A látott dolgok szerkezete
Szeretettel köszöntjük születésnapján a 87 éves Köves Istvánt
Majd egy éjszaka leemelik a szobrokat,
járó motorral várakozó teherautókra emelik,
megkérgesedett ponyvákat dobnak a platóra,
és senkinek sem mondják, hova lesz a fuvar.
Akkor aztán, hogy már hajnalodik párásan,
előbukkannak a gyulladtszemű várakozók,
és akár Lehár idején a bécsi sétálóutcákban
a mindig mindent idő előtt tudó suszterinasok,
fütyülni kezdenek egy táncba hívogató dallamot,
gúnyosan, trillázva, messze hangzón,
s arról tudni lehet, most már hazajönnek,
hazaengedik mind. Mennyi tér lett,
milyen szárnyas és friss méz illatú a levegő!
Él még, kell még valamire a régi igazság,
a kitudható, a még élhető és megérthető,
az elmondható és a megszenvedett?
Mi szól delente, most, hol már nincs harang?
Azzal, hogy átéltem, jogot váltottam arra,
hogy elmeséljem, élek, ahogy vágyom?
Kertkapumban csak kifelé vezet lábnyom.
Jó lenne kedvenc kocsmám teraszán
báván bámészkodhatni a poros jövőbe,
várni a csámpás léptű felszolgálóra,
pontosabban: fenét sem érdekli a csámpás,
inkább csak a szomjazott italra várni,
közben bizonyos rímes, időmértékes
sorokat jegyezni a kutakodó utókornak,
de már rég nincsenek kedvenc kocsmák,
jövő sincs, se poros, se portalan,
nem zeng se románc, se óda, se szonett,
érthető lett a világ, buzgón értékkövető,
kötelet nem csak kötéllétrához fonnak,
kötetlen születnek mától kezdve a versek,
s le vannak szarva mind, a fel- és a kiszolgálók.
Vállamat mesterek veregették,
s lám, mire vittem, magam magam,
az aki vagyok, jobb, rosszabb, ki tudja,
nem lehet az, aki nemrég még voltam,
vagy aki leszek siratva, kiterítve,
holtan, búcsúztatva, meghatottan,
ezért is hát nagyon kell lenni most,
maradéktalan, tövig vágni a nádat,
ne maradjon ürítetlen pohár utánad.
Föltépi mellén a trikót ez a nyár,
őrjöngenek a galambok,
a mályvákat tépik kimeredt szemmel,
megindult egy kifosztott nemzedék,
azon törik büszke-szép fejüket,
hogyan kellene meghalni szépen.
Nem illik sürgetni a tolvajléptű véletlent,
sőt, talán nem is lehet. Jön, majd ha akar.
Várni azért lehet, akár szomjazva áhítozni.
Néha. Hetven-, nyolcvanévesen is, akár.
Bukfencezve fölbukó fehér nyúlként
a verdeső vérétől rozsdásodó avaron.
Ez már a hosszú célegyenes, gondolom,
látható, tudható minden jó előre.
Elszámolás, leltár, számvetés ideje.
Végül is minden az időről szól idele,
nem a vagyonról, nem a hatalomról.
Igen, az idő, a meg nem vásárolható,
a tékozolható, de vissza nem szerezhető.
Már akárhogy telik, mindig csak múlik.
Feltartóztathatatlan lépdel, s egyre fogy,
amíg rengetegnek tűnik, akkor is kevés.
Ez már a hosszú célegyenes, gondolom
magabízón, itt már ritka a meglepetés,
többnyire beletörődés, örökölt rutin vár
mindannyiunkra, és kínkeserves nevetés.
és csak egyre nőtt tovább tovább
akár a megölt őrszem körme haja szakálla
az undor az iszapos nyákos eltántorító gyomorforgató
mindentől és mindenkitől aki ott volt aki
tette aki nézte aki hagyta aki tűrte viselte
a jármot a szolid kényszert majd a bikacsököt
s csak fölnyögött nagy néha de nem kiáltott
és csak álmában őrzött titkon egy jobb világot.
A látott dolgok szerkezete
mottó: Majakovszkij azt üzente…
Fiúk, olyanok vagytok, mint a körömgomba.
Először voltak a komcsik.
Meg az oroszok.
Aztán a csuhások,
a kisgazdák,
a szadeszesek.
Meg az emdéef
Ibolyástól.
A bankárok,
a spekulánsok,
a seftesek.
A cigányok,
a melegek,
a színesek.
A nyomorékok
és a nyomorultak.
A leszázalékoltak
és a folyóba fúltak.
A nyuggerek
és a panelprolik,
A filozófusok
és az újdondászok,
Brüsszel, Mer kell,
fél Európa,
aztán hegyibe Amerika,
az egész USA,
a jogászok,
a jogvédők,
meg a bírák,
a birkák
és a bőrrák,
az emigránsok
és a migránsok,
a civilek,
az alapítványok,
a jófiúk
és a rosszlányok,
trafikosok,
kéményseprők,
off shore lovagok,
környezetvédők
és műemlékesek,
hajléktalanok
és munkanélküliek,
ki ne felejtsem,
meg a drogosok –
mindig csak ők,
meg, ők,
meg ők,
sohase ti,
okos okosok.
Fiúk,
most ki a soros?
Hullhat eső,
hullhat bomba,
Fiúk, trottyosok,
tényleg olyanok vagytok,
mint a körömgomba!
Városkép
a vershez nem sok igazán nem sok illat
elég egy fura esőre hajló méla délután
rosszkedv csipetnyi amikor talán ki tudja
a vershez nagy általában eléggé sok minden
bár néha meg nem sok kell jelzős apróságok
alig érthető jelentéktelen jelek semmiségek
mint ez a kornyadó virágcsokor az asztalsarkon
már most mintha önmaga múló emléke lenne
amivel valamit mégiscsak kezdenem kell mert
az akinek szántam most már biztos nem jön el
s ezért dühösen olyasmiket gondolok róla felőle
amiket holnap magam is szégyelleni fogok
nagyon és meg is bánok s nyelek kininkeserűt
amikor az értetlenkedve bámuló gyászolók
sorfala előtt baktatok a fagyhideg ravatalozóba
s a markomba fogott gyertyafehér rózsacsokorhoz
szorítva viszem majd ezt az addigra sárgára koptatott
bánatos tegnapelőtti gyöngyvirágcsomót is bénán.
Köd ült a kert ölén,
lámpást lóbált a lomha virradat,
s ígéreteivel tovaiszkolt idén
a léha március is, kacarászva.
Állsz háttal a könyvespolcsorfalnak,
háttal a szobának, mindennek,
háttal megveszekedett múltadnak,
ahogy egy idegen házban
tapogatóznál a villanykapcsoló után,
bizonytalanul reménykedve,
mint akit nem vár se trón, se bitó, melletted
háztól elvert kutyaként kullog a tisztesség.
Egyetlen esőcsepp a viaszos orgonalevélen
elég, hogy tükörfényét szemedbe villantsa:
A jövő, a bársonynyelvű ígérgető, lám, elmúlt.
Augustus, az első polgár bölcs és jeles férfiú volt, aki bölcs és jeles férfiúkkal vette körül magát, mint M. V. Agrippa vagy G. C. Maecenas. Előbbi, az uralkodó barátja, a kitűnő hadvezér hadsereget szervezett, hogy a párturalomtól szorongatott államot felszabadítsa, és Iul. Caesar gyilkosainak istentelen tettét megtorolja. Hadvezéreként diadalra vezette a légiókat Philippinél, a perusiai háborúban és Dalmáciában. Új kikötőt építtetett Baiaeban, ahol sorra magasodtak az új hadiflotta büszke gályái, s az egységek kitűnően kiképzett, jól – és rendszeresen fizetett – harcosokból álltak, akikben lobogott a harci kedv, szemben a Szicíliát és a Tirrén-tengert rémületben tartó Sex. Pompeius kalózvezér, majd a Birodalom keleti felének diktátora, M. Antonius sokszor kényszerből fegyvert ragadó embereivel. A légionáriusok is belefáradtak a tizenöt év óta tartó polgárháborúba, hogy római rómait gyilkoljon ahelyett, hogy barbár nemzetek sorát törné le, hogy azután a birodalom jótéteményeiben részesítse, így Agrippa zászlaja alá fogadta mindazokat, akik letették a hűségesküt a princepsre. A jelentkezők száma ugrásszerűen megszaporodott, midőn nyilvánosságra került a tisztes római családból való nejétől elvált Antonius végrendelete, amelyben rögzítette, hogy Cleopatrával, az egyiptomi királynővel együtt temessék el Alexandriában, s – ha ez még nem lenne elég – a tőle születendő gyermekeit nevezte meg örököseiként. Micsoda elfajzás! Rendelkezhet így egy polgár? Hát Rómát idegen uralom alá akarják hajtani? A felháborodott tömeg egy emberként követelte, hogy vonuljanak az áruló ellen.
Áruló vagy tévelygő? Agrippa tűnődve fürkészte az Actiumi-öböl előtt felsorakozó hajórajokat. Ellenfele tapasztalt katona. Szinte felkínálja neki a komor hadigályák harcvonala mögött várakozó aranyozott orrú, színpompás, díszítményektől ékes vízi alkalmatosságokat, amelyek gazdag zsákmánnyal kecsegtettek – az egyiptomi királynő hajóit. Ám ha elfogadja a kihívást, beszorul Antonius úszó erődítményei közé, holott háromevezősorosaival gyors manőverezőképesség révén kerülhet fölénybe. Végül Antoniusnak fogyott el a türelme, Eolus fuvalmainak érkeztekor vitorlát bontott, hogy egyenesen a vele szemben álló Agrippa flottaegységének rontson. Hamarosan több tatfedélzet is égnek meredt, az egymás mellett elsodródó hadigályák ripityára törték az evezőket, péppé zúzva persze a hozzájuk láncolt evezősöket is, a csáklyákkal egybekapcsolt fedélzeteken közelharc bontakozott ki a légionáriusok között, az árbocokra felkapaszkodott parittyások kőzáport zúdítottak a nyakukba, katapultált tűzgolyók csóvái rajzoltak íveket a levegőben, pattogtak, szikrát szórtak a lángoló deszkák, kesernyés szag terjengett. Agrippa ámulatára a lassan szétterjedő füstön, mint kapuboltozaton át Cleopatra pompázatos flottája evezőktől és széltől hajtva, komoly zavart keltve az őt védő nagy gályák között, déli irányban elmenekült. Ha azt is látja, amint Antonius otthagyja parancsnoki tízevezősorosát, és átszáll egy könnyebb járatú gályába, hogy asszonya után eredjen, bizonyára bólint: áruló.
A bölcs és jeles Agrippa igencsak nagyra értékelte a rómaiak vitézségét, akik, nem tudván, hogy Antonius már messzire jár a hadszíntértől, sőt egyre távolodik attól, rendületlenül kitartottak a posztjukon és meghaltak az ő ügyéért, mígnem hosszú órák múltán – mintha maga Oceanus elégelte volna meg a testvérharcot – a mind hevesebb hullámverés lehetetlenné tette az öldöklés folytatását. Antonius szárazföldön rekedt légionáriusai is elképzelhetetlennek tartották, hogy vezérük ne álljon élükre új diadalmakat keresve. A veteránok a philippi csatát, a régi köztársaság hívei feletti győzelmet emlegették, ahol Antonius oly rendíthetetlenül viselkedett esővel, faggyal dacolva, sőt még azon rossz hír vételekor is, hogy a tengeren megsemmisítették az Itáliából küldött erősítést, hogy végül Brutus, csapatai törettek meg, amint most – az akkori szövetségesek – Octavianus és Agrippa légióira vár a végzet, mert Caesar örököse csakis Antonius lehet. A centuriók még azután is harckészültségben tartották a sereget hét napon át, hogy a dezertálás ténye bizonysággá vált, végül a hegyvonulaton túlról megérkező, mindennél fenyegetőbb ellenfél, az éhhalál réme kényszerítette ki a győztesekhez való átállást. Így egyesült Róma birodalma.
A bölcs és jeles Agrippa ismerte a mondást, hogy minden folyik. Oceanus hatalmas áramlata ott köröz minden folyóban, patakban és lélekben. Antonius veresége és Egyiptom leigázása után dőlt az értékesebbnél értékesebb zsákmány Rómába. Agrippa azt tanácsolta, hogy a műkincsekkel ne a magánlakok pompáját emeljék, hanem közgyűjteményekben állítsák ki azokat, így az általa emeltetett Pantheonban, amelyhez fogható építményt addig nem szenteltek az isteneknek, hiszen – mint sokan vélték – csakis ők tarthatták meg hatalmas méretű, aranyozott bronzlemezekkel borított kupoláját, már csak azért is, mert belülről még nagyobbnak tűnik, mint kívülről. Akik a Mars-mezőre menet az első közfürdőbe igyekezve a test felüdítése mellett az égiekkel is kapcsolatba akartak kerülni, szívesen betértek ide. Agrippa ugyanis a tengerek uralma alá hajtása után – már consulságot viselt férfiúként – elvállalta az aedilisi tisztséget, hogy hivatalos minőségben remekmívű épületekkel gazdagítsa Rómát. A látványukkal is gyönyörködtető aquaeductusokkal a város fenségességének emelése mellett a vízellátást is javította, és a fürdőkultúra immár kevesek kiváltságából, illetve fizetett szolgáltatásból minden polgár részére elérhető juttatássá vált, amely a szűk sikátorok és zsúfolt bérházak lakói számára is a paloták örömét kínálta az örök városban.
A bölcs és jeles Maecenas, az uralkodó barátja, akiről tudni lehetett, hogy a polgárháború viharai közepette valahogy Róma leggazdagabb emberévé vált – Augustus és Agrippa után persze – nagy ismerője volt az emberi léleknek. Valahol a philippi és az actiumi csata közti idő fele táján a köztársaság augustusi rendszerének kidönthetetlen oszlopa lett, annak elfogadtatására és népszerűsítésére új eszközt kínálva: az irodalmat. A közfelfogás szerint az erényes rómaihoz nem illő művészet erősen elterjedőben volt a görögös műveltségre – és luxusra – vágyó polgárok körében. Maecenas nem sajnálva a pénzt, elkezdte maga köré gyűjteni a legtehetségesebb poétákat, akiktől az aktuális eszmék, Róma, mint világhatalom, a római béke, valamint az ősi erkölcs, a vallásosság és a hazaszeretet propagálását várhatta. Munkája nem igényelt különösebb fáradságot, hiszen ahol egy költőt támogatnak, ott hamar megjelenik száz másik. A kiválasztást ugyanakkor a már érdemessé vált mesterekre lehetett bízni, hiszen ők a virtus miatt nem fognak akárkit ajánlani. Így Gallus révén ismerte meg Vergiliust, aki a földosztás miatt éppen elveszítette a birtokát. Persze rögtön visszakapta, és nem is késlekedett annak az ifjú istennek – Augustusnak – dicséretével, aki Rómában lakik, és az egyszerű emberek nyugalmának védelmezője.
Vergilius rövidesen bemutatott Maecenasnak egy alacsony, köpcös fiatalembert, akit Horatiusnak hívtak. Egyszerű írnok volt az egyik római hivatalban, nem éppen előkelő polgár, egy felszabadított rabszolga gyermeke. De csak a kezdősorai! „Sokszor zúdult ránk kusza hóvihar már…” Horatius rögvest az irodalmi élet közepébe került – mert, hála a bölcs és jeles Maecenasnak, már volt irodalmi élet Augustus Rómájában –, hangját tovább tisztítandó, ki is menekítették az örök városból Tibur és Sabinum kies vidékére, ott pompás villát ajándékozott neki, ahová nem hangzottak el a Forum mindenkit megnyúzó ügyvédeinek védőbeszédei, az egymás alá kínáló árusok zsivaja, ahová, nem úgy, mint a Pompeius-színház árkádjai vagy az újonnan épült fürdők boltozatai alá, nem fészkelhette be magát a szemérmetlenség, a mindenkit megfogdosó hetérák és a trágár soraikat az emberek arcába böfögő zugpoéták.
A bölcs és jeles Maecenas palatinusi villájába sem hatoltak be e római hangok, és bővülő irodalmi körének tagjaiban, miközben vagy miután az ivóedényből a szájakba csorgott Falernum leve, fel sem merült, hogy mi is az igazi római hang, hacsak Maecenas fejében nem, aki mindig szolgálhatott jótanácsokkal. Vergiliusnak, aki rajongott a vidékért, a falu szépségéért és a pásztorok egyszerű életéért, azt javasolta, hogy írjon tankölteményt a földművelésről, hiszen Augustus az egyszerű erkölcsű itáliai parasztokban kereste rendszerének leghűbb támaszait. Horatiust olyan ódák írására kapatta, amelyek az ősi vallást és erényt hirdetik az elődöktől elfajzott római népnek. S még az elégiaköltő Propertiust is sikerült rávennie, hogy a keserű szerelem helyett politikai témákkal próbálkozzék, és kezdje meg a római hősmondák feldolgozását. Végül legnagyobb eredményeként könyvelhette el, hogy a birodalom dicsőségében a maga dicsőségére is ráismerő Vergiliust homéroszi hőseposz megírására indította a kegyes Aeneasról – Augustus mondai őséről –, akiben a római erkölcsök először megtestesültek.
Augustus nem csak bölcs és jeles férfiú volt, de végtelenül figyelmes és – szerény. Amikor észrevette, hogy minden hatalom a kezében összpontosul, haladéktalanul lemondott tisztségeiről, amit persze a szenátorok nem fogadtak el. Ezért hálából, miután Galliában és Hispániában is rendezte a dolgokat, maga és családja nevében áldozati és békeszertartást mutatott be, amelynek megható mozzanatait azután remekművű oltáron ábrázoltatta, persze csupán az oldalfalon. Homlokzati kapuzata mellett Aeneas, illetve Romulus és Remus mítoszát vésette egy-egy képbe sűrítve, hátfalán a teljes fegyverzetben ülő Róma istennőt, valamint az anyaként gondoskodó finom ruházatú Békét, ölében két kisgyermekkel, növények újszerű, már-már önmagában is érvényes mintázatával övezve. A carrarai márványból kifaragott építményt a messzi földről idelátogató szobrászok és kőfaragók is megcsodálhatják, így immár Róma mutathat irányt a görög mestereknek, hiszen a művészet fejlődése a gyönyörködtetéstől a kormányzat helyes politikájának bemutatása irányába mutat.
Augustus bölcs és jeles férfiúként azonban nem örvendezett az általa emeltetett békeoltárnak, mert a rómaiak sem örvendeztek annak. Legalábbis a titkosügynökök jelentései szerint nem. Nézd ezt a frízt, ennél tökéletesebb még Athénben sincs. Ez nem fríz, hanem ornamentika. A parthenóni, az a fríz. Az Akropolisz pároszi márványból készült, nem holmi carraraiból. Valahogy le kell szerelni a nép nyugtalanságát. Fríz, ornamentika puszta köztársasági gőg, mi más a szabadon görgő felhők alatt? Ám annak a terjesztése már hazaárulás, Augustus Caesar, hogy nevedben, egy Cornelius nevű centurio kardja markolatára csapva kényszerítette a szenátust, hogy válasszon konzullá, vagy hogy jogtalanul hozattad ki Antonius végrendeletét a Vesta-templomból. Íme, az elégedetlenkedők névsora, de cím és rang szerint is listáztuk őket. Ha kívánod, további… Augustus, a bölcs és jeles férfiú kézlegyintéssel elbocsátotta a titkosszolgálat főnökét, majd a tenyerébe hajtotta a fejét. Még jobban el kell magyarázni a rendszert az embereknek. Megint és újból tollat ragadni, mikor is tehetné azt a maga kedvéért, hogy befejezze a drámáját, amelynek első jelenéseit kiválónak mondták a szakértők. De hát neki nem a szórakozás, a színműírás a hivatása, hanem a közösség szolgálata.
Augustus, a bölcs és jeles férfiú alig emelte fel a tenyeréből a fejét, már sercegett a lúdtoll kezében, és aranyozott hegye alól kirajzolódtak tettei: „Tizenkilenc éves koromban a magam költségén hadsereget szerveztem, hogy a szenátus felhatalmazása alapján felszabadítsam a párturalomtól szorongatott államot, és megtoroljam Iul. Caesar gyilkosainak istentelen tettét. Hadvezéreként diadalra vezettem a légiókat Philippinél, a perusiai háborúban és Dalmáciában. Megtisztítottam a Tirrén-tengert a rémületes Sex. Pompeius kalózvezértől, ezzel Róma gabonaellátását is biztosítva. Legyőztem Antoniust, aki az egyiptomi boszorkánytól megbabonázva egyenesen a köztársaság felszámolására tört, visszaállítottam Rómában a rendet, az egységet, olyan békét teremtve, amely talán csak az aranykorban létezett. Újra, meg újra kikiáltottak imperátorrá, kétszer vonultam be ovatióval, háromszor triumphusszal, a szenátus még több diadalmenetet szavazott meg számomra, de én nem fogadtam el.
Felemelkedett az arany tollhegy. Az egyiptomi királyi kincsek hazahozatalával Róma a világ leggazdagabb városa lett. Erre tessék, azt kifogásolták, hogy magasba szökött a föld ára. Minek is izzadni tovább a tűző nap alatt? Izzadjanak a spekulánsok. Minket majd az állam ellát gabonával. A földek megművelését szabotálók és a többi sustorgó tényleg nem látja, hogy Augustus bárhogy ütött is ki, mindent csak másokért tett? Hogyan lehetne ezeket a hangokat elnémítani? Vagyis áthangolni?
„Nem sajnálva a pénzt, hozzáláttam a legtehetségesebb poéták támogatásához, akik a szépbe szőtt szavak erejével mutatják be Róma, a világhatalom fejlődését, a római békét, valamint az ősi erkölcs, vallásosság és hazaszeretet szépségeit az egyre bővülő művelt közönségnek – sercegett megint az arany tollhegy a pergamenen. – Már Horatius erényeket dicsőitő ódáit szavalják a patrónusok sokfogásos vacsoráin, Propertiust is sikerült arra ösztönözni, hogy a keserű szerelem helyett vágjon politikai témákba, és már egyetlen könyvtárból sem hiányozhat Vergilius Homérosz nyomdokain haladó, de mesterét is túlszárnyaló hősi eposza – »fényes várost építettem, szárnyaltak szavaim«.”
Ekkor jelentették, hogy érkezett Rómába egy orrszarvú. Hogy egy micsoda? Az afrikai szavannák lakója, több mint egy passus magasra nő, testhossza meghaladja a három passust. Orrán két szarv, kemények, mint az ében, egy embert, mit embert, egy lovat a levegőbe hajít velük. Csupán a füle hegyén, valamint a farka bojtján díszeleg némi szőrzet, olyan, mint egy páncéltorony, bőre vastag, erős, könnyen beletörik a lándzsa, levadászásakor legjobb csapdába ejteni és úgy ütni agyon. Fogságba ejteni hálóval célszerű. Sem metsző-, sem pedig szemfoga nincsen. Felső ajka keskeny, ujjszerű fogószervvé módosult, ezzel ragadja meg a fejénél magasabban levő ágakat, majd behajlítja ujjszerű felsőajkát és a szájába tolja a táplálékot. De miért ökleli fel a lovat, ha falevéllel táplálkozik? Csak akkor dúl, ha megijesztik. Testnagyságához képest ugyanis meglehetősen kicsiny az agyveleje.
Augustusnak megtetszett az orrszarvú, és mivel bölcs és jeles férfiú volt, az örök városban pedig még soha nem láttak efféle teremtményt, rögtön közszemlére tétette. A siker minden várakozását felülmúlta. Nem csak a hét dombról és a szövetséges városokból, de Itália legtávolabbi vidékeiről, sőt még Görögországból is özönlik a nép, hogy szemtanúja lehessen annak, amint az állat felső ajkával megragadja az elébe dobott fűcsomót, csócsálva beletömi a szájába, lassan rágni kezdi, és – mintha csak akkor konstatálná, hogy nincs egyedül, amikor a fű zamata elömlik a nyelvén – gombszemeivel rámered az előtte tülekedőkre. Rám néz. Dehogyis, rám. Ne lökdöss már. Engem is tolnak. És akkor előrefurakodik egy polgár, akinél fogadásokat lehet kötni, kezdetben kis tétekkel, amelyek hirtelen emelkedni kezdenek. Mi a fogadás tárgya? Hogy mikor fog kapálni a lábával. Melyikkel? Azok aztán, mint az oszlopok. A körmei parittyakövek. Nem hallom, mit mondanak. Rómában most már mindenki az orrszarvúra figyel.
Formák ritmusa
útban a laptopbolt felé
torkomból elfogyott a szó
ezek szerint nem Budapest
ostromakor estem el mégsem
nagy horderejű sorsofordító
bronzszobrok fogadnak
és világrengető gyermekversek
nem nézem ahogy homlokomon
egyre mélyülnek a ráncok
bár a köldökömet jobban nem látom
és ahhoz nem is kell tükör
több regiszteren játszik
a napsütéses őszi délután
de ha kezemben két vödörrel
elindulok az istálló felé
akkor is szeress
mondtam már neked többször is
hogy oltári nehéz a pillanat
és az oltárterítő
de sokkal könnyebbek a prosütemények
és a kontrasütemények
bár nem volt még itt a teázás ideje
egyszer egy laptopon aludtam
amikor nem volt ősz és nem kellett fűteni
olyan túlfűtött voltam mégis
költőiség helyett rigmust akartam
vagy ritmust vagy mi a fenét
mentem a laptopbolt felé
akkor jutott eszembe hogy
kiraktam a hokedlit a kertbe
és ráültettem a nagypapát
és ott maradtak és mindjárt esni fog
bizony mondom néked
hogy én pedig hamarosan hős leszek
el fogok esni a laptopbolt előtt
Gion Nándor nyomán
fegyelmezett rendben gyászos némaságban
terjeszkedik elterpeszkedik a sötétség
mindenkinek kell legyen saját világa
és saját sötétsége
tussal megrajzolt vonalai
(az is valami)
a régi ágyneműk és ruhák tetején
három feszület áll
egyre önállóbb lesz a cselekmény
egyre távolodik majd elhal a régmúlt
a szürke hétköznapok és a heroikus
hülyeség megfeszítenek
fegyelmezett rendben gyászos némaságban
fáj a szívem és nem mutathatom
egyre távolodik majd elhal a lódobogás
délibáb vibrál a láthatáron
a szabadság délibábszínházában
Übü papa tűnődik a pusztuláson
Titokzatos figura
Alkonyodott. A félig leeresztett redőnyökön át már alig szűrődött be némi fény az aprócska ablakokon. A szoba falán riasztó árnyak nőttek, nyújtózkodtak, majd lassan eltünedeztek. Az öregasszony az ágyban csendesen feküdt, s csak egy-egy apró rezdülés jelezte, hogy még él. Olykor az étkezőből kiszüremlett némi zaj, de ez nem jutott el hozzá, míg viaskodott démonaival és emlékeivel a halálon még innen, de az életen már túl.
Lajos, a legidősebb fivér, méltóságteljesen ült az asztalfőn, és időnként szomorú komorsággal üdvözölte az érkezőket. Halk morajjal folyt a beszélgetés. Lajos felemelte a poharát, mire mindenki elhallgatott, várták, mit fog mondani. Ülve maradt, felemelt poharát az egyre gyengébb fény felé tartva, elmerengve nézett át a bor vörösén, aztán csak ennyit szólt:
– Jah, hát igen, igen, ilyen az élet… – azzal egy hajtásra kiitta a poharat.
A halk zsibongás újra indult; egyszer csak Julis sipító hangja zavarta meg a monoton zajt.
– …mert a Géza akkor azt mondta, hogy én vittem el a papa elektromos borotváját, de mit kezdtem volna vele, különben is, a Gézának nem volt szent a papa alig kihűlt teste sem, úgy gyűjtögetett körülötte, hogy mire mi odaértünk, már alig volt mit a jegyző úrnak bediktálni!
– Na ne mondd, Julis! Nem a te lányod, a Mara kapta meg a televíziót nászajándékba, amit alig egy hete vettünk a papának, a halála előtt? – A nagy hasú, kövér Géza arca vörösre gyúlt az indulattól, ingerülten söpörte le felesége, Ica nyugtatgató kezét a karjáról.
– De csak azért, Gézám, mert azt nem bírtátok el! Különben is, a tévét együtt vettük, mind adtunk bele, mi is! – rikácsolta most már Julis is magából kikelve.
– Julis, Gézu, halkabban, az Isten áldjon már meg titeket! Még itt is marakodni kell?
Lajos dühösen állt fel az asztaltól, és újra töltötte a boroskancsót.
Miklós, aki eddig csak ült és megállás nélkül vedelt, most megszólalt:
– Hogy van a Mári néni? – Csönd lett, mindenki Lajosra nézett.
– Az utolját járja… azért is hívtalak össze titeket. Az orvos azt mondta, egy-két napja van még… talán… meg kéne beszélni a temetést is…
Mindenki a szoba felé pillantott, de onnan semmi nesz sem szűrődött ki.
– Van végrendelet? – kérdezte Ica mohón.
– Hát éppen ez az! Se végrendelet, se pénz… Mári néninek nincs semmije! Aztán mi gondozzuk már egy hónapja, meg kellene a költségeket beszélni… meg az ápolásáét is… – Lajos zavartan elhallgatott, és a feleségére nézett. Julis vette át a szót:
– Mi nem akartunk senki terhére lenni, de a Mári néni amúgy sem a mi vérszerinti rokonunk. Mi csak úgy tartjuk tíz éve….
– Tartjátok, tartjátok! – sipított újra bele most meg Ica –, az tartás, hogy nektek dolgozott tíz éven át? Hát nem ő gondozta a disznót meg a baromfit? Nem ő takarította a házatokat, hogy beleszakadt?
– Ne mondd már, Ica, azelőtt meg ő nevelte a Gáborkátokat meg a Veronkátokat, nem igaz? És ki takarította a ti kacsalábon forgó palotátokat tizenegy éven át? Ki?
– Segített, igen, de nem is volt szegénynek hiánya semmiből! Nem úgy, mint egyeseknél!
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Tudom ám én, hogy honnan fúj a szél! Nem kellene ám olyan nagyra lenni! Nem átallottál a Gáborkánk ballagására egy vacak bizsut adni, gondolom, a zaciból vetted, te, a keresztanyja! Hogy nem sült ki a szemed a szégyentől! Eddig hallgattam, de most már elég! Irigyem voltál egész életünkben, mindig is tudtam én…
– Hanem most már tényleg elég! – csapott az asztalra Lajos. Riadtan csendesedtek el sógornők, és csak a lapos pillantásokból, amellyel egymást méregették, tüzelt az évtizedek óta elfojtott harag. – Nem szégyenlitek magatokat? Az odabenn haldoklik szegény, ti meg itt marakodtok? És ha minden szót hallott?…
Megcsörrentek a poharak, ahogy a feltámadó csöndben a rokonok újra inni kezdtek.
– …meg aztán nem is a mi rokonunk a Mári néni, hanem a tiétek, fiúk. Csak úgy kaptuk anyátok révén… – törte meg a csöndet újra csak Ica.
– A miénk? – nézett bután Lajos az asszonyra. – Hát nem a te nénéd, Ica?
– De nem ám! – csattant fel Ica.
Most mindenki Julisra nézett.
– Nem! – kiáltotta Julis – semmi közöm hozzá! Mikor az esküvőnk volt, a Lajos mondta, hogy anyátok valami rokona a Mári néni.
– Nem mondtam én ilyet, Julis! – Lajos méltatlankodásában leejtette az utolsó falatot az ingére, vadul dörgölni kezdte az anyagot, amitől persze még nagyobb lett a folt. Ingerülten a pohara után nyúlt, aztán megállt a keze a levegőben.
– Fiúk! De hát kicsodánk akkor nekünk a Mári néni, ha sem nem az Icu, sem pedig a Julis rokona?
Döbbent csend állt be. A fivérek zavartan bámultak egymásra. Miklós részeg hangja törte meg a csöndet.
– Nálam kilenc évig volt a Mári néni, akkor kértétek, Gézu, kölcsön, amikor meghalt az anyánk! Aztán meg ti, Lajos, a Gézutól. Harminc éve itt él közöttünk, és azt sem tudjuk, kicsoda ez az öregasszony! – Miklós felnevetett. Újra megtöltötte a poharát és fejcsóválva, gúnyosan nézett a testvéreire. Csuklott egyet, s a mozdulattól kifröccsent néhány csepp bor a poharából. Gyorsan fölhajtotta az italt. Csendesen nevetgélt maga elé. A nők leplezetlen undorral nézték a férfit.
– Tíz éve tartok egy asszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda… – suttogta hitetlenkedve Ica.
– Én meg tizenegy éve! – vágta oda ellenségesen Julis. – Most mi legyen? Csak nem fogjuk a saját költségünkön eltemetni ezt az idegen vénasszonyt?
Kopogtak a bejárati ajtón, Lajos nehézkesen állt föl.
– Ez az atya lesz… az utolsó kenetet hozza – mondta. – Én hívtam ide, amikor még azt hittem, hogy a rokonunk. Most mit csináljunk? – nézett vissza az ajtóhoz tartva. Senki nem felelt.
– Dicsértessék! – hangzott fel az atya öblös hangja, és sorra üdvözölte a rokonokat.
– Atya, köszönjük, hogy eljött, foglaljon helyet, egy kupica bort? – kedélyeskedett Lajos, hogy időt nyerjen. A reverendás, magas férfi helyet foglalt, és gyorsan felhajtotta a felé nyújtott italt. Aztán a rokonokhoz fordult:
– Szeretném látni a drága Mári nénit.
– Atya, van egy kis gond, nem is tudom, hogy mondjuk el… – Lajos elakadt, aztán segélyt kérően nézett a többiekre. De a rokonok zavartan kerülték Lajos tekintetét.
– Elkéstem? – kérdezte a pap. – Csak nem?…
– Nem, atya… az a helyzet, szóval… hogy is mondjam…
– Nem is a rokonuk, most derült csak ki! – rikoltott közbe Ica. – Több mint harminc éve él már velünk, gondoskodtunk róla, elláttuk mindennel, rokonunkként kezeltük Mári nénit, de valójában egyikünknek sincs semmi köze hozzá! Nem tudjuk, most mi tévők legyünk!
A pap arca földerült. – Micsoda derék emberek maguk, a Jóisten áldja meg ezért mindannyiukat! – felelte megkönnyebbülve a pap. – Akkor majd ezt is beleveszem a beszédembe, ha a megboldogultról beszélek. – Ezek szerint nincs is vérrokona a drága Mári néninek? Áldom az Urat, aki így gondoskodik a nincstelenről! – rikkantotta, és gyorsan fölhajtott még egy pohárral, amit időközben Lajos töltött neki.
– Menjünk, fiam – fordult újra Lajoshoz. Eltűntek a szobában, a rokonok magukra maradtak.
– Na, ezt jól megcsinálta a te Lajosod! – sziszegte Ica Julisnak. – Csak nekünk kell eltemetni a „drága Mári nénit”!
– Most ugye, kinyitod a szád Ica, bezzeg a pap előtt hallgattál, mint a sír! – vágott vissza Julis.
– Mári nénire! – rikkantotta Miklós és újabb pohár bort engedett le a torkán.
– Mi már beletettük a magunk tizenegy évét… – mormolta Géza, és kihúzta magát.
– Most ti jöttök, Julis. Meg te, Miklós öcsém!
Mielőtt újra elszabadultak volna az indulatok, nyílt az ajtó.
– Elment… – mondta szomorú hangon a pap. – Szerencsés volt, hogy egy ilyen szép, nagy, szerető családban élhetett. Vigasztalja magukat ez a tudat! Most mennem kell. Dicsértessék!
Lajos kikísérte a papot, aztán visszaült a helyére. kezébe vette a poharát, töltött és megszólalt:
– Jah, hát igen, ilyen az élet… – azzal egy hajtásra kiitta a poharat.
A fivérek és a sógornő szedelőzködni kezdtek. – Fogadd részvétünket, Lajos! – mondta Miklós gúnyosan, és részegen imbolyogva kitámolygott az ajtón. Gézáék is elmentek.
– De kicsoda a Mári néni? – motyogta most már Lajos is részegen maga elé, ám választ hiába is várt volna. Kiment a sötétbe borult kertbe. Odafenn szikráztak a csillagok. A házban Julis tett-vett még, mosogatott, pakolászott.
Csak az öregasszony aludta nyugodt, végtelen álmát. Ahogy a szeretetben megboldogultak szoktak aludni.
Sárga templom kereszttel
János bácsi, néma levente,
Naplód olvasom éjjelente.
Nem tudok rólad sokat
– na jó, a Kató dalokat,
meg a János Vitéz verseit,
s most a véres negyvennégyben
a zsúfolt összeköltöztetésben
elszívott adomány szivarjaid.
A francia kürt kilép a zenekarból
megcsillantja magát
– nekem.
Pillanatra elszáll a Zene,
a szem koncertje ez, rézarany
bujkáló csövecske-rendszer, rejtelmes
kanyarok labirintusa, szabadvers,
a fúvó szájnyílása szégyenkezőn
behódol a ravasz szerkezetnek, hogy aztán
a mutatvány másik végén
kiadja a varázslatos szólamot, de addig
csillogó rébusz a zenész
arcához emelt kezében,
felmutatása a Műnek, legyen az
beethoveni tolmács vagy
aranyszobrot álmodó alkotó,
majd lepihen a művész ölében
parázs ragyogással, mint hűlő kohó.
A zenekar oldalán valahol mint
félrehúzott húrok függönye arany
keretben magaslik, fess úrnő,
barokk méltósággal lebeg
az alattvaló hangadók felett, de a karnagyi jelre
lágy sóhajok hulláma gyöngyözik belőle
vibrál a légben a hallgatók figyelme.
Ő azonban inkább ködből kikelő
jelenség, könnyed intés
a szólam foszlánya után,
fátyol lengetés, a tömör dobok és
hasas csellók, alázatos vonósok mögött,
várnád, hogy a tapsorkán után amint
a zenészek kifelé szedelőzködnek, Ő
szárnyra kel és eol-szellők légpárnáján
vonul a magányos öltözőbe ahol szolgája,
gyengéd pengetője, muszlin keszkenőt
borít fáradt húrjaira.
a könyvből, a szem
érdeklődő társsá válik,
beléd karol, sétál veled a körúton,
gazdaként adagolja a betűket,
betértek abba a kávéházba ahol
verssorok és bon mot-k lógnak
a falakról de még ez sem elég;
hátára vesz, s mint
áttételesen szenvedő személyt
hátizsákjába dug, úgy visz magával
hótakarók és árkok tájaira, ahol bádog
csajka a meisseni levesestányér és
puskatus magasodik a lét fölé, aztán
különválunk, mert
a befogadásra nevelt szervezet mégis
kiokádja mindazt amit tűrt és szenvedett,
egy ideig még hajlong betűi felett az árnyék,
vélnéd, újabb találkozásra invitál,
– igen, jövök majd – pedzem magamban
a még átgondolatlan gondolatot,
rövid az idő, a csukódó könyvfedél
talán szemfedő.
A cselló bús hangja betölti az egész hangversenytermet. Zengésébe belehallom a jól ismert szöveget: Erdő mellett estvéledtem, subám fejem alá tettem, összetettem két kezemet, úgy kértem jó Istenemet. A dallamot vibrafon kíséri. Anya és lánya jutalomjátéka – két művészé, egy vérből. Az utolsó akkord lecsengése után nem hangzik fel a taps. Néma csend ül a sorok bársonyszékein, amelyek most még nyikorogni is elfelejtenek. Lassan, csak igen lassan tér vissza a jelen valósága a száz évvel korábbi pásztói múltból, ott gyűjtötte Kodály a népdalt. Kárpátaljai barátnőm ül mellettem. Könnyes szeméből látom, hogy az elmúlt percekben lélekben messze járt: Dobronyban, a szülőfalujában.
A családból elsőként Csilla nagyapjának bátyja került át Magyarországra. Tehetős kádármesterként 1951-ben tették kuláklistára. Eleinte kihágásokat kerestek nála, mondvacsinált vétkekért pénzbüntetést róttak ki rá. Nem tehetett mást, minden alkalommal fizetett. Aztán egy nap komolyra fordult a dolog, azért jöttek, hogy Nándit lecsukják. Cipésznek nem jó cégér egy árválkodó kaptafa, hordókészítő sem lehet meg üres fadongák között, megszólnák érte. Nándi már csak ezért sem vetette meg a finom szőlőnedűt. Vidám, jó fellépésű férfi volt, így eshetett meg, hogy a télvíz idején alaposan átfagyott pufajkások gyanútlanul, első szóra elfogadták a kínált újbort. Az akkor még fiatalember nagy-nagybácsi viszont – kabátját hanyagul a vállára vetve – nem a pince felé vette az irányt, hanem a hátsó kerteken átfutva egyenesen az erdőbe. Nem nézte, merre, csak mennél messzebb a börtönrácstól.
Hetekig rejtegették a szomszéd faluban, házról házra adták, hogy senkinek ne szúrjon szemet. Nándit mindenki ismerte, hiszen a környéken ő volt az egyetlen kádár. Becsületes mester hírében állt, bárki tűzbe tette volna érte a kezét. Családjának nem üzent, bár majd belepusztult, kisebbik lánya a szökése előtti napon tette meg az első lépéseket. Jobbnak látta azonban csendben meghúzni magát, az asszonynépek addig vannak biztonságban, amíg nem ismerik a hollétét. Jótevőit sem akarta bajba sodorni, így mielőbb el kellett hagynia – akkor éppen szovjet fennhatóság alá tartozó – hazáját. Szokatlan módon menekült meg: egy koporsóba fektették, szekérre rakták, amit aztán derekasan megpakoltak friss trágyával. Gondolták, abba a bűzölgő ürülékhalomba még az államvédelmiseknek sem lesz kedve beletúrni. Egy hosszú nádszálat vezettek ki a levegőre, azon keresztül lélegzett. A hosszú, szagos utazásra Nándi élete végéig emlékezett.
Budakalászon barátoknál talált otthonra, de sajnos nem sokáig. A karhatalom odáig is utána ért, az utcán, sötétedés után fogták le. Az ÁVH-sok nem kímélték, rúgták, ahol érték, esélye nem volt egy újabb menekülésre. A recski munkatáborból 1953 szeptemberében szabadult. A kőfejtés és a kínzások hónapjaiban hamar megtanulta a túlélés leckéjét: „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba.” A magyar Gulág felszámolásakor a fővárosig elvitték, legyengülten vánszorgott a Csillaghegy fái alatt. Még soha nem látta ilyennek az őszt. Rozsdabarna, zsidócsillag-sárga és vérvörös levelek himbálóztak az ágakon, mint a felkötött rabok, varjak károgtak, kerti avarpernye csípte a szemét.
Hónapokig ápolták a barátai, már rügyek pattantak a kerti diófán, mire talpra állt. Nem félt a munkától, mindent elvállalt, így néhány év alatt sikerült egzisztenciát teremtenie. Felesége és két lánya ekkor jöttek utána. Új gyökeret növesztettek, új remény, új generáció sarjadt. Fél évszázad elteltével aztán úgy alakultak a körülmények, hogy a kisebbik leányzó, már sikeres üzletasszonyként munkát ígért szegénysorban élő kárpátaljai unokahúgának, Csilla barátnőmnek. Ő a jobb élet és a kedvezőbb lehetőségek reményében hagyta ott Dobronyt.
Végre felharsan a taps. Mint az érett búza a szélben, erőteljes hullámokban szalad végig a nézőtéren, mielőtt vastapssá állna össze. Én Istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást, a járkálást, a bujdosást, az idegen földön lakást. A lelkünket megérintő hangok nem engednek bennünket hazaindulni, átsétálunk a Margit hídon. Békés, nyugodt a Duna, a kivilágított Országház tükörképe hosszan elnyúlva fekszik a vízen. Csilla magassarkúban lépked mellettem, nem túl kényelmes, de most valahogy nem zavarja. Kipp-kopp, kipp-kopp, kopog ütemesen a járda flaszterén. Egy hosszú, még egy, megint, aztán újra. Könnyen felismerhető az ismétlődő morzejel: T betű, a múlt idő jele. Zavarba ejtően szimbolikus, a múlt a jelenben szignálja magát.
Csilla beszél. Szép családja, magyar férje, három fia van. Nagyon szereti a munkáját, barátok veszik körül. Mégis, valami odaát maradt. Emberség Magyarországon is van, jó levegő vidéken és a hegyekben, tyúkok, malacok a falusi ólakban, a kultúráról nem beszélve. A kárpátaljai kis faluban elképzelhetetlen esti program egy színházi előadás vagy komolyzenei koncert. Az olajozottan lüktető nagyvárosban minden elérhető, minden abszolút kerek. Mégis hiányzik valami.
Talán az időtlenség. Dobronyban a ház körüli munkák a mindennapok útszéli terelőbójái. Nem visel senki karórát, bolondnak is néznék.
Talán a szabadság. Nincs honnan elkésni. Halaszthatatlan tennivaló sincs, ha fontosabb dolog adódik.
Talán a nyíltság. Nincsenek az életterek között határok. Nincsenek titkok, mindenki mindenkiről tud mindent. Pesten kismamaként egyik védőnőtől a másikig futott, hogy megtudja végre, miért sír naphosszat a gyerek. Dobronyba hazautazva hárman is összefutottak a kertkapuban, hogy segítsenek. Hallották, hogy sír a pici, és nem az okot taglalták, hanem megmondták, mitől hagyja abba.
Talán a becsület. A kerítésen áthullott diót, szilvát és a szomszédba elkóborolt tyúk tojta tojást visszaadják a jogos tulajdonosnak, különben megkeseredne szájukban az abból készült bejgli, gombóc vagy rántotta. Nem az számít, hová pottyant, hanem hogy kinek az ágáról.
Talán az őszinteség. Az a fajta álarctalanság, amikor az emberek pontosan azt mondják és teszik, amit gondolnak. Az egész év egy vég nélküli farsangi időszak, amikor a falu népe önmagát ölti fel magára jelmeznek.
Talán az összetartás. Együtt keresztelnek, együtt vágnak disznót, együtt járnak menyasszonytáncot, együtt aratnak, szüretelnek, együtt búcsúztatják vígan az óévet a kultúrházban és együtt siratnak halottat.
Talán a tisztesség. Vagy talán semmi más, csak a gyökerek.
Észre sem vesszük, hogy abbamaradt a cipőkopogás. Megszűnt a morzejel, a mellénk szegődött múlt idő. Jó ideje a villamosmegálló jelenében állunk, közben pedig háromszáz kilométer távolságában cikázunk határon innen és túl, itthon és otthon, haza és szülőföld között. Pro és kontra. Nem mondjuk ki, de mindketten érezzük, hogy a teljességet együtt jelentik már.
Szép koncert volt, elköszönünk. A villamos ajtaja becsukódik Csilla mögött, intünk egymásnak. A combino nesztelenül tűnik el a körút kanyarjában. Egyedül indulok haza. Vagy mégsem? Észrevétlenül a buszomig kísér az Esti dal utolsó strófája: Adjon Isten jó éjszakát, küldje hozzánk szent angyalát, bátorítsa szívünk álmát, adjon Isten jó éjszakát.
Hat fej barna szegéllyel
Most, hogy melegen süt ránk
a magántulajdon napja,
most, hogy nincs szebb játék
mint aki marja, kapja,
most, hogy átjár mindenkit
a meggazdagodás vágya,
most, hogy egy jobb világnak
nincs már varázsa,
most csak arra kell figyelnünk,
hogy ne árasszon el mindent
a kapzsiság bűze,
s ne aludjon végleg ki
a szebb jövőért áhítozók
pislákoló tüze!
Hűvös hajnal hozott
hamvas vágyaimra ébredést.
Lágy álmaim gyötörtem
elmúlt perceimbe.
Rád gondoltam,
s kidőlt elveimre hajoltam,
azon szomorkodtam,
hogy nem vagy itt.
Megszoktam,
hogy te vagy az első,
kit sóhajom köszönt,
s ha múlnak az órák,
elindítok feléd
egy csóközönt.
Itt megakadt a gondolat,
mert képtelen áttörni,
egy általad felhúzott falat.
Amíg fáj, nincs más gondolatom,
amíg fáj, a képét forgathatom,
amíg fáj, látom a közös ágyat,
amíg fáj, írtom a fölös vágyat,
amíg fáj, ez az érzés megaláz,
amíg fáj, égek, mégis a hideg ráz!
De nem akarom,
hogy fájjon,
nem akarom,
hogy bennem táncot járjon,
nem akarom,
látni a közös ágyat,
nem akarom
tűrni a fölös vágyat,
nem akarom,
hogy az érzés megalázzon,
nem akarom,
ha ég is a tűz, mégis a hideg
rázzon!
Nem akarom!
Nem akarom!
Nem akarom.
…és mégis fáj!
…és mégis…
…és mégis…
…és mégis…
fáj!
Tudom, együtt könnyebb lenne,
de te ittmaradtál egyedül,
s kik elhagytak,
nekik most együtt könnyebb,
ezt te hagytad nekik örökül.
Hát ne bánkódj!
Mégis úgy érzed, szíved üres,
nincs már semmi benne,
ezért vallod s hiszed,
együtt könnyebb lenne.
Könnyebb lenne elviselni az elmúlást,
mit egy macska kihűlt teste mutat,
s könnyebb lenne a bánatból is
megtalálni a kiutat.
Könnyebb lenne a szomorúság,
mert valaki részesedne benne,
s ezért vallod s hiszed,
hogy együtt könnyebb lenne.
Könnyebb lenne tűrni a sok butaságot,
szemlélni a lebomló világot,
s ami a leggroteszkebb benne,
hogy együtt még a magány is könnyebb lenne!
Mozaikvázlat arany háttérrel
A bonbonmeggyfa szirmai
Moccanatlan – nincs mozzanat – a virágba borult fácska (vérszilva) az Aradi vértanúk terén (mély-Dél-Alföld). Rózsaszínű, levéltelen. Thakács csak egy pillanatra állt meg előtte, s megborzongott az ég felé tárt fácska-karok látványától. Arra gondolt: szinte félelmetes, milyen szürrealisztikus, néma élőlények veszik körül az egyént. – Thakács elől hirtelen eltűnt az áttetsző fal – vastag, dermedt öntöttüveg, szerkezete nem-kristályos, szabálytalan, hol úgy torzít, mint a domború tükör, hol úgy, mint a homorú, de legtöbbször mindössze van, ennyi, nincs tovább – érezhetővé lett a hideg-bódító levegő, az esővel kevert virágillat. Thakács. nagy levegőt vett, mélyeket lélegzett egymás után; érezte, ha madár lenne, át- meg átjárná légzsákjait a bizsergető oxigén. Észrevette a mohazöld törzsű fa rózsaszínű virágain remegő esőcseppeket, még tükörképüket is látta a vizes-napos, hullt szirmokkal borított járdán. Mint amikor az ember kibukkan a víz alól, a víz alatti, elzsongító némaságból, ahol csak a dobhártyája pattog, buborékok törnek fölfelé, s egyik pillanatról másikra szinte elborítják a hangok. Fölerősödötten hallatszottak a reggeli, sietős léptkoppanások, az oktatási-nevelési folyamat (lásd főiskolai kar) iránt igyekvő diáklányok közeledő-távolodó, hangosodó-elhalkuló, nyugodt beszélgetése („holnap bejelentem a pasimnak: vége; nem, nem mondok neki semmit, esemesben küldöm el; nem, még ezt sem, egyszerűen ki leszek kapcsolva”). Thakács. élesen érzékelte a hihetetlen színeket, ó, micsoda szürkék, a hideg-bódító levegőt, a virágzó fa illatát, a sarkon túli fékcsikorgást, balesethangokat – a külső sávban haladó kisteherautó még időben meg tudott állni, de a belső sávban közlekedő kék Suzuki vezetője már hiába fékezett –, a mentőautó szirénája, pedig már jó messzire járt Thakács, úgy szólt, mintha a fejében szólna, mintha ő maga, Thakács. szirénázna, reflektorozva. „Remélem, villogni azért nem villogok”, gondolta, a tény, hogy nem észlelt forgó, kék fénysávot maga körül, bizonyos megnyugvással töltötte el. Odafönt seregélycsapat szárnyalt, háromszögletű a madarak alakja, mint a sárkányrepülőé, s mintha kicsit átsütne rajtuk a nap; a park harsogózöld füvében rigók ugráltak földszínűen (a tojók), illetőleg sárgacsőrű-koromfeketén (a hímek). Egy veréb perregő szárnnyal megállott a levegőben, hosszú, szinte perceknek tűnő, kolibriszerű lebegés után kicsippentett egy, az omló vakolatú házfal és az esőcsatorna közti résből, mit is?, Thakács látatlanban is tudja: pókot. Thakács., még mielőtt megjelent volna előtte a vastag-átlátszó, szabálytalan rácsszerkezetű öntöttüveg-fal, látni kezdte maga előtt a jelenet kezdetét, a jelenetét, mely még csak este fog lezajlani, vagy csupán holnap – a fiú megnyomja a kapucsengőt, nem válaszol senki, megint megnyomja, megint, s aztán a lány anyja szól ki a falból: „Olívia nincs itthon.” „Mikor lesz?” „Nem mondta, Viszonhallás.” – Thakács befogta lelki füleit. Már abban a néma-forgalmatlan utcában járt, ahol a múltkor még kék szobafal tűnt elő a félig-bontott házból, azóta a kék fal eltűnt, most a bentebbi, halványzöld és barackszínű szobafal látványa következett. A kapu nyitva, Thakács benéz, és megpillant egy tetőtől talpig fehérbe öltözött, lesütött szemű, éjfekete pillájú kis bonbonmeggyfát. „Olívia”, suttogta Thakács. „Ez ő.” Ekkor már nem reggel volt: késő délelőtt. A nap fénye elfulladt, csapkodott a fehér, szálló szirmokkal kevert, hideg tavaszi eső. Moccanatlan – nincs mozzanat – állt a levegő.
Zene az autóból
Virágvasárnap április 4-re esett, és reggel fél hétkor javában ment a munka. Motor bőgött, zúgott a gép, s kisvártatva négyszög alakú szakadék keletkezett az út túloldalán, a lottózóval egybekötött trafik mellett. Ebből is látszik, a rendszer ideológiamentes, más megfogalmazásban nem ismer sem istent, sem embert, egy a fontos, hogy valakiknek a haszna meglegyen. A berregés néha abbamaradt, a hirtelen támadt csöndet puskalövésre emlékeztető hangok követték, mintha működésbe lépett volna a kivonuló szovjetektől adásvétel módszerével megvásárolt, egyes lövésre beállított, rapsickodásra is alkalmas Kalasnyikov, amely eddig gépzsírban várta a szebb időket. „A szebb idők, a jelek szerint, megjöttek”, közölte magával – könyökölve ki a 4. em.-i ablakon – Thakács. A forgalmas sugárútba torkolló, néptelen utca ájultan fénylett a sivársárga napsütésben. Thakács nézett, nézett ki a nyílászárón, hallgatta a gázolajfüsttel és ólompárával vegyesen érkező robajt. A zaj csakhamar olyan méreteket öltött, hogy Thakács ideiglenesen visszahúzta fejét az ablakból, majd magát az ablakot is becsukta, s reluxát – hátha az is hangszigetel valamennyire – leeresztette, s a koromsötétté lett szobában, fényes nappal, villanyt gyújtott. Később hirtelen elhallgatott a gép – a munkások talán ebédelni kezdtek, „van vöröshagyma / a tarisznyába’ / keserű magába’” – s Thakács, miközben hallani kezdte saját fülcsengését, ismét kinézett az utcára. Valószínűleg az újabb fejleményeket akarta megtekinteni, melyek az idő tájt keletkeztek, mikor ő hosszan, görcsösen hányni próbált a fürdőszobában, de mire az ablakszárnyakat kinyitotta, elfeledte, miért nyitotta ki. Ebben az időpillanatban rádöbbent: a tavasz, holott már megérkeztek az első fecskék, voltaképpen éppoly részvétlen és automatikus, mint a hajnal. (Thakács balatoni horgászatai során, a rengeteg, átvirrasztott éj reggellé válásának megfigyelése után, egyszer csak megérzett a hajnal jöttében valami dermesztően egykedvű mechanizmust. Az a hajnal, amit ő látott, nélkülözte a megszokott hajnalábrázolások bizakodó optimizmusát, ez egy eléggé metafizikus hajnal volt, üressége talán Chirico tájképeit idézte. „Persze, azt is érdemes tudni, mit mond a metafizikus költészetről dr. Johnson”, vélekedett Thakács). A félméterszer félméternyi kalickába börtönzött tövű csörgőfák szárazon és szürkén álltak, alig föllelhető rügykezdeményeik öntudatlan növekedtek, kezdve az új, majdnem-halálos, víz nélküli vegetációs időszakot. Mintha valakit bekötött szemmel lökdösnének előre, számára egy ismeretlen cél iránt, menni ugyan megy – ha nem halad, tarkón lövik –, ám vonakodva, tétován: nem tudja, a következő másodpercben felbukik-e, van-e előtte akadály. – A munkások ebédeltek, állt a gép. Egyszer csak réges-régi, elfeledett zeneszám bontakozott ki az aszfaltfeltörés-szünetben mélyerdei csöndnek ható városzsolozsmából, s Thakács ráeszmélt: hisz régóta hallja immár ezt. Honnan jő? Th. szeme a fél kerékkel a járdán parkoló kisteherautóra tévedt, s ott is ragadt. Senki, senki nem ül a járműben, rendszámtáblája sincs már, a gumik laposak – onnét érkezik a zene: napok, hónapok, évek óta.
A Rosetta útja
Ült Thakács reggel a buszon (távolsági járat, két város között), a nap sütött, kék volt az ég, haladt és rezgett a busz. Rezgett, egyenletesen, Thakács is. Mindenki rezgett. Nyikorgott minden eresztékében a tömegközlekedés eszköze, apró-rövid, szapora nyikkanásokkal. –Thakács emlékezett rá: amikor elkezdett a két város közt, napról napra tömegközlekedni, nos, akkor még modernek voltak a buszok, rezzenetlen haladtak a cél felé, mint egy tengeralattjáró vagy léghajó, illetve a Rosetta űrszonda, mely egyszer majd, előre meghatározott program keretében, leszáll az üstökösön, illetőleg mintát vesz. Azóta viszont, a jelek szerint, eltelt az idő, így e buszok, miközben mennek, sorozatos, apró cikkanásokat hallatnak, akár egy falrepedés mögött nappalra meghúzódó, szellemekkel társalkodó denevér. Ez azonban még mindig jobb a másik fajta, magas-fejhangú búgásnál, amelytől Thakács falra tudna mászni, mit azonban, fal híjában, bizonytalan időre elhalaszt, pontosabban a mindenkori következő hétre tesz. („Nem gondolkodom, tehát nem vagyok”, közli magával Thakács, tanulmányozva, miként alakul ki benne az ún. tanult tehetetlenség.) Ült tehát Thakács a buszon, a két város közt, a pszichedelikus tájban, szántások, parlagok, mezők jöttek, tanyásingatlanok, ideiglenes, út menti építmények mentek, egyik facsoporttal váltakozott a másik facsoport, és Thakács egy madarat követett tekintetével, azonosítás céljából. Nyilván galamb, közönséges házigalamb, ám ez még nem bizonyos. „Majd, ha túlmegy a nagy nyárfán, akkor kiderül”, biztatta magát Thakács, a madár eltűnt a nagy nyárfa takarásában, Thakács várta, várta, mikor bukkan ki mögüle, de a madár nem bukkant ki. Volt-nincs.
Haladt előre a reggel, Thakácsot – miközben ült, rezgett a buszon, rezgett vele a busz – a madáreltűnés nem érte a váratlanság erejével, sok hasonló helyzetre emlékszik, egyetlen, nagyon jellegzetes rajzolattá kopírozódtak benne az egymástól kissé eltérő, ám lényegileg azonos emlékek: megpillant egy madarat, nézi, az eltűnik egy tereptárgy mögött, amely mögül aztán minden számítás szerint, föl kellene bukkannia, csakhogy nem és nem bukkan. „Hová lesznek a madarak?”, tette föl a kérdést magának (magában) Thakács. „Hová lett, amit most láttam, ez a – minden bizonnyal – közönséges házigalamb, mely csak száguld, csak a mozgás öröméért, cél és értelem nélkül, tova s tovább. Átlépett egy másik dimenzióba? Másik idősíkba került? Csak úgy simán láthatatlanná vált? Lehetetlenség úgy változtatnia irányát, hogy folyamatosan takarja a fa. Ha el is fordult, kevés a valószínűsége, hogy épp abban a szögben hajtotta végre a fordulatot, melynek eredményeként a busz folyamatos haladása ellenére sem tűnik ismét elő. Azaz előfordulhat: éppenséggel ez a titok nyitja: mire a madár megteszi a fa mögül való kikerüléshez szükséges távot, a busz is megtesz annyit, amennyi hatástalanítja e haladást”, vélte Thakács. Volt már ilyen tapasztalata nemegyszer.
Mintha túl gyakran ismétlődne ez az életében: a madár halad, iránya egyenes, kiszámítható, akár a Rosetta útja, de azután közbejön egy fa, egy emeletes ház, egy víztorony, erdősáv, mely mögött eltűnik, s mely mögül mihamarabb elő kellene tűnnie, de nem tűnik elő soha többé.
Műteremben
Napok ritmusa menetel, velük a kísértés.
Létünk döcögve, olykor ütközve hajnalodik.
Élesedik a hegy az erdő, a fák és baglyaik,
a fűszálak, erezetükben a keringés.
Tűnődéseinkben feltárul még valami más:
Hogy kerültek vándorkövek a mezőre,
mit követnek a futóhomok-évek folyói,
miként formálják ráncaink a gyógyulást?
Egykor elég volt csillagképek vélt iránya.
Dobszívünk ritmusát forgattuk táguló körben.
Ma fülünk-szemünk mossuk – torzuló tükörben.
Rövid és hosszú távfutók vagyunk, felváltva.
Velünk porladnak a hitemelt utópiák.
Újra rakétafüst száll a zúzott táj felett,
önmagunkra ismerünk mi az eredet.
Vékonyka kultúrmáz mögött ösztönvilág.
Európa jövőjén csorog a véres valóság.
Késve ocsúdunk a tőke kártyatrükkjein,
leszakadó milliók a piac szerpentinjein,
és közénk ültek hamiszöld köd-dilemmák.
– Célként immár mi húzzon a forró aszfalton tovább?
Sandán lopakodik elém vág, úgy kísér.
Ilyen az árnyék, útpadkán megtörik,
hopp ugrik egyet, a parki padhoz ér.
Megvár, leül velem réveteg s ingatag
fejem eltűnik a megpihenő testben.
Hullámzik a horizont, a kinyílt hallgatag.
Mondd mi készül itt? Mit söpört a nyár
az ősz elé? A csönd eszmélő gödre tarka
és kaján, „eredmény” a sok rárótt bazár.
Írtál, amit írtál, és van tán némi derengés,
de egy sápadt alma se függ fejed felett,
hernyó rágott az, s kinevet a zöldre festés.
Már zöld füst az ég, de lassan belepirul,
(visszhangos lesz a Cassandra Program!)
hazug petárdák síró fénye Dunába hull.
Bádoghabokba horpadunk. – Ez is kevés!
Várólistán bárki – mind lúdbőrző öregek!
Karmelitán kőarcos-frakkos így is elnéz.
Dereng a hídláb gyűrűje – bólyát elé!
Körmondatok és háborúk – milyen hajnalig?
Tajtékfa villog, gyí-lova biztat s int felém.
Hűvös fehér ruhába rázva ránt az est.
Tovaúsznak lágy büszke szabad habok.
Pálmás szobor derekán minek-kőkereszt.
Nincs más, egymásban kell hinnünk!
Parti kavicsmedáliák ezért ragyogjatok!
– Izzó holdfény-láznál írtam s kiáltanék.
(Így könnyebb a rám mért kettős versburok.)
Kilépve kapunkon, vonszolom a banyataxit és magamat. Cudar hidegre fordult az idő, még jól is esik az izzasztó erőlködés. Az utcán, a szomszéd lépcsőház előtt váratlan látvány: egy férfi, baseball sapkában, bőrdzsekiben, kezében a szinte testi tartozékává vált sörösdoboz, felfelé bámul valahová, a ház kivilágított, avagy éppen sötét ablakoktól tagolt homlokzatára. Áll, húz a sörből, és tovább nyújtogatja a nyakát, de nem összevissza, tétován, hanem célirányosan, egy vagy több ablak – feltehetően azonos lakás ablakai – felé. Igyekszem úgy elvonszolódni mellette, hogy ne zavarjam elmélyült foglalatosságában. De hirtelen megfordul, rám néz és a nyakamba borul:
– Kezicsókolom, ugye meg tetszik ismerni?
Nem mertem nemet mondani, hátha olyan koldus, akibe már többször belebotlottam, az ismeretségtől nagyobb reményei támadhatnak, de ha nem ismerem meg, megsértődik.
– Hát persze, persze… – motyogom, kevéssé meggyőzően, de nem telik többre.
– De hát én vagyok a Mitrovics Milán! – Döbbentem nézem. A név ismerős, de az arc nem: takarja a sild meg a bajusz és a borosta az arcán. Meg az évek. De a névre mégiscsak felkapom a fejem:
– Ne hülyéskedj, Milán! Tényleg te vagy? Lehet vagy negyven éve, hogy nem láttalak!
– Van az annyi, bőven… De maga mindig ilyen helyes meg szép volt, és most is az!
Gyanakodni kezdek. Mégiscsak akar valamit? Miért hízeleg?
– De tényleg olyan helyes volt, meg kedves… jól emlékszem, mennyit találkoztunk lenn a parkban!
Erre felpattan az én emlékezetemet lezáró fedél is: Milán valóban egy óvodába és iskolába járt a gyerekeimmel, együtt őrjöngtek a játszótéren, de Milán nem volt igazi barátja a fiamnak, mert néhány évvel idősebb volt, mégis kedvelték egymást. Szép vonású, jó arcú, tiszta tekintetű gyerek volt, mindenkihez rendkívül kedves, gyerekhez, felnőtthöz egyaránt. De kiváltképpen kedves volt a saját kishúgához, a néhány évvel fiatalabb Dorkához: a kislány feltűnően alacsony növésű volt, akkor még csak ez látszott rajta, meg az, hogy az arca koraérett, töpörödött, gyűrött volt, mintha már elhasználták volna. Nagy kontraszt volt a két gyerek között: a nők a hátuk mögött sopánkodva összesúgtak:
– Bárcsak Dorka volna olyan szép, mint a kékszemű, szőke Milán!
De hát nem volt olyan szép, és valami rejtett betegség hervasztotta, mert az évek során sem nőtt nagyobbra. Nem volt buta, sőt egy ideig mintha hiú is lett volna, szerette a szép ruhákat, meg nyilván tükör is akadt az otthonában – tisztában volt minden testi hibájával, ezért senki nem csodálta, hogy előnytelen külsejéhez állandó rossz hangulat társult, ami később az arcáról letörölhetetlen depresszióvá jegecesedett.
Nálunk akkoriban, amikor a gyerekeink még gyerekek voltak, nagy szülinapi zsúrokat rendeztünk, otthon, a néhány négyzetméternyi panelban: nem béreltük ki sem a MacDonaldot, sem más közösségi tereket, pénz se volt rá, meg talán igény sem. Így is megoldottuk, szendvicsekkel, kis sós és édes aprósüteménnyel – a csokigombócnak volt a legnagyobb keletje –, az egyik srác hozott otthon készített bodzaszörpöt, ami fenséges volt. Zene a Terta magnóról és a spontán gajdolásból. Az események csúcsa mindig a tombola volt, a lányom írta a számokat, nagy igyekezetében a nyelvhegyét kidugva, majd a kis cédulák egy használatlan férfikalapba kerültek. A nyereményeket maguk a meghívott gyerekek dobták bele egy nagy merítésű szatyorba, otthonról hozott, megunt játékokból, kötött sapkákból, sálakból, kesztyűkből. A nyereményeket aztán a játék végén csereberélni lehetett. A tombola fénypontját a háziasszonynak, azaz nekem kellett szolgáltatni, ez – manapság meglepő lehet – egy könyv volt: újonnan megjelent ifjúsági regény, Mándy Iván Csutak-történeteiből, Szabó Magda lányregényeiből, Török Sándor Kököjszi és Bobojsza vagy a Gilikoti, vagy verseskötetek: Weöres Sándortól és Nemes Nagy Ágnestől.
Ezekre a zsúrokra a kisfiam mindig meghívta Dorkát és egy másik kislányt, Tímeát is, akit a gyerektársadalom szintén kivetett magából, mert sánta volt: születésekor műhiba történt: a sarokcsontján az ín megszakadt, alsó lábszára így megrövidült, nem is tudott rálépni a sarkára. Ő ugyanolyan magányos volt, mint Dorka, és a kisfiam azért hívta meg mindkettőjüket, mert – ahogy ő mondta – „senki nem törődik velük, mindenből kimaradnak.” A többi gyerek kezdetben furcsállkodott a két magányra ítélt kislány jelenlétén, de aztán megszokták, hogy hozzánk járnak.
Milán nem jött, mert idősebb volt, mint a fiam és barátai, de éppen idősebb koránál fogva nagy szolgálatot tett nekem, persze nem szándékosan, csak úgy, gyerektudálékosságból, még a fiam egészen kis korában. A gyerek lehetett úgy 3-4 éves, óvodás korú, Milán már iskolába járt, de hát ezek a gyerekek egy akolban nőttek fel, a ház előtti játszótéren.
Egy este, fürdés után, az ágyban, ki-ki még nem nyugalomban, amikor a fiam fölé hajolva jóéjt puszit szeretnék neki adni, magához húz és suttogva megkérdi:
– Mondd, mama, igaz az a disznóság, amit a Milán mondott a játszótéren?
Én nem vettem igazán komolyan a kérdést, és félvállról válaszoltam:
– Ha nagyon nagy disznóság, akkor biztosan igaz. Mégis, mit mondott?
– Hát azt, hogy hogyan csinálják a gyereket.
Nagyot nyeltem. Hazudni nem lehet, akármilyen kicsi még a gyerek, a lepke-beporzás mesétől meg irtóztam.
– Hát bizony, kisfiam, azt bizony úgy csinálják.
– Minket is így csináltatok?
Ez már kínos. Ha túl korán jött is, de végül is Milán elvégezte helyettem a felvilágosítást.
– Nem megy másképpen, kisfiam.
– Jó, akkor én majd nagyon fogok vigyázni, hogy Tímeának ne fájjon.
Ez mind eszembe jutott, ahogy a férfivá alakult Milán ott állt előttem, kicsit szipogva, és húzott egyet a sörből.
– Tessék elképzelni, három hete meghalt az anyám. Elmúlt 84 éves, de még mindig nem tudom megemészteni.
– Nem is fogod soha, nagy hazugság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Az én apám 36 éve nem él már, az anyám 25 éve, mégis, ha történik velem valami fontos, máig rohanok a vonalas telefonhoz – mert nekik, ugye, mobiltelefonjuk még nem volt –, hogy elmondjam. Útközben persze észbe kapok.
– De jó, hogy ezt tetszik mondani… olyan kevesen értik meg az embert… És az én anyámat meg mindenki gyűlölte meg lenézte.
– Miért mondod ezt, Milán?
– Mert mindenki csak azt látta meg belőle, ami kívülről, de ezt így tessék érteni, kívülről, tehát a lakáson kívülről, az ablakból látszott. Hogy egyfolytában dohányzott, a kezében mindig volt valami alkohol, sör, bor vagy akár pálinka, és azt is folyamatosan itta. És ettől volt mindig olyan csúnya piros, szederjes az arca.
Milán nyelt egyet, egy darabig hallgatott. Nekem eszembe jutott, hogy a házban – persze merő jóindulatból – azt suttogták, hogy Dorka azért lett nyomorék, mert az anyja a terhessége alatt is ivott és dohányzott. És mindenki rettenetesen sajnálta az apát, ennek a rémségnek a férjét, aki nemcsak, hogy aktív sportoló volt, hanem világ- és európai bajnok ezüstérmes a házban lakó barátjával, kenu-párosban. A házban tehát pletykaként indult, aztán általánosan rögzült közvéleménnyé alakult, hogy ez egy sorsverte család, a nő alkoholista, a férj sosincs otthon, a kislány törpe – még jó, hogy van Milán, aki a jelek szerint ép.
– Milánkám, ha mi is ezt láttuk az ablakban könyöklő anyádról, te mi mást kaptál-láttál otthon, hogy mégis rendben felnőttél, szakmád van? Tényleg van? Ha már erről beszélünk.
– Van, felsőfokú számítástechnikai iskolát végeztem, a feleségem francia szakos tanárnő, aki a diplomája után elvégezte még a szociálpszichológiát is.
– Tehát otthonról azért hoztál valami jót is…
– De mennyire. De ezt senki nem tudhatta. Anyám a háború alatt született, mélyen vallásos zsidó családból. Most lett volna 84 éves, tehát már ép ésszel élte túl a háborút.
Le kellett állnom a banyataxival. Hogy Mitrovicsné, a nála jóval fiatalabb szerb sportoló felesége zsidó volt? És ezt én miért nem tudtam? És miért nem tudta senki?
– Anyám két okból is titkolta a zsidóságát. Egyrészt az átélt félelmet sosem felejtette el. Másrészt attól félt, hogy ebben a mi hatalmas házunkban ő egyedül zsidó, és gúnyolni és bántani fogják. De sosem felejtette el az otthonából hozott szokásokat. Mi péntek este gyertyát gyújtottunk és foszlós kalácsot ettünk, és nekem a szombat bejövetelétől nem volt szabad a liftet használnom. Ez persze senkinek nem tűnt fel, mert egy kölyök röhögve rohan le a hatodik emeletről. És mi most a feleségemmel szintén gyújtunk gyertyát és megtartjuk a szombatot.
– Drága Milán, nincs szavam. Te sem tudhattál semmit az én családomról, mert az ilyen mélységekbe az ember nem merül le „egy házban lakó, idegen gyerekkel”. De én is megszenvedtem a magamét amiatt, hogy a háborúból súlyos lelki sérülésekkel kikerült apám zord volt velem és öcsémmel, sosem tudta kimutatni a szeretetét. És mi sem tudtuk, nem tudhattuk az öcsémmel azt, hogy zsidók vagyunk. 1956-ban mondták meg a házunkban lakó cukros bácsik, hogy nézzük meg a szemközti ligetben a legmagasabb fát, mert arra fognak minket felakasztani. Mert hogy büdöszsidók vagyunk. A szó ismeretlenként ért – magyarázatért a szüleimhez kellett fordulni. A családját Auschwitzban elveszítő apám csak annyit mondott: – Erről majd később. – Aztán sokkal-sokkal, évtizedekkel később, már a halála előtti években kezdett megnyílni.
A szüleim szerintem azért terveztek engem – a gyermekszaporulat modern tervezésének korszakát jóval megelőzve karácsonyra – merthogy december 24-én 6 órakor születtem –, hogy azért legyen valami ünnep, hogy a téli szünet után elújságolhassam az osztálytársaimnak, mit kaptam ajándékba. Nem karácsonyra persze, de ezt ők nem tudhatták. És nálunk sosem volt karácsonyfa. Amikor én a saját gyerekeimnek minden évben fát állítottam, apám minden alkalommal megharagudott. Nem tiltotta – ezt ő jól tudta –, de rosszallását hangsúlyozott zordsággal juttatta kifejezésre. Nem volt hívő, csak ragaszkodott a pusztulásba vivő családi hagyományokhoz. Ezért kezdtem el írni, amikor halála után egy betörés során a rablók feltörték azt az íróasztalt, amit mi szentélyként, érintetlenül őriztünk, és a gazemberek kiborították belőle a múltunkat.
– Hol tetszett ezt megírni?
– Van egy novella-sorozatom, már négy kötete jelent meg, az első, Az Ördöggolyó fogságában, ezzel kezdődik: Az íróasztal.
– Milyen érdekes ez az ördöggolyó… Miért ezt választotta?
– Azért, drága Milán, mert ez egy olyan furfangos kínai alkotás, amit egy hatalmas elefántcsontból faragnak ki, kívülről befelé, egyre kisebb rétegekben, de minden rétegen ugyanazok a motívumok szerepelnek, és mindig máshol helyezkednek el. Az érdekelt, hogy miképpen láthatja az ember ugyanazokat az eseményeket, emlékeket máshonnan, más nézetből, más arányokkal?
– Jé, de érdekes. Mintha hagymát hámoznánk, és a lényege legbelül volna.
– Igen, az is hasonló. Talán olvastad a Peer Gyntöt?
– Benne a Hagymaembert? Persze.
Hát eljutottunk e váratlan beszélgetésben a lényeghez: a hagyma belsejéhez, és az ördöggolyó rétegeihez.
– De miért nézegetsz felfelé a házra? Miért nem mész fel a lakásba, miért álldogálsz itt a hidegben az utcán?
– Hát ez az, ez a probléma. Dorka anya halála után eltűnt. Azt tetszik tudni, hogy végig együtt laktak, apám halála után – ennek már vagy húsz éve –, lecserélték a zárakat, hogy én se mehessek fel. Kettesben akartak lenni. Anya nem dolgozott, néha alkalmanként vállalt takarítást, Dorka se nagyon, hiszen ő – de ezt biztosan tudja, mert Dorka mesélte, hogy olykor találkoztak, sőt néha, ha jobb kedve volt, beszélgettek is –, folyamatos pszichiátriai kezelés alatt állt, súlyos depresszióval, neurológiai rendellenességekkel és mindenféle hangulatzavarral, de hát az ő testi adottságaival ez tökéletesen érthető volt. Neki pszichiátriai segítséggel szereztek valamilyen négyórás munkát, persze az kettejüknek kevés volt az élethez, még anyám rokkantnyugdíjával is. Úgyhogy amikor én éppen jól voltam, segítettem őket.
– Miért, te mikor és miért nem voltál jól?
– Drogoztam, évekig. De sikerült teljesen abbahagyni.
– Hogy fért ez össze a hiteddel?
– Sehogy. De hívő én se voltam, csak hagyománytisztelő, de a hagyományokkal meg a lelkiismeretemmel sem fért össze az öntudatlan állapot meg a pénzpocsékolás. Meg nagyon rosszul is voltam. Abba kellett hagyni. Akkor ismertem meg a feleségemet, azóta mi legalább rendben vagyunk. De Dorkáról hetek óta nem tudunk. És nem akarom a rendőrséggel kerestetni, mert abból csak zárt osztály lenne, és azt ő nem bírná ki.
– Mégis, hol lehet szerinted?
– Remélem, talált valami helyet vagy valaki ismerőst, hiszen, ha baja esett volna, már kaptunk volna értesítést.
Közben megérkeztünk a Lidl-hez, ahová indultam. Milán bekísért, fantasztikus előzékenységgel emelgette le a kosárlabdásoknak szánt magasságokba elhelyezett polcokról a kiválasztott árukat, segített a bárka nagyságú kocsikból a banyataxiba átpakolni. Én nagyon megköszöntem. Ő azzal búcsúzott, hogy megpróbálja megszerezni az Ördöggolyó köteteket.
Aztán már nem tudtunk mit mondani egymásnak. Köszönésül még a nyakamba omlott – elfogyott a sör –, a dobozt egy csordultig telt szemétkosár tetején próbálta elhelyezni, az billegett egy darabig, majd fémes csattanással a földre esett. A baseball sapka és a bőrdzseki újabb sör nélkül indult, egy búcsúpillantással a sötét ablakok felé. Én mintha súlyosabb terhekkel vonszolódtam volna haza az egyre fagyosabbá váló novemberi éjszakában.
Szorongás
Parafrász Áfra János A lehetséges életek
topográfiája című versére
Nincs tévedés, várakozás, türelem,
piaci zsivaj fojtja a hangot a kérdezőbe,
akik elől járnak, méterekkel előbb, mint
ahol rátalálhatnának önmagukra, előrébb
ahhoz képest, ahol lenniük kellene,
de aki szólna erről, azt elnémítják,
ugyan, hol az a kéz, ami visszatart,
dicsfény övezte magasokban kegyet
oszt arctalanoknak, és pofont az arcokra,
fuldokolva mondom, már épp elég.
Ez a test csak egy tetem,
a bomló hús hajója.
Benne ott az értelem:
ma elillant egója.
Éltem. Volt-e életem,
a cél illúziója?
Csak a nemlét végtelen,
a béke hordozója.
Hittem, hiszen hinni kell,
hogy téboly nélkül éljek.
Ám de tébolyom felel,
ha valamit megértek.
Lenni oly fölösleges,
mint csillagokba vágyni.
Csak a semmi végleges,
s a múlandó akármi.
Csend van, és én nem vagyok,
itt van hát a béke.
A konkrét semmibe jutott,
s a semmi fel az égbe.
Előző számunkban technikai tévedés folytán az alábbi verset
nem a megfelelő formában közöltük, ami megnehezíthette a vers értelmezését.
A szerzőtől elnézést kérünk, az alábbiakban versét a helyes szakaszbontással megismételjük.
(Előhang)
Bölcs pásztorok – puszta népe – tartják úgy, hogy nem lehet,
hogy kihunyjon a szelíd tűz és ne leheljen meleget,
mert ha hamuvá hal s elhordja százfelé a szél,
az árnyak közül hidegszívű balszerencse kél…
Homályos köntöst öltött estére a puszta,
dalait a réti nótár szép csendben elhúzta,
s a fű között most sompolyogva sakál keres prédát,
egy elmerengő bagoly pedig valami furcsát lát:
juhnyáj pihen, elszendereg, álmuk mudi őrzi,
de pásztoruk, bús Raszkó Csaba nem tud szívén győzni.
Száraz gyepen lobban lángja narancs pásztortűznek,
hajszolt szívébe vad vágyak bús kétséget űznek;
az ágfaló rőzsébe mar: izzik, hogy ehessen,
boldogságtól meg kell váljon, hogy boldog lehessen;
puszta füvén jaj, de könnyen támadhatna tűzvész,
retteg, hogy a vágya tárgya szívkatlanban elvész.
Megesett már, hogy parázsból (volt bármilyen gondos)
tomboló tűzvihar támadt, félelme hát jogos,
s lám: a föld most szikkadt, porzik, a fű aszott, sárga,
egy szikra és lángba borul mező, tanya, csárda…
ezért mélyed hezitálva csendes kétségekbe.
Az évődésben társa van: fejében kel életre.
Szítsd a lángot, lobogjon! Mitől félnél, Csaba?
Porrá éget tájat, lelket a tűzördögök hada…
Nem nyerhet, ki nem mer! E tényt tán tagadod?
Meggondolatlan tett kovácsol örök lakatot…
E lakat fűzne össze téged s kit szívedben őrzöl!
Vagy szenvedélyem keservvé hal, s botom pusztít, öl…
Nem lakat, de gyűrű köti máshoz őt már régen,
most könnyem hull, de elfolyhat még óvatlan vérem…
Lángom le kell lohasszam, mint tettem már többször,
így a puszta nem pusztul el, s önzésem se gyötör
senkit, aki fontos nekem rettegő halálra.
Kötelességem így tennem, még ha szán is magányra!
Vedret vesz a földről fel – benne gémeskút-tej –
(Remegő kezembe erőt, puszta, ó lehelj!)
pisla szemében a lángok táncot ropnak lengén
(Ha nincs remény, hát fel kell add: ne élj hazug mesén!),
lendül a kar, hull a könny, a láng sikolt és sistereg,
majd oly csendes lesz holtában, mint a korán jött kisgyerek.
Kialudt a pásztortűz! Sötét lepel hull rá,
egy darabja a fénnyel együtt foszlott kámforrá,
hősnek érzi magát mégis: a bajtól megmentette
mindazt, aki s ami neki a világot jelentette.
De árnyak gyűlnek mögötte! Rémült alakok,
társai, a nyájat őrző többi pásztorok.
Csaba, Csaba, mi lelt téged? Lángod miért hunyt ki?
Kaszáját a halál, te bolond, már élezi!
Fény nélkül, jaj mi riasztja az éj szülötteit?
Csikasz, lúdvérc, rémalak már tanyát vertek itt!
Balszerencsét hozol miránk, Raszkó, átkos balga!
Szíved megfagy s nyájunk tépi sunyi sakálfalka!
Balszerencse? Botor beszéd, babonás, gyáva szó!
– riadozó társait így fitymálja Raszkó,
de ahogy a zsarátnok fénye hanyatlik,
dobogó katlanja kihűl, s marad egy sötét lik,
melynek kemény kőfalára néma jégvirág ül.
A pásztor komor jóslata hamar beteljesül…
Mogorva lesz, nemtörődöm, lusta, fásult, önző,
ha ordas mar a juhaiba, csak tétlen, unott néző.
S a bátorodó toportyánok megrabolnak mást is,
elapad a barmok teje, s embert mar egy áspis…
E sok bajt, Csaba, nem kérdés, te hoztad a fejünkre,
hát kitagadunk, hogy házunk a balsors elkerülje!
Mint kivert eb, úgy kullog el komoran, egymag,
az emberlakta földeket és emberségét elhagyja:
a puszta szótlan gyermeke lesz, vad, barbár, magányos,
földbe kapart lyukban él, de az neki lakályos…
Magánya a sivár átka, de áldásnak érzi,
mert embert többé nem tűr: szívét hagyta kihűlni.
Mi tesz minket emberré? Az ész, a nemes lelkület,
a művészet, a jövőkép, a kitartás és lendület,
a gondolatok mélysége, a hit magassága?
Közel sem. A szeretet gyönge, magas ága
hoz termést az emberség korosodó fáján,
hát ki lemetszi, elfonnyad gyümölcsök híján…
2022. 07. 05.-08. 14.
Meg vagy te húzatva. De tényleg, addig húzattad magad vele, míg gumók nőttek a melleidben.
És még kérkedtél is valaha, tavaly. Hogy muszáj. Muszáj sietni haza, mert fiatal a párod. Muszáj megkínálnod őt legalább háromszor hetente. Magaddal, persze, te bolond. Te bolondos asszonyi állat, te áldozatkész nő. Te fiatal asszonyt játszó némber, aki nem gondolt a melleivel. Hogy azokat nehéz lesz becsapni.
Mert azt hitted, lehet. Lehet újra és újra felturbózni magadat, és hozzád az új, fiatal embert. Aki apjuk helyett apja lett becsülettel a két fiadnak. Hát igazán megérdemelt volna ő is egy gyereket. Egy sajátot, egy veled közöset. De te azt mondtad, nem. Te többé soha ennyire el nem köteleződsz senkivel, hogy gyerek. Gyereket azt nem, soha. És ő is ezt mondta veled, ő is, mert jóravaló volt, mert szeretett téged, mert jó és kényelmes volt neki is, hogy az volt mindig is, elejétől fogva, amit te mondtál. Hordtad hát deréktól lefelé a nadrágot, és mondtad, amit kell, és csináltattad, amit kell, gyerekkel, párral, apóssal és mennyel. És mindenki látta, hogy jó. Jó, hogy valaki a kezében tartja a muszájokat a családban. Aki megmondja, merre és meddig. Merre és meddig, hogy aztán onnantól jobb legyen.
Mert tudod jól, te tudod, hogy a tűrés célja, megtartó ereje nem önmagában, hanem elmúltában, elmúlta határának pontos idejében (van?)
Csak a melleid nem tudták, csak a melleid nem mondták, hogy jó lesz ez így. Mert rájuk nem gondoltál, mert deréktól felfelé, úgy látszik, rosszak voltak a terveid. Rosszak, mert a melleidet nem sikerült igába hajtanod, te. Te társam mégis az asszonyiságban, buta, bolond társam. Mert szánlak, szánlak azért, és nem nevetlek. Szánlak, de azért nevetnélek is már a butaságodért. Mert deréktól lefelé lehet, lehet, hogy okos vagy. Úgy mozgatod, úgy viszed csatába a családod minden tagját ezekben a válságos években, mint a szélvész. De a melleid, azok nem, azokkal nem gondoltál.
Csak vitted bele őket hetente háromszor-négyszer a jövőbe, reménybe, és sodortad velük a párodat is. Tartottad benne évekig, majd két évtizedig a reményt, hogy egyszer mégis, egyszer terven kívül is, hogy egyszer a nagy gyarapodási, majd csak megmaradási hajszában, valahogy, valahogy és mégis. Gyökeret vert, gyökeret ereszt valami kis haszontalanság, aprócska haszon nélküli valóság. Valamiféle hobbi dolog, valami nullszaldós valami. Valahol az olcsó fodrásznőd és az egyeurós boltban vásárolt tábla csokik között. Valami találtság, valami elfojtott-elfelejtett öröm-forrás, amiről csak akkor derül ki, mennyire hiányzott, ha hirtelen-véletlen megtaláljuk. S neki, a párodnak ment is ez. Ment is mindig jól a maghullatás a te kényed és kedved szerint. Ment az ő ágyba csalatása mindig is, mondtad.
Csak a melleidnek nem ment. Csak azokban nőttek és szaporodtak a miómák. S hiába mondták az orvosok, bárhova is szaladtál velük, hogy jobb lenne megszabadulni tőlük, te nem engedted soha kiszedni őket. Mert hitted és hiszed, hogy így van jól. A te melleidhez senki ne merjen nyúlni, mert azoknak dolguk van. Dolguk van idehaza, amit csak metszetlenül tudnak elvégezni. Vonzón, igaz? Vonzón és csábosan, hogy se őbenne, a párodban, se benned ki ne hunyjon a jövő reménye, a jövő, amiben egyszer talán, holott petéd, az igen.
Az érik még, de nincs az az orvos és isten se, aki gyerekhordásra-szülésre rábólintana, ha látna téged. Ha látná, ahogy pörögsz a munkában. Ahogy lepergetsz magadról mindent, kipörgetsz magadból mindent, ami nem hoz egy forintnyi hasznot legalább. És csinálod, és jól csinálod, és haszonnal csinálsz mindet, mert a véredben van, mert olyan, mintha mindig is a véredben lett volna. Pedig nem volt, valaha még nem volt tebenned ez a nagy haszonra, csak haszonra törekvés. És lásd, a melleidnek se tetszik. Csak a párodnak még.
A melleid fellázadnak olykor, akkor, mikor tehetik, és így, ahogy tehetik. Bedagadnak neked, ha valamitől, vírustól, ettől-attól belázasodsz. A miómák nőnek meg bennük, attól dagadnak meg. A szexbe annyiszor, a szexbe annyiszor és hiába hajszolt jámbor állatok megmakacsolják magukat olykor. S amit te soha nem tennél, ők olykor hajlékot adnak maguk mellett, vagyis hát látod, a tulajdon testükben, magukban, hol ennek, hol annak a búvó, mikroszkopikus lénynek. És sajnos tömegével és válogatatlanul adnak helyet. És a miómák védik, táplálják, nézd csak, dajkálják és ringatják magukban és teáltalad ezerszám a láthatatlan és haszontalan szervezetecskéket. És fityiszt, újra és újra fityiszt mutatnak a te haszonelvűségednek.
És te valóban, mint királyné fogsz halni egyszer, és metszetlen keblekkel. Hófehér és sebzetlen bőrrel a melleiden, te társam az asszonyiságban. És párod a királyod marad örökre immár, az egyetlen, akinek engeded, hogy a melleidhez nyúljon. Bár nem tudom, miféle királynak gondolhatja magát, ha olykor azt látja, hogy vizes borogatást raksz a melleidre, hogy csituljon duzzadásuk. Mintha újra és újra halva szülnéd a gyermeket, aki csak duzzadó emlőket hagy maga után, hiába tejelőket. S ki tudja, tudja-e még vagy érti-e már, mi végre van a magja, a királyi mag, ha te, mint tejapasztó Nagyboldogasszony, büszkén, melleid szándékát legyőzve fekszel az ágyban. Hisz’ csak megfáztál egy kicsit, hisz’ csak a tűzzel játszol egy kicsit. Mint egy tapasztalatlan, de csupa tűz szűz, aki mindig szerettél volna lenni a párod, az egyetlen királyod számára.
Csakhogy a melleid, tudod, sok-sok évvel elmúltak tizenhat évesek, és sokat tapasztalt, de átlagos mellek csak. És unják, hogy folyton táncba viszed őket, hiába. És azok akarnak lenni, főleg, ha csábítgatod őket, arra, amire készültek. Táplálni akarnak bármit, bárhogy és bármi áron. És ahogy hozzájuk talál mindenféle silány frinc-franc kis lény, úgy a testidegen, rákos sejtek is őket fogják megtalálni legelőbb. És ők nem fognak válogatni akkor se, ahogy most sem válogatnak a táplálni valóban.
De te ne félj, mert mint királyné létezel. Mert te metszetlen, hófehér keblekkel fogsz akkor is lenni valahol. És uralkodni fogsz fölöttük.
Örökkön örökké.
Hölgy korsóval
meg kellene gyónni, igen
a görcsbe rándult rovarlábakat
egy gerincetört madár kihunyt szemeit
meg kellene gyónni, egyszer igen
mielőtt végképp este lesz
(haikuk)
csak táncolj, táncolj
lángoló tűzliliom
nyári szelekben
–
petét rakott a
pillangó: libbenő szárny
eltűnő élet
–
egy pisztráng villan
szemben a zúgó árral
mégsem adja fel
–
most állj meg idő
aranytükrödben suhanj
ne múlj, tündértánc
–
múlt aranynapok
fényét későn kutatod
sosem volt erdőn
–
a lombok közé
titáni zöld ragyogás
megérkezni végül
–––––
Koós István 1881-ben született a Győrtől nem messze fekvő Karnócapusztán, Koós István odavalósi cseléd második gyermekeként. Gyermekkorában sokat nélkülöztek ott a cselédlakások apró szobájában, így számára nagyon hamar egyértelmű lett, hogy nem akarja az apja sorsát folytatni, és felnőve beállni Karnócapusztán a robotba vagy ha ott nem akad munkája, elszegődni egy másik gazdaságba gürcölni élethosszig. Ezért mikor kimaradt az iskolából, éppen csak egy-két esztendeig dolgozott az apja mellett, aztán az egyik cimborájától meghallotta, hogy a közelben lévő Karnóca-tóra halászsegédet keresnek. Ekkor nagy félve az idősebb Koós István elébe állott, és azt mondta neki:
– Idesapám, én nem akarok a mások szántóföldjein száradni egész életemben, elmennék dolgozni máshová!
– Hát aztán hová mennél, ides fiam?
– Csak ide a tóra szegődnék el a halászokhoz.
Az idősebbik István erre kicsit elgondolkodott, de gyorsan belátta, hogy erőnek erejével nem kötheti ide a nyomorba a fiát, úgyhogy csak csöndesen bólintott:
– Jól van, hát próbáljad meg magad, de aztán ne panaszkodjál, ha nehezebbnek bizonyul az az élet, mint itten emez.
Így hát az ifjabb István elment halászsegédnek a tóra. Eleinte valósággal úgy is volt, ahogy az apja mondta: nehezebbnek bizonyult az az élet, mint amibe belenőtt, de aztán ahogy megszokta, már a régi tűnt neki elviselhetetlennek. Egy-két évig ott dolgozott a Karnóca-tavon, és olyan szépen beletanult a munkába, hogy az egyik ismerőse a Gazdagerdő melletti Alsó-tóra beszerezte immár igazi halásznak. István nagy örömmel ment oda, hiszen jobb lett a fizetése, és azzal is kecsegtetett a dolog, hogy ha a nagyparasztok lakta Gazdagerdőn nem is, de mellette fekvő, szegényebb Halantabányán, vagy pusztából akkoriban faluvá kiépülni kezdő Széppusztán majd tud venni egy kisebb telket, sőt akár egy házat is.
Ez aztán így lett, 1905-ben Halantabányán, a Döri út végiben megvásárolta egy magtalan özvegyember üresen maradt házát, igaz, ehhez az is kellett, hogy jöjjön egy kis hozomány a felesége mellé. Mert közben azt is talált magának, ugyanis 1904-es halantabányai búcsúban megismerkedett az odavalósi Walter Ilonával, a kisparaszt Walter István második lányával, akit akkor karácsonykor eljegyzett, a farsangban pedig el is vett. 1905 végin, nem sokkal a házvétel után megszületett első gyermekük, a legifjabb István, majd két évvel később Péter is. Hanem mikor István szemefénye, a Pistike 5 éves lett, megesett a baj. Egy este kicsit köhögni kezdett, a következő napokban még sokkal jobban, aztán belázasodott, majd két hét elteltivel el is vitte a tüdőbaj. István nagy búskomorságba esett egypár hónapra, aztán elkezdett valamit forgatni a fejiben. Egy darab ideig még morfondírozott a dolgok állásán, aztán a felesége elé állt:
– Te, Ilona! – kezdett bele egy csöndes nyári esten. – Én mostanában sokat gondolkodtam azon, miképp is legyen, hogy itt maradt ez az egyszem gyerek. Én nem akarom azt a szegénységet ráhagyni, amit az apám reám hagyott. Azt gondoltam, hogy pár évre kimennék Amerikába, keresnék egy nagy rakat pénzt, aztán hazajőve vennék földeket, és ha mi már nem leszünk, azokon Péterke majd urasan elélhet.
– Mész ám a tudod hova! – csattant föl erre Ilona. – A kenyerünk így is megvan, a gyerek meg majd lesz valami a maga erejibül, ha úgy akarja. Meg aztán ha te kimész Amerikába, mivélünk mi lesz? Itt halunk éhen addig, amíg te dollárt küldesz?
– Hát addig visszaköltözhetnél édesapádhoz, úgyis magára maradt.
Ilonka azonban nem is vitázott tovább, hanem István egyre többször hozta elő a dolgot, és festegette a fényes, szép jövőt. Néhány heti puhítgatás után aztán Ilonka beadta a derekát, de csak azzal a feltétellel, hogy István öt éven belül hazatér, akár meggazdagszik, akár nem. Meg még azzal tudta meggyőzni az asszonyt, hogy ha visszaköltözik az apjához erre a kis időre, akkor a házukat kiadhatja albérletbe, és mégsem marad pénz nélkül. Így is lett. Hamarost István a nyakába vette a világot, Ilonka visszament a nem sokkal előtte megözvegyült apjához a Petikével, a házat meg bérbe adták a kántortanítónak. Pár hónappal előbb ugyanis egy tűzvészben porig égett a plébánia, így a pap átköltözött a kántortanítói lakásba, annak meg másik helyet kellett keresnie.
Mielőtt István nekivágott volna az útnak, még Ilonka lelkére kötötte:
– Hanem aztán ha küldöm a sok dollárokat, rakogasd csak szépen össze, hogy mikor visszagyüvök, birtokot tudjunk venni!
Ilonka szentül meg is fogadta ezt, és úgy várta az első küldeményt, mint a Messiást, hanem aztán úgy járt vele, mint a zsidók a Messiással: ha mind a mái napig élne, bizony még mindig várhatná. Mert onnantól kezdve Amerikából nemhogy egy árva cent, de még csak hír sem érkezett, hogy végül mi is lett a sorsa ottan Istvánnak. Jöttek később haza halantabányaiak, gazdagerdeiek, hanságszéppusztaiak, de egyikük se tudta megmondani, vajon merre is vetette az élet. Ilonkának rémálmaiban néha előjött, hogy a férjét már az odaúton elvitte valami nyavalya, vagy épp fordítva: boldogan él egy másik asszonnyal és a közös gyerekeikkel ott a messziben. Ám végezetül soha nem tudta meg, hogy mi is történhetett, így pár év múltán kénytelen volt beletörődni, hogy ez már örökkön így marad.
Eközben Petike is Péter lett, és tizenkét esztendős, így Ilonkának el kellett gondolkodnia a fia jövőjén, mert a sajátját bizony elég sötétnek látta. Mivel a férje nem volt hivatalosan halott, vagy legalábbis nem tudott róla, hogy ekképp lenne, így ő nem számított özvegyasszonynak, hát a férfiak nem nagyon kapkodtak utána. Mivel pedig az édesapja után nem számíthatott valami sok földre, így olyan szakmát kellett a fia kezébe adni, amiből az is meg tud élni, meg őt is el tudja majd tartani öreg napjaiban. Némi rábeszélés után sikerült beszereznie a fiát inasnak a papi uradalmi majorság malmába, így bízhatott abban, hogy Péter idővel majd kitanulja a molnárságot, és urasan megél belőle. Hanem ezt már Ilonka nem érte meg, mert alig egy évvel ezt követően őt is elvitte a tüdővész, úgyhogy szegény gyerek ott maradt a nagyapjára egy köddé vált apával és egy korán elhunyt anyával.
– Hanem én most mihez kezdjek véled? – siránkozott az öregember, aztán úgy döntött, hogy míg erővel bírja, műveli a kis földecskéjét, a gyereket meg otthagyja a malomban, hadd tanuljon a szakmát. Így is lett aztán, Peti maradt a molnáréknál, hanem azt a szakmát végül mégsem tanulta ki, mert a molnár a legnagyobbik fiára hagyományozta a malommal együtt. Hanem még mielőtt meghalt volna, az egyébként hatalmas épület aljában nyitott egy kereskedést, ahol búzát, kukoricát etetni vagy lisztet kenyeret sütni vehettek a helyiek, Petit pedig ide tette először segédnek. Ekkor még csak annyi volt a dolga, hogy cipelte a zsákokat a vevőknek, de aztán lassan beletanult a kereskedésbe, és mikor betöltötte a tizennyolcat, már ő állt a pult – vagyis jelen esetben a mázsa mellé tett asztal – mögött. Nem is volt baj, hogy előrébb tudott lépni, mert akkorra teljesen magára maradt, hiszen nagyapja is visszaadta a lelkit a Teremtőnek.
Mivel pedig a Walter-háznak a harmada jutott Péterre, a többi rész meg az öreg még életben lévő lányára és fiára maradt, így ki is költözött onnan. Akkorra a kántortanító is visszakapta a szolgálati lakását, így ő vissza tudott menni az apja házába, amit – mivel István továbbra sem jelentkezett, és egyre biztosabb lett, hogy többé nem is fog –, teljesen a magáénak tekintett. Hanem aztán ott sem maradt sokáig, mert őt is ugyanaz végzet érte meg, mint az apját: 1928-ban elment a búcsúi bálba, és ő meg ottan a Dányi Márival ismerkedett össze. Vagyis hát ismerte persze a Márit, de onnantól már máshogyan ismerte. Mindennapos lett a Kolta-házban ottan az Alsótavi út legvégiben, amit aztán utána hosszú évtizedekig Koós-háznak hívnak majd. Ebből sejthető, mi lett a történet vége: Koós Péter még azon karácsonykor megkérte Mári kezét kissé szokatlan módon a lány anyjától, de ez nem is lehetett másképp, mert pár évvel ennek előtte az egyház elválasztotta őket ágytul-asztaltul a tejes Dányi Lacival, Mári édesapjával – de eztet már elmeséltem.
– Persze, hogy adom, hogyne adnám – mosolyintotta el magát Kolta Ágnes, és Koós nem is sejtette, mekkora szerencséje van, hogy Ágnes rossz természetű anyja ezt már nem érte meg, és nem tudja majd megkeseríteni a fiatalok életét. Úgyhogy a farsangban össze is házasodtak, de aztán nem Koós házába költöztek be, hanem a Máriékhoz. A másik házat eladták, az árából megcsinosították a Kolta – innentől persze Koós – házat, meg vettek egy kis földet is – így végezetül István terve is valóra vált. Hamarost megérkezett a legkisebb Péterke is, akit majd még négyen követtek, Koós pedig dolgozott tovább a malomban, meg művelgette az apránként szaporodó földecskéit. Azt persze néha megemlegették, hogy mi is lenne, ha István egyszer csak felbukkanna az Amerikában gyűjtött hatalmas vagyonával, de ilyenkor Koós mindig végignézett az udvarán, az egyre növekvő házon, az egyre több gyereken, és a maga csöndes hangján annyit mondott:
– Ugyan már, nékem itt van Amerika!
Márai Sándor emlékének
Hirtelen lett öregember,
nyárból tért át vacogásba,
nem volt ősz, de tükör súgott:
önmagának lett az árnya.
Hallgatott az öregember,
mint egy bölcs a rongy világban,
árnyak szóltak, felelt nekik,
s nem maradt itt álruhában.
„Talán nem is
versek ezek
hanem csupán szösszenetek”
üzen nekem holt barátom,
kinek arcát
nem találom.
Milyen vala,
milyen vala?
Tíz éve már
hogy meghala.
Emlékszem rá,
őt hirdetem,
jóbarátom
volt ő nekem!
„Azért, tudod furcsa
Hogy lefekszem este
És fogalmam sincs, hogy
Fölébredek-e még”
Erre mit feleljek,
holtomig szeretlek
elment drága barát.
Milyen az odaát?
Verseid nem unja,
emlékszik rá Jutka
és akivel kitol
sorsa, öreg Simor,
mert halott vagy Tobak.
Őriz e vén kobak,
mi egyre verset ír.
Mondjad milyen a sír?
Lehet-e írni ott?
Az elmúlás titok.
Kérdezlek, meséld el!
„Meghaltam az éjjel”
ezt írta ő, ki nincs.
Mire való a kincs?
Meddig jó az élet?
Tabák már nem ébred.
„Mit akarsz még mondani?”
Kérdezte egyszer Dani.
Mi a vezetékneve?
Füzetem nem felele.
Sok már a halott barát,
ki elhagyta a hazát.
Egyelőre itt vagyok,
olykor körmeim nagyok,
vagdosom őket vígan.
Lázmérőben a higany
vígan szalad fölfele.
Szavamra ki felele?
Évám, Andrisom halott.
Nem dobog szívem, vacog,
hisz hamarost nem leszek
megsirat majd két gyerek,
Petike és Ágika.
„Nincs már kire várni ma
aki majd telefonál”.
Mászik rajtam egy bogár,
unatkozva leverem,
ne viduljon versemen,
amit éppen írtam én.
Csupa tény e költemény,
benne remény is vala.
Él Simor, meg nem hala.
Amíg verselgetni bír,
szíve sok mindent kibír.
Porca Miseria! – mennydörögte, pálcáját kettétörve és a földre hajítva, a Maestro, az első esőcseppek lehullása és az első villámok lesújtása után. Az ég, és a Maestro arca elsötétült. Igazi, komisz, hirtelen-jött nyáresti vihar ígérkezett. Mindez fölöttébb lesújtó volt. Már csak azért is, mert ez A végzet hatalma nyitányának kezdő ütemeit követően történt. És ez még csak a nyitánya volt a következő eseményeknek. Nemsokára leszakadt az ég. A szegény, mit sem sejtő kezdő ütemek, persze, nem tudhatták, hogy az utolsók is voltak egyben – aznapra. Ám a szerződtetett művészek: az olasz karmester, az énekesek, a zenekar tagjai rögtön kapcsoltak, és még a közönség is kezdett tisztába lenni vele. Valamint azzal is, hogy az előre beígért figyelmeztetés, miszerint: „Figyelem! Csapadék esetén az operaelőadást másnap tartjuk meg”, immáron törvényerőre emelkedett. Mert ugyebár, szabadtéri előadásoknál mindig benne van ez a rizikó. Márpedig ez egy szabadtéri előadás lett volna… egy csinos külvárosi kastély macskaköves, pódiumos udvarán.
Égszakadás, földindulás. Fejvesztve menekült hát, ki merre látott. A kottákat sebtiben fölmarkolva, a zenekar szertefutott. Szaladt a közönség is, fedezéket keresve a szakadó eső és a villámcsapások elől. Csak a tomboló Maestro maradt a helyén, a karmesterpulpituson, dacolva az elemekkel, és csuromvizes hajjal, szétázott frakkban, őrültmód gesztikulálva, olaszul káromolta az eget, a földet, az egész mindenséget (Brutta troia!!! Cazzo!!!, meg hasonlók.) Olyan volt, mint egy ellen-vihar. Vagy mintha ő maga vezényelte volna az egészet. A jelmezes énekesek a színpad mögött kialakított öltözők felé iszkoltak sebesen. És a vihar nem szelídült.
* * *
Tudjuk jól, minden nap más, de az a másnap, amely az előzőt követte, egy még másabb nap volt. Csodaszép nyári alkony figyelt le a kastélyra, és annak udvarára. Nyoma sem maradt az előző esti pokolnak: felhőtlen ég, teljes szélcsend, kellemesen langyos, sem nem túl forró, sem nem túl hűvös hőmérséklet. Szóval ideális, már-már szappanoperába illő, mesés körülmények voltak. És az egészre föltéve a koronát – a Maestro is felhőtlennek látszott. Mókás grimaszokat vágott, élcelődött, mórikázott. A férfiénekeseket a pálcájával fricskázta meg, a női előadóknak pedig megcsipkedte a feneküket, miközben folyton ezt hajtogatta: minden jól fan, mindennel meg fagyok elégedfe. Tisztára olyan volt, mint Ferenc József császár. Sőt, több is volt nála, legalábbis az előadás előtti félórában, mindenképpen.
Kiváló hangulatban kezdődhetett hát az előadás, a híres nyitánnyal. Korábban egy kritikusa dicsérőleg hivatkozott egy effektusra, amelyet a Maestro ebben a nyitányban ért el azzal, hogy a rézfúvósok G-dúr belépését fortissimóban játszatta. Ezt a jó szokását a Maestro, természetesen megtartotta most is. A közönség pedig – úgyszólván a székükhöz tapadva – megbabonázva hallgatta a muzsikát.
Szárnyalt a Maestro, szárnyalt a zenekar. A nyitányt a közönség óriási vastapssal hálálta meg, sokan bravó!-t kiáltottak, és nem kevesen harsányan füttyentgettek elragadtatásukban. A Maestro boldog gőggel hajolt meg, először a közönség, majd a zenekar felé. Aztán nagy nehezen a közönség elcsendesedett, mire a Maestro úgy érezte, itt az ideje folytatni a mágikus szertartást. És a varázspálca újra meglendült… Ebben a pillanatban, váratlanul – mondhatni a semmiből – vad szélroham csapott le a kastély udvarára, mint valami megidézett démonhad. A karmesterpulpitusról meg a zenészek kottaállványairól, a szél játékosan fölkapta a kottákat, a legnagyobb rémületbe ejtve ezzel a Maestrót, valamint a zenészeket, akik, kétségbeesve próbálták elkapni valahogy a fölöttük és körülöttük ide-oda repkedő partitúráikat. Ez persze sehogy sem sikerült nekik. Sikerült azonban a közönséget megnevettetniük. A hasukat fogták a nevetéstől, a szemük előtt lejátszódó komikus kottalap-hajkurászás látványától. Az együtt-nevetésből kimaradt a Maestro. Olyannyira, hogy a fokozódó haragtól belilult a feje, és megint – éppúgy, mint az előző napon – összetörte a pálcáját, majd toporzékolva és káromkodva, az öltöző felé tartott. És a szél nem csitult.
Egyik zenészkollegája így emlékezett vissza a következő jelenetre: „… a Maestro sietve jött fel a zenekari szobába vezető lépcsőn, mint egy lavina… úgy ordított, ahogy még sosem hallottam ordítani. Volt egy nagyon nehéz, vastag asztal a szoba közepén. Megragadta az egyik oldalánál, azt kezdte rázni, táncoltatni, eközben folytatta az ordítást, és arra szólított fel bennünket, hogy verekedjünk meg vele. Olyan volt, mint egy fúria…” Természetesen senki sem jelentkezett ellenfélnek.
Ám ezzel még nem volt vége az „előadásnak”. A Maestro az összes széket összetörte, majd az egyik letört széklábbal, a bajok fő okozóját kezdte el csépelni (fejébe vette, hogy ez nem lehet más, mint maga a darab szerzője, a régesrég halott Verdi, ő „hozta” a vihart, ő tehet mindenről). Verdi!!! Verdi!!! Tua Madre!!! – üvöltötte torkaszakadtából a – jegyezzük meg, csak az ő számára látott – fantomnak, míg újra meg újra lesújtott az üres levegőbe.
Ekkor már minden jelenlévő tudta, hogy valahogy le kellene zárni ezt az őrülési jelenetet. Volt, aki már cselekedett is – hívta a mentőt és a rendőröket. De felhívta a figyelmüket is, hogy az eset eléggé súlyos és sürgős. A fentnevezett hatósági személyek a telefonhívás után, néhány perc múlva meg is érkeztek. Némi dulakodás után a még mindig dühöngő Maestrót „lefegyverezték”, azaz elvették a husángját, és kapott egy nyugtató-injekciót, mintegy megnyugtatásul. A Maestro hamarosan meg is nyugodott, hatalmasakat ásítva, és csak tompán legyintve az egészre, engedte, hogy a markos mentős-fiúk belékarolva kétfelől, fölsegítsék őt a kocsiba, és elszállítsák – a Diliházba.
Mikor elviharzott a mentőautó, szállítmányával, a bóbiskoló Maestróval, az ott maradottak akkorát sóhajtottak, mint talán még soha. Mindenki megkönnyebbült.
Így ért véget ez a kétnapos „fesztivál”: gyakorlatilag tökéletes kudarccal, gázsi nélkül maradt neves művészekkel, drága jegyet vásárolt, de előadás nélkül maradt közönséggel, ám, ám… valamennyien soha el nem felejthető emlékekkel, élményekkel gazdagon. Mert jóval később már, a szerencsés (vagy szerencsétlen, ahogy vesszük) jelenlévők egybehangzó állításai szerint, ez volt minden idők legemlékezetesebb, legérdekesebb előadása (és „megnyilvánulása”…) A Végzet hatalmának.
A történethez hozzátartozik még, hogy a Maestrót hónapokig kezelték még egy luxus-szanatóriumban. Rengetegen látogatták, a világ minden részéből. Rendbe is hozták végül. Csak akkor volt vele gond, mikor vihar készült, és beborult az ég… Hűséges, türelmes felesége (akit elláttak mindenféle instrukcióval az orvosok) ekkorra már rég odakészítette férje éjjeliszekrényére a bikaszelídítő nyugtatót, egy pohár vízzel. Ezekben a kritikus időszakokban, mindig a beteg mellett maradt, csitítgatta, míg az szépen meg nem nyugodott.
Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – a Maestro tökéletesen végezte a munkáját, híre egyre terjedt, világszerte. Csak egy, csak egyetlen darab maradt ki a későbbi repertoárból. Azt nem vezényelte többé. Soha már…
Miután a születésnappal kapcsolatban
konszenzusra jutunk,
hogy egyikünk sem szeret
megfelelni a közízlésnek,
valami pátosszal átitatott
bókot mondanék.
Már nem kell
téged kitalálnom
az én-te versekhez
és nem tudom
őszintén leírni:
magány.
Vagy valami hasonlót.
Mire megszólalnék,
a menetrendhez lépsz.
A tartó oszlopot
benőtte a fagyal.
Talajba szívódik
a feromon,
ahogy csak állunk
a fényszennyezésben.
Szoktatlak
az öleléshez.
Körülöttünk morajlik
a város.
Belénk simul
a táj,
a fel nem fedezett
erdő.
Gyapjúkabátomba mélyedve
várjuk
a talán sosem jövő
utolsó buszt.
Egy jelet,
amitől a filmekben is
mindig ilyenkor rontják el.
A dokumentumfilmeken és David
Attenborough-n
mindig elalszom.
Egy darabig nézem veled az állatokat
és a legizgalmasabb résznél
elkaparom
bokámnál a szúnyogcsípést.
Nincs fordulat.
A főhős is csak egy idős,
szenilisnek látszó bácsi.
Épp a pingvineket mutatják.
Talán mégis elhiszik,
el kell hinniük,
hogy ez is csak egy
takaró magányában írt
én-te vers.
Mit érzett
az első pingvin,
az első hópihe
az aszfaltos úton,
amelyik megpróbált repülni?
Megállítod a filmet,
mint a jégsapkák,
olvadok.
Kések az Amerikai pite maratonról.
Már négyszer hívtál.
Éjfél lesz mire eljutunk a táncpárbajig.
Hiába is magyarázom
az Asian food centeres hölgynek,
erre nem kell csípős szósz,
tökéletes így.
Végül engedek a kamikáze akciónak.
Zacskócsörgést elnyomja
a korhadt kipufogóhang.
Noé a dinnyés Passattal úszik
a Kőbányai út habjain.
Néma mondatokba ágyazott magabiztosság.
Befordul és a szokásosat kéri.
Szúnyoghálónak dőlt seprű,
ahogy a fehér nejlon trikón átüt az MTK-s tetkó.
Kék Visa pipa,
a belpesti neandervölgyi sikeres vadászaton.
Felkapom a pho levelest és a szerencsesütit.
Írok, hogy már úton,
mindjárt az Orczyn.
72-es troliba csomagolt meglepetés.
Masni a felsővezeték.
Már csak pár megálló Stifler mamájáig.
Esti házak
Elkéstem. A gyászmenet már elindult a kishegyi temető halottasházából, amikor lihegve utolértem. Azt a pár sötétruhás gyászolót, akik a folyóhoz vezető szerpentinen ereszkedtek alá. Elöl Vera, a fiatal özvegy vitte az urnát a hamvakkal. Fémesen csillogott a déli verőfényben, Vera úgy vitte, mintha valami győztes trófea lenne.
Hónapokkal ezelőtt voltam utoljára nála. Aztán nemkeresett többé. Véletlenül, az újságból tudtam meg, hogy „P. Tamás, a nemzetközileg ismert reklámmenedzser” – ahogy a gyászjelentésben írták – „tragikus hirtelenséggel itt hagyott minket”.
Vera hátrapillantott. Tüntetően kisírt szeme végigpásztázott rajtam. – Maga a sajtótól jött, ugye?
Bólintottam, de bármit mondhattam volna, hiszen még sosem találkoztam vele személyesen. Ezzel a Verával, aki kisajátította magának őt, de akinek sejtelme sem volt róla, hogy Tamás életében én is léteztem.
A semmiből felbukkanva kerültem az elhunyt bűvkörébe. Tamás egy rendhagyó milliárdos volt. Módszere sajátos az emberek kezelésében. A trükkje az volt, hogy látszólag megvetette önmagát. Az „Y generáció” azon utolsó tagjaihoz tartozott, akik a státuszukat nem pusztán ifikori kapcsolataiknak köszönhették. Volt rajta valami vagabundos máz, ami azt a benyomást keltette, hogy semmibe veszi a pénzt. A nőket ez elbűvölte. A cégébe is farmerben és szőrőspulóverben járt be. Az irodájában aranyhörcsögöt tartott, Rózsikát, egy csingilingiző kalitkában. Üzleti tárgyalások közben olykor kivette a ketrecből és az asztalon szaladgáltatta. Ellágyultan nézte a fürge kis állatot. Ilyenkor, kissé barna bőrével indiai maharadzsára emlékeztetett. Egy diszkóban ismerkedtem meg vele, italtól képlékeny állapotban. –Influenszert keresek – mondta szvingezés közben. – Az vagyok – válaszoltam és az ágyában kötöttem ki.
– Maga fotós? – szólt oda Vera a gyászmenetből.
– R. Viola vagyok, a megyei laptól.
– Ismerte Tamást?
– Csak futólag – hazudtam tovább. – A… szerkesztőségből.
– Megmondtam maguknak, hogy szűk családi körben akarjuk eltemetni. De ha már itt van, miért nem egy fotóst küldtek? Aki tud csinálni egy profi képet a szétszórásról. Ha már ez volt szegénykém utolsó kívánsága. Hogy a nyaralónk erkélyéről adjuk a folyónak őt. Annyira szerette ezt a helyet! Órákig tudta nézni a tájat, a naplementével… Azt mondogatta, ugyanúgy szeretne eltávozni ő is, ahogy a Dunában alábukó Nap… – Vera megdörzsölte a szemét, hogy némi könnyet csikarjon ki. – Ugye, gyönyörű gondolat? – Nem válaszoltam. Arra gondoltam, hányszor álltam összesimulva Tamással ugyanezen az erkélyen, a mélység felett. A férfival, aki most, testetlenné válva, újra idehívott…
Megborzongtam: eszembe jutott az a jelenet az erkélyen. Ezt mondta, a mélybe nézve: – Tudod, néha mindenki felett állónak érzem magam… Kár, hogy oly unalmas az egész! A lázas igyekezetetek, a rettegésetek, hogy esetleg nem ti lesztek a befutók – mindig ugyanaz! A könyökömön jön ki. Egy nap fogom magam és elmenekülök. Ezt fogom tenni, látod? – föltette egyik lábát az erkély rácsára, a másikkal meg lendületet vett, mintha ugrani készülne. Visszarántottam s mindketten elterültünk az erkély langyos kövén. – Megijedtél, ugye? – nevettünk, de megértettem, mire gondolt ez a javíthatatlan macsó: hogy csak ez adhatná meg a teljesség érzetét. Mármint az a zuhanás… De most azt válaszolhattam volna neki: nem tartottad a szavad, Tamás! Egy csendes hétköznapi szívrohamban haltál meg, ráadásul álmodban…
Odabent a házban az ismerős bútorok fogadtak. A márványkandalló, a perzsaszőnyegek, a szivárványszínű bambusztapéta. Vera kivette a gyásztrófeából a hamvakat tartalmazó kicsiny fekete szóródobozt és a gyászolók felsorakozta az erkélyen. Csupa mozdulatlan, kőkemény arc: mintha Tamás, az ember senkihez se tartozott volna! A búcsúztatót egy tömött bajszú, kövérkés ember mondta – valami vezető a Kamarától –, aki le nem vette fürkész tekintetét rólam.
(Tán azt képzelte, egy újonnan felbukkant örököst lát?) Hosszan beszélt, de csak egyetlen mondatát jegyeztem meg: „Szétszóratol, hogy egyessittethessél”. Nem volt időm gondolkodni e szószörnyetegen, mert többfelvételt csináltam a mobilommal. Aztán Vera kinyitotta a szóródobozt és Tamás szürkésfehér pora szétterült a légben, mielőtt elnyelte volna a párába burkolózó folyó.
Az erkélyt elborították a mécsesek, imbolygó lángjaik, a gyászolók gondolatait tükrözve, torz árnyakat vetettek. Én is meggyújtottam egyet Vera mécseséről. Közben azt éreztem, hogy a lelkemben, mint lepedék, árad a gyűlölet: ez a nő, aki állítólag egy tyúkfarmról került elő, a szerelmem gyilkosa! Nem tudtam ezt alátámasztani semmivel, csak az arcán tükröződő elégedettséggel. Valami ragadozó hatalom kifejeződése volt ez, mellyel életem során már annyiszor találkoztam. Azt sugallta: „Én vagyok a győztes.”
Nem szóltam senkihez, gyorsan otthagytam őket. Akkor Vera utánam jött: – Maga szimpatikus nekem. Ha akar, részt vehet a halotti toron. Kaszinótojás van, borral.
Eszembe jutott az a jelenet is, amikor ez a Vera egyszer benyitott Tamás szobájába, feketére rúzsozott szájjal, flitteres felsőben, punk miniben. Nem látott meg engem, mert a függöny mögé ugrottam. – Az új titkárnőm – mutatta be Tamás, miután a lány kivitorlázott. –Mulatságos. ugye? – Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, mert azt képzeltem, én vagyok „azigazi”. Mekkorát tévedtem: egy hét múlva összeköltöztek.
– Ki nem állhatom a kaszinótojást – válaszoltam. De Vera a névjegyét nyújtotta oda, üzletasszonyi mozdulattal.
– Felhívna, ha megírta a nekrológot? Megteszi? – Kitérő mozdulatot tettem: – Nem ismerem Tamás életét, nem vállalkozhatok rá, hogy… – Vera akkor egy borítékot nyomott a kezembe, fényképekkel.
– Ezekből a képekből megismerheti őt, megtudhatja, mit jelentettem én neki.
S ha megtudnád, ÉN mit jelentettem neki, a frász esne beléd, gondoltam és sietve távoztam, nehogy meggondolja magát.
Otthon mohón, riadt lélekkel néztem a fényképeket. Csaknem mindegyik Verát ábrázolta, különböző helyeken és helyzetekben, a Balatonon, tengerparton, luxusszállóban, a nyaraló erkélyén. Ezeket nyilvánvalóan Tamás készítette, csak kettőn volt ő maga is látható, Verával összebújva. Mintha a szívemet marcangolták volna! Mégis azt kívántam, bárha többet tudhatnék meg a kapcsolatukról.
Eszembe jutott a kulcs. Amit még Tamás másoltatott nekem. Ott lapult most is a zsebemben.
Remegő kézzel, akár egy visszatérő tolvaj, nyitottam ki másnap a nyaraló ajtaját.
Ahogy beléptem, megcsapott a halál alvadt füstszaga. Senki sem volt a nyaralóban. A mécsesek még pislákoltak s a reggel fényében izzottak fészkükben a jól ismert tárgyak. Egyenest az ágyhoz mentem Néztem a virágmintás huzatát, ugyanazt, amely alatt nemrég én is feküdtem. Aztán átkutattam a ruhásszekrényt, anélkül, hogy tudtam volna, mit keresek. Egy fekete borítójú füzet akadt a kezembe: Tamás, a macsó szerelmi naplója volt. Benne az események pontos leírása, akár egy pénztárkönyvben.
A füzetben nem említett engem, de úgy írta le találkáinkat, mintha mindhárman – Vera, Tamás és én – egyszerre lettünk volna együtt. Vagy inkább: mintha én lennék Vera… A naplóban csak Vera neve szerepelt, de a dátumokra és együttléteink jónéhány részletére ráismertem – olykor még a szavaimat is Vera szájába adta, szóról-szóra! Egy embert formált a két szeretőjéből, ahogy a szobrász a lágy agyagból a véglegessé dermedő figurát… Remek írói teljesítménynek is nevezhető volt, de valójában mindkettőnket egyetlen kollektív kiszolgáló lénnyé degradált… Ez megdöbbentett.
Aztán Vera fölényes, magabiztos arcára gondoltam és bosszúért lihegtem. Ezt eszeltem ki: szerelmeslevelet írok magamnak, mintha Tamás írta volna. És benne felejtem a fekete naplóban. Tökéletesnek látszott: úgy fogja leteríteni Verát, akár az időzített bomba!
Először ezt írtam: „Kedves Viola, bocsáss meg, hogy ilyen bunkó voltam és hagytalak szó nélkül elmenni az összezördülésünk után… Számonkérted, hogy Verával élek s engem bosszantott a féltékenységed… Egy pillanatra úgy éreztem, bemaszatolod vele a szerelmünket, mely eddig tiszta volt, akár a hó.… Igazságtalan voltam, pedig csakis téged szeretlek! Tudd meg: minden, amit a naplóban Verával kapcsolatban írtam, igazából rád vonatkozik…Valójában mindig rád gondoltam, amikor Verával voltam!”
Gombóccá gyúrtam a levelet: micsoda romantikus marhaság! Hol élünk, a XIX. században? Amikor még volt esélye a lázadásnak?
Még aznap éjjel visszaosontam a nyaralóba. Hosszan bámultam az ismerős tárgyakat, mintha élvezném a kifosztottságomat. Aztán lecsaptam. Olyat tettem, amit sose feltételeztem volna magamról: a még mindig pislákoló mécses fölé tartottam a naplót s amikor már lángolt, a gyúlékony tapétához vágtam. Azonnal lángot fogott. Futva menekültem, mintha üldözne, amit tettem. De hamar észhez tértem. Rémülten láttam, hogy a nyaraló lángokban áll. Előkaptam a ketyerémet és sorban felhívtam a mentőket, a tűzoltókat, a rendőrséget. Aztán leroskadtam egy utcai padra. Dermedten néztem, mi történik: a mentők hordágyon hozták ki az ájult Verát a tűzből!
Engem is bevittek a mentők, mert a tenyerem koromfekete lett. A nyugtató injekció se hatott, csak akkor nyugodtam meg, amikor megtudtam, hogy Verának, némi füstmérgezésen túl nem esett baja. Csak az arca lett fekete a tűz hamujától.
Összeölelkeztünk a kórház kapujában mi, feketével megjelöltek. Mint a szerelmesek. Különös boldogság lobogott bennem, de nem akartam megtudni az okát. Pár nap múlva megkaptam az Embermentő Oklevelet és a köztévében a riporter példaadónak nevezett, „akire büszkék vagyunk”.
Sokan tapsoltak. Éreztem, hogy a fejlámpák hideg, sárgás fénye büszkeséget ragaszt a képemre. De nem mertem senkinek a szemébe nézni.
Verával legjobb barátnők lettünk: összetartozók a szétszóratott világban.
Passióból beszélünk,
ellenségképeket építünk magunknak éjszaka,
és annyi harag gyűlik bennem,
hogy eltakarja előled az angyalokat,
elnyeli lassan a fényt,
mint júdásfa árnyéka.
Ki szereti haragja fájdalmát?
Ha ebben talál önmagára,
ez ad neki alakot,
formát. Csak szertelen csapongás
túlvilág és létezés
metamorfózisában.
– Békét kötünk?
– Azt már nem!
megyek bosszút állni,
mert világom valutája csak fájdalom.
Meztelenség marad távollétedben,
hiányod majd máshol pótolom.
Milyen csendes uralom kell ahhoz,
hogy felfogjak valamit ebből a korrodálódott valóságból.
De utoljára, hajnalban
laudánummal fűszerezett bort iszunk,
és kitalálom,
melyikünk szája hazudta a halált.
Reggelre békét kötünk. Örökre.
(És tisztán látok már,
Utamat nem állják angyalok.)
Már kisiskolás gyerek voltam, szüleim saját otthonra vágyva, düledező vályogházat vettek, nagyanyáméktól két házra. Gazos kert, a bontás előtt udvarra talicskázott lomok. Sápadtzöld köcsögök, alukanalak, és pókhálótól ragacsos könyvek alatt, két fekete, kalapforma szelence. Valami zörög belül. Egyikünk se tudta mi az. Ácsszeggel kezdtem feszegetni, először kíméletesen, aztán mivel az óvatos mozdulatok nem hoztak eredmény, egyre erélyesebben küzdöttem a makacs kis bőrtokkal, mígnem hirtelen szétnyílt, de ugyanabban a pillanatban tenyeremet átfúrta a szög. Csodálkoztam, ki se vérzett, csak langyos könny folyt végig arcomon, és mint mikor víz alá rántja égi támadóját a túlméretes hal, combjaim közé szorítottam nyilalló kezem; ha nem látom, könnyebben viselem. És megláttam akkor valamit: a sáros földre hullott egy aprócska papírtekercs. Ép kezemmel kaptam föl, hogy be ne koszolódjon. A házából kiűzött papírcsíkot két újjal simítottam térdemen, apróbetűs írás tűnt elő, két fekete sorban, számomra érthetetlen héber jelek. Ma már tudom, a szelence neve tefillin, fohászkodó férfiakat tartott szíjkötélzete.
Időrolniról lefejtődött évtizedek. Munkába utazom, bámulok a buszablakon kifelé, kertitörpe, ablakszemöldök, gondozott rákospalotai telek, rajta népe-vesztett zsinagóga. Szögszúrt sebbel kapaszkodom a fémcsőgerendába. A járat harmada középiskolai diák, hátukon könyvek, fekete-fehér tintarajzon Dózsa elcsigázott hada, Rákóczi hazaengedett serege és a mára divatdiktátorrá szelídült Bocskai. Törzsanyagként zúdított hősök, ezer kilátástalan mintadac, jobbító szándékú mártírok, egyik őrült, a másik szent, és a személyes kamaszlázadástól mindegyikük jó messze. Zsidó lányok és zsidó fiúk, egymás kezét fogva ülnek a föld homlokán, a kör alakú sötét búvóhelyen, mint kalapban a szavak, telkünk fennmaradt fészere alatt. Pinceföldön pincebogarak. Lábunk alatt rejtett ajtó, kilincs sehol, csak egy foszlott végű madzag. Érettem, helyettem és miattam működtek együtt elődeim. Transzport elől nem bújtattak, nem etettek, nem itattak, csak a kiskapuban sírtak, belül. Takarójukon az ismétlődő minta, háborítatlan élet az akvarellrajzon, rajta hétköznapi tevékenységek között keresztelő, a jó helyre született baba arca enyém. Mosogatómedencék, mosdókagylók, fürdőkádak, mosókonyhák, piszoárok és angol vécék csatornafolyamának sodró fekete szennyvizét áldd meg. Ez a keresztvíz a jussom, a rám sodort füsttengert szétválasztani, hogy megtaláljalak és elfogadjalak téged én az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen.
Munkáslány
Alábbi összeállításunkkal emlékezünk meg József Attiláról, születésének 120. évfordulóján
A József Attila irodalom áttekinthetetlen mennyiségében általában az ismerős témákat járják körül: foglalkoznak „identitástudatával” (ebben a vitában hol proletárként, hol értelmiségiként, hol pártaktivistaként, hol forradalmárként, hol a marxista eszme elárulójáként próbálják definiálni), foglalkoznak „betegségével”, amit a korszak pszichiátriai tudománya hol freudista alapon az „Ödipusz-komplexus” egy változataként értelmez (az anya-fiú beteges kapcsolataként), hol a férfiasságában többször frusztrált férfi fájdalmát olvassák ki szerelemért sóvárgó verseiből, hol a skizofrénia megnyilvánulásaként értelmeznek tüneteket (amelyek közül néhányért maga az orvostudomány vált felelőssé – inzulinsokkok). Mielőtt az összes analitikus áltudományt összegyűjteném és felsorolnám, egy sajátos szempont alapján: verselésének elemzésével szeretném bemutatni, hogy József Attila nemcsak a magyar költészetnek, de a világköltészetnek is kivételesen tudatos és szigorú alkotója volt, amit a versírás alapkövének, a verstannak ismerete és annak biztos alkalmazása bizonyít. Nem járt a híres Négyesy-féle szemináriumokra, hiszen az egyetemről kicsapottként oda bejutnia nem lehetett, verstani tudását, amiként egyéb ismereteit is önerőből, saját tehetségének ösztönzésére sajátította el.
Rövid életében eljutott a magyar költészet legmagasabb csúcsainak egyikére, nehezen megszerzett iskolai képzettségekkel, főként talán költőtársak, elsősorban Juhász Gyula segítségével és bíztatására. A kezdeti, gyerekkorinak is mondható versek a népköltészet ritmusait, fordulatait formálták művészi szintre, leginkább felező nyolcasokban, de már ezekben is benne volt költészetének néhány fő motívuma (az éhség, a szegénység, a magány). Később, a tanulmányok hatására, rövid sorú jambusverseket írt, érdekesen kapcsolva a klasszicizáló jambust a modern hatású enjambement-nal (Fohászkodó ének). Rímelése már korán feltűnően jó (Tavaszi ének). És fülébe dobolnak antik ritmusok, rövidek, játékosak, kedvesek: kitalál egy saját versritmust, ami choriambusokból és hosszabb daktilikus sorokból áll (Csókkérés tavasszal). A magyaros-ütemhangsúlyos versek közül is a ritkábbakat kedveli: párrímes felező tízesben írta az egyik, már a későbbi költészete felé mutató Keserű nekifohászkodás-t: „Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok – / Tudom előtted el nem sáppadok.” Ritkább ütemhangsúlyos strófaforma – Ady kedvelte – a 9, 10 és 11 szótagos sorok váltakoztatásával összeállított strófája, amelyben keresztrímek vannak: „Apáink mindig robotoltak (9), / Hogy lenne enni kevés kenyerünk, (10) / Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, (11) / Az isten se törődött velünk. (9)” (Fiatal életek indulója) Félrímes 9-esek és 8-asok váltakozása A bánat; a méltán híres és szép Tél két és négysoros szakaszokat váltogat, remek keresztrímekkel (ócska-fogócska; ép-szép; rakni-szaggatni). Megihlették a klasszikus nyugati formák: sok-sok szonettet írt, melyek közül az Ó, zordon szépség még a szimbolizmus-parnasszizmus jegyeit témáiban is magán viseli. Vonzzák az antik metrumok is, igen korai, alkaioszi strófákban köszönti Juhász Gyulát és az általa képviselt igaz magyarságot. De alkalmaz időmértékes ritmusokat egyedi módon, amelyek csak hozzá tartoznak, ilyen a Várakozás, amelynek hosszú sorait 4-4 choriambus tölti ki, az időmértékes egységek szóvéggel zárulnak, így a hosszú sorok 4+4+4+4 tagolású, szimultán ritmusúak is – egyúttal párrímesek.
A magyar metrikusok között késhegyre menő vitát váltott ki egy ritmusa (a Mikor az uccán átment a kedves…), ami szintén egészen egyedi a magyar költészetben: különlegesen mértékeli meg az ütemhangsúlyos felező tízest, ami ezáltal szimultánná válik. A szakirodalom egy része, Szabolcsi Bence felvetését elfogadva (így Horváth János, Szilágyi Péter, Horváth Iván és mások) az olasz gagliarda ritmusból eredezteti: eszerint József Attila forrása a hármas ütemű, élénk ritmusú, 17.századi nyitótánc volt. A megvalósult ritmus azonban nem ilyen: felező tízes, nem is tagolódik három ütemre, csak rendkívül dallamos, kétsoros szakaszai párrímesek:
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
…
Nem látom a sorok hármas tagolását, ezért nem tartom a verset gagliardának, hanem sajátos magyar szimultán versnek.
Egészen más típusúak a hosszú soros, gondolatritmusos formái, amilyen a Csöndes, estéli zsoltár, amelyen a műfaj strukturáló ereje erősen érzik. Olykor dacos szembeszegülést érezhetünk a választott forma és a benne megszólaltatott tartalom között: Petőfi tüze című versét nem népi formában írja, hanem alkaiosziban:
Falvát megőrült népe lerombolá,
Házuk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van, s a kis családnak
Tűze, Petőfi – az Eszme: hol van?
A magyar költészetben nagyon ritka az ún. 2. aszklépiadészi strófa, amely különféle aszklépiadészi sorokból épül. Ezt is a szörnyű tartalomhoz – ellenpontként – választja József Attila (a ritmus, a szóhasználat, de még az indulat is mintha Berzsenyit idézné):
Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
Ágyúzó keserűség
Marja puhára göröngye szikjét.
…
(Harc a békességért)
Az ütemhangsúlyos formákból is a különlegeseket választja: Arany János kedvelte azt az archaizáló tíz szótagos sort, amely 4//6 tagolású; József Attilánál ez így hangzik:
Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mind a kettőt ledobná egyszerre.
…
(Szegényember szeretője)
A költővé érés folyamatában fokozatosan elszabadítja magát a formától; először az egy sor – egy gondolat gondolatritmus elve szerint alkot (ilyen a Szegény ember szeretője), majd a még lazább, már említett Csöndes, estéli zsoltár hangját erősíti fel zsoltár helyett gonoszokság ellen szóló intéssé, fohász helyett testvéreihez szóló kategorikus imperatívusszá a Nem én kiáltok című versben, melynek elején az intés:
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán…
majd átfordul a modus vivendit ajánló sorokba:
Légy egy fűszálon pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
A verszárlatban a lét kétpólusosságát vállalva megszólal az önmagát a teljes világ folyamataival azonosító költő:
Akár borzalmas, akár egyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.
A kozmosz éneke című szonettkoszorú 1923-ban készült el, szövegeiben szecessziós-szimbolikus fogalmak vannak, Ady-hatást mutató nagybetűs szimbólumokkal (tört Robot; zsarnok király, a Gond; örök az Asszony; Titok-csúcs; minden atom az Ős-be visszahull; minden lélek az Úrba szabadul; hűs fény az Űrnek; Végtelen Fény; Őslélek). A Mesterszonett – összeolvasva a szonettkezdő sorokat – még mintha naiv önellentmondást is mutatna: „Külön világot alkotok magam, / Kerengő bolygó friss humusza lelkem” – ez a világtól való különállás – ellentétben az egybeolvadással – még korántsem olyan egyértelmű, mint a későbbi nagy versekben (Eszmélet; Hazám; A Dunánál; Ars poetica; Külvárosi éj; Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak – ezek nem mindegyike szabadvers).
A teljes átváltás a szabadversbe a legnyilvánvalóbban a Tanítások 15 részes ciklusban látható – ez éles ellenpontot képez a szintén 15 egységből álló szonettkoszorúval, amit a költőmesterség próbakövének szokás nevezni. A próbát kiállta – váltott. Az ún. Érik a fény korszakában, az 1925-ös évtől kezdődően, egyre több a teljesen szabad vers: ilyen maga az Érik a fény; az Esti felhőhöz; a híres-nagy József Attila („József Attila, hidd el, nagyon szeretlek, ezt még anyámtól…”; Tüzek éneke; Anyám a mosásban).
Teljesen szabad már a kötetlen sorhosszúságú, rímtelen Balga költő is, amelynek különlegessége, hogy a József Attilánál gyakori „Lehetnék én” téma itt jelenik meg a legszebben, a leghumanistább módon.
A Külvárosi éj új, rendezett írásképű, hatalmas rapszódia, ahol a műfaj ismét strukturáló erővé válik: elbeszélő, rövid sorú, hosszú szakaszok váltakoznak hosszabb szakaszokkal. A rövidebb, elbeszélő szakaszok személytelen leírások, a hosszabb szakaszok – minthogy már az antik kardalok is éreztetik hatásukat – reflektálnak: mozdulnak, előre mutatnak („készül bennük a tömörebb sötét”; „a gépek mogorván szövik / szövőnők cukros álmait”; „a komor föltámadás titkát”; „vonatfütty”; „Az úton rendőr, motyogó munkás, / Röpcédulákkal egy-egy elvtárs / iramlik át” stb.). A versvégi többszörösen megismételt megszólítás, a minden fölött lévő éjhez, aminek világ fölötti hatalmat tulajdonít a költő, már az antik kardalokat lezáró ódák hangján emelkedik: a magasztosokhoz szóló megszólítást idéző felkiáltás: „óh éj!” és az utána következő fohász már valóban antik kardal hatású.
Hasonló elemzést lehetne készíteni a Téli éjszaká-ról is, azzal a különbséggel, hogy abban a szabálytalan hosszúságú sorokat rímelteti a költő, s a verszárlaton ott – a szonettkoszorúnál még hiányolt – teljes egybeolvadása a környező világgal („mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa.”). Másképpen oldja ezt meg a kötöttségeket egyelőre a rímekben kereső költő (Elégia; Óda). A nagy, totalitásigényű versek szabadversként áradnak. A szabadság illúziójában élő költő szabad víziói. És amint csorbulni érzi szabadságát, keresi a megtartó erőket, a szépséget (Gyönyörűt láttam); az emlékeket (Könnyű emlékek); az emberi kapcsolatokat (Kedvesem betegen…) és végül a formát, mint a szétesés összefogó ellenszerét. A formát, a rendet, a rendszert kereső alanyi költő a tárgyi világban is azt látja, mit magában szeretne megteremteni:
Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
Távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgyegyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
…
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok, és van mibe
beléfogóznom.
(Szürkület, kiem. Sz. E.)
A vágyott rendet a szerkezeten kívül a hangok rendjével, összecsengésével teremti meg: a feltűnően dús alliterációk is ezirányban hatnak. Tartalmilag a vers a teljes magány képe: itt már nincs egymásra borult, egymást érző-érzékelő halom hasított fa, – a tárgyegyén a leibnizi ablaktalan monász szebb, allegorikusabb megjelenítése. A tévedések bebetonozott birodalmában csak a magány az elviselhető, az is csak fogódzókkal.
A végső lemondás egyik verse visszahozza a fiatalkori 5//4-re tagolódó kilencest (Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal…”, a szöveg Stoll Béla általi rekonstrukcióját logikusnak tartom: Kóróval jöttél, hiszen ez az ellentéte a virágnak, nem a karó…) A másik végső leszámolás az ambroziánus nyolcast társítja az egy szótaggal hosszabb kilencessel, és a keresztrímes szerkezetben az azonos hosszúságú sorok rímelnek (Talán eltűnök hirtelen…) S a végső anyag – az első, amit anyának is nevezünk – ami tartást és formát ad: a persely formára elképzelt anyaföld („E föld befogad, mint a persely…”, Íme hát megleltem hazámat).
A József Attila által átélhető és befogadható világ számtalan jelensége, tárgya, élőlénye megszámlálhatatlanul sok versformában jelenik meg. A költő a formát tökéletesen választja a megszólaltatni kívánt tartalomhoz – avagy, világ- és magyar költészeti ismeretei alapján tudja azt, hogy a formák tartalmi holdudvarral, tudományosabban: szemantikai meghatározottsággal rendelkeznek –, s ebben a gazdagságban szólalnak meg a világviszonylatban is hasonlíthatatlan költészetében.
A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, – – lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.
S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.
Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.
S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.
Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.
Vonatfütty.
Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.
Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.
Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján – –
A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.
Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen…
Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!
Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
1932
1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.
2
Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon – mosolygok rajtad.
3
Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.
4
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
5
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy’ köt hálót szellő faleveleken.
6
Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű…
Ülünk együtt, mint kedves és fia…
A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.
S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.
1934. aug. eleje
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
1932. dec.
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.
Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.
Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj –
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?
Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá… s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
1933 tavasza
István rút, nincs tükör kamrácskájában. Az ajtóban megáll, de nem fordul vissza. Lesütött fejjel, lassan ingósan elindul.
Az aknabejárónál várják társai; odaköszön.
– No, ezt már megint a rossz lélek szállta meg! – mondja valaki félhangosan.
– Azt szállja meg, aki … – vágja oda. És elhallgat. De megáll, kiszámított mozdulatai megmerevednek, úgy ahogy félig a földre hajolva a lámpás után nyúl a keze. S amaz már megy. István erős, mint a kifejtetlen szén.
Istvánt nem szíveli a munkavezető. István az, aki a robbantásoknál mindig hátra marad. Most is az új aknában dolgozik, melyet tárnává szélesítenek, mert kell a szén a mozdonyokba, meg a tűzhelyekre. István nem utazik és nem rak tüzet. Ahogy hazamegy este, mert mostanság nappali munkás, lehányja ruháját és lefekszik. Istvánnak nem kell a szén.
Kezében a dinamitpatron. Nem fél tőle, de nem is bánik vele megvetően. Csak az jön az eszébe: ha most! Mind elpusztulnának itt, legalábbis ő maga. Csak az óvónő énekelne tovább a gyerekekkel, mert az óvónőre süt a nap és a gyerekekre is süt. Hal doktor úr a többieknek, a családosoknak segélyt utalna ki. Ha ő volna Hal doktor úr, nem törné magát annyira a bányáért, hanem földet venne magának és szántana, vetne, meg aratna. Az óvónő se kedveli a bányászt, merthogy a bányász mindig piszkos.
Nehéz tenyerében a dinamit nyugodtan, tisztán aludt, mint tokjában a családi ékszer.
Letérdelt, hogy a robbantóanyagot beépítse. A gyújtózsinórt már kiegyengették a többiek s akik még elől voltak, lassan szedelőzték a szerszámokat.
– Tulajdonképpen jó a szénnek – gondolta. – A szenet nagyon szeretik, igaz, a szén szép, és fekete és csillog a napon, mikor a vagonokba rakják. Valaki azt is mondta, hogy ami föld alá kerül, fa, kutya, ember, abból szén lesz. Furcsa. Hogy lesz az emberből szén? De lehet, van benne valami, mert hová lesz az ember és honnan lesz a szén? Hanem mégis furcsa. Ha ő szén lesz, hát őbelé is belévágják majd a csákányt? És ő sem védheti magát? Eddig úgy volt, hogy mind megadta az árát, aki belékötött, csak mégse lehet, hogy eztán …
Hátranézett, hogy van–e még a közelben valaki – és észrevette, hogy fölötte, ahol a patront befedezte, egy kiálló tömb mindjárt lezuhan!
– A dinamit! – csattant át agyán és rögtön utána ordítás:
– Fussatok!
Már hason feküdt s épp annyi ideje volt még, hogy a kitúrt patront odábbtaszítsa. De a szénszikla mennydörögve Istvánra zuhant.
Arasznyi távolság kínban meggörcsült ujjai és a megmentett patron között. És egy arasznyi csönd. És aztán küntről elhozta az elektromos áram a robbanást.
Odafönn a főaknász már utasítást ád, hogy miképpen lássanak a további munkához. István hiányzik.
– Emberek, utána kell azonnal nézni – hallatszik az utasítás –, mert amilyen lassúmozgású bolond, biztosan lenn maradt.
És István fekszik. Körülötte szén, szén, szén. És arca, teste egészen fekete. Lassan fölemelik, fölviszik és lefektetik a fűre. A nap süt és ő csillog. Már merevül és kemény lesz és hajlíthatatlan, és majd ólmos, mint a kutatott kő. Egész testéből még egyetlen meleg lehelet száll föl a magasba.
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszúrom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Igy okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.
1937. jún.
Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
Távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszínű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
mellyel – azt hiszi – némaságot szül vagy tiszta űrt.
1934
Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
1937. nov.
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
1937. nov. 24.
– Nem láttad a tehenet? Kétfelé állt a szarva és gomb volt a végén. Aztán amikor fejtem, szelíden hallgatózott.
– De bizony, láttam a madarat, piros almát tartott a csőrében. Fölvetette a fejét és tartotta benne.
– Nem láttad a tehenet? Este letérdelt lassan, aztán elaludt. Borja is volt, de azt elvitték, túl a folyón. Ballagott az úton, a farkát meg mozgatta jobbra, balra.
– Mondom, a madár fölvetette a fejét és tartotta benne. Piros volt és én most keresem. Tudom, hogy ideesett az alma. A halak pedig most odavannak, ahonnan a madarak jönnek. Bizonyosan ott van a dombon a fémek között. Mert nagyon csillogott, amikor leejtette.
Kissé jobbra dőlt, nagy fémkockát szorított a hóna alá és elindult. Könyöke kiállt, mint a kocka kilencedik sarka és beleütődött az ajtófába. A sarkon már egészen jobbra dőlt. Megkérdezte a rendőrt:
– Nem tudja kérem, merre van a Lovag ucca?
– Ahol a József Attila lakik? Hogyne tudnám. Nagy költő ő és én vigyázok a rendre. Sisakom is hegyes, hogy leperegjen róla az eső.
– No látja. Mindjárt tudtam, hogy maga derék ember. Ugyan őrizze meg ezt itt, ni. Mire az utolsó vonatok megérkeznek eljövök, hogy magammal vigyem.
Hóna alá nyúlt, letette a fémkockát. A járókelők pedig megálltak. Különös volt, hogy egy fémkockát őriz a rendőr. Az asztal csöndesen világított és az emberek csodálkozva gyerekjátékokat vettek a boltban.
– Fölfedezték a kozmikus sugarakat és te épp egy órája, hogy ott ülsz abban az alacsony székben. Látod, a famunkások már megcsinálták a magos szekrényt. Sok ajtaja van és amikor kinyílik, megolajozzák a tengelyeket. Mit fogsz beléakasztani, ha alacsony székben ülsz és hegyesorrú hajókon nem ringattad a gyerekedet?
A bankigazgató elbocsátotta munkásait, mikorra megérkezett. Azonnal fölakasztotta tarisznyáját a kilincsre, átöltözött, és előfizetett a helybeli lapokra.
Sétaközben találkoztak először. Az emberek összebújtak a szögletekben és hajlongtak körbe-körbe. Nyitott tenyerükből kiesett a sötét esernyő, mellyel épp tréfásan fenyegetőztek. A négy fal sima testével tartotta a mennyezetet, mely fehéren terült a magasban, párhuzamosan a szerelőkkel. Középen állt a négyzetes hasáb, egyetlen vörös vastömb.
– Látom, jössz az útról, ahol kétoldalt ülnek a fáradt bokrok és az utasokra várnak, akik jönnek a város felé. Odaérnek és szólnak: No bokor, mit vársz?… Azok meg ülnek, mert fáradtak és várakoznak az utasokra, akik jönnek a város felé.
– Látod, jövök az útról és keresem a tehenet. Meg kell keresnem, mert nőnek a gyerekek és kell, hogy ringatózzanak a hegyesorrú hajókon. Nagy kéményükből füst száll föl és mennek, a hullámok pedig piros golyókat gurigálnak előtte. De te szép vagy, hát nesze.
Lehajolt, fölemelt egy marék fekete földet és simára nyitott tenyérrel odanyújtotta. Az pedig kezet szorított véle s a földet magasba nyújtotta a fejük fölött. Egészen magasra, kabát ujja is visszacsúszott a könyökéig.
– Köszönöm a szíved és íme, megőrzöm.
Azzal a földet a pengő ínnal szerkesztett szélbe szórta. Megcsendült az, mint a poharak, mikor a ház előtt gyerekek szaladgálnak és lobogó hajukon átsüt a napfény.
Mozaikrészlet
Szétnézhetsz megállva,
ez már az a szomorú, vizes sík,
lehet biccenteni, de nem remélni.
Gondolódik bennem sok bolond dolog,
nem old kékítőt a költő anyja,
ha értik, mire gondolok, mert
itt már semminek sincs bokra,
száz év múltán sem kél remény,
esetleg kőkemény költemény:
Ahogy a felhő megy az égen,
sok évvel ezelőtt, ifjonti hévvel
csillagot írt rá a költő régen,
de ma a semmi ágán nem ül semmi,
az ágak, mint elszenesedett ujjacskák,
ha bármi ülne is rá, csak azért, mert
innen már nincs hova menni.
Vers Arany János, Ady Endre,
József Attila, Illyés Gyula,
Pilinszky János hangulatában
Elfogy-é zöldellő hitem
Vagy megmarad nekem örökké
A remény cselszövő köntösébe burkoltan
Míg értelmem rácsait zörgeté tékozló szívem
Magamat nem értő meg nem értésben
Gyilkolok ha kell, de nem ám úri szeszélyből
Hanem mert igazam, reménytől fosztott végzetében
Bujdokol egy másik rend kínlódó törvényeiben
Szürke öltönyt álmodtam vörös nyakkendővel
S ébredéskor néztem, hogy a gyerek mit eszik
Egy voltam én az összes boldog vőlegénnyel
Kik nőjüknek az igaz szerelmet hiszik
Vér vérnek feszül s választ vár
Igazat gondol, de bágyad ajka
Csordából az ottmaradt kolompot ráz
Ma csukott szemmel ringat a dajka
Magányos partira ültem ki a verandán
Magam vagyok szikár székemmel szemben
Csönd feszíti szét az árnyékos délutánt
Híremet messzire viszik a rigók
Íves ablakok szürkében