Aba-Novák Vilmos: Aktok tájban
Aba-Novák Vilmos: Aktok tájban
Jean-Baptiste Tati Loutard (Kongói Köztársaság, 1938 – Franciaország, 2009). Író, költő, politikus. Irodalmi tanulmányait Franciaországban végezte. A Kongó-brazzaville-i Egyetemen irodalmat tanított, majd ugyanitt a Bölcsészkar dékánja lett. Kitüntették a Simba-díjjal, a Fekete-Afrikai irodalmi nagydíjjal, az Africa Okigbo költői díjjal, a Tchicaya U Tam’si díjjal. Főbb, nemzetközi elismerést is kiváltó művei: Poèmes de la mer (A tenger költeményei, 1968); Les racines congolaises (Kongói gyökerek, 1968); Les feux de la planètes (A bolygó tüzei, 1976); La tradition du songe (Az álom szokása, 1985).
(Kun Tibor)
A víz befejezte föld körüli útját. Ez alatt legalább tíz nemzedék nőtt fel, és ő most újból ott állt a folyam közepén.
Hosszú, néha friss szélben, néha a sötét föld alatt tört előre, és végül sikeresen tért haza.
Ragadós pergamenjére feljegyezte az égbolt csillag-népének krónikáját.
Végignyalta az idő kútjának legmélyén nyugvó számolatlan halott csontjainak drágaköveit.
Magába szívta a partok karcsú virágainak illatát.
Érzékeny testét időnként összehúzta az agyagos-földes szakaszokon meredező sziklák hasadékaiban.
A partlakók kihasználták és beszennyezték. A zuhatagok felhorzsolták és összezúzták.
Sodrását sem a sziklák, sem a zuhatagok nem állíthatták meg.
Sok évszakot élt meg, megismert dómokat, galériákat.
A plutói kőhalmok között elkerülte a halált.
Megtisztult és megújult mítoszainkban az ős, üdvös vedlése után a földben, ahol többször is járt, és ahol ráncait és fájdalmas jeleit ott hagyta, visszatér ükunokája lelkébe-testébe.
A víz hazatér: egyszerű és csöndes. Alkonyi piton-teste a folyók ritmusára és remegésére hullámokat támaszt.
Útja során egybe gyűjtötte a gyermekek nevetését, a szenvedő anyák sírását, a halász szomorú dalát, a ködben eltévedt madarak kiáltását.
Az ember ott állt mezítelenül az áramlat közepén, a hajnal hasította napkeltében. A folyót bűvölte, árulná el neki körforgása titkait.
És az örvénylő víz zavartan mormolt valamit lábainak, majd futott tovább.
Őse négy évszázaddal korábban fürdött benne, frissen, mint ő ezen az októberi reggelen. És a hátát permetező vízcseppek alatt érezte, hogyan áramlik szét testében egy másik kor borzongása.
Kun Tibor fordítása
E szűk helyiségben
A legendák szerelem-madara minden nap
Elpusztítja magát
Majd az ecset alatt újra föltámad
Tested az egyetlen villám
Mely nem esőben szórt szikrát
És most csak a te hangod
Halljuk örök testvériségében
Milyen más vihar zúgott volna
Bennem erősebben.
A Nap sugarait elnyeli a mély álom
S az égő bokorból kipattan egy ígéret
Mit a Déli trópusi szél fejt meg
Hullámtó teste mint angolna a Sargasso-tengerben
Szemei tükrében kutattam
A jövőt de nem láttam magamat sétám végén
Megmértem sorsomat s könnyűnek találtam
A szemetes körménél is sötétebbnek
A leszállt estében a két-sorsú lényt
Tetőtől talpig köd burkolta be.
Táncosnőnek soha nem ismertelek
De úgy emelkedtél ki a habokból
Az árapály hullámai között
Vonalaid az ébrenlét
És az álom homokszemeit világítják meg
A Nap ragyogó fényében
Mint a parti madár karcsúra-formázott lábaival
Sétálsz a tenger partján
És a holt sziklafal tövében
Csodálom a szerelem nagy mitológiáját
Is idéző csodálatos testedet.
A nap legforróbb órájába értünk.
A madarak szárnyai már nem bírják az eget
A Nap a végtelen és zajtalan távolban robban fel
Edzett reszelői a sziklákba marnak
A hullámok csapdosta öbölben
Ahogyan egy gyermek játékszerét
Keresi a kavicsok között
A parton fém-fényében
Vakító szépségű nő pihen
A férfi pedig lehunyt szempillái mögött
Azért nyugtalan
Mert minden kincse csak egy zavaros álom.
Vaszary János: Aranykor (Részlet)
Eukaliptusz minaretjéből a tücsök
Fáradhatatlan hangjával
A felkelő Naphoz fordul
Boldogságért a vizeknek
Emlékezetében halál és zene összekapcsolódik
A férfi ott áll a kikötő sziklája mögött
Hol dübörög a tomboló tenger
Immár semmi sem fűzi a sirályokhoz
Sós lehelete egyre gyöngül homályosodik
De szeme fénylő nappal is tiszta
Élettelen test Nap-perzselte föld
Már a haszontalan bárka kihúzva a partra
Öregasszony pipája füstöt ereget
Néha abbahagyja
Fürkészi az időt ahogy áthatol a tenger ködjein
S haza várja emberét az majd oldja félelmeit.
Kun Tibor fordítása
Deák-Ébner Lajos: Hajóvontatók
A holokauszt nemzetközi emléknapja (január 27.) alkalmából
Erdős István szívszorító életét A szeretet és a hit ereje című, 2015-ben megjelent könyvben dolgoztam fel, ez a rövid írás élete sorsdöntő eseményeit, emberi kapcsolatait, szülőfalujával fenntartott kapcsolatát tárja az olvasók elé.
Erdős mindössze tizenhat éves volt, amikor 1944-ben szüleivel és testvérével együtt elhurcolták Jászdózsáról Auschwitzba. Édesanyja, édesapja és húga szörnyű kínok között haltak meg a láger poklában. Rengeteg testi és lelki megpróbáltatáson ment keresztül, de túlélte az auschwitzi és a buchenwaldi koncentrációs tábor borzalmait, majd a Vöröskereszt segítségével Svájcba került, ahol a szörnyű emlékek árnyékában új életet kezdett. A holokauszt elvette a szüleit, a testvérét és a barátait, megfosztotta álmaitól és elszakította őt hazájától, de embersége, Istenbe vetett hite és szülőfaluja iránti szeretete nem veszett oda.
Hihetetlen akaraterejének, kitartásának, az isteni gondviselésnek és segítőinek köszönhetően Svájcban gépészmérnöki diplomát szerzett, mérnökként, illetve mérnök-tanárként kimagasló szakmai sikereket ért el. Időközben magánélete is kiteljesedett, megtalálta élete szerelmét, Mártikát, akit feleségül vett. Két gyermekük született, Gizike és Christoph, majd szépen sorjában jöttek az unokák.
Amikor 1944-ben életben maradt, elhatározta, hogy mindenkor segíti az embereket és támogatja szülőfaluját. Tanítványait emberségre nevelte, hogy ne ismétlődjön meg újra a holokauszt. A család szerényen, takarékosan élt, Erdős István arra gyűjtögetett, hogy valamilyen formában támogassa szülőfaluját, Jászdózsát. 1965-től rendszeresen felkereste, itt ünnepelte 2018-ban 90. születésnapját. Jó kapcsolatot alakított ki a község mindenkori vezetőségével, a térség országgyűlési képviselőivel, helyi vállalkozókkal, civil szervezetekkel és magánszemélyekkel. Többoldalú összefogással Erdős István jelentős adománya segítségével valósult meg 1999-ben nagy álma, az ötven idős ember elhelyezését, ápolását biztosító Erdős Otthon, majd mellette a látogatókkal való találkozást lehetővé tevő Erdős Park, de több sikeres jótékonysági akciót, diákcsereprogramot is szervezett az elmúlt évtizedekben.
Erdős Istvánt Winterthurban látogattuk meg, ahol többek között arról is mesélt nekünk, mivel tölti a mindennapjait. A holokauszt borzalmait túlélő férfi egy rövid videóüzenetben szülőföldjének is üzenetet küldött.
– Életutunk nem mindig egyenes, nem egy irányba fut, hanem kanyarog. Olykor eltévedünk, nehézségek keresztezik az utunkat, de a szeretet, a hit és a jó Isten segítségével minden probléma megoldható – vallja a jászdózsai születésű, Svájcban élő holokauszt-túlélő, Erdős István, aki idén lesz 96 éves. Arról, hogy mivel tölti a mindennapjait ő maga mesélt, és egy rövid videóüzenetben szülőföldjének is üzent.
Beszélgetésünket a szobájában folytattuk. Pista bácsi leült az íróasztalhoz és szelíden mosolygott. Az ablakon beszűrődő napfény megvilágította az arcát, a bútorokat és a falon látható képeket, melyek életének megannyi örömmel, boldogsággal és fájdalommal teli emlékeit őrzik.
Hét éve veszítettem el a feleségemet, Mártikát, akivel több mint hatvan évig éltünk együtt boldog házasságban – mondta elérzékenyülve felesége fényképére mutatva. – Ő mindig itt van velem, a szívemben. A családom, a barátaim és a szomszédok sokat segítettek, amikor egyedül maradtam a winterthuri házban. Sajnos, egyik alkalommal olyan szerencsétlenül léptem, hogy elestem, megsérültem és kórházba kerültem. A gyerekeimmel és az unokáimmal megbeszéltük, hogy a rehabilitáció után beköltözöm az idősek otthonába, ahol immár közel másfél éve élek, és nagyon jól érzem magam. Az ápolók szeretettel gondoskodnak rólam, aktívan telnek a mindennapok, és soha nem unatkozom – mesélte Pista bácsi, akiről valóban nehéz elképzelni, hogy csak egyhelyben üljön egész nap.
Túl a kilencvenen is tevékeny, újabb és újabb apró célokat tűz ki maga elé. Életviteli kérdésekben igazi mentor, az otthonban is szeretettel segít idős társainak. Esőben, szélben is sétál, sőt, még jógázik is.
Találkozásunkkor arról is beszámolt, hogy mivel foglalja le magát. Megtudtuk, hogy minden nap fél hatkor kel, kinyitja az ablakot és friss levegőt enged be a szobába, ami a fizikai és mentális egészségére is pozitív hatással van. Minden reggel egy új kezdet, tele lehetőségekkel – ezzel a gondolattal szedi rendbe magát, elmegy az újságért, hogy naprakész legyen a nagyvilág aktuális eseményeivel kapcsolatban. Fél nyolc előtt már indul reggelizni, kilenc órától pedig torna következik. Szívesen részt vesz a délelőtti terápiás foglalkozásokon, melynek keretében játékos formában memória- és koncentrációfejlesztő feladatokat végez, de a kommunikáció és a kézügyesség javítása is hangsúlyos szerepet kap. Keddenként jóga keretében a légzés művészetét gyakorolja.
Miközben beszélgettünk, tekintetünk arra az ágy fölött függő festményre tévedt, mely a régi paraszti élet embert próbáló munkáját, a hagyományos kézi aratást ábrázolja.
– Nagyon sokat jelent ez a kép számomra, mert a szülőföld és a boldog gyermekkor emlékeit, hangulatát idézi fel bennem. A szüleimtől olyan erős lelki alapköveket kaptam, mint a mindenható jó Istenbe vetett hit, a szeretet, a bizalom, a szociális érzékenység és a hála. Ha ezek az értékek megvannak, és Isten útján járva a cselekvő szeretetet a mindennapokban megéljük, gyakoroljuk, akkor úgy gondolom, hogy jó esély van a hosszú, boldog életre – jegyezte meg mosolyogva Erdős Pista bácsi.
Ebéd után mindig pihenek egy kicsit, majd fél kettőkor – ha esik, ha fúj – sétálok egy órát a friss levegőn. Ezután sem állok meg, hanem lépcsőzök a lépcsőházban. Mozgáskorlátozottságom ellenére is rendkívül fontosnak tartom a koromnak és az egészségi állapotomnak megfelelő fizikai aktivitást, ezért nem hagyom el magam. A jó emberi kapcsolatok segítenek a lelki egészség megőrzésében. Rendszeresen fogadok látogatókat, mindig örülök, amikor a családtagjaim, barátaim, tanítványaim jönnek és jókat beszélgetünk. Vacsora után, az esti órákban általában telefonálok, újságot olvasok. Továbbra is írok a helyi lapba cikkeket különböző közéleti, szociálpolitikai témákban – avatott be a mindennapokba.
Jászdózsa Önkormányzata és a település civil szervezetei folyamatosan gondoskodnak az Erdős Otthon állagának karbantartásáról, felújításáról, gondozzák a parkot és a benne felállított papagáj házat. 2024-ben átadták a gazdaságosabb fűtésrendszert, társadalmi munkában készült el a kerítés festése. Húsvétkor a Női Szalon tagjai tojásfát állítanak az otthon kertjében, a Mocorgó Óvoda óvodásai és a Bozóky János Általános iskola tanulói az Idősek napján, karácsonykor és egyéb alkalmakkor műsorukkal örvendeztetik meg a bent lakókat. Mindezekről az eseményekről a Honismereti Szakkör képviselői folyamatosan tájékoztatják Erdős Istvánt, és lehetőség esetén személyes látogatásukkal is elősegítik a személyes kapcsolatok életben tartását. A „Dósai” Honismereti Szakkör fennállásának 40. évfordulója alkalmából díszoklevéllel ismerte el Erdős István nemes lelkű támogatását és kiemelkedő munkáját, melyet Jászdózsa köz- és civil életében végzett.
* A szoljon.hu Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Hírportálon megjelent írás szerző által átdolgozott változata [vissza]
Aba-Novák Vilmos: Laura kék kalapban
Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)
Miképpen csaknem minden év januárjában, születése és halála évfordulóján, idén is megemlékezünk Gábor Andorról, aki fiatalkori közismertségét és népszerűségét az ezerkilencszáz-tízes években operett-librettóinak, sanzonjainak, kupléinak köszönhette. Ezúttal ezek közül választottunk ki néhányat, hogy ezzel is igazoljuk A MŰHELY rovatban olvasható tanulmány szerzőjének róla szóló értékelését.
Egyben köszönetet mondunk folyóiratunk egyetlen folyamatos támogatójának, a Gábor Andor Írói Jutalomdíjnak, melyet a szerző hagyatékából felesége alapított.
Cuci, – mondta feleségem úrnő –
A piszok már a fejünkön tulnő,
A lakásban portól possad
Minden holmi,
Jó volna egy alapossat
Auvrejmolni.
Letörülni, feltörülni, kitörülni!…
Kezdtem mingyárt a dolognak nem örülni.
Mit jelent az: tudom réges-régen.
Nagy taka-tiki-taka-
Nagy taka-tiki-taka-
Nagytakarít a feleségem.
Divány alá, ágy alá bebujtak,
Az orromba caherlinport fujtak.
Ami ki volt takarva,
Azt betakarták,
Ami be volt takarva,
Azt kivakarták.
Az asztalra feltornyoztak kilenc széket,
A tükörbe bepofoztak három léket,
Lesmirglizték falról az arcképem…
Nagy taka-tiki-taka-
Nagy taka-tiki-taka-
Nagytakarít a feleségem.
Nőm először mindent összepakkolt,
Majd prakkerrel mindent széjjelprakkolt.
A szobalány kefét viselt
Mindkét talpán,
A parkettet betáncolta
Deli-nyalkán.
S hogy ne lássuk a munkáját mi potyának,
Kitáncolta a belét a kiskutyának.
S idegeim letáncolta nékem,
Nagy taka-tiki-taka-
Nagy taka-tiki-taka-
Nagytakarít a feleségem.
Türelmemnek mikor végén voltam,
A szőnyegen elterültem holtan.
Nőm nem látta, a cselédek
Szóltak néki,
Jól van, mondta, akkor hamar
Söpörjék ki.
Velem még mint halottal sem állt ő szóba:
Tegye Rézi az urat egy koporsóba,
S puccpasztával pucolja ki szépen…
Nagy taka-tiki-taka-
Nagy taka-tiki-taka-
Nagytakarít a feleségem.
Tülekedtem, tolakodtam,
Marakodtam, furakodtam,
Könyököltem, taszigáltam,
Sóhajtoztam, kiabáltam,
Bordát törtem, orrot zuztam,
Izzadságban szabad-usztam.
Viszont nézzék meg a testem:
Én vagyok legkékebb Pesten.
Erre löktek, arra toltak,
Téptek, rugtak, marcangoltak,
Derakamat kinyujtották,
Kalapomat felgyujtották,
De a fiam, de a Pista
Mégis, mégis gimnazista
Ma délelőtt óta.
Végre, végre félig holtan
A tanárok előtt voltam,
Nem szólottak ők sem, én sem,
Szó nélkül elszedték pénzem.
Lefizettem tanpénzt, táppénzt,
Támpénzt, vámpénzt, készpénzt, lábpénzt,
Adtam pénzt papirra, könyvre,
Gombra, gömbre és rajztömbre,
Kémiára, levegőre,
Léniára, tanerőre,
Mindenféle cimre, rangra,
Kis csengőre, nagy harangra,
Drága volt nagyon e lista,
De a Pista gimnazista
Ma délelőtt óta.
Wekerlétől levelem volt
S fegyverem a szerelem volt.
Kezemben tizenhat okmány,
S a tanárok nézték szoknyám,
Bizonyitvány talán húsz is…
Tetszett nekik még a blúz is.
Belenéztek tudni vágyva,
Bele, a bizonyitványba
Egyen, ketten, hárman, négyen,
Nincsen ebben semmi szégyen…
Hogy fiam ne hagyjam vizben,
Félreléptem kilenc izben.
De a lelkem azért tiszta,
Mert a Pista gimnazista
Ma délelőtt óta.
A pesti férj jól megebédel,
Kicsit lármáz a feleséggel,
Aztán egy fiakkerbe ül be,
S a Lipótvárosiba dül be,
Elnök bácsi az édes Ruszt itt,
S az unalom dübörögve pusztit,
Unalom ásit minden zugban,
De azért mégis jó a klubban.
Ott beül, a nagy villamfénybe,
Egy fotel nevü épitménybe,
Melyből csak feje bubja látszik,
S hasán kezével malmot játszik,
S ha hangulata zuzott-nyúzott,
Elhozatja a Dajli Nyúzot.
Mert angolul aludni jobban
Másutt nem lehet, mint a klobban.
S aztán, álomtól ostobábban
Leül a kártyázó szobában,
Ott lenyerik róla a frakkot
És le cipőjéről a lakkot,
Le a fejéről minden hajszált,
S le az orra alól a bajszát,
Seholse végzik finomabban
E beretválást, csak a klabban.
S míg idegeit megfesziti,
S a pénzét totál elvesziti,
A drukktól egyre izzadt s fázik:
Neje otthon nem unotkázik,
Egy ur a lakására sétál,
S ugy megcsalják, hogy füle szét-áll.
Egy ur, avagy esetleg többen,
A férjnek, ah, legjöbb a klöbben.
Hogy mi otthon ültünk volna Szilveszterkor?
Szó sincs róla
Elmentünk a kávéházba, hol a honvéd-
banda szóla.
Felcsipkézve, feltollazva, felprémezve
lejtette be,
Azt hiszem, hogy kicsit sundig volt a férjem
ezzel szembe,
Publikummal a kávéház csordulásig
volt valóban,
Éppen csak hogy két kis sarkot kaphattunk a
garderóbban,
Eleinte a fogasra akartak fel-
tenni minket,
De azután mégis másutt jelölték ki
helyeinket;
Mindamellett vidám voltam,
kétségbe cseppet sem estem,
Szép az élet Szilveszternek
éjszakáján Budapesten.
Tele volt a kis kávéház sürü füsttel,
gomolygóval,
Utat benne egy zord pinczért ugy vágott egy
nagy ollóval,
S mert roppant megerőltette a szegénykét
ez a munka,
Hozzánk érve három kávét beleöntött
a nyakunkba,
Férjem, kit már emlitettem, s kinek nem volt
jó a kedve,
Tudjisten a kiszolgálással nem volt meg-
elégedve.
Pezsgőt rendelt, hoztak is egy óriási
vödröt jéggel,
Mindössze magát a pezsgőt, azt az egyet
feledték el.
De ilyenkor egy kis jég is
oly jól esik az embernek.
Szép az élet Budapesten,
éjszakáján Szilveszternek.
Pont éjfélkor eloltottak mindenféle
villanyt, gázat,
A humor az emberekben valósággal
hogy fellázadt;
Volt ki az asztalra lebbent, volt ki a csil-
lárra lépett,
Sose láttam ennyi édes, jókedélyü,
finom népet!
Jött a malacz s tréfaságok központjává
gyorsan lett ő,
Ugy visitott, mint egy nyuzott operai
énekesnő.
Férjemnek, kiről már szó volt, könnytől lett a
szeme nedves,
Halkan ennyit suttogott csak: Iszonyu, hogy
ez mily kedves!
Falnak fordult és jobblétre
szenderedett reggel táján…
Szép a halál Budapesten,
Szilveszternek éjszakáján.
Vaszary János: Nő profilban, fekete turbánban
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
Van rajta némi piros moaré-szalag,
Ugy jobbról balra, rézsutosan fölfele,
Négy rózsabimbó van átkötve jól vele,
A rózsabimbók között csipke kanyarog,
Igy viselték ezt már a régi magyarok,
A csipke mellett egy araszra pontosan,
Kilenc kék pompon van rávarrva gondosan,
Egy cérnagomb s egy acélcsatt van ezalatt:
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
Szakajtó-forma kicsi teknő az alap,
És ezen, mint a gyümölcsön a zamatok,
Vannak a kreppszinü kerek daganatok,
Ezekből fölfelé fürtöcskék szállanak,
És lefelé tömör vaslécek állanak,
A léceken, miként megannyi csöpp izék,
Lógnak a gyönyörü kis üveggömbicék,
S a gömbicékben eleven aranyhalak:
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
Van rajt ökörszem és kolibri négy darab,
Egy csirkeszárny, két combocskával és alább
Egy denevérfül s egy igazi libaláb.
A tetején plörőz, félméteres, szerény,
Mögötte körben egy kis oroszlán-sörény,
És egy asztal-fiók, à la első Lipót,
S Markóni féle finom drótnélküli drót,
S egy gyönyörü kis krokodil, amely harap…
A kalapom egy egész egyszerü kalap…
Egy ur elment egy épülő ház mellett,
Felöltő volt rajt és nem reverenda,
Azonban a második emeletről
Időközben lehullott egy gerenda.
Ugy hullott ez, miként égről a csillag,
Vagy ugy, miként fáról lehull a körte,
S a szóban forgó urnak egyik karját
Eme gerenda szó nélkül letörte,
Óriási!
A mentők rögtön hazaszállitották,
Sebészprofesszort hivatott a nője,
Hogy visszakösse a megsebesült kart,
Bevarrja és fehér pólyába szőjje.
A doktor nézte, a beteg nyöszörgött,
Mi lesz velem? ez volt a szava, az első,
S a doktor mondta: Ön meg fog gyógyulni,
És egészséges lesz, mint a makk-felső.
Óriási!
Tudok-e majd ezzel a kézzel enni?
Ó, azt már holnap tud, kedves barátom.
Tudok-e irni, édes doktor bácsi?
Azt már vasárnap tudni fog, ugy látom.
S tudok majd zongorázni a kezemmel?
S a doktor mondja: Hogyne, jövő keddig!
S szólt a beteg: Ezt szeretem legjobban,
Mert zongorázni még nem tudtam eddig!
Óriási!
Ádám és Éva együtt éltek,
Oly egyedül, mint két lelenc;
Ádámot isten alkotá meg,
Évát pedig Lehár Ferenc.
A paradicsom volt lakásuk,
Hogy jól éltek nem is csoda,
Hat nagy szoba, lift és gőzfütés,
Világos spejz és két cselédszoba.
A paradicsom egy nagy kert volt,
Olyanféle, mint a liget.
De Sternberg még nem teremtett
Se gramofónt, se verkliket.
Csak néha jöttek le az égből
Zenélni a kis angyalok.
Dirigált Kerner s Éva igy szólt:
Én ugy unatkozom, hogy meghalok.
Hogy nem viseltek ők ruhát: ez
Nélkülöz minden alapot.
Hogyne! Majd nem viselt az Éva
Egy szép strucctollas kalapot!?
Ádám, az szeretett aludni
És Éva nézte mit mivel
És gyakran mondta: Rémes ember,
Meg is csalnám, de nincsen még kivel.
Aztán az almával az így volt:
Az alma fenn lógott a fán,
S az Éva mondta: Nini, körte!
Szakitsa hát le, kis pofám.
Ádám letépte s Éva asszony
Az almához hozzá se nyul:
Ugyan kérlek, milyen paraszt vagy,
Ki eszik almát, hámozatlanul?
Pólya Tibor: Táncos
A pesti kabaré jelzős szerkezet több és más, mint egy földrajzi név és egy színpadi műfaj összekapcsolódása. Önálló jelentésű fogalom, amely azonos a magyar kabaréval, a szatírába hajló budapesti humorral, a századelőn kibontakozó polgári szórakoztatóiparral, a főváros hétköznapi életével.
Hogy hol és hogyan éltek, dolgoztak, szórakoztak, mikor és mi foglalkoztatta a budapestieket, jól tükröződik a kabarék műsorában. Szemléletesen fogalmazott Gábor Andor, amikor a pesti kabarét így jellemezte:
„[…] újságírás a színpadon. Versben és prózában, zenével és zene nélkül. A közönség mulattatása mindannak a persziflázsával, ami ferdén és rosszul történik, holott jól és okosan is történhetnék, vidám, de néha keserű csúfolódás közállapotok, helyesebben: közhelytelenségek fölött, füttyentés ott, ahol szitkozódni is lehetne, nevetés, amely a fogcsikorgatás helyét foglalja el.” 1
A legnagyobb sikert rendszerint azok a műsorszámok aratták, amelyek aktuális politikai eseményekhez vagy időszerű társadalmi jelenségekhez kapcsolódtak. Gábor Andor kupléi jó példái ennek a jelenségnek. A később hangnemet váltó és az agitatív közéletiség felé forduló költő társadalomformáló szándékát Csoóri Sándor már korai, „nevettető” írásaiban felfedezi: „Szinte kivétel nélkül a polgári rend húsába vágó karmok és a polgárság arcába dobott kesztyűk voltak.” 2 De hozzátehetjük: ekkor még csak annyira, hogy a „polgári rend” is nevethessen rajtuk. Például amikor könnyed hangú életképben énekli meg a kávéházba járó középosztálybeli nők felszínes és képmutató társasági életét (A Zserbóban), vagy amikor morbid humorral, egy hentesmester által agyonnyomott, halott utas nevében emel szót a ritkán járó villamosok zsúfoltsága ellen (A villamos). De szatirikus hajlama mellett szociális érzékenységéről is tanúságot tesz néhány kuplészövege, például a cselédlányok és a pesti „úrfiak” közötti viszonyok hátterét megvilágító Az ifijúr, és még inkább az Altatódal című sanzon, amely szerzőjének legtöbbször színre került kabarészáma. A Szirmai Albert által megzenésített monologikus szöveg első személyű narrátora egy elcsábított, megszégyenített és magára hagyott anya, aki leánygyermekéhez szólva – a refrénszerűen visszatérő altató-nyugtató sorok között – visszaemlékezik a történtekre, hogy végül a múlt és a jelen idősíkja jövő idejű jóslatban olvadjon össze:
„Te szép leszel, szép, szép nagyon,
Szép, de fagyos hideg,
Szíved szeretni nem hagyom
És sose lesz hited.
A férfival csillagszemed
Játszani fog csupán,
Rajongva érted tönkremegy
Száz is egymásután,
S pusztulnak miattad úgy,
Vágyó férfiak,
Mint elpusztulok majd
Én apád miatt.” 3
Gábor Andor szövege mellőzi a humort és a kabarédalok jellegzetes nagyvárosi, polgári miliőjét. Az első személyű, anonim narrátor a külvárosi leányanyák, illetve a vidékről elszármazott és egy magasabb társadalmi rangú férfi által teherbe ejtett, ezáltal a városi cselédmunkára alkalmatlanná, a faluból pedig kiközösítetté vált nők élethelyzetét illusztrálja. 4
Az Altatódal sorait könnyen összevethetjük Heltai Jenő Dal a moziról című dalszövegével, amely Kálmán Imre megzenésítésében lett a korszak egyik legnépszerűbb slágere. Míg az Altatódal anyafigurája neutrális, de egyúttal jelentéssel is bíró helyszínen: a csillagos ég alatt hitt az ismeretlen férfi ígéreteinek, addig a Dal a moziról harmadik személyben ábrázolt Bertája a körúton mendegélve ismerkedett meg a fess legénykével, aki moziba csábította őt, és míg a filmkockák peregtek, ők is, a nézőtér sötétjében, „mozgolódtak egy kicsit”. Kettejük relációja érezhetően közelebb áll a társadalmi egyenlőséghez, mint az Altatódalban megjelenített alkalmi páré. Heltai szövege arra is utal, hogy a randevú nem egyszeri kaland volt, a Berta szemében ülő könnyek mégis nem kívánt terhességként értelmezik a lány gömbölyödő hasát. Ez a közvetlen következmény tehát az, ami közel hozza egymáshoz a két nőt.
A narratívák közötti különbség a beazonosítható külső körülményeknél is hangsúlyosabban mutatkozik meg a hallgatónak szánt üzenetben. Míg az egyik nő saját sorsa iránti sajnálkozó szánalomra, az „elkövető” iránti haragra és a nemek közötti egyenlőtlenség elleni fellépésre sarkallja a hallgatót, addig a másikat dehumanizálva ajánlja a közösség – ha nem is megvető, de lenéző – szánalmába a kívülálló narrátor:
„Így van ez, ha, így van ez, ha egy liba
Sokat jár a mozi-mozi-mozi-moziba!” 5
A szövegek hasonlóságai és különbségei együtt mutatnak rá a pesti kabaré társadalmi, tematikai és hangulati sokszínűségére, ami a pesti élet összetettségéből is fakadt. A legsikeresebb sanzon- és kuplészerzők, jelenetírók és konferansziék azokból lehettek, akik megértették, és egy-egy elmés mondattal vagy szójátékkal színpadra idézték mindazt, ami a budapesti közönséget körülvette és foglalkoztatta. A fennmaradt kabarészövegek jelentős hányadát éppen ezért város-olvasatként is tanulmányozhatjuk.
A város, a benne élő emberek és a róla szóló irodalmi művek kapcsolata sokat kutatott téma, hosszan idézhetnénk az egymást erősítő vagy ellenpontozó szakirodalomból, de akár szépirodalmi művekből is. Marcel Proust például így ír a tér és az emlékezet viszonyáról:
„Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nem csak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.” 6
Az emlékké transzformálódott térélmény felidézése önmagában véve alkotó tevékenység, rögzítése pedig a művészet egyik alapvető célja és eszköze.
De mind a felidézés, mind a rögzítés összetett folyamat, amely egyénenként és rétegenként, illetve aktuális helyzetenként is eltérő módon mehet végbe. Niedermüller Péter, a századforduló polgárosodó Budapestjét példaként említve, a városi tér használata és a társadalmi szerep összefüggéseit hangsúlyozza:
„A nyilvános vagy társasági viselkedés pontosan kidolgozott szabályrendszere, az etikett elsősorban azt jelzi, hogy a nyilvános tér – legalábbis bizonyos társadalmi rétegek számára – csupán formalizált, sőt rituális viselkedési szabályok ismeretében használható. […] Másként fogalmazva, a tér bizonyos szeleteiben való mozgás kulturális képessége, a meghatározott térhasználati szabályok alkalmazási kompetenciája pontosan jelzi az egyénnek vagy a csoportnak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét.” 7
A polgári középosztály számára – bizonyos városrészek preferálásán túl – ilyen nyilvános terek voltak a színházak, a kávéházak, az elegánsabb orfeumok és kabarék is.
Kevin Lynch amerikai várostervező a reflexiók rendszerezhetősége érdekében bevezeti a kognitív térkép fogalmát, amelynek segítségével észlelni és „olvasni” tudjuk a várost. Lynch szerint az emberek külön-külön mentális képet alkotnak városukról, az egyedi képeknek azonban közös jellemzőik is vannak, amelyek a közös kultúrából, a közös tapasztalatokból és stratégiákból, illetve a lakókörnyezet fizikai alakzataiból fakadnak. 8 Az így megszülető (és folyton változó) kognitív térkép segítségével nemcsak átláthatóvá és átélhetővé válik a tér, de a városlakó saját helyét és helyzetét is könnyebben meg tudja határozni.
Ha a fentebb összehasonlított két kabarédal szövegében a városi tér reprezentációját megvizsgáljuk, paradigmatikus ellentétet írhatunk le mind a megidézett térelemek között, mind a fókuszba állított személyeknek a tér által is determinált szociokulturális helyzetében. Ezek a különbségek nagyban hozzájárulnak a két szöveg eltérő befogadói reakciójához, a tartalmi hasonlóság ellenére is. Lynch kognitív térképén láthatjuk a körút mozgalmasságát az utcán sétáló, az üzletek kirakatát szemlélő, vagy a kávézók teraszán beszélgető emberek ikonjaival, amellyekkel szemben a csillagos égboltot elhagyatottnak, városon kívülinek érzékeljük. Bella a moziban, a társasági élet kedvelt színterén szórakozott a fiatalemberrel, az Altatódal névtelen narrátora pedig a társasági élettől távol hitt a hazug szavaknak, és került ezáltal végérvényesen a társadalom perifériájára. Utóbbi eset, nyilvánvalóan, mélyebb együttérzést válthat ki a hallgatóból.
Ahogy a példák mutatják és a hétköznapi tapasztalat is megerősíti, a városi tér szoros kölcsönhatásban áll az adott térre jellemző szociokulturális sajátosságokkal, és ezek együttesen hívják elő a helyszínnel kapcsolatos reflexiókat, amelyek természetesen eltérőek lehetnek a térben otthonos személyek, illetve a tér külső szemlélői, alkalmi használói részéről.
A város nyilvános tereinek önmagukon túlmutató, reprezentatív jelentőségük van a jellegzetesen urbánus tematikájú kabarészövegekben. Elénk idézik Budapest előkelő és szegényes utcáit, tereit, parkjait, bepillantást engednek elegáns kávéházakba és apró cselédszobákba, a terek pedig benépesülnek emberekkel: a kávéházak teraszán csevegő úrihölgyektől a gangon álmodozó, megejtett cselédlányokig. Felszínességükben is értékes nyomok az eltűnt időből.
1 Gábor Andor, Szirmai Albert, Fehér kabarédalok, Bárd, Budapest, 1911, 7. [vissza]
2 Csoóri Sándor, „Gábor Andor összes költeménye”, Irodalmi Újság, 1954. július 17., 6. [vissza]
3 Gábor Andor, „Altatódal”, Balassa Emil, Emőd Tamás (szerk.), A magyar kabaré tízéves antológiája, Dick Manó, Budapest, 1918, 89-90. [vissza]
4 A korban ez gyakori eset, egyúttal irodalmi vándormotívum is, amely a magyar irodalomban Kosztolányi Dezső Édes Annájában csúcsosodik ki, de a kabaréban is szép példáival találkozhatunk, így például Ady Endre Kató a misén vagy Balassa Emil Egy pesti házban című szövegével. Mindkettőt Reinitz Béla zenésítette meg. [vissza]
5 Heltai Jenő, „Dal a moziról”, Balassa Emil, Emőd Tamás (szerk.), A magyar kabaré tízéves antológiája, Dick Manó, Budapest, 1918, 120-121. [vissza]
6 Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában, Európa, Budapest, 1961, 413. (Fordította Gyergyai Albert.) [vissza]
7 Niedermüller Péter, „A város: kultúra, mítosz, imagináció”, Mozgó Világ, 1994/5., 13. [vissza]
8 Kevin Lynch, „A város képének újbóli meghatározása”, Csontos János, Lukovich Tamás (szerk.), Urbanisztika 2000, Akadémiai, Budapest, 1999, 49. (Fordította Ma- csinka Klára.) [vissza]
Aba-Novák Vilmos: Artisták
– Járt azóta a Mészáros utcában?
– Mióta?
– Tudja.
– Én tudom, de maga honnan tudja?
– Azt, hogy járt-e?
– Nem. Azt, hogy ott dolgom volt.
– Beszélik.
– Nem. Nem jártam.
– Nem sokat változott. Talán az emberek, a forgalom. Igen, nagyobb a jövés-menés. A Várban is sok a turista. Jó onnan lenézni. Az emberek szeretik a Dunát és madártávlatból sok minden másképp’ látszik. Nincsenek részletek.
– A Duna. Hm. Maga akar tőlem valamit.
– Nem tagadom. Azt például már régen meg szerettem volna kérdezni, ha túléli 1937-et, mit csinálna ma? Hol lenne? Kikkel lenne?
– Történelmietlen kérdés.
– Történelmietlen időket élünk.
– Arra gondol, hogy melyik oldalon állnék?
– Nem. Nem egészen. Inkább arra, hogy mit gondol, hogyan érez, mit lát meg a világból…? Mit írna? Ilyenek. Hiszen, hogy Önt idézzem: „…nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ…” Így aztán nem is kérdés, hogy melyik oldalon állna, mivel nagyon sok oldal létezik és minden oldalon valamilyen módon regnál egy háziúr, így aztán lehet, maradna a belső emigráció? Nem is tudom. Másrészt, harminckét évesen máshogy lát az ember.
– Merthogy majd megint „fölnézek az égre álmaim gőzei alól”? Nem. Úgy gondolom, hogy a Világ elrobogott mellettem. Hogy ne a felettem szót használjam. Nem. Nem csupán mellettem, hanem – és én ezt úgy érzékelem – a Világ folyamatosan robog önmaga mellett. Emlékszik a 60-as évek közepén megjelent falfirkára: „Állítsátok meg a Földet! Ki akarok szállni!” De ebből csak egyféleképpen lehet kiszállni. Nézze! Politika és művészet mindig összefüggött. A hogyanra, itt és most soha nem kapunk választ. Nem nyilvánvaló. A politika – ne tagadjuk – meghatározza nem is kis mértékben a művészetet, hiszen a politika törvényt szül és én, e törvények közt alkotok és jelenek meg vagy nem jelenek meg. Ez tehát egy látszatprobléma. Az már érdekesebb, hogy fordítva hogyan működik. A művészet gyakorol-e, és ha igen, hogyan gyakorol hatást a politikára? Lánglelkű költők ezt még gondolhatták a XIX. században, illetve gondolhatjuk mi is, hogyha gyengéd mosollyal kísért, reménykedő szavainkat hallatjuk e kérdésben.
Ám, ha felelős gondolkodók (talán érthető e szókapcsolat?!) túllépnek e látszatprobléma határain, feltárhatnak egy nagyon fontos összefüggést. Nevezetesen, a társadalom kisközösségeiben megnyilvánuló értékek, a nagyobb közösségekre (így akár a társadalomra), sokféle elkötelezett törekvés nyomán gyakorolnak hatást, amelyek végső soron alakíthatják a politikai szemléletet, annak lehetséges formáit. Bár az alapkérdés még mindig az, hogy mi a művészet és mi a politika? – így aztán végeredményét tekintve, holtpontra is jut minden vita. De most én kérdezek. Miért hozta szóba a Mészáros utcát?
– Miért is?! Az én generációm az Ódán nőtt fel. Vagy talán, nem is nőttünk fel igazán…
– …hogy egy kis vidámságot csenjek a beszélgetésbe: az én generációm is.
– …szóval, azon keresztül fejeztük ki vagy kíséreltük meg kifejezni azt a nagyon különös érzést, amelyet gyűjtőfogalommal szerelemnek neveznek. És már unokáim voltak, amikor megismertem az Óda keletkezéstörténetét. De az vajon hiteles-e?
– …és most azt várja, hogy hitelesítsem?
– Hm… nem is tudom. Voltaképpen… úgy hiszem, azt szeretném, de ez számomra mást is jelent: visszatekintve, nagyobb rálátásunk van olyan állapotokra, folyamatokra, amelyet akkor és ott, nem láthattunk. Túl közel voltunk, mondhatnám: benne. Talán megértem akkori énemet.
– Nem akarok csalódást okozni, de innen nézve, nem ugyanazt fogja látni. Nagyon sok réteg rakódik emlékezetünk különös maradványaira sorsunkba nehezülten. És azokat feltörni, anélkül, hogy az alatta lévők ne sérüljenek… hát!?… Nos. Igen, voltam és vagyok Lillafüreden, a helyen, ahol lucullusi lakomák helyett megtelepedni nem tudó illúziók után sóvárgunk, szenvedélyileg még nem megállapodott helyzetekben… De ezt most hagyjuk is. Igen, valóban ott ismertem meg ezerkilencszázharminchárom nyarán Marton Mártát. Írótalálkozó volt, két napot kaptunk az örökkévalóságból mindösszesen vagy talán csak én kaptam… Két nap után hazautaztam és a vonaton írtam meg a verset. Tudja, a vonat monoton, ütemesen vissza-visszatérő zakatolása egy olyan ritmusba vonzott be, amelyből nem lehetett kiszakadni. Másnap reggel elvittem a verset egy borítékban és átadtam a Mészáros utca 12. sz. alatt Mártának. Aztán még néhányszor előfordultam a környéken. Szikáran vagy ha úgy tetszik tételesen, ennyi a történet. Hitelesíthető.
– Köszönöm, hogy elmondta. Én mindenesetre, az Ódával megismertem saját sorsomba ágyazottan is a szerelemnek, ennek a gyűjtőfogalomnak a végtelen tereit. És megismertem azt az érzést is, amely a szerelmet nem feltétlenül köti egy konkrét személyhez, hanem…
– …ezt jól látja. Képesek vagyunk a szerelemre, a szerelemért. Az elmúlt évezredekben felfoghatatlan számban idézték meg a szerelmet. Még többen meg is élték, tehát szerelem dolgában szinte mindenki érintett. Alkotók és befogadók vagyunk egyaránt. Öröm, boldogság, csalódás, szenvedés, szenvedély, oly’ sok minden kavarog ebben az érzésben, de ez így együtt létezik csupán. És valami ilyesmi történik a művészetben is, mert minden műben jelen van az érzékiség, amelynek kibontása vagy kibomlása során szellemi tartalmakkal táplálkozik és így már, mint szellemi produktum jelenik meg. A szerelemben, a féltéstől vezérelten vágyhatom kimondani azt, hogy ígérd meg, nem hagyod, hogy magammal rántsalak, ám a művészetben ez a vágy nem fogalmazódik meg a befogadóval szemben. Sőt! Ott tehát egy másfajta felelősségről van szó. Egy beavatásról, amelyben már kollektivizálódik a felelősség. Tehát, szellem és szerelem.
– Történelmietlen kérdéseim sorában még azt kérdezném, hogy valójában mennyi még a harminckettő? Mi maradt? Játsszunk egy kicsit a számokkal. Hogyha kétszer harminckettőben gondolkodunk, akkor Ön most hatvannégy éves és ezerkilencszázhatvankilencet írunk. A legújabb kori lázadások korát éljük, a nyugat-európai egyetemeken forrongó hangulat tapasztalható, az elmúlt évben katonáinkkal bevonultunk Csehszlovákiába, az ember megvetette lábát a Holdon, Rákosi Mátyás öccse, távollévő fivére nyugdíjazási ügyeit igyekszik intézni, szóval zajlik az élet a világban. Ebben a heves folyamban, amely Magyarországra is különböző formában gyűrűzik be, Ön mit érzékel mindezekből? Egyáltalán, hol él? Milyenek a napjai?
– Várható volt, hogy a század közepére többszörösen is feje tetejére áll a világ. Én mindezekből keveset érzékelek. Vidéken élek, kevés emberrel van kapcsolatom. Napjaim hétköznapok. Ünnep nincsen. Korábban, nagyon sokszor vetítettem magam elé a létezésem különféle lehetőségeit, de meg kellett tapasztalnom, hogy azok nem választás útján valósulnak meg. De nem bánom…
– Pályatársai közül még többen megvannak…
– Mint mondtam, kevés emberrel van kapcsolatom. Jobbára a szűk környezetemmel. Egyszerű, falusi emberek.
– Van még ilyen?
– Ezek az emberek a jelenben élnek. A mi súlyos terhünk mindig is az volt és van, hogy a jövőben élünk, tehát egy elképzelt, esetleg megtervezett létezésben és időnként magunkra húzzuk a múltat. Hogy én mit értek a „mi” alatt, azt szabadon kezelheti. És a múlt, ha aktív, akkor kísérteni kezd.
Én nagyon régen benne élek egy gondolati térben és ebből fogan és fakad ki minden rezdülésem. Néhány művészre azt mondják, hogy nincs egyedi arca, mert sokfélét hoz létre. Badarság. Az ember, ha beszél, nem mindig ugyanazt és ugyanúgy mondja, így az alkotói folyamatban is meg kell jeleníteni a lét sokszínűségét.
A másik fontos szempont az öntudat kérdése, amely mindig egy viszonyrendszert tükröz: az emberi lét egyediségét és annak az általánosba történő beágyazódását.
Ez dolga a művészetnek is: az egyesből az általánosba és fordítva: általánosból az egyesbe modellezni a valóságot. Az a folyamat, amikor egy művész az egyesből nem lép ki, az unalmas és szükségtelen termékeket hoz létre. Az alkotó, egyszerre önmaga és az általánost is megjeleníteni tudó/akaró gondolati térben jelenlévő kollektív tudat.
Művet létrehozni, belső kényszer, amelyből nem kizárható az ösztön. Innen a valamennyi műalkotás érzéki mivolta, hiszen a test valósítja meg az említett belső kényszer indíttatásait, így a lényeg ennek a folyamatnak az állandósulásában van. Mindezekből az is következik, hogy miként az életnek, a létezésnek sem célja, hanem értelme van.
Vannak alapszükségletek. Ilyen például a táplálkozás. A művészet képzelt, képzett szükséglet, ám valamennyi, emberi alapszükséglet számára nélkülözhetetlen és ez a gondolkodásban ölt testet.
– És hol van mind ebben a befogadó?
– Nagyon fontos kérdés. A befogadói aktus lényegileg nem különbözik az alkotói folyamattól, hiszen a befogadónak is létre kell hozni öntudatán keresztül, a kollektív tudattal karöltve egy olyan viszonyrendszert, amelyben megvalósulhat a mű üzenetének érzelmi és értelmi feldolgozása, beépülése. Ez a művészet rendje és olyan tény, mint a matematikában egy egyenlet tisztánlátása. Ám nem mindegy, hogy egyismeretlenes vagy többismeretlenes az az egyenlet, hiszen más-más megoldási módszerek vannak egyikhez és a másikhoz. „A költő az adott világ varázsainak mérnöke”, aki művészetével nem csupán a művet teremti meg, hanem kijelöli a befogadás tereit is. Az öntudat körülhatárolja, megjeleníti az egyéniséget, amely már létrejötte során része, mintegy tárgya a kollektív tudatnak, a társadalmi tevékenységrendszernek, majd mindez visszahat, és ennek az alanyi szerepnek a betöltése során ismét tárgyiasul. Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Hogy ne az történjen, mint a bálnavadásszal, „aki a szabadszállási artézi kútba döfi szigonyát”.
– A magányban lehet alkotni? Vagy az alkotás feltételezi, hogy benne vagyunk egy olyan közösségi térben, amelyből olykor kiszólunk és amelyet olykor megszólítunk közös dolgaink okán?
– Mint mondtam, vidéken élek. Ha nem is istentelen magányban, de egyfajta vadonban, ahol az ember rájön, hogy ki is ő valójában és aztán végre szabad lesz. Igen, szabad vagyok. Hitektől és eszméktől elszakadva, szabadon létezem. Az alkotás ebben a létezésben, szinte egy biológiai folyamat.
– Ezt hogyan értsem?
– Nézze! Bizonyára létezik olyan fogalom, hogy eszmekórtan. Ha eddig nem létezett, akkor hát most már van. És ha van, akkor az szükségszerűen a tudományt jelöli, amelynek módszerei, például a matematikai statisztika, képes rávilágítani azokra az összefüggésekre, amelyből leszűrhető, hogy annyi ember egyszerre nem tévedhet, amikor azonos tüneteket produkálnak kudarcaik, nehéz élethelyzeteik során, illetve és másfelől, az eszmével van valamilyen probléma, amelyet kezelni, orvosolni kell. Ezek a kataklizmák vagy egyéni tragédiák vajon próbatételek vagy büntetések - kérdezik sorsuktól sújtottan különböző pillanatokban egyre többen. Azt gondolom, hogy egyik se. Ez maga a létezés. A létezés összefüggő halmai. Hiszen tudjuk: a magyarázat mindig „kívül van”, ám magyarázat nélkül is van elfogadás. Hit és eszme. Két nagy forrás, amelyek nem feltétlenül válnak szét, ám mindkettőben ott van egy rejtett csapda: beszéltünk az imént a választásról, nos az a rossz hírem, hogy sem a hitet, sem az eszmét nem mi választjuk, hanem azok választanak bennünket megfelelő alkalmasságunk nyomán. Több embert ismertem, akik azt vallották, hogy akárhányszor keresték Istent, csak önmagukat találták meg. Aki pedig megtalálta önmagát, nincs szüksége Istenre. Ezért tehát az alkotói folyamat ebben a létezésben, a fennmaradás megvalósítása, illetve megvalósulása.
– Engedjen meg végezetül egy személyes kérdést. Ha választhatna, kivel találkozna szívesen?
– Sok szó esik a választásról, a létezés különféle lehetőségeiről. A dolog lényegének többféle mozzanata van: meg kellene vizsgálnom, hogy azokat az emberi kapcsolatokat mi hozta létre annak idején, továbbá elemeznem kellene, hogy azok a kapcsolatok tényszerűen miért nem állták ki az idő próbáját, végezetül, de nem elhanyagolhatóan, mi várható egy kapcsolat újrafelvételétől? Merthogy lassan szivárog el az idő, de végeredményét tekintve elmúlnak dolgok. Szóval, erre a kérdésére itt és most nem tudok válaszolni.
– Értem és köszönöm a beszélgetést.
Ezra Poundról, „a modern amerikai költészetnek mindmáig legvitatottabb egyéniségéről” írva, az amerikanista irodalomtörténészek mintha önmagukkal is vitáznának: kórusban magasztalják, mint „a XX. századi irodalom egyik legeredetibb, legmarkánsabb alakját”, „a XX. század egyik legnagyobb hatású költőjét”, „korunk legsokoldalúbb tehetségű költőjét”, miközben refrénszerűen visszhangozzák azt is, hogy „jelentőségében” egyesek szerint egyenesen „az Isteni Színjátékhoz hasonlítható” főműve, „a huszadik század legnagyobb poémája”, a Cantók „mondanivalója nehezen hámozható ki”, „egyre nehezebben értelmezhető” „olvashatatlan”, és hogy a Thomas Stearns Eliot által, dantei reminiszcenciával, „miglior fabbro” címmel kitüntetett Pound antiszemita és fasiszta maradt haláláig, kollaboráns lett, Mussolini propagandistája, Hitler híve. 1 A naiv laikus, a jóhiszemű kívülálló próbálhatná e paradoxont akár úgy is feloldani, hogy talán Pound költészete és „fasiszta fanatizmusa” két merőben különböző dolog, ám ez tévedés lenne. Nemcsak mivel életművének ilyetén szétvagdosása problematikus, hanem azért is, mert a Cantókban is félreérthetetlenül és hangsúlyosan jelen van a fasiszták és Mussolini iránti szimpátia és csodálat, ahogyan Pound olasz nyelvű írásai is tartalmaznak annyi irodalmiságot, hogy ne lehessen azokat kirekeszteni az oeuvre-ből.
Ezra Pound, ha költőnek nem is, szerzőnek kétnyelvű volt, amiképpen embernek is „kéthazájú”: második hazája, ahol 1928 és 1945 között, majd 1958-tól haláláig 1972-ig élt, Olaszország nyelvén írt és publikált egy sor könyvet: Confucio (1942), Carta da visita di Ezra Pound (1942), Oro e Lavoro (1944), Orientamenti (1944), nem is beszélve olasz című, angol nyelvű versköteteiről: A Lume Spento, Canzoni. 2
Az „olasz Pound” reprezentatív könyve, „fasiszta fanatizmusa” fő publicisztikai dokumentuma a Meridiano di Roma irodalmi rezsim-hetilapban 1939 és 1943 között rendszeresen olaszul (olykor nem tökéletes olaszsággal, a szerkesztők által kijavítatlanul hagyott nyelvi hibákkal 3) megjelentetett újságcikkeinek (a nyelvi bakikat is betűhíven reprodukáló) gyűjteménye az Alapelvek vagy Alapvető eszmék (Idee fondamentali). A „filozofikus költő” a Cantókban elmosódó (anti)filozófiai önellentmondásai, képtelenségei itt látványosan megmutatkoznak. Olykor olyan szembetűnően és durván, hogy nácifasiszta rádiós uszításaiért (Ezra Pound Speaking) a második világháború után a „kollaboráns hazaárulót” fenyegető halálbüntetéstől az efféle szövegekre hivatkozva (és befolyásos írótársak – Hemingway, Marshall McLuhan, Eliot, Thornton Wilder és mások 4 – közbenjárására) mentették meg, elmebetegnek nyilvánítva és tizenhárom esztendőre elmegyógyintézeti börtönbe zárva őt.
„Nem jutok el a latin világosságig” 5 – ismerte be. Hát tényleg nem jutott el. Róma iránti szeretetét („Amor deus est. Roma dea est. Deus est Amor.” 6) elsötétítette gyűlölete minden iránt, amit csak a zsidókkal – monomániásan – kapcsolatba tudott hozni: „A zsidó a megtestesült patológia. Nem beteges, hanem maga a betegség, maga a kórság a fajok számára, melyek közt lakik. A betegséget rendszerré emeli.” „A zsidó istenfogalom bestialitás.” „A Biblia az intellektuális megrontás fő eszköze volt Észak-Európában, Angliában és Amerikában.” „Az elzsidósodott oktatás protestáns, liberaloide, mérhetetlenül individualista.”
Álljunk meg egy pillanatra a „liberaloide” szóleleménynél: ez egyenértékű a – valahonnan nagyon ismerős, igencsak aktuális – „libernyák” avagy „libsi” szóförmedvénnyel. Csupán véletlen egybeesés? „Cromwell köztudottan az uzsorások barátja volt. Mint ma Churchill és Roosevelt.” Dantétól egy zsidóellenesnek vélt passzust idéz a Paradicsom ötödik énekéből mély egyetértéssel (Babits fordításában: „ember légy, ne bamba állat, / hogy gyengeséged a zsidók nevessék”). Miltont megrója „judeo-anglikanizmusáért” (Mazzinit meg azért, merthogy „nem rendelkezett a kellő józan ésszel, hogy megbecsülje Cavourt”)… 7 És így tovább vég nélkül, ám végletesen.
Az uzsorás-motívum szemléletesen példázza a Pound publicisztikája és költészete közti gyakori egybecsengést. A Cantók egyik leghíresebbike a XLV., benne a talán legtöbbször citált, antológiákba elmaradhatatlanul, kötelezően beválogatott With Usura, amely Kemenes Géfin László műfordításában 1985-ben a pártállami cenzúra idején, szamizdat-kiadásban is napvilágot látott, majd Somlyó György magyarításában belekerült az Európa Könyvkiadó 1991-es versválogatásába is.
Uzsora mellett
Uzsora mellett senkinek se jut jó kőből épített ház,
hol minden tömb csiszolt és alkalmas arra,
hogy lapját rajzokkal borítsák
uzsora mellett
senkinek sincs festett éden a temploma falán
harpes et luthes
ahol üdvözletet fogadhat a szűz
és dicsfény sugárzik a vágatokból,
uzsora mellett
senki se bámulja Gonzaga örököseit és ágyasait
festmény nem azért születik, hogy megmaradjon közöttünk
csak azért hogy elkeljen s annál jobb minél előbb
uzsora mellett, természet elleni vétek,
mindinkább hulladékpapír lesz a kenyered,
száraz lesz a kenyered, mint a papír,
nem halom búzából, friss lisztből
uzsora mellett elzüllik a vonal
uzsora mellett elmosódnak a határok
és senki se talál magának lakni való helyet.
Kőfaragót megfosztják a kőtől
takácsot a szövőszéktől
Uzsora mellett
gyapjú nem kerül a piacra
birka nem hajt hasznot uzsora mellett
Uzsora marhavész, uzsorától
kicsorbul a lány kezében a tű
és elakad a rokka pörgése. Pietro Lombardót
nem uzsora szülte
Ducciót sem uzsora szülte
se Pietro della Francescát; Giambellinót se uzsora
se „La Calunniát”-t nem az festette.
Nem uzsora szülte Angelicót; se Ambrogio Praedist,
se semmiféle templomot, amelybe vésve áll:
Adamo me fecit.
Nem uzsora Szent Trophimust
Nem uzsora szent Hilárust,
Uzsorától rozsdát fog a véső
Rozsdát a mester és a mestersége
Elnyűvi a rokkán a szálat
Senki se tanul meg aranyszálat szőni kanavászra
Az azúrba üszög üt uzsora mellett; nem hímeznek bíborszövetet
Nem leli meg Memlingjét a smaragd
Uzsora anyaméhben fojtja meg a magzatot
Csírájában fojtja el az ifjak széptevését
Gutaütést hozott az ágyba, odafekszik
a menyasszony és a vőlegény közé
Contra naturam
Ringyókat hoztak Eleusziszba
Hullákat ültetnek ünnepi asztalhoz
ha úgy rendeli az uzsora. 8
A fenti idézet népszerűsége aligha véletlen. Költői ereje mellett nem erőszakos, nem zsidógyűlölő, nem rasszista, nem nácifasiszta.
Azonban a nyílt fasisztabarátság és a győztes szövetségeseket átkozó brutális gyalázkodás sem hiányzik a Cantókból. A Pound által „Ben”-nek becézett és „Clara”-val (Claretta Petaccival, „Ben”, azaz Benito szeretőjével) együtt elsiratott Ducéhoz és náci bábállamához, a Salói Köztársasághoz „az utolsó óráig” hű futurista Marinettivel az „Öreg Ez” (Old Ez) 9 posztumusz azonosult:
Halála után eljövén hozzám Filippo Tomaso így szólt:
„Jó, halott vagyok,
Csakhogy nem akarok a Paradicsomba
menni: új ütközetre vágyom.
A tested akarom, hogy abban küzdjek újra!”
S feleltem neki: „Megvénhedett a testem, Tomaso
Meg aztán, hova mennék? Nekem is kell a testem.
De helyet adok neked a Cantóban, átadom a szót, neked;
De ha már küzdeni akarsz, menj, ölts fiatal testet
Pigiate hualche zovinozz’, csúnyát és együgyűt
Töltsd el bátorsággal, ruházd föl ésszel
Adj Itáliának új hőst a többi mellé;
Így újjászülethetsz, így párduccá válhatsz,
Így megismerheted a kétszer születést, s meghalhatsz másodszor is,
Ne halj meg, mint viejo, ágyban,
halj meg inkább a csata zajában
Hogy elnyerd a Paradicsomot
A Purgatóriumot már megjártad
Az árulás után, a szeptemberi napokban huszonegyben,
Az összeomlás idején.
Menj! Menj s faragj magadból új hőst!
Hagyd meg nekem a szavakat!
Hagyd, hogy megértethessem magam,
hadd zengjen el az örök háború dalát
Fényben és sárban!
Ég veled, Marinetti!
Gyere el hozzám, beszélgessünk, ha tetszik.”
„PRESENTE” 10
Ugyanebben a LXXII. Cantóban, pár sorral előbb „Isten / a nagy esztéta, megteremtvén az eget és a földet… Kiszarta a nagy uzsorást, Sátán-Gerüónt, prototípusát / Churchill patrónusainak”. 11
„Majomketrecbe” és őrültekházába való bezárását Pound sosem bocsátotta meg. 12 A tébolydából is küldözgette neonáci és Ku-Klux-Klan-tag elvbarátainak a Harmadik Birodalmat és Japánt legyőző Rooseveltet, Eisenhowert, Trumant átkozó verssorait:
Átkozott legyen minden fajkeverő,
a sok büdös: Roose, Harry és Ike
a félbalos szemét. A deszkamellű kultursmokkok,
homokosok, perverzek, szönyszülöttek, golfozók,
ölebek, gőzös szemű szocialisták, fabiánusok,
bérhazug-csőcselék
seggnyaló-csapat,
degenerált liberálisok,
akik azért üvöltenek,
hogy a rothadás legyen örök.
Liberálisok és szocialisták, baloldaliak és úri „golfozók”, „homokosok” és „fajkeverők” összemosása és közös legyalázása valahogy iszonyúan közelinek és mainak, rémítően jelenvalónak és mindenhatónak tűnik a nálunk uralkodó rezsimben. Napjaink Magyarországán a poétaként alig ismert Ezra Pound legrosszabb öröksége, írástudói árulása sokkal elevenebb, mint választott pátriájában (Patria mia, 1950), ahol neofasiszta csoportosulások (Casa Pound stb.) őrzik-ápolják politikai nosztalgiával „a huszadik századi nagy írók közül kikerült kollaboránsok kétségtelenül legfigyelemreméltóbbika” emlékét. 13
1 Országh László – Virágos Zsolt: Az amerikai irodalom története, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1997, 177–178. o.
Carlo Izzo: La letteratura nord-americana, Sansoni, Firenze, 1967, 519–525. o.
Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 313–322. o.
Vö. Richard Ruland – Malcolm Bradbury: Az amerikai irodalom története, Corvina, Budapest, 1997, 242–250. o.
Tommaso Pisanti: Storia della letteratura americana, Newton, Roma, 1994, 56–58. o.
Humphrey Carpenter: Ezra Pound. Il grande fabbro della poesia moderna, Rusconi, Milano, 1997
Martin Ros: A Harmadik Birodalom sakáljai. Kollaboránsok tündöklése és bukása 1944–1945, Magyar Könyvklub, Budapest, 2002, 111–112. o.
T. S. Eliot: Versek. Drámák. Macskák könyve, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 45. o. [vissza]
2 Ezra Pound: Idee fondamentali, Lucarini, Roma, 1991, XXV–XXVIII. o.
Ezra Pound: Aforismi e detti memorabili, Newton, Roma, 1993, 13–19. o [vissza]
3 Pound: Idee fondamentali, XI., XXXII. o. [vissza]
4 Carpenter, 811–812., o.
Ros, 121. o. [vissza]
5 Pound: Idee fondamentali, 31. o. [vissza]
6 Pound: Idee fondamentali, 62. o. [vissza]
7 Pound: Idee fondamentali, 100., 90., 114–115., 31., 135., 34. o. [vissza]
8 Ezra Pound versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991, 107–108. o.
Vö. Ezra Pound: Tizenöt Canto, Magyar Október, Budapest, 1985, 28–29. o. [vissza]
9 Carpenter, 786. o. [vissza]
10 Pound versei, 134–135. o. Bendes Rita fordítása.
Madarász Imre: „Az utolsó óráig”. Marinetti útja Salóig in Madarász Imre: Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011., 159–174. o. [vissza]
11 Pound versei, 134. o. Bendes Rita fordítása. [vissza]
12 Carpenter, 711–1048. o. [vissza]
13 Ros, 122. o. [vissza]
Szolnok művészeti életünkbe kapcsolódása egy osztrák katonatiszt festőnek, August Pettenkofennek (1822-1889) köszönhető, aki a magyar szabadságharc idején azért jött hazánkba, hogy a csatajeleneteket vázlatkönyvében megörökítse. Szolnokra is így jutott el, ahol azonban a táj hosszú évtizedekre elbűvölte. Nemcsak ő maga járt vissza festeni a Tisza és a Zagyva folyok találkozásánál fekvő alföldi városba, de hatására osztrák és német festők is jöttek Magyarországra. Pettenkofen a 19. század hetvenes éveiben már jelentős festő volt, így tevékenységére felfigyeltek a Párizsban dolgozó magyar művészek is. Többekkel jó barátságban volt, akik azután biztatására hazatértek Szolnokra festeni. Így kapcsolódott a szolnoki kolónia előéletéhez például Deák-Ébner Lajos (1850-1934), Aggházy Gyula (1850-1919) és Mednyánszky László (1852-1919). Hamarosan elterjedt itthon is, hogy milyen lehetőségeket kínál a szolnoki vidék mind a tájfestés, mind a népi zsáner számára, így egyre többen festettek a század utolsó éveiben a városban vagy a környékén.
Ezek az évtizedek mindenütt a plein air-művésztelepek születésének időszakát jelentették. Szolnokon is szervezkedtek azok a művészek, akik addig nyári tartózkodásuk alatt alkalmi szállásokon laktak, s arra kérték a kormányt, * segítse őket egy műtermekkel ellátott kolónia felépítésében. A miniszteri leirat következményeképpen 1901-ben megalakult a Szolnoki Művészeti Egyesület, s a megye, a város, valamint művészetbarátok komoly anyagi támogatásával Gyalus Ferenc tervei szerint id. Pápay Antal felépítette a két pavilonból álló 12 műtermes épületet. Szolnok belvárosában, a Tabánban, mégis távol a központi forgalomtól, a Zagyva partján hatalmas park ölén húzódik a kolónia műteremsora, amelyet 1902 Péter Pál napján adtak át Bihari Sándor, Fényes Adolf, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Zombory Lajos, Hegedüs László festőművészeknek.
A szolnoki telepalapítók között a legidősebb mester Bihari Sándor (1853-1906). Jelentős külföldi sikerek, hazai díjak után került szorosabb kapcsolatba Szolnokkal, s változik meg ennek hatására képeinek színskálája. Nagyméretű, sokalakos zsánerképeit intimebb méretek és tematika váltja. Ecsetjárása puhább, színkezelése oldottabb, foltgazdagabb lesz. A halála előtti, szolnoki esztendők alatt a plein air festés csúcsaira jut el. Mihalik Dánielt (1869-1910) és Szlányi Lajost (1869-1949) a közös tanulmányi időszak alatt szövődött barátság, hasonló művészi tervek együtt vezérlik Szolnokra, ahol a néhány év múlva Kecskemétre távozó Olgyay Ferenccel (1872-1939) az intim paysage festői lehetőségeit kutatják. Zombory Lajos (1867-1933) a neves müncheni állatfestőnél, Heinrich Zügelnél tanult, tanulmányai meghatározták festészetének irányultságát is. Megkapó állatfigurái mellett azonban kitűnő tájakat, enteriőröket is festett. A felvidéki születésű Pongrácz Károlyt (1872-1930) müncheni tanulmányai után már a századvégen Szolnokon találjuk. Egy évtizedig kötődik a kolóniához kisméretű, leheletkönnyű, alig érzékelhető ecsetvonásokkal festett tájképeivel. A telepalapítók közül Hegedüs László (1870-1911) az egyetlen, aki csak rövidebb ideig dolgozik Szolnokon, tanári kinevezése 1903-tól a fővárosba szólítja. Néhány alföldi tájkép, a telep művészeiről készített karikatúra emlékeztet az itt töltött időszakra.
Fényes Adolf (1867-1945) budapesti, párizsi és weimari tanulmányok után szintén a századvégen tűnik fel a Tisza-parton, ahol Szegényemberek élete sorozatának utolsó darabjait festi. A kolónia alapítója, törzstagja volt életének utolsó éveiig. A telepen töltött első évek után festészete lényegesen megváltozik. Míg a korábbi képek hátterei, alaptónusa sötét volt, amelyből oldottabban villantak elő világosabb foltok, addig az 1900-as évek elején képeire egyre több szín és fény kerül. Fényes megtartja figurális vásznainál a háttér semlegességének, s az alakra koncentrálásának az elvét, de nagyobb hangsúlyt kap a síkban való komponálás, a perspektíva színértékkel történő érzékeltetése. A képek tartalmi oldala, a szegényparaszti réteg életének témaköre, a tízes évek végéig nem változik. Mivel vásznait elönti a fény, a lokálszíneket reflexek bontják szét, a síkban helyezkedő felületeken színes árnyékok változó foltjai vibrálnak, a kolorizmus esztétikai öröme miatt a tartalom veszít drámai súlyából. Fényes nem a kontúrokkal határolt formákból, a térben perspektivikusan helyezkedő testekből s ezek plasztikai viszonyából indul ki, hanem a nap fényének színbontó, árnyékszínező hatásából. Plein air eredményekből táplálkozó, nagy felületeket dekoratív egységben tartó stílusának befolyása még a húszas évek végén is hat. Különösen azok a fiatalok voltak fogékonyak munkássága iránt, akik ösztöndíjasként, vagy a főiskola nyári kurzusainak növendékeiként kerültek Szolnokra. Számukra Fényes Adolf alakrajzot, Szlányi Lajos tájfestést és Zombory Lajos állatrajzot tanított. Közülük elsőként említsük Kléh Jánost (1881-1919), aki haláláig kapcsolódott a kolóniához. Nagy, erőteljes lokális színfoltokkal, lágyan hajló kontúrvonalakkal tagolt tájképei munkásságát a hazai posztimpresszionizmus dekoratív vonulatához kapcsolják. Zádor István (1882-1963) ugyancsak főiskolai ösztöndíjasként kerül a szolnoki telepre, majd 1914-től vendégként, 1924-től pedig törzstagként jár festeni a Zagyva partjára. Festészete a század első évtizedében szervesen kötődik az ott kialakult dekoratív-stilizáló stiláris megoldásokhoz. A két világháború között palettájára részben Fényes sötét tónusú szimbolikus képei hatottak, részben erős nosztalgiája a klasszikus portréfestészet iránt. Festményeinél ismertebbek grafikai albumai, háborús sorozatai, kitűnő technikával kidolgozott rézkarcai. Aba-Novák Vilmos (1894-1941) és Szüle Péter (1886-1944) szintén diákként ismerkedik a művészteleppel ugyanúgy, mint a kiváló tehetségű, első világháborúban elhunyt Szirt Oszkár (1889-1915).
A kolóniához hosszabb-rövidebb ideig vonzódó művészek közül Jávor Pál (1880-1923) és Perlmutter Izsák (1866-1932) Szolnokon készült alkotásai, a telep első évtizedeinek posztimpresszionista törekvéseit erősítik. Az 1920-ig Szolnokhoz kapcsolódó Koszta József (1861-1949) színfelfogása, ecsetkezelése, kompozíciós elgondolása kortársként egyedülálló volt, csak a későbbiekben talált követőkre.
A háború okozta károk helyreállítása után kezdődik a szolnoki művésztelep második korszaka. Ez alatt az időszak alatt több valamikori tanítvány lett törzstag a telepen. Szüle Péter 1928-ig dolgozott itt. Fényes tanítványa, akire nem mesterének világos plein air stílusa hatott, hanem annak korábbi, sötét, realista korszaka. Vidovszky Béla (1883-1973), aki 1912-től kapcsolódott a kolóniához, viszont még a húszas években is Fényes századelejei posztimpresszionizmusának bűvöletében élt. Zádor István a festészet mellett egyre többet rajzol, Pólya Tiborral (1886-1937), Barta Ernővel (1878-1956) együtt plakátokat, újságrajzokat készítettek a Tanácsköztársaság idején.
A szolnoki művésztelep két háború közti időszakának vezető egyénisége különösen a húszas évektől a harmincas évek végéig Aba-Novák Vilmos volt. Az expresszionizmus és az olasz novecento formanyelvét magába olvasztó festészete jelentős számú követőre talált képzőművészetünkben. Sajátos temperatechnikát dolgozott ki expresszív színvilágú, mozgalmas jelenetei számára, amelyet a telepen dolgozó festők szinte mindegyike kipróbált. A harmincas évek elején az egész magyar képzőművészetben érezhetővé vált a murális feladatok iránti igény, az építészet és a képzőművészet közeledése. Aba-Novák Vilmos egyike volt legjobb képességű freskófestőinknek. Az 1926-tól Szolnokon dolgozó fiatal Chiovini Ferenccel (1899-1981) együtt készítették a jászszentandrási katolikus plébániatemplom híres freskóit.
Borbereki Kovács Zoltán (1907-1992) itt a telepen, Aba-Novák biztatására kezdett el mintázni és hagyta el végül a festészetet a szobrászat kedvéért. Mattioni Eszter (1902-1993) Pólya Iván (1889-1939) közreműködésével kísérletezte ki a nagyméretű falikép különleges „hímeskő” technikáját.
Pólya Tibor és három évvel fiatalabb öccse, Pólya Iván szolnoki születésűek. Mindketten meghatározó alakjai a telep művészeti közéletének, a kiállítások, közös nyári programok szervezői. Iván szobrászati tanulmányai után bátyja ösztönzésére tér át a festészetre, Tibor viszont a festés mellett plakáttal, újságrajzzal, karikatúrával is foglalkozik. Érdeklődnek a reklám s az alkalmazott grafika egyéb lehetőségei iránt is. Festészetükben követhető a háború előtti posztimpresszionizmus, a harmincas években pedig Aba-Novák tempera technikájú expresszionizmusa. Patay Mihály (1910-1956) élete végéig a kolóniához kapcsolódott. Főiskolai tanulmányait is a telep művészei ösztönözték. Festett és metszeteket készített. Képein az olasz novecento hatása érvényesült, fa- és linóleummetszeteivel különösen a harmincas években aratott jelentős sikereket. A negyvenes évek fordulójától egészen a háború közvetlen közelségééig több olyan művész dolgozott a telepen, aki a két világháború közötti magyar képzőművészet élvonalához tartozott: Bernáth Aurél, Gáborjáni Szabó Kálmán, Istókovits Kálmán. Szolnoki tevékenységük kibontakozását, a következő nemzedékek szempontjából mérhető hatását a háború akadályozta meg.
A szolnoki művészet fogalma sosem jelentett stiláris egységet, „iskolát” a szó hagyományos értelmében, annak ellenére, hogy mind a tanítványok, mind az egymás közelében dolgozó művészek tevékenységében minden korszakban kimutatható bizonyos közös törekvés egy-egy festői kérdés hasonló irányú megoldására. A művésztelep működésének nem is az ilyen természetű felszíni megfelelések ösztönzése volt a célja. Amikor a telepalapítás gondolata felvetődött, a szándék az Alföldön létesítendő olyan művésztelep létrehozása volt, ahol a táj, az ott élő emberek élete, szokásai, munkája iránt érdeklődő festők levetkőzve a müncheni, párizsi, bécsi hatásokat, hazai földön festhetnek plein air képeket. Elképzelésük a kezdeteknél egy olyan festészetet körvonalazott, amely motívumkincsét, kompozíciós és színfelfogását az Alföld táji-természeti látványából, az ott élő nép életéből meríti. A vizuális, pusztán esztétikai élmény mellett számukra fontos volt a tartalom, azok az asszociatív elemek, amelyek a néző számára az érzelmi hatásokon kívül gondolati képzettársításokat is sugalltak. Mint ahogy Fényes Adolf vallotta: „… a kép: ornamentika, amelynek az értelemre is kell hatnia.”
A Művészeti Egyesület gyakorlatilag a második világháború végéig intézte a kolónia ügyeit. A művészek kötődését meghatározó törzs- és vendégtagrendszer – bár csak nyári tartózkodásról volt szó –, szabályozta a műtermek használatát. Több-kevesebb időre igen sok művész fordult meg így Szolnokon. A háború cezúrát jelentett a kolónia történetében, nemcsak a keletkezett károk, de a lényeges szervezeti változások miatt is. A telep autonómiája a Művészeti Egyesülettel együtt megszűnt, a nyári műtermekből állami kezelésű, állandó tartózkodásra berendezett lakások lettek.
* 1899-ben Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedüs László, Katona Nándor, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vaszary János a kultuszminiszterhez folyamodtak segítségért a művészek Szolnokon való letelepedéséhez. Wlassics Gyula kultuszminiszter nevetségesen alacsony, 3000 korona (akkoriban egy közepes minőségű portré ára) hozzájárulást hagyott jóvá, de igyekezett a főispánt, azaz a megyét is támogatásra bírni. (A szerk.) [vissza]
„Egy-egy lányt még lefognak estelente,
ki erre vágyódott a szerelemre,
egy-egy házban még szépasszony lakik,
akivel jól eljátszhatsz hajnalig.
Így őrzi már a múltat csak az utca,
az öreg házak, félig földbe bújva,
egy kis középkor, ahol dohoson
fogatlan szél – javasasszony – oson.
Reggel, midőn idetéved a nap
s lelöttyinti a göthös házakat
színekkel: festők vernek itt tanyát,
hogy elszedjék a nyomor aranyát.
Az itt lakó nedves szalmazsákról
felkecmereg, a ház elé kilábol,
s az újvárosi útnak nekivág,
hogy keressen egy kis romantikát.”
Fényes Adolf: Kosarat vivő parasztlány
Mintegy száz végzős egyetemistával együtt magam is figyelmesen hallgattam Vörös Márton szociológus előadását a húszas-harmincas-negyvenes évek falukutató mozgalmáról. Tanácsokat is kaptunk az idős tudóstól, hogy milyen módszereket alkalmazzunk, amikor hamarosan több hetet tölthetünk majd egy magyar községben. De vajon mi az újabb falukutatás célja?
Az 1960-as év elején jártunk. Utólag visszatekintve azt látjuk, hogy a világpolitikában enyhülés kezdődött. Hruscsov és Kennedy barátkozása békésebb, derűsebb közeljövőt ígért. Idehaza a téeszekben már oldódott a feszültség, a gazdák már terveket szövögettek.
Okos szociográfus ilyenkor „szállja meg” a falvakat.
Három bölcsész és egy állatorvostan-hallgató. Ez volt a mi kis csapatunk. A Pest megyei zsámbéki medencében fekvő Tök községbe költöztünk. A kultúrház vezetőjénél laktunk, az iskola konyháján étkeztünk. Sorra látogattuk meg a fontos embereket, és azokat is, akiket csak mi éreztünk fontosnak.
Észrevettük a „háztáji” bővülését, be-betértünk a szőlősgazdák pincéjébe, végig jártuk az istállókat, meg-megültünk a konyhában, a tornácon, a kút mellett.
Tudtuk, jelentést kell majd írnunk. Mégsem úgy fogadtak minket, mint az aktatáskás városi elvtársakat. Mi nem autóval érkeztünk, és nem táskánk, legfeljebb hátizsákunk volt. Mintha a maguk egyetemista gyerekei lennénk. Meghallgattuk Kiss Laci bácsi verseit, Horváth Bálint háborús élményeit, és megmosolyogtuk Balogh Annus előadásában a helynév-adás tréfás történeteit. Például, amelyikben az egyszeri sváb vándorlegény talál egy dinnyét. Kapja ez a falu, kiáltja, a Tinnye nevet!
Tovább megy, meglékeli, megkóstolja a gyümölcsöt. Phű, ez bizony tök. Így kapta nevét a mi helységünk. Azután a legény elhajítja a tököt, és csak ennyit hall: patty. És ott lőn Páty település.
Húsvét hétfőn locsolkodtunk, bálban peregtünk-forogtunk, verseket mondtunk az iskolai irodalom órán, meséltünk az óvodában… Nemcsak szemlélődők, nemcsak kutatók voltunk tehát. Jelenlétünkre az az új szó a legtalálóbb, hogy interaktív.
Vajon elolvasta-e valahol valaki a mi gondosan fogalmazott „jelentésünket”, „mini esszénket”?
Nem tudom. Vajon bekerültek-e egy nagyobb szociográfiai kalapba? Nincs róla tudomásom.
Nemigen hiszem, hogy akár csak egy tökmagnyival is hozzájárultunk a község fejlődéséhez. A magunk műveltségéhez, látókörünk tágulásához annál inkább.
A háború előtti és alatti falukutatók, Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Béla és a többiek munkásságának története mellett a mienk talán egy lapalji jegyzetet sem érdemel.
Az a fontos, hogy a mi számunkra ez jó mulatság, férfi – és női – munka volt.
Mihalik Dániel: Mező szélen
Pongrácz Károly: Szénagyüjtők
A számnév általában az újabb európai, így a magyar nyelvészeti hagyományban önálló szófajnak számított. Jellegzetes, szemantikai szempontokat érvényre juttató és a kor nyelvészetét is jól képviselő (a számnevet a melléknévhez közelítő) Gálffy Mózes meghatározása: „A számnév a melléknevekhez hasonlóan járulékos jegyet kifejező névszó. A főnévtől jelölt személyek, dolgok számát, mennyiségét vagy egyéb ilyen vonatkozását jelöli” (1971: 159, idézi Ágoston 1993: 109). A számneveknek a magyar nyelvtanokban elfoglalt helyét, elsősorban szemantikai alapon felállított kategóriáját tanulságosan tekintette át Ágoston Mihály (1993: 34–111). Ágoston egyébként érdekes epizódját képviselte a szófajtannak: a számneveket és velük rokon szóosztályokat halmaznevek néven rendszerezte, s a melléknevek közé sorolta be (1993).
Dionüsziosz Thrax, Priscianus és Petrus Ramus rendszerében a számnév még nem önálló szófaj (Robins 1999: 43, 70–71, 115), igazán önállóvá válásának kora csak a XIX. század.
A magyar nyelvnek a XVIII–XIX. század fordulóján készült egyes leírásaiban (Főldi Jánoséban, a Debreceni Grammatikában, Verseghy Ferencnél) már fokozottan érvényesültek disztribúciós elvek is, ám a nyelvleírás fő csapásirányához képest csak epizódot képviseltek. Főldi János nyelvtanában a számláló szavak (számnevek) a rávető szavak (melléknevek) közé sorolódtak (1790, idézi Ágoston 1993: 45). A Debreceni Grammatika is a „számot jelentő neveket” (számneveket) a mássalérthetők (melléknevek) közé sorolta (1795, idézi Ágoston 1993: 52). Verseghy Ferencnél „A’ számnevek olly melléknevek, mellyek számokat jelentenek” (1818, idézi Ágoston 1993: 55). Riedl Szende is nyelvtanában a számneveket a melléknevek alosztályának tartotta (1864, idézi Ágoston 1993: 65). XIX–XX. századi nyelvtanaink azonban általában a számneveket a kortárs európai hagyományhoz igazodva külön szófajként tárgyalták, részben mivel más, mintául szolgáló nyelvekben (latinban, németben stb.) is a számnevek a nyelvtantól bizonyos értelemben független, önálló rendszert alkotnak.
A számnévnek újra melléknévvé minősítésének – kora nyelvészetének fő sodrában – fontos hazai állomása volt Berrár Jolán meghatározása: „A számnév a mellékneveknek egy sajátos fajtája, a személyeknek, dolgoknak stb. nem minőségi, hanem mennyiségi viszonyait, vonatkozásait nevezi meg. Fő mondatrészszerepe jelzői, állítmányi és határozói” (1967: 204, idézi Ágoston 1993: 96).
Az új évezred magyar grammatikáiban is jelentkeztek kísérletek a számnév szófajának beolvasztására a melléknevek (és más szófajok) közé. A Magyar grammatika szerkesztője, Keszler Borbála háromféle, a számnevet eltüntető nézetet említett: (1) a számnév a melléknév alkategóriája, mivel éppúgy járulékos fogalmat fejez ki, mint a melléknév; csak míg a melléknév minőségi járulékos fogalmat, a számnév mennyiségit; (2) a melléknév, a számnév és a határozószó mint fokozható szófajták egy nagy szócsaládba tartoznak; (3) a számnév jelentéstani alapon felállított szóosztályába főnevek (kettő, negyed, század), melléknevek (két, harmadik, számtalan) és határozószók (tucatjával, hármasával) egyaránt tartoznak (2000: 70). Keszler hozzátette még: „Egyesek a számnév speciális alaktani sajátosságaira hivatkozva próbálják indokolni a számnévi kategória jogosságát. A sorszámnevek és a törtszámnevek képzése valóban speciális, s vannak olyan határozóragok, melyek többnyire számnevekhez kapcsolódhatnak csak, például a -szor/-szörvagy részben a -kor is” (2000: 70). A kínálkozó lehetőségek közül a legszerencsésebbet választva a Magyar grammatika a számneveket a melléknevek altípusaként tartotta számon (Lengyel 2000: 143). Pete István a számnevet a főszófajok közé sorolta (2000: 260), ám e heterogén szófajt „belső hierarchiája” alapján főnévi, melléknévi és határozószói tulajdonságú csoportokra bontotta (2000: 269).
Máig érvényesnek mutatkozik az, amit Ágoston Mihály 1993-ban megállapított: „Amit jelenleg »számnév«-nek nevezünk a magyar nyelv rendszerében, az nem szófaji osztály, hanem homályosan lehatárolható és a magyar nyelvtanokban különbözőképpen elhatárolt szemantikai csoportja szavaknak” (1993: 11). Ez a zavar több más nyelv leírásában is jelentkezik. Mindenesetre a magyarban disztribúciós viselkedésük több jellegzetessége alapján a számnév kategóriájának központi elemei, a tő- és sorszámnevek, továbbá a határozatlan számnevek (sok, több) átminősíthetők melléknevekké. Történetileg a számneveknek a melléknevekbe való beolvasztását támogatja például az -ikkiemelő jel (melyik, egyik, jobbik), amely beépült a -dik sorszámnévképzőbe (harmadik).
Tanulságosan foglalja össze a számneveknek a melléknévvé minősítésének néhány ellenérvét a kortárs magyar grammatika kiemelkedő képviselője, a kolozsvári Kádár Edit. „Több érv is van amellett, hogy a számnév és a melléknév esetlegesen különböző mondattani viselkedése a két szóosztály jelentéséből magyarázható. Először is a számnév tipikusan jelző lehet, ahogy a melléknevek is, de már a bővíthetősége eltér a melléknevekétől: a (minősítő) melléknévi jelző fokhatározóval általában bővíthető (nagyon sok festmény), a számnévi jelző nem mindig (nagyon sok ember, *nagyon ötven doboz); ha ritkábban is, a melléknévi jelzőnek lehet minőségjelzői bővítménye (piros pöttyös fehér labda), a számnévi jelzőnek legfennebb kijelölő jelzője (az első két befutó). A melléknév jelzői szerepe mellett állítmányként is állhat a mondatban (Juliska nagyon bátor), a számnév azonban csak korlátozottan (három a magyar igazság). Ez is azonban, ahogy a fentiek is a számnevek és a melléknevek közötti jelentéskülönbségből fakad” (Kádár 2007: 209).
A magyar nyelvleírásban fontos állomásokat jelentő szerzők (Lotz János amerikai korszakában, Antal László, a Kiefer Ferenc-féle redakció képviselői 1992–2008 között) nem foglalkoztak a számnevekkel, így más nyelvleírások analógiájára lehet hagyatkozni.
A számnév kizárása a szófajokból végső soron igazodás a strukturalista nyelvleírási elveket, a disztribúció jelentőségét lassacskán érvényre juttató világtrendhez. Két, a számnevet korábban önálló szófajként számontartó hagyományt, az angolt és különösen a németet, ezeknek kiemelkedő képviselőit érdemes említeni itt. Otto Jespersen népszerű angol nyelvtanában azt közölte, hogy a tőszámnevek (cardinals) és sorszámnevek (ordinals) összefoglalóan számnevek (numerals) és némely – vele kortárs – grammatikus a névmások (pronouns) közé sorolta őket (1933: 68). Az angol nyelvészeti hagyományban csak epizódot jelentett a számneveknek melléknévként (numeral adjective) való számontartása.
Az újabb angol nyelvészeti terminológia szerint a determinánsok (determiners) a főnévi csoport (noun phrase) lehetséges jelöltjeit korlátozó grammatikai egységek, tipikusan a főnévi csoport elején álló névelők. A determinánsok a névszói szerkezetekben levő leírásoknak a valóságra való vonatkoztatásának módját szabályozzák. A tőszámneveket újabban a determinánsok vagy az őket követő posztdeterminánsok (postdeterminers) közé sorolják (Trask 2000: 41, 104). Egy mérvadó angol nyelvtan szerzője, Rodney Huddleston ingadozott: az angol tőszámneveket és határozatlan számneveket a determinánsok közé sorolta (1984: 233), majd a tőszámnevekről azt is megállapította, hogy legszerencsésebb a főnevek egy osztályának tartani őket, innen magyarázni melléknévi és determinánsi használatukat (1984: 328–9). A világszerte nagyhatású Quirk-nyelvtanokban a számnevek (tő- és sorszámnevek, határozatlan számnevek) posztdeterminánsok (például Quirk–Greenbaum 1973: 65, Leech–Svartvik 1975: 228–230, Greenbaum–Quirk 1990: 76–77). (Ezekben a nyelvtanokban, Huddlestonnál és Quirkéknél a melléknevek se nem determinánsok, se nem posztdeterminánsok. Fontos különbség, hogy míg a melléknevek nyílt szóosztályt képviselnek, a determinánsok és posztdeterminánsok zártat.)
A német hagyományban régebben, a már strukturalista nyelvleírást képviselő Johannes Erben nyelvtanában a Zahlwort ‘számnév’ a Beiwort külön csoportja (1964: 165), a Beiwort kategóriája pedig elsősorban a mellékneveket és a határozószókat fogja át (1964: 143–166). A strukturalista elveket még inkább érvényre juttató német nyelvtanokban Numerale vagy Zahlwort (mindkettő ‘számnév’) helyett egyenesen Zahladjektiv ‘számmelléknév’ szerepel (Helbig–Buscha 1979, Heidolph et al. 1981).
Megemlíthető, hogy vannak nyelvek, amelyekben a számnevek és melléknevek morfológiailag is megjelölve egy szóosztályba tartoznak. Ilyen a Pápua Új-Guineában beszélt tokpiszin (újmelanéz), amely angol alapú pidzsin nyelv. E nyelvben a -pela szuffixum a melléknevek és tőszámnevek (valamint egyes névmások) után járhat, például wanpela bikpela pikinini ‘egy nagy gyerek’ (Todd 1984: 184).
A magyarban azonban a számneveket nem szerencsés besorolni a melléknevek közé. Már Ágoston Mihály megállapította, hogy a számnevek szintaktikai tulajdonságaik alapján több csoportra oszlanak (1993), s ezeket a csoportokat kell majd besorolni, de nem mindet a melléknevek közé (mint tette azt Ágoston), hanem külön-külön a determinánsok vagy posztdeterminánsok közé.
Felhasznált irodalom
Ágoston Mihály 1993. A magyar halmaznevek. Forum, Újvidék
Berrár Jolán 1967. A szófajok története. Ebben: Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Bp. 193–212.
Erben Johannes 19647. Abriss der deutschen Grammatik. Akademie, Berlin
Gálffy Mózes 1971 Alaktan. Ebben: Balogh Dezső et al.: A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion, Bukarest 137–270.
Greenbaum, Sidney–Randolph Quirk 1990. A Student’s Grammar of the English Language. Longman, Harlow
Heidolph, Karl Erich et al. 1981 Grundzüge einer deutschen Grammatik. Akademie-Verlag, Berlin
Helbig, Gerhard–Joachim Buscha 19795. Deutsche Grammatik. Ein Handbuch für den Ausländerunterricht. Enzyklopädie, Leipzig
Huddleston, Rodney 1984. Introduction to the Grammar of English. Cambridge University Press
Jespersen, Otto 1933. Essentials of English Grammar. George Allen & Unwin, London
Kádár Edit 2007 Alaktan és szófajtan. Egyetemi Műhely, Kolozsvár
Keszler Borbála 2000. A mai magyar nyelv szófaji rendszere. Ebben: Keszler Borbála, szerk.: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 67–76.
Leech, Geoffrey–Jan Svartvik 1975. A Communicative Grammar of English. Longman, London
Lengyel Klára 2000. A melléknév. Ebben: Keszler Borbála, szerk.: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 142–151.
Pete István 2000. Szófajaink rendszere és hierarchiája. Magyar Nyelv 96/3: 257–272.
Quirk, Randolph–Sidney Greenbaum 1973. A Concise Grammar of Contemporary English. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York etc.
Robins, Robert Henry 1999. A nyelvészet rövid története. Fordította Siptár Péter. Osiris Kiadó–Tinta Kiadó, Bp.
Todd, Loreto 1984. Modern Englishes. Pidgins and Creoles. Basil Blackwell, Oxford & London
Trask, R. L. 2000. The Penguin Dictionary of English Grammar. Penguin, London
Pólya Tibor: Korcsolyázók a tavon
Chiovini Ferenc: Disznóvágás
Chiovivi Ferenc: Hóolvadás
– Neked elment az eszed? Most akarsz ide visszajönni? Pont most, amikor itt minden recseg-ropog? Nem értelek, egy rendes német diplomával, ott kapnál állást, ahol csak akarnál! Itt semmit sem fogsz tudni elérni, mert túl sokan vannak egy film elkészítésére. Az öregek, a középkorúak hada, és agresszíven nyomulnak a fiatalok. Nem beszélek az érdekből belépő párttagokról, akiket etetni kell. Itt te nem vagy különleges, itt te pont olyan idegen vagy, mintha német lennél! – mondta egy volt kollégám, aki csupa jószándékból gyorsan elvette a kedvem a beilleszkedéstől.
– Te voltál már tartósan külföldön? Tudod milyen érzés szellemi fogyatékosnak lenni? – válaszoltam. – Tudod, milyen érzés, amikor nem vagy képes úgy kifejezni magad, mint otthon, ahol félszavakból is értjük egymást? Ha fogtechnikus lennék, remekül megélnék még Zambiában is. Hát még Bécsben! Ott elég a szaktudás, a kézügyesség. De a filmkészítés elsősorban a bizalomra épül. A tehetség és az állhatatosság csak másodlagos szempont. Bennem nincs igazán tehetség a nyomuláshoz. Az nem én vagyok – tettem hozzá, de éreztem, hogy semmi értelme a vitának.
– Ahogy gondolod. De előre megmondom neked, rohadtul nehéz lesz elfogadtatni magadat. Mindig hátrányban leszel azokkal szemben, akik itt végeztek és előtte évekig együtt tanultak, akiket ismernek a mesterek, a stúdióvezetők pedig főiskoláskoruk óta figyelhették őket. Neked nincsenek kapcsolataid. A régi kollégák konkurenciának tartanak majd. Ha mégis sikered lesz, akkor irigyek és féltékenyek lesznek rád. Magányos leszel itt is.
– Biztos igazad van. Ez egy helyzet, amit meg fogok oldani. Tudom, hogy nekem mindenhol bizonyítanom kell. Nem szoktam feladni. De kiderült számomra, hogy én hosszútávfutó vagyok. Azt is megszoktam, hogy mindent alulról kell elkezdeni. Elfogadtam, hogy ez az út van kijelölve számomra. Elhatároztam, hogy eleinte filmhíradókat fogok készíteni. A szakma legjobbjai is így kezdeték. Másfél percben kell megfogalmazni azt, amit két órában is el lehetne mesélni. Különös világ. Gyors. Leforgatod, megvágod és a következő héten már megy is az ország összes mozijában. Ettől még nem leszel neves rendező, de remek gyakorlóterep. Nem beszélve arról, hogy harminc év múlva ezekből a híradókból fogják megismerni, hogy milyen világ volt itt akkor. Mert a filmhíradó ellentétben a tévéhíradóval, képsorokkal meséli el a történetet, tehát mindennek jelentősége van, ami a képen látható.
– Jól van! Ahogy gondolod. De azért drukkolok neked. Tudod, itt mindenki csak rövidtávon gondolkodik. Az is lehet, hogy hosszabb távon neked lesz igazad.
– Bokor elvtárshoz jönnék. Mikor tudna fogadni? – kérdeztem a filmhíradó-főszerkesztő titkárnőjét.
– Szabad kérdeznem milyen ügyben? Meg lett beszélve? – kérdezett vissza a hölgy, aki nagyon kemény elhárítói feladatot látott el, hiszen a főnököt nem lehetett csak úgy zavarni.
– Nem, nincs megbeszélve, de egy fontos témát hoztam, hátha kell a híradónak.
– Megnézem a naptárát – mondta, és látszott rajta, hogy nehezen fog szabad perceket találni. De szerencsém volt. Ebben a pillanatban kinyílt a párnázott főnöki ajtó, és jelentős mennyiségű cigarettafüst kíséretében megjelent Bokor László főszerkesztő. A jelenet pont olyan volt, mint Orson Welles Aranypolgár című filmjének szerkesztőségi jelenetében. A vendég, aki bent volt, elköszönt, Bokor feltűrt ujjú fehér ingben, nyakkendőben ott állt az ajtóban, a kiáramló füstben, ahogy az amerikai filmekben láttuk a szerkesztőket.
– Hozzám jöttél?
– Igen.
– Akkor gyere be! Foglalj helyet! Oda ülj, az a rendezők széke! Kávét, teát?
– Ha lehet, egy teát kérnék inkább. Egy kis tejjel – mondtam szerényen, és körbenéztem a szobában.
Filmesdobozok. tekercsek, újságok, és főleg telefonok. Az íróasztalon legalább négy különböző színű telefon és egy kis telefonközpont volt. Papírok, napilapok, levelek mindenhol. A kívülálló azt hihetné, hogy Bokor az elsőszámú sajtócézár. Néha a közvetlen környezete és talán még maga is elhitte, hogy az.
– Magdika! Van valami teánk, amihez illik a tej? Látszik, hogy honnét jöttél. Az Ónodi Gyuri is most jött vissza Moszkvából, a főiskoláról, ő is csak teát iszik, de ha lehet akkor nem tejjel – kis hatásszünet következett. – Már vártalak – folytatta. – Ha van témád csak bátran gyere be vele! Bár itt sokat nem fogsz keresni, de a szakmából szinte mindenki itt kezdte. Mi mindenkinek adunk egy lehetőséget. A lényeg, hogy ne kerüljön sokba, gyorsan legyen kész és minőségi legyen képileg és tartalmilag. Mesélj! Mi lenne a témád?
Bokor nem ült le. Egy újabb cigarettára gyújtott, és mélyre szívta. Olyan mélyre, hogy fel se jött a füst.
– Na, hallgatlak.
– Van egy csodálatos magyar találmány, ami emberek életét mentheti meg. Egy olyan találmány, amit egy orvos és egy mérnök együtt találtak ki. Világszám.
– Eddig jó, mondd tovább!
– Egy budapesti távközlési mérnök és egy nagykanizsai intenzíves főorvos jegyzi a telefon-EKG találmányt, aminek a lényege, hogy ha a beteg rosszul van, és az őt vizsgáló orvos nem tudja eldönteni, mi a diagnózis, mert nincs megfelelő berendezése, vagy szaktudása, akkor e találmány segítségével felhívják a specialistát, a kardiológust, és egy szerkezet közbeiktatásával bejátsszák neki a beteg EKG-ját. A kardiológus azonnal látja, hogy mi a baj és mit kell tenni. Közben a nemzetközi térben is bemutatják a berendezést, mert Kanizsán rendezik az intenzív és sürgősségi orvosok világtalálkozóját, ahová a fél világ eljön.
– Jó! Meg van véve! Kapsz rá három és fél percet. Írd le nekem ezt két oldalban! Holnapra legyen az asztalomon és beindítjuk a forgatást. Szólok a gyártásnak, hogy készüljenek fel rá.
– Sajnos csak citromos teánk van. Ahhoz szerintem nem igazán jó a tej – zavarta meg a dialógusunkat Magdika a titkárnő.
– Esetleg valami mást? Nagyon finom szódánk van, esetleg málnaszörp?
Ez könnyebben ment, mint gondoltam. Ahogy baktattam a filmgyári hosszú folyosón, éreztem, hogy húzom magam után a főszerkesztői cigarettafüstöt, közben az járt a fejemben, hány helyre is kell bejelentkezni a forgatás miatt. Most azonnal fel kell hívnom az orvost, a mérnököt, hogy készüljenek, mert a találmányt bemutatjuk.
Aztán gyorsan meg kell írnom a forgatókönyvet, hogy mi fér bele három percbe. Mivel nagyon szűk az időnk, lehet, hogy le kell mennem terepszemlére, megbeszélni a nagykanizsai kórházzal a helyszíneket, hogyha odamegyünk a stábbal, minden elő legyen készítve, ne akkor kelljen kitalálni. Arról nem is beszélve, hogy a forgatást a konferenciához kell igazítani, hiszen arról is kell néhány vágókép.
Az jó, hogy az ember tudja miről szól az anyag, de fel kell képileg építeni, ki kell találni a szituációkat, kell egy felütés, hogy az anyag elinduljon, hogy a néző figyeljen. El kell játszatani bizonyos helyzeteket olyan szereplőkkel, akik bár nem színészek, de ebben a világban élnek. Szóval, feladat van bőven.
Még aznap délután leadtam a forgatókönyvet. Megbeszéltem a gyártással, hogy két nap forgatás lesz Nagykanizsán. Mindent oda kell összpontosítani. Én leszek az operatőr, de kell egy segédoperatőr, kell egy hangmérnök, egy világosító, egy felvételvezető, továbbá kell két kamera. Egy kézi Arriflex és egy úgynevezett blimp-kamera, amivel a szinkronhangos jeleneteket lehet felvenni. A gyártásvezetés nem igazán kedveli a vidéki forgatásokat, mert akkor nem csak a szállást kell fizetni, de még napidíjat is, ami kemény 31 forint.
– De mikor akarsz forgatni? Nem ártana tudni, mert le kell foglalni a felszerelést, a gépkocsit, szállást kell szerezni. Tudod, hogy van ez, mondjad az időpontot, mert addig nem tudunk semmit se szervezni! – türelmetlenkedett a gyártásvezető.
– Holnapra megmondom. Nem tőlem függ. Nyugi! Időben megtudjátok – válaszoltam, de attól féltem, hogy látják rajtam, fogalmam sincs, mikor tudunk majd ott forgatni.
Másnap reggel beültem a kocsiba és lementem Kanizsára, ahol ismerős voltam, mert a testvérem és a felesége is ott dolgoztak, mint fiatal orvosok. Tőlük hallottam, hogy ez a találmány létezik. Dr. Ruttner Pál főorvos nagyon örült a lehetőségnek, hogy egy vidéki kórház bemutathat egy fontos életmentő eszközt, amihez neki is köze van.
– Gyere, megmutatom neked az osztályt! Ott elvileg forgathatsz, majd a betegeket megkérdezzük, hogy ki nem szeretne szerepelni. Ezt a fehér köpenyt vedd fel, a lábadra húzzál fel egy ilyen zacskót! – mondta a doktor, és már bent is voltam a különleges kórteremben, ahol kábelek, műszerek, csövek lógtak ki a betegekből. Volt, akit géppel lélegeztettek, volt, aki éppen egy műtét után kezdett eszmélni. De feltűnt, hogy az osztályon nagyon sok új berendezés van. Szinte olyan volt, mint egy amerikai filmben. Minden tiszta és ragyog. A gépek csipogtak, fényjeleket adtak. A nővérek folyamatosan ellenőrizték a betegek állapotát.
– Ezt, hogy tudtátok létrehozni? Fantasztikus! – tátottam a szám a látványtól.
– Látom, hogy csodálkozol. Nincs ebben semmi rendkívüli. Csak szervezés és kapcsolatok kérdése. Ne hidd, hogy ez a magyar egészségügy érdeme, vagy invesztíciója. Ebben az országban az egészségügy nem fontos. Mondhatnánk azt is, hogy ebben a társadalomban maga az ember, a polgár nem fontos. Amit itt látsz, az a mi szervezőmunkánk eredménye.
– Azt mondod, hogy ez nem állami támogatásból jött össze? – hitetlenkedtem.
– Igen. Sajnos, azt kell mondanom. Látod ezt a lélegeztetőgépet? Hetente ment meg életeket. Ez a berendezés a sörgyárban, mint malátakeverő tengely van leltárban. Ez a másik műszer papíron a bútorgyár egyik szalagcsiszolója. Másként nem lehet fejlődni. Én a helyi vállalatvezetőknek mindig azt mondom, hogy kétféle ember él Kanizsán. Aki már volt itt és meggyógyult, és aki majd ezután kerül ide. Ha mindenki csak a saját önző szempontjait nézi, hogy milyen ellátást kaphat, ha rá kerül a sor, akkor megérti, hogy valahogy segítenünk kell egymásnak.
– Döbbenet! És ezt mind személyes kapcsolatok révén érted el? És akinek nincsenek kapcsolatai, az mit csinál?
– Az vár. Várja a jószerencsét, várja a csodát, vagy naponta többször imádkozik. De az is lehet, hogy kiég és beletörődik – és kicsit lemondóan legyintett.
– Mivel kezdjük? – kérdeztem a főorvost, akihez minden pillanatban odalépett valaki, vagy csak üdvözölte, vagy azonnal valami fontos problémára kért segítséget.
– Azt hiszem, először bemegyünk a kórház igazgatójához. Már vár minket. Utólagos engedelmeddel, én már tájékoztattam, hogy itt bizonyos felvételek fognak készülni, úgyhogy legyünk túl a protokolláris részén.
– Kávét, üdítőt, esetleg egy kis „erősebbet”? – kezdte a kórházigazgató a bemutatkozásuk után. – Nagyon örülök, hogy itt vannak, és nagyon örülök, hogy filmezni fognak nálunk és jó hírünket viszik a világba. Én, ami tőlem telhető, minden segítséget megadok, megadunk, hogy ez egy sikeres riport legyen.
– Nagyszerű! Előre is köszönjük a stáb nevében – mondtam, miközben kavargattam a kávémat, ami olyan erősre sikerült, hogy szinte megállt benne a kanál. Lehet, hogy rajtam is kipróbálják a találmányt?
– Amit kitalált, amit szeretne látni, amit szeretne felvenni, az valószínűleg minden akadály nélkül megoldható. Úgyhogy, szeretettel várjuk önöket. Van-e valami kérése, amit esetleg előre meg tudunk szervezni?
– Igen, egy ilyen filmnek valahogy hatni kell már az első pillanatban. Én úgy képzeltem el a forgatókönyvben, hogy a film első képsora egy robogó mentőautó, ami a városba megy és olyan beteget visz, akinek szívproblémája van. A mentőben már látjuk a telefon-EKG vizsgálatot. A kapcsolat révén itt a kórház intenzív osztályán már pontosan tudják, hogy az érkező beteget hogyan kell fogadni, mire kell előkészülni. A kérdésem, hogy van-e valami kapcsolatuk a mentőszolgálattal, hogy kooperálni tudjunk?
– Ennek semmi akadálya. Egy telefonba kerül.
– Nagyszerű!
Elbúcsúztunk a kórház igazgatójától. Közben azon gondolkodtam, hogy hány szereplőt kellene itt megszervezni, kiválasztani. Kellene egy lakás egy háziorvossal, egy telefonközpont az intenzív osztályon, ahol fogadják a hívásokat. Kellene a mentőautó, szóval különböző szituációkat próbáltam kitalálni, mind arról szólna, hogy ezt az eszközt milyen körülmények között lehet a legjobban használni.
– Mindent megoldunk, semmi nem gond, szólok a kollégáknak és maximálisan segítenek – bíztatott Dr. Ruttner.
– A felvételek egy része megoldott, de mi szeretnénk forgatni a konferencián is. Tudjuk már, hogy mikor lesz pontosan? Mert nekünk mindössze két nap áll rendelkezésünkre. Egyszerre kell megoldanunk a telefon-EKG és az intenzív terápiás orvosok nemzetközi konferenciájának bemutatását.
– Hú, de sűrű lesz! Igen, az is fontos. Legalább százötvenen érkeznek a világ különböző országaiból. Ehhez jönnek a hazai szakemberek. Durván háromszáz vendégre lehet számítani. Ezeknek szállást, étkezést kell biztosítani. Vinni kell őket a különböző programok helyszíneire. Szóval, van vele munka.
– Ezt is te szervezed?
– Persze, ki más. Vannak részfeladatok, amiket kiadtam másnak. De a tolmácsoktól a szekciók helyszíneinek megtalálásáig, minden rám hárul.
– Ezt a napi munka mellett, hogy tudod megoldani?
– Jó kérdés. Magam sem tudom – tárta szét a karját dr. Ruttner Pál.
– Ezen még nem volt időm gondolkodni. De azt vallom, hogy minden megoldható. Főleg, ha az ember tudja mit akar, akkor csak rábeszélés kérdése az egész. Magunk közt mondom, hogy már szinte minden le van szervezve. Ebbe besegít a helyi vágóhíd, a sörgyár, a bútorgyár, a környékbeli termelőszövetkezetek, a helyi idegenforgalmi hivatal, a rendőrség, az autóklub, a MÁVAUT, a helyi nagyvállalatok.
– Ez mind nagyon szép, de mikor? Nekem dátum kell, mert a filmhíradó gyártásvezetője idegrohamot kap tőlem, ha nem tudom megmondani mikor kellene forgatnunk.
– A dátumokkal kicsit bajban vagyok. Meg kell néznem, a szobámban fel van írva a naptáramban.
Végre megtaláltuk a megfelelő dátumokat. Némi kapcsolgatás után felhívtam a gyártást és bediktáltam, mikorra kell leszervezni a forgatást. A telefonon keresztül némi morgást véltem felfedezni, de elengedtem a fülem mellett. Ha van időpont, az a gond, ha nincs, akkor meg az okoz nehézséget. A lényeg, hogy dolog van vele. Ráadásul egy új ember próbálja megvalósítani önmagát. Sok ilyet tapasztaltak már. A rutinos rókák pont az ellenkezőjét kérik. Legyen egyszerű, legyen gyors, minden extra nélkül. Egy híradóriport nagyon keveset fizet. Nem éri meg két napot forgatni. De, ahogy a gyártáson hallottam, azt mondták ilyenkor „Ha neki az kell, akkor legyen. Elvan a gyerek, ha játszik.”
Néhány óra alatt mindent leszerveztünk. Dr. Ruttner Pál egyszerűen zseniális organizátor. Nem csak az intenzív osztály főorvosa, de sportorvos és üzemorvos is. Csak a hadsereg mondott le róla. Amikor 1968-ban katonailag sikeresen bevonultunk Csehszlovákiába, őt nevezték ki az egyik egészségügyi főtisztnek. Felállították a tábori kórházat, felkészülve minden eshetőségre. Szakmailag minden tökéletesen működött, de a katonai konspiráció alapjait sem sikerült elsajátítania. Nem tudta megjegyezni a különböző titkos kódokat, jelszavakat. A vezérkar reggel zártrendszerű telefonon hívta.
– Itt rigó, itt rigó! Jelentést kérek! – szólt az ismeretlen kemény hang.
– Ki vagy? Kit keresel? – kérdezett vissza a doktor.
– Jelszót kérek! – üvöltött a hang a vonal túloldalán.
– Itt Ruttner doktor, Nagykanizsáról.
– Jelszót, maga barom! Mi a jelszava? Hogy kell ilyen helyzetben bejelentkeznie?
– Mit tudom én? Ruttner doktor vagyok, Nagykanizsáról. De ha magának a bagoly jobban tetszik, akkor lehetek bagoly is.
– Ez zendülés! Jelenteni fogom! Ne szórakozzon velem! Használja a jelszót, vagy következményei lesznek!
– Én haza is mehetek. De mire kíváncsi? Legalább kérdezzen valamit!
– Mi a bejelentkezési kódja?
– Hód a kód! Megfelel?
Mindezt végtelenül kedvesen és szelíden, már-már az együgyűség jeleit érzékeltetve.
A vonal másik végén hatalmas csattanás. Rigó lecsapta a telefont. De azoknak, akik Ruttner közelében álltak, komoly gondot okozott a tábori WC megközelítése, mert a röhögéstől elengedtek a záróizmok. A hadsereg illetékese megállapította, hogy dr. Ruttner bár orvosnak jó, de katonának pocsék, és talán hasznosabb, ha a kórházban fejti ki gyógyító tevékenységét, mint a frontvonalon.
Két nap intenzív forgatás végén meghívtak a konferenciát záró vacsorára, ahol nagyon sok ember ült együtt a hosszú, durván tíz méteres asztaloknál. Mindenki le volt nyűgözve a felhozataltól. Sör, bor, pálinka és sok-sok különleges húsétel várta a vendégeket. A komoly professzorok ingujjra vetkőztek és nagyon élvezték a magyaros ízeket és vendégszeretetet. Egy belga professzor azt mondta, hogy ha ilyen a szocializmus, akkor talán érdemes lenne elgondolkodni rajta. Dr. Ruttner, mint házigazda, mindenkihez odament, mindenkihez volt néhány kedves szava. Remek volt a hangulat. Sokan mondták, hogy ilyen fantasztikus konferencián még nem voltak. Nem kételkedtem, ilyen háttér kiszolgálást egy kapitalista vállalat nem tud és nem is akarna biztosítani. Ehhez kapcsolati tőke kell és a javakat kollektivizáló szocializmus.
Elkészült a film. A híradó főszerkesztője, Bokor László is bólogatott, hogy rendben van.
– Jöhet a következő!
Csütörtöktől be is mutatták a mozik. Én büszke voltam rá, mert elég tisztességesre sikerült. Kiderült belőle, hogy az eszköz mire való, mi a jelentősége. A szereplők is elégedettek voltak. Én titokban beültem néhány moziba, hogy a közönség egyáltalán reagál-e. Furcsa érzés figyelni az embereket, akik egy Belmondo-filmhez ráadásként kapják a híradót és kényszerűen végig kell nézniük, miközben zabálják a hangosan ropogó perecet, vagy pattogatott kukoricát.
– Na ez jó! – jegyezte meg az előttem ülő néző a haverjának.
Reggeli telefon. A MAFILM igazgatóságáról. Nekem? Ki kereshet engem onnan?
– Jó reggelt! Remélem, nem túl korán hívtam – búgott a kedves női hang. – Föld Ottó kérését szeretném önnek tolmácsolni. Az igazgató úr arra kéri, hogy holnap fél kilencre jöjjön be hozzá egy megbeszélésre.
– Ott leszek! – válaszoltam, de a meglepetéstől a telefonkagyló megállt a levegőben. Miért hívat engem az igazgató? Végiggondoltam, hogy kinek mit mondtam, kivel vitatkoztam az elmúlt időszakban, mit csináltam, ami valamiféle reakciót váltana ki, de semmi nem jutott eszembe. Mi történhetett? Olyat se ismerek, aki beajánlott volna valami előnyös munkára. És miért ilyen sürgős? Miért kell kora reggel mennem. Mi fog ebből kisülni? Jó, vagy rossz?
– Jó reggelt! Föld elvtárshoz jöttem, én vagyok a fél kilences – léptem be a titkárság ajtaján.
– Tudjuk. Üljön le, egy kis türelmet, az előző tárgyalás még nem fejeződött be. Addig inna valamit?
– Addig nem, köszönöm. – válaszoltam és közben azon gondolkodtam, hogy az egyik titkárnőt én ismerem, de lehet, hogy ő nem ismer meg? Hiszen a főiskola előtt hat évet dolgoztam itt. Akkor is szőke volt, akkor is ilyen félkontyban viselte a haját. Igaz, hogy csak köszöntünk egymásnak, soha nem beszélgettünk. Mindig olyan misztikus volt számomra, olyan titokzatos. Sosem tudtam, hogy melyik részlegnél dolgozik.
– Hogy érzed magad, itthon? Milyen volt újból beilleszkedni? – kérdezte a szőke titokzatos a telefonban hallott búgó hangon.
– Azt hiszem, még tart a folyamat. Nehéz régiként új szerepben kezdeni. Sok minden változott itt is azóta. A nagypapám szokta mondani, hogy tulajdonképpen útközben a legjobb.
Halk nevetgélés volt a reakció. Milyen érdekes, azelőtt szinte rám se nézett, most meg érdeklődik, mintha közünk lett volna egymáshoz. Segédoperatőrnek nem voltam érdekes? Megcsörrent a házi telefon. A másik titkárnő felemelte a kagylót.
– Igen, itt van. Jó, megmondom neki –mosolyogva rám nézett, és az ajtó felé mutatott. – Fáradjon be, az igazgató elvtárs várja.
– Szervusz, foglalj helyet! Örülök, hogy eljöttél. Azért kértem, hogy gyere be, mert egy nagyon fontos feladattal szeretnélek megbízni – kezdte a bevezetőt Föld Ottó, aki remek gyártásvezető volt, remek szervező, a korát jóval megelőző menedzser, mielőtt igazgatónak választották. A szobában még ketten voltak. Az egyik Barna Tamás, a filmgyár főmérnöke, a másik egy számomra ismeretlen férfi, akivel ugyan bemutatkoztunk, de a nevét nem értettem. Olyan volt, mint egy belügyes. Hová kerültem, mit akarnak ezek tőlem? Cikáztak bennem a kérdések. Csak nyugi, nyugi súgtam magamnak. Ha bármit mondanak, nem szabad látniuk, hogy meglepődőm.
– Arról van szó, hogy – kezdte Föld Ottó a bevezetőt –, hogy egy csereüzletet kötnénk a belügyminisztériummal. Ők kölcsönadják számunkra a BM-tisztiházat a Zrínyi utcában, hogy ott rendezhessük meg a szokásos MAFILM-bált, és ennek ellentételezéseként, mi csinálnánk egy filmet az idei BM KISZ-táborról, ami a siófoki Aranyparton lesz néhány hét múlva. Arra gondoltunk, hogy téged kérnénk fel ennek a megvalósítására. Természetesen ez társadalmi munka, honoráriumot nem tudunk fizetni, de minden szükséges eszközt embert biztosítunk. Kamerákat, lámpákat, operatőröket, vágót, amire csak szükséged van. A stáb ott teljes ellátást kap, szállást, étkezést. Szeretnénk, ha elvállalnád, fogjad fel úgy, hogy ez is az akklimatizálódás része. Csiba Karcsi barátunk, a BM függetlenített KISZ-titkára majd elmondja a részleteket.
Hallgattam őket és nem kaptam levegőt. Hát ez maga a Moldova által megírt Égi szekér-effektus. Amikor parasztbácsit felviszik a trágyaszóró repülőn: ezt is gondoltam, ezt is gondoltam, de hogy az egész a nyakamba folyik, na, azt nem gondoltam volna…
Mit mondhatok erre? Miért én? Miért pont engem választottak ki erre a nemes feladatra? De nézzük a jó oldalát. Teljes szabadságot kapok. Három kamerával, három operatőr, fővilágosító, hangmérnök, relatíve sok nyersanyag. Ki tudja mit hozhat még a jövőre nézve.
– Köszönöm a megtisztelő bizalmat, de mielőtt döntenék, szeretnék többet tudni a feladatról, miről is lenne szó? Milyen elvárás lenne a filmmel szemben? Miről szóljon? Kinek szóljon? Hol szeretnék vetíteni? Szóval, szeretnék néhány mondatot váltani a megrendelővel. – mondtam nagyon határozottan, amin mindenki meglepődött, mert valóban nem hátrány, ha előre tisztázunk bizonyos dolgokat.
– Jogos! – vágta rá Barna Tamás, akinek számos találmánya gazdagította a filmipart. – Én egyetértek. Ezt meg kell beszélni.
– Jó, akkor elmondanám, hogy mi mit szeretnénk kapni – szólalt meg az ismeretlen, akinek a nevét nem értettem, de tényleg belügyes volt. A szövegéből aztán kiderült, hogy ő a főnök. Ő dönt, ő a főszervező. A teljes program a fejében van és előre tudja, mit szeretne láttatni, és főleg mi az, amit nem.
– Nekünk fontos a MAFILM-bál. Vállald el! Sosem lehet tudni, mit hoz egy ilyen munka – tárta szét áldást osztó karjait az igazgató.
– Ez a siófoki helyszín? A stáb teljes létszámban megérkezett – mondta a gyártásvezető, ahogy kikászálódott a második kocsiból, ami tömve volt emberrel és felszereléssel.
– Kit kell keresni, hogy lepakolhassunk?
– Én már elintéztem a szobákat, kaptunk egy plusz kis szobát a felszerelésnek – fogadtam a nem túl lelkes csapatot.
– Itt vannak a kulcsok. Rád bízom, hogy ki, kivel, melyik szobába megy. Ebéd egy órakor. Már szóltam, hogy mutassák be a stábtagokat, hogy ne legyen félreértés. Sok itt a fontos és a még fontosabb ember, akikre még ránézni sem szabad, hát még filmezni. Szóval ezt tisztázni kell majd az elején. Végszóra megérkezett Csiba Karcsi, a titkár, akinek megtanultam a nevét és jött vele egy ismeretlen hölgy. Köszöntötték a stábot és jó munkát kívántak. A hölgy lesz az összekötő. Ha gond van, hozzá kell fordulni.
A kissé molett, szőke hölgy, erősen kifestett szempillákkal, egy laza mozdulattal másfél fordulatot tett és azonnal eltűnt. Soha többé nem láttuk. Bár a hangmérnök szeretett volna többet tudni róla.
– Kis figyelmet kérek! Jó étvágyat kívánok az ebédhez, de előtte szeretnék bejelenteni egy fontos dolgot! – szólt a titkár a zsúfolásig megtelt hatalmas étterem dobogójáról. Lassan megszűnt a kanálcsörgés és az uszodát idéző alapzaj. Intett nekem, hogy menjek oda mellé. Elmondta, hogy itt filmforgatás lesz, mert készül egy film a tábor életéről. Az étkezők egy része nemtetszését fejezte ki, bizonyos morgással. Ettől féltem, éreztem, hogy itt nem fognak minket szeretni.
– Most felkérem a rendezőt, hogy mondjon néhány szót! – nyomta a kezembe a mikrofont. Megint enyhe morgás hullámzott végig a termen. Hallottam, amint valaki azt mondta félhangosan: – Már csak ez hiányzott.
– A stáb nevében szeretettel köszöntünk mindenkit. Mindenekelőtt, azt szeretném mondani, hogy számunkra ez egy rendhagyó és megtisztelő feladat. Igyekezni fogunk csendben dolgozni. Senkit nem akarunk zavarni. Mindenkinek tiszteletben tartjuk a méltóságát, a személyiségi jogait. De mindenkit arra kérünk, hogy segítse munkánkat, hiszen ez közös érdek. Szóval, ha kamerás embert láttok, tudnotok kell, hogy ő nem ellenség. Köszönöm a türelmet és további jó étvágyat! – fejeztem be és néhányan elkezdtek tapsolni. Na! Talán van remény. Innen szép nyerni.
Próbáltuk követni az eseményeket. Minden programba beleforgattunk. Többnyire unalmas, vághatatlan elvtársi beszélgetések kínálták magukat. De voltak különböző társas feladatok, ahol történt is valami, de azt éreztem, hogy ebből maximum egy híradóriportot lehetne összevágni, nagyon sovány a képileg érdekes esemény. Lassan megszokták, hogy ott vagyunk, hogy mindenhol ott a kamera, látták, hogy keményen dolgozunk. Volt néhány fickó, aki, ha elment a kamera közelében, egy mappával feltünés nélkül kitakarta az arcát, nehogy felismerhető legyen. Persze mindenki röhögött rajtuk. Hogy miért mentek mégis a kamera látóterébe, az megválaszolatlan kérdés maradt. Jöttek különböző felsővezetők sőt, maga a miniszter is megjelent. Azt láttam, hogy nagyon strapás a titkár munkája. Minden főnökkel inni kellett. Volt olyan nap, hogy legalább nyolc innikell-főnök érkezett. Estére a fickó szinte felismerhetetlen volt. A stáb is megszokta a napi ritmust. Egyre több métert forgattunk el. Aztán egy sablonosnak látszó előadáson megjelent dr. Kende Péter, aki akkor a Budapesti KISZ Bizottság egyik vezetője volt és egy olyan előadást tartott, hogy azt hittem, felrobban az épület. Számomra ez volt a rendszerváltás előszele. A fiatalok tátott szájjal figyelték. Nem tudták eldönteni, hogy egy provokátort hallgatnak, vagy a jövő hírnökét. Nekem nagyon tetszett az előadás. Utána odaléptem Kendéhez. Megkértem, hogy külön mondja el ezt a kamerának is.
– Ti kinek forgattok? – kérdezte kissé bizalmatlanul.
– Mi a Filmgyárnak – és elmeséltem a történetet, miért is vagyunk itt.
Kende hangosan felnevetett.
Azt hittem, hogy ti a BM megbízásából forgattok, és azt gondoltam, hogy akkor ráteszek még egy lapáttal, hogy megmozgassam a cenzorok ollóját. De legalább elmondtam.
Mindenestere napokig beszédtéma volt Kende előadása. Kicsit bajban is volt a vezetőség. Mit mondjanak ezek után, kihez, mihez igazodjanak? Mert igazodni csak kell valakihez, már csak megszokásból is, különben anarchia lesz és a végén fenekestől felfordul a világ. De most kihez kell?
A tábor lassan bezárt. Utolsó este a zsúfolt étteremben megköszönték a munkánkat és vastapssal búcsúztak tőlünk. Kiderült, hogy mi voltunk a szín, az üdítő élet a táborozóknak. Amikor hazaindult a stáb, azt mondták, hogy ők sem gondolták volna, hogy ebből ilyen jó buli lesz.
Néhány hét vágás után elkészült a film első változata. Eljött a BM KISZ-szervezetének teljes vezérkara. Nagyon meg voltak hatva, főleg maguktól. A filmet elfogadták. Elhárult az akadály a filmgyári bál bonyolítása elől. A nagy szervezésben csupán egy apró dolgot felejtettek el. Meghívni a film alkotóit a bálra.
Fenyércirok! Érted? – mondta a Népszerű Tudományos Stúdió helyettes vezetője, Molnár László.
– Mi van?! Kávé, vagy seprű? De nekem mi közöm hozzá?
– Téged választottunk ki rá. Szeretnénk, ha Te csinálnád a fenyércirok-filmet. Itt egy szakanyag, olvassad el! Holnap beszéljünk!
Hát ebből sem lesz Hamlet, mondtam magamban, amikor kifordultam Molnár szobájából. De ahogy mentem le a lépcsőn, kicsit megnyugtattam magam. Ez van. Státuszban vagyok, és nyilván a fizetésemért meg kell futni bizonyos kötelező kűröket. Ilyen például a mezőgazdasági oktatófilmek készítése is. Ez nem művészet, ez teljes egészében a szakmáról szól. Úgy kell felfogni, hogy ez egy műfordítói munka. Le kell fordítani a kép, a film nyelvére bizonyos problémákat és azok megoldását. Olyanokat is, amiről még életemben nem hallottam. De ettől még izgalmasabb. Ez is egy kihívás. Bizony, meg kell tanulni az anyagot úgy, hogy az elkészült filmből mások tanuljanak. De mi a bánatos fene lehet az a fenyércirok?
Hazafelé a metróban összetalálkoztam egy kedves kollégával, aki a filmgyár trükkrészlegén dolgozott, mint grafikus, festő, animátor. A főcímtől a rajzfilmig ott mindent csináltak. Fantasztikus szakemberek voltak. Minden elkészült filmben ott volt a kézjegyük, mert minden magyar filmben csináltak valamit. A filmgyáron belül egy külön világot alkottak. Az általuk készített anyagokat ők is vették fel speciális kamerákkal, többnyire kockánként. Elképesztő türelem és precizitás kellett a sikeres munkákhoz. A rajzfilmkészítés minden fortélyát ismerték. Igazi alkotótársak voltak. Ha Amerikában dolgoznak, biztos, hogy milliomosok lettek volna.
– Te mivel foglalkozol mostanában? – kérdezte István, miközben vártuk a következő szerelvényt.
– Te tudod, mi az, hogy fenyércirok? – kérdeztem vissza. – Éppen most kaptam a feladatot.
– Fogalmam sincs. De vagy madár, vagy valami ősi magyar hagyományhoz kötődő anyag lehet.
– Nem nyert. A fenyércirok egy mérgező gyomnövény. Egyelőre ennyit tudok róla. Otthon elolvasom a szakanyagot és holnapra okosabb leszek. De egyet már most tudok, ha elfogadják a forgatókönyvet, akkor az animációkat te fogod csinálni. Lesz vele munka – mondtam, és még be sem fejezetem a mondatot, hatalmas széllökéssel és zajjal befutott a kék metró szerelvénye.
Otthon többszöri nekifutásra elkezdtem olvasni az anyagot. Azt éreztem, hogy ez a téma olyan távol áll tőlem, hogy evvel csak bukni lehet. Ugyanakkor e nagyon fontos kérdésről valóban beszélni kellene. Hiszen egy olyan agresszív gyomnövényről van szó, amelyik minden gabonafélét, főleg a kukoricát tönkreteszi maga körül. Egy igazi terrorista, aki akár hat éven át megbújik a föld alatt, és egyszer csak támadásba lendül. A termesztett növény elől ellopja a tápanyagot, a vizet, az életfeltételeket és ördögi módon ellenállóvá válik a növényvédő szerekkel szemben. Ráadásul, ha netán valaki összekeveri az étkezésre szánt gabonával, mérgező hatású. Milliárdos károkat okoz minden évben és a gazdák nem ismerik fel, nem védekeznek ellene. Főleg a nagyüzemek buknak, mert eladhatatlanná válik a termés. A fertőzés terjedése nagyon gyors. Két hektáron uralkodóvá váló fenyércirok játszi könnyedséggel megfertőzheti a körülötte lévő több száz hektárnyi gabonakultúrát. Jó, elméletileg értem, de fogalmam sincs, hogy néz ki ez a rohadék. Előbb fel kéne ismerem.
– Na, hogy döntöttél? – kérdezte Molnár László, aki az oktatófilmek felelőse volt.
– Mielőtt igent mondok, szeretnék néhány szakértővel beszélni, megnézni valami közeli helyszínt, hogy hogy fest ez az izé, és mit lehet vele kezdeni.
– Ahogy gondolod. Nem akarlak lebeszélni az alapos felkészülésről, nagyon dicséretes, hogy ennyire komolyan veszed. De ennek a filmnek a következő negyedévben el kell készülnie.
– Miért ilyen sürgős?
– Neked elmondhatom. Mert, ha nem készül el a tervezett filmszám, akkor ugrott a vezetői prémium – Molnár egész metakommunikációjával azt jelezte, hogy ezt a nemes szándékot igazán értékelnem kellene.
– Értem, de akkor lehet, hogy nem én vagyok az ideális alany, mert én tisztességes munkát szeretnék letenni az asztalra, ami még tíz év múlva is használható. Relatíve gyorsan forgatok, de csak akkor, ha pontosan értem, hogy mit és hogyan kell megmutatnom. Vagyis, nekem meg kell tanulnom az anyagot, hogy a film szakmailag rendben legyen.
– Isten tartsa meg a jó szokásaidat, főleg, ha a saját stúdiódban fogsz filmet készíteni, de itt és most légy rugalmasabb a jövőd érdekében. Amúgy itt van két név, két telefonszám, ők a szakértők. Várják a hívásodat.
Akkor még nem tudtam, hogy heteket fogok eltölteni különböző gazdaságok földjein. Ismerkedve a főszereplővel, a fenyércirokkal. Volt, aki azt mondta, hogy ennek kapa kell, más a vegyszerekre bízta a védekezést. Volt, aki kombinálta, de az derült ki, hogy az átlag gazdálkodó, nincs felkészülve és fogalma sincs, hogy a Sorghum halepense néven bejegyzett kártevővel hogyan kéne felvennie a harcot. Szóval, lenne értelme, hogy beledolgozzam magam, és egy használható filmet készítsek.
– Rossz hírem van. Sajnos ez a film nem fog elkészülni a következő negyedévben – mondtam a stúdió vezetésének.
– Hogyhogy? Mi az akadálya? – kérdezett vissza Molnár.
– Csak annyi, hogy minimum két évszakos lenne a forgatás. Meg kell várni a tavaszt és a nyarat. Amúgy itt a forgatókönyv. Minden benne van. Már megvannak a forgatási helyszínek, túl vagyok a terepszemléken. Úgy, hogy el kellene indítani a gyártást, hivatalosan. Tudod, szerződések, előlegek stb.
Erre Molnár csak bólogatni tudott és lassan, komótosan elkezdte felhajtani az inge ujját. Lassan, katonás pontossággal. Engem egy idő után már idegesített, hogy valakinek ennyi energiája és ideje van erre. Valami tudatalatti pótcselekvés, gondoltam. Mint egy klasszikus hivatalnok a századfordulón. Nem fért a fejembe, hogy ez az ember amúgy indiánokról szóló izgalmas könyveket ír, hogy jön össze ez a milliméter pontossággal hajtogatott túlzott kényszerességgel?
– Jól van. A héten megkötjük a szerződéseket. De van egy ötletem. Talán mégiscsak megoldjuk a tervteljesítést. Lenne egy nagyon látványos film, amit Csőke József rendezne, Te lennél az operatőr. A gyerekek mozgásának fejlődéséről. Vállalod?
– Csőkével? Persze! – vágtam rá habozás nélkül.
Csőke József volt a magyar sportfilmezés mindentudója. Az ötvenes évek óta a magyar sporttal foglalkozott. Kamerájával minden jelentősebb eseményen, versenyen ott volt. Munkásága maga volt a sport filmtörténete. A focitól az atlétikáig, az úszástól a súlyemelésig, Papp Lacitól Puskásig, neki minden megvolt. A híradó legjobb operatőrei dolgoztak neki. Akit a sportban ő nem ismert, az nem is létezett. Azt hiszem, hogy ő rendelkezett a legnagyobb és a leggazdagabb archívummal, amit évtizedek alatt gyűjtött a magyar sport nagyjairól. Számtalan díjat szerzett különböző fesztiválokon. Elvileg mindenhová szabad bejárása volt. A sportolók és a vezetők nagyon tisztelték a munkásságát.
– Elvileg minden megvan hozzá. Van szakértő, van forgatókönyv. Két hét alatt leforgatjátok. Aztán folytathatod a fenyércirkodat. Na, milyen ajánlatom van? – lelkesedett Molnár.
– Csőke valahol itt mászkál a híradósok környékén. Keressed meg, beszéljétek meg, aztán várlak benneteket!
Mire átértem a filmgyár udvarán és bementem a híradósokhoz, a hírt már mindenki tudta.
Csőke fülig érő szájjal jött elém, hogy most szóltak neki, hogy együtt dolgozunk majd. Különös volt a viszonyunk, mert ő gyerekkoromtól ismert, lévén, hogy anyámmal együtt végezték el 1953-ban az újságíró iskolát. De ez egy munka során nem jelent se előnyt, se hátrányt. Csupán annyi volt a különbség, hogy ő a karrierje csúcsán volt, én meg a legalján.
– Szerintem most üljünk le, megbeszélni! – javasolta Csőke, és egy kockás noteszlapot húzott ki a zakója belső zsebéből. – Ez a kisokos, minden rajta van. Kaptál forgatókönyvet?
– Még nem. Van nálad egy szabad példány?
– Nálam éppen nincs, de majd szerzünk egyet, amúgy nem fontos, elmondom öt perc alatt szóban. Szóval, a film a gyerekek mozgásának fejlődéséről és fejlesztéséről szól, valamint a különböző sportágakhoz való kapcsolódás idejéről és módjáról. Sokféle sportágat érintünk. Te azt csinálsz, amit akarsz, csak izgalmas, érzékeny képeket készítsél! Van benne cselgáncs, van benne úszás, torna, görkorcsolya, gördeszka, atlétika, és amit csak akarunk. A helyszínek uszodák, Testnevelési Főiskola, tornatermek, játszóterek. Gondolkodj izgalmas képeken! 35 milliméteres, színes nyersanyagra forgatunk. Ennyit elöljáróban. Elméletileg akár a jövő héten kezdhetnénk a margitszigeti Sportuszodában. A technika a te dolgod. Ami kell, azt diszponáljad le. Csináljuk!
– Ok! Rendben van. De azért jó lenne többet tudnom a feladatról, hogy mikor, hol, mivel dolgozunk – próbáltam fékezni a tempót, hiszen ez egy igazi vakrepülés.
– Micsoda?! – a gyártásvezető a haját tépte. – Micsodaaaa?! Vízalatti kamera, 50 méter fahrtsín az uszodába? Hat világosító? Hangosztály? Filmtechnikus? Két segédoperatőr? Búvármaszkok? Ez nem játékfilm lesz! Hogy szervezzem ezt le két nap alatt? Hát ebbe bele lehet bolondulni! Meztelen huszárlányok lóval nem kellenek? Felmondok!
– Nyugi! Tudjuk, hogy meg fogod oldani. Te is pontosan ismered az itteni mottót. A lehetetlent azonnal teljesítjük, de a csodákra kicsit várni kell. Egy kicsit várhatunk.
A Sportuszoda bejárata előtt két teherautónyi filmes felszerelést pakoltak le. Lámpák, sínek, kamera mozgatóberendezések. A vízalatti kamera is megérkezett.
– Mivel kezdünk? – kérdezte Balassa László segédoperatőr – aki ma a legkiválóbb operatőrök egyike.
– Melyik kamerába fűzzek anyagot?
– Mind a kettőbe – válaszoltam, de a fővilágosító is ott állt türelmetlenül, hogy hová fektessék le a fahrtkocsi síneit?
– A medence jobb oldalára, tegyétek egészen a széléhez, hogy a kamera a víz felett repüljön! Jó lenne, ha a medence teljes hosszában lehetne előre-hátra mozogni.
– A vízalatti kamerát is bevigyük? – kérdezte a filmtechnikus és a második segédoperatőr.
– Igen, valószínűleg avval fogunk kezdeni. Készítsétek elő a forgatásra! – próbáltam higgadtan és szakszerűen instruálni, és válaszolni a kérdésekre.
– Laci, ha befűzél, át kéne öltözni. Én is megyek, csak megmutatom, hová tegyék be a kamerát a vízbe! – kiabáltam a kollégák felé, mert közben folyt az edzés és mindenki fütyült vagy üvöltött. Az uszodában amúgy is megváltoznak a hangok. És persze a sportolókat, az edzőket egyáltalán nem érdekelte, hogy mi ott vagyunk. Kaptunk három sávot, azon belül kell mindent megoldani.
Miután Lacival fürdőnadrágra vetkőztünk, megpróbáltuk kijelölni a vízalatti kamera helyét: a kamera akkora volt, mint egy biedermeier tálalókredenc. A filmgyár nagyon büszke volt rá, saját fejlesztés, mondták, de legalább tíz éve már senki sem használta.
– Te dolgoztál már vele? – kérdezte tőlem Balassa, miközben próbáltuk vízre tenni a berendezést.
– Én még soha. Csak a filmraktárban láttam. Belenézni nem lehet, csak egy célkereszt van rajta, egy úgynevezett sportkereső. Az élességállítás teljes egészében a saccolásra van kitalálva. A cucc legalább nyolcvan kiló. A filmtechnikus, aki a kamerához értő műszerész, nem volt túl optimista.
A berendezésért nem tudok garanciát vállalni. A benne lévő kamera üzemképes, azt garantálom. Ki kell próbálni, hogy hogyan viselkedik, ha víz alá merül. Elvileg lebegnie kellene.
– Lacikám, próbáljuk meg!
Felvettük a búvárszemüveget, mélyen beszívtuk a levegőt, és belekapaszkodtunk a sárga ufó-formájú kamerába. Meglepetésünkre azonnal lesüllyedt, velünk együtt, a medence fenekére. Néhány eredménytelen próbálkozás után otthagytuk, mert elfogyott a levegőnk. Úgy tűnt, ez nem nagyon akar lebegni.
– Vegyétek ki! – szólt a műszerész –, megpróbálok valamit állítani rajta.
Közben azt vettem észre, hogy mindenki minket néz. A felnőttek, a gyerekek, az edzők körbeálltak minket, mint valami vásári látványosságot. Volt, aki gúnyos megjegyzéseket tett, hogy nem vagyunk az a kimondott úszófajta. De nem volt időnk erre reagálni.
– Mennyi ideig tart a beállítás? – kérdeztem a műszerészt.
– Nem sok, remélem egy óra alatt megoldom – mondta kedvesen mosolyogva.
– Akkor átállunk. Jöjjön a medence melletti fahrt (mozgás, vagy kocsizás, amikor a kamerát egy sínen futó szerkezeten tolják)!
A kamerát úgy szereltük fel a sínen guruló kocsira, hogy az úszók előtt szinte repült a víz felett. A gyerekek nagyon élvezték, hogy néhány méterrel előttük mozog egy különleges szerkezet. Közben erős lámpákkal világítottuk meg a medencét és az úszókat. Látványos volt.
Elkészült az első felvétel. Persze fogalmunk sem volt, hogy milyen lett, hiszen legalább egy hét, mire az első kópiát megküldi a filmlabor. Tehát a biztonság kedvéért meg kell ismételni a felvételt.
Mééég egyszer?! – kérdezte kétségbeesve az edző. – Gyerekek, a filmeseknek az a kérése, hogy mindenki ússzon vissza a kiindulási pontra, mert biztos nem sikerült valami.
– Még legalább hatszor fel fogjuk venni ezt a jelnetet, kisebb változtatásokkal – bíztatta a rendező a vörösödő edzőt.
– Jó, most emeljük fel a kamerát amilyen magasra csak lehet, mert látnunk kéne magát az úszást is, kicsit felülről. A középen úszó gyerek tempóját kövesd! – mondtam a kocsit toló mesternek.
– Neked jó volt? – kérdezte Csőke, aki messziről nézte az akciót.
Én megcsinálnám még egyszer, egy másik optikával is – mondtam, de éreztem, hogy a gyerekek már kezdik unni. Eszembe jutott valami.
– Aki most első lesz, az belenézhet a kamerába – jelentettem be, de éreztem, hogy ez talán nem a legjobb ötlet.
Hirtelen nagy lett a lelkesedés. Mindenki győzni akart. A felvétel is jól sikerült. Éreztem, hogy ez kerül be a filmbe. A győztes kisfiú is boldog volt, hogy egy igazi filmkamerába nézhetett.
– Ha nagy leszek én is filmes akarok lenni – mondta, és mint leendő kollégával, kezet ráztunk. De jött a második és a harmadik helyezett is, aztán a többi.
– Akkor már én is látni akarom – mondta a vörösfejű edző –, végtére is az én időmet lopják. Hol kell belenézni, melyik szemmel? Aha, most látok valamit, de nagyon sötét. Ezen hogy tudnak eligazodni?
– Nehezen! – mondta Balassa Laci, és empatikusan még jobban szűkített az optika blendéjén.
– Én készen volnék! – jelezte a műszerész.
Újabb próba. Vízre tettük a szörnyet. Búvármaszk, mély levegő, de a dög nem akart lesüllyedni. Mint egy csónak maradt a víz tetején. Éreztem, hogy nagyon megy az idő, a gyerekeknek már lejárt az edzésidő. A fővilágosítóval megbeszéltem, hogy betesznek egy fa dobogót a medencébe és különböző ellensúlyokkal, kötelekkel, lebegésre bírjuk a deviáns kamerát. Épületes volt a látvány. A kipányvázott kamerát a víz alatt alig bírtuk megmozdítani, hogy kövessük az úszókat, úgy le volt kötözve. Azt hiszem mindketten megjavítottuk a szabadtüdős merülés medencei csúcsát. Nagyon elfáradunk, de végül felvettük az elképzelt képsort.
– Semmit nem adnak ingyen – mondta Csőke, és nagyon büszke volt magára, hogy milyen jót talált ki.
Sok helyen forgattunk. De e film egyik legizgalmasabb képsora számomra a gördeszkás jelenet felvétele volt. Azt találtam ki, hogy egy nagyobb gördeszkán álló láb mögé felszereljük a kamerát, és így különleges látószögből mutatjuk be a deszkás mozgását. Végignéztük a piacon kapható legnagyobb gördeszkákat, de kiderült, hogy a hajtó lába és a filmkamera nem férnek el egymástól. Valahogy meg kell oldani. Egy filmes előtt nem lehetnek akadályok. Akkor még mindent a maga valóságában kellett felvenni, mert nem ismerték a digitális effektus fogalmát. Akkor is a kép volt a fontos, a látvány, amitől a nézőnek tátva marad a szája. Az analóg megoldás kézenfekvő volt. Vettünk egy olcsó, magasszárú piros tornacipőt, az Ecserin beszereztünk egy alig használt térd alatti fél műlábat, egy szakadt farmert. A többi már csak szerelés kérdése volt. Remekül elfért az Arriflex 35-ös kamera, az akkumulátor, a nagylátószögű optika, a cipőbe szerelt fél műláb, rajta a levágott szárú farmerrel, a kiválasztott deszkán. A felkért profi gördeszkás egy rúdon tolta maga előtt a konstrukciót, meglehetősen gyors tempóban. Csak arra ügyeltünk, hogy ne boruljon fel a rendszer. A fickó forgott jobbra, balra, éles kanyarokban fordult, ment felfele, ment lefele a lejtőn. A hatás pont olyan volt, mint amit megálmodtunk. A filmgyár vetítőjében a gépész azt kérdezte:
– De komolyan, ezt hogyan csináltátok? Én még ilyet nem láttam!
Időre elkészült a film. A stúdióvezetés nagyon boldog volt. Mindenki hálálkodott Csőkének, hogy milyen friss képi világot teremtett, hogy mennyi új képi ötletet vonultat fel. Csőke szerényen csak annyit mondott:
– Nincs ebben semmi különös, mindig meg kell újulni egy kicsit, haladni kell a korral. Ha az ember tudja mit akar, akkor könnyű meggyőzni a munkatársakat is, hogy kicsivel több munka, de megéri.
A filmet be is nevezték azonnal néhány fesztiválra, és nyert is. Sokszor csak hetekkel később szereztem tudomást a sikerről. Valamelyik nagy nemzetközi sportfilmfesztivált is megnyerte, ahol a rendező díszvendég volt. A rádióban hallottam, hogy győztünk. Néhány nap elteltével, nemes gesztusként, megkaptam a díj oklevelének fekete-fehér fénymásolatát.
Bevallom, kicsit fájt, mert a lelkemet tettem bele. Azt gondoltam, hogy a siker közös, de hamar túljutottam ezen is. Jön a következő munka, a következő film és különben is, a film alapvetően a rendezőé. Hogy elkerüljem az ilyen helyzeteket, elhatároztam, hogy a jövőben az lesz a legegyszerűbb, ha magam vagyok a rendező és ha lehet, az operatőr is. Tudtam előre, hogy nem lesz egyszerű. Azt is tudtam, hogy lesznek kemény vitáink, kemény alkotói csaták, de majd valahogy meggyőzőm magunkat, magamat – gondoltam. De hogy milyen küzdelmes, göröngyös és ugyanakkor gyönyörű pályára léptem, arról fogalmam sem volt. A kérdés számomra azóta is: hogyan lesz az álomból valóság, a valóságból álom. Az én álmom milyen utat jár be, amíg a néző számára katartikus élmény, ha kell, álomszerű varázslat lesz a végeredmény.
Kléh János: A szolnoki művésztelep
Vaszary János: Piac
Az élet és a művészet örökös változás, sőt, az élet változásaira a művészet gyorsabban reagál, mint a társadalom, ennek legdöbbenetesebb bizonyítéka a kafkai látomás. A formabontás tehát nem minden esetben öncélú kísérletezgetés, mint arra a Kafka előtt évezredekkel alkotó Aiszhkülosz a példa, aki bevezeti a második színészt, ezzel létrejön a drámai dialógus. Jahoda Sándor a paradoxonnal, mint látásmóddal keresztezve a nagyformából kiszakított dialógustöredékeket, önálló műfajt teremt, amelyhez persze nélkülözhetetlen sajátos, fanyar humora is.
„– Jó reggelt kívánok, polgármester úr! Szabad érdeklődnöm, mit csinál az én kertemben?
– Nem látja? Gyomlálok.
– De miért nálam? És egyáltalán: hogy jutott be?
– Hogyhogy hogy? Kulccsal.
– De honnan van önnek kulcsa az én házamhoz?
– Már miért ne lenne? Mától az enyém a ház, a kert és a kinti föld.”
Jahoda Sándor jár-kél a városban, buszon, villamoson, gangon, hivatali helyiségben vagy orvosi rendelőben hallgatja az embereket, és ha nem akar kimozdulni, csak bekapcsolja a tévét. Jegyzetfüzet a zsebében, mint egy XIX. századi írónak, de csak e gesztus a múlté, mert Jahoda ars poeticájának sarkköve, hogy mai emberekhez mai módon kell fordulni, vagyis azokkal a szavakkal, amelyeken szólnak. Ekképp kiformálódik egyfajta metanyelv, s ha valaki abban saját fordulataira ismer, döbbenten észlelheti, hogy a privát nyelvek olyan társadalmi kommunikációvá állnak össze, amely ellenkultúrát is előjelezhet. Vagy legalábbis a jelentéstartalmak kifordulását önmagából. Olyan, biztosnak hitt fogalmak kezdenek lebegni, mint szerelem, házasság, munka, becsület, együttérzés. Miközben látszatproblémákkal foglalkozunk, valahol a társadalom mélyén akár milliók élhetnek kétségbeejtő helyzetben:
„– Hú, ennyi pénzt…
– Holnapután karácsony van. Vegyünk fát!
– Karácsonyfát, anya?
– Ne beszélj butaságokat, Benőkém! Hol kapsz te ennyi pénzért karácsonyfát? Nem. Tűzifát. Meg gyertyát…
– Meg nekem ceruzát…
– Benőkém, ha jó leszel…
– Jó leszek! Becsszó!
– Akkor… talán… karácsonykor minden lehetséges…”
Mintha csak tegnap írták volna a Mindennapi kenyerünket… Jahoda Sándor persze nagyító alá helyezi azokat is, akik felelősek a szociális tragédiákért, vagy legalábbis hedonizmusukban a legkevésbé sem törődnek azokkal:
„– Tehát, képzeld, azt mondta, hogy a vacak libamáj kétszer annyiba kerül, mint tavaly…
– Elképesztő! És öt személyre számítva, az annyi, mint…
– De ne félj, kib...ott velük
– Hogy?
– Hogy hogy? Átruccantak a horvát tengerpartra, mert ott átszámítva párszáz forinttal olcsóbb, mint idehaza. Van ám ott ész!
– Tényleg, a Béla mindig is egy okosagy volt.”
A paradoxon paradoxonja nem a valóság? De mi a valóság? Mitől szegényebb egy ország? Attól, hogy milliók élnek a létminimum alatt a felkapaszkodás, a munka világába való bekapcsolódás és a társadalmi segítség legcsekélyebb esélye nélkül, vagy attól, hogy még az ő számukat is felülmúló tömegemberek szorulnak arra, hogy megszervezzék a szabadidejüket és azt, ha tartalommal nem is, de olcsó szórakoztatással töltsék ki?
„Ma egy hagyományos magyar ételt gondolok újra. Talán kitalálták már… igen, a gulyáslevesről van szó! Nos, amitől egy kicsit más lesz, azok az alapanyagok. Libazsírban pirítok zsenge, durvára vágott újhagymát, mint látják, és csirkealaplében pácolt szójatömbből kockázott szója lesz maga a hús. Isteni finom lesz, meglátják, mindenki ilyet akar majd enni!”
Persze az előkészített, megdolgozott közönség számára a politika sem más, mint üres szórakozás, hol vannak már az osztályok, az öntudat, a cselekvési programra való igény? Médiumcsoportok vették át a pártok szerepét is, amelyek kielégítik a szavazók helyébe lépett, de még szavazattal bíró nézők show-éhségét.
„Az a kormány terve, hogy minden településen, vagyis mind a 3600 településen legyen legalább egy akkumulátorgyár – vagy összeszerelőüzem, a nagyobb városokban, vármegyeszékhelyeken, és a vármegyei jogú városokban pedig – akár több is. Mi kell még? Határ a csillagos ég, kérem! Minden évben, az összes GDP-nk száz százalékával támogatjuk a hazánk fölvirágoztatásának szándékával itt megjelenő külföldi befektetőket, hogy ismét nagy nemzet legyünk. A legnagyobb! Emellett, nem mellékesen egymillió új munkahelyet teremtünk. A liberális-bolsevista-genderlobbisták-zöldikék, és azok a hőzöngve tüntikéző százezrecskék-milliócskák mit se számítanak.”
Elkeseredésre persze semmi ok, ha kiábrándítónak tartjuk a szociális viszonyokat, a társadalmi szolidaritás alacsony mivoltát, a politikai visszaéléseket, gyönyörködjünk a sportban, ott férfias módon, mintegy a természet erőit magukon átengedve mérkőznek meg egymással a küzdőfelek.
„A középkezdést a vendégcsapat, a Törtetés FC. végezte el, és már törtetnek is az ellenfél tizenhatosának irányába… Vecsics tör be a tizenhatoson belülre, a honosított szerb csatár, de a védő, N’go szerel, átpasszolja Valdeznek, aki kicselezi a szélső Ali Dzsamalt, és tovább passzolja Celim Sikernek, aki már megy is… azaz, hogy ment volna, mert Bukulele, az Urizál középpályása szemfüles volt, és becsúszva szerelt… bedobással jöhet a Törtetés... (bekiabálás az egyik oldalról: CIGÁNYOK, CIGÁNYOK! – rögtön válaszol a másik lelátó: KÖCSÖGÖK, KÖCSÖGÖK!!; [...] újabb bekiabálás, irtó hangosan; ezúttal mindkét fél részéről: BUZI EMELESZ, BUZI EMELESZ!!) … szerencsére, hogy a játékosok egyike se tud egy szót sem magyarul…” (Jahoda Sándor: Bankok városa, újabb dialógusok, Hungarovox, 2024)
Botos Sándor: Tabán
Ősök és hősök
Török Nándor költőnek ez a verseskötete, immáron a hatodik. Egyszerre ambiciózus és ötletes a könyv – mint matéria. Merész és ugyanakkor – mondhatnám mai csúnya szóval: – bevállalós. Ugyanis az évtizedekkel ezelőtt kiadott nagy lírai sorozata az Európa Könyvkiadónak, a Lyra Mundi, (tudomásom szerint) már nem ad ki ezen sorozatból újabb kötetet. Nos, Török Nándor viszont megjelentette a sajátját, mintegy a sorozat részeként. El kell ismerni, hogy szép, jó kiállású a könyv. Külalakra, külbecsre akár díjat is nyerhetne. És kb. akkora méretű és terjedelmű is, mint a Lyra Mundi-sorozat kötetei. Ám a lapok itt nem sárgák és nem vízjelesek.
Az igényes borítókép és az illusztrációk Pintér Miklós alkotásai.
A költő maga vallja: „A kötetben felbukkanó költők és a költeményeik szerelmes szereplői mind-mind hősök voltak. Az ókortól napjainkig. Szapphótól Lesbián keresztül Tatjánáig, Catullustól Dantén keresztül Balassiig és még tovább. A szerelem hősei voltak, akik mind csak boldogságra vágytak…” Hogyan is kezdődik az Odüsszeia? Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott… Bizony, Odüsszeusz a szerelem hőse is volt.
Nem újdonság, hogy ne mondjam, viszonylag gyakori jelenség az irodalomban, hogy a mindenkori költők régebbi „kartársaik” bőrébe bújnak, átvéve stílusukat, formájukat, mondanivalójukat, sőt, Múzsájuk nevét. Török Nándor is hozzátette a magáét ehhez a sodorhoz – mint ez a kötete is bizonyság rá. Például „Balassiként” és „Balassihoz” így ír: „dalod se volt zsoltár, gyakran duhaj voltál, / de nem feled a szebb nem, / száz versedben a kegy, mit ma is elvár nem egy / kétezer s huszonegyben.” (59.) Az utolsó sor nem a véletlen, egyszeri eset, ugyanis a költő az összes versét a kötetben – dátummal látta el. Tehát ehelyütt a vers alatt ez áll: „2021. május”.
Kissé olyan ez a kötet, mint egy antológia, de azért mégsem. Török Nándor írta az összes verset. Egyet kivéve. Egy kortárs – és igen neves – költőtől, Baranyi Ferenctől olvashatjuk a Hajsza című 1958-ban írott versét, mégpedig a 15. oldalon. Szintén Baranyi Ferenctől olvasható a kötet elején található Vallomások évezredei című bevezető írása, melyben – többek között – ez is áll: „(…) Török Nándor szerelmes versei megrendítően őszinte vallomások. (…) / És mindezt mesterfokon.” (8.)
Valóban, jól beleásta magát a szerző az adott kor költészetébe, történelmébe, mítoszaiba, stílusába és – mondhatni – a nyelvébe. Vegyük például az egyik „Szapphó-s” versét: „Oroztatok csókot oda-vissza gyakran, / mesteri volt nyelve, sohasem tagadtad, / közös gyönyörökben lobogott a katlan…” (138.) Vagy egy másik versében: „(…) csókok morzsái hullottak egyre, / rá a szemedre, rá az öledre” (33.)
De Török mégis ma él. Erről többször is bizonyítást nyerhet az olvasó e versek olvasásakor. Például itt: „Sorsodról döntöttek olümposzi szinten” (142.); vagy ehelyütt: „Istenek harcában Érosz lett a nyerő” (147.) De sokszor az ellenkezője a jellemző. „Régies” nyelvhasználata miatt: – „(…) a strázsáló Hold irigyli tőlünk / összefont testünk életmelegét” (19.) – nem gondoljuk annak a forradalmár költőnek, aki – úgymond – meg kívánja újítani a költészetet.
Dicsérhetjük azonban a költőt formavilágáért, rímeinek igényes tisztaságáért, őszinteségéért, bátorságáért – hogy még ma is van bátorsága szép verseket írni. Valóban nagy merészség kívántatik ehhez. Szemben úszni az árral? Azértis! (Török Nándor: Ovidius és a szerelem hősei, versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2024)
Csipetnyi bazi nagy versek
Barna Róbert költőnek, írónak ez évben jelent meg a harmadik verseskötete, 1x1 címmel, melyet a Hungarovox Kiadó adott közre. A szerzőnek a kétezertízes években (2010-ben és 2015-ben) két regénye is megjelent. Utána pedig két verseskötet.
Az 1x1, mint cím, első látásra – mondhatnánk – „egyszerű, mint az egyszeregy”, mégis mágikus. Az első verseskötetének a címe: 77. Ebben az az egyszerű, hogy éppen 77 éves volt a költő a kötet megjelenésekor. És mágikus szám. Akár a következő, fekvő nyolcas című versesgyűjtemény, mely mintegy a végtelent foglalja magába. Ám korántse higgyük, hogy csupán a kötetcímadásokban merül ki a mágia. Barna Róbert verseiben is – mágus.
Azzal együtt, hogy a cikluscímek is egyszerűek (mint a pofon): reggel; délelőtt; dél; délután; este; és éjszaka, világosan érthető, hogy itt többről van szó. Egy alkotó az életről, egy ember életéről vall – versekben. A kötet a nyikorog című verssel kezdődik: „(…) a sötétbe zárt / mesének / vége // az éjszakáról / leválik a héj” (7.) Végig, következetesen megőrzi a központozásnélküliségét az egész könyv. Sőt, a nagybetűségnélküliségét is., továbbá nélkülözik a ritmust és rímet is. De, aki azt hiszi, hogy a művészi szabadvers lefutott pálya, az határozottan téved. A központozás hiánya még jót is tesz ezeknek a verseknek: több dimenziót nyit(hat)nak meg az olvasókban. Másrészt játék ez, hiszen az alkotás folyamata – mondjanak bármit a komolykodók – játék. Természetesen súlyokkal. Egyensúlyozás. Ezért válhatott A pokol tornászává Barna.
„egy tükörfigura / használ engem / azt játssza / hogy azonos velem” (10.) E versek egyszerűsége és természetessége nem nélkülöznek bizonyos rafinériát sem. Egyszerre véresen komolyak és ugyanakkor játékosak is. Barnáról elmondhatjuk: komoly játékos. „egyetlen történés / egy szúnyog / percegést játszik / a zajt karmolja // halk zizegés // felfeszíti a szemhéjakat // ez már a ma // mi lesz még ezután?” (8.)
Mintha tényleg lenne egy folyamat lenne: „egy semmilyen leszáll / siet és leér // a portás / és kinyitja a reggelt” (12.); „kinyitom az ablakot / kinézek a valóságba / visszafordítom a fejem” (13.). Mit is lehet kezdeni a valósággal? Ami Petri szerint eleve egy obszcén szó. Hát például leírni. Megírni. Átírni.
Érdemes felidézni a fölidézés című verset, teljes egészében: „fölívelés / érintett ég // fekve repülök / kiszabadultam // ez már a képzeletbeli // a valóság / a szárnyam alatt” (102.) Többek között észrevehetjük azt is, hogy Barna a kis versek nagy mestere. Semmi prózai hömpölygés, semmi felesleges. Az van, ami van. Tömörség. Szikárság. Súly. Evidencia.
Már az éjszakában vagyunk: „a hiányom / kiállítva” (96.); „a szabott időre kapott / elröppent” (98.), és mégis, a ciklusnak, sőt a kötetnek is a legutolsó versében így fogalmaz a költő: „a sodrás ellen / hajtok / a messze farvizén // merítek / lököm / magam // még mindig / ugyanott vagyok” (112.), hogy az az érzésünk, mintha az éjjel soha nem érhet véget; vagy mintha ennek a versnek soha nem lehetne vége; és mintha a vers megállítaná az időt; vagy a halált, és kimerevítené öröklétté a pillanatnyi létezést.
Mi egyebet tehet egy költő, egy vers, sőt egy verseskötet? Teljesen mindegy, hogy kötött vagy nem kötött a vers, ez a varázserő, ez az örök. Barna Róbert megtette a magáét. Most már jöjjön az, amire a rómaiak azt mondták: Minden könyvnek megvan a maga sorsa.
Az 1x1 elindult a maga útján. (Barna Róbert: 1x1, versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2024)
Álszemérmes olvasóknak nem ajánlom
– Gyárfás Endre: „Élt egy szajha Sydneyben”
Mert bizonyára föl fognak háborodni, pedig manapság az interneten már olyan tartalmakhoz is hozzáférhet bárki szinte alsótagozatos kortól, amelyekhez képest Gyárfás Endre limerickjei és egyéb versei ártatlan tréfálkozások csupán. A szerző új kötete ugyanis nagyobb részében limerickeket gyűjt csokorba, az angol költészetből elterjedt limerickre pedig általában jellemző az ironikus és pajzán hang. Másik jellemzője a bonyolult és rendkívül kötött strófaszerkezet, ami miatt a költők gyakran szellemi erőpróbának is tekintik az írását.
A limerick öt sorból áll, az első, hosszabb, sor végén egy (általában női) névnek vagy városnévnek kell állnia. Gyárfás Endre minden esetben városnevet használ a kötetében. A második, szintén hosszabb sor végének rímelnie kell az első sor végével. Ezután két rövidebb, egymással szintén rímelő sor következik, majd ismét egy hosszabb sor, amelynek vége összecseng az első két sor rímeivel. De egy példa minden leírásnál többet mond:
Volt egy vigéc Winchesterben.
Bosszankodott: – Nincs ez rendben.
Kerülnek a misszek:
megtudták, hogy viszket,
amit kaptam Manchesterben.
Gyárfás Endre világkörüli utazásra invitálja olvasóit azzal, hogy valamennyi földrész városaiban talál témát limerickjeihez. A kötet címe egy ausztrál témájú első sorára utal. De íme egy „amerikai” változat:
Élt három hölgy Hollywoodban
Megbíztak a palijukban
Hála szép keblüknek
vászonra kerültek.
(Vízszintesre, mint megtudtam.)
Bár kevésbé pajzán, de nem kevésbé humoros a kötet többi mini-ciklusa sem. Farsang idejére való olvasmányok ezek. Az első „Janus Pannonius magyarul írt” versei tartalmazza, amelyeket, mint a költő írja, egy visegrádi ásatáson „aluminium tokban” talált meg.
Ez a gyárfásendrei Janus Pannonius így „próbálgatja” a hexametert:
Szépen hangzik a hexameter magyarul, no de lesz-e
versmondó, aki meg nem toldja, nem is rövidíti?
De nem csak hexameterekben adja közre a Janus Pannonius-i ihletésű verseket, valósággal tobzódik a versformákban, mintha külön élvezetet szerezne neki, hogy a legkülönbözőbb módokon kipróbálja formateremtő művészetét. Azért akad itt is tréfásan kétértelmű versike, például a Katalinra, aki egy mulatságban Diánának öltözik című. Ebben a vadászat istennőjének öltöző hölgyet arra figyelmezteti, hogy maga is könnyen áldozattá válhat:
FigFigyelmezz a nagyvadakra,
Kiváltképp a fegyverükre!
Többször találnak beléd ők,
Mint ahányszor beléjük te.
A kötetet az Epigrammák ciklus zárja. Ez a mindössze három oldalnyi, nyolc epigrammát közre adó, igen szellősen tördelt rész a kötet talán legerősebb írásait tartalmazza. Ha az előzőkben, bár szellemes és szórakoztató, helyenként bravúros, de gondolatilag nem különösebben mély költeményeket találhatott az olvasó, itt megváltozik a helyzet. Ezek a három-hatsoros költemények is humorosak, de más ez a humor! Társadalomrajz, társadalomkritika néhány sorban, nevetünk, amikor elolvassuk, d ez nem a jókedv vidám nevetése, inkább a szatíra kesernyés mosolya, mint a Föld című epigrammában:
Annyi a földed, hogy megművelni se tudnád.
Ám kitől elvetted,
majd robotol teneked.
Hasonló társadalomkritika jellemzi a Mechanika című epigrammát:
Hurrá, megszabadul terhétől végre az Állam.
S lám hova lesz a teher?
Rád és rám nehezül.
Pajzán limerickek, magyar nyelvű vidám Janus Pannonius-utánzatok, szatirikus epigrammák, olyan ez a kötet, mint egy színes kaleidoszkóp. Amikor az olvasó a 73. oldalon kénytelen abbahagyni az olvasást, sajnálja, hogy már nincs tovább… (Gyárfás Endre: „Élt egy szajha Sydneyben. Hungarovox Kiadó Budapest 2024)
Zoknikutya kalandozásai Szolnokon
– Mesés városnézés gyerekeknek
A Kalandozások Szolnokon című könyv főszereplője Zoknikutya, egy kedves játékfigura, „aki” gazdája zsebében útra kel, hogy felfedezze a várost és elmesélje a látottakat az olvasás örömével mostanában ismerkedő ifjú olvasóinak. Négy „szülője”, Barláné Kulánda Krisztina, Széplaki Szilárd és Tőkés Ágnes a kiadó Damjanich János Múzeum munkatársai és Nagy Katalin Matild grafikusművész.
A körút (hol is kezdődhetne máshol?) a Damjanich János Múzeumban kezdődik, és ugyanott ér véget, ám közben Zoknikutya akit, mint neve is utal rá, egy kitömött zokni felhasználásával segítettek világra, gazdája zsebéből alaposan szemügyre veszi a látnivalókat.
Az út kalandok sorozata. A Kossuth-téren, a város főterén kezdődik, ahol „Egyszer csak vízsugarak csaptak föl a földből”, majd a Tisza partján folytatódik, ahol Zoknikutya (és az olvasó) megtudja egy régi monda felidézésével, hogy miért volt olyan kanyargós a Tisza a szabályozása előtt.
A Tisza és Szolnok összeforrott, nem véletlen, hogy mennyi mindent neveztek el a folyóról a városban, többek között hidak nevében is szerepel. Van Tiszaliget, van Tisza Szálló (bár most éppen zárva).
A Tisza partjáról a színházhoz vezet az út, az olvasó megtudja, ki volt Szigligeti Ede, a színház névadója. Hosszabb séta után egy kisebb folyóhoz ér Zoknikutya és a gazdája, ez a folyó a Zagyva, amelyről viszont cukrászdákat neveztek el, ezek nevezetes süteménye a habos isler, mint szolnoki specialitás.
A Zagyva partján van a több, mint 120 éves Művésztelep, amely rövidebb-hosszabb időre vendégül látta a magyar festészet sok neves alkotóját, és ahol ma is több neves festő dolgozik. De már a 19. század közepétől szívesen jöttek festők Szolnokra, vonzotta őket az alföldi táj. A Művésztelep az egykori szolnoki földvár helyén épült, amelyből, mint a földvárakból általában, nem sok maradt az utókorra. Zoknikutya ízelítőt kap a vár történetéből, majd a séta a Művészteleppel átellenben a Zagyva túlsó partján, a Tabánban folytatódik, amely a város legrégibb része, girbegurba utcái, apró házai miatt egykor a festők kedvenc témája volt. Ma modern épületek állnak az egykori nádtetős, vertfalú házak helyén. Egy megőrzött eredeti épületben kapott helyet a Tabáni Tájház, amelyben az egykori városrész emlékei láthatók.
Innen a vasútállomásig elég hosszú az út, és sietős gazdája Zoknikutyát mélyen a zsebébe süllyesztette, nehogy kiessen a nagy sietségben. Amikor újra kikandikálhatott a zsebből, egészen más világ fogadta: a modern állomásépület és egy 24 emeletes toronyház, amelynek tetején csillagvizsgáló van.
Szolnok és a vasút összetartoznak, a város sorra kinőtte egykori vasútállomásait. A legújabbat 1975-ben, a város alapításának 900. évfordulójára adták át. Az ószolnoki vasútállomás helyén létesült 2016-ban a RepTár, azaz a repülőmúzeum, amely Szolnok egyik nevezetessége lett. A vasútállomástól visszafelé a sétálók útjába esik az Aba-Novák Agóra Kulturális Központ a város jelentős művészeti-kulturális centruma, amely koncerteknek, előadásoknak, kiállításoknak ad otthont, és amelyben sokféle népszerű klub működik. Nevét Aba-Novák Vilmosról, a neves festőművészről kapta, aki sokáig rendszeresen dolgozott a Művésztelepen.
Zoknikutya és gazdája útja a vége felé közeledik, amikor újra a Kossuth-térre érnek, és a városháza falán megpillantanak egy márvány emléktáblát, amely arról tudósít, hogy 1848-as toborzókörútja során itt mondott beszédet Kossuth Lajos.
Izgalmas fordulat következik, Zoknikutyát majdnem elveszítik, de szerencsére egy ismerős megtalálja, és mivel a múzeum már bezárt, magával viszi, hogy másnap visszavigye a gazdáinak.
A séta ugyanis a következő napon folytatódik. Hőseink első útja a Szolnoki Galériába vezet, amely az egykori zsinagógában kapott helyet. A háború alatt az üldözések és deportálások miatt megfogyatkozott és elszegényedett hitközség nem tudta felújítani a romos épületet, amelyet a város megvett és felújíttatott. Az ország egyik legszebb kiállítóhelye lett.
A galériától az út a Tiszavirág gyaloghídon át a Tiszaligetbe vezet. A híd onnan kapta a nevét, hogy alakja kitárt szárnyú tiszavirágra emlékeztet. Közepéről a zsebből kikukucskáló Zoknikutya szemei elé gyönyörű kilátás nyílik a városra és a Tiszaligetre. Itt van többek között a jelenleg felújíás alatt álló termálstrand, a Vízilabda Aréna, a Városi Sportcsarnok és a debreceni egyetem szolnoki campusa. De a Tiszaliget önmagában is kellemes hely, egyetlen hatalmas park várja itt a természetbe vágyó sétálókat.
Az út ismét egy hídra kanyarodik, ez a városi Tisza-híd, amelyről szintén nagyszerű a kilátás a Tisza két partjára és a városra. Hőseink elsétálnak a megyeháza és a Szolnok híres fiáról, Verseghy Ferencről elnevezett könyvtár mellett. Itt Zoknikutya (és az olvasó) megtudja, amit a legtöbb szolnoki tud, hogy Verseghy volt a Marseillaise első magyar fordítója, nevét gimnázium és park is viseli a városban.
Az út most már végérvényesen a végéhez közeledik. Zoknikutya és gazdája visszaért a múzeumhoz. „Mire feleszméltem, újra annál a hatalmas faajtónál találtam magam, ahonnan nem is olyan régen kilépett velem első sétapartnerem.” – mondja Zoknikutya, aki a múzeumban találkozik alkotójával, majd az egész csapat összeül egy derűs csoportképhez.
A Kalandozások Szolnokon című és Mesés kalandok Zoknikutya szemével alcímű, alig ötven oldalas, külsejében és tartalmában egyaránt színes könyvecske méltán kapott múzeumpedagógiai különdíjat. Érdekes, újszerű vállalkozás, fölkeltheti kis (és nagy) olvasói kíváncsiságát, hogy személyesen is bejárják a „főhős” útját, így szerezzenek tapasztalatokat a városról. (Kalandozások Szolnokon, Barláné Kulánda Krisztina, Széplaki Szilárd, Tőkés Ágnes, Nagy Katalin Matild grafikusművész. Damjanich János Múzeum, Szolnok kiadása)
Pongrácz Károly: Pecázók a folyóparton
Pólya Tibor: Falusi örömök télen
Pólya Tibor: Falusi mulatozás télen
Pólya Tibor: Tél
Pólya Tibor: Szolnoki vásár