hátlap kép borító kép


Thury Zsuzsa


Az öreg hölgy történetei


ELBESZÉLÉSEK


BÄCHER IVÁN UTÓNOVELLÁJÁVAL

ZRÍNYI KIADÓ / BUDAPEST

Z-füzetek/1

Főszerkesztő
SÍPOS GÉZA

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Thury Zsuzsa örökösei, Bächer Mihály és Bächer Zoltán, 1990


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




Az öreg hölgy egy napja

Az öreg hölgy betöltötte a nyolcvanhetedik évét. Születésnapjá­nak megünneplésére le­jött a hegyi kórházból: otthonában össze­gyűlt a család, kapott sok ajándékot, virágot, csó­kot jobb és bal or­cájára, finom volt a vacsora, a hangulat emelkedett. Azóta két hét telt el, s az öreg hölgy így mondja a kórház új jövevényeinek: – Bi­zony, kedvesem, nyolc­vannyolc éves vagyok. – Furcsa dolog. A harminc-negyven éves nő előszeretettel le­vesz a korából két-három, esetleg öt esztendőt, mintha restellné a sokasodó időt, el­vég­re nem­régen még fiatal lány volt! – az öregek inkább fölfelé kerekítik a korukat: het­ven­ki­lenc éves és nyolcvanat mond, hiszen oly kellemes a fülnek: – Ne mondja, het­ven­nek néztem …

A korral gyengül a fizikum és a szellem, kinél sebesen nekilódul a folyamat, kinél csu­pán halkan jelez. A fizikum! Törékenyebb a csont, egy rossz lépés, és már comb­nyak­törés, mankó, két bot, egy bot, megszokja az ember, akárcsak a pápaszemet, ké­sőbb a szürke hályogot a jobb szemén, műtéttel majd eltávolítják, majd, majd, hi­szen a bal szeme kifogástalan. A fül – hát elég rohamosan romlik a hallás. Opera, színház, mo­zi, tévézés lassan a múlté, nem is hiány­zik, este nyolc órakor olyan meg­könnyeb­bül­ten helyezkedik el a párnáján, mintha a napját súlyos robotban töltötte volna. Erről szó sincs. Az öreg hölgy ifjú Nettije hetenként kétszer végigrepked a la­káson, porszívózik, mo­sogat, mos, vasal, bevásárol, boszorkányos gyorsasággal. Az öreg hölgynek kevés a ten­nivalója. Néha kisebb írásmunka, azután az íróasztala mellett pasziánszozás, ke­reszt­rejt­vény­fej­tés, ebéd, könyv, alvás, a hetenkénti egy-két kártyaparti fénypontja a nap­jai­nak. S látogatják rokonok, fiatalabb barátok, ba­rátnők, a korosztálya már cserben hagy­ta, végérvényesen eltávoz­tak, rendre, egyik a másik után. Lassanként úgy alakult, hogy mivel környezetében mindenkinek megvan a maga baja, betegség, anyagi gond, az öreg hölgy­ben elhatalmasodik bizonyos szégyenkezés, s azt mondja magában: Hogy jössz te eh­hez! Milyen jogon élsz, dol­gozol, olykor alaposan kifosztod kártyapartnereidet… A hal­lás, a látás, no persze, ez a korral jár, de szellemileg …

Éppen erről van szó. Az öreg hölgy egy bizonyos napjáról. Ez idő tájt már ritkán hagy­ta el a házat. Az utca forgalmában megzava­rodik, bizonytalan, ezért bevezette a „gan­gi sétát”. Szép körúti ház­ban lakik, lakásajtaja előtt széles folyosó, s kedves la­kó­tár­sak. Az el­ső emeletről felszól valaki: – Hogy van? – Köszönöm jól. A har­madik, ne­gye­dik emeletről is inkább szájmozdulat: Hogy van? Kö­szönöm … Nos, azon a bi­zo­nyos na­pon fontos gyűlés volt, hivata­los, s úgy érezte, feltétlenül meg kell jelennie.

Idejében felkészült. Indulás előtt mintegy két órával elővette az alkalomhoz illő ru­hát, cipőt, majd kicserélte, nem ezt, inkább azt. A táskájában zsebkendő, a sze­mély­azo­nos­sá­gi igazolványa, az erszé­nyében néhány százforintos, minden rendben. Az ifjú Netti karján elsétált a közeli taxiállomásig, helyet foglalt a vezető mellett. – Nép­had­se­reg utca huszonkettő – mondta be a címet. A vezető na­gyot nézett: Nép­had­se­reg utca? Hi­szen ott vagyunk a sarkán …

Az öreg hölgy zavartan mosolyog, igaz, hogyne. Táskájából elő­veszi a meghívót, és a gyűlés többoldalas tárgymutatóját, valahol itt lesz a cím, a gépkocsivezető is keresgél a már össze-vissza dobált ol­dalakon. Megvan: Népstadion utca. Megérkeznek, minden rend­ben, egy százforintossal kifizeti a viteldíjat, majd kis késéssel a gyű­lésterembe nyit. Be­szédek, hozzászólások. Mindebből keveset hall, ezért levelezni kezd bájos szom­széd­nő­jével, régi, kedves ismerős:

– Ez ki? – X. Y. fiatal író. – És ez a csinos férfi? – Neves grafikus.

– A gyűlésnek vége, néhány emberrel kézfogás, a szomszédnő le­kíséri, a portás taxit hív.

Elhelyezkedik a vezető mellett. Vagy két-háromszáz métert ha­ladnak, amikor eszé­be jut, hogy kabátját a ruhatárban hagyta. A ve­zető visszafordul, bemegy a ruhatári szám­mal, hozza a kabátot, kö­szönöm szépen. Az otthonához közeledve úgy gondolja, elő­készíti a viteldíjat, ne a kapu előtt kelljen kotorászni – de a táskájából hi­ányzik az erszény. Nézi újra és újra, nincs erszény.

Megkéri a vezetőt, kísérje el a házfelügyelőig. Itt megkapja a köl­csönt, s indul a felvonó felé. A postaládájában valami fehérük, re­mélhetőleg kellemes levél – ámde a kis kulcsos erszényét a másik táskájában hagyta. A második emeleten kiszállva, indul a régi kedves szomszédhoz, akinél minden eshetőségre számítva van egy pótkul­csa – a szomszédnál hiába csönget – senki, mély csönd.

A folyosón lomtalanításra várakozva egy ócska láda, leül. Tíz perc, talán negyed óra, s már jön a szomszédasszony tömött sza­tyorral, na, istennek hála, most már minden rendben, készít magá­nak feketekávét, veszi a Graham Green-kötetet, aztán szunyó­kál…

A tűzhely mellett a mosogató, az alatta lévő vödröket tarka kar­tonfüggöny takarja. Az öreg hölgy ügyesen megtölti a kávéfőzőt, ég a gáz, kezét nyújtja a mosogató pe­re­mé­re helyezett pohárért, s a kartonfüggöny egy kiálló szöge végighasítja az alsó­kar­ját. Tö­mén­telen vére lehet az embernek, mert egyre ömlik és ömlik, s piroslik a hideg víz­zel keveredve a mosogató alján.

Meglehetősen bonyolult ügy a szobába érkezni, keresni itt meg amott kenőcsöt, gézt, ragtapaszt, de ez is elintéződik. Alaposan bepólyált karjával visszatér a konyhába. A tűzhelyen sötét kávéfoltok kis medrei. Egy konyhatörlővel lekapja a kávéfőzőt, gyor­san a hideg csap alá, aztán, hogy lehűlt az edény, kinyitja. Az égett gumi kis cso­mó sze­mét, semmi, majd lekaparja, majd, majd. Egyelőre lepihen, kissé fárasztó volt a nap­ja.

Tehát megmarad a gangi sétáknál, így határoz. Kinyitja a „Monsignor Kohóte” című élvezetes Graham Green-kötetet, mert isten­nek hála, szellemileg még friss, igazán nem panaszkodhat. Ásít egy jókorát, s ahogy ujjaival – a szokás hatalma! – a nyitott szájára ve­reget, fölemelt karjába szúr a fájdalom.

Azután szunyókál.

Gangi séta

„…Mögöttem semmi, előttem semmi…”

A nagyméretű reprodukció öreg embert ábrázolt, a fején kalap, a kezében bot, letarolt mezőségen haladt át. Mögötte nincs épület, le­gelésző állat, elhullajtott mag után kotorászó madár, szemétre vetett csorbult bögre, kiégett fazék, kókadt sárga kutyatej – a mendegélő öreg mögött semmi, és mögötte is a semmi.

A kép a Lipót körút 8-as számú ház egyik harmadik emeleti lakás ebédlőjének falát éke­sítette egészen 1912-ig, úgy van, a kisebb ott­hon berendezési tárgyai között már nem szerepelt, ahogy ma már kinyomozhatatlan, hogy hová tűnt a Szinyei Merse fest­mény, s egyebek között a vörös szakállas, tragikus arcú öreg rabbi képe. Ugyan hová lett, őrzi-e még valaki. Az ötesztendős fúró-faragó, szelíd, furcsa kisfiú bizonyos idő­kö­zök­ben megállt a festmény előtt, és mondogatta: – Sidó, sidó, sidó, sidó – és mondta, és mond­ta… Kitől hallott effélét? Erre nincs válasz.

Az öreg hölgy sétál a gangon, oda és vissza, oda és vissza, orvosi előírás, mozgatnia kell satnyuló tagjait, hiába, így van ez, és nincs másként. A körút elnevezése merész ka­nyar­ral a múltba fordult, és az osztrák császárt félretéve, Szent István magyar király ne­vével tiszteli Budapest legszebb, a Nyugati pályaudvartól a Margit hídig terjedő út­vo­na­lát. Dús lombú fák a két járda mentén, széles úttest és széles gyalogjáró, üzletek, ame­lyekben úgyszólván minden szük­ségletét kielégítheti a környékbeli: két könyves­bolt, gyógyszertár, két húsbolt, néhány csemegekereskedés, három cukrászda, három ven­déglő, fehérnemű- és készruhaüzlet, órás, ékszerész, és minden házban butik, a ka­pu­aljak kirakataiban káprázatos remekei a divat­nak – kizárólag fiatal hölgyek részére. Hát még ami a házon belül látható! Orvos, fogorvos, ügyvéd, műszerész, műlakatos, és a töb­bi, és a többi. A középpontban a körút kupolával ékesített szépség­királynője – a Víg­szín­ház.

Nos, az öreg hölgy pontosan e középponti ékességgel szemközt lakik, immár negy­ven esztendeje. Lipót körúti lakosként jött a vi­lágra a 2-es számú házban, s gyermek­korát a 8-as számú ház harma­dik emeletén élte, sok viszontagság között, mint négy test­vér kö­zött a legfiatalabb, s e minőségében kiszolgáltatott, félretett mellék: alak, mert tu­datlan, a Ciliké viszontagságain műveli elméjét, táblá­ból az előszobái fut­ball­mér­kő­zé­sek avatott játékosai között, s foly­ton kérdez: mi a tizenegyes?, mi a szöglet? Mond­já­tok, miért taccs, és ez miért, és az … Válaszra nem méltatják.

Mindez a múlt. A régmúlt. Talán ő utolsó lakója a századelő Lipót körútjának. Jelenlegi otthona is része a múltnak – egyik tömör, né­hány emberöltő részére felépített Haggenmacher ház. A lépcsőház­zal szemközti lakásához, széles, oszlopdíszes korlátú folyosó vezet. Nemrégen még három utcai lakás nyílt a folyosóról, időközben le­választódott az öreg hölgy lakásának udvari szobája. Következik jobb- és baloldalt két hosszú, majd egy, a lépcsőházzal szemközti­vel egyenlő; e tágas, vagy negyed kilométer hosszúságú távon udva­ri lakások.

Az öreg hölgy sétál a széles folyosón, harminc lépés oda, harminc lépés vissza. E rövid távon is ennyi változás, tekintettel a már emlí­tett negyven esztendőre. A ház fia­ta­lo­dik! A közvetlen szomszéd, a leválasztott. Szolid külsejű, a divat szélsőségeit mel­lő­ző ifjú nő. Életvitelét önkéntelenül is megfigyelve, nem valószínű, hogy dúskál föl­di ja­vak­ban, ezüst étkészlet, vagyont érő ékszer nincs a birtoká­ban, de amije van, azt pél­dás rend­ben őrzi. Két ablakára és a bejárati ajtóra vastag barna anyagból készült füg­gönyt sze­relt, s e függönyö­kön se alul, se fölül, sem kétoldalt nincs egy ujjnyi rés, amely bete­kin­tést engedne a szobába vagy az előtérbe. Munkahelyéről délután öt óra tájt ér­ke­zik ha­za. Ekkor a súlyos függönyöket félrehúzza, ép­pen csak résnyire, a be­te­kin­tést le­he­tet­len­né teszi a dúsan redőzött csipkefüggöny. Az öreg hölgy gangi sé­tá­in le­sü­tött szem­mel fordul, kínosan érintené a leselkedés vádja. Évekkel előbb egy­szer járt az if­jú szom­széd­nő otthonában. Kínosan tiszta, korrekt szoba. A fali pol­con egy sor könyv: Szil­vá­si La­jos összes műve. Mint a szom­szédnő mondta: a leg­ki­vá­lóbb ma­gyar író, a töb­bi kor­társ őt nem érdekli. Ezekután kettőjük viszonya kel­le­me­sen ala­kult. – Hogy van, Zs. néni? – Köszönöm jól. – Ez minden.

A Szilvási-rajongó fiatal nő szomszédja is fiatal nő, lakásának na­gyobb szobája a körútra s a kisebb a folyosóra néz. Egy vagy másfél esztendeje még Sz. úr otthona volt. Sz. úr mintegy harminc évig volt szomszédja az öreg hölgynek, a maga nemében páratlan! Valamikor bokszbajnok, majd boksztréner. Hetvenedik évén túl is könned és kellemes mozgású úr.

– Kezét csókolom! – köszöntötte az öreg hölgyet. – Hová, hová? – Lemegyek ke­nyér­ért. – Ugyan, mi jut eszébe kegyednek. Hát az ön dolga a bevásárlás? – S máris vet­te kettesével a lépcsőfo­kokat, s hozta a Glasnertől a rozskenyeret – tudom, hogy ön él-hal a rozskenyérért! – s ezen jóízűt nevettek. Harmincéves meleg ba­rátságuk során ke­gyed és ön, nagynéha Zs. asszony. Tizenkét óra tájt kihozott két széket, s vagy óra hosszat diskuráltak, nagyokat nevettek.

Egy napon Sz. úr udvari szobájába magas, karcsú, igen szép fiatal hölgy költözött. Öt hónapig éltek, a jelek szerint szép egyetértés­ben, s ekkor Sz. úr kórházba került. A régi lakók álmélkodtak: hát ez mi? Sz. úr az elmúlt harminc esztendőben náthás sem volt, nem­hogy kórházi ápolt! Gyorsan terjedt a hír: a kedves jó szomszédnak gyomorrákja van. S máris az újabb hír: Sz. úr elhalálozott.

Az albérlő súlyos gondja, mindössze öt hónapot töltött a lakás­ban, vajon megkapja, nem kapja? Megkapta a szép nő. Munkaterü­lete ismeretlen, külseje frappáns, a sétáló öreg hölgy megtorpan, el­képed, na de ilyet! Az ifjú nőn szandál. Fölfelé pazar meztelenség, majd a comb és a törzs közé ékelt világoskék valami, nevezzük nad­rágnak, aztán világoskék felsőrész a két csupasz kar és két mell lát­ványával. – Nagyon csinos vagy – hebegi az öreg hölgy. – Köszö­nöm – mosolyog a lakó, amint bizonyára tanulta Duna-parti hote­lekben megforduló amerikai ismerőseitől. A zárba dugja a kulcsot. – Hogy van Zs. néni? – Köszönöm jól…

Na már most fordulat a jobb oldali hosszú folyosóra. T. úr szintén régi lakó, közel a nyolcvan esztendőhöz. Ezermester. Villany, fűtő­test, vízcsap elromlik. Semmi baj. Jön a csöndes beszédű, kellemes mosolyú T. úr a szerszámaival, s megfontolt, réveteg áll­do­gálást igénylő percek múlva ég a villany, fűt a konvektor, s vizet ad a csap. Mennyivel tar­to­zom, kedves T. úr? Semmivel, ez nem volt komoly munka. Komoly mun­ka T. úr­nál ritkán adódik, ezzel már alkatrész, miegymás jár együtt. Nővére az öreg hölggyel kö­rül­be­lül egykorú, jó nyolcvanas. A konyha melletti kis szobában bájos fiatal ro­kon­lány lakik – a jövendőbeli lakástulajdonos, mint a boldogult Sz. úr szép al­bérlő­nője. T. úr nővére finom dolgokat süt, főz, a kóstolóval szinte naponta becsönget kor­tár­sá­hoz. Ol­vasnivalót is hoz, jobbára imakönyvet, s ajándékba szentképet. Kora tavasztól késő őszig sár­bogárdi kis birtokukon tartózkodnak, távollétük hiányérzet, sem­mivel sem pó­tol­ható. Nélkülözi T. úr egyhangúlag előadott történe­teinek sok érdekes mondani­va­ló­ját, különösen hajdani katonaévei bővelkednek mulatságos eseményben – barát­sá­gos őr­mester, még barátságosabb százados, töméntelen jó pajtás, ivócimbora, haj, haj, ré­gi szép idők.

Egy fordulat, és a második rövid folyosó. Nyilván az eddigiekből is kiderült, hogy a ház rendre fiatalodik. A lakáskérdés megoldásá­nak módjaival mindenki tisztában van, s él is vele. Tehát a jobb oldali saroklakásnál vagyunk. Több évtizedig bérlője egy asszony­ság. Az­után az asszonyság mind furcsábban viselkedett. Előszobaajtaján a füg­gönyt kissé félrehüzva bűvölte a folyosót. Az öreg hölgyet meg­pillantva kísérőjéül szegődött. Beszélt arról, ami éppen foglalkoz­tatta az agyát, s a gondolatok nem voltak magas­röptűek. A lány há­látlan fehérnép: a kenyeret átabotában méri a segéd: a ház­fel­ügye­lő­né megint pimaszkodott, és így tovább. Egy napon beköltözött hozzá a lánya és a kis unokája, majd a lakásból eltűnt az öregasszony. Hová tűnt? Visszatér-e valamikor? Ki tudja. S hogy él-e még, vagy meghalt, ez is rejtelem. Az unoka az évek során meg­nőtt, férj­hez ment, elragadó fiacskája nyolc hónapos, a férje komoly, jóképű fiatal­ember, szemmel láthatólag zavartalan a családi élet. Tehát majd, majd, gondolom nem egyhamar, mert a mama csinos, középkorú asszony, a lakás többi részét is birtokba veszi a kedves fiatal pár.

A rövid folyosó másik lakásában jó barátok élnek, szintén ősrégi lakók. Annak idején a szép fiatal Erzsiké világra hozott egy fiút, majd egy leánykát. Eltelt két-három év, s a testvérek birtokba vették a gangot. Ezerkilencszázötvennyolcban bekövetkezett halá­láig az öreg hölgy édesanyjáé, később is a családhoz tartozó volt a szoba, s ahogy fogyat­kozott a család, megkapta a Szilvási-rajongó ifjú nő. Annak idején szép, fehér hajú néni volt a mama: nyitott ablaknál, asztalkája mellett kézimunkázott. Amint a néni fekete, fehér csipke­galléros ruhájában megjelent az ablaknál, ott termett a kisfiú s a kis­lány. Fölkapaszkodtak az ablakpárkányra, s meséltek, egymás szájá­ból kapkodva a szót: anyuka sok, sok, rengeteg tejszínhabot tett az eperre: apuka nagy zacskó pattogatott kukoricát hozott – zsákban hozta! – Szamár! Zacskó volt, nem zsák! – Apuka vasárnap cir­kuszba viszi őket, mikor lesz vasárnap? Választ csak szíves mosoly formájában kap­tak, mert a néni igen rosszul hallott, sebaj, a két gye­rek messze járt már a mondani­való­jával. Nos, hogy ne időzzek tú­lontúl sokáig a kedves házaspárnál, a hajdani kislány isko­lás kislá­nyával, igen jó külsejű, magas szellemi színvonalat sugárzó férjével látogat a szülők­höz. A mintegy negyvenesztendős régi fiúcska a szülőknél él, főúri kényelemben.

A negyedik folyosó párja a jobb oldali hosszú részlegnek. Itt egy szinte láthatatlan hölgy lakik, senkivel szót nem vált. A hátsó lépcső térsége után még egy lakás, szoba, konyha, fürdőszoba. A tulajdo­nos apró termetű, igen elfoglalt nő, közel a nyolcvanhoz. Az első emeleten lakó magatehetetlen nővérének gondozása szinte egész napját le­fog­lal­ja. S ott van a diósdi birtok! Szakadatlan munka kora tavasztól késő őszig. Örökké szalad, le az első emeletre, ki a pálya­udvarra, s megint haza, dagadt lába mint két bun­kó, erősen fájlalja, de nincs mit tenni. Becsenget hozzám egy szép barackkal. Rózsá­val, amilyen csak a mesében van – külső levelei vérvörösek, belül hab­fehér a csodás virág.

Mi van ezen kívül? Még három emelet. Lakói nagyrészt öregek, de úgyszólván mindegyiknél látok fiatal nőt, fiatal férfit, vagy együtt kettőt, s kis gyereket, egyik már triciklin száguldozik. S míg az öreg hölgy napi mintegy húszperces gangi sétáját járja, valaki fel­szól az első emeletről: – Hogy van? – Köszönöm jól. – A harma­dik emelet vasrácsa fölé hajlik egy nőalak: – Hogy van? – Köszö­nöm …

Jól van, köszöni. De ideje volna gondoskodni egy fiatal nőről. Esetleg házaspár, talán gyerekkel. Elképesztő, milyen gyorsan tel­nek az évek. A hónapok. A napok. A napok is …

Mi az, ami nincs

Tisztelem az élénk szellemű, a mának eseményeit és jelenségeit fi­gyelemmel kísérő öre­geket. Nem tartozom közéjük. Érdeklődési körömnek, hogy úgy mondjam, csimbo­rasszója a magam személyé­vel összefüggő események és jelenségek sora. S mert öreg va­gyok (nagyon öreg!), az effajta érdeklődés is efemer – ami tegnap még fájdalmat oko­zott, mára elfelejtem, a közelmúlt örvendetes esemé­nye ma már mit sem jelent, és így to­vább. Na de a múlt! Milyen ele­ven, tiszta képek, arcok, helyzetek, mennyi sem­mi­ség! A kórházi ágy kellemes magánya óhatatlanul a múltat idézi, mondjuk a Ste­fá­nia Gyer­mek­kór­há­zat, ahol két hónapot töltött a négy Thury-gyerek, s arra gon­do­lok, hol van már a Stefánia Gyermekkórház, és ez, meg amaz, amit az em­lé­ke­ze­tem őriz, hová lett a ta­valyi hó! S vil­lanyoltás után, éberen azon kapom ma­gam, hogy so­ra­koz­ta­tom, mi az a sok minden, ami már nincs.

A Lipót körúton voltam gyerek, s a Szent István körúton lakom közel negyven éve. Ugyanaz a szép széles körút, s egészen más. A Lipót körúti házban volt házmester, az ő Dezső fia testi-lelki jó barátja az én Dezső bátyámnak. A házmester – a neve nem jut eszembe – nagyobb hatalmú úr volt, mint az első emelet Tátra utcai frontján lakó háztulajdonos Schossberger báróné. A házmester megjelent az udvar közepén, hangja mint a vészharang kongása (be­ugrik az emlékezetembe: Marjstein úrnak hívták):

– Thuryék! Felmegyek!

Vagyis, ha nem takarodunk be a gangról, az ő Dezső fiával egye­temben, feljön, és ren­det teremt. A házmesterlakás mellett a viceházmesterék, szintén tekintély, de hatás­köre jóval korlátozottabb. Vele kapcsolatban csupán két emléket őrzök. Egyszer, hogy laká­sunk udvari részlege előtt takarította a folyosót, engem felkapott, s a karjára ültetve a rácson túl kitartott a három emelet magasságában. Izgalmas helyzet volt, de Lajos bátyám ordított:

– Tegye le! Piszok disznó, tegye le!

A viceházmesternek még a holtteste emlékezetes. Mint Púpos Rózánk mondta, vízi be­teg­ségben halt meg. Mi gyerekek besurran­va megcsodáltuk a tetem mintegy száz­li­te­res hordó gömbölydedségére megnövekedett hasát. Amikor a Szent István körút 9-es számú házba költöztünk, még volt segéd-ház­fel­ügyelő. Tisztsége régen megszűnt, de ma is a földszinti szoba-konyhás odúban laknak, mint bérlők. Úgy tudom, ma már egyetlen pesti házban sem alkalmaznak segéd-ház­fel­ügyelőt.

Mindennapos jelenség volt az udvarról fölfelé kiáltozó figura: – Itt az ószeres! Mindent veszek! Ószeres … ruhát, cipőt, mindent veszek… Többnyire akadt lakó, aki föl­hívta az ószerest, s elébe rakta a fölösleges holmit. Az ember fitymálva hajigálta a ru­há­kat, kabátokat, kalapot. – Az efféle nem cikk. Más nincs? Valami fino­mabb? – Nincs – mondta a nagysága. Az ószeres félfordulatot tett, mint aki menni készül, úgy kér­dez­te: – És mit kér érte a nagy­sága? – Húsz koronáért viheti az egészet. – Húsz ko­rona? Vic­cel­ni tetszik velem? – s még egy kis fordulat. – Vigye tizenötért. – Ha hármat adok érte, ráfizetek. – Legyen tíz korona. – Az ószeres pénzt kotort elő. – Itt van négy, és egy szót se többet.

Régen nem kiált az udvarról a hajdani becsületes ószeres. Időn­ként becsöngetnek hozzánk gyanús alakok, van-e valami eladó? Ezeket nem szabad beengedni a lakásba. És nincs már az udvaron hegedülő ember, sem a kintornás, akiknek papírba göngyölt kétfilléreseket dobtunk le az emeletről, s a muzsikus munkája közben ug­ráló szemével számolta: hét, nyolc, olykor kilenc kis csomag.

Egyelőre maradok annál, ami a házban volt, s ma már nincs.

Földszinten a mosókonyha. Hozzánk a Terka nevű mosónő járt, ilyenkor az ebéd kel­káposztafőzelék feltéttel. Terka szellemként munkálkodott a gőzben, este a nagy ko­sár mosott ruhát felcipelte a padlásra, s teregetett. Másnap a ruha ismét a nagy ko­sár­ban, s Terka működött a mángorlónál: ezt nagyon szerettük, mert Terka megen­gedte, hogy ide-oda tologassuk a súlyos rudat, míg ő a lépcsőn ül­dögélve kipiheni ma­gát. Va­sa­ló­nőnk is volt, a nevére nem emlék­szem. Mindehhez meg kell jegyeznem, hogy öz­vegy anyánk iparis­kolai tanítónő volt a Mester utcában, s délután nyolc úri kisasszonyt ok­tatott a felsőruhavarrásra, több-kevesebb eredménnyel, mert az úri kisasszonyokat csöp­pet sem érdekelte a felsőruhavarrás: író apák támogatták ezzel özvegy Thury Köpe Zoltán­nét. Nemrégiben olvastam a gyászjelentések között, hogy kilencvenkilenc éves korá­ban elhunyt Ambrus Gizella, az egyik volt tanítvány. Emlékszem a csöndes, szelíd, fiatal teremtésre, a szépséges Kizma lányok mellett szerény ibolya.

Nincs, eltűnt a házivarrónő. A mienket Gizinek hívták, csinos nő volt, s mivel hosszú évekig járt hozzánk, ma már inkább a kedves, fonnyadt Gizire emlékszem.

Nem tolják fehér köpenyes emberek kocsiúton a fagyialtos ko­csit, a konflisok s a ritkán feltűnő gépjárművek kikerülték a fagylaltost.

Emlékezetes jelenség a 48-as honvéd. Tízéves koromban kerül­tem az Andrássy úti Felsőleányiskolába. A Nyugati pályaudvarnál volt a 6-os villamos végállomása, innen egy megálló az Andrássy út. Ha sok volt a felszálló, sikerült elbliccelnünk a jegyváltást, külön­ben gyalogoltunk. Egyik-másik háznál kopott egyenruhás, féllábú, félkarú vagy vak, öreg negyvennyolcas honvéd támasztotta a falat, sapkája mellette a földön, s hul­lott bele a rézpénz. A honvédek soha nem kértek, az adományt nem köszönték meg, lát­szó­lag észre sem vették. A későbbi években rendre eltűntek a honvédek. A kör­uta­kon azonban hemzsegtek a „civil” koldusok, kántálva és selypegve kunyeráltak, isten áldá­sával hitegetve a járókelőket, de hogy mit kí­vántak a közönyösen tovasietőnek, azt nem kutatom.

Hol van, mivel foglalkozik manapság a kucséber? A vendéglőket járták, nyakukba akasz­tva nagy fonott kosár, tele finomsággal: da­tolya, amerikai mogyoró, füge, se­lyem­cu­kor és még mi minden. Egy zacskóban számok. A játékos döntött: a kihúzott há­rom szám szá­zon alul vagy százon felül lesz. A nyerő válogatott a csemegében. Anyám tör­té­nete: Minden elsején, amikor apám megkapta fizetését a lapnál, kettesben va­cso­ráz­tak a Már­vány­meny­asszony­nál, boldog órák, szép cigányzenés esték. Egy al­ka­lom­mal megjelent a kucséber, s apám azt mondta: – Nyerünk valamit a gye­re­kek­nek. – Ját­szott és vesztett. Egész havi fizetése a kucséber zsebébe vándorolt.

– Éjszaka gyalogoltunk hazafelé a hídon át, és én sírtam. Apá­tok nagyon rossz né­ven vette elkeseredésemet, személyét ért sére­lemnek. Mélyen hallgatott, én meg hüp­pög­tem és hüppögtem keser­vesen.

Arról nem tudok, hogy jómódú családok tartanak-e nevelőnőt gyerekeik mellé – Fräuleint, mademoiselle-t? Az én tanítónő anyám, tekintettel egész napi elfoglaltságára, mindig alkalmazott nevelőnőt: a mindig úgy értendő, hogy a személy igen gyakran vál­tozott. Legkitartóbb volt Bacsay Ilona, szép, szőke boszorka – ő két évig nevelt min­ket. Akkor nővérem valamely állítására így felelt: – Úgy éljen a fejed! – s anyám azon­nal elküldte. Tehát két eszten­dő a maximum, és egy délelőtt a minimum. Kis, fiatal tanító­nőt szerződtetett mellénk anyám. Az én Dezső bátyám – (tizenharma­dik évében meg­halt) – ezermester volt, ügyes kezű gyerek. Számta­lan cédulát akasztott a nevelőnő szok­nyá­jára, kabátkájára, változa­tos szöveggel: „Lippe Juliska szamár.” „Lippe Juliska hülye.” „Lippe Juliska vadmarha.” Kedveskedem ajtót nyitva előre engedte Juliskát, majd varázs­la­tos gyorsasággal gáncsot vetve orra buktatta. így ment ez délig, akkor Lippe Juliska vil­la­mo­son száguldott a Mester utcai ipariskolába, s zokogva borult anyámra:

– Nem bírom! Ne tessék haragudni, nem bírom!

S mit hiányolok még? Például a minden második utcasarkon posztoló rendőrt, és a délceg lovasrendőröket. Nem látom a nyitott tűzoltókocsikat a tömören sorakozó egyenruhásokkal, sem előttük lobogó fehér köpenyben, mint Zeusz az Olümposzon, keresztapá­mat, Scserbovszki Szaniszló tűzoltó főparancsnokot. Gavallér ke­resztapám karrierje kettétört, amikor a Párizsi Nagyáruház égése­kor ő nyugodtan kaszinózott a Nemzeti Kaszinóban. Végül is ott volt a helyszínen, állítólag két nőt lehozott az égő lépcsőn, de a ké­sés jóvátehetetlen volt.

A tűzoltókat igen nagyra becsültem, mesterségük magasan felülmúlta a gázgyújtóét. Hosszú bottal sétált alkonyaikor a pesti utcá­kon, a bot végén valamiféle láng, a lámpákhoz felnyújtva kigyűlt a bágyadt, szürkéskék fény.

Réges-régen volt hídpénz. Elegáns kis kőházikóban helyezkedett el a vámos, s ha jól emlékszem, két krajcár négy fillér lefizetése elle­nében kerek bádoglapokat osztogatott. A híd túloldalán a jegyet a másik vámos urnájába kellett ereszteni. A hídpénz meg­ta­ka­rí­tása sok leleményt igényelt: bepréselődni a járókelők sűrűbb áradásába, szórakozott, gondterhelt arccal sietni a dolgunkra, vagy mi négyen hallatlan érdekes vitába merülve nem vettük észre a vámost. S hol voltunk már, amikor ő kihajolva kiáltozott: – Hé! Hé!

A margitszigeti belépőjegy jóval többe került, de anyánk mint fő­városi tanítónő, bérletet kapott a gyerekeinek. Bliccelési lehetőség azonban itt is adódott. A bús lovacskával baktató apró határra hátul fölkapaszkodni fölséges mulatság volt. Egészen a kápolnáig húzattuk magunkat, mögötte eldugott kis terecskén két hinta, és hajrá!

Nehogy elfeledkezzem egy jelenségről, ami volt, és ma már nincs.

Ha egy bérházban meghalt valamelyik lakó, a kapura kitették a fekete gyászjelentést, s a kaput bevonták művészi ráncokba szedett fekete drapériával. Az iskolába menet már olvashattuk a szenzációs hírt, s ha az időpont kedvezett, a bámuló tömegbe vegyülten végig­nézhettük, amint a méltóságteljes lassúsággal lépkedő gyászhuszá­rok üveghintóba helyezik a koporsót, számba vettük a sírdogáló hozzátartozókat: ez az anyja, ez a felesége, az apa, a nagymama, egy, kettő, három gyermek …

Hová tűntek a drótostótok. Munkájuk akadt úgyszólván minden háztartásban. A gangon helyezkedtek el, többnyire törökülésben, komótosan, módszeresen foltozták a lábast. De nem hallom az ut­cán: – Jeges! Itt a jeges! – A köréje gyülekező szakácsnők lábasába hajigálta a jéghasábokat, majd továbbtolatott kétkerekű kocsijával – itt a jeges!

A kéményseprő! Volt és van! Nemrégiben járt nálam, külseje a hagyományos fekete. A fürdőszobában bizonyos sülyos tárggyal le­verte a vakolatot, jókora tégla alakú lyukat fürt, majd halom tégla­törmeléket hagyva maga után, szó nélkül távozott.

És még sok minden mellett mi az, ami nincs a múltból?

Nincs Miklós Andor, az ő ösztöndíjának köszönhetem, hogy másfél boldog esz­ten­dőt töltöttem Párizsban, s 1933-ban bekövet­kezett haláláig jó volt hozzám, be­csül­te a mun­kámat. Józan, okos emberként meghalt abban az esztendőben, amikor Hitler Adolf Németország kancellárja lett.

Nincs, 1930 óta nincs dr. Mikes Lajos, mindenki Mikes bácsija, aki első novellámat közölte a Pesti Naplóban, s mindvégig valamennyi írásomat, Párizsból küldött cik­kei­met. Órákat töltött kis, lép­csőházra néző szobájában, tanultam tőle, ki­mond­ha­tat­la­nul sze­ret­tem. Utóda Földi Mihály, talán okosabb hallgatni róla. Ma már nincs Heltai Je­nő, aki egy-két felejthetetlen mondattal írni tanított, s ő volt a ma már ki­ve­sző­ben le­vő nagy ember, aki a fiatal vagy idős író levelére azon nyomban felelt. Bizonyára, mert már rit­kán fordu­lok meg írók között, s egy kezemen meg­szám­lál­ha­tom, hány íróval érint­ke­zem, így nem tudom, van-e utóda Bálint György­nek? Vala­mi­kor nagyon régen, gyak­ran sé­táltam vele a Margitszigeten. Szín­házi be­mu­ta­tók­ra vitt. Mo­soly­ta­lan, szigorú ar­cú, el­ké­pesz­tő­en nagy tudású fiatalember volt, meg­vesz­te­get­he­tet­len kritikus, biztos íté­letű, félelmetesen éles eszű.

Kis regényem jelent meg 1927-ben, s Bálint György írt róla bírá­latot a Pesti Nap­ló­ban. Egy mondatát őrzöm magamban, s előve­szem, ha nagyon elbúsít a jelen.

Nos, mi az még, ami nincs? A fiatalság.

Az interjú

A csönd alattomosan szivárog a lakásba, terjed, ahogy a kortár­sak, rokon, barát és a sok kedves barátnő rendre elhagyja az árnyék­világot. Miféle borúlátó szem észlelte nap­su­garas földünknek csu­pán az árnyékát? A csönd tolakodó, megtelepszik, s rossz néven ve­szi, ha bármi nesz megzavarja. A váratlan telefoncsengéstől dühösen remeg a csönd.

A karosszékből nehezen tápászkodik, azután fürgén aprózó lép­tekkel siet a készü­lékhez, enyhe izgalom hevíti: ki lehet? Jó hír? Rossz hír? Téves kapcsolás?

– Kézcsókom, művésznő. Itt Ritók István, a rádió munkatársa.

– Parancsol.

Arról van szó, hogy a harmincas évek k.-i színházára emlékezik a magyar rádió. Az ak­kori társulat ünnepelt tagja – ha szabad így fo­galmaznom, „magyar közönség dé­del­ge­tett üdvöskéje” volt a mű­vésznő. Kívüle a régi társulatnak egyetlen tagja sem él Ma­gyar­or­szá­gon. Ha megengedi magnóval. Tehát holnap délelőtt tizenegy óra. Kö­szö­nöm, kéz­csó­kom!

Megváltozott hangulata feloldja a csöndet. A rádiós magnóval jön, eddig még nem be­szélt magnóba, nehogy megzavarja. Egysze­rűen nem vesz róla tudomást. Szerep, mint a többi, a hatvan éven át játszott szerepek tömege megszámlálhatatlan. Tíz esz­ten­de­je az utolsó a Vígszínházban, magyar szerző műve, s címe … mi is volt a címe … szer­ző neve … ejnye, de bosszantó. Kissé feledékeny, az­után váratlanul emlékezetébe ug­rik a cím, a szerző neve. Milyen gyönyörteljes izgalom a k.-i magyar társulatnál töltött hét szezon. Ezerkilencszázharmincban szerződtette a diri. Nehezen vált meg a jó ba­rá­tok­tól, de Pest vonzásának nem állt ellent. Az erdélyi kartár­sak között meghitt han­gu­lat, egyetértés, gyorsan oldódó, jelenték­telen ellentétek, a tagok szolid családi élete. Egyik-másiknak nem jutott eszébe a neve, holnapig van idő, talán jó volna néhány mon­datban lejegyezni a jelentősebb eseményeket.

Nyugtalansága zűrzavart teremt. Pályafutása alatt nemegyszer járt nála újságíró in­ter­júért, utoljára vagy tíz éve, nem tesz semmit, az ember élete végéig őrzi a szakmája kel­lékeit, a festő az ecsetjét, a szabó az ollóját, a suszter a dikicsét, felajzott han­gu­la­tá­ban elmoso­lyodott: ugyan mi az a dikics? Suszterek használnak dikicset? A mes­ter gya­kor­lott kezébe jól illik a dikics, ha valóban kéziszerszám a dikics – s így mellék­vágányra te­re­lőd­tek a gondolatai. De jó érzé­se nem hagyta el, míg kefirjét fogyasztotta, a rozs­ke­nyér kissé raga­csos, félórás hírek a televízióban, s a széles ágy, mélyén meghitt gö­dör, jó is­me­rős gödör. A szoba sötét, majd rendre kialakulnak a tár­gyak, a képek körvonalai, a kör­úti járművek fényei átcikáznak a fa­lon. S budapesti évtizedek háttérbe szorították K. vá­rosát, ahol fia­tal volt és boldog. A társulat hangulata zavartalan, anyai barátnők és drága idős kartársak, az ő korosztályából a kis köpcös, volt tanító, aki mindazt tudta, amit iskolában nem tanítanak, nagy egyéniség, tiszta ember, jó barát. S a maros­vásár­helyi szép fiú – a színésznő a semmit nézi, és látja a szép fiút, elmosolyodik –, hát igen, ez is volt. Egyéb is, de a puritán ősi városhoz alkalmazkodva amúgy nesztele­nül, négy fal között, dr. S., a rendező! Művelt, okos és halk ember, ideges, olykor hebegett, da­do­gott. A felesége bájos asszony, töré­keny porcelánfigura, fekete haja kontyba fésülve. Va­cso­rák a rende­zőnél, hármasban, beszélgetés írókról, színészekről, színdarabok­ról, finom vacsora, dr. S. izgatott hebegése a vitákban lehengerelte, szép napok, kellemes esték. Szívében elárad a melegség, s a vágy. Boldog ifjúság!

A színésznő a hajnal sápadt sovány fényére ébredt. Szürke a szo­ba, a borvörössel kárpitozott karosszékek is. A sivár kép helyett jobb volna a jelentős nap elébe nézni. A rádióriporter magnetofon­jába mondja k.-i emlékeit. Sikeres évek a közönség és a kar­tár­sak egyenletes melegében. Ámde szürke a hajnal. A színésznő jobb kö­nyökére tá­masz­kodik. Valami zavarja, egyelőre tisztázatlan. S medi­tál. Boldog Petőfi Sándor. Szép re­ményi hajnalcsillagánál a jövendő tündérkert gyanánt állt, s nem adatott meg élnie a tündér­kertben. Mennyi minden nem adatott meg neki. Az évek múlása hálót sző köréje csaló­dásokból. Az imádott nőt nem ismeri mint elhízott, lompos, nagyképűségeket ká­rá­ló, szomszédokkal háborúskodó kó­cos nőszemélyt. Fölfelé ívelő pályáján a meg­tor­pa­nást, fanyalgó színházigazgatókat, a lassú eszmélést, hogy felnőtt egy új nemze­dék, amely már mást akar hangban, gesztusban, értelmezésben, hogy új bálványokért lel­ke­sed­nek, akiknek ő szavát sem érti, mert lángelméje négyökrös szekéren ballagva csil­lagot választ Erzsikével – Petőfit a múló idő sok csalódásától szabadította meg a seges­vári csatatér. Az élet egy harmadát élte le tisztán és dicsőn. A második hányad kezdődő ha­nyatlását nem ismerte, s ami azután jön testnek és léleknek, a csönd. A mindennél fáj­dalmasabb csönd. A csönd.

Az alant elcsörömpölő hajnali villamos nem zavarja, meg sem hallja, az előző napi szép emlékezést alattomosan porral lepi be a szürke hajnal. Petőfi… ugyan, nem erről van szó. A riportert a k.-i hét esztendő érdekli, a zavartalan, a boldog ifjúság – igen ám, de később, évek múltán is járt a városban!

Az ágya szélére ült, az ölében összekulcsolt keze, csupasz lábfejét egymáshoz dör­zsöl­te, valami gyermekien zavart mozdulattal. Ezerkilencszáznegyvenkettőben, a buda­pesti szezon végén vendégsze­repeit a k.-i színházban. Örömteli találkozás régi bará­tok­kal, s is­merkedés új tagokkal. Mi van X-el? Hát Y-nal? Nyugdíjazták, most kertész­kedik a falujában. Z? Szegény, betegeskedik, meg kellett vál­nia a színháztól. A drága B. néni? A fia megözvegyült, hozzája köl­tözött.

A rendező, a nagylelkű, tudós ember visszavonulása is még korai, olyan ötvenes le­het – több gondolatot azonban alig szentelt a régi barátnak, mert a Budapestről kül­dött új rendező láttára a lélegzete elakadt. Szebb férfival nem találkozott. Magas, kar­csú alak, a szeme bársony, nagyúri mozgása kellemes, vonzása ellenállhatatlan. Meg sem kí­sér­li az ellenállást. Szédületesen szilajon, tombolva árasztja el a szerelem. Meg­va­kult? Nem lát­ja, mi történik körülötte? Hát nem. Csak azt a romlott, sápadt és szép, os­to­ba ar­cot lát­ta. A színház vál­tozott légkörét sem észlelte. Szédült forgásában kö­rül­vet­ték a Pest­ről jött újoncok, s visszahúzódtak a régiek. Előadás után vacsora a klub­ban, a hosszú asz­talnál csupa új arc, mellette a szép férfi, léleg­zete is hódító. Va­cso­ra után a bár, hiá­nyoz­nak a megszokott arcok, de ismerős a bájos dizőz, s a fél­re­haj­tott fejjel ku­por­gó, san­da mo­solyú zongorista. Megtöltik a helyiséget, hajnalig a szép férfival tán­col, és szé­dül, ájultan szerelmes.

Egyik este nem játszik, a színházban elfoglalt rendezővel találko­zó tíz órakor a klub­ban. Nélküle értelmetlenül üres órák, a türel­metlen várakozás béklyója. S hogy ettől szabaduljon, eszébe jut a régi rendező, a tiszta ember, tudós irodalmár, dr. S. – s már­is indul baráti látogatásra.

Fél nyolc dr. S.-nél már éjszaka. Ágyban fogadta, mellette a fele­sége, a szép, szelíd asszony. A szíves üdvözlés kissé tartózkodó, azt a szédült színésznő nem észlelte. Drá­ga doktor úr, Emmikém! Mi­lyen öröm! Bizonyára hallottátok, hogy tíz nap óta itt ven­dég­sze­re­pe­lek, de a színháznál befogtak, mint egy igáslovat – nevetése a szürke haj­na­lon hamisan cseng. Délelőtt próba, este előadás. A tár­sulat nem hagy élni. Vacsora a klub­ban. Elcipelnek a bárba. Ivás, tánc … az utód, doktorkám, valóságos parkett-tán­cos. Kedves, jó kedélyű, összebarátkoztunk. Ismered, ugye, valóságos Apolló! Drága dok­tor­kám, hát szabad egy színházi embernek ilyen szép po­fával rendezni a Velencei kal­márt? Nézett az ágyban fekvőkre, egyikről a másikra, talán abba kellene hagyni, ál­mo­sak … De mellét feszíti a mondanivaló, s csak tovább. A modora príma, és gon­dold el Emmikém, meghódítottam. Negyvenéves leszek, de bánom is én, kiáltja a dia­dal­mas sze­relem. Tegnap Tordán voltunk, egész autóka­raván, kiskocsma, flekken, ala­po­san be­csíp­tem, csodás volt, a bár­ból magunkkal vittük Petit, a zongoristát…

Az ágyban fekvő házaspár hallgat, halványan és félszegen elmo­solyodik, s most az ágy szélén ülve tisztán látja a kínos, kényszere­dett mosolyt. Mit tett? Mondott egyebet is? Szent ég! Úristen! Mi­ről beszélt még a házaspárnak?

Dr. S.-t kétezer kolozsvári értelmiségivel távoli táborba vitték. A zsúfolt teher­va­gon­ban vérhast kapott, és társai a robogó vonatból kihajították a töltésre a haldoklót. A bájos Emmi a k.-i gettóban megőrült. Nevetett, megállíthatatlanul nevetett.

A színésznő a konyha felé imbolygott, reggel nehezebben mo­zog, a tea, a fürdő után éled. Lassan telt az idő. Fél tízkor a rádiónál kereste Ritók Istvánt, a szobája nem fe­lelt. Tehát elindult a magnó­val. Sebesen felöltözött, egy cédulára írta: „Elnézést ké­rek, váratla­nul vidékre kellett utaznom.” Kiteszi az előszobaajtóba és megy, va­la­mer­re megy…

Az ajtó előtt a magnetofonos fiatalember, mosolya csodálkozás­ba vált. A művésznő készül valahová?

– Igen. Menjen kérem! Nem tudok semmit… Nem emlék­szem semmire! Menjen! – Sikolt. – Menjen!

Az öreg hölgy történelmi leckéje

A hegyi utca széle, egymástól kellő távolságban száguldanak a gépkocsik, jobbra, bal­ra. Lakóházak, nyaralók, pázsit, virág, nagy magasságba nyúló, dús lombú fák, és csönd. Bandukoló iskolásgye­rekek, háziasszonyok bevásárlótáskával, a léptük nesztelen, s a kór­ház is a külvilág részére zártan és hang nélkül éli belső életét. A haj­dani főúri kas­tély termei évtizedek óta pontos mérnöki munkával leválasztott betegszobák, orvosi szobák, rendelő, konyha, étterem, a nagy hallban karosszékek sora a színes televízió előtt, s a délelőtti vizit után úgyszólván már mindegyiken kabát, pulóver, kendő, tás­ka – időben biztosított hely a kilencórás, minden korosztály részé­re lehetséges szórakozásra és művelődésre.

Másként gondolkodik az öreg hölgy, szobájának kellemes magá­nyában. Áll keskeny kis erkélyén, s lenéz a világszép parkra. Ott is csönd, sehol sétáló jó barátok, karon­fogva csevegő nők; nesztelenül surrannak a mókusok az épületen messze túlmutató fákon, csupán a haliból szűrődik hang és zenefoszlány. Zenekíséret mellett mondja el a tudós orvos véleményét az AIDS-betegség terjedéséről, az ezzel kapcsolatos kutatómunka újabb eredményeiről, az „Irodalomtudo­mány műhelyeiből” készült adást diszkrét zene kíséri, s fülbemászó zenehangok mellett „pillantunk a szocialista világba” – hát így, a hallban. Az öreg hölgy haragszik a televízióra, ellenérzése gyakran indo­ko­lat­lan, mert adódnak figyelemreméltó adások, de ha már egyszer így döntött, nem vál­toz­tat elhatározásán. Este nyolc órakor lefekszik, felgyújtja ágya fölött a villanyt, s jó érzéssel kinyitja a jel­zett helyen az éppen választott könyvet. Jó néhány tornyosul az asz­talán, a családja gondoskodik olvasnivalóról. S miket olvas az öreg hölgy? Hát leg­utóbb Jókai Mórtól a Magyar nábobot, utána elővette a Kárpáthy Zoltánt, ezt azon­ban mint unalmas írást, abba­hagyta. Jókai, Szép Ernő, Szomori, egyelőre ennyi a ma­gyar iroda­lomból. Ezen kívül: Graham Green, Heinrich Böll, elragadó a mi­nap olva­sott Monsignore Kihóte, minden sort Hemingway-tői, de ennyi elég – belát­ha­tat­lan terület a világirodalom, az ember életútján bejárása nem hosszabb, mint egy gyalog­túra Budapesttől Pomázig.

Tíz óra után léptek a folyosón, beszédfoszlányok, ajtók nyílnak, csukódnak, s me­gint a csönd, mert a hegyi kórház betegeinek nagy része idős, és még idősebb kor­osz­tály. Van fiatalság is, magától érte­tődik, éppen az öreg hölgyével szomszédos szép szo­bá­ban két vi­dám fiatal nő. Az idősebbnek – huszonhat éves – valamiféle film­kap­cso­la­ta van, de ő inkább csak testőre, mondhatnánk árnyéka pompázatos társ­nő­jé­nek, aki ma­gas állami hivatalt viselő apának leánya. Ók ketten az öreg hölgy barát­női.

Fél tizenegykor halk kopogás, az ajtó résnyire nyílik, majd a fény láttára nagy zajjal kitárul. Csók, puszi, hogy tetszik lenni? A szépsé­ges nő az ágya szélére telepszik, a másik az ágy alól előhúzott tám­látlan székre.

– Mi szépet olvas, édes néni? – kérdezte a szép nő, a neve Gréti.

– A Kapucinusok kriptája. – Elhelyezi a könyvjelzőt.

– Jó?

Az öreg hölgy elmosolyodik, bólint. Jó könyv, valóban.

– Krimi?

Nem éppen. Magyaráz: a bécsi Kapucinus-kolostor a Habsburg-ház tagjainak te­met­kezőhelye volt a múltban. Ma már történelem.

– Kihalt a család?

A családnak van még elő tagja, de ha elhalálozik, másutt lesz elte­metve, ki tudja hol, egy bizonyos, hogy nem a kapucinusoknál.

– Miért? Elkövetett valami stiklit?

Ugyan! Micsoda kérdés! Az öreg hölgy megigazította a párnáját, kényelmesebb helyzetben magyarázott; az utolsó Habsburg-uralkodó IV. Károly osztrák császár, I. Ká­roly néven magyar király volt. A politikai helyzet megfosztotta trónjától, s életét Funchal szigetén fejezte be.

– Funchal, oltári jól hangzik! Funcsi, fincsi – a szép nő tele to­rokból nevetett, szoba­társnőjét némi hangfogóval mulattatta a fun­csi. Az öreg hölgy a fejét csóválta.

– Mondd, fiam, mit tudsz az Osztrák–Magyar Monarchiáról? Ki volt az az ural­kodó, aki az első világháborúban hadat üzent Szer­biának?

– Hát nem ez a Károly?

Nem ez a Károly. Ferenc József, aki hatvannyolc évig uralkodott a monarchiában. A feleségéről, Erzsébet királynéról gondolom hal­lottál? Gyilkosság áldozata lett.

– Valami rémlik. Szép nő volt, hisztis, ugye Mária néni?

– Mondjuk hisztis. Talán inkább nyugtalan, szerencsétlen em­ber. Ferenc József sze­rette olyannak, amilyen. Majdnem két évti­zeddel túlélte a felesége elvesztését; 1919-ben már kormányzója volt Magyarországnak.

– Az a Sztálin!

Az öreg hölgy tenyerével a tarkójára csapott. Először is nem Sztálin; 1919-ben Magyarország kormányzója vitéz nagybányai Horthy Miklós lett, az ő nevét ismered?

– Hogyne, Mária néni. Nagyanyám mesélte, hogy két fia volt, az egyikkel táncolt az Anna bárban, tetszik rá emlékezni, valahol ott van most az Anna eszpresszó, klassz hely lehetett.

– Nem ismerem.

Régi dolgok ezek, de az iskolában tanultál történelmet, mégis il­lene tudnod amúgy nagyjából, kik alakították a világ sorsát, s ha egyebet nem, Magyarországét.

– Persze, hogyne …

– A második világháborúhoz nem vagy korban olyan végtelen távolságban, bizo­nyára tudod, kik intézték akkor a magyarság sor­sát, kik voltak a vezetők …

– Hitler! – kiáltotta a még fiatal, de a másiknál valamivel idő­sebb beteg.

– Ne hülyéskedj! – intette le Gréti. – A magyarok vezérét Rá­kosi Mátyásnak hívták. Ezredes volt? Tábornok?

Az öreg hölgy lejjebb csúszott, fejét megtámasztotta a párnán, egyszerre fáradtságot és álmosságot érzett. Halkan mondta:

– Nem volt katona. Politikus.

Gréti szívből, jókorát nevetett.

– Láttam a képét. Kis kopasz ember. Jópofa lehetett, bizonyára ágaskodva szó­no­kolt.

– Vagy sámlin!

– Hahaha … Hahaha …

Az öreg hölgy erélyes mozdulattal felnyitotta a könyvét.

– Eredjetek aludni! Sipirc! Aló mars!

Csók, puszi, szép álmokat! Hallotta még kinti kuncogásukat, majd csukódott szo­bá­juk ajtaja. Tizenegy órakor oltja el a villanyt, fél órája van még olvasásra, mégis le­en­gedi a könyvet. A mai fiatal­ságnak egy kis hányada elképesztően tudatlan. A má­so­dik vi­lág­há­ború nekik a messze múlt. Hogy volt Auschwitz, Buchenwald, és a mind­egyik­nél em­lé­ke­ze­te­sebb Dachau, honnan tudhatnák, ha az is­kolában nem pon­to­san ta­nít­ják? A da­chaui udvaron akasztófa, s hogy ne csodálkozzanak rá a va­sár­na­pi ki­rán­du­lók, a pin­cé­be vitték. Ott lent végezték ki a férjét, s a többi politikai fog­lyot. Kü­lö­nös mó­don már nem érzi a gyász gyötrelmét, a bosszú és a gyűlölet is csu­pán át­su­han a testen, leiken. Az amerikaiak közelsége elől terelik a tábor megmaradt la­kó­it. Mel­lette a valaha tün­dér­szép Maris, legug­gol az árok szélén, szalad, uramisten, az az arc, a fé­le­lem iszonyata, s me­gint elmarad, majd újra, s az SS golyója leteríti. Honnan tud­ná az édes Gréti, hogy egy rendelet kitette régi otthonának megmaradt romjaiból, a ke­zé­ben kis bőrönd, egy haj­nali órában ponyvával leta­kart kocsin dunántúli faluba te­le­pí­tet­ték? Két esztendő a vén­asszony mellett, orrában érzi bor és pálinka szagát, s fü­lé­ben a hang, a változatlan, a mo­no­ton hang: – No, nagyságám, ne ríjon, nincs mi­ért rí­nia! Az ujján még a szép gyű­rű, templomba menet felölti a fájintos kék ruhát – s a gyű­rű, a kék ruha a vén­asszonyé lesz …

Mindez a múlt, egyre ritkábban időzik évtizedek távolába. Most csupán a két tudat­lan fiatal… hiszen betegek! Meglehet, történe­lemből éppen csak átcsúsztak az érett­sé­gin. S mit tud ő fiatalságának első évtizedeiről. Szerelem, barátság, könyvek, mohó te­met­ke­zés az irodalomba.

Valami nyomasztotta, s noha teátrálisnak érezte, szívére szorítot­ta a tenyerét. Ti tudat­lan, szegény, vidám betegek. Ugyan, mi vár még rátok? Túlélitek? Lesz kinek elbe­szélni a múltat? Emlékeztek-e a ma történelmét formáló nevekre? És egyáltalán végig­gondolva …

Eloltotta a villanyt.

Az utolsó lépes

Ha fülére teszi a készüléket, meghallja a telefoncsengést. Siet, már amennyire nyo­mo­rék lábától telik, hallózik. Az unokaöccse.

– Végre! Ötödször hívlak!

– A fürdőszobában voltam.

– Órákig?

– Azután vásároltam, elkészítettem az ebédemet, a konyhában nem hallatszik a telefon­csengés.

– Mert nem veszed fel a hallgatót; neked öröm, ha bosszantha­tod a környezetedet.

– Ugyan, Gyurikám …

– Szóval, ha van kedved, estefelé érted jövök.

– Hogyne, örömmel.

A nap sivár szürkesége átváltott a szivárvány színeibe, a magány immár nem csüg­gesz­tő, a nyomasztó gondolatokat elűzi a várako­zás – estefelé érte jön az unokaöccse, néhány kellemes óra szeretett Gyurikája családjával, legközelebbi hozzátartozóival.

Öreg volt, s hogy mennyire öreg, az váratlanul érte. Valamikor népes család tagja. A férj, a szülők, testvérek, barátok rendre eltűn­tek a semmibe. Mintha kasza suhintana ko­mótosan jobbra, balra, le­hullott egyik, majd másik, s amikor csönd lett körülötte, kez­dődött az öregség. A hetvenes éveiben még gyakran sétált a Széchenyi-hegyi dim­bes-dombos nagy mezőn, hajlongva szedte a sárga kanka­lint, később mint az ég kék­je virult a harangvirág, jólesett a lassú ballagás, s az indulásra kész fogaskerekűig tett né­hány futó lépés se esett nehezére. Hát így volt.

A nyolcvanadik születésnapján megjelent az unokaöccse a felesé­gével, három fel­nőtt gyerekével, néhány barátot is hoztak maguk­kal. Az ajándékozásnak néhány esz­ten­dő óta kialakult szertartására súlyt helyez György, az unokaöcs, akit magában pateti­ku­san így ne­vez: a mindenem. György rossz néven venné – ne színészkedj! – mondaná, mert mint író, tartózkodik a túlzástól, minden érzelemre megvan a megfelelő kifejezés, és csakis egyetlen kifejezés a megfelelő, nos, Gyuri így vezette be az ajándékozás szer­tar­tá­sát: az érkezők félreteszik csomagjukat, a virágot, adott pillanatban együtt járulnak az ünnepelt elé, mert így egy általános „köszönömmel” el van intézve a dolog. Szép ün­nep volt, jó hangulat, sajnos, a beszélgetésnek sok árnyalatától elesik, mert a fül­hall­gató csak a kö­zeli hangokat közvetíti. György erre azt mondja: – Örülj, hogy nem hallod a sok szamárságot!

Amit a közelében elhangzó beszélgetésekből, vitákból megragad, aszerint szó sincs sza­márságról, ellenkezőleg. Az unokaöcs harmin­cesztendős fia hegedűművész, el­vé­gez­te a zeneművészeti főiskola hegedű tanszakát, Svájcban megtartott nemzetközi ver­se­nyen első díjat nyert. A felesége bájos asszony, zongorázik, franciaországi tur­né­ju­kon si­ke­rük volt a Kreutzer-szonáta előadásával. Tehetséges család. György lánya ta­nár­nő, s a húszesztendős Bandi bronzérmes lett az Műkorcsolya Európa-baj­nok­sá­gon.

Vacsora után ültek a nagy kerek asztal körül, sütemény, gyü­mölcs, ital, élénk és egy­re zajosabb beszélgetés, olykor harsány ne­vetés. Halkan kérdezte a hegedűművész uno­ka­öcs­től: – Miről van szó? – A fiatal férfi emelt hangon ismételte az imént elhangzotta­kat, s most már az öregasszony egyedül nevetett – nagyon jó, szel­lemes – mondta. György, a mindene így szólt:

– Erősítsd meg a hallgatódat.

– Tovább nem megy. Egészen jól hallok, ne törődj velem!

Szép este volt, szeretetreméltó emberek, unokaöccsének és a fia­taloknak barátai, job­bára művészek, kár, hogy egyik sem hajlandó leülni a pianínóhoz. Az ő ifjú korában a zongoránál egymást váltot­ták a vendégek, muzsika, ének – hát az idők változnak, s a pia­nínó­hoz egyedül ő ül a magány óráiban. Az ének már nem megy, halk dudorászás, és hogy a Magyar Királyi Operaházban valamikor könnyedén vette a magas cé-t, ki hin­né?

Lefeküdt, az ágy befogadta, mintha ölelésével mondaná: Nyugi, nyugi… Fárasztó a születésnap, s ma volt a nyolcvanadik. Meg­döbbentő. A napja készülődéssel, örömteli várakozással telt el, s csupán most válik tudatossá – betöltötte a nyolcvanadik évét. Az ember megszokja, mások is beletörődnek, ha nehéz is cipelni a sú­lyát.

Szokása lett, hogy a két napilapban elolvassa a halálozási rovatot. Húszévesek és harmincévesek, ámbár ez ritka eset. Sok a nyolcvan éven felüli, s van kilencvenkét éves halott. Akkor még tizenkét esz­tendő … de mi az? Úgy iramlik az idő, hogy alig köszönt be a nyár, sárgulnak a falevelek, leesik az első hó, s íme, nyolcvankettedik szü­letésnapját ünnepli a család. Ekkor már bottal jár az utcán, a lakás­ban szabályosan közlekedik, menet közben éppen csak ujjaival érintve egy-egy bútordarabot. Új fülhallgatót ír az orvos. Csodát vár, színházba, moziba jár majd az új hallgatóval. De ősrégi mon­dás, csodák nincsenek. A vele szemközt ülővel jól eldiskurál, de ha jelen van egy harmadik is, már nem érti a mondottakat, kérdezni kell, ismételnek, s tapasztalja, hogy ez untatja a környezetét. Uno­kaöccse hetenként egyszer érte jön, jó a várakozás, a készülődés. Az uno­ka­öccsénél sokan megfordulnak, hatvan év körüliek és harmin­casok, csoportokba ve­rődnek, beszélgetés, vita, a televízió teljes hanggal közvetíti a reklámokat is, de senki sem hallgatja, nagy a jö­vés-menés, és gyakran előfordul, hogy egyedül marad, karos­szék­be süppedve. György elébe tesz egy kis pohár bort: Nem kérek – mondja. – Idd meg, jót tesz neked. – Ha két pohárka bort iszom, rossz az éjszakám … – Mesebeszéd. Ne kívánd, hogy saj­náljalak. Alszol, mint a bunda.

Györgyöt mintha mindig foglalkoztatná az ő jelenléte; a háta mögé gyömöszöl egy kispárnát. – Jól ülsz? – Köszönöm, jól. – Azután nem állja meg, és kimondja: – Fáj a derekam. Néha alig tu­dok kiegyenesedni. – Ne kezdd el a bajaidat! Egészséges vagy, de ezt nem szereted hallani. – Azután félrevonul egy író barátjával, a zenész fiatalok az elhunyt karmesterről beszélnek. Az öregasszony hozzájuk lép, a karmestert még növendék korából ismerte és nagyrabecsülte. A hegedűművész fiú visszavezeti a karosszékhez, gyen­géden elhelyezi. – Jól ülsz? – Jól, hogyne … – György felesége nem iszik alkoholt, tíz óra tájt tétován álldogál az öregasszony előtt, s ő észbe kap.

– Ha gondolod, indulhatunk.

Sok csókot kap, az arca jobb és bal oldalára, a fiataloktól is, né­melyiknek nem képes meg­jegyezni a nevét, elég baj, György bosszankodik – most ötödször kérdezed! – az­után indulnak. Az uno­kaöcs felesége hazaviszi, az utca sarkán megáll, mozdul: – El­kí­sér­lek a kapuig. – Ugyan, egyedül is boldogulok. – Hiszen lejár a környékbeli boltokba, a híd melletti parkba. – Köszönöm, kedve­sem. – Az asszony siet haza, lehajt egy pohár hideg sört vagy bort, végre megengedheti magának azt a kis alkoholt. A hegedűművész fiú nevetve mesélte nemrégiben: Anya amint hazaér, dobja magába a szeszt. – Ekkor mondta Györgynek:

– Fölösleges engem mindig fuvarozni, hagyd békében a felesé­gedet, éppen eleget dolgozik! Hívjál nekem taxit!

– Megint mit vettél a fejedbe? A feleségem örül egy kis kikap­csolódásnak.

Azután mégis úgy alakult, hogy taxival ment haza. Ketten, hár­man kísérték a kocsiig, jól ülsz? Vigyázz a kilépésnél… A vezető hol itt, hol ott talált parkolási lehe­tő­sé­get, néha két-három utcake­reszteződésen át botorkált haza, fáradtan már, nyolc­van­ne­gyedik évében megszokta, hogy nyolc órakor lefekszik, tizenegykor beve­szi az al­ta­tót, éjfélkor eloltja a villanyt. Hány lépés a kapuig? Ha el­hagyja ezt a keresztutcát, már a körúton van, milyen megkönnyeb­bülés. És érthetetlen szomorúság, a várakozás örö­mé­vel megy az unokaöccséhez, és a ránehezedő bánat terhével ér haza.

A lefekvést sokasodó egészségügyi teendő előzi meg, ezektől viszolyog, s mintha valamennyi értelmetlen volna, hiszen nem segíte­nek, a kellemetlen fizikai bántalmak szaporodnak. Végigmegy a la­káson és kapkodja a levegőt, egyre nehezebben lélegzik. György gyakran meglátogatja. – Hogy vagy? – Köszönöm jól. – Azután nem állja meg, és említi, ami a legkeservesebbé teszi létét: – Rossz a légzésem. – Vedd be a gyógyszert! – Nem sokat használ. – Tehát nem veszed be. Inkább panaszkodsz, ismerlek. – El­ha­tá­roz­ta, hogy nem beszél a bajairól, de hát nehéz, nagyon nehéz egyedül emész­tődni. Ritkán megy orvoshoz, a taxi nem állhat meg a kapuja előtt, s keresheti egyik vagy másik mellékutcában, de időnként mégis orvo­si tanácsra szorul. Teljességgel fölösleges Györgynek beszámolnia az útjáról. Haragszik. – Megint orvosnál jártál? Különös szen­ve­dély. A szíved, a tüdőd, a vérnyomásod a korodhoz képest rendben van, de ezt ne­ked mindig újra és újra hallanod kell. Tudod mit? En­gem nem érdekel.

Az efféle, mind gyakrabban, különböző változatban hangozta­tott mondásai azért meg­lepőek, mert amikor – ritkán – valódi baj­jal kórházi ápolásra szorul, György na­pon­ta látogatja. Újságokat, folyóiratokat hullajt a takarójára. – Az Ésben van egy cikk az Ope­rának az első világháborút megelőző korszakáról. Rólad is megem­lékeznek.

Ez örvendetes. Megkérdezi:

– Szépen? Elismeréssel?

– Mit tudom én. Olvasd el! – Megnézi a lázlapját. – Közlöm veled, hogy kutya­bajod. Tudom, hogy ez elkeserít, szívesen sajnáltatod magad.

– De Gyurikám, miket találsz ki!

Azután már a nyolcvanötödik születésnap, interjúk, kormányki­tüntetés, és szép este családi körben, az ifjú barátokkal, nevüket, sajnos, képtelen megjegyezni. Aján­dék­osztás a hagyományos mó­don, köszönöm … igazán kedvesek vagytok, köszönöm … Az unokaöcs, a mindene, idegesen rászól:

– Ne sírj!

– Nem sírok …

– Ünnepelni jöttünk, nem gyönyörködni a szép könnyes sze­medben.

Mintha mindig ott erezné a háta mögött. Egy szelet húst tesz a tá­nyérjára, salátát. – Egyél! – Jól laktam, Gyurkám. – Megint mit vettél a fejedbe? A koplalásoddal tüntetsz? – Ugyan, dehogy…

Amikor felállnak az asztaltól, György ott van mögötte, hátra tol­ja a székét, a pam­lag­hoz vezeti. – Jól ülsz? Dőlj hátra, úgy kényel­mesebb … Jó, jó, tudom, a dere­kad! – S mögéje gyömöszöl egy díványpárnát. Megáll előtte a tanárnő unokahúg, virulóan szép fiatal nő. – Jól érzed magad? – Nagyon jól. – A mi öreg énektanárnőnk gyakran hallott téged az operában. Azt mondja, jó Wagner-énekesnő voltál. – Az énektanárnő mér­sé­kel­ten nyilatkozott; annak ide­jén ünnepelt Wagner-énekesnő volt, a salzburgi ünnepi játé­kokon is sikerrel szerepelt. De György, a gimnazista és a későbbi egyetemi hallgató is mesélhetne erről, hiszen állandó látogatója volt az opera harmadik emeletének. Mind­egy, igazán nem fontos. Egy ifjú is meg­állt előtte rövid beszélgetésre. György fele­sége tejszínhabos torta­szeletet hozott, kedves teremtés, kellemes közönye jóleső – finom a torta! Azután már egyedül marad a pamlagon. A társaság csopor­tokba verődik, a tele­vízió teljes hangerővel reklámozza a Skála Áru­ház választékát.

Fél tíz, kissé elfáradt. György mintha egy pillanatra sem téveszte­né szem elől. – Mi van? – Lassan indulok, telefonálj taxiért. – Minden alkalommal harcolnia kell a taxiért, az író unokaöccs ideges.

– Szeretném tudni, mitől fáradsz el. Minden alkalommal elme­séled, hogy éjfélig olvastál.

– Néha elfelejtem, hogy mit meséltem, mindig figyelmeztess, Gyurkám.

Ketten nyúlnak a karja alá, segítik a fölállásban, jól belesüppedt a karosszékbe. A taxiért minden alkalommal harcolnia kell, azután hárman lekísérik, beültetik.

A nyolcvanhetedik esztendő apró-cseprő kellemetlenségekkel bővül. Az ember le­he­tőleg nem terheli vele a környezetét, olykor mégis előkívánkozik egy mondat. – Teg­nap éjszaka görcs állt a lá­bamba, dörzsöltem, nyomkodtam, végül a fájdalomtól sírtam. – György arca kissé eltorzul, a hangja is remeg. – Most persze azt képzeled, te vagy az egyet­len ember, aki görcsöt kap a lábába. Én például a kezembe kapom, és ez nem előny egy írónál. Ne foglal­kozz örökké a bajaiddal, örülj, hogy nyolcvanhét éves korod­ban egészséges vagy!

György, az ő mindene, ideges. Nem volna szabad elfelejteni, hogy már ő sem a régi diák, akivel együtt bomlott, lármázott, na­gyokat sétált. Györgynek, túl a hatvan esztendőn, bizonyára szintén megvan ez a baja meg az a baja, ha nem is említi. Erre kell gondolnia, és kímélni a szeretett embert. A gondoskodását mindig érzi, a tekin­tete őt keresi, kényelmesen ül-e, jó az étvágya, megitta a kis pohár bort, ért-e valamit a beszélgetésből, foglalkozik-e valaki a karos­székbe süppedt kis alakkal?

Belép a nyolcvannyolcadik évébe. Ha a nagy körúti házban meg­hal egy lakó, a lépcsőházban kifüggesztik a partecédulát. Sok az öregasszony. Meghalt nyolcvanegy éves korában. Élete nyolcvankettedik évében. Lassan tudatába lopózik a szégyen­ke­zés­hez hason­ló érzés. A ház lakóival szívélyes a viszonya, igazán megalapozatlan a kínzó gondolat; bizonyára azt mondják magukban vagy egymás között: hát ez örökké él? A feleségem hetvenkilencedik évében el­pusztult, ez vígan éli világát! Jó volna szabadulni az efféle képzetek­től, oly sok mellett ez is rontja a közérzetét. Mert mindig akad vala­mi. Elő­veszi régebbi őszi kosztümjét, a félhosszú szoknya bokájáig ér. A fürdőszobai mérlegre áll: negyvenhat kiló. Az utolsó években körülbelül kilenc kilót fogyott, nem csoda, hogy a szoknya szinte a földig ereszkedik. Lehetséges, hogy alacsonyabb, mint mikor még a Széchenyi-hegyet járta? Lehetséges.

György délután meglátogatta, fél órát vagy egy órát szokott nála tölteni. Az öreg­asszony mégis kimondja:

– Negyvenhat kiló vagyok. Nem tudom viselni a régi ruháimat.

A férfi kiáltott:

– Miért? Hová készülsz? Súlyod éppen megfelelő, egy dekát sem kell híznod. Örülök, hogy ez a legnagyobb gondod.

– Igaz, ne törődj vele!

– Akkor hallgass. Unom már a negyvenhat kilódat. Minden al­kalommal hallom.



Nyolcvankilencedik évét betöltötte, néhány hónap, és ünnepük a kilencvenediket. Kicsi, súlytalan öregasszony, ül a zongorista uno­kaöcs szobájának öblös karosszékében, az ablakból a budai oldal mesebeli képe, a királyi vár, a Mátyás-templom ünnepi fény­ben, igaz, királynő látogatását várja Magyarország. György jött be a fele­ségével, meg­for­dul­na már, hogy rájuk mosolyogjon, de éppen a ne­vét hallja. Az asszony beszél.

– Uralkodj magadon! Minden alkalommal megbántod, elrontod az estéjét.

György dünnyög – csak nem sír? Isten, segíts … Dünnyög, az­után kiált, egyre két­ség­be­eset­teb­ben.

– Nem bírom elviselni! Nem ismerted. Szép volt, vidám, zene a hangja, a nevetése, a lépte. Szerettem … most is, változatlanul… de ha kopog a botja, mintha bennem ko­pog­na. Süket… a fülébe or­dítok, és gyűlölöm magamat, mert mintha őt okolnám a sü­ket­ségé­ért… a töpörödött alakjáért. Ha panaszkodik, leintem, mert én … nekem fáj el­vi­sel­hetetlenül…

– Ugyan, György ne túlozz! Nem rólad van szó.

– De, éppen, hogy rólam. Mert a gondolataim középponti he­lyét foglalja el. Szenvedek, hát nem érted?

Kimentek. Nem vették észre, milyen szerencse. Egy idő után feltápászkodott a karosszékből, a fürdőszobán át ment a hallban összegyűlt társasághoz. György felesége hozzá lépett, mosolygott.

– Elfáradtál? Szólj, ha indulhatunk.

BÄCHER IVÁN

Hat flekk

Délelőtt van, fél tizenegy körül. A kuckóban ülök, újonnan kiala­kított, Zsuzsától örökölt könyvespolcokkal, szekrényekkel levá­lasztott szobarészemben. Gépelek éppen, mellesleg ezt gépelem, a jó öreg Optima írógépen, amit nemsokára vissza kell majd vinnem az egyetemre, most látom, hogy itt van oldalán a fémcédula: BME 875.

Amióta írok, ezen írok – aki tudja, az tudja, mennyire össze lehet szokni egy ilyen masinával, és milyen az, amikor az ember az utolsó­kat írja rajta …

De nem búsulok – emiatt – már csak azért sem, mert örököltem Zsuzsától, nagy­anyám testvérétől, egy igen hercig kis Continentált, majd összeszokom azzal, egyébként is beosztom a szomorkodásra fordítható erőimet.

Gépelek a nem örökölt gépen, de örökölt papírral, az örökölt szek­reter mellett, amely színültig tele van már örökölt levelekkel, örökölt iratokkal, örökölt naplókkal, örökölt tervrajzokkal, örökölt recep­tekkel, örökölt fényképekkel, írok örököltén, mi­közben az örökölt lemezjátszóból, örökölt lemezről halkan szól az örökölt zene.

Csöngetnek. Gyorsan létszámellenőrzést végzek: feleségem, hú­gom, húgom élettársa, húgom gyermeke, elmentek – ki tanulni, ki tanítani – az iskolába, apám alszik, anyám meghalt. Nekem kell ki­menni ajtót nyitni.

– Szia, Zsuzsa!

– Szerbusz.

Jól néz ki, sovány mint mostanában mindig, hiába mondtuk neki, hogy egyen, persze mi tudtuk, hogy a végbélrák elveszi az étvágyat, de azért mondtuk.

Arcán ott ragyog az az ádáz mosoly.

Lesegítem a kabátját, amit már odaajándékoztunk szomszédjának, aki nem fűt, mert a „meleg árt a virágoknak”, lesegítem a kabátot, el­veszem a botot, a táskát, belekarolok. Megyünk a kuckóba. Amíg le­ül, a hónaljánál tartom, ahogy szoktam.

Fújtat egy kicsit, aztán elmosolyodik.

– Látom a szekretert már áthoztad.

– Át. Ebben tartom a családi dolgokat..

– Ugyan … Bele se fogsz nézni…

– De … olvasgatom … rendezgetem majd … Tegnap olvastam el Vili levelét, amit huszonhétben írt neked Berlinből Párizsba.

Legyint: – Amiben arról a vad szerbről írt, akivel együtt ült a vo­naton? Ugyan … No és a könyvek?

– Áthoztam a nagyjai …A duplumokat elajándékozom tanítvá­nyoknak …

– Bútorok?

– Mindenki vitte, ami kellett neki, a többit eladta az Anna itt a Néphadsereg utcában egy jópofa öreg csirkefogónak …

– Mennyiért?

– Százezerért.

– Hát az nem sok. Négyfelé osztva … az semmi… Az ágyért mennyit adott?

– Az ágyon Annáék alszanak.

Megörül. – Az a Heltai Jenő ágya volt. Nagyon jó ágy.

– Jó.

– Veszekedés volt?

– Nem.

– Az nem lehet.

– Nem volt.

– Na és milyen volt a temetés?

– Valami isteni…

– Sokan voltak?

– Esett az eső …

Legyint.

– De azért voltunk.

– Írószövetség?

– A Csala … meg egy szép koszorú.

– A Szépirodalmi?

– Azok már nincsenek … le vannak …

– Ötven kötetem jelent meg náluk. És kerestek mindegyiken …

– Nem lehet mindenki olyan hűséges, mint te voltál…

– Te! Olyan vagy mint a Misi. És az nagy baj lesz …

– A Móra nagyon szép koszorút küldött, sőt a ház is, ott volt a házmester, a szom­szé­dok. Táltos úr, Garamszeginé …A Zrínyi Tár­saság is küldött koszorút.

– Éljen! … Hajnal Margit?

– Ott volt. Feljött Kanizsáról. Háromkor kelt.

– Látod, ö volt az olvasóm. Volt egy olvasóm.

– Nagy dolog az.

– Ki mondta a beszédet?

– A Simor.

– Szép volt?

– Szép.

– Rendes ember ez a Simor.

– Rendes. Megbeszéltük, hogy csinálunk egy kis kötetet az öreg hölgy novellákból.

– Az jó lesz.

– És mi volt utána?

– Elmentünk hozzád kártyázni.

Arca felderül.

– Ki nyert?

– A Gyuri.

– Ki volt ott?

– A szokásos.

– És mi lesz most a kártyával?

– Nálunk lesz. Az Erika rajzasztalának helyére áthoztuk a kártyaasztalodat, a szé­kek­kel. Csak nem hétfőn lesz a kártya, hanem ked­den …

Lebiggyeszti ajkát: – Kedden … Kedden?…

Hallgat. Néz rám.

– Dolgozol?

– Szo-szo …

– Most van mit írnod.

– Van.

– Engem is megírsz?

– Hát… Mit csináljak?

– Ajjjaj…

– No mi van? Félsz?

Fölcsattan: – Én megírtam magamat ötven kötetben! Mit akarsz te rólam írni? Azt hiszed, hogy ismersz?

– Azt.

Kacag. – Ha csak a tizedét tudnád … Iván … Jézus istenem …

– Tudom a tizedét, és azt megszorzom tízzel…

Néz rám szép, kék, hideg szemével. Bőrét ezernyi ráncba rántva végigragyog arcán az az ádáz mosoly, amelyből nyolcvannyolc éves korában is érezni lehetett, miért bolondult meg miatta annyi neves és kevésbé neves, komoly férfiú.

– És már rajtam dolgozol?

– Az ÉS karácsonyi számába kértek valamit…

– Dögöljenek meg! Tőlem is kértek tavaly, és aztán nem hozták.

– Biztos nem esett benne a hó.

– Hogyhogy nem esett! Esett! Ömlött! Nem olvastad! Ezt sem olvastad! És éppen hat flekk volt. Annyi kell a karácsonyi számba, hogy a többiek is elférjenek … Persze, te nem olvastad ezt sem …

– Dehogynem … A következő számban jött… Különben is: fontos ez?… Most már… Ja! Képzeld: írtak a Lajosról.

– Kicsoda?

– A Borbándi Gyula.

Elképedve rám mered, majd harsányan fölkacag.

– Mi van?

– Tudod … Ha ezt a Kálmán megérhette volna… Hogy az ő Elet és Irodalmában a Borbándi Gyula emlékezik meg Thury Lajos­ról…

Hallgattunk. Aztán egy kis büszkeséggel megkérdezi: – Azért rendesen csináltam vé­gig. Igazán nem lehet rám panasz. Nem is ettem a végén, hogy gyorsabban menjen …

– Hát… Azért azt a teli ágytálat nem kellett volna a nővérke ar­cába vágni… Meg még volt egy-két apró csínytevésed … Nyolc­vannyolc éves korodra benőhetett volna a fejed lágya …

– Akkor az nem én lettem volna! – Szép, vékony hangja végigszáll a lakáson: – /Ha nem lennének szép selyemruhák, / Ha nem lennének szőnyegek, puhák, / Ha nem lenne autó, mely úgy suhan, / Ha nem lenne parföm, ó csakugyan. / Ha nem lenne ékszer, mely úgy ragyog, / Nem lettem volna az, ami vagyok …” Szép Ernő … Iste­nem, ezek még tudtak írni…

Megint hallgat, aztán újra fölnevet.

– Mi van?

– Tudod, arra gondolok, amikor elestem, és megoperáltak, te Iván, ha azt az operációt láttad volna … Az altatóorvosnő fogta a kezemet…

– Láttam, nagyon csinos volt.

– És végig diskuráltunk, irodalomról, meg régi dolgokról, te én régen diskuráltam olyan jót, mint akkor, na azt akartam csak monda­ni, hogy berakták a lábamba azt a platina vagy nem is tudom milyen rudat… ami biztosan egy vagyonba került – aztán nem álltam rá egyszer sem! – Boldogan nevet.

– Lehet, hogy még fölhasználták …

– Mi az! – csattan föl – boncoltak?

– Nem. Ugyan … Minek …

– Persze lehet, hogy azért kivették … Nem baj… Végül is az övék volt… Váljék egészségére valakinek …

– No látod! A hallókészülékedet például most a Misi használ­ja…

– Jól van?

– Jól.

– Hála Istennek …

Néz még rám egy utolsót, aztán megszólal:

– Hát… Akkor megyek …

– Maradj még! Hová sietsz? Most már … Végigömlik arcán az a mosoly: – Hat flekk!

Fölsegítem, kikísérem, ráadom a kabátot, kezébe nyomom a bo­tot és a táskát, kinyitom az ajtót. Esik a hó.

– No nézd! Esik a hó. Nem is kell hazudnod.

Megcsókolom jobbról-balról. Mielőtt átlépne a korláton, vissza­fordul:

– Azért tudod, Iván … Elképesztő volt… ez az egész … No, szervusz!

Állok az ajtóban, nézek utána, amíg csak vékony, táskás, botos alakja el nem tűnik fönn a magasban.




Készült 500 példányban.

Ez a
003
példány.

ISBN 963 327 118 5

Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó
A kiadásért felel: Sípos Géza igazgató

Felelős szerkesztő: Tabák András

Műszaki vezető: Tóth László

Műszaki szerkesztő: Mohr Gyula

Terjedelem: 2,22 A/5 ív