Fák közt Szentendre
Júlia megállt mellettem. Izgatottnak tűnt. Tudta, hogy nem szeretem, ha evés közben zavarnak, mégis mellém állt és zihálni kezdett.
– Jancsi! Elrabolták Misit!
A mellettem eszegető Éva felkapta a fejét.
– Az nem lehet! Hová vitték életem szerelmét?
Júlia úgy nézett rá, mint aki azonnal meg akarja ölni.
– Ő az én szerelmem!
Misibe mindenki szerelmes volt. Talán Károly is, de ebben nem vagyok biztos. Júlia más esetekben szóba se áll velem. Bezzeg, ha baj van! Akkor jó, ha itt van a jó öreg Jancsi a házban! Két hete én derítettem ki, hová tűnt el a lánc, amit addig viselt. Azóta mindig hozzám fordulnak, ha eltűnik valami. Most nem valami, hanem valaki tűnt el. Ez új.
– Láttad, hogy kik rabolták el?
– Nem! De Károly látta!
Egy porcikám se kívánta, hogy beszélgessek Károllyal. Világéletünkben utáltuk egymást, de ha a nyomozás megköveteli, ki kell hallgatnom. Megfordultam és elindultam kifelé. Júlia és Éva követtek.
– Az a szemét Misi! Mindig azt mondta, hogy én vagyok neki az egyetlen! Csoda, ha egy ilyen hazugot elrabolnak?
Júlia megvetően feleselt vissza Évának.
– Tudtam, hogy veled is csinálja! De én annyira szeretem, hogy megbocsátottam neki! Téged is, Rozit is, Jankát is, Csillát is!
Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.
– És Károlyt?
Júlia és Éva úgy bámultak rám, mint borjú az új kapura. Éva nem tudta palástolni a dühét.
– Az a rohadék Károllyal is megcsalt?
Júlia mérgesen nézett végig Éván.
– Engem csalt meg veled! Csak érjünk oda Károlyhoz! Mit fog tőlem kapni!
– Tőlem is! – rikkantott nagyot Éva után Júlia.
A jobb oldalamon Éva sétált, a bal oldalamon Júlia. Úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha én megyek középen, mielőtt Júlia és Éva kárt tesznek egymásban.
Júlia felemelte a nyakát, hogy lássam, milyen szép új lánc csillog rajta. Már akkor észrevettem, amikor bejött hozzám. Sokkal szebbnek tűnt, mint a régi. Lehet, hogy az új lánc miatt tetszik jobban?
A kapuhoz érve észrevettem az autó nyomait. Eléggé mélyen le volt süppedve a sárba. A keréknyomok szélességéből ítélve egy kisteherautó lehetett. A tegnapi eső miatt keletkezett sárban tisztán kivettem a négy ember lábnyomait, akik elrabolták Misit. Külön-külön be tudtam őket azonosítani. Hasonló cipőnyomok voltak, de a mérete mindegyiknek más volt.
Júlia és Éva egymás mellett állva nézték, ahogy próbálom kideríteni, mi történt. Júlia Éva felé fordult.
– Ha Misi túléli, megbocsátok neki! Csak jöjjön haza és szeressen engem!
Éva szomorúan ingatta a fejét.
– Azt se bánom, ha veled is csinálja! Csak legyen itt újra! Nagyon hiányzik! Miért vihették el Misit? Soha nem ártott egy embernek sem! Rájöttél valamire, Jancsi?
Kihúztam magam, hogy határozottabbnak tűnjek.
– Négyen voltak. Egy autóval vitték el!
Júlia megvetően nézett rám.
– Bravó, Sherlock! Olyat mondj, amit mi nem tudunk!
Zavartan indultam el a kapu felé.
– Keressük meg a szemtanút!
– Nem kell megkeresni! Ott van!
Éva fejével a zárt kapu felé biccentett, amely mellett Károly álldogált és a messzeségbe bámult.
Odasétáltunk Károly mellé. Köszöntem neki. Nem fogadta a köszönésemet. Irigykedve bámult, amikor meglátta, hogy Júliával és Évával érkeztem. Soha nem bírtuk egymást Károllyal. A legjobban azt utáltam benne, hogy volt egy fura betegsége. Akármennyit evett, nem hízott tőle.
– Károly! Te láttad, hogy ki rabolta el Misit?
Károly bólintott és válaszolt.
– Négy ember volt. Feltuszkolták egy kisteherautóra és elvitték.
– Hogy néztek ki az emberek?
– Ugyanúgy, mint azok, akik Pétert és Pált is elrabolták.
Éva és Júlia összenéztek.
– Péter és Pál? Kik azok?
– Azelőtt vitték el őket, hogy ti idekerültetek. Azóta se láttuk őket.
– Szegény Misi! Senki ne szóljon hozzám! Hagyjátok, hogy belehaljak a fájdalomba! – jajveszékelt Júlia.
– Én visszamegyek az épületbe! Ma hagyjon békén mindenki! Nyalogatni akarom a sebeimet! – hisztériázott Éva.
Éva a földet bámulva indult el visszafelé.
Rájöttem, hogy a nyomozásom kudarcba fulladt. Egykedvűen álltam Károly mellett pár percig, utána elindultam Éva után. Júlia is csatlakozott mellém.
Besétáltunk az épületbe. Folytatni szerettem volna az étkezést, amikor Júlia megszólalt.
– El kell fogadnom, hogy Misit soha többé nem látom! De a természetnek nem parancsolhatok! Jancsi! Mostantól a tiéd vagyok!
Éva kiabált a sarokból.
– Még mit nem! Jancsi az enyém! Nem volt elég, hogy Misit elcsábítottad tőlem?
Ránéztem Évára és Júliára.
– Ne idegeskedjetek! Mindenkinek jut belőlem!
Először Évát tettem magamévá, utána Júliát. Észre se vettem, hogy Károly utánunk sétált és az egészet végignézte.
– Látom, igyekeztél hasznosan tölteni az időt!
– Mit akarsz, Károly?
– Használd ki Évát és Júliát, meg a többieket, amíg lehetőséged van rá! Én láttam, amikor elvitték Pétert, Pált és Misit is. Te leszel a következő tenyészbika, akit az a négy ember a vágóhídra visz!
Válaszra se méltattam. Magamba szippantottam a széna illatát és kérődztem tovább. Holnap körbekérdezek, mi az a vágóhíd.
Fák közt Szentendre
Ellentétes mozgáshelyzet
Tomaž Šalamun (1941–2014) ifjúkori éveit a tengermelléki Koperben töltötte. 1965-ben Ljubljanában diplomázott művészettörténetből. Kezdetben kapcsolatban volt egy multimediális neoavantgárd csoportosulással, az OHO-val, amely a konceptuális és a konkrét költészet kialakítását tűzte ki céljául, majd az USA-ban megismerkedett a beatköltészettel, valamint a lingvisztikus iskolával és rajtuk keresztül fogadta be a dadaizmust, a szürrealizmust és a pop-artot. Költészete a fantázia játékán alapul, amely képzettársításokra hagyatkozva rendszertelenül ugrál ide-oda a hétköznapi élettapasztalatok apróságai és az önéletrajzi tények, valamint a különféle költői nyelvezetek, képzőművészeti alkotások, mitológiai és vallási ikonográfiák között. Mindezeket pedig mint egy utazó világpolgár fogadja magába, hogy a személyesen feldolgozott élmények enciklopédikusan szavakká való átalakításával modernizálja a szlovén nyelvet.
A Póker (1966) és a Pelerin szándéka (1968) című köteteiben ironikus és parodisztikusan játékos, igyekszik megszabadulni a hagyományosan ideálisnak tartott esztétikai korlátoktól, a felszabadult és bátor magatartás mellett foglal állást, ellenáll a lelkesüléstől mentes kisstílűségnek, és kitágítja a költői és nyelvészeti elemek határait. A hetvenes években megjelent köteteiben a szokatlanul titokzatos és az értelem számára ellenőrizhetetlen dolgok előtt nyílt meg. Ezen a nyitottságon és a világ végtelen változatosságaira kitárulkozó érzékén keresztül szemlélte a szlovén életformát, történelmet és jövőt. Ezekben újrafogalmazta a költő szerepét és helyzetét, aki mint alkotóművész az én és a felfoghatatlan között tölt be közvetítő szerepet. Az 1980-as évek után, amikor megismerkedett a dél-amerikai indiánok ősi civilizációjával, lobbanékony költészete mélyebb reflexióban és spiritualizmusban nyugodott meg. Verseit átjárja az elveszettség és az áldozat fájdalma, a küzdelmes hűség, saját képmásaival folytat párbeszédet, illetve fiatalabb költőket szólít meg bennük.
Formai szempontból költeményei a hagyományos verssorok és versszakok feloldásával váltottak át a szabad versformákba – amelyek vagy hosszabb, felsorolásszerű láncolatból állnak, vagy rövidebb költői gondolatokból –, majd pedig időközönként a klasszikus tercinát, vagy a négysorosokat és a szonetteket utánozta.
Napjaink világköltészetének tíz legbefolyásosabb költője között tartják számon. Legújabb versesköteteinek nyelvezetét a legtisztább absztrakcióig radikalizálta, ahová leginkább csak a beavatottak képesek követni, a hagyományos költészet kedvelőit pedig a már asszociációk útján is alig összeillő szavak összekapcsolásával képeszti el.
Frissessége és 57 megjelent verseskötetének a költészethez való kompromisszummentes ragaszkodása nagy hatással volt a fiatal költőkre Szlovéniában és szerte a világon, számos nyelvre lefordított versei napjainkig nagy visszhangot keltenek.
Magyarul Póker címmel jelent meg versválogatása a Jelenkor Kiadónál, 1993-ban, valamint a következő kötetek Lukács Zsolt fordításában: Megrozsdáll a szerelem, ha követelik. Szerelmes versek – Válogatás Tomaž Šalamun köteteiből (Bábel Kiadó, 2006); Arkhilokhosszal a Kikládokon. Válogatott versek, 2001–2007 (Napkút Kiadó, 2007); Almafa. Válogatott versek, 1966–2006; (Ráció Kiadó, 2008); Ballada Metka Krašovechez (Lukács Zsolt magánkiadása, Nagykanizsa, 2015).
Dalom bájologj,
válj maggá,
alapító okirattá.
Csitt, csitt, szavam, csillapodj,
boldoguljon a por.
Állítsd meg
a vak árnyak áramát,
üdvözítsd az összes túlélő és
minden holt vérét,
elég legyen már saját ártatlan
gyermekeid vérontásából,
ne vázolj
sémákat elénk.
(Az angyal módszere, 1978)
Békéből mákot s vizet nyersz,
a sötét jégesőből kitört kör visszatör.
Az ige, a tiszta szó, áthatol, mindenen,
széttör ablakot, megszüntet üveget.
A világ világossága már dereng,
fájó lesz, de éppúgy örömtelt.
Ám boldogságcseppre hol
lelhetsz majd, ha a talaj felissza?
(A vadak nyomdokán, 1979)
Őszbe borult. Nem is madár, hangzás vagyok.
Bélyegét ki sütötte nevemre,
és feszített egy domboldalra.
Orcám, hallottak-e felőled a tenyerek?
Vér, ki kulcsot a falvakban forgatsz.
Moha.
Szürkekék.
Szőke és barna, akár egy diófa.
(A fény történelme narancssárga, 1979)
Az én nem álmodik, az én feláll s arrébb áll.
Borgest Püthagorasz tette át, kerteket lát,
éjjelente kertet, elővárosokat. A kabbala
angyalai teszik lehetővé számára, hogy békés
az álma saját házában. Mikor vénülök meg? Ki
fonja be az énem hússal? Ki nyit ajtót
az énnek (minden elpazarolható
és sebezhető kellékének:
mint a fej, a láb, az óra, a pénz),
hogy kisomfordáljon az éjbe? Kiraboltak.
Mily profik itták ki
mindenemet, mi testemben, zsebemben,
bőröm alatt viseltem? Ha elközeleg a vég,
lelkemet elreteszelem. E Szefirákat bámulom,
a nyomomban levő vadászkutyákat. Szétszednek.
Hagyom, hogy darabokra szaggassanak. Ez a
rendőrség, ezek a mitikus gyerekek
mosollyal az ajkukon meg is ölhetnek. Rémület
lett úrrá rajtuk. Hisz érzik, sejtik a rejtett dolgot, ám
fogalmuk sincs, mi az, s hol honol? Mindünket rém-
ület rettent. Rémületben a föld. Sejtelmetek
sincs, mi által létezem, mi lehetek. Biztonságban
vagyok, mert balgatag mód fel se foghatom,
igazi biztonságban. Az én nem tudja. Ki vagy?
Kinek szolgálsz? Még
ártatlan vagy? Valld be,
Šalamun! Mikor lehet majd az én boldog
vénember, hogy nem fogtok már agyonstrapált
testébe beleavatkozni.
(Maszkok, 1980)
Ki saját gyepén ugrál, alulról szagol ibolyát.
Vizet és levegőt elevenek isznak, nem a holtak.
Borotvapengékkel orrszarvúak kardoskodnak,
szemüket élükbe mélyesztik.
És a tükör tükröt
tükröz,
bódult dalt.
(A fény analógiája, 1982)
A Messzeségben rétek sötétlenek, kékek.
Hervadt, havas virágok sarjadoznak.
Kakas kukorékol, bár jéghideg van.
Föl-alá jár, lábai sátánpaták.
Távol, hol hó alól virág fakad.
Fehér havon kéken virágol.
Nap öleli, ringatja álom.
Szerelem óvja széltől, fagytól.
A távoli szirten zuhatag szökken.
Arrafele zergék teste füvet óv.
Van ott egy híd. E hídon lógok.
Ugorjak-e vagy ússzak, nem tudom.
Távol, a házból, kanálcsörgés hallik.
Fehér füst fényes égen, füstként tündököl.
Kenyér az illata. Illata puliszka.
Ablakot nyit egy Leányka. Csipeget a madárka.
Távol, az erdőben, a fenyőágon tarka szalagok.
A fenyves havas, de szánkó sehol.
Szakad a szalag, sárkányként leng,
a kéklő égboltra hajthatod fejed.
(Hang, 1983)
Isten halála a fekete
hunyor hajtása.
Alleluja!
(Hang, 1983)
Áfonya, ki a tejescsuporba pottyansz,
tárd ki szárnyad!
Tudom, hogy a lelked:
zsigerek és lakk,
mit puha pihe toll takar!
(Hang, 1983)
Ha határt szabhatna a vér,
kellemes lenne a csorgó ér.
A szemlélet inkább éltet,
a rángó szemhéj csak méricskél.
(Az idő mértéke, 1987)
A bimbót fakasztó virág haldokol.
Lópatát, mi deres són kopog,
majszol, roppant mód ropog.
(Az idő mértéke, 1987)
Január huszadika, mandula.
Itt földhöz ragadtam.
Itt gyökeret eresztek.
A gyökérzet illatot ont,
mindent ellep és hasadoz.
Itt lemerülök.
Január huszadika.
Útnak bocsájtás.
Fáj.
A Nap érdes.
Selymem szálakat szaggat.
Önmagamhoz ragadtam,
mert a nevem: sebzett.
(Az idő mértéke, 1987)
Ugye jól tudod, a gyötrelem is senyved és ami marad:
a por.
Eleven testem a mezsgye.
Midőn tűzre veti vadcsibéit a földműves.
Gereblyéz. Gereblyéz.
Hadd tisztuljon a föld.
Száraz füvet perzsel.
A fákat kivágja, majd eladja.
Gyerekei tejjel pakolják tele kocsiját, hogy
a szövetkezet fizesse a gázt.
Örvend az esőnek, ha szükséges.
És a Napnak is, ha a gabonának kedvez, nem neki.
Kötetlen.
(Gyermek és szarvas, 1990)
Emberi a létünk. Virág és heg.
Szirmom. Pezsdítsd fel tavaszom.
(Fekete hattyú, 1997)
Az ablakból a tengerre kitáruló hajnali kilátás
a tízedik emeletről ó! mily csodás,
a Saint-Nazaire világítótornya és az uszályok sora.
Ugyanilyen a kilátás: a Keller bárra, a Christoper
Street végén, az óceánjárókra, melyek a Hudsonon siklanak,
mint épp itt a Loire-on.
Itt olimpiai és lassúdad, ott
napfényes és friss és fekete,
egy néger, aki ölemben sírdogált,
cipelt el oda.
A négerek ajka sokkal selymesen-vörösebb, mint
a fehéreké, lágyabb, szenvedélyesebb,
gyengédebb és mélyebb. Sokkal inkább a Karsztokon
legelő borjak pofájára hasonlít, akik
ártatlanul elhullnak, mielőtt még a vágóhídra jutnának.
A kövem vagy, Kosovel.
Gyanta, kötelek, deszkák,
kátrány és halkan súrlódó gumik.
Jobban hallatszanak, mint a tenger moraja.
Te békésen pergő pénzérme, eldőlsz, majd az alkoholban
szárnyra kelsz, nem te sziszegsz, a nafta az.
Miért rajokban és miért rikácsolnak.
Elszakadnak. A szóda megtöri a látványt.
Míg ismét el nem csitul a zöld,
ó, a plüssgolyócskák.
Krétával aligha érintheted a rudakat.
Az üveg mögötti tenger az ütközés másik fele és
issza azt. Az emberek valóban elszakadnak.
Úgy szakadnak el, akár a keszkenők. E kontinens
hatalmas. Ha tüdőn ragad, könnyen
összeroppanthat. Itt az Atlanti-óceán
szilárd és szürke, a Loire
táplálja. A barázdált sziklák, akár az örökkévalóság,
ősrégiek. A Hudson partján a friss vadak,
egymás hegyén-hátán, hegyeket szaggatnak, kapkodón,
de még túl fiatal a tenger, hogy elnyugodjon.
(Tenger, 1999)
Ékességem, erőm telje alkotott, fallak, akár
a jégkockát. Karom tőből vállamból kiszakítod, és
mint a fahasábokat, egymásra pakolod. Sokasítod. Sivárrá
váltam. Bálványom darabokban. Nyelvem, olyan vagy
nekem, akár az agyag: a sár, görcsös öklömön a nyál.
És hogy vérem magvadtól meg ne fúljon, nyugodtan
vagdalj csak. Ezt nézd, a tehén pofájába, mint dugom öklöm
és örvényedbe, mint hintek margarétát. Szürke, nedves és
hamuszín vagy, midőn a tóparton lévő falakat bámulom.
Szerinted a hasad, hogy nézhet ki belülről? Olyan lehet,
mint mikor kézfejed erősen megdörzsölte fehér,
lepedékes nyelved, gyermekkorod hajnalán.
A jelszóm, hogy a szerelem súlya alatt rogyadozz, és miattam
akár be is verheted a fejed. Egy vágy vezérel, hogy ájuldozz.
(Fekete hattyú, 1997)
„felnyitottad a szemét? azt hitted ellenség?
nem nyitottam fel a szemét. nem hittem, hogy ellenség.
felperzseled? szárnyakat szerkesztesz rá?
mi a foglalkozása
sofőr. egész nap a poros utakat rója.
elporzik ha hull a hó?
ha hó hull láncot szerel fel.
hol ismerkedtél meg vele?
az erdőben. azt mondta, hogy pilótának készült. érdekelte
hátha odalent délen tényleg sokkal melegebb és hogy
tényleg oly eltérő a hőkülönbség.”
(Zarándoklat Maruskáért)
Lukács Zsolt fordítása
Mozaikterv
Festőállványok
125 éve született Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész; tervezőgrafikus; grafikusművész; egyetemi oktató
Az életemet a véletlenek sorozata irányította és alakította. Gyermekkorom olyan volt, mint minden más gyermeké, talán csak annyi volt a különbség, hogy sokat betegeskedtem, mindenféle orvossággal tömtek, hogy megmaradjak. A község, ahol gyermekéveimet eltöltöttem, Katona község, az erdélyi Mezőségen fekszik, vegyes lakosságú, inkább román falunak tekinthető. A fekvése érdekes, szép, plasztikus dombok veszik körül. A környék legmagasabb pontja a Csuha, ahonnan messzire át lehet tekinteni a tájat. Amikor innen, a Csuha tetejéről először pillantottam meg a falu közelében fekvő tavat, szinte feldobogott a szívem, mint később, idősebb koromban, mikor először láttam a tengert. Nagyon szerettem a vizet, a felhőket, és mikor vihar volt, kirohantam, hogy láthassam és élvezhessem a villámlást és a mennydörgést. Szegény anyám mindig rettegett ilyenkor, nagyon félt a vihartól, én talán azért élveztem, mert nem gondoltam a veszélyre. Sohasem unatkoztam, mindig találtam munkát, amely kielégített, lefoglalt. Gyakran készítettem kis kutacskákat, kútgémet is fabrikáltam hozzá. A kis kutakban elapadt a víz, mindig pótolni kellett, néha beledobtam egy-egy kavicsot, és élveztem a víz hullámzását.
Anyámat imádtam, de nemcsak én, a testvéreim is. Szegény nagyon sokat szenvedett. Sovány, kicsi asszonyka volt, tíz gyermeket szült, ebből csak négyen maradtunk meg. Öcsémet, aki szigorló orvos volt már, huszonnégy éves korában vitte el a tüdővész. Anyám néha ágynak esett, betegeskedett, mi persze nem tudtuk, miért vannak rettenetes fájdalmai. Csak később értettük meg, hogy ő is, mint akkoriban a falusi asszonyok általában, megakadályozta a szülést, emiatt aztán legyengült, munkaképtelen lett. Apám ideges és pesszimista, rosszkedvű volt, mindig attól félt, hogy éhen fogunk halni, és ha anyám pénzt kért tőle a háztartásra, akkor nagyon ideges lett, veszekedett, kiabált. Anyám azonban soha nem szólt vissza, csak összeszorította a száját, tűrt és hallgatott. Még most is emlékszem, hogy néha éjszaka vitáztak, és anyám végül sírva fakadt. Csak másnap tudtuk meg, hogy apánk öngyilkosságot akart elkövetni. Anyám már ismerte a természetét, tudta, hogy ilyenkor nagyon kell rá vigyázni, nehogy bekövetkezzen az, amiről oly gyakran szokott beszélni. Csak később tudtuk meg, hogy mindez egy kezdődő rettenetes betegség előjele. Apámat igazán nem ismerhettem meg, talán azért sem, mert az ő természete miatt soha nem alakulhatott ki közöttünk apa-fiú kapcsolat. Most, hogy reá gondolok, különös jelenetre emlékszem: vasárnap lehetett, szép csöndes nyári nap, anyám megkért bennünket, hogy szórakoztassuk apánkat, mert nagyon rosszkedvű, szomorú. Sétáljunk el vele a tóhoz. A víz elég csöndes volt, mély is lehetett, mindnyájan beültünk a csónakba, Dezső öcsém és Erzsike húgom is velünk volt. Még most is magam előtt látom apánk alakját: amint eveztünk, folyton a vizet nézte. Csak később, férfikoromban fogott el az irtózat, hiszen apám akkor is az öngyilkosság gondolatával volt elfoglalva.
Az 1910-es év igen fontos évszám az életemben, mert akkor végeztem el a negyedik elemit, és utána gimnazista lettem, kikerültem az életbe. 1910 nyarán anyám előkészített a nagy útra: ingeket, fehérneműt varrt, minden jóval ellátott, és a kis városból egyenesen Kolozsvárra kerültem, a református kollégiumba. A kolozsvári gimnáziumban csak egy évet töltöttem el, a következő évben Szamosújvárra kerültem, és itt végeztem a második, harmadik és a negyedik osztályt, és utána Nagyenyed következett, a híres nagyenyedi kollégium. Ez az iskola volt akkor Erdély legnevezetesebb iskolája, főképp olyan falusi gyerekek jártak oda, akik alig láttak még várost, városi házakat. Elképzelhető, milyen hatással lehetett rám első pillanatban a híres Bethlen-kollégium. Ez a nagy épület többször is leégett, de mindig újjáépítették. A tanáraimat tiszteltem, szerettem, jó emberek voltak. Emlékezetemben különösen három tanárnak a neve maradt meg: Veress Gábor zenetanáré, Hegedűs Zsigmond matematikatanáré és Juhász Alberté. Közülük Veress Gábor tanár úr az, aki egyengette az életemet. Az első világháború utolsó évében jártunk, a sorozáson alkalmasnak minősítettek. Rövidesen fel kellett vennem a katonamundért. Bevonultam Kolozsvárra, a 21. Honvéd gyalogezredhez, mindjárt tiszti iskolára vezényeltek bennünket. Kétoldali tüdőcsúcshurutom miatt azonban rövidesen leszereltek, és így hazakerültem. Nagyon bántott, hogy a szüleim nyakán kell élősködnöm, ezért mindenáron valami kereseti forráshoz szerettem volna jutni, de csak gyárban tudtam volna fizikai munkásként elhelyezkedni. Gondoltam egyet, Marosvásárhelyre utaztam, és magammal vittem 30-40 kis akvarellemet, azzal a szándékkal, hogy egy kis pénzhez jussak. De a lakosság igen szegény volt akkoriban, szinte nyomorgott mindenki, így ezen az úton pénzhez nem juthattam. Zenetanárom unokahúga, Katinka azonban jó ötletet adott: az ő ösztönére hallgatva felkerestük a helybeli rajztanárt, Gulyás Károlyt, és megmutattam neki festményeimet. Ő szeretettel végignézte a kezdetleges mázolmányokat, majd felém fordulva ennyit mondott: „Kedves fiam, tehetséges vagy. Kérlek, hagyd itt ezeket a dolgokat nálam, te pedig menj haza, fogj ceruzát és papírt, próbálj embereket rajzolni, és két hét múlva keressél fel újra.” Hazamentem, dolgozni kezdtem, egyik rajz követte a másikat, és mikor tizenöt munkám összejött, újra Marosvásárhely felé vettem az utamat, és felkerestem a tanár urat. Megnézte a rajzaimat, kissé biztatgatott is, és átmentünk a rajzterembe, ahol már várt reám egy gipszszobrocska, amely egy szakállas görög istent ábrázolt. Ezt kellett lerajzolnom. A tanár úr magamra hagyott, és mire visszajött, már volt valami a papíromon. Megbírálta a rajzot, meg is dicsért egy kissé. Miután túlestem ezen a próbán, legnagyobb meglepetésemre azt mondta: - most elmegyünk egy nagyon gazdag úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz, akit nagyságos úrnak kell szólítani.
Nemsokára oda is értünk egy gyönyörű szép villához, a tanár úr becsöngetett. Sötétkék ruhába öltözött, elegáns úr fogadott bennünket. Ahogy beléptem, kezet fogott velem és azt mondta: „Mától kezdve az én fiam vagy. Akarsz a budapesti képzőművészeti főiskolára kerülni?” - Azt hiszem, csak annyit tudtam mondani meghatottságomban, hogy igen. Mindjárt kaptam 400 koronát, hogy Pestre mehessek. Eközben körülnéztem a szobában, a falon nagyon sok olajfestmény volt, egy rekamién pedig megpillantottam az én gyatra kis akvarelljeimet. Itt már mindent tudtak rólam.
Amikor hazamentem és beszámoltam a szüleimnek, alig akarták elhinni a mesébe illő történetet. Nagyon boldog voltam, de sajnos, otthoni körülményeim úgy alakultak, hogy nem tudtam idejében jelentkezni a főiskolán, lekéstem a felvételiről. Csak az iskolai év második felétől lehettem a főiskola növendéke.
A pénz értéke azonban rohamosan csökkent, az én 400 koronám sem ért egy-két hónap után semmit, hamarosan valami kereseti forrás után kellett néznem.
Ebben az időben, 1920 júniusában nevezték ki Lyka Károlyt a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává. Lyka Károly egyik leglényegesebb újítása az volt, hogy a művésznövendékek és rajztanár-jelöltek azonos művészeti irányítás mellett tanulhattak, és megvalósult a szabad tanárválasztás is: a növendék hajlamai szerint választhatta meg a nevelőjét.
Ekkoriban több társammal együtt bent laktam a főiskolán, egy félreeső kis szobában, de nemsokára kiköltöztettek bennünket az Epreskertbe, egy gipszraktárba. Nyomorúságos körülmények között laktunk itt. A főiskolán az első évben Bottka Miklós tanított, de nemsokára Vaszary Jánosnak lettem a tanítványa. Azért választottam őt, mert nagy tehetségű, kulturált, jó pedagógusnak tartották. A Vaszary-osztály modern szelleme rövidesen híressé vált. Akkor tűnt fel a kirobbanóan tehetséges Szőnyi István is, 1922-ben rendeztek neki kiállítást az Ernst Múzeumban.
Vaszarynál csak két évet töltöttem el, 1923-ban Rudnay mestert kértem meg, hogy fogadjon növendékei közé. Az ő festészete közelebb állt az én elképzeléseimhez. Minden évben más városba mentünk művésztelepre, jártunk Gyöngyösön és Makón, Hódmezővásárhelyen is. Rudnayt mindenütt tisztelték és szerették. Hódmezővásárhelyen ismerkedtem meg Endre Bélával, és az első pillanattól kezdve tiszta emberi barátság alakult ki közöttünk, bár ő 30 évvel idősebb volt nálam. Nagyra tartottam tehetségét, emberségét. Sajnos igen korán, 58 éves korában, 1938-ban meghalt.
1926-ban állami ösztöndíjat nyertem, és többedmagammal Párizsba utazhattam. Nagyon kedves, régi szálloda volt az otthonom, a szobámat is egy festőtől örököltem. Viszont soha annyi szemetet, giccset együtt, mint Párizsban, nem láttam. Elsősorban persze a festészet érdekelt. Nagyon érdekes, az ember nem is hinné, mennyi kiállítóhelyiség van Párizsban. Minden kis utcára legalább három-négy jut belőlük, természetesen másod- és harmadrangú festők munkáit lehet ilyen helyeken látni. A sok szemét, giccs nagyon elkeserített, szomorú levelet írtam a mesteremnek, Lyka Károlynak. Pár hónap múlva megbarátkoztam új környezetemmel, már tudtam, hol vannak azok a művek, amelyeket feltétlenül tanulmányoznom kell. Elsősorban az impresszionisták érdekeltek, Monet, Pissarro és később Cézanne.
Az egy év hamar eltelt, amikor visszajöttem, akkor a nyomorúságba, az epreskerti gipszraktárba, az ún. „zseni magazinba” kerültem vissza. Valami kereset után kellett néznem. Mivel okleveles középiskolai rajztanár voltam, tanári állásra gondoltam, és mindent elkövettem, hogy valamelyik ipartanonc iskolába bejussak tanárnak, ha csak óradíjasnak is. Végül is a Tímár utcai iskolában tanítottam egy ideig.
Két évet töltöttem itthon, és 1929-ben újra megnyertem az ösztöndíjat. Az itthoni két év számomra teli volt szenvedéssel, soha annyit nem nélkülöztem, mint akkor. El sem tudtam képzelni, hogy valaki még egyszer megkaphassa ezt a lehetőséget. Tulajdonképpen az utolsó pillanatban határoztam el, hogy szerencsét próbálok, és újra megpályázom az ösztöndíjat.
A legutolsó nap délutánján vittem be a főiskolára egy-két akvarellemet meg több képszerű tanulmányomat, és három-négy óra körül már le is zsűrizték az anyagot. Úgy hat óra körül a főiskola felé sétáltam, és véletlenül találkoztam Lyka Károllyal, aki tagja volt a díjat odaítélő bizottságnak. Észrevett engem, magához intett, és elújságolta, hogy éppen a zsűrizésről jön, és gratulált, mert a tanári kar első fokon jelölt a párizsi ösztöndíjra. Határtalan volt az örömöm, úgy ért, mint égből a villámcsapás.
November elején utaztunk el két kollégámmal Párizsba. Nagyon tanulságos volt ez a második utam. Akkor értettem meg a térnek és a formának a fontos szerepét a képzőművészetben. Ekkor fedeztem föl Picassót, később Matisse és Braque művészetét. Fogalmam sem volt addig, hogy mi a kubizmus lényege. Csak évek hosszú sora után jutottam el odáig, hogy megértve az eredményeit, magamévá tudjam tenni.
Egyetlen iskolába sem iratkoztam be, az ottani festőakadémiába be sem néztem, ehelyett egyszer-kétszer elmentem egy szabadiskolába. A budapesti főiskola után, amelyből Lyka Károly és Réti István csináltak igazi, magasrendű művészeti főiskolát, a többi iskola nem is jöhetett számításba. Sokat járkáltam, látogattam a múzeumokat, de engem elsősorban az élő művészet érdekelt. A kisebb kiállításokat, kiállítótermeket kerestem. Egy idő után sikerült olyan helyeket felfedeznem, ahol végre olyan műveket láthattam, amelyek nagy hatással voltak rám, úgy hogy fokozatosan megváltozott a művészeti szemléletem is. Lassan-lassan magamra találtam, felfedeztem a természetben a szerkezetet, és a látott jelenségek, a látott dolgok szerkezetéből kiindulva próbáltam kialakítani későbbi képeimet.
Éreztem, hogy hosszabb időt kell Párizsban eltöltenem, ezért úgy döntöttem, hogy valami foglalkozás után nézek. Az akkori főiskolások cukorkaárusítással foglalkoztak, felkeresték a külvárosi kávéházakat, ott árulgatták a cukorkájukat. Én is így képzeltem el párizsi életemet. Megpályáztam harmadik évre is az ösztöndíjat, reméltem, hogy megkapom, de végül a minisztériumban kihúzták a nevemet. Haza kellett jönnöm. Nagyon kispénzű ember voltam akkoriban, nem is gondolhattam arra, hogy visszamenjek, így aztán itthon ragadtam. Már voltak szerzett jogaim ahhoz, hogy bekerüljek valamelyik ipari tanonciskolába, újra sikerült, és itt, ezekben a tanonciskolákban tanítottam egyfolytában egészen 1945-ig.
Még 1926-ban meghívtak a kollégák a Szentendrei Művésztelepre, el is fogadtam a meghívást, de tulajdonképpen csak 1929-től kezdődik szentendrei életem. Nagyon szép helyet kapott a társaság, egy kb. 4-5 holdas kertet, gyönyörű nagy fákkal betelepítve, és több kisebb-nagyobb épület állott a rendelkezésünkre. Amikor először beléptem a telepre 1929 nyarán, különös érzés fogott el. Egészen magával ragadott a kert szépsége és romantikája. Megéreztem, hogy nem fogok egyhamar megválni Szentendrétől. A társaságot is kedveltem, habár szellemben nagyon távol álltunk egymástól. Szeretném felsorolni az akkori alapító tagjait. Sverákot említem legelőször, mert ő lakótársam is volt Pesten, úgy hiszem, neki köszönhetem, hogy a telepre kerültem. Sverákon kívül ott voltak még: Rozgonyi László, Ónody Béla, Bánovszky, Jeges Ernő is, a telep legtehetségesebb tagja pedig Gőbel Jenő volt. Vele nagyon összebarátkoztunk. Ő lehozta a telepre az egyik barátját, Czimra Gyulát, aki, úgy emlékszem, két nyarat töltött el közöttünk. Gőbel Czimra tehetségét mindnyájunk fölé helyezte. Gőbel Jenő kedves, szellemes, jó kolléga volt, nemcsak az egyénisége, hanem elsősorban tehetsége vonzott engem. Körülbelül harminchét nyarat töltöttem el a művésztelepen. A társaság legnagyobb része a Kántor házaspár felé vonzódott. Esténként a házuk előtt lévő kerek asztal körül letelepedve Tornyai Jánossal együtt, élveztük Gőbel Jenő szellemesen előadott, megjátszott rögtönzéseit.
1965-ben hagytam ott végleg, a közben, nagyon kedves helyen, a Zentai utcában vásároltam egy telket egy kis házikóval, azt átalakítottam, új otthonom lett.
1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára lettem. Az akkori tanári kar meghívására kerültem a főiskolára, a művészeti anatómia tanszékre. Tulajdonképpen Krocsák Emil kollégámnak jutottam eszébe, ő említette a nevemet a tanári kar előtt, és ennek a hatására meg is hívtak. Első időben zavarban voltam, mert álmomban sem gondoltam arra, hogy valaha is főiskolai tanár lehessek, és ott olyan tanszékre kerüljek, mint a művészeti anatómia, amely nagy gyakorlatot, nagy tudást és kiváló pedagógiai érzéket követel. Egyszer találkoztam Szőnyi Istvánnal egy kiállításon, gratulált, hogy bekerültem a főiskolára, félig-meddig viccesen megkérdezte: tudok-e anatómiát? Erre én komolyan válaszoltam, hogy én bizony csak annyira értek az anatómiához, mint akármelyik festő kollégám, de még nem jutottam el odáig tudás tekintetében, hogy azt módszeresen taníthassam. Megpróbálom. Készülni fogok, mindent el fogok követni, hogy a kötelességemnek eleget tehessek, és ha a végén mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok ennek a megbízatásnak eleget tenni, akkor a főiskolát otthagyom, és az iparostanonc iskolában való működésemet tovább folytatom.
Szerencsém volt, mert mihelyt megnyílt a főiskola, rá pár napra szénszünetet rendeltek el. A szünet elég hosszú ideig tartott, ezt az időt használtam fel arra, hogy felkészüljek. Amikor aztán megtartottam az első órát, nem volt lámpalázam, de mégis elégedetlenül hagytam ott az osztályt, éreztem, hogy a módszerem nem olyan, amilyennek képzeltem. Nagyon ritkán voltam magammal elégedett, éppen ezért egyik évről a másikra, sőt egyik hónapról a másikra is folyton változtattam a tanítási módszeremen.
Rengeteg vázlatot készítettem, újabb és újabb ötleteken törtem a fejem. Tulajdonképpen akkor pótoltam mindazt, amit fiatalkoromban elmulasztottam. Két éven át szinte egyebet sem tettem, mint a legszigorúbb természet utáni tanulmányokat készítettem. Ehhez azonban szerszámokra volt szükségem, elővettem hát egy üveglapot, fölszereltem a rajztáblámra, az üvegre a legsimább papírt, ún. csontpapírt feszítettem, és a legkeményebb ceruzákat tűhegyesre élezve fogtam hozzá a munkához. Azért volt szükségem ilyen kemény rajzeszközökre, hogy a természetben látott, megérzett és megértett formákat a legtisztábban és a legértelmesebben tudjam kialakítani. Ilyenkor mindig a középkori nagy mesterek voltak a tanítóim, pl. Luca Signorelli, Mantegna. A dolgoknak ilyen módon való megfogalmazására annyira szükségem volt, mint a szomjazóknak a friss vízre.
A sok-sok rajzot, amit éveken keresztül készítettem, a sok vázlatot is mind összegyűjtöttem, nem dobtam el semmit. És milyen jó volt, hogy ezt tettem, mert nyolcévi tanárkodásom után anatómiai könyvet kellett készítenem. Eleinte nagyon bizonytalan voltam a dolgomban, nem is akartam rá vállalkozni, csak később láttam hozzá, mikor már nem tudtam kitérni a minisztérium kívánsága elől. A szentendrei művésztelepen láttam munkához, és mikor elkészültem a rajzsorozatommal, jelentkeztem Mihályffy Ernő miniszterhelyettesnél, megmutattam a munkámat. Ő azonnal telefonált még egy-két minisztertársának, ott volt Kenyeres Ágnes osztályvezető is, nézegették a rajzaimat. Kérdezték is, hogy honnan tettem szert ilyen rajztudásra. Mihályffy azonnal összeköttetést keresett a Művelt Nép könyvkiadóhoz, hogy adják ki a könyvemet. Másnap felkerestem a Művelt Nép vezérigazgatónőjét, akinek fogalma sem volt arról, hogy én mit követtem el. Megmutattam a rajzaimat. Az igazgatónő azt mondta, hogy a könyv nagyon drága lesz, és nem biztos, hogy elfogy, tehát 1000 példányban lehet kiadni. Erre én elég ideges lettem, és kijelentettem, hogy csak akkor írom alá a szerződést, ha a vállalat legalább 3000 példányt biztosít.
A könyvet persze kiadták, sikere lett, mindjárt megkapta az „év legszebb könyve”-díjat, tavasszal pedig a Kossuth-díjjal tüntettek ki. Nagy dolog volt ez akkor, hiszen nem sokkal előbb még a rajzkészségemet kifogásolták.
1956 óta a Kis Gundelben szoktam ebédelni. Egyszer véletlenül tévedtem oda, egyik asztalnál ült Genthon István művészettörténész, egy kis társasággal körülvéve, kedvesen odainvitált engem is. Attól kezdve Genthon István és én közöttem mély barátság kezdett kialakulni. Genthon István ragaszkodott hozzám, majdnem minden alkalommal érdeklődött az életem felől, kikérdezett, meggyóntatott s egyszer egy jó idő múltán kezembe nyomott egy terjedelmes tanulmányt a munkásságomról, életemről és sok egyéb másról. Genthon jószemű ember volt, aki megérezte a képekben rejlő szépet, éppenúgy mint idősebb kortársa, Lyka Károly. Ugyanitt a Kis Gundelben esténként néha László Gyula barátommal is találkoztunk, ilyenkor sok mindenről beszélgettünk, emberi és művészi kérdéseket vitattunk meg. László Gyula is mindig kész segítő barátom volt. 1956 őszén Domanovszkyval és Németh Lajossal, meg egypár társunkkal Firenzébe utazhattunk, hogy a Biennálét megtekinthessük. Mi, magyarok, nem vehettünk részt, mert a magyar pavilont még a háború alatt bombatalálat érte.
A kiállítás nagy élményt jelentett. A képzőművészetnek minden arculata, minden irányzata képviselve volt, és bizony voltak ott olyan dolgok is, amelyekről érezni lehetett, hogy nem a képzőművészet területén mozgó alkotások. Olyan dolgokat is láthattunk, amelyekből kiéreztük, hogy alkotójuk olyasvalamit tett, amely nem mindennapi, amely újszerű, és amely a képzőművészetet egy lépessel előbbre viszi.
Miután hazajöttünk, nem is sejtettem, hogy milyen nagy politikai események következnek majd, melyek az egész országot felkavarják.
Az októberi események hangulata eléggé befolyásolta a főiskola életét, de azért mindenki – a növendékek is, a tanárok is – tudták, hogy mit kell tenniük. A művészi életben is megindult lassan az élet, a Nemzeti Szalonban rendezte meg Borsos Miklós nagyszerű kiállítását 1958-ban. Ezután következett az én kiállításom. A sajtó elismerően nyilatkozott. Plasztikus, kevés színnel megformált képeket festettem akkor, az anatómiakönyv rajzainak hatása alatt.
Ezután más festői problémák kezdtek érdekelni: a síkban való komponálás, és az ezzel együtt járó kérdések. Új fejezet következett a munkásságomban, vissza kellett térnem arra az útra, amelyet az 1949-ben készült kartonom kialakítása közben megéreztem. 1949-ben a nővérem igen súlyos betegségben szenvedett. Életemnek ebben a szomorú és megpróbáltatásokkal terhes szakaszában szinte a munkába menekültem, hogy a bennem lévő feszültséget feloldjam. Szentendrén éltem akkor, és egy napon elővettem egy 5x1.60 méteres kartont, felszögeztem sötét szobámban az egyik falra, és elkezdtem nagy formákból kialakítani egy kompozíciót, fekete krétával. Később, ahogy végignéztem a készülő munkát, egy-egy figurában a nővéremet véltem felismerni. Tulajdonképpen mit követtem el ebben a nagyméretű munkában? Festői értelemben vett formai és téri problémákat oldottam meg.
1958-ban a Nemzeti Szalonban rendezték meg a „Konstruktívak” kiállítását, én is beküldtem ezt a kartonomat, és Dávid Katalin művészettörténész nagyon szépen méltatta. Ennek hatására Janáki építész fölkért, hogy készítsek egy márványmozaikot a Miskolci Nehézipari Egyetem előcsarnokába.
Néhány év múlva megint felkértek, hogy komponáljak egy nagy mozaikot az új Nemzeti Színház előcsarnokába. Ez rokona, unokatestvére lett az 1949-es nagy kompozíciómnak. Míg az előbbit részben külső körülmények hozták ki belőlem, addig a Nemzeti Színház faliképét tudatosabban alakítottam ki. Mind a két mozaikon asszonyi alakok sorakoztak egymás mellé frízszerűen, meghatározott ritmusban. A kompozíció, ugyanúgy, mint a másik, fehér, fekete és szürke darabokból lett kirakva.
Teltek az évek, közben képek is készültek, gyarapodtak, a munkásságomat hivatalosan is elismerték, és a megbecsülés jelét éreztem abban is, hogy az 1964-es velencei biennálén részt vehettem. Akkor egészen kis képeket festettem, valahogy az absztrakció határát súroltam. Mindig szükségem volt a természetre, onnan kaptam az ötleteimet, a természet adott lökést, hogy dolgozzak, fessek. A biennálét nem lehetett egészen komolyan venni, tulajdonképpen csak egy nagy színház volt, amelynek vezetői, irányítói a műkereskedők.
1966-ban nagyobb anyaggal szerepeltem az Ernst Múzeumban, kiállítottam a miskolci mozaik kartonját és a Nemzeti Színház részére készült mozaik kartonját is. Szerepelt a kiállításon a miskolci mozaiknak egy 2x3 méteres darabja is, ez később Szentendre tulajdonába került, a barokk városházának egyik falára tették.
Az 1966-os év fontos dátum életemben. Szép feladatot kaptam a megye, illetőleg Szentendre város vezetőségétől. Egyik délelőtt megszólalt a telefonom, a városházáról telefonáltak, hogy másnap egy bizottság szeretne eljönni hozzám.
Nem tudtam, mit akarnak tőlem. Dr. Csicsay Iván jött el a megye részéről, és a városi tanács néhány tagja, a Szentendrei Múzeum részéről pedig Petényi Katalin művészettörténész. Dr. Csicsay Iván elmondta, hogy látták a Nemzeti Színházban levő mozaikot, megtetszett nekik, és az volna a kívánságuk, hogy ahhoz hasonló stílusban készítsek a leendő kultúrház részére egy nagyobb méretű mozaikot. Első pillanatban meglepődtem, de elvállaltam a feladatot, bizonyos kikötésekkel: nem kérek témát, ne szóljon bele senki a munkámba, és arany hátterű, színes muranói üvegmozaikból szeretném a kompozíciót megcsinálni.
Késő ősszel, inkább már tél elején, Pesten elővettem egy megfelelő méretű deszkalapot, és egy délelőtt megfestettem 1:10-hez méretben. Biztos voltam benne, hogy ez végleges, ezen semmit sem kell változtatni. Rövidesen felnagyítottam 1:3 méretre, megrajzoltam a kartont fehér-feketében, utána pedig ugyanebben a méretben meg is festettem. Sok vázlatot készítettem, és azután is sok olyan kép került ki a kezem alól, amely bizonyos mértékig Szentendrén látott architektúrákra emlékeztetett. Így egy kiállításra való anyagom lett újra.
A város és a megye vezetőségének az volt az óhaja, hogy rendezzek ebből az anyagból kiállítást a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban. Örömmel belementem, de nem akartam retrospektív anyaggal szerepelni, csak azokkal a rajzokkal és képekkel, amelyek legutóbb, a szentendrei mozaikkal kapcsolatban keletkeztek. Voltak most már nagyméretű képeim is, sok arany hátterű volt köztük, és egy csomó grafika is. A kiállítást Petényi Katalin rendezte, nagy szeretettel és hozzáértéssel. Pár óra alatt készen voltunk, délután már csak a képek végleges elhelyezését intéztük. Még ilyen szépen rendezett, ilyen egységes komoly anyaggal nem szerepeltem. A fehér falon jól hatottak az arany hátterű képek, különös hangulata volt a teremnek.
Az 1969 nyarán rendezett kiállítás után jó nagyot pihentem, készültem a némai útra. A felszabadulás óta minden évben haza szoktam menni, a szeptembert otthon töltöttem, anyámék társaságában.
Ha otthon vagyok, leginkább rajzeszközöket szoktam magammal vinni, sokat rajzolok. A falu egyik része kopár, dombos. Ha Némában vagyok, azonnal rátalálok a témáimra. Az otthon eltöltött két-három hét nem megy veszendőbe, mindig egy kiállításra való anyaggal, grafikával térek vissza.
1970. január 14-én töltöttem be a hetvenedik évemet, és a hivatalos körök, a megye és a lektorátus kiállítást rendeztek a Műcsarnokban, főképpen a szentendrei mozaikkal kapcsolatos rajzaimból és képeimből. A kiállítást Frank János rendezte, a szentendrei arany hátterű, 11x3 méteres mozaik uralta az egész anyagot, e körül mozgott minden. Éreztem, hogy csináltam valamit az életemben.
A nyaraimat Szentendrén töltöm, április végétől november közepéig, az év nagy részében itt tartózkodom, itt dolgozom a legtöbbet. Nem is tudnám az életemet elképzelni Szentendre nélkül.
1970 őszén és telén is hazautaztam a családomhoz. Akkor még egészségesen találtam anyámat. 1970. december 15-én töltötte be a századik évét. Megható volt a látvány, Erzsike húgom szépen felöltöztette, a konyhában ülve várt rám. Anyám többnyire fáradt volt és gyönge. Azért még megismert. Ezután többször hazautaztam, éreztem, hogy nem sokáig láthatom, hiszen aki a századik évét betöltötte, annak már nem lehet nagyon sok ideje hátra. 1972 telén halt meg. Az utolsó hetekben már nem tudott enni, lefogyott, szép volt a koporsójában. Különösen a kezei voltak nagyon szépek. Nagyon sokat dolgozott életében, olyan szép, kidolgozott kezeket ritkán láttam, mint amilyen anyámé volt.
1975-ben töltöttem be a hetvenötödik évemet, és egy meglepetés ért. Egyszer csenget a postás, levelet hoz. Kérik, hogy jelenjek meg az Országházban. Sejtettem, hogy valami kitüntetésről van szó, de nem tudtam, hogy mi lesz az. A Magyar Népköztársaság Zászlórendjének második fokozatát kaptam. És végül Szentendre díszpolgára lettem.
75 éves koromig tanítottam. Ekkor lejárt a megbízatásom, mert 70 éves kor után minden két évben újabb megbízás szükséges ahhoz, hogy valaki tovább taníthasson. Akkorra már gondoskodtam arról, hogy Patay László tovább folytassa a főiskolai munkámat. Patayt nagyon sokra becsülöm, finom festő, jó tanár és szereti a fiatalokat. Azért nem szakadt meg a kapcsolatom a főiskolával.
Végül nem feledkezhetem meg arról sem, hogy Pest megye vezetősége állandó kiállítást tervez a munkáimból Szentendrén. Már meg is vették a házat, én is részt vettem a kiválasztásában. Az anyagom, hála isten, már készen van. Hogy milyen ez az anyag, milyen minőségű, arról majd a közönség fog nyilatkozni. A képeim nagyrészt már be is vannak keretezve, most már tulajdonképpen csak az utolsó simításokról van szó.
Ezekkel az előkészületekkel vagyok most elfoglalva, és szeretettel adom a megyének, Szentendre városának az életem munkásságát.
(Eredeti közlés: Új írás, 1977/6)
Csillaghegyi fürdő mozaik
Beszélgetők
A hetvenes években kivételes érdeklődéssel figyeltük az euro-kommunista mozgalmat. Ennek számos oldala közvetlenül függött össze a világtörténelemmel, amit már a maga egyidejűségében is világtörténelemként éltünk meg. Magától értetődően, majdhogynem észrevétlenül foglalkoztunk nemzetközi folyamatokkal. Egyáltalán nem volt nehéz tájékozódnunk, nagyobb nehézségek nélkül jutottunk hozzá „nyugati” könyvekhez és folyóiratokhoz, a hetvenes évektől forintért is lehetett nyugati lapokat venni, s ott volt még az Idegennyelvű Könyvesbolt a Váci utca és a Kígyó utca sarkán, nem beszélve a remek antikváriumokról, ahol némi odafigyeléssel még azt is rekonstruálhattuk, hogy egy olyan réteg adja el ezekben az új nyugati könyveket, amelyik azokat vagy kiadói kapcsolatain keresztül hivatalból kapja meg, vagy – ami még rosszabb – baráti, családi vagy kollegiális kapcsolatainak küldeményeit vagy ajándékait váltja aprópénzre. Ehhez jöttek még a baráti kölcsönzések, ritkábban a személyes felkérések ennek vagy annak a szövegnek a lefordítására vagy szóbeli tolmácsolására.
Két-három évvel ezelőtt egy Marx-konferencia délutáni kerekasztalára hívott meg a Politikatörténeti Intézet. Az egész konferencia az akkori Marx-jubileumokkal kapcsolódott össze, a 2010-es évek második felében elég tisztességes sora jött létre a Marx-konferenciáknak, amelyeket a jubileumok formális oka mögött a Marx, Lukács és a marxizmus elleni atrocitások álltak, nem kifelejtve az emlékművek és szobrok körüli ostoba méltatlanságokat.
Ez a Marx-sorozat engem is bedobott a köztudatba. A 2013-as Marx-monográfiát sokan recenzeálták. Egy teljesen új helyzetben azonban itt is ismétlődött tudományos sors-paradigmám fő iránya: a valóságos hatás erősebb volt, mint az, ami abból nyomtatásban megmaradt, mindennel együtt egyáltalán nem akarok panaszkodni. A Marx-sorozatnak része volt a könyvről megtartott vita is a Politikatörténeti Intézetben, amelynek valóban megindító oldala volt, hogy szinte mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie.
A Marx-könyvet abban a mélyen átélt pozitív eufóriában írtam, hogy biztos lehettem abban, 2009 és 2011 között senkit sem érdekelnek a Marx-életmű rejtelmei, és élmény-prémiumként (bónusz!) felidéztem magamnak még azt is, hogy egy-egy mondatra vagy fejezetre hogyan reagáltak volna 1970-ben vagy 1980-ban. Időn- és téren kívül álló különleges tevékenység munka volt, nagy és pozitív élmény.
Nem sokkal később azután egy második kerekasztal-beszélgetésre is sor került. Ezen a másodiknak említett konferencián a vége felé közeledve felállt egy kolléga (akit én ismertem, mert fölöttem járt a gimnáziumban, de ő engem személyesen nem), és azt kérdezte tőlem, akart-e annak idején velem valaki beszélni (nyilván hivatalosan) az euró-kommunizmusról.
A kérdés megválaszolása akkor igen egyszerűnek tűnt. Később azután kiderült, hogy ez a válasz mégsem olyan egyszerű. A kérdést akkor magától értetődően nemmel válaszoltam meg, hiszen, úgy mint filozófust, valóban senki sem kérdezett meg az euro-kommunizmusról (sem). A megkérdezettség amúgy igen érzékeny téma, 1989 után egy ideig az volt a „nappali álmom”, hogy megkérdezik a véleményemet az új villamos vonalakról vagy például a privatizációról (vagy éppen a pártszervezésről), de ez a nappali álom (Tagesraum) megmaradt álomnak, holott én megkérdeztem volna önmagamat, ismervén a szürke állomány általános leosztását, ami egy éven belül nem szokott megváltozni. Aztán már csak én akartam volna megkérdezni magam, ezért az eurokommunizmus ügye sem lepett meg.
Én az eurokommunizmus felemelkedését lelkiismeretesen követtem, a jelentőségével is tisztában voltam, forró téma is volt, az akkori sokféle változás egyik markáns jelenségeként. Igazi érdeklődésem azután hamar elszállt, egyrészt ugyan logikus lépésnek tekintettem, a mindenható korszellem oltárán lerótt áldozatnak, s ez a korszellem az emberi jogi alapú demokratikus folyamat, a neoliberális politikaelmélet és a tartalmasabb demokrácia-teória voltak. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy a kommunizmus (éppen aktuálisan a dél-európai kommunizmus) szimpla demokratikusnak deklarálása nem lehet történelmi megoldás.
Később azonban, még ugyanezen a vitán, hirtelen eszembe villant, hogy egyszer valóban kérdezték a véleményemet az euro-kommunizmusról. Egy pillanatig még azon is voltam, hogy felállok, és mások számára is érdekes történeti esettanulmányként fel is tárom ezt még ott helyben. Ez a hozzászólás bizonyosan gazdagította volna a beszélgetést, viszont valóban az idő végére jártunk, és a történet teljes megértetése így szinte lehetetlen lett volna.
Mindenesetre az eurokommunizmus visszavitt diákkorom Eötvös-kollégista barátaiig, a baloldali népiek világához a Bölcsészkaron.
Felelősségteljes feladat lenne leírni annak az öt évnek a Bölcsészkarát az ún. népies-urbánus viszony, a szellem, a barátság, a társkeresés oldaláról (Dénes Iván Zoltán egyébként már eredményesen meg is próbálkozott vele).
Ezekben az években elég sok fontos, sőt szép dolgot csináltunk, amiről mind meg kellene emlékeznem. A legnagyobb dolog talán az volt, amit egyszer egy igen jól felkészült kollégista történész csillogó szemmel úgy fejezett ki, hogy mi leszünk a „harmadik reformnemzedék”. Ez a kijelentés tételesen elhangzott, és így hangzott el. Horváth Zoltán „második reformnemzedék”-koncepciójára ment vissza (ami fél évszázada fokozatosan már kiesett az értelmiségi köztudatból), de akkor tényleg sokan ismerték.
A potenciális „második reformnemzedék” készülődése érdemileg az 1966 (’65, ’67) és 1971 (’70-’72) közötti korszakra lehetett elsősorban érvényes. Ez életem egyik legszebb politikai emléke. Közel tíz éve az Egyetemi Könyvtár olvasótermében negyven-ötvenen gyűltünk össze, és ezt ott valahogy mindenki kifejezte. A lényeg: azóta sem volt olyan politikai és emberi közegem. Ennél többet nem akartunk egymástól, de ezt mindenki így gondolta, és ki is fejezte.
Az 1966 és ’71 közötti korszak erősen különbözött mind az azt megelőzőtől, mind az azt követőtől. Ebbe nem is érdemes belebocsátkozni, hiszen már igen sokszor kellett ráébrednem arra, hogy hány kis- és alkorszakra bomlott a Kádár-rendszer, ami részben a felgyorsult történelemmel, részben a rendszer strukturális meghatározottságaival (és annak hiányaival) magyarázható. Az ekkori bölcsészkari diákmozgások belső indíttatásúak és logikusak voltak. Az akkori Bölcsészkarra járt a társadalmi elit gyerekeinek jó része. Az Eötvös-Kollégium minden vihar ellenére ugyancsak hatékony társadalmi csoport volt, ebbe a kollégiumba más jogosítványokkal nyúltak le (és bele) az elit csápjai. Itt egy másik elitről volt szó, akik nem aktuális társadalmi pozíciójuk, hanem kulturális származásuk alapján szimbolizálhatták az elitet. Ez nyomban két típusú, ha nem is egyforma erős elit volt.
A már eleve nem valamilyen politikai háttérrel felől jövő diákok (és állampolgárok) számára lehetetlen és értelmetlen volt az ötvenes-hatvanas években politikával foglalkozni. Ez meghatározóan apolitikus életeket jelentett, éppen olyant, amelynek a másik oldala maga a kádári ajánlat volt: aki nincs ellenünk, velünk van. Megszűntek a származási hátrányok, nem követeltek senkitől őszintétlen politikai hitvallásokat. Bár én ’66-ban kerültem be a valódi oktatásba (egy év katonaság után), a BTK-án még ekkor is csak a hivatalos politika és a politika kikerülése lehetett a valódi kiinduló helyzet.
Mi akkor belülről kezdtünk el politizálni, mondom ezt immár kívülről. Ez a leírás szigorúan az én rekonstrukcióm (Dénes Iván Zoltán dokumentációjáról említést tettem, s azóta átfutottam néhány ezzel is foglalkozó disszertációt is).
Amikor beléptem az egyetemre ’66-ban egy év katonaság után, az egyetemi politizálás mutatis mutandis olyan volt, mint Kalocsán. Az egy év katonaság ilyenekre is jó volt, észrevétlenül felnőttekké tett minket. Én pontosan ugyanabban a nagyságrendben vettem részt a KISZ-életben, mint a gimnáziumban. Léteztem, mint egyszerű tag, s ha valamilyen alapszervi feladatra megválasztottak, azt megpróbáltam ellátni, kreatív, önálló vagy szabad mozgásom a szervezetben nem volt, nem is akartam, hogy legyen, nem is tudtam, mit lehetne vagy kellene magamtól tennem. Hajszálra ugyanez ment Kalocsán is, s ezt érzékeltem ’66 után a BTK-án is.
Lehetett bennem ekkorra már bizonyos politikai érzékenység, mert valamennyire már össze tudtam rakni az első két évben megismert KISZ-vezetőket (nagy többségükben tudszocosok voltak). Az élet úgy hozta, hogy ebben az első egy-két évben KISZ-es minőségükben valamennyire megismertem Balogh Andrást és Csucsolovics Imrét. Balogh-gal azután egy életet éltem le az ELTÉ-n, majd a magyar demokrácia évtizedeiben. Mindenesetre akkor Csucsoloviccsal együtt minden további nélkül elmehettek volna Bács-Kiskun megyei kiszeseknek is, akiket Kalocsára sodort az élet.
Lehetett egy olyan pont, amikor külső erők is beléptek ebbe a folyamatba. 1966-67-ben ez a vezetőség a Bölcsészkaron teljes tagkönyvcserét hajtott végre. Miközben semmiképpen sem gyanakodtam egy ilyen „tisztán” adminisztratív lépés taktikai hátterére, annyit azért már akkor is éreztem, hogy ennek lehet egy rejtett hatalmi összefüggése (ezután 1989-ben gondoltam még ugyanerre, amikor a BTK első emeletének folyosóira hosszú asztalokon kitették mindenkinek a Munkakönyvét, amit az illető diadalmasan haza is vihetett). Természetesen már javában zajlott a Pór-ügy is, amelynek részleteit csak sokkal később ismertem meg.
Valamikor 1967 vagy 1968-ban volt a Kari KISZ-vezetőség újraválasztása. Ez volt a döntő esemény, amelynek leírását sokszor és sok változatban hallhattam. Ez volt az első saját igazi politikai élményem. Egyrészt jól belesimult azokba a kezdetleges alapokba, amelyekkel már rendelkeztem, de ugrásszerűen kitágította, s főleg meg is erősítette ezeket az alapokat. Csak akkor tudom megírni a történések lényegét, ha világosan egy két-három éves, tehát igen rövid korszakra összpontosítok. Ennek megvoltak az előzményei (1966-67-től) és a következményei is (1971). A három legfontosabb csoportot is csak úgy tudom jellemezni, ha nem nézek se előre, se hátra, sem az eseményeket, sem a személyeket nem ágyazom bele a maguk szélesebb történelmi csapásaiba, s kizárólag csak az ebben a két-három évben mutatott arcokat és az én ebben a két-három évben működő érzékelésemet érvényesítem.
Ezen az újraválasztáson három csoport rajzolódott ki, s ez a struktúra jó ideig meg is határozta szűkebb politikai világképemet, és azokra a miliőkre alkalmazva, amelyben később éltem, sokszor be is igazolódott.
Középen volt a „közép”, a „hatalom”, a hatalomban lévő vezetőség, Balogh, Csucsolovics és a többiek. Az én akkori szememben a „közép” maga volt a hatalom, amelyen még erősen látszott a munkás, külvárosi, kispolgári, esetleg a vidéki külvárosi háttér, a paraszti kevésbé, de ennek is meglesz a maga oka (és a jobboldal felé vezet majd). Ez a közép olyan volt, mint a hivatalos KISZ általában, gondolom, ez erősen kor-jellemző vonás is lehetett.
Tőlük balra voltak a baloldali pesti hallgatók, ezekben az években meglehetősen homogén politikai arculattal (ezért fontos a konkrét idősáv pontos meghatározása). Arculatuk és gondolkodásmódjuk kézzelfogható homogenitása éles ellentétben áll azokkal a mai (és a már akkori) nehézségekkel, amelyek e csoport jellemzésével járnak. A középtől balra állók az én szememben nem elsősorban baloldaliak voltak (persze azok is, ráadásul igen sok árnyalatban). Ez erős csoport volt mind a KISZ-ben, mind pedig más szakmai és kulturális tevékenységekben. Az én akkori szememben ők elsősorban a hatalom gyermekei voltak (a „hatalom” fogalmát már használtam akkor, a „káder” szó már, a „funkci” szó még nem volt igazán forgalomban, az akkori nagy kádercserék hozzám eljutó hullámain előkerült a „funkció” és azon át a „pozíció” szó is, például azokról, akik „már nincsenek funkcióban”. 1967 és 1970 között ez a baloldal feltűnően elütött a „közép”-től). A „közép” ténylegesen az általános KISZ-vezetői populáció volt. Nem mondom, hogy nem voltak közöttük meggyőződéses emberek, s azt sem mondom, hogy szakmailag nem voltak közöttük olyanok, akik jól fel voltak készülve, de egyértelműen a mozgalmi köznép benyomását tették az akkori „bal” mellett, akik nagyon felkészültek voltak, össze voltak szokva. Nyelveket tudtak, utaztak, jól voltak öltözve, és politikailag akkor még nagyon el voltak köteleződve. Az élet minden helyzetében látszott rajtuk, hogy marxista univerzumban élnek (az egyébként plebejus és jópofa B. Zsuzsa, aki németes volt, ezt úgy fejezte ki, hogy az „anyatejjel szívta magába a marxizmust”).
Jobb híján „jobboldal”-nak kellene neveznem egy ugyancsak zömében baloldali harmadik csoportot, amely nagy többséggel az Eötvös-kollégistákból került ki. Ők is erős csoport voltak, de ők szemben a középpel és a baloldallal valamilyen szinten nemzetiek is. Ők is elég jól felkészültek voltak (nem olyan jól, mint a baloldal, de azért jobban, mint a közép). Ennek a baloldali jobboldalnak voltak karizmatikus vezetői is, akik valamilyen mértékben a Bölcsészkarra is kisugároztak. A baloldal e jobboldala érzékeny volt az előjel nélküli demokratizmusra, a pesti baloldaliakat privilegizáltnak tartotta, a közepet pedig, akikkel pedig voltak közös vonásai, egy másik hatalomként érzékelte, amelyikkel ugyan lojális volt, de nem érzett vele belső közösséget.
Ez a hármas csoport, akkor úgy gondoltam, leképezte az ország politikai hármasságát. Ezt ugyan már igen hamar másképpen láttam, de annyi kétségtelen, hogy az értelmiség megoszlását ez a hármasság érdemileg előre is utaló módon leképezte, olyannyira, hogy meg merném kockáztatni, hogy az akkori bölcsészkari bal és bal-jobb kettőssége sok más mellett megelőlegezte az 1990-es SZDSZ–MDF-kettősséget is.
Ha nem sorsdöntő, de elhelyezem magam is ezen a hármasságon belül. A középpel a viszonyom teljesen hivatalos volt, ha valamit csináltam vagy szervezni kellett, korrekten észrevették, talán egy kicsit figyeltek is rám. A baloldallal – középiskolai és társasági élményeim miatt – jóval több kapcsolódásom volt, mint amit ők gondoltak. Szakmailag tudtunk beszélgetni, személyesen azonban idegenek voltunk és maradtunk egymásnak. S ezeknek az éveknek ez is volt a paradigmája. Ekkor (ismét az idősáv fontossága!) mindenki idegen volt nekik is, aki nem saját fejlődési pályájuk felől jött, érdemileg ők is idegenek maradtak nekem. De a lényeg mégis a választóvonal volt, ami a társadalom hatalmi szférájába vezetett. Ők ott vannak, én itt vagyok. Ezt ők is világosan észlelték, én is.
A három csoport ebben a két-három évben olyan volt, mint amilyennek leírtam (hiába tudnék írni mindegyikük azután eltelt ötven évéről is még nagyon sokat). Én egyikük közé sem tartoztam. Én egyszerre voltam pesti, egyszerre baloldali, egyszerre liberális és egyszerre nemzeti, ezzel a karakteremmel egészében egyikükhöz sem tartozhattam, s persze egyszerre voltam – objektív okokból – privilegizált és elmaradott, egyszerre szerencsés és szerencsétlen, az én elemeimből mind a három oldalról a legkülönbözőbb keverék-fotókat állíthatták össze, ahogy a bűnözők arcát összeállítják a véletlen megfigyelők apró, de élesen az emlékezetben megmaradt elemeiből.
A szóban forgó, talán döntőnek bizonyuló változás tehát ’67-ben vagy ’68-ban történt. A politika angyala leszállt a Pesti Barnabás utcába, megkezdtük politikai életünket, ami minden volt, csak nem természetes.
A „közép” magabiztosan látott munkához, a formaságokon túljutva közölte az újraválasztandó jelöltek listáját. A listán megindult a vita, a vita azután valódi politika lett. A zárt rendszer hirtelen nyitottá vált. A demokrácia nem gyerekjáték, jöttek rá a közép tagjai, akik erre a fordulatra bizonyosan nem számítottak.
A vita hátterében egy megállapodás állt, ha nem is nagyon mondta ki utólag sem senki, mégis nyilvánvaló volt, s a ráutaló magatartások nagy mennyiségben igazolták is. Az történt ugyanis, hogy a bal-jobb és a bal megállapodott a tisztújítás előtt, hogy összefognak, együtt támadják a közép jelöltjeit és támogatják a maguk közös embereit.
A tisztújítás nagyon elhúzódott. Előkerültek az alapszabályok és a tisztújító gyűlésekre jellemző előírások. Kiderült, hogy a „közép” csak egy bizonyos mélységig ismeri az Alapszabályzatot, ebben most a kollégista jobboldal csillogott, és számos apró győzelemmel fokozatosan fölényt alakított ki a középpel szemben.
A drámai s kései órákig nyúló ülésen az új szövetség győzött. A következő tisztújításon kerültem be én is a Kari Bizottságba, minden bizonnyal 1969 és 1971 között voltam benne. Ennek a Kari Bizottsági tagságnak köszönhetően beszélhetek a politizálás szépségéről, a történelem egy különleges pillanatáról egy különleges helyen. Két-három évet akarok megörökíteni, ezért szándékosan nem merülök el senkinek a lelkében, s nem merülök el például abban sem, hogy mi történt 1971 után (1972-73-ban jött egy akkor a mi dimenzióinkhoz mérten hatalmas balos ökölcsapás középről).
Ennek a két-három évnek, de már a sikeres összefogásnak is (a kor valóságos nyilvánossági viszonyait szem előtt tartva) hatalmas üzenete volt kifelé, az egész, valamilyen mértékben gondolkodó politikai társadalom felé (nem sokan voltak). Az akkori szerkezeti alakzatok felől nézve valóban hatalmas fordulatról volt szól, olyanról, amelynek esetleges vonzereje megváltoztathatta volna az egész nagypolitikai helyzetet. Ez a választás közös játéktéren egyesítette a politikai posszibilitás három legfontosabb csoportját (nem valóban statisztikai teljességben, de az soha nem adatik meg a valóságos történelemben).
A mérkőzés végeredménye az lett, hogy az itteni baloldal (a gyökereiben a Rákosi-rendszerre visszamenő, elkötelezetten kommunista vagy baloldali, lelkében sértetten Kádár-ellenes, jól felkészült) értelmiségi csoport összefogott a baloldali jobboldallal (a zömében kollégista, nemzeti, a népi mozgalommal sokban állandóan rokonszenvező, lelkében nemcsak ’56-tal szimpatizáló, de még az 1948-49-es fordulat évét sem felejtő, a hatalomban is részesedő, de a hatalom második vonalánál feljebb nem jutó) csoporttal a közép (a fennálló hatalom szellemében tevékenykedő KISZ) ellen, és sikeresen megbuktatta a közép jelöltjeit.
Ezt a potenciális modellt el lehet képzelni a nagy politika szintjén is (miközben emlékeztetni kell arra, hogy a Kádár-rendszer „nagyban” elsöprő egyértelműséggel éppen a közép uralmát jelentette). De nem kevésbé alarmírozó lehetett ez a választás a szűkebb kultúrpolitika jövőjét tekintve sem, hiszen ez – vulgárisabb nyelven kifejezve – azt jelentette, hogy az urbánusok és a népiesek sikeresen fogtak, össze a hivatalos kultúrpolitika ellen, ráadásul még meg is tudták alapozni saját adminisztrációjukat.
Nagyon szép két-három évet éltem meg ekkor, s ez a szépség érdemileg a politizálás szabadságával függött össze. Visszapillantva szinte sajnálom (?), hogy ezekben az években annyi más mindennel is foglalkoztam, hiszen ezek az évek érdemileg már észrevétlenül át is mentek a szabadúszásba. Ezek az évek színesnek és oldottnak tűntek, pozitívan könnyűnek (nem mennék el most addig, hogy az abban a rendszerben való élet mindig egy adag fizikai nyomást továbbított az ember vállára, de a „könnyűség” és a „nyomás” metaforáinak használatakor valami ilyesmiről volt szó). Mint a 2010-es években megtartott találkozó bizonyíthatja, ma is mindenki így gondolja. Egyszer meg kell írni ennek a két-három évnek a történetét. Ötven felnőtt év áll már mindenki háta mögött, a kivételes korszak pedig csak két-három évig tartott.
Ez a kapcsolatrendszer vezet vissza az eurokommunizmus problémájához. Ebből a korszakból nőtt ki az a szituáció, hogy egyszer tényleg megkérdeztek a hetvenes évek közepén az eurokommunizmusról, volt iskolatársam kérdése tehát jogos volt.
Az akkori időkben én szorosabban egyik csoporthoz sem tartoztam, valamilyen mértékben mindenkivel barátkoztam, a hétköznapokban a kollégista népi baloldallal barátkoztam leginkább. Ez nem volt kizárólagos, mégis a „közép”-pel, mint tipikus, „országos” KISZ-szel nem volt mélyebb kapcsolatom, a baloldal irányában létezett (valamelyes) kölcsönös méltánylás vagy (valamelyes) kölcsönös szakmai elismerés, voltak civilizált kapcsolatok, de ez nem írhatta felül az akkor (még vagy már) mindent meghatározó távolságot. Ők ott álltak, és én itt! Szememben akkor (helyesen vagy nem, teljesen más kérdés) ők voltak a hatalom (a hivatalban lévő KISZ-közép – szememben – jóval kisebb mértékben volt az). És én voltam az, aki (valóban vagy képletes módon) kívül voltam a hatalmon. Ezért minden, amit ők gondoltak a hatalmon kívüliekről, és minden, amit én gondoltam a hatalmon belüliekről, szükségszerűen megjelent ebben a kapcsolatban. A távolság szervidegenséget teremtett. Ettől függetlenül felismerhettük egymás értékeit, és tudtunk szakmailag együtt működni. De nem tekintettük egymást magunkénak, s már az is nagyon érdekes és figyelemreméltó volt, hogy ez a választóvonal tökéletesen és hibátlanul működött. Sem ők, sem én nem sértettem meg.
A kollégistákkal a hétköznapokban többet barátkoztam. Több barátom is volt, nekem is volt Erdély iránti érdeklődésem, bennem is volt élő anti-sztálinizmus, némi ’56-kultusz és valamelyes nemzeti komponens. Természetesen az ő szemükben én azért „pesti” voltam, „polgár” tehát, de azért érzékelték a köztünk lévő közösséget is. Nem lényegtelen, hogy kollégista volt Gergely András is, vagy Nagy Jóska, akikkel az érdeklődés szellemi szintjén rögtön egy szinten mozogtam. Voltak további „pesti” barátaik is, elsősorban és paradigmatikusan Kiss Gy. Csaba, de más pestiek is ápoltak kollégistákkal kapcsolatot.
Ez az egykori kollégista kapcsolatrendszer működött közre abban, hogy egyszer meghívtak egy megbeszélésre valahová Pest környékére (talán Dunaharasztiba vagy Gödre), mindenesetre egy klasszikusan anonim agglomerátum-miliőbe. Egy nagyobb csoport volt kinn, a kollégista csapat két-három vezető reprezentánsa (úgy is, mint egykori DB-titkárok), de voltak ott más barátaim is, néhány nálunk fiatalabb kollégista, akik akkorra már ugyancsak végeztek, rajtuk kívül egy-két új arc, akikről az volt az érzésem, hogy egy készülő nagyobb politikai csapatban keresik a helyüket (a „karrier”-keresés szót nem merem ideírni). Az is egyértelműnek tűnt, hogy a csoport rendszeresen találkozik, afféle think tank (ilyen nyelvi borzalmat akkor még nem találtak volna ki). Változatlanul ott lebegett a levegőben a legenda a kollégisták felső pártkapcsolatairól, mindenesetre az ilyen felvetések máig ösztönöznek egy immár szigorúan tudományos politikai pszichológiai elemzésre, amiben a „fenn” és a „lenn” között képzelt, fabuláló és virtuális kapcsolatok természetét kellene kikutatni (a „mi emberünk” ott fenn, aki „szeret” minket). Legalábbis a Kádár-korszakban erősen éltek ilyen mitológiai elképzelések.
Lényegében tehát az egykori kari kollégista szárny (szememben népi baloldal, a másik baloldallal szemben jobboldal) egyik megbeszélésére hívtak el, ők kérdeztek meg az eurokommunizmusról. A megbeszélés időpontjában az eurokommunizmus jelensége már teljesen kibontakozott, már minden újságolvasó ember képet alkothatott róla. Az akkor alkalmanként kezembe jutó német újságok (elsősorban a több oldalról is megkapott Spiegelek) is kivételesen sokat írtak erről (még a mozgalom egész képanyagára is máig élesen emlékszem, Enrico Berlinguer arcára különösképpen).
Mindenki hozzászólt. Volt ugyan valamilyen insider-karaktere is a beszélgetésnek, de az egyáltalán nem volt meghatározva. (Ilyen egy magyar háttérbeszélgetés: az alany legtöbbször nem tudja, mit akarnak tőle pontosan megtudni). Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy létezhet egy olyan csoport, akár a hatalom fensőbb rétegeiben is, amely valóban komolyan játszik azzal a gondolattal, hogy a magyar politika euro-kommunista vonásokat vegyen fel. Ezt most azért is gondolhatom, mert tíz évvel később az ilyen összebútorozás a nyugat-európai szociáldemokratákkal már napi gyakorlat volt, és 2024-ből visszapillantva még ez sem lenne teljesen lehetetlen.
Akkori naiv teoretikus lendületemben azt mondtam, ami az igazság volt. Ez pedig az volt, hogy a marxista kommunizmusnak a hatalomátvétel lehetőségéről való teljes és minden érdekelt felet egyformán megnyugtató lemondása a mozgalom identitásának végét jelenti. Ezzel nem vitatkoztak. Nem is lehettek láthatóan csalódottak, mert a rendszer és a valóságos hatalom valóságos kapcsolatát ők is minden nap átélték. De mégis várakozhattak, reménykedhettek, várták volna talán, hogy kitalálok valami váratlant – megjegyzem, talán valóban ki is találtam volna, ha tudom, hogy ezt várják tőlem. A történelem talán nem meglepő módon a teoretikus igazságot igazolta, nem törődve a csendes reményekkel.
Az eurokommunizmus persze jóval sokrétűbb jelenség volt, mint ahogy akkor az identitás lényegére redukálva láttam. Az alaptézis is igaz volt, s ráadásul a történelem is igazolta. Ez volt az elméleti szint. Az aktoriális oldal esetleges szándékairól nemcsak nem tudtam, de még fel sem tételeztem, hogy ilyenek lehetségesek az eurokommunizmussal kapcsolatban. Különösen nem volt fogalmam – ebben teljesen önhibámon kívül – a rendszer valóságos helyzetéről, amelynek fokozódó külső és belső elbizonytalanodása jóval konkrétabban írta elő az ezzel a problémával való foglalkozást. Ez persze jellemző volt az értelmiség és hatalom akkori viszonyára (miközben én egyáltalán nem soroltam és nem is sorolhattam magamat azok közé, akiknek a véleményét valóban megkérdezték).
Nem tudtam tehát (nem egyszer és nem is először), hogy miről szólna a valódi vita. Tehát mégiscsak megkérdeztek az eurokommunizmusról, amelynek konkrét története a magyar történelem lehetséges fordulataival függött össze. Éppen ezért szembe kell nézni az eurokommunizmus egyetemes problémájával is.
Az eurokommunizmus óriási koporsószög volt a baloldal koporsóján. A hatalmas dél-európai baloldali pártok erodálódása, az Európai Unió és a jó öreg NATO dél-európai előretörése lettek a következmények, s ez az átalakulás nem utolsósorban a baloldali nomenklatúra és értelmiség neoliberális átszíneződésének és égetően sürgőssé váló szalonképességének szerves feltétele is volt. Egy ilyen lépésnek nem is elsősorban a már önmagában is katasztrofális politikai hatása az elsődleges, de a strukturális státus megváltoztatása.
Mégis megkérdeztek tehát az eurokommunizmusról. Mégis igazam lett a Pest környéki beszélgetésen.
Az eurokommunista történet mindvégig igen élesen megmaradt bennem, jóllehet annak európai jelentősége a nyolcvanas évek elejére elapadt. Más kérdés, hogy egyre újabb alakot öltve, elsősorban a kommunizmus szociáldemokratizálódásában, különösen a Blair-Giddens-i „harmadik út”-ban ez a szellem még folytatódott, s nyilván még a peresztrojkát sem lehet teljesen függetlennek tekinteni ettől a kezdeménytől. Mindenesetre egyre inkább kisebbségbe kerültem éles emlékeimmel a rövidéletű eurokommunista kísérletről, ezt időnként még meg is próbáltam letesztelni, s az eredmény egyre egyértelműbb volt, egyre kevesebben tudtak róla értékelhető tényeket.
Ezek után jutottam oda 2024-ben, hogy alapos szövegelemzésnek vessem alá Enrico Berlinguer reprezentatív szövegeit, az 1969 és 1975 közötti legfontosabb írások és beszédek gyűjteménye 1976-ban magyarul is megjelent (E.B. Válogatott beszédek és írások. Válogatta és a jegyzeteket készítette Sallay Géza. Kossuth Könyvkiadó, 1976.).
A szorosabb szövegelemzés egyértelmű csalódást keltett bennem. Elszánt tisztelője vagyok ugyanis a „déli” politikai és politikaelméleti gondolkodásnak, amely szememben Machiavellitől Gramsci-ig terjed, és olyan nagyságok sorolhatók oda, mint Michels, Sorel vagy Pareto. Ha nem is nagyon könnyű, de azért nem is lehetetlen megragadni a déli gondolkodás eltérését a nyugatitól. A déli politikaelmélet összehasonlíthatatlanul élesebb, egzaktabb és egyetlen értelemben sem prűd a politikai hatalom pőre működésének egzakt megragadásában. A nyugat-európai politikaelméleti gondolkodás részben sohasem tudja levetkőzni teljesen a diadalmas hegeli-marxi univerzalizmust (és spekulációt), de a nagyobb baj mégis az, hogy a nyugati gondolkodás egyszerűen képmutató. Hatalmas gondolati piramisokkal bástyázza körül a politikai hatalom valóságos természetét, nem kétséges, hogy a Nyugat képmutatásának volumene egyszerűen felülmúlhatatlan. Most is olyan dolgokat kell gondolnunk róla, amik nem felelnek meg a valóságnak, és amik megfelelnének a valóságnak, azt nem szabad gondolnunk róluk.
A déli gondolkodás meggyőződéssel megelőlegezett „pengésségé”-nek elvárását Berlinguer szövegei nem elégítik ki. Éppen ellenkezőleg, ez a gondolkodás hozzávetőleges, számos érzelmi és hangulati elemmel van kitöltve, bizalomra és optimizmusra épül, ideologikus. Távolról arra a tételesen is definiált „gyenge” gondolkodásra emlékeztet, amit Gianni Vattimo vezetett be a posztmodernbe. Nyilván nemcsak a gondolkodás hiányzó élessége határozta meg az eurokommunizmus sorsát, de ez a „gyengeség” (nem értékkategóriaként értve tehát) kitért a helyzet igazi filozófiai mérkőzése elől, hiszen a legyőzendő ellenfél maga volt a hegelizáló leninizmus (amit marxizmusnak neveztek). Mármost ez a hegelizáló leninizmus maga igen éles, az ellentéteket közismert módon a végletekig feszítő gondolkodás, amellyel szemben gondolati síkon Berlinguer ki sem állt a párbajra. Vagy még élesebbnek kellett volna lennie, mint a leninizmus, vagy filozófiailag kellett volna megcáfolnia azt. Berlinguer ehelyett filozófiailag kerülte ki az összecsapást (ezt Gramsci és Togliatti utódaként nehezen tehette volna meg). Az eurokommunizmus nagy korszakában a leninizmus ugyan egész sor más ok következtében is kiiktatódott. De a kiiktatódásból származó figyelemvesztés nem azonos a győzelemmel vagy a vereséggel. A mamutot nem marginalizálni kell, vagy a politikai inkorrektség propagandisztikus vádjával lehetetlenné tenni (vagy szankciókat elrendelni ellene), de szemtől-szembe le kell győzni. Erre viszont Berlinguer nem is tett kísérletet.
Az eurokommunizmus megszületését kétségtelenül számos történeti folyamat és esemény támogatta. Ezek a kor nagy nemzetközi eseményei voltak, amiért is az eurokommunizmus nyelvét nem volt nehéz megérteni. Ilyen volt a ’68-as csehszlovákiai bevonulás, ami hatalmas tekintély- és népszerűségvesztést okozott a leninizmusnak. Ilyen volt a ’68-as diákmozgalmak felemás dekomponálódása, ilyen a már a hetvenes évek elejétől beinduló értékváltozás a neoliberális értékek, a nagyobb individualizáció irányában, s ilyen a kelet-európai disszidens mozgalmak korai változatainak beindulása (maga a Szolzsenyicin-ügy még nem egészen). Külön hely illeti meg a változások között az emberi jogi gondolkodás felemelkedését, emiatt egyenesen dicséret is illetheti Berlinguert, hiszen az emberi jogok szellemének komoly integrálásával meg is előzte ennek az ideológiának a hetvenes évek második felére tehető felemelkedését.
1968 és 1975 között tehát valóban egy sor olyan új történelmi tendencia jelentkezett, amelyek egy nyugati (déli) munkáspárt leninizmusát fokozatosan elavultnak mutathatták be. Az is igaz, hogy Berlinguer mindenképpen gyorsan reagált. Egy sor olyan jelenséget vett komolyan, amelyek teljes erővel csak a hetvenes évek második felére bontakoztak ki. Problémát jelenthetett számára, hogy ezek a történeti tendenciák megjelentek a szavazói magatartásokban is, az egymást követő fiatal nemzedékek pedig már egyre inkább az amerikai tömegkultúra és a lassan mitológiai bizonyosságként átélt örök jólét mítoszaiban kezdtek felnőni, nemzedéki kultúrájuk az eredeti leninizmussal egyre kevesebbet tudott mit kezdeni. Ha tehát a történelmi mozgást tekintjük (amelynek nem is tértünk ki összes összetevőjére), Berlinguer jól reagált. Úgy érezte, hogy új világba került, amelyben majdhogynem a kommunisták leninizmusa válik feltűnő kakukktojássá.
De e történeti elmozdulásokat Berlinguernek érvényes politikává kellett átváltania. Az olasz kommunizmus identitását kellett újrafogalmaznia, valamit mindenképpen változtathatott, de a lényeget meg kellett őriznie. Az egykori olasz „élesség”-et itt váltotta fel a „gyenge” gondolkodás. A történelmi változásokra adott gyors reakciókkal megteremtette egy új politika lehetőségét, ez a politika azonban a semmivé foszlás politikája volt. Berlinguer elvesztette a helyes mértéket a dolgok tehetetlenségének ereje és a gyors változások még gyorsabbá válásának szakítópróbájában. Lehetne filozófiai hiba is, de politikai hibának számoljuk el, hogy lebecsülte a leninizmus identitásképző erejét. Nem tudta elképzelni, hogy a leninizmus (a hatalomátvétel „lehetőségé”-nek fenntartása) mennyire alapja volt az olasz kommunizmusnak is. Az összetartó erő kiiktatása sebes centrifugális erőket szabadított fel. A másik oldalon azonban a történelem sem volt hajlandó „csak” abban az ütemben és mértékben gyorsulni, amilyennek Berlinguer elképzelte. Sorozatosan bebizonyosodott ugyanis, hogy az új párt egyáltalán nem tud tényezővé válni az egyre gyorsabban változó viszonyok között. S végül azért sem tudott valódi tényezővé válni az eurokommunista párt, mert számos elvárása, előfeltétele illúziónak bizonyult. Berlinguer azzal számolt, hogy a leninizmusról való lemondás új népi egységet teremt a kommunisták és a keresztények, illetve a kommunisták és a szocialisták és általában a nép között. A nép strukturális hegemóniája elméletileg ugyan mindig lehetséges volt („a legszélesebb népi egység az élcsapat teljes egysége”), a napi (ráadásul teljesen új szerkezetű) rövid távú politikában azonban majdhogynem értelmezhetetlen. Klasszikus példa: „Nem a párt hódítja meg a hatalmat, hanem a különböző társadalmi és politikai erők tömbje.” A leninizmus és az amerikai imperializmus között Berlinguer Vietnam és a felszabadult népek demokratikus népi fejlődését ajánlja Európa figyelmébe, ami ugyancsak több szempontból vált illúzióvá. Leninnel együtt ugyanis az imperializmusról is elfeledkezett, a leninizmusból kiszabaduló munkások nem tudtak már egy népet alkotni a polgári, fogyasztó és szisztematikusan anti-kommunistának nevelt más nép-csoportokkal. Illúzióval kezelte a NATO-t is, elvárva, hogy ennyi demokratizmus láttán meghatottan enyhüljön meg és maga is menjen át egy „gyenge” gondolkodásba. Halmozott félreértésekhez és hibákhoz vezet az a tendencia is, ahogy Berlinguer a jövendő eurokommunizmust tisztes távolságra akarja manőverezni a Szovjetuniótól és a keleti blokktól is. Ez a szándék persze első hallásra nagyon is érthető, s e sorok írójának is van annyi fantáziája, hogy el tudja képzelni az akkori Brezsnyev, vagy éppen Honecker vagy Husák befolyásától való távolodás értelmét. Megvan ebben a gravitációban továbbá a jövendő eurokommunizmus világáramlattá válásának szándéka is (mintegy új Jugoszlávia, a „harmadik világ” népi hegemóniájának új integrálása, ideáltípus az akkori Vietnam). De ha van is ilyen aspiráció, annak túlméretezett, illuzórikus méretei – a létező blokktól való egyidejű eltávolodás mellett – ismét hibának tekintendők.
Az eurokommunizmus politikájának megtervezésekor amúgy is minden irányban felfeslenek a gyenge gondolkodásból származó nyílt illúziók. A demokratikus Európa kapcsolatra léphet a világ összes országával, új tömbök is keletkezhetnek, meg kell szabadítani Európát a fasizmus maradvány-országaitól, a katonai tömbök jelentőségének lehetséges csökkenése várható, az enyhülés lehetséges (mindez Chile és Csehszlovákia után közvetlenül!). Európa a Közös Piac és a demokrácia sikerterülete lehet, homogén, demokratikus, népi Európa léphet fel, távol Amerikától és – minden kötelező elismerés mellett – távol a Keleti Blokktól is. A szocializmusnak nincs egyetlen uralkodó modellje, mint ahogy nincs egyetlen vezére sem.
Tudjuk, hogy mindezek valóban uralkodó képzetek voltak, mindvégig ugyanazzal az erős optimista meggyőződéssel, hogy a militáns demokrácia, az emberi jogok, az enyhülés, az integráció, a Közös Piac és a jólét együttesen megvalósíthatják annak lényegét, amit eredetileg a szocializmus (kommunizmus) akart, arról nem is beszélve, hogy így a katonai tömbök „feleslegessé” is fognak válni. Az eurokommunizmus hozza mozgásba a „társadalom erői”-t, de nem a hagyományos pártpolitika eszközeivel. A számos félreértés, illúzió, rossz elvárás sajátos hierarchiát alkotott, fő helyen mindenképpen a leninizmus identitásképző erejének ignorálása állt.
Berlinguer tehát az olasz politikai gondolkodás gyenge változatát valósította meg, mintha nemcsak Lenin, de Machiavelli és Gramsci ellen is fel akart volna lázadni. Mintha az 1968 és 1975 közötti folyamatok megváltoztatták volna a politikai hatalom természetét! Még ödipális eredete is lehetett ennek a lázadásnak, boldog csatlakozás a tegnapi antagonisztikus ellenfelekhez, belesimulás egy mostantól kezdve (csak) demokratikus, (csak) gazdag és (mindig) emberi jogokra épülő (örök) paradicsomba. Mintha egyedül az olasz kommunizmus akadályozta volna az emberiség végre kitörő örök aranykorát!
A gondolkodás élességének elhomályosodása megbosszulja magát. A hatalom önkényuralmi és agresszív szerepének hangsúlyozása a mozgalom állandó szövetségkereső magatartását írja elő, amely, óhatatlanul defenzív és békét keres. Ha a két tényezőt egymás mellé helyezzük: békekeresés, defenzíva plusz a hatalom átvételének kikerülése, már állandó trendekhez juthatunk. A felszínen az a látszat alakul ki, hogy ez az intellektuális nyelven megfogalmazott békekeresés valóban sikeres lett. A mélyben azonban, s ez majdnem szójáték, a siker annyit tett csak lehetővé, hogy a sikertelenség konkrét módozatát saját maguk válasszák meg. Ezt a stratégiát a valóság nyelvén az tenné valamennyire legitimmé, ha a másik oldal valóságos magatartása azt alátámasztaná. A másik oldal magatartása azonban nem ezt támasztja alá, s ez igen közel van a kognitív disszonanciához, hiszen a kiegyenlítő magatartás immár nem egy szimmetrikus harci helyzetben áll szemben a megnevezett ellenféllel, hanem akarva-nem akarva, tudatosan vagy sem, azt a funkciót ölti magára, hogy valamiféle feltételezett össztársadalmi érdeket képviselve valamiféle feltételezett társadalmi egészet védelmez az aktuális hatalom agresszivitása elől.
Berlinguer helyesen érzékelt egy sor lényeges történelmi változást és gyorsan akart reagálni rájuk. Ennek a gyors reakciónak azonban nem találta (minden bizonnyal nem is találhatta) meg a sikeres politikai formáját. De az „ész (kegyetlen) csele” még egy jóval érzékenyebb, végső ponton is utolérte Berlinguert. 1989 után ugyanis az is kiderült, hogy ezek a lényeges történelmi változások sem örök érvényűek. Európában sem makulátlan a demokrácia, az emberi jogok ideológiája felélte belső tartalékait, s arról, hogy az európai ember vagy az európai munkás egyszer s mindenkorra jólétben él, csak a kabaréban lehet már értekezni. Kiderült az is, hogy nem Lenin okozta az imperializmust, hiszen az bőségesen túlteng évtizedek óta Lenin és a Szovjetunió nélkül is.
Minden megdőlt tehát abból, amire Belinguer a maga fordulatát alapozta. De ezért nem tennénk őt felelőssé. Ez az igazi „ész csele” volt, hatalmas történelmi erő, viharos hiedelem. Mindenki emlékezhet arra, hogy ugyanazt gondolta, mint Belinguer, bár annak egyes elemei elég képtelenek voltak már akkor is. Ne marasztaljuk el Berlinguert…
A módszertani, történeti és politikai szintet tehát kolosszális hiedelemvilág irányította, amelyik elfújta a Szovjetuniót is. Annyi vigaszunk lehet, hogy erről már két magyar szerző a tizenkilencedik században is sokat írt. Az egyik a jeles gondolkodó, Jókai Mór, aki hasonló című művében „politikai divat”-ként írta le egy regényében a negyvennyolcas forradalmat. A másik ugyancsak jeles gondolkodó, Eötvös József volt, aki ugyancsak hasonló című művében „uralkodó eszmék”-ről beszélt.
Enrico Berlinguer 1984-ben, fiatalon, halt meg. Ha megérte volna, bizonyosan sokat tudott volna beszélni „politikai divatok”-ról és „uralkodó eszmék”-ről. Az „ész csele” átvette az irányítást, hullámai átcsaptak az eurokommunizmus törékeny bárkáján. S azon pedig, hogy a mozgalom haladás volt-e vagy visszaesés, újabb néhány száz évig lehet vitatkozni.
JEGYZETEK
* A következő gondolatok személyes hangneme meghatározó része az elemzésnek, ezért nem szívesen foglalkozunk azzal, hogy az egyes szám első vagy a többes szám első személy a szerénytelenebb-e. A saját gondolati folyamatok ábrázolása a cél. A gondolati folyamatok személyessége természetesen különleges személyesség, a tudatos cselekvés kommunikál ugyan a személyességgel, de ami abban gondolati, az természetesen általános marad. A korszakokat összehasonlítva azt az eredményt kapjuk, hogy a régi rendszerben még sokkal tudatosabban és még személyesebben mozogtunk a szellemi alternatívák világában, aminek nyilván az volt az oka, hogy szerettünk volna minden gondolati álláspont mögé teljes személyiségünkkel odaállni. [vissza]
Gyár
Jókai Mór születése 200. évfordulója alkalmából
Tamási Áron azt mondta: „Az ember szíve mélyén oda való, ahol született”. Történelmi és irodalmi hőseink – Táncsics Mihály és Jókai Mór igen nagy távolságban voltak egymástól, úgy korban, mint földrajzilag, társadalmi és politikai helyzetben, országos elismerésben, de leginkább anyagiakban. Mégis úgy hozta a sorsuk, hogy életük legjelentősebb pillanataiban találkozniuk kellett, ami halálukig tartó barátságot eredményezett. Életük folyamán egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hazát cseréljen.
Táncsics és Jókai kerek negyed évszázad különbséggel született. Ez a huszonöt év korkülönbség történelmileg is eleve meghatározó volt kettőjük viszonyában. Ráadásul az egyik jobbágyként látta meg a napvilágot, a másik jómódú polgárcsaládba született. Az egyiknek véres verejtékkel kellett megdolgoznia a betevő falatért, a másiknak tálcán kínálták a tudást. Csak ebből adódóan is csodálkozva felhúzzuk a szemöldökünket: hogyan lehettek mégis barátok? Bizonyára sokkal több is történt, mint amit most felidézek, de ez a két esemény mindenképp összekovácsolta az amúgy politikailag más gondolkodású „öreg” Táncsicsot és a „heves szívű” Jókait. Csak egy kiragadott példa, hogyan ítélte meg ugyanazt a gazdaság-politikai helyzetet Táncsics, amire Jókai emígy „replikált” vissza: „Kedves Táncsics Komám! Ha én kend, kend is kend!… Kend igen becsületes, jóravaló, jámboréletű ember. Kend igen tiszteletreméltó, republikánus érzelmű, szabadelvű fiatalember. De ha én kendnek azt mondanám, hogy én kendnél soha életemben okosabb embert nem láttam, akkor nálamnál szemtelenebb hízelgő nem volna egész Európában…” Fricskát küldött, de bizonyára Táncsics sem hagyta magát. Azt mondják, az irónia szellemes emberek gorombáskodása. És ők ráadásul szellemes írók is voltak!
Kezdjük talán az ismertebb és vidámabb történettel, amikor a történelem egy mosolygásnyira egymásra utalta őket.
Annyit mindenki tud Táncsicsról, hogy 1848. március 15-én kiszabadították a börtönből. Ha valaki többre is kíváncsi, érdemes utána olvasni, mi minden váddal sikerült a hatalomnak hat alkalommal, összesen 17 évre börtönbe csuknia sajtóvétség, felségárulás és egyéb koholt vádak alapján.
Ezt írja naplójában Táncsics: „A szabadulást követően feleségemmel és Nyári Pállal kocsiba ültünk, a lovakat kifogták s a kocsit ifjak húzták. Így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre, a Nemzeti Színház elé, hol töméntelen sokaság követelte, hogy a fejedelmi család nádori páholyában foglaljak helyet.” Táncsics visszautasította a színházba menést, helyette a Városházára sietett az ott ülésező kormánynak „bemutatni magát”, hogy valóban szabad. Az ülés után az elgyötört, fáradt Táncsicsot a Nádor fogadóban helyezték el, ahol azonnal álomba is merült. A Nemzeti Színházban a frissen szabadult író lett volna a díszvendég, őt követelte a közönség, de az érte elsiető Vasvárinak még hideg vízzel sem sikerült felébresztenie. Valakinek eszébe jutott, hogy „talán egy színész arcát tojással kellene bekenni, attól ráncosnak látszanék majd, és mindenki azt hiszi róla, hogy Táncsics…”
Mit sem tudva a tervről, ekkor lépett a színpadra Jókai, hogy lecsillapítsa a Táncsicsot követelő tömeget. A közönséget jól ismerő, rutinos színésznő, Laborfalvi Róza odalépett hozzá és saját kokárdáját tűzte Jókai mellére. A tömeg – Jókait gondolván Táncsicsnak – éljenezni, tapsolni kezdett. Nemcsak Táncsicsot mentette ki, hanem egy életre beleszeretett Rózába, annak haláláig együtt maradtak.
Egy másik történet megrázóan szomorú Táncsics és Jókai barátságáról. Ennél az esetnél jobban semmi nem mutatja, mit jelentettek egymásnak a márciusi hősök. Táncsics éppen egyik börtönbüntetését töltötte, amikor tudomására jutott, hogy kislánya meghalt. Hiába kérvényezte a börtönparancsnoknál, hogy engedjék ki a temetésére, megtagadták a kérését. Ez kegyetlenebb volt minden rabságnál! Ekkor jelentkezett Jókai és azt mondta: „Kezeskedem Táncsicsért, engedjék ki a gyermeke temetésére. Én addig beülök a cellájába. Ha megszökne, én ülöm le helyette a büntetését.” Valóban így történt. Csakhogy a temetésre nem mehetett el még foglár kísérettel, megbilincselve sem, csak a ravatalon búcsúzhatott el kislányától. Természetesen szökésről szó sem volt, Jókainak nem kellett sokáig szívnia a börtön dohos levegőjét.
A szabadságharc bukása után Táncsicsot halálra ítélték, és jelképesen őt is felakasztották. Nyolc évig bujt meg saját háza alatti, kézzel ásott veremben, amit a felesége készített számára. Jókai a Pilisbe menekült, arcát és ruházatát megváltoztatva, koldusként jelent meg, ha valahol befogadták. Őt is felesége, Laborfalvi Róza segítette a menekülésben.
A kiegyezés után mindketten más-más úton, de a szabadságért harcoltak tovább. Üldöztetésük alatt egyikük sem menekült külföldre, itthon maradtak és írták műveiket, amelyek még ma is megszívlelendő olvasmányként szolgálnak az azóta sorjázó generációk számára. Életük folyamán mindig olyanok voltak, mint a fény, amely szépségét a körülötte lévő sötétnek köszönheti…
Egy autóbuszon ülve, a párás és koszos ablakon kinézve arra gondoltam: zseniális, hogy a részletekből felismerjük az egészet. Girbegurba, újra és újra elágazó vonalak: egy fa. Egy jellegzetes kapu – annak is csak egy része: az a bizonyos épület, az útvonal egy bizonyos pontján.
A látásunk egyébként nagy csaló. Elhiteti velünk, hogy a teljes képet látjuk, pedig dehogy. A látómezőnk kis foltját látjuk élesen, szinte csak egy pontot. A nagyobb rész: periféria, amit életlenül és csak nagyvonalakban látunk. Valójában a színeket és a formákat sem látjuk jól. Amire korábban rápillantottunk – vagy láttuk már, s van róla emlékképünk –, arról azt gondoljuk, hogy látjuk. Felismerjük az újságosstandot akkor is, ha elhaladva mellette nem pillantunk oda. Akkor is, ha nem egy ismert pavilon mellett haladunk el, hanem egy olyan pavilon mellett, amelyik „olyan, mint” az újságos pavilonok. De az újságost nem látjuk meg, amíg oda nem nézünk. Pontosabban, tudjuk, hogy ott van – hiszen az újságos pavilon képéhez az újságos is hozzátartozik, de nem tudjuk, hogy férfi-e vagy nő, öreg vagy fiatal, kese vagy telt. A perifériás látás csupán foltokat észlel. Azt, ami miatt tudjuk, hogy az a folt micsoda, az agyunk teszi hozzá az elraktározott, korábbi információkból. A faágak sem egyformák, de azt a faágat is faágként azonosítjuk, amelyet először látunk. Ugyanis ehhez nem kell teljes egyezés. Amikor ránézünk valamire, elindul az agyban egy gyors keresés: mire hasonlít? S a szóba jöhető hasonlóságok közül kiválasztja a legvalószínűbbet. Még olyan dolgokat is felismerhetünk, amelyeket nem a látásunk útján ismertünk azelőtt. Ha valaki mesél egy épületről – amikor egy idegen városban útbaigazítást kérünk –, s elmondja annak az épületnek a jellegzetességeit, amelyet támpontként megjelöl, e jellegzetességek leképeződnek bennünk, s amikor meglátjuk, önkéntelenül összevetjük a bennünk lévő képet a valóságossal, s ha az egyezés megfelelő mértékű, akkor azt mondjuk: igen, ez az. Pedig azelőtt sohasem láttuk.
Amikor gyerekként moziban ültem, a fekete-fehér film árnyalataival színezett állóképeket néztem – másodpercenként huszonhatot. De filmet láttam, amiben élt, mozgott minden. Kék volt a tenger, s a szép nő nem volt hullaszürke. A látásom ügyes tökéletlensége nélkül ez nem lett volna lehetséges.
Ha van Isten, miért van a rossz? Miért nem tökéletes a világ? – Sokszor kérdeznek ilyesmit olyan Isten tagadók, akik némelyike egyébként szeretné, hogy végre győzze meg őket valaki. De, a kérdés rossz! Rossz kérdésre pedig nincs jó válasz. – Itt és most senkit sem akarok a hitről meggyőzni. A hit egyébként is túllép a kézzelfoghatón. – De, talán tökéletlenségében tökéletes a világ. A Biblia szerint (nem kell, hogy hidd, csak fogadd el, hogy ez van a szövegben!) Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert. – Milyen legyen tehát a Kreátor kreálmánya? – Nyilván kreatív. Van-e tere a kreativitásnak, ahol nincs mit megváltoztatni? – Nyilván nincs. – S milyen legyen még az ember, ha a mindenhatóra hasonlít? – Természetesen szabad. – Szabad a rosszra és a szörnyű dolgokra is, ahogy azt az egész történelem bizonyítja. A legtöbb rossz az ember gonoszsága, amelyet szabadon választ – s mi tagadás - a rossz terén szörnyen kreatív.
Hibázott tehát Isten? Nem gondolom. A Biblia szerint az embernek fel kell nőnie, éretté kell válnia ahhoz, hogy jól válasszon a jó és a rossz között.
Itt van tehát egy olyan világ, amely változékony: jobbá és rosszabbá válhat. S itt van az ember, aki nem érzékel, s nem is ért tökéletesen. Ez a gyengesége az ereje is.
Ám, az emberben él a vágy a teljességre, a tökéletességre. Ezért vannak tudományos és tudálékos tanok. Ezért van hit és vallás. Ezért igyekszik az egyik ember mindent megszerezni, míg más igyekszik mindenről lemondani. S ezért igyekszik megragadni a nem érthetőt, s megfogalmazni a kimondhatatlant.
A művészet az egyike azon módszereknek, amely e célok elérése felé mutat. A művészet út a megfoghatatlan megragadására, s a kimondhatatlan megfogalmazására. De ez sem lenne lehetséges az úgynevezett tökéletlenségek nélkül.
A festmény csak egy vászon színes festékfoltokkal. A zene csak hangok egymásutánja. A szobor csak egy egyedi formájú tárgy. A vers is csak szavakból áll, mint bármelyik szöveg.
Mitől különlegesek mégis? Miért fontosak?
A meggyőződésem szerint azért, mert a tudatunk is rosszul lát – vagy éppen jól? –, akár a szem. Sőt, a tudat a bizonytalan érzékeinkkel szerzett, bizonytalanul értelmezhető információkat látja. Súlyosan rövidlátó, de messze akar látni, a nem tudatosítható távlatokba.
A művészet tehát azt a képességet használja fel, hogy a részletekhez önkéntelenül hozzárendeljük a korábbi információkat, és általánosítunk is, konkretizálunk is egyetlen műveletben. Aki elszunyókál a buszon, s valamennyi idő után kinéz, az első pillantásban meglátott girbegurba, elágazó vonalakban felismeri a fát. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy van egy általános képe a fáról. Jellegzetességek, amelyek többnyire minden fára igazak. S a látott képrészleten felismert jellegzetességeket összevetjük mindennel, amiben előfordulhatnak hasonló vonalak, s ha a fa a legvalószínűbb egyezés, akkor azt mondjuk magunkban: ez egy fa. Aztán az utas meglátja annak a bizonyos kapunak a jellegzetes részletét. S már tudja is, hogy ez melyik épület. Míg a fát általános képként látta, az épületet már konkrétként.
A művésznek nem kell az egész fát megrajzolnia. Elég a jellegzetes részletet megmutatni, s felismerjük. S ezen a módon elvihet minket egy olyan útra, amelyen a konkrét is felismerhető. Talán nem is láttuk még azt a kaput és azt az épületet, csak van bennünk egy leképeződése, olyan információkból, amiket korábban kaptunk, vagy állítottunk össze mi magunk magunknak. Talán nem is tudjuk verbalizálni, de a festékfoltos vásznon, vagy a sajátos formájú tárgyban meglátjuk, a hangok egymásutánjában meghalljuk és a vers szavaiban megragadjuk azt a valamit, amit másképp talán nem is tudunk megfogalmazni.
Mindannyian képesek vagyunk kimondani azt, hogy szeretlek. De annak elmondására, hogy ez a szeretet vagy szerelem mennyire mély, forró és végleges, a művészetet érezzük megfelelő eszköznek. Matematikai képlettel ritkábban vallanak szerelmet, s építészeti megoldásokkal is, bár ez nem példátlan. Mégis, bizonyos válaszok keresésére, bizonyos igazságok megragadására a művészetet érezzük a legmegfelelőbb útnak.
Szóljunk hát pár szót a művészet e sajátos működéséről, most már a verbalitást használó művészetek, azon belül is az irodalom oldaláról.
Egy novellában karikatúra-szerűen tömör személyiségrajzok és helyszínrajzok szerepelnek. Ilyenkor a szerző az általánoshoz nyúl, s csak egy-egy jellegzetes részletet mutat be, a többit tudjuk.
Egy regényben a végletekig részletes lehet egy leírás, a romantikus regényekre ez jellemző, s ez esetben teljesen konkrét képünk lesz. Így tehát az író, ha akarja, bemutatja a fát pár vonallal, vagy elmeséli azt a bizonyos épületet teljes alapossággal. S mindkettő működik. A költő is ezt az eszközrendszert használja, de az epikától eltekintve sokkal tömörebben, eszköztelenebbül, mint a prózaírók. Tudom, telefonkönyvnyi verstanok garmadája igyekszik összegyűjteni a költői eszközöket és módszereket. Még azt is állítják, hogy aki ezeket elsajátítja, az költő lehet. De ez tévút!
Azt meglátni, hogy a festékek vászonra kenéséből hogyan lesz kép, mégpedig olyan, ami többet mutat annál is, mint amit ábrázol, az a művészi tudás! Amelyik kép (forma, hangsor, szöveg) csak annyit mutat, amennyit ábrázol is, az nem művészet, legfeljebb szép dekoráció. Ezért mondom néha versnek látszó szövegre, hogy amúgy hibátlan, na, de minek?
Mert ez a lényeg! Az ember nem csak test, ami érez, nem csak lélek, amelynek tudata és érzelmei vannak, hanem szellemi lény is, amely a végtelenbe kapaszkodik. Hogy paradoxonokkal zsúfolt ez a mondat? Hiszen olyasmit igyekszem elmondani, amire nincsenek jó szavaink. De nézzük meg kicsit közelebbről!
Amikor a kezemre nézek, azt mondom, az én kezem. Ha valami miatt elveszítem, az megterhelhet pszichésen, de nem vonja szükségszerűen maga után azt, hogy a személyiségem sérüljön. A lélek lehet ép csonka testben is! Kiváló és boldog emberek vannak azok között is, akik fogyatékkal élnek! Hallottam születésétől vak embert a színekről beszélni. Abszurd? Neki érzelmei, érzetei voltak erről. Amíg felnőtt, tanult – a családban, az iskolában, a baráti körében –, a színekről is beszéltek. Nem lehet tabusítani, mert az anyja megmondta, hogy az a két ruhadarab nem illik össze. S a gyerek kérdez: miért? S kialakította a maga sajátos színvilágát. Ő szükségszerűen másképp képezte le mindezt, de leképezte!
Racionális dolog-e az érzelem, vagy a hit? Legyen szó akár csak arról, hogy valamilyennek gondolok valamit, holott nincs elegendő információm ahhoz, hogy olyannak gondolhassam. Mindez irracionális. Ha az ember gép lenne, az agy-számítógép nem végezne el ilyen műveleteket. Lehet persze big data elemzésekkel statisztikai összehasonlításokat végezni. Arra is megtanítható a gép, hogy egy halmaz mellé rendeljen más halmazokat, amelyek nem egyeznek ezzel tökéletesen. De mindez matematikai módon, hideg, rideg, érzéketlen, s a bevitt műveleti parancsokhoz viszonyítva mindig egyformán és tökéletesen megy végbe. Tökéletesen nem kreatív. Élettelen. Márpedig az ember csupa bizonytalanság. Egy dolog biztos! A véletlent (ami irracionális fogalom) kizárva soha semmit nem teszel, és nem érzel ugyanúgy, mint korábban. Nincs tökéletes ismétlés. Ha volna, nem vennék fel a zeneszámokat többször is. A színdarabokról filmet készítenének, aztán bezárnák a színházakat. A tanulás folyamatából pedig eltűnne a gyakorlás, hisz elég lenne egyszer jól végrehajtani a feladatot, s máris készen állnánk rá, hogy milliószor is tökéletesen ugyanúgy végrehajtsuk. S persze, akkor gépek lennénk. De egy gép nem fél, nem szeret, nem gyűlöl, nem remél, nem vágyik. Egy gép nem tudja, mi az, hogy büszkeség vagy szégyen, bátorság vagy gyávaság. Ezek irracionálisak. Ezeket nem dolgozhatja fel egy gépiesen pontos agy. Azt, hogy a bizonytalan és ellentmondásos információkat hogyan képezem le világgá, s hogy mit érzek, a lélek teszi, még ha az anatómia nem is ismer ilyesmit. Mondhatjátok, hogy kémia meg bioáram! Talán illúzió, s ha az, azt sem bánom: többnek érezzük magunkat gépeknél.
S a vallásos hittől elvonatkoztatva is keresünk valami többet és örökebbet önmagunknál. Mi az, hogy haza és hazaszeretet? Eszme? Az micsoda? Mi az, hogy Isten? Transzcendens valóság, vagy kollektív képzelet? Mi az, hogy örökké? Hogyan érezhetjük úgy, hogy egy rég elhunyt barát, vagy rokon szól hozzánk? Hogy gondolhatunk arra, hogy van valami kapcsolatunk ezzel a sok irracionális dologgal, mi több, hogy irracionális módon mi magunk is többek vagyunk, mint a test és annak a működése?
Hogy illúzió, vagy valóság, a jelen írás szempontjából mindegy. De mind tudunk szellemi dolgokról. – S itt nem a kísértetekről beszélek, hanem arról, hogy valami nem anyagi világot valószínűsítünk, s ahhoz tartozónak is tekintjük magunkat. Csak e képzet szempontjából van ugyanis annak az egyszerű szónak értelme, hogy én. S ha kimondjuk, ha nem, ebben a világban keressük a válaszainkat a nagy kérdésekre. Legyen bár az szerelem, boldogság, hit, félelmeink az elmúlástól, haza, hűség, és sok hasonló.
De hogy lehet ezt a nem láthatót mégis érezni, érteni? Hogy lehet ide kérdést intézni, s innen választ kapni? Ehhez hit kell. Hit persze van sokféle. De ahhoz is hit kell, hogy azt mondjam: én vagyok, s ez több mint egy kikupálódott állat idegrendszerének kémiai és elektromos működése!
Bármi is ez, az ezzel való kapcsolat része az életünknek, hiszen önmagunk értelmezése is erre épül.
Jól mondja Pilinszky, s helyesen helyezi a fókuszba Nagy Imre barátom: a művész élete nagy részében passzívnak hat. Feszülten figyel, mint a vadász, aki meg akarja pillantani, s el akarja ejteni a vadat. Vár, feszülten. Közben éli az életét. S amikor a pillanat a maga kiszámíthatatlanságában eljön, akkor kell megragadnia. Test, lélek és szellem. Mint három lassan forgó tárcsa, melyeken különböző helyeken ablakok vannak. Csak akkor láthatunk mögéjük, ha egy-egy pillanatra az ablakok egybe esnek. Ekkor kell megragadni. Ezt nevezik ihletett pillanatnak, ami múlékony. A tárcsák forognak, s az ablak hamar bezárul. Ezért kell leképezni a mi oldalunkon azt, amit odaátról megláttunk. Aztán újra várni, míg új ablak nyílik.
A vak fiú, aki leképezte a színeket, mi vagyunk. Ezt a szellemi világunkra értem. Még önmagunkat sem ismerjük jól. Sötétben tapogatózunk. Ki lehet a kalauz, aki segít abban, hogy válaszokat kapjunk egyes irracionális kérdéseinkre? Ki az, aki segít jó kérdést feltenni? Megkísérlik ezt tudósok, papok, eszmék hirdetői, politikusok, sarlatánok. Miért ne kísérelhetnék meg a művészek? Hisz az tesz fel jó kérdéseket, aki sok kérdést feltett már. Az értelmezi jobban a válaszokat, aki sok választ kapott már. Aki sokat áldozott önmagából arra, hogy látszólag passzívan a vadat figyelje, s a megnyíló ablakok mögé igyekezzen pillantani. Mert az ablakok kinyílnak olykor, s ha nem állunk készen, a lehetőség hasztalan múlik el.
S bár nem látjuk ezt a világot, mert a testünk csak a fizikai valóságot képes bizonytalanul megtapasztalni, mégis úgy érezzük, ebben a világban kell elsősorban eligazodnunk. S amikor egy kérdést jól teszünk fel, s arra megragadhatóvá válik a válasz, egy-egy bizonytalanság helyére bizonyosság lép. Képünk lesz arról, ami a számunkra nem látható.
Ezt keresi a művészet, s ezért van mindig befogadó közeg a művészetek körül. Mi vagyunk a vak fiú, és arra vágyunk, hogy leképezhessük magunkban a színeket, amelyeket nem láthatunk. De ahogy egy addig nem látott ház leírható, ahogy a nem látott szín leképezhető, ez is megragadható. Irracionálisan, lelki és szellemi síkon, ahol az önmagunkon túlit keressük önmagunkban is. Ha csak tökéletes gépek lennénk egy tökéletes világban, ennek nem lenne értelme. A művész maga is tapogatva keresi az utat, de a kevés részletből leképez egy-egy konkrét kérdést és választ. S ezt adja át a művészet irracionális eszközeivel. Nagy Imre barátom megfogalmazásában: metanyelven. A vers is csak szavakból áll, de többet mond el, mint amit a szavak jelentenek. Minden művészetben, de az emberi világ minden fontos részletében is ez a zseniális, hogy nem a huszonhat fekete-fehér képet látjuk, hanem egy mélyebb valóságot. A tökéletlenség tehát nem csak a művészetek számára, hanem minden emberi számára zseniális. Olyan ez, mint a gravitáció: megölhet, de nélküle nem lenne élet.
Csendélet gyümölccsel és pohárral
Ezerkilencszáznegyvenöt január harmadika volt. Szerda. Már túl voltam az ebéden: a sárgaborsó főzeléken és a szilveszterről maradt gyümölcsízen, gúnynevén a hitlerszalonnán. Elindultam, hogy a lakás hosszú előszobájának végében, a lépcsőházra nyíló ajtó mellett belépjek a vécébe. Elvégeztem, amit nagymamám kisdolognak nevezett, de amire én más szavakat is tudtam.
Ha már itt vagyok, gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy a három szobás lakásba zsúfolt harminc felnőtt egyike sem szorul rá a parányi helyiségre. Felülök a deszkára, és kakilni fogok.
Egyszerre csak repülőgép zúgását hallottam meg a magasból. Nem volt légiriadó, mert ha lett volna, a rádió azt mondta volna be, hogy „krokodilgrósz lichtspiele”.
Nekem hirtelen furcsa érzésem támadt. Az okosok előérzetnek neveznék. Nyolc és fél éves ember számára ilyenkor biztonságosabb, ha az anyja és a nagyanyja szoknyája körül sertepertél. Rövidnadrágom pántját visszahajtottam a vállamra. Nem ülök fel, ráér az a kaki később is. Kiléptem, és mentem a szoba felé. Már nyúltam az üvegezett ajtó kilincséhez, amikor irtóztató dörej remegtette meg a dobhártyámat. Porfelleg és füst borított rám varázsköpenyt, és tudtam, ettől nem leszek mesehős. Kézfejemet valami megcsípte. Később derült ki, hogy üvegszilánk sebzett meg.
Valami átölel. Igen, anyám karja ez.
Oszladozik a por. Hátranézek a lakás lépcsőházi bejárata felé. Nincs ott semmi. És a vécé…
A vécé sincs a helyén.
A bomba a bérház középső részét döntötte romba. A lépcsőt hiába keresnénk, nincs, eltűnt.
A lakótársak imádkoznak, jajveszékelnek, sikoltoznak. Az első emeleti szobaablakból csak nagyanyám kiált le az utcára.
– Hé, emberek! Hozzon valaki egy létrát!
A következő órában mindannyian lejutottunk valahogy. A mi légópincénket nem érhettük el. Ráomlott a ház. Másik pincében találtunk menedéket. Rigófütty helyett repeszsüvítést hallottunk, a harkálykopácsolást géppuskaropogás pótolta. De azért éreztük, hogy közeledik már a tavasz.
Még tizenöt éjszakát kellett a föld alatt átaludnunk. Akkor aztán csikordult a vasajtó, áramlott befelé a friss levegő.
Mi pedig kitódultunk az udvarra. A szabadba.
Cipők a Duna parton
Valahányszor a Duna parton járok, mindig viszek egy szál fehér rózsát nagyapám cipőjébe. Mikor legelőször láttam, ötéves lehettem. Duzzogva kérdeztem szomorkás anyámtól, miért hozta ide nagyapám cipőjét? Magához húzott, s miközben csendesen szipogott, elvárta, hogy búslakodjak vele. Miért? Kihúztam magamat a laza ölelésből s rohantam a széles part felé, hogy felkapjam nagyapám legszebbik cipőjét. Nem akart jönni, oda volt „ragasztva”. Miért? Hogy örökre ott legyen.
Később, mikor már számolni is tudtam, hatvan pár új és viseletes lábbelit jegyeztem. Volt köztük bundás, mint a nagyapámé, puccos, mint apámé, és pindurit kopottas, seszínű, amilyen az enyém, míg elemibe jártam. Miért csak hatvan pár, akartam kérdezni. Nem kaptam választ. Húsz éves koromra ezt is megértettem. Kiváló szobrászunk, Pauer Gyula, arra is gondolt, hogy minden időszakban emlékezni tudjunk azokra, akik a sötét homályából is fontos üzenetet hagytak.
Rigófütty a Corvin-közben
Miközben vártalak, egy zöldellő akácról rigófütty köszöntött. Nyomtam három dudát, jelezve, hogy jöhetsz. A régi Forddal álltam a kijárathoz közel, mint ahogy máskor is, ha a sírkert felé mentünk. Mióta meghalt a párod – ahogy az enyém is –, együtt tesszük mindig kegyes tiszteletünk. Sose volt kérdés, melyik parcellánál kezdjük. Akkoriban nálad Menyhért volt a menő, vékony ujjaival virágokat rajzolt szikrázó szemedbe. Mint egy fészekalja tigris, a Corvin-közben laktunk. Mikor kihajoltunk a szárnyas ablakokon, láthattuk egymás szikrázó mosolyát. Akkoriban, tizenhat évesen, megannyi pacsirta, lazán csiviteltünk képzeletünk szárnyán. Én voltam a babszem, bár négy vagy nyolc hónappal fölöttetek jártam. Legfőbb életcélunk, ha végzünk a sulival, zeneszakra megyünk. Addig is, hogy fél fejjel nagyobbak lehessünk, megalakítottuk a Háromkirályokat, bár veled négyen voltunk, mint a Beatles, néhány évvel később.
Karolj belém, Edit (akkoriban Piafnak neveztünk), míg a vén kocsimhoz érünk. Ne aggódj, Gáspár, puszilt a mosolyod, a tipegés még jól megy. Én, a kerti törpe, mint az elcsapott cselédek, a bal szélen araszoltam mindig, ha hazafelé mentünk. Vittem a táskádat, míg a gitáros barátnál dolgozott a hormon. Mint egy boldog fecske, röpködött körötted, miközben Attilát idézte: „Tedd a kezed homlokomra…”, mire kiakadtál: álljon meg a menet, úgy érzed, a homlokomnál jártál?
Közel ezer éve ismerjük már egymást, de a nyolcvanhét bizonyos. A sírkert felé menet poroltuk a múltat. Nem kellett kontúr, mindig képben voltunk: vajon jó ötlet volt a Molotov-koktél? S ha már kitaláltuk, ki menjen benzinért, ha a negyed felé orosz tankok jönnek? Te voltál az első, aki jelentkezett, Menyhért leszavazott. Engem a klarinétos hangja billentett odébb. Akár egy sértett vad, vicsorogva néztél: azt akarjátok, hogy Piaf-módra én is egy híd alatt végezzem?
Amíg együtt volt a csapat, a balhét te vitted el. Ha a szuterén zárva volt, ahol a próbákat tartottuk, kettőt füttyentettél s gyülekezni kezdtünk. Nyilván emlékszel még, hogy azon az októberi napon elmaradt a próba. Mégis feldúlt arccal nyomtad a csengőnket. Anyám a rádiót hallgatta, s ijedt arccal nézett: ki lehet az, Gáspár? Nyugi, anya, nem tehozzád jöttek. Ha nem esik kétségbe, a nyakadba repülök. Nem lenne jó ötlet, üzente a szemed. Miért, kérdeztem félénken, a többiek már odalent várnak? Hülye, köpted a szemembe, miből vagy te, tökmag, hogy a cifra foteledben döglesz? Akár egy máglyatűz, égetett barna szemed. Vártam, hogy csillapodj, azután megkérdeztem: hol kéne lennem? A Városliget táján, most ott van a főpróba, ledöntötték Sztálin óriási szobrát! Apám, a belügyis, dühös arccal rohant a félig nyitott ajtón. Olyan volt a feje, mint egy pörkölt csirke. Anyámat kereste, aztán ráparancsolt, vigyázzon rám nagyon, mert hülye lett a világ, a csőcselék fellázadt!
Ahogy lehiggadt pindurit, csomagolni kezdett. Vörös táskájába szappant, fogkefét és két rend pizsamát csomagolt. Hová készülsz, András? Egy kórház nevét mondta. De tegnap még nem panaszkodtál borda fájdalmakra. Most se panaszkodom, de ott egy ideig biztonságban leszek.
Másnap benzinért indult a két zenész társunk. Apád, a körúti pereces, bezárta a boltját, s félénk anyuskáddal üveget keresett a Molotov koktélhoz. De a benzines fiúkat hiába vártuk, hazafelé jövet golyós csókot kaptak szőkülő fejükbe…
Este
Mozaikterv a Nemzeti – a mai Pesti Magyar – Színháznak
– Anyádban! – harsant az ordítás a vidéki sajtóház újságíróklubjának folyosóján. Majd megismétlődött, még hangsúlyosabban: – A kurva anyádban! – Egy, a klubba bejáratos nagyhasú, volt sportoló ordította ezt.
– Hallod, -ban – röhögött Nagy Zoli, a városképi jelentőségű fotós. Tele volt a klub, zsibongott a helyiség, vágni lehetett volna a cigarettafüstöt, mindenki ivott mindenkivel.
Zamfiri, a 23 éves hírlapíró is röhögött. Később már nem röhögött, akkor, amikor Nagy Zoli ápolt volt a pszichiátriai osztályon, s nemsokára halott. „Győzött az alkohol” – mondta egy közös ismerősük, miután Zoli haláláról megjelent a helyi lapban a nekrológ.
– A jelenidő vitrinében égsz – idézte Pilinszkyt Zamfirinek a hangzavarban Rike, a költő, akinek már háromszor is csaknem megjelent egy könyve, csupán össze kellett volna gyűjtenie a verseit. – És olyan vagy, mint Tonio Kröger – tette hozzá, majd intett a csaposnőnek: – Icuka, fizetnék, irányod felé!…
– Majd kimegyünk hozzátok Kishalomra – mondta a másik asztalnál Pali, egy rovatvezető, Akónak. Mire Akó: – Sohasem fogtok ti kijönni hozzám. Csak jó erről beszélni, mákon.
Közben egy további asztalnál két mezőgazdasági újságíró azon vitatkozott, hogy az ásó vagy a kapa-e az, amivel hátrafelé kell haladni. Pénzes, az ősz-idős ipari rovatvezető, aki még látott élő munkást, mosolygott.
– Hogy vagy, szerkesztő úr? – kérdezte hangosan a zsibongásban Pénzest Ács Tibi, a szomszéd asztaltól. S a válasz: –Voltam már jobban is, az se tetszett.
– Aki Ácsot mond, mondjon Bécset is – mondta fennhangon Paga, a sportújságíró. Később, egy nőről: – Haha, megette ezer gyerekem! – kiáltotta. – Csak nehogy kiöntsd a gyerekkel együtt a fürdővizet is – szólt át Pagának valaki.
A sokadik asztalnál: – Nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni – hallatszott, s felparázslott a cigaretta. Mire egy másik hang: – Ki tudja, mit hoz a múlt…
–Vezető? Nem, félvezető! – kiabált ismét Paga. – Minden vezető fél! – A rendszerváltás elején voltak. „Ne járjál te a pártrovattal” – mondta egyszer Rike Zamfirinek, akit túl sokat láttak Palival és Akóval kocsmázni.
– Ebforr becsont! – dörgött a hangja egy többszörösen díjazott protagonistának, akinek egy író azért panaszkodott, mert negatív kritikát kapott az új színműve. A színész elköszönt: – Még ma este jelenésem van. Égjen óv!
– Szemtelenül fiatal vagy. És nem komolyak az írásaid. Komorak – mondta a forgatagban ismét feltűnt Rike Zamfirinek, s felhajtotta a fekete címkés üvegből származó cseresznyét.
– Hová vezet, ahogy élünk? – kérdezte Zamfiri Rikét.
– A sírba – felelte Rike, hangja rekedten, mélyen kongott. Ingatagon felállt, és ezt mondta: – Most van a nap lemenőbe’ / Felmegyek a kiadóba.
Visszatérve az előbbi kérdésre: igen, Zamfiri akkortájt minden reggel hétkor ott volt – a szerkesztőség irányába menet – az útba eső kocsmában, és két felessel kezdte a napot. Néha látta Petárt, a híroldal szerkesztőjét, fáradtan, megrogyva gyalogolni egyik kocsmából a másikba. „Ez lesz a te jövőd is” – mondta magának Zamfiri; mélyen sajnálta azt az embert. „S engem… Engem nem fog sajnálni senki” – gondolta. Valóban: Zamfirit csak a szerkesztőségi takarítónő sajnálta, aki úgy tett, mintha az asztal alatt nem söprögetne, és nem venné észre azokat a kiürült, kétdekás cserkósüvegeket, amelyek ott sorakoztak Zamfiri asztala alatt.
De hogyan is került Zamfiri a redakcióba „az utcáról”, hogyan lett újságíró? Nap mint nap elhúzott a szerkesztőségi kapu előtt, s szorongással vegyes vágyakozást érzett. „Azon a kapun… Előbb-utóbb be kell lépnem azon a kapun” – mondta magában. Egyszer csak Z. írt „valamit”, és minden ismeretség nélkül benyitott a: portára.
– Hová tetszik? – állt elé a portás, és Zamfiri elnyökögte, hogy hozott „valamit”; ha esetleg egy szerkesztő véleményezné…
S az írás pár nap múlva megjelent a lap tárcarovatában – így tudta meg Zamfiri: amit írt, az tárca, és attól tárca, hogy a tárcarovatban jelent meg. Innentől kezdve megbízhatóan szállította szür- s irreális történeteit N.-nek, a kulturális rovat vezetőjének. S azon kapta magát: sajtón kívüli ismerősei – szorgos újságolvasók – kellőképpen irigyek rá, s mélységesen utálják.
Egyszer aztán, Zamfiri – immár belső munkatársként –, Török Emma rendőr alhadnaggyal készített „anyag”-ot, másnap pedig, sötét hajnalban, a fehéren világító, éppen nyitó újságosbódénál toporgott, hogy belenézzen a lapba. Meg is látta benne a hármas oldalon a cikkét, a csinos, szőke Török Emmát ábrázoló fotóval; a papír túlsó oldaláról átütött a fekete csík, akárha el akarná takarni a rendőrnő szemét. Hirtelen mély depresszió fogta el Zamfirit, kilátástalanság – érezte, hogy nagyon sokat fog ő hajnalok hajnalán az újságoshoz menni, nézni, mi hogy jelent meg, és mindez milyen legyűrhetetlen, hiábavaló…
Ez az érzés aztán állandósult benne, s akkor csúcsosodott ki, amikor fölkerült a két főmunkatárs szerkesztőségi szobájának ajtajára a felirat: „Az igazság odaát van”. Ez már a nagy n.-i sajtóháború után történt – melyen belül a Megyei Hírlap elhúzódó, eredménytelen harcok után megvette és rövid párhuzamos működtetés után megszüntette ellenfelét, a Hajnalfutárt –, s Zamfiri együtt üldögélt Ákossal a lap egyik mutációjának szerkesztőségében. Amikor csörgött a telefon, Ákos, a győztes lap újságírója mindig így vette föl: – Tessék, Megyei Hírlap! – Zamfiri pedig, a vesztes laptól átvett hírlapíró, ha ő kapta föl a kagylót, mindig ezt mondta: – Tessék, Hajnalfutár!
Így teltek tehát az idők. Zamfiri, a fotóssal, ment, ment szerte a vidéken „anyagokat fölvenni”; a gépkocsi volánjánál Lajos úr, a kormány embere. Egyszer a lapnak jubileuma volt, a szerkesztőség felsorakozott a múzeumlépcsőkön, tablókészítéshez, fotózkodni. Zuhogott az eső, mindenki a feje fölé tartotta esernyőjét. Ernyőt le!, vezényelt a fotós, mindenki összecsukta ernyőjét és maga mellé lógatta, s miután villant-kattant a gép, a fotós megint kiáltott, ernyőt fel! –szeretett vezényelni, meglátszott rajta a délszláv háborús múlt –, mindenki újra kinyitotta ernyőjét, és tovább tartotta a feje fölött.
Az idők pedig múltán múltak, s összekötötték a kellemetlent a haszontalannal. A klubbéli élet megszűnt, akik odajártak s a tablón is szerepeltek, azok nagy része halott – Rike, Akó, Paga, Petár, Pénzes, Ács Tibi, s N., aki anno mindig leadta Zamfiri tárcáit; és így tovább… Z.-nek – aki ekkor már rég nem ivott, gyógyszerhegyeket szedett helyette –, akinek egyszer, akaratától függetlenül, olyan történet alakult ki a számítógépe képernyőjén, amelyben egy szép zöld réten vergődik egy hal, és a szakemberek megpróbálják vergődés ellen kezelni. Kezelik, kezelik, a gyógyszerek mit sem hatnak, a hal vergődik tovább – ha megfognák s beraknák a folyóba, akkor azonnal elúszna, semmi baja immár nem volna…
„Megvan, mit kellene tennem” – gondolta Zamfiri. „A folyó…” És másnap: – Én innen elmegyek – mondta Ákosnak.
A kollega a számítógépnél sem szólt semmit, csak még mélyebben belehajolt a gépbe, és még gyorsabban kezdte püfölni a klaviatúrát.
Kubikosok
Az alábbiakban a fröccs szó példáján arra mutatok rá, hogy bizonyos szavaknak nemcsak egyre jobban kiterjesztett jelentései létezhetnek, hanem kimondottan elfajult értelemben is használatosak.
A magyar fröccs – németesen és régiesen spriccer – bor és szikvíz keveréke. A XIX–XX. század fordulója körül rögzült a típusok következő rendszere (dl: deciliter):
| bor | víz | összesen | |
|---|---|---|---|
| kisfröccs | 1 dl | 1 dl | 2 dl |
| nagyfröccs | 2 dl | 1 dl | 3 dl |
| hosszúlépés | 1 dl | 2 dl | 3 dl |
| házmester | 3 dl | 2 dl | 5 dl |
| viceházmester | 2 dl | 3 dl | 5 dl |
| háziúr | 4 dl | 1 dl | 5 dl |
| lakófröccs | 1 dl | 4 dl | 5 dl |
A fröccs szó jelentése tipikusan ‘nagyfröccs’, valamelyest már kiterjesztett jelentésben használatos a többi fenti fröccstípusra, rendesen bor és szikvíz (esetleg ásványvíz vagy egyszerűen csapvíz) keverékeire. A kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés centrális fröccsök, a többiek periferiálisak, s ebben az írásban egyre periferiálisabb fröccsöket említek. A fröccsök világában tanulságosan igazít el Szekér Szimonetta („Fröccslexikon.” National Geographic Magyarország 6[2008]9: 22–23) és Schweighardt Zsanett („Bormondások; fröccs-szótár.” In: Az anyanyelv az életemben. Egy pályázat legjobb darabjai. Bp.: Anyanyelvápolók Szövetsége, Tinta Könyvkiadó 2009: 223–6).
A fröccs természetére költőien világít rá az elsősorban festőként számontartott Drégely László (1932–1990) verse:
| Szódavízbe ömlött bor Kutya csahol kóborol Fáról-fára ugrik át Ismerős szól: jótszakát Kocsit húz egy csecsemő |
Üldözi sok betörő Boltban mérnek gyászt Gyermekére szűz vigyáz A Hold röhög s pörög |
(Drégely László: Elindult az út. Versek 1951–1955.
Székesfehérvár: Magyar Alumíniumipari Múzeum 1997: 35)
A költő itt a fröccskészítés alapvető módjától (a borra spriccelik a szódát) eltérő, ráadásul spontán eseményt („ömlött”) jelenített meg, a notórius fröccsözőkre jellemző képtelen asszociációkkal.
Már-már elfajult fröccsféleség a tömbházmester, amely Moldova György egy írásában fordul elő: „Három régi házmester egyben: kilenc deci bor, hat deci szóda” (Magyar atom. Bp.: Magvető 1978: 307). Ugyancsak irodalmi a Krúdy-fröccs ’9 dl bor és 1 dl szóda keveréke’, más néven megviccelt bor, tudniillik névadója, Krúdy Gyula szerint ilyen arányban a víz „megnevetteti a bort” (Szekér i. m. 22, Schweighardt i. m. 225). Ennek fordítottja az egészen periferiális sóher fröccs vagy távolugrás (1 dl bor 9 dl szódával). A csatos fröccs vagy lámpás ’1 l bor és 1 l víz keveréke’, a mafla vagy maflás ’5 dl bor 5 dl szódával’.
A fröccs már kifejezetten kiterjesztve kétféle alkoholos ital keveréke, ilyen a matrózfröccs (avagy németesen beistrich), ami általában fél dl rum (vagy konyak vagy pálinka) fél liter sörbe öntve. A matróz- előtag ebben az összetételben a fokozott jelleg kifejezője. Más gasztronómiai kifejezésben is előfordul, például francia eredetű étel a matrózhús. Kisujjnyi csíkokra vágott, hagymával pirított bélszín vörösborral, paradicsompürével, borssal ízesítve, barna mártással elkeverve és habart tojással tálalva.
A fröccs szó további kiterjesztése, ami már manifeszt elfajulás és csak összetételben érhető tetten, hogy már nem is alkoholos italok keverékét jelöli. Ilyen a macskafröccs Déry Tibornál: „fél pohár szóda, fél pohár tej” (Felelet 1–2. Bp.: Szépirodalmi 1973: 258). A macska- előtag kimondottan pejoratív jellegű. Végső elfajulást képvisel, homogén és ugyancsak nem alkoholos italt jelöl ugyanez a macskafröccs a diáknyelvben:’iskolatej’ (Szűts László: Diáksóder 2. Bp.: Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút 2008: 80). A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a libafröccs népies, tréfás kifejezés, s jelentése nemcsak ’a liba híg ürüléke’, hanem ’vízzel hígított szódavíz’ is (Bp.: Akadémiai 1972: 862).
Badacsonyi táj
– Szerinted érdemes operatőrnek tanulni? Olyan sokan mondják magukat annak! Ha valaki fog egy kamerát, akkor már filmművész? Egyáltalán, művészet az, amit egy operatőr csinál? – kérdezte egy tanítványom.
– Remek kérdés. Aki írógépen ír, az már író? Aki fényképez, az fotóművész? Nem, nem az eszközön múlik. Az operatőré részben szakma, részben művészet. Létezik olyan ország, ahol csak technikai realizátornak tekintik. Szerzői jogdíjat sem kap. És nem is szól bele a film képi ötleteibe, arra vannak külön szakemberek – mondtam, de éreztem, hogy ezzel nem győztem meg.
– Hogy megnyugtassalak: a magyar operatőri iskola ennek pont az ellentéte. Nálunk az operatőr alkotótárs. Megkerülhetetlen. Nem csak azért, mert a szakma nagyon összetett és nehezen tanulható, de érzék, képesség, adottság is kell hozzá. Az operatőrnek ismernie kell a filmtechnikát, a filmhez kapcsolódó kémiát, a fénytant, az optikákhoz tartozó fizikát, a képzőművészetet, a kompozíciók hatásmechanizmusát és még ezer dolgot. Hogy a film egésze milyen képi világot teremt, az az operatőrtől függ. Ő is szerzője a filmnek, éppen úgy, mint az író, a rendező, a zeneszerző.
– Azt olvastam, hogy a magyar operatőröknek van valami titkuk. Mitől mások? Mitől jobbak? – kérdezte a srác.
– Azt hiszem, a magyar operatőri iskola azért különleges, mert tanulta és tanítja, hogyan lehet a gondolatot, az érzéseket képpé formálni. A kameraman sokszor már a film írásánál is jelen van. A profizmus, a minőségi kép és az emóciók átadásának technikája az, ami sajátos. És persze nekünk volt egy „Papink”: Illés György nem csak remek operatőr volt, de zseniális pedagógus és szervező is. Mindenki szerette, tisztelte. Az egész világon ismerték a nevét. Tanítványai közül Oscar-díjas operatőrök kerültek ki. És ami talán ennél is fontosabb, képes volt összetartani a szakmát, a magyar operatőrök csapatát. Aki részese volt, az büszke lehetett, hogy tagja a Magyar Operatőrök Társaságnak, a HSC-nek. A szervezőelv egyszerű volt. Mindenki ugyanazzal az eszközzel dolgozott, csak más-más műfajban. Mindenki tudott valamit, amit a többiek tiszteltek és elismertek. Egyesek a filmgyárban dolgoztak, mások a televízióban, de mindenki ugyanahhoz a csapathoz tartozott. Sokéves szakmai gyakorlat vagy főiskolai végzettség kellett ahhoz, hogy valaki operatőr lehessen.
– Sokan voltatok? – kérdezte a fiú.
– Meg fogsz lepődni. Nem sokan, talán százhetvenen. Évente néhánynapos továbbképzésen vettünk rész, ahol a legújabb technikákat, anyagokat ismerhettük meg. Mindezt egy olyan korban, amikor a hagyományos analóg technikát lassan felváltotta a digitális világ, ahol nem a kémia, hanem az informatika szabta át a megtanulandó fogalmakat és szabályokat. Jó volt együtt lenni, mert annyi erőt, kreativitást, tudást kaptunk és adtunk egymásnak, hogy hónapokra feltöltődtünk.
– Szerinted az operatőrséget könyvből meg lehet tanulni?
– Nem hiszem. A napi gyakorlat, a naponta változó feladatok megoldása teszi mesterré az operatőrt. Nincs két egyforma feladat. Nincs két egyforma film. Talán hallottad már Keleti Márton nevét. Ő egy korszak meghatározó rendezője volt. Remek filmeket készített. Egyszer azt mondta a tanítványainak: „A filmkészítést meg lehet tanulni két könyvből, de a kivételek legalább két könyvtárnyi anyagot tesznek ki.”
– Ha valaki a szakmáról beszél, többnyire csak a játékfilmek operatőri munkáira gondol, de mi van azokkal, akik más területen dolgoznak?
– Nagyon fontos kérdés. A filmes szakmának sok izgalmas területe van. Például az úgynevezett nem fikciós filmek világa. Ide tartoznak a dokumentumfilmek, ismeretterjesztő filmek, kísérleti filmek, és ezek minden alkalommal újabb és újabb kihívások elé állítják az operatőrt. Ezekről a filmekről jóval kevesebbet írnak a kritikusok, újságírók. Pedig a szakmai különlegességeket itt lehet igazán felfedezni. Nekem, azt hiszem, szerencsém volt, hogy mint segédoperatőr olyan zseniális emberekkel dolgozhattam, mint Bodrossy Félix, Vancsa Lajos, Schuller Imre, hallottál már róluk?
– Nem. Ők mitől érdekesek?
– Mindent tudtak a mesterségről, de ami még fontosabb, képesek voltak egy saját világot teremteni, olyat, amit a kamerájuk nélkül szinte senki sem láthatott. Mert magát a varázslatot csak a filmkamera segítségével lehet létrehozni. Az igazi mesterek hatása évtizedek távlatából is jelen van. Nem csak a technikát ismerték, de nagyon sokat tettek azért, hogy a lehetetlennek látszó feladatokat is megoldják. Találmányaikat később az egész szakma használta. Hihetetlenül felkészültek minden filmre, mint a sebész egy nehéz műtét előtt. És a technikán kívül a lelküket is beletették minden filmjükbe.
– Szerinted az a tudás ma is érvényes még? Mi változott a filmgyártásban azóta?
– A filmes kamerák nagy részét felváltották a videókamerák, a filmszalagra kitalált vágóasztalokat felváltották a videóvágók. Újra kellett sok mindent tanulni. A filmes vágók szabadsága egyre szűkült, mert az úgynevezett lineáris videóvágásnál nem lehetett büntetlenül jeleneteket cserélni. Ha a 28. percnél hibáztál és ezt csak a 40. percnél vettétek észre, akkor mindent le kellett bontani, amit a 28. perc után építettél. Mint a pulóverkötésnél. Lefejteni és elölről kezdeni. A televíziók nagy része erre a technikára állt rá. Akkor még videószalagokkal dolgoztak, később jött az újabb technikai változás, az úgynevezett nem lineáris rendszerek. A vágószoba már csak egy számítógép volt, de visszatértünk a filmes vágás logikájához és szabadságához, bár digitálisan. Az adatok SD kártyáról repkedtek a gépen belül, de a végtermék vetíthető kép lett. Mára a vágószoba redukálódott egy laptopra redukálódott, ami többet tud, mint valaha egy korszerű utómunkastúdió. Elképesztő a fejlődés gyorsasága. Régen egy filmkamera kortalan volt. Ötven-hatvan éves kamerákkal is dolgoztunk. Ma évente jönnek ki az újabb és újabb rendszerek, és egy-két év alatt elavultnak számítanak. Nehéz dönteni, hogy mit vegyél.
– Én csak azt tudom, hogy a kisöcsém tíz éves. A telefonjával felvesz valamit, azonnal megvágja, zenét tesz alá, és fellövi a közösségi médiára. Aztán megkérdezi, minek ebből olyan nagy ügyet csinálni – mondta a fiú, és jóízűen felnevetett.
Én meg csak reméltem, hogy nem voltam túl didaktikus, és talán valamit sikerült megosztanom vele arról a korról, ami számára már maga a történelem.
Miután elváltunk, a Kálvin téri metró bejáratához mentem. Latyakos, nedves volt minden. A nap élesen verődött vissza a fénylő aszfaltról. Néztem a tükröződéseket, ahogy különböző színes foltok suhannak el egymás után. A mozgólépcsőn eszembe jutott egy emlék. Valamikor 1982 tavaszán lehetett. Ugyanezen az úton mentem be a filmgyárba.
– Mit csinálsz mostanában? Milyen filmen gondolkozol? – kérdezte Schuller Imre kollégám és mesterem, amint éppen beszálltunk a metróba, a Kálvin téri állomáson. Becsukódtak az ajtók, és meglódult a szerelvény. Az alagút faláról visszaverődtek a metrókocsi belső fényei. Az utasok arcán szinte ritmikusan vibráltak a finom árnyékok és az ablakok tükröződései.
– Nagyon sok tervem van. Sok minden érdekel. Például szeretnék filmet csinálni, idelent, a kék metróban. A jelen hétköznapi képeivel és különböző hangelemekkel, hangi díszletekkel elmesélni Budapest újkori történelmét. Minden nap, amikor jövök be a filmgyárba, figyelem az arcokat, gyűjtöm a képeket, képsorokat, fényeket, hangokat. Egy filmetűd lenne, csak zenére, hangokra, szöveg nélkül.
– Nagyon érdekes. Drukkolok neked, hogy sikerüljön. Ez olyan film lesz, amit csak te láthatsz előre. Nagyon szubjektív, nagyon költői. Tetszik az ötlet – mondta Schuller, és én nagyon örültem, hogy lát benne fantáziát.
– Aztán éppen egytémás híradót készítek az Útközben hazafelé című, nagyon menő rádióműsorról, tudod, ez az a többórás élő adás, ami átfog egy teljes vasárnap délutánt. Van benne minden, ami egy hétvégén előfordulhat, tűz, víz, baleset, öröm és bánat, és benne van a nagy balatoni autós őrület, ahogy a derék polgárok ezrei egyszerre indulnak haza és kilométeres dugók alakulnak ki. A rádiósok pedig próbálnak segíteni, információkat szolgáltatni. Szóval forgatunk, vízen, levegőben, földön, föld alatt.
– Népliget! – mondja be a metró hangszórója. Kiszállunk. Imre csóválja a fejét.
– Honnan van ennyi energiád?
– Sok dolog érdekel. Kíváncsi vagyok a világra. Azt akarom megmutatni, amit csak a kamera segítségével lehet elmesélni. Megpróbálom kicsit másként mutatni a világot, mint ahogy eddig mutatták. De ebben nincs semmi új. Te is pont ezt csináltad egész életedben.
– Ha belegondolok, igen, legalábbis szerettem volna.
Imre egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. A lépcsőjárást már nehezen bírta. Rendetlenkedett a szíve. Kezdettől csodáltam a munkáit. Hihetetlenül felkészült minden filmjére. Amikor a Holdfogyatkozás című gyönyörű filmet készítette Radnóti Miklósról, akkor szinte minden versét fejből tudta. De nem csak a szövegét, a dallamát is. A versek ritmusára mozgott a kamerájával. A film főszereplője egyetlen szobor volt. Varga Imre híres Radnóti szobra, amely Salgótarján főterén állt. A filmet végig éjszaka forgatta, hogy a szobrot fényekkel, világítással életre kelthesse, és a különleges kameramozgással mozgásra bírja. A végeredmény lenyűgöző lett.
– Mehetünk – mondta Imre, és lassan elindultunk a Filmgyár bejárata felé. Csak pár száz méterre volt. Lassan mentünk.
– Neked mi a mai programod? – kérdeztem.
– Ki akarok próbálni valamit. Kitaláltam egy új lámpát, amit közeli képeknél lehet jól használni és nem melegíti fel a környezetét. Ha egy műtárgyat közelről filmezünk, akkor sok fényre van szükség. A sok fény sok hőt is termel. A műalkotást nem tehetjük ki a túlzott hőhatásnak. Erre van egy találmányom. Ha működik, akkor megmutatom.
Schuller Imrének minden filmjében volt valami különleges, valami rendhagyó. A Hajnali imádság című munkája is gyönyörű. Somlyó Zoltán csodálatos versére készült. Szintén éjjel forgatta, a budai várban. Az volt a különlegessége, hogy csak természetes fényekkel dolgozott. Nem vitt lámpákat. Az utcai lámpák fényeire, a holdfényre épült a képi világ. De akkor még a film nyersanyaga nagyon érzéketlen volt. Normál esetben több ezer lux kell egy tisztességes éjszakai kép kiexponálásához. Sokáig senki sem tudta, hogyan oldotta meg mégis, hogy gyönyörű éjszakai képeket varázsoljon a keskeny, sötét budai utcákról.
– Elárulod a megoldást?
– Neked elárulom. A lényeg a kettős expozíció. A kompozíciókat úgy állítottam be, hogy ne legyen kameramozgás. A többi technika. Befűztük az anyagot a kamerába. Megjelöltük az első három képkockát. Aztán leforgattuk a jelenetet. Majd a filmet visszatekertük az elejére, beállítottuk a megjelölt kockákat, aztán újra felvettük ugyan azt a képet ugyanarra a negatívra. Vagyis kétszer fényképeztünk le a látványt a filmszalagra. Így lehetett élvezhető képet varázsolni a sötét utcákon. Ehhez persze egy különleges kamera is kellett, ami az egyik legrégibb volt a filmgyárban, de ment előre, hátra. Pontos volt, mint egy óramű.
– Ez azt jelenti, hogy minden beállítást külön filmtekercsre kellett felvenni?
– Igen. Olyan 10-15 méteres filmtekercsekre, resztlikre, amiket mások már nem is fűztek be. Maradék anyagokból dolgozni valamivel olcsóbb volt, mert ugye pénzt nem nagyon adtak a filmre. Nem érdekelte őket a téma. Én meg mindenáron meg akartam csinálni.
– Ha jól tudom a zenét is Te írtad hozzá.
– Igen. Gordonkára képzeltem el, és a vers hangulatát próbáltam a zenével erősíteni. Te jó isten! Hány óra van? – kérdezte Imre. – Hú, de elbeszélgettük az időt! – mondta, és egy pillanat alatt eltűnt a filmgyár alagsorában kialakított műtermében, az úgynevezett Schuller-műteremben.
– Na? Ma mit találtál ki? – kérdezte Szederkényi Miklós, aki a filmgyárban fiatal felvételvezető volt. Sokaktól eltérően nagyon lelkes és segítőkész. Szerettem vele beszélgetni, mert érdekelte, hogy ki min dolgozik, érdekelték a minket körülvevő világ változásai.
– Tegnap olvastam egy fantasztikus írást. Egy verset, egy fohászt. Az a címe, hogy Ima a gyermekekért.
– Kitől?
– Nem fogod elhinni. Szent-Györgyi Alberttól. Gyönyörű szöveg, szívbe markoló. Nagyon megérintett. Többször elolvastam, és arra gondoltam, milyen jó lenne egy portréfilmet forgatni vele. 1983-ban lesz 90 éves. Talán még nem késő. A film nem elsősorban a tudósról szólna, hanem egy bölcs öregemberről, aki sokat tud az életről, az élet értelméről, az egyetemes emberi értékekről.
– Hogyan gondolod? – kérdezte Miklós, és a szemén láttam, hogy felkeltettem az érdeklődését.
– Egy életrajzi filmet látok magam előtt, amely átfogja a kilencven évet. Benne lenne Szeged, a Nobel-díj, szembeszállás a nácikkal, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság születése, az új Természettudományi Akadémia megteremtése, aztán az emigráció, a falak nélküli laboratórium, minden, ami fontos volt az életében. Ez egy film lenne, nem szimpla beszélgetés, mert abból már van elég. Kardos István készített vele egy remek televíziós interjút. Igaz, hogy akkor még jóval fiatalabb volt. Én pedig filmet forgatnék, ami róla szól.
– Jól hangzik. Meg kellene csinálnod. Szerintem írjál egy vázlatot, és gyorsan add be, amig mások nem startolnak rá.
– Gondolod, hogy van rá esély? Támogatnák? Itt? Ma? Ezek?
– Meg kell próbálnod! Anyagot kell gyűjteni, lehetőleg olyasmit, ami nem köztudott. És elolvasni mindent, ami megjelent róla. Szívesen segítek a gyűjtésben.
– Gondolkodom rajta.
Két nap múlva bementem a stúdióvezető-helyetteshez, Molnár Lászlóhoz, a Szent-Györgyi Albertról szóló film vázlatával.
– Mit szólnál hozzá? Olvasd el, kérlek! Ha úgy gondolod, beszéljünk róla!
– Rendben, tedd csak le. Később elolvasom. Most rohanok, mert rendkívüli pártvezetőségi ülés van. Hétfőtől biztosan drágább lesz a hús vagy a telefon.
A folyóson összefutottam Szederkényi Miklóssal, akinek fülig ért a szája.
– Találtam neked valamit! – mondta, és átnyújtott egy vaskos dossziét. – Ezek mind Szent-Györgyiről szóló cikkek, azokból az időkből, amikor még médiasztár volt a Nobel-díj után. Különböző lapokban megjelent írások, fotók, riportok a tudósról.
A képeken teniszezett, motorozott, vitorlázott, repülőgépet vezetett, híres színésznők lelkesen ölelgették, egy másik képen ott állt a szegedi diákok gyűrűjében.
– Hú, de jó! Gondolom, ezek egy része megvan filmszalagon is az Archívumban. – vettem át Miklós lelkesedését.
– Megkeressük!
– De azt hiszem, előbb valami bíztató jelre várok, hogy van remény, esély. Ha igen, akkor írok Szent-Györgyinek, hogy hajlandó-e fogadni. De mi lesz, ha igent mond, és itt nem mondanak igent?
A közvetlen kollégáink nem igazán értették, mitől vagyunk olyan izgatottak. De kit érdekelt, hogy ki mit gondol. Egy pillanat alatt azt éreztem, hogy nekem ezt a filmet meg kell csinálnom. Nagyon fontos gondolatok feszülnek benne, meg kell osztani őket a nagyérdeművel.
Néhány nap telt el, közben egyre élesedett a KISZ- és munkásfiatalokról szóló dokumentumfilm előkészítése és a forgatások szervezése. Két világ között pörögtem. A magyar hétköznapok valósága és a világot megváltoztató zseni között.
– Gyere be hozzám! Elolvastam – állított meg a folyóson Molnár László.
– Hallgatlak!
– Csukd be az ajtót! Senkinek nem kell hallania, amiről beszélünk – mondta halkan, és az ajtóra mutatott. – Elolvastam és nekem tetszik! Írnod kellene belőle egy forgatókönyvet. Őszintén szólva, hogy ezt ma hogyan lehet megvalósítani, azt még nem látom át. De mindenképpen hivatalossá kellene tenni. Beadni a Stúdiónak – aztán elkezdünk érte harcolni.
– Kik fekhetnek keresztbe?
– Mindenki! Az itt ma szinte elképzelhetetlen, hogy Amerikába menjen valaki forgatni. Megint keményedik a nemzetközi helyzet. Még mindig nincs vége a háborúnak. De talán Szent-Györgyi neve csodát tesz.
– Minek megy fel az ára? – kérdeztem bizalmasan.
– Ja, most csak a disznóhúsé, meg a húskészítményeké. De ez egyelőre maradjon köztünk. Néhány nap és mindenki megtudja majd. De legalább itt még van hús.
– Szép kilátások! – mondtam halkan magam elé.
– Azt ismered, hogy Moszkvában reggel hat órakor már sokan állnak a hentesbolt előtt?
– Nem, még nem hallottam.
– Szóval, fél hatkor a hentes felhúzza a vasrolót, kiáll az üzlet elé és azt mondja a sorban állóknak: „Elvtársak! Hús van. A szovjethatalom fennállása óta ennyi hús még nem volt. Csak egy kis türelmet kérünk, mert a húst szállító teherautó még nem érkezett meg. Amúgy az a kérésünk, hogy a zsidó vásárlóink menjenek most békével haza. Hét-nyolc pasas morogva kilép a sorból és elmegy. A hetes visszalép a boltba, és félig lehúzza a vasrollót. Fél óra múlva újra kijön és azt mondja: „Elvtársak, nyugalom, türelem, hús van. Ennyi hús még nem volt a kommunizmus kezdete óta. A teherautó is felénk tart. Amúgy az a kérésünk, hogy a pártonkívüliek most egyelőre menjenek haza.” Tizenöt ember kilép a sorból. A hentes félóraként kijön, mond néhány bíztató szót és elküld újabb csoportokat. Fél tizenkettőre marad huszonöt ember az üzlet előtt. A hentes megint kijön, elmondja a kötelező szöveget és azt kéri, hogy azok, akik nem vettek részt a nagy októberi szocialista forradalomban, most menjenek haza. Marad tíz idős, rozoga, remegő lábú ember. A hentes empatikusan közelebb hívja őket, egészen a bolt bejáratáig, és halkan azt mondja: „Elvtársak! Sajnos ma már nem lesz hús, mert nem érkezett meg a központi raktárba, de talán, ha holnap reggel eljönnek, addig ideér. Most maguk is menjenek szépen haza. Nincs értelme a további várakozásnak. Aztán sarkon fordul, belép az üzletbe és lehúzza a vasrolót. Két idős bácsi ott áll az üzlet előtt. Azt mondja az egyik: „Tudja Szergej Szergejevics, hogy engem mi bánt a legjobban?” „Magát mi bántja Nyikoláj Nyikolovics?” „Hát csak az, hogy már megint a zsidók jártak jól!”
Én éjjel-nappal a professzor írásait olvastam. Az volt az érzésem, hogy minden mondata aktuális, minden, amit ír, a jelenünkről szól. Nagyon pontosan látja azokat a pontokat, amelyek meghatározzák egy ország jövőjét, fejlődését. Hogy Magyarország csak az oktatás révén fejlődhet, és lehet a fejlett világ egyenrangú partnere. Hogy nincs más esély. Egy ország szellemi gazdagsága az igazi, konvertálható tőke. Hogy nyelveket kell tanulni, hogy a nemzetközi kapcsolatokat kell bővíteni, hogy az egyetemek nemzetközi hálózatába kell beépülni. Hogy nem lehet félművelt suttyókra bízni a jövőt, hogy a politika nem gyerekjáték, mert minden döntésnek következményei vannak. Hogy a természeti erőforrások végesek, vigyázni kell a vízre, a levegőre, mert nincs másik glóbusz, ahová átmehetünk veszély esetén.
A Stúdióban elterjedt a híre, hogy mire készülök. Sokan csak legyintettek. Ebből se lesz semmi. Mit akar ez? Most végzett és már ki akar menni? Mit ugrál? Voltak, akik pártalapon kezdték el fúrni a tervet. „Azért a Szent-Györgyi mégis csak itt hagyta a hazáját. Amerikai ügynök lett, és onnan gyalázott minket.” „Miért kell ilyen filmet készíteni, amikor nagyon sok tisztességes magyar tudósról is lehetne portrét forgatni, aki nem ment el, aki hűséges maradt a néphez?”
Ezek a névtelen szurkálások nekem erőt és elszántságot adtak. De nem értettem, hogy miért fúrják a témát. Azért is megmutatom, hogy meg lehet csinálni, hogy meg tudom csinálni.
A stúdióvezető visszadobta a forgatókönyv első változatát, hogy nem elég tudományos. Egy tudósról tudományosan megalapozott tényeket lehet csak bemutatni. A helyzet az volt, hogy a stúdió vezetője és a helyettese nem igazán kedvelték egymást. Volt egy elég erős dominanciaharc a háttérben, és míg ezek egymással harcoltak, a lehetséges filmtervek estek áldozatul. Ami az egyiknek tetszett, az a másiknak garantáltan nem kellett. Lassan szóbeszéd lett a vállalkozásból. A hír eljutott a főigazgatóig. Föld Ottó fogadott és teljes mellszélességgel támogatott. Közben többször írtam Szent-Györgyinek, aki sokáig nem válaszolt. De végre megjött, amire nagyon vártam. Vállalta, hogy a kameránk elé áll.
Teltek a hetek. A Stúdió kinevezett egy gyártásvezetőt, hogy kezdje el az ügyeket szervezni. Mondanom sem kell, hogy fogalma sem volt, mi van a háttérben. Szerencsére Szederkényi Miklós volt a felvételvezetője. Apró mozaikokból próbáltunk építkezni, hiszen még semmi sem volt biztos. Pontosabban, minden bizonytalan volt. Néhány hét után behívott a stúdió vezetője. Nem mondta, hogy üljek le. Ő is felállt és azt mondta, hogy egy feltétellel tudná támogatni a tervemet.
– Mi lenne az? – kérdeztem erős gyanakvással.
– Akkor lenne rá esély, hogy megvalósuljon a Szent-Györgyi film, ha nem egy, hanem két filmet csinálsz kint. Talán akkor támogatunk. Villámgyorsan el kell döntened, hogy mi legyen a másik film témája.
– És ezt most azonnal meg kell mondanom?
– Igen! Most kell eldöntened. És holnapra leadnod a másik film részletes vázlatát. Ha azt is elfogadjuk, van egy heted, hogy a forgatókönyvet megírd.
– Ügyes! – mondtam félhangosan. – Nincs semmi gond. Megvan a másik film témája.
– Mi lenne az?
– Neumann János, aki megváltoztatta a világot!
A stúdióvezető kissé meglepődött. Erre nem számított. Egy pillanatig bambán nézett maga elé. Szinte biztos voltam benne, hogy a feltételek egymásra épülő akadályversenyét nem ő találta ki. Valakik nagyon nem akarják, hogy Szent-Györgyiről film készüljön. Vagy azt, hogy én készítsem.
– Jó, akkor várom a részletes filmtervet – mondta, és kitessékelt az ajtón.
Nagyon rossz érzésekkel léptem ki a szobájából. Elment a kedvem az egésztől. Mások fél évig írnak egy forgatókönyvet, főleg egy egészestés filmnek. Nekem adnak egy hetet? Neumann Jánosra? Elképzelhetetlenül sok anyagot kellene felkutatni, megtalálni a szakértőket, leülni velük, tárgyalni, nem beszélve azokról, akiket meg kell szólaltani. Ez úgy aljas, ahogy van. Csak egy ilyen feudális világban lehet így hatalmat gyakorolni. Morogtam és nagyon üresnek, tehetetlennek éreztem magam.
– Nyugi! Rosszul látod a dolgokat! – vígasztalt Szederkényi Miklós. – Fogjad úgy fel, hogy két filmet fogsz csinálni egy helyett. Ráadásul két nagyon fontos filmet. Nem azt mondták, hogy nem kell. Azt mondták, hogy írjad meg. És te meg fogod írni.
– Megírom, csak azt nem tudom, hogy mikor, mert lassan el kell kezdenünk a KISZ-film forgatását.
– Bizony. Itt van egy fax, délelőtt érkezett. Benne a gyárak, üzemek, ahová el kell menni forgatni. Adva vannak a személyek, akiket meg kell keresnünk.
– Szép lista. A csepeli öntödétől a Magnezitipari Művekig, van itt minden. Neked még be kell menni egy megbeszélésre a KISZ-be, azt ugye nem felejtetted el?
– Hát lehet ezt elfelejteni? Attól félek, ha elmondom a technikai igényeimet, vissza fognak lépni a film megrendelésétől.
– Miért, mi a gondod?
– Legalább két operatőr kell, néha akár három. Mert lesznek szituációk, ahol nem tudjuk előre kiszámítani a reakciókat. Ez a forgatások legalább 25 százalékánál fennáll.
– Ebből ne csinálj gondot, megoldjuk.
Egy nagy, ovális asztalnál legalább tíz ismeretlen hölgy és úr ült le velünk szemben. Az egyik oldalon, mellettem a két szakértő: Törzsök Erika szociológus, valamint Kende Péter jogász, leendő szociológus, a KISZ budapesti bizottságának osztályvezetője. A másik oldalon a KISZ különböző funkcionáriusai. Én senkit nem ismertem. Valaki köszöntött minket, kávét hozatott és elmondta a prológust. Repkedtek a statisztikai adatok, hogy hány munkásfiatal esett ki a rendszerből, hány fiatal végez a különböző szakképző intézményekben és távolodik el az ifjúsági mozgalomtól. A filmet azért kellene elkészíteni, mert ismerni szeretnék a lemorzsolódás okait, valamint az általános közhangulatot. Mi játszódik le egy fiatal melós fejében, ha a KISZ-ről gondolkodik?
– Az volna a tiszteletteljes kérésünk a film alkotóihoz, hogy kozmetikázás nélkül, őszintén tárják fel a mai magyar valóságot. Ne legyen benne sorminta, öncenzúra, hamisság. Ha fáj, akkor fájjon, de legyen nagyon őszinte a film! – mondta egy konfekcióöltönyös káder, akinek a nyakkendő-gumija néha kilátszott az inggallér alól.
A megbeszélést hamar befejeztük és megállapodtunk, hogy egy hét múlva elkezdjük a forgatást.
– Ti hogyan látjátok? – kérdeztem a két szakértőt a megbeszélés után.
– Nem tudom, hogy mire megy ki a játék. Attól függ, hogy itt milyen változás lesz három hónap múlva. Ha a reformisták győznek, akkor elhiszem, amit mondtak. Ha a moszkovita konzervatívok, akkor azoknak nem kell majd a filmünkből egy kocka sem – mondta Törzsök, nem túl lelkesen.
– A lényeg, hogy a forgatási helyszíneket ők adták meg. A neveket ők adták meg. A kérdezés joga a miénk – mondtam kissé cinikusan. – Őszinte filmet akarnak, hát megkapják.
A filmgyárban összehívtunk egy stábértekezletet. Elmondtam, mi a feladat. Mindenki türelmesen végig hallgatta.
– Előre megmondom, nem lesz egyszerű. A Munkásszállókat Ellátó Vállalat mosodájában kezdjük a forgatást. Én már megnéztem a helyszint. Hatalmas mosógépek vannak egy bokáig vízben álló, gőzöktől telített műhelyben, ahol 10-12 fiatal dolgozik három műszakban. Nagyon kemény a csapat. A műhely zajos, meleg és párás. Az elképzelés, hogy bejön két KISZ-agitátor és próbálja rábeszélni a melósokat, hogy lépjenek be a KISZ-be. Ezt a folyamatot kell rögzítenünk, képben és hangban. Ráadásul két kamerával. Nem tudjuk a végeredményt. Igazi vakrepülés lesz, Egy biztos, csak egymásra számíthatunk. Mindenki kap szolgálati gumicsizmát, de jobb, ha otthonról hoztok törülközőt, mert, hogy megizzadunk, az biztos.
– Valamikor Szegedre is el kell jutnunk. Még él az öreg Liebmann Béla bácsi, aki nagyon sok képet fotózott Szent-Györgyiről. Jó lenne vele beszélni, mire emlékszik? Ő legalább annyi éves, mint a professzor – mondtam a gyártásvezetőnek, aki azonnal Szederkényihez irányított.
– Beszéljétek meg. Elvi akadály nincs. Gondolom, csak mentek, meg jöttök. Nincs szállásköltség, nincs napidíj.
– Na persze.
Közben Miklós kinyomozta Béla bácsi telefonját, felhívta és megbeszélte, hogy másnap lemegyünk hozzá. Szeretettel vár minket.
Pontban 10 órakor becsöngettünk Liebmann Bélához. Az ajtón lévő kis ablakocskán kinézett, biccentett a fejével és már nyitotta is az ajtót.
– Ez igen, hú, de pontosak! – mondta, és elvékonyult kezét nyújtotta a bemutatkozáshoz. Ott álltunk egy hajlott hátú öregember előtt, aki maga volt a történelem dokumentátora. Egy fantasztikus fotós, mondhatni, a magyar fotótörténet egyik kiemelkedő alakja, aki végig fotózta a XX. századot.
– Tudják, nekem már rég meg kellett volna halnom. Ott voltam Doberdónál, aztán jött a spanyolnátha, elkaptam, de túléltem. Túléltem a holokausztot is, sajnos a feleségem és a kislányom nem. De nem azért jöttek, hogy erről beszéljünk. Miben állhatok a rendelkezésükre? – kérdezte, miközben a kockás házikabátja ujját próbálta kicsit feljebb húzni, mert néha beleakadt az asztalon lévő rengeteg papírképbe.
– A kulcs Szent-Györgyi Albert. Róla szeretnénk filmet készíteni. Az igazság az, hogy önhöz jöttünk elsőnek, mert ön ismerte talán a legjobban a baráti környezetből.
– Nagyon kedvesek, de azért mi nem álltunk szorosan vett barátságban. Nekem volt annyi előnyöm, hogy ha valami történt, legyen az nagy esemény, ünnepség, valami akció, akkor nekem szólt először. És persze én mentem ahová csak lehetett. Néha megengedte, hogy csendben figyeljem és fotózzam, miközben valamin dolgozott, vagy gondolkodott az íróasztalánál. Ezek lettek a legjobb portrék. Meg kell mondanom, a professzor klassz pasas volt. Nem csak remek tudós, de remek sportember is. Mondhatnám úgy is, hogy naiv kalandor. Hitt az emberi tisztességben, de mindig csalódnia kellett. Itt Szegeden nagyon népszerű volt, de aztán a szélsőjobb, a kis nácik, a turulisták elkezdtek ellene szövetkezni. A csőcseléknek nem számított a Nobel-díj, a tudományban elért eredmény, az egyetem létrehozásában végzett munka. Hirtelen zsidóbérenc lett, gyilkos, kommunista, oroszbarát, anglomán, amit csak el lehet képzelni. Az utolsó pillanatban menekítette ki a veje, Libik György, egy ócska tragaccsal, hogy ne tudják letartóztatni. Szörnyű idők voltak. De ha belegondolok, az életem során itt mindig szörnyű idők jártak. Én 1899-ben születtem Temesváron. Az első világháború során sok német katonát mentettem meg Piavénál. Ezért Vilmos császártól megkaptam a német vaskeresztet. Képzelhetik.
– És az megvédte valamennyire? – kérdeztem.
– Egy frászt védett meg. Munkaszolgálat, internálótábor, éhezés, nyomor, minden volt. Öt munkatábort jártam meg. Képzelhetik, mi lett volna, ha nem véd meg?
– Emlékszik, hogy mikor kezdett el fényképezni?
– Pontosan emlékszem. 1919-ben Temesvár felett ellebegett egy Zeppelin. Tudják, az a szivar formájú léghajó. Én fogtam a gépem és azonnal fotózni kezdtem. A léghajó percekkel később kigyulladt, szétesett és lezuhant. Én azonnal bevittem a képeket a Temesvári Hírlap szerkesztőségébe. Ez volt az első munkám, ami az újságban megjelent és ahol kiírták a nevemet. Aztán egyre több képem jelent meg. Volt olyan időszak, amikor hat pesti újságnak dolgoztam egyszerre. Ott volt a Tolnai Világlapja, a Pesti Hírlap, a Színházi Élet, utóbbinak az állandó fotósa lettem. És akadtak más lapok, de azokat nem tartom fontosnak.
– Mikor költözött Szegedre?
– Hú, de rég volt! 1922-ben jöttem ide. Szinte azonnal megismerkedtem Juhász Gyulával, aztán Móra Ferenccel, sőt József Attilával is. Később a harmincas években találkoztam Szent-Györgyi Alberttel. Emlékszem, a Nobel-díj elnyerése után készült fotóim bejárták az egész világot. De ettől nem lettem sokkal boldogabb. A fényképezés mellett a sakk volt a másik szenvedélyem. A második házasságom a sakknak volt köszönhető. A leendő feleségem sakkzseni volt. Azt mondtam neki, ha megnyeri az országos bajnokságot, akkor elveszem feleségül. Hát megnyerte. Húsz évig éltünk boldogan, aztán egy autó itt Szegeden elütötte. Ez két éve történt. Azóta egyedül élek. Már csak az érdekel, hogy ehessek egy jót, próbálom bepótolni a sok éhezést. Látják, itt van az a rengeteg kép. Mi lesz velük, ha meghalok? Már voltak itt a múzeumból. Egyelőre tárgyalunk a jövőről.
– Mondana néhány hírességet, akiket az évtizedek alatt sikerült lefotóznia?
– Drága Kolléga úr, ilyet ne kérdezzen tőlem, mert holnap estig itt ülnénk, ha felsorolnám. De talán mond maguknak az a név valamit, hogy Mascagni, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kálmán Imre, Karády Katalin, Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Lőw Immanuel, Lehár Ferenc, Banga Ilus, és még sorolhatnám. Azt hiszem a fotózásban nekem kicsit szerencsém volt. Jókor voltam jó helyen. A képek jókor készültek, jó pillanatban. De válasszanak ki néhány fotót, hiszen azért jöttek nem?
– Drága Béla bácsi, kiválasztjuk, de még nem vinnénk el. Most csak azért jöttünk, hogy megnézzük magát és a képeket – mondta Miklós. – Majd kötünk egy szerződést, hogy mennyiért adná át a film számára a kiválasztott képeket.
– Engem a pénz már annyira nem érdekel. De maguk tudják. Állok rendelkezésükre, amikor csak szükségük lesz rá. Szóval még visszajönnek? Remélem, megérem.
Szegedről hazafelé kitaláltam egy újabb filmet, Liebmann Béláról, de nem volt sem erőm, se energiám újabb frontokat nyitni. Istenem, ha nekem egyszer egy saját stúdióm lenne, azonnal elkezdhetném vele a forgatást!
– Itt fogunk forgatni? Lehetetlen! Nézd, milyen párás minden! A kamera optikájáról szinte folyik a víz – morgott Poros László, az egyik beugró operatőr, aki Svédországból hazatelepülve, jobb körülményekhez szokott.
– A kábeleket külön állványokra kell tenni, mert itt tényleg szinte bokáig ér a víz – morgolódott a fővilágosító. Valóban, a földön nem volt ajánlatos az elektromos kábeleket végig húzni.
– Ide és ide kérnék egy-egy ezres lámpát – mondta Péterffy András, a film operatőre a világosítóknak. Oda is kellene egy gégen, hogy a felszálló gőz jobban érvényesülhessen.
– Jó napot kívánunk! Mi megjöttünk! – kiabáltam a munkások felé, akik csak bólintottak, hogy tudják, vették az adást.
A mosógépek forogtak, a munkásszállások összes ágyneműjét itt mosták központilag. Egy-egy adag több mázsa lehetett. A melósok gumicsizmában, trikóban dolgoztak. De csuromvizes volt rajtuk minden. Néha megállt egy gép, kézikocsira pakolták a gőzölgő mosott ruhát, a másik mosó pedig bedobálta a szennyes ágyneműt. Szinte nem is szóltak egymáshoz. Igaz, hogy a gépek zaja elnyomott minden emberi hangot. A stáb beállt. Kende szólt a két agitátornak, hogy jöhetnek. Egy jól vasalt szőke lány frissen dauerolva, fehér blúzban, kék szoknyában és magassarkú cipőben, vállán bőrtarisznyával és egy alacsony, szemüveges, jól fésült, élére vasalt nadrágos fiú jött be vele, egészen a műhely közepére.
– Szervusztok! Megtennétek azt, hogy egy kicsit leállítjátok a gépeket? – mondta a lány, a fiú pedig vadul törölgette a szemüvegét, hogy lásson valamit. Szeretnénk veletek beszélgetni, ha lehet – mondta a lány, nem túl meggyőzően.
– Miről lenne szó? – fordult feléjük egy magas srác, aki nagy rutinnal kezelte a gépeket.
– Bocsi, így nem hallunk semmit. Egy rövid időre kikapcsolnátok a masinákat? – vette át a szót a jól fésült.
A magas fiú intett a többieknek. Egymás után lekapcsoltak a gépeket, és a két aktivista köré gyűltek.
– Gyorsan mondjátok, mert mi itt normában dolgozunk és nem érünk rá – mondta egy fiatal, gumicsizmás vékony lány.
A két kamera már forgott. Jó lenne, ha történne is valami, mert egy pillanatra nagy lett a csend.
– Feri vagyok! – mondta a szemüveges agitátor. – Azért jöttünk, mert szeretnénk jobban megismerkedni veletek, a munkátokkal, a gondjaitokkal, hátha tudunk valamiben segíteni.
– Segíteni?! Mégis miben? – kérdezett vissza egy bajuszos, akinek furcsa jelek voltak a karjára tetoválva.
– Sok mindenben tudnánk segíteni, ha ismernénk a gondjaitokat – erősített rá a dauerolt lány, aki nem tudott hová lépni, mert már beázott a magassarjú cipője.
Egy pillanat alatt forrni kezdett a levegő.
– Ezt ti komolyan gondoljátok?! Idejöttök ismeretlenül, megállítjátok a munkát és azt hiszitek, hogy öt perc alatt változtatni tudtok a helyzetünkön? Komolyan? Akkor mondom, van egy kislányom, kétéves, az anyjával külön kell lakunk, mert együtt nem találunk albérletet. Értitek? Tudtok segíteni? Ebből a melóból mikor lehet nekem egy önálló lakásom? Szerintetek? Hogyan tudom felnevelni a lányomat, hogy biztonságban élhessen, hogy tanulhasson, hogy több legyen, mint a szülei? Erre mit válaszoltok?
Az agitátorok a gőz ellenére lefagytak. Erre nem képezték ki őket. Ez nem egy iroda, egy laboratórium. Ez maga a rögvalóság. Lassan róluk is folyni kezdett a víz. A frissen fodrászolt lány már menekült volna. De ott vannak a filmesek, nem eshet ki a szerepéből. Aztán a kör közepére lépett egy alacsony, molett lány. Csípőre tette a kezét és a két agitátor szemébe nézett.
– Rossz helyen jártok. Itt napi 12 órát gürizünk, maró lúgos gőzben, estére kiköpjük a tüdőnket, csak azért, hogy valami pénzhez jussunk. És akkor ti azért jöttök, hogy lépjünk be a KISZ-be? Attól mi lesz jobb? Ilyen munkahelynek nem lenne szabad léteznie Magyarországon! El tudjátok intézni, hogy leállítsák, mert veszélyes, és az egészségre ártalmas? Komolyan hiszitek, hogy amit ti képviseltek, annak ebben a világban van értelme? Fogalmatok sincs a mai magyar valóságról! Itt nincsenek elvek. Itt túlélés van! Túl kell élni ezt a napot, aztán a holnapot és azután a következőt.
A melósok gyűrűje egyre szorosabb lett az agitátorok körül. Egy másik gumicsizmás fickó lépett elő.
– Kérdezzétek meg, hogy kinek van itt önálló lakása? Ki tud spórolni, félretenni a fizetéséből? Kinek nincs másodállása, alkalmi munkája? Kérdezzétek meg, hogy hány órát dolgozunk egy héten? Hogy ki, mikor nyaralt utoljára? De azt is megkérdezhetitek, hogy kinek van jövőképe? Távlati célja? És ha megkérdezitek, hogy nem félek-e, mert elmondom a véleményem? Hát nem. Nem félek. Nem tudnak nekem ártani. Ennél lejjebb már csak a sír van. Na ennyi volt, szevasztok!
A melósok szinte egyszerre sarkon fordultak és ott hagyták a két ázott agitátort. Egymás után indították be a gépeket és mintha ott se lennénk, folytatták a munkájukat.
A két fiatal pedig csak nézett a semmibe és nem tudták, mit tegyenek. A kamerák még mentek. Mindenki arra várt, hogy azt mondjam, ennyi. De úgy éreztem, még nem szabad leállni. A két agyonázott agitátor a kamera felé fordult, széttárták a karjukat, és kérdőn néztek ránk. Mit tegyenek?
– Ennyi!!! – kiabáltam a stábnak, és sejtettem, hogy ebből egy saját lábon álló film lesz. Már a címét is kitaláltam. Ez lesz a Mosodai Capriccio.
Jó volt kilépni a friss levegőre. Sokáig senki sem szólalt meg. Mire beértünk a filmgyárba már sötét este volt. Mindenkit nyomasztott, amit átéltünk.
– Ilyen lesz a többi is? – kérdezte Péterffy András – nem baj, de jobb, ha felkészülünk rá. Ez nagyon kemény volt. Az arcok beégnek az ember retinájába. És azt sem lehet tudni, hogy mi lesz a negatívon. Reméljük, nem olvadt le az emulzió.
– Nyugalom. A következő helyszín békésebb lesz, azt megígérhetem –próbáltam oldani a feszültséget.
– Oda nem kell gumicsizma és törülköző?
– A várba, a Hiltonba megyünk. Annak is tetejére, a játékkaszinóba. Ott is működik egy KISZ-szervezet, a krupiék alapszervezete, ahol a titkár egy rulettasztalnál meséli majd el mozgalmi munkájának lényegét – bíztattam a csapatot. Hiszen ennek a munkának az a varázsa, a szépsége, hogy nagyon változatos.
Éjjel Neumann Jánossal találkoztam álmomban. Én a földszinten voltam, ő legalább a tizediken. Kedvesen mosolygott, és egy vékony madzagon nagyon hosszú számsort lebegtetett, mint egy sárkányt. Azt mondta, hogy menjek fel hozzá, ha fel tudok emelkedni. De engem meghúztak matekból, mondtam még mindig szégyenkezve. Mire ő csak legyintett. Nem számít! Annál inkább gyere fel! Mire felérsz, egy új világot mutatok neked. Aztán elengedte a sárkányszerű hosszú számsort, ami egészen az égig tekeredett. Neumann csak mosolygott és hol lenézett, hol az emelkedő számsorra.
Felébredtem. Meg kell írnom a forgatókönyvet. Meg kell ismernem Neumannt, fel kellene jutnom hozzá, legalább a harmadikig.
Bánya
„A megfelelő ember a megfelelő feladatra” – mondhatná az olvasó, nézőpontjától függően elismeréssel vagy gúnnyal, Takaró Mihály Liktor Katalin doktorandával közösen írt Herczeg Ferenc regényeinek és drámáinak világa című, a Méry Ratio Kiadónál megjelent, s az állami tévécsatornákon hírműsorokban is propagált, könyvére. Arról a Takaró Mihályról van szó, akinek „köszönhetően” Herczeg Ferenc középiskolai tananyag lett, kötelező olvasmány (Az élet kapuja) írója ugyanabban a Nemzeti Alaptantervben, amelyből Eötvös József kirekesztetett, száműzetett. A kiadvány tehát kétszeresen is kurzusmű: témája és (egyik) szerzője azt ígéri, hogy megtudjuk belőle, hogyan és miért lett Herczegből immár harmadszor, Tisza István és Horthy Miklós kora – és a pártállami cenzúra évtizedei – után ismét egy kurzus, egy rezsim kanonizált „írófejedelme” (ahogy az Előszó elején olvashatjuk), ami, valljuk be, igencsak vegyes és kivételes hatástörténet, „fortuna”.
Szerencsére a monografikus tanulmánykötet általában kerüli a direkt politizálást, regény- és drámaértelmezéseiben a szájbarágós aktualizálást. De azért nem mindig. A hivatalosan is (a Bizánc dráma mellett) Herczeg főművének minősített (1925-ben Nobel-díjjal jutalmazni szándékozott) Az élet kapujának szentelt fejezet azzal a tanulsággal zárul: „Számítani ugyanis mindig csak önmagunkra lehetett és lehet, épp úgy, mint a tatárjárás, a török hódoltság, a Rákóczi szabadságharc, 1848-49 és 1956 idején, mely történelmi kataklizmák mögött újra és újra ott húzódik meg a Nyugat érdektelensége, ellenérdekeltsége vagy közönye.” – Ami teljesen egybe vág az Orbán-rezsim nacionalista, Nyugat-ellenes nemzet- és történelemfelfogásával. Reméljük, a reneszánsz Rómában játszódó történelmi regényt nem ezért és nem így tanítják az iskolákban. Később Herczeg barátját, Tisza Istvánt magasztaló passzusra bukkanunk („akinek életművét csak Széchenyi Istvánéhoz lehet hasonlítani”, „Gulliver” a törpék között, „Oroszlánember” stb.) és Károlyi legyalázására („bumfordi, öntetszelgő, komikus figura”) és nyilvánvalóan tendenciózus szóhasználatra („a vörös terrort a fehér megtorlás követi” – miközben tény, hogy a fehérterror a vörösnél több áldozatot szedett). Mindez tökéletesen egybevág az orbánizmus emlékezetpolitikájával. Amúgy a dominánsan tartalom ismertető műelemzések – bár vitába szállnak Németh G. Béla koncepciójával, miszerint Herczeg „a lektűr magyar mestere” lett volna, és rámutatnak szépírói erényeire – nem tudnak meggyőzni arról, hogy mai kultusza nem túlértékelés.
A kötet nem vizsgálja – csupán futólag említi – Herczeg Két portréjának (a Tanulmányok I. kötetében újra közölt) elvakult gyalázkodásait Károlyi Mihályról, s nem elemzi önéletrajzi trilógiáját sem, habár darabjait „a 20. századi memoárirodalom kimagasló alkotásainak” minősíti. Hasonló önellentmondás, hogy a pártállamban állítólag betiltott (valójában „az 1970-es évek óta” a Kék rókával a honi színházakban is játszott, a nyolcvanas évtized elejétől újabb kiadásban is – részben – hozzáférhető) Herczegnek a könyvírók szerint „a teljes életművét tisztán politikai szempontok alapján 1945 után dekanonizálták, aminek következtében nevét szintén ugyanilyen okokból mindmáig gyakran elmarasztalóan és negatív kontextusban említik azok, akik nem értik az életmű jelentőségét, vagy csak felszínesen ismerik azt”. A probléma ott van, hogy a szerzőpáros – és az általuk is képviselt kultúrpolitika – jelentős mértékben szintén „politikai szempontok alapján” rekanonizálja a Herczeg-életművet.
Barcsay Jenő: Modell kép előtt
Barcsay Jenő: Festőállvány dobozzal
Barcsay Jenő: Csillaghegyi strandmozaik
Barcsay Jenő: Szürke házak