajta dinamikára utal, dinamikus az egész Balaton-táj, szalad az ég: hétágra süt még a Nap, de a túlparton – idelátszik – függönyként szakad az eső, feketezöld sáv tűnik föl az olvasztott ezüst víztükör határán, mindjárt itt a szél; máskor ködpára borítja el a túloldalt, fokozatosan közelít, már az itteni partnál tart, mikor kiderül, nem pára az, nem köd: alacsonyan járó felleg az égbolt egészét elborító, magasbani, másik felhőréteg alatt. – Ekkor, igen, ekkor szokott jőni a Balatonon, ha még nem jött, az őszt idéző tél után az igazi tél, a lehűlés, az embernek már végképp nincs keresnivalója a parton a mozgást mozdulatlansággá szorító, szürke s még szürkébb, fénylő párhuzamosok-merőlegesek közepett. A párhuzamosok: a szabályos felhősávok, a túlpart halk ecsetvonása; a tompaszögben megtörő mólókar kanyar utáni íve. A merőlegesek: a múlókar parthoz közeli, abból kinyúló része; a stégbejárók. A mindáltaluk közrefogta négyszöget – immár itt, a Mély-Dél-Alföldön, reggel – két háromszöggé szeli, sorjázatlan-éles vágásfelülettel a karvaly. Levegőben lemezolló, délnyugatról északkeletre, mozdulatlan szárnyakon szálló.

Túl enyhe tél

„Valósággal valótalan ez az egész. Valamiképp nem igazi. Kísérteties, mondhatni. Mi is? Ez a január”, közölte magával Thakács; ment, haladt a téli, a szokványos napsütésnél mintha-sárgább, tompa-valótlan fényben, a majdnem-húszfokos melegben, a város során. A nagyáruház mellett műanyagsárgán virított, levéltelen, az aranyeső, „aranyfa, azaz”, így (magában) Thakács. „Elég hülye elnevezés, már hogyan is lehetne fa, amikor szemmel láthatóan: bokor. Nem csoda, hogy az emberek nem szoknak rá az ’aranyfa’, mint hivatalos nómen használatára.”

(Egyébiránt március végén, április elején szokott nyílni; Thakácsék rendszerint a Balatonnál találkoznak az év első aranyesőjével, bókolva üdvözli őket a kertkapu előtt. Hideg-tavaszi szélben integetnek a citromszín virágokkal megrakott gallyak; a kopasz fák sziszegésén túl idehallatszik a halovány tómoraj, az ég tavaszkék, napok óta fúj a szél, a stégek még a parton, felfordítva, égnek álló lábakkal, az ember (horgász) csillámló, tenyérnyi keszegeket vár, és meglepődik, hogy az első kapás után nyekken az orsó, görbül a bot, s a ponty elkezd, elnyújtott fél-ovált leírva, kijönni a parthoz. Ki is jön, harminc méterrel odább, de ez nem baj, ilyenkor még nincs hínár, hogy a zsinór átkarolja a vízi növénymezőt. Élő olyankor minden, sokkal élőbb, mint amiképp föltételezi az egyén. Az erdei úton, hol a bolt irányába biciklizik Thakács, a borostyán-befutotta törzsű, kopasz fákon tízméterenként egy-egy pinty énekel, az avarban, itt is ott is feketerigó keresgél, s felháborodottan szalad-rebben tovább, mikor túl közel csörömpöl hozzá a biciklivel.)

Itt meg, ezen a mély-dél-alföldi januárban még rigó sincs, csak süt, csöndesen, kísértetiesen a januári, alacsonyan szálló, szerénysárga Nap, minden olyan nem valós. – Talán a helyzet szokatlansága, az elmélyült és széleskörű rohanás helyetti szemlélődős-ráérő séta teszi Thakács szemében valóságtalanná ezt az egészet? Ha sietne, mint szokásos, időre, nem gyakorolna rá különösebben mély befolyást a látvány? Meglehet. – Persze Thakács korántsem anti-célirányosan szeli át s keresztül a várost, zsebében cetli, az Á. által felírt, üzletekbeli beszerzendőkkel.

Ténfereg Thakács a téren, elhalad a nyírfa mellett, melynek tövében lámpa nő, és az estelenti lámpafényhez közel levő ágain még mindig ott reszketnek, igaz, sárgán, a levelek. A fénytől távoli ágak már réges-rég levéltelenek, „ez is bizonyítja, az őszi lombhullásnak nem is annyira a hőmérséklet-csökkenés az oka, mint inkább a nappalrövidülés, a fényhiány”, bólintott Thakács. De azért ez is furcsa volt, kvázi kísérteties, éppúgy, mint a következő: folyosójukon még mindig künn lebzselnek a kaktuszok, s a le- (el-) fagyás semminemű jeleit nem mutatják. Pedig január közepe immáron, ilyenkor szokott csikorogni, ami csikorog, pendülni a fagy. „Mintha nem lenne valóságos a világ”, nézett körül Thakács, a járókelőkön is e tapasztalás jeleit keresve, s nem találva. Ki-ki lohol ügyei iránt, mintha nem történne semmi rendkívüli, mintha, igen – mintha minden valóságos lenne. „Várjunk csak!”, mondta magának, „Lehet, hogy tényleg nem történik semmi? Lehet, csupán én nem vagyok valóságos? Ahogyan mondani szokták művészkörökben, ’valós’?”

Haladt tovább Thakács az enyhe-bágyadt fényben. „Még elmegyek ide, oda, meg amoda”, számlálta össze a további teendőket. Szél sem rebbent. Csak este lett.

Hányszoros tudathasadás?

Hamvaslilás volt a felhős, enyhe, hajnali ég, amikor Thakács elindult a városba. „Kezd hamarabb világosodni”, észlelte, és ennek valahogy nem igazán tudott örülni. Annak örült volna, igen, ha még mindig beljebb s egyre beljebb haladnánk a télbe, s végül?… Nos, mi lenne a folyamatnak a legeslegvége, mi a legvégső állomás? Valamiféle vastag hóréteget képzelt önmagára, sőt nem kívülről látta magát, hanem bévülről, a hó alatt – pontosabban önnönmagát egyáltalán nem is látta, csak az őt körülvevő havat. „Így nézne ki a téli álom?”, tűnődött (kissé megrettenve: már idáig jutott volna, lélekben visszafelé?).

Azért a mostani tele mégis más volt, mint az eddigiek – s messzemenőkig nemcsak neki: mindenkinek. „Lám, igazuk volt azoknak, akik szerint a lét határozza meg a tudatot”, közölte magával. „Míg az embereknek nem kellett tartaniuk attól, hogy nem tudják kifizetni a gázszámlát: zsörtölődtek, szidták a telet. – Már a tél sem igazi – mondták –, micsoda enyhe, hótlan, semmilyen tél, egyáltalán, mikor volt normális telünk legutóbb?, valamikor nagyszüleink idején. Már rég nincsen tisztességes, csikorgó tél, csak ez a nyálkás/száraz, szürke izé.”

Szóval, így viszonyultak a télhez az emberek, amíg nem kellett tőle tartaniuk; míg nem létezett a fűtetlen-hideg szoba, lehetőségként. Thakács is ilyen volt, szidta, nagy elánnal, a negyedik évszakot. Most, mikor fölmerült gondok keletkezhetnek a fűtés megoldása körül – nos, most már nem szidja az enyhe, hótlan, semmilyen telet, most már, igen, kimondottan szereti. Drukkol neki, maradjon csak ilyen – s mikor az időjárásjelentés bemondta, hogy immár közel az igazi, téljellegű tél: megijedt.

„Mégsem marad el a zima, a csikorgás, nemsokára jég szikrázik szürkén-tompán, egyetlen, néma, kiáltó fagy a félhavas-félkopár határ; mégis igaz a régi mondás – globális felmelegedés ide vagy oda –, nem eszi meg a kutya a telet? Elég baj ez, most aztán fizethetünk. De még nincs veszve semmi, még mindig előfordulhat, semmi nem kerül megvalósulásra a betervezett télprojektből. Majd csak akkor hisszük el, hogy jön, ha már itt lesz. Ha leesett, sőt immáron el is olvadt, a hó”, közli magával Thakács. (Érdekes, ugyanolyan télikabátban lohol az utcán, most, a plusz tizenöt-húsz fokok idején, mintha ugyanennyi lenne mínuszban, fejébe húzva a sapka. Minő anti-alkalmazkodás! Télen, ugye, az ember télikabátban jár, Thakács sokáig csak farmerkabátban jött-ment, mindaddig, míg az őszi, néhány napos, csikorgó fagy rá nem kényszerítette a télikabát-viselésre. De azután gyorsan visszatért az enyheség, Thakács viszont folyamatosan télikabátot vett föl, mikor ki kellett lépnie az utcára. Nemcsak lustaság okából – minek cserélni állandóan a kabátot –, hanem akármilyen is épp az idő, azért a mindenkori tél, az tél. Bármikor bármi megtörténhet. –Thakács téltudata ellentmondásos tehát: egyfelől legszívesebben téli álmot aludna, amely biztonságot ád – másrészt pedig tart a téltől: ne is legyen telünk, csak valami határozatlan időszak, hó, jég és minden hasonló nélküli, enyhe s kopár.

Ment Thakács a kora reggeli órán, tova és tovább. Hamuszürke volt az ég. „Ja, s mintha egy harmadikféle téltudatom is lenne az előbb tárgyalt kettőn túlmenően: nagyon-nagyon lassan telik a január”, így (magában). És ez észrevétele párhuzamosan futott az előzőekkel. „Mi ez”, kérdezte Thakács önmagától, „hányszoros tudathasadás?”

SIMOR ANDRÁS

Halott jóbarátom versének folytatása

„Talán nem is
versek ezek
hanem csupán szösszenetek”
üzen nekem holt barátom,
kinek arcát
nem találom.
Milyen vala,
milyen vala?
Tíz éve már
hogy meghala.
Emlékszem rá,
őt hirdetem,
jóbarátom
volt ő nekem!

Még egy hasonló vers

„Azért, tudod furcsa
Hogy lefekszem este
És fogalmam sincs, hogy
Fölébredek-e még”
Erre mit feleljek,
holtomig szeretlek
elment drága barát.
Milyen az odaát?
Verseid nem unja,
emlékszik rád Jutka
és akivel kitol
sorsa, öreg Simor,
mert halott vagy Tobak.
Őriz-e vén kobak,
mi egyre verset ír.
Mondjad milyen a sír?
Lehet-e írni ott?
Az elmúlás titok.
Kérdezlek, meséld el!
„Meghaltam az éjjel”
ezt írta ő, ki nincs.
Mire való a kincs?
Meddig jó az élet?
Tabák már nem ébred.

Kernstok Károly: Czóbel Béla portréja

HANDI PÉTER

Egy könyv

Egy könyv, amit becsuknak, abbahagynak, mert
valaki a szobába lépett, vagy éppen
közbeszólt a zsebből a mobil… Valami megakadt,
talán folytatható, az agymenet
sínpár-váltásra kényszerül, a lapok keltette ózon
elillan, de egy alak vagy mondat, mint makacs szellem,
könyvjelzőnek a szobában marad.

Maláj felhőkben

                                    (Látogatóban S. Évánál)

Felmentünk egyszer hozzá Sydneyben.
Padláslak, apró tetőterasz, alant
a Kings Cross bohémvilága főtt
a déli augusztus olvasztótégelyében,
nyakunkból tetők meredeztek, tetők
köröskörül, mintha cserepek és palák
mintakiállítása dőlne el,
„Gyertek be” – mondta –„ maláj kaját
rittyentettem tiszteletetekre”, akkor még
nem szaglott Ázsia minden utcasarkon,
a roggyant asztalkán ott gőzölgött
a fényes zöldséghalom között
rizspárnákra hajtva keskeny hússzalagjait
némely felismerhetetlen csirkeség
sárgászöld szószok uszályában…
„Jáván ezt így eszik” – gyújtott aztán
a napi negyven cigaretta egyikére,
s tűnődve figyelte, ahogy
nyelvünk az ízes kalandba kapva
szánk puha barlangjában ficánkol.

Kérdés

Műveljük kertjeinket, Voltaire papa? Az ám,
a Felvilágosodás rongyolódó távolából kérdem,
vajon érvényes-e a gyomokra is a tétel, a kert
mint a filozófia játszótere magába fogadja-e
a jellegtelen ősnövényt, a vázákból kitiltott páriát,
avagy a művelés civilizáltan hangzó egyenlete
az a szó, mely évszázadokkal később
végső megoldásként nyert valamivel
jobban megtapasztalt értelmezést?

Pólya Tibor: Kertrészlet