Köteteim – hogy úgy mondjam – lekésték az ifjúságomat. Én ugyanis először a „természetes életemet” éltem: egészségben fölserdültem, szerelmes lettem, férjhez mentem, négy gyerekünket föl neveltem. Csak ezután kezdtem a másodikat, az írást. Illyés szavaival jellemezve: „a démonit, a természet ellenest”. Mert, hogy is ne lenne természet ellenes, amikor egyszer csak meg szűnik idő, tér, el úszik a külső valóság, s a tudat a lázas gondolatok kusza rendetlenségében, az örvénylő, kavargó sodrásban át csúszik egy másik dimenzióba, hogy az éteri káoszból, disszonanciából újra rendet, harmóniát teremtsen.
Két különböző, ám magasztosan szép élet forma. És mindkettőt a tovább élés vágya hajtja.
Gyerekkoromban a meséket próbáltam versekké írni. E kötetben prózát írok vers tömörségűvé. Soha nem szerettem a nagy sallangokat, az ön célú locsogást, fecsegést. Amit el kell mondani, azt el kell. De amit nem muszáj, azt nem szabad. Nekem most ennyit kellett. És ezt el is mondom.
Vecsey Kiss Mária
Az írás bűvölete
Félúton
Kicsi lányon hófehér a ruha. Fehér a szandál, a térdzokni.
Anyukája sétál vele. Vele, meg a húgával.
A kis lányok ruhája fodros, hajuk angyalkásan göndörödik.
Anyuka magas, karcsú fiatalasszony, kancsómintás, könnyű vászon ruha rajta.
A kaszinó teraszán leülnek. Fagylaltoznak.
Kicsi lány egészen elveszik a nagy, fonott karosszékben.
Húga is fészkelődik, nehezen éri el az asztalt.
A terasz oldala illatos piros és sárga rózsazuhatag.
Kicsi lány még ugrál kicsit a terasz lépcsőjén. Ott készül a fény kép is, „katt
„: fehér ruha, fehér szandál, fehér térdzokni,
barna haja meg libben, hófehér tejfog sora világít. Kezében egy szál rózsa.
Negyven éve készült a kép.
Elképzeli magát negyven év múlva.
Korlátba kapaszkodva jön le a lép csőn. Lába kicsit meg roggyan.
A hát térben rózsa lugas. Sötét ruha, sötét cipő, hófehér haja világít,
és angyalkásan libben az arcába.
Az írás bűvölete
„Van-e az írásnál természetellenesebb, és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal, igazibb démonizmus?” – Illyés Gyula teszi fel ezeket a kérdéseket Kosztolányi egyik könyvéhez írt előszavában. „Az író az igazságot önmagáért kutatja – folytatja –, nem a logikát akarja szolgálni… A kívülállók gondosan rejtett szakmai titkokat sejtenek, a bennfentesek azt mondják, ezt a mesterséget nem lehet megtanulni, erre születni kell. Az írók nem szólnak mesterségük rejtelmeiről, fogásairól, ők a fény teremtés bajnokai, legbonyolultabb műfogásukat is szinte delejes álomban végzik. Ritkán akad köztük, aki figyelné, hogyan alkot… Mégis a legboldogabbak e siralom völgyben, játékból űzhetik azt, ami másnak feladat.”
Igaza van Illyés Gyulának. Igazi démonizmus ez, mely nem a varázs pálca hókusz-pókuszával, hanem a szavak erejével bűvöl. Mert, hogy is ne lenne természetellenes, amikor egyszer csak megszűnik idő, tér, el úszik a külső valóság, s a tudat a lázas gondolatok kusza rendetlenségében, az örvénylő, kavargó sodrásban átcsúszik egy másik dimenzióba, hogy az éteri káoszból, disszonanciából újra rendet, harmóniát teremtsen. Hogy lehetne ezt meg magyarázni?
„Az igazi hódítás a pontos ábrázolás, a titok, a lényeg leleplezése. Hogy félhetnék attól, amit ismerek. Az az enyém” – írja Illyés.
De hogy lehet az írás bűvöletének titkát leleplezni? Hiszen a fényteremtés elszánt bajnokai a delejes álomban nem azt figyelik, hogyan alkotnak. Nem az írás technikája, a varázslat a fontos. A játék, a sodrás a megfoghatatlan, az ismeretlen fény felé; meglelni, kemény viadalban meghódítani, lehozni, megmutatni a boldogabbaknak.
Talán egyszer majd akad, akinek sikerül megfejteni a titkot. Aki nem fél attól, amit ismer, s ami az övé. Baudelaire szerint: „amit nem lehet kifejezni az nincs is”.
Ez pedig van! Nagyonis van! És mi lyen jó, hogy van!
Zarándoklat
Évezredes hagyományokat, hitet megtörni nem lehet. Hiába sanyargatják, ölik meg miatta a testet, a lélek föltámad, vagy meg sem hal. Így van ez a kereszténységgel is. Pünkösdkor évente százezrek kelnek zarándokútra, és gyűlnek össze a somlyói hegy aljában, hogy tanúbizonyságot tegyenek erről a csíksomlyói búcsún.
„Isten hozott!” – hívogat a falu kitárt kapuja, és elnyeli a profán misztériumra végeláthatatlan sorokban érkező búcsújáró tömeget. Minden helység saját keresztaljába gyűjti híveit, és indul a több tíz, esetenként több száz kilométerre lévő zarándokhelyre. Látványnak is csodálatos a megszentelt zászlók, szentképek alatt imádkozva, énekelve vonuló búcsújárók kígyózó sora. Csíksomlyó a Szent lélek eljövetelének, az egyház megszületésének hitével a feltámadás hírnökére váró közösség színterévé válik, mert a bűnbánatra, lemondásokra, áldozatokra kész gyülekezet a krisztusi fel támadásba vetett hittel a szeretetnek, együvé tartozásnak a feltámadását is hirdeti. A csíksomlyói domboldalon a természet Oltáriszentségében megtartott szentmise áhitatában eggyé válik magyarság és kereszténység.
„Aki nem értékes embernek, az alkalmatlan magyarnak” – visszhangozzák a dombok az intő szavakat. A csíksomlyói misztérium Pünkösdkor a hit és a létezés misztériuma. Szólnak a csengettyűk, meghajolnak a zászlók, imára kulcso lódnak a kezek, és az apró kövekből hatalmas építménnyé vált hit tornyai égig magasodnak. „Most segíts meg Mária, óh irgalmas Szűzanya!” – rebegik az ajkak, kiáltják a dombok, és a százezrek énekelte Himnusz a fájdalom közös sikoltásává erősödik. E misztérium élménye mind nyájunkban egy életre szól.
De zarándoklat maga az élet is. Bűnökkel, bűnbánásokkal, áldozatokkal, lemondásokkal teli hosszú út, melyet mindenkinek magának kell be járnia. S az élet értelmébe vetett hit misztériumának mélyén titok rejlik, ami fel tárul a zarándokút végén, ahol megtudhatjuk: kik is voltunk valójában.
A falu
Megszédült a pörgő, forgó, piruettező pelyhek látványától. Hátra is tántorodott, ahogy a szél arcába vágta a jeges kristályokat. Amerre csak a szem ellátott, fehér volt a mező, a távolban egy kis falu körvonala rajzolódott ki. A felé tartott, keresztül a behavazott szántóföldön, a hideg, rideg hófüggönyön át.
Összefogta mellén a kabátot, feltűrte a gallért, és be húzta a nyakát. Vékonyan volt öltözve; a kocsiban meleg van, ki gondolta, hogy ki kell szállnia belőle. Lassan szürkült. Fázott a lába. A könnyű cipő minduntalan el merült a hóban, átázott a zoknija. Megszaporázta lépteit, szorosabbra húzta nyakán a gallért. De a pajkos pihék így is utat találtak maguknak a kabát alatt – vékony erecske indult végig a hátán. Megborzongott. A hó egyre jobban esett. Pár perce, hogy úton van, ezalatt láthatóan vastagodott a süppedő szőnyeg. A távoli faluban ki gyulladt egy-két lámpa. – Oda kell ér - nem sötétedés előtt – gondolta, és még jobban szedte a lábait.
Vagy fél óra múlva hátra nézett. Az autót nem látta már, csak a nagy fehérséget mindenütt. Döbbenten vette észre, hogy lábnyomai is eltűntek, belepte őket a szakadó hó. – Vissza sem tudok fordulni – hasított belé a felismerés.
Meg állt. Riadtan nézett körül. A hó kevergett, porzott körülötte, a szél nedves ujjaival kegyetlenül pofozgatta kipirosodott, fájó arcát. Táskájából előkotorta a mobiltelefont, hogy újra próbálkozzon vele, de megint meg kellett, hogy állapítsa: ezen az Isten háta mögötti helyen még térerő sincsen. Nincs más választása, el kell érnie a falut – de a távolság csak nem akar csökkenni. Futni kezdett. A távolból egyre szaporodó fényfoltok derengtek át a vastagodó hófalon.
— Azt sem tudom, mi az, amin lépkedek – riogatta magát. Lehet, hogy egy befagyott tó vékony jegén járkál, ami bármelyik pillanatban beszakadhat alatta? Egy szer csak útját állja valami partszakadék vagy kerítés, amitől tovább sem tud menni… akkor aztán se előre, se hátra. Mért is kel lett ki szállni a kocsiból, az legalább egy biztos pont volt…
Már sötétedett. Eluralkodott rajta a pánik. Tíz perc, és koromsötét lesz. – Oda kell érnem – lihegte a távoli célpont felé rohanva. A vékony cipőt már teljesen elnyelte a hó, kínlódva rántotta ki belőle újra meg újra, kezeit össze kulcsolta, ujjai görcsösen kapaszkodtak egy másba. – Oda kell érnem, oda kell érnem – dobolt fejében a három szó. Szemei a falu körvonalára tapadtak, de az csak nem akart kibontakozni előtte. Sőt, mintha egyre halványodott volna. A viharos szél minduntalan mellbe vágta, útját állta. Meg-meg ingott tőle, mégis, mint aki bűvöletbe esett, szökdécselve vonszolta magát a pislákoló fények felé.
Egy hatalmas fát pillantott meg a csomósodó sötétben. – Ez az első élő lény, ami utamba esik – futott át rajta a gondolat. Ám a nyáron oly barátságosan suttogó, védelmet nyújtó óriás növény most halott csontvázként meredt a kietlen táj fölé. Nyitott szájjal kapkodta a hideg levegőt, belefájdult a torka is, de nem törődött vele. Csak ki jutni innen – ez volt egyetlen gondolata. Jóformán az orráig sem látott már, mégis rohant, rohant.
Egyszercsak meg botlott, majdnem keresztül esett valamin. Ahogy vissza nézett, látni vélte, hogy az a valami meg mozdul. Ijedten hőkölt hátra, kimeredt szemmel bámulta a fehér kupacot. Semmi nem látszott ki belőle a hó alól. – Képzelődöm – mondta magának, és óvatosan közelebb lépett. A halomból fojtott vinnyogás hallatszott.
— Jézusom – dermedt meg –, Jézusom! Megint csönd. Ember, vagy állat? – fülelt, és még egyet lépett, talpa alatt megcsikordult a hó. A vinnyogás artikulátlan morgássá változott, olyan kísértetiesen hangzott, mintha nem is földi lénytől származna. Iszonyodva ugrott vissza, és rohanni kezdett újra. Táskája lecsúszott a válláról, csattanva csapódott a hóba. Azt sem vette észre, amikor bal cipőjéből kilépett. Haja merev, fehér szárny ként csapkodott a vállán, arcán patakokban folyt a hólé.
— Segítség! – kiáltotta –, segítség! Már egyáltalán nem látott sem mit, a tomboló hóvihar falat vont köré, a falu – pislákoló fényeivel együtt – eltűnt. – Segítség! – ordította tébolyodottan, de a vastag függöny elnyelte a hangját, óriás kígyóként fonódott rá, a nyakára tekeredett, torkát fojtogatta. – Segítség! – erőlködött rekedten, és fuldokolva köhögni kezdett. Térdre rogyott a vadul rátörő rohamtól, előre görnyedve kaparászott a hideg hóban. Dörzsölni kezdte vele kivörösödött, fagyott arcát.
Ettől kicsit magához tért. Hanyatt feküdt a nagy, fehér sivatagban, és üveges tekintettel nézett a semmibe. A sűrűn hulló hóból szemei sarkán vékony folyamok eredtek, tágra nyílt pupilláira ónos köd ereszkedett. Egészen megnyugodott. Kinyújtózott a puha ágyon, és hagyta, hogy a könnyű lepel egészen beborítsa. – Mindjárt fel kelek – suttogta –, mind járt…
— Már késő, már késő – zizegtek a fehér pihék a fekete éjszakában.
Háború
Ahogy a völgyből feltörtek a hangok, különösen hatottak. A kiszélesedő sziklatölcsér felnagyította, vissza verte, furcsa egyveleggé keverte őket. A leszivárgó és örvénylően felkeveredő szél kísérőül időnként éleset füttyentett hozzá.
A völgyben gyerekek játszottak. Egy kisfiú és egy kislány labdázott. De nem egy másnak dobálták a kerek játékszert, ahogy a gyerekek labdázni szoktak, ha nem egymást célozták vele. Viháncolva ugrottak el a dobások elől, és jókat nevettek, ha a labda talált, vagy, ha nem talált. Egy hosszú szőrű kiskutya futkosott körülöttük, hevesen ugatott, és minden labdát utol akart érni. Ide oda rohant köztük, legalább annyira élvezte a játékot, mint a gyerekek.
A férfi egy kiugró szikla darabnak támaszkodva nézett lefelé. – Elhallgass! – pisszentette le időnként nyugtalan farkaskutyáját, mert az hangos csaholással, irigy kedve figyelte az alant játszadozókat. A férfi oldalán puska lógott, lábán kopott bakancs, tányérsapkája alól előbodorodtak fekete fürtjei. Jó ideje álltak a kiszélesedő sziklaperem tetején. Körülöttük a kies, köves terepen szárazon zörgő bokrok, satnya fácskák között kabócák cicerésztek. Így vált teljessé a koncert. A kutya elunta a jelenetet, lehasalt, fejét a lábára hajtva szundikált.
Rekkenő volt a hőség, de a völgy a maga védettségével, árnyékosságával kellemes klímát tartott. A csordogáló kis patak kristálytiszta vizével még a szomjúság oltására is alkalmas volt. A gyerekek nem fáradtak. Cipőjük, ruhájuk átnedvesedett a lenti dús növényzetben, de nem törődtek vele. Gyöngyöző kacajuk betöltötte a völgyet, meg sokszorozódva buggyant elő a sziklatölcsér peremén. – Ta-te, ki-va, si-ho – törtek föl értelmetlen szótagokként a csengő-bongó hangok.
A férfi sziszegett valamit a fogai között. Köpött egyet. Aztán még egyet, és puskája után nyúlt.
A lövés iszonyút csattant a völgyben. A kislányt találta mellbe. Hanyatt vágódva terült el a magas fűben, szája sarkán piros csík indult meg. Az addig folyamatosan cicegő kabócák egy pillanat alatt el hallgattak. A döbbent csendet csak az elhaló moraj törte meg. Aztán a kisfiú sikítva megindult a sziklaoldalban megbújó kis ház felé. Alig kezdett el rohanni, újabb csattanás hallatszott. A gyerek orra bukott. Ekkor jelent meg a ház ajtajában egy overallos férfi: az igazi célpont. A lövés harmadszor is el dörrent.
Amikor a levegőben hintázva elült a zaj, csak a kiskutya sípoló szűkölése hallatszott. A bakancsos férfi farkaskutyájával együtt eltűnt a szikla mögül. Néhány törpe növésű sárga virágot borzolgatott a szél a leereszkedő sziklatölcsér oldalában.
Húsvét elé
Hogy megvertem első macskánkat, amikor döglött madarat tett a házunk ajtaja előtti lábtörlőre. Világgá is akartam kergetni undoromban és szegény kis szárnyas jószág feletti sajnálatomban, pedig ez annak a jele volt – tudtam meg egy macskalélektannal foglalkozó tudós embertől –, hogy ragaszkodó háziállatom tudomásomra akarta hozni irántam érzett tisztelete, szeretete jelét, és biztosított a felől, hogy befogad a nyávogók közösségébe. Nem sikerült neki. Nem fogadtam jól a gesztust, mert nem értettem meg. Ha értem sem hiszem, hogy jobban fogadom. De elgondolkoztatott.
Azon, hogy mennyi mindent nem értünk ezen a világon. Alapjaiban nem. Normákat állítunk fel magunknak, és mindent csak azon keresztül vagyunk képesek mérni. Hány féle norma létezhet? Ahány faj, ahány egyed annyi féle? Macskám sem értette az enyémet, mert igen csak zokon vette durva reakciómat. Napokig nem láttam, azután is sokáig csak akkor, amikor már nagyon korgott a gyomra, és enni azért pimaszul mégiscsak haza járt.
— Nem találtál magadnak madarat? – förmedtem rá, mert dühöt éreztem az élet kegyetlen ellentmondásossága miatt. Egyszerre magasztos, szép, sőt: csodálatos, ugyanakkor aljas és gonosz, szakadatlan küzdelem a lét fenntartásáért. Egyik lény el veszi a másik életét, hogy a magáét megtarthassa.
Csakhogy ezek a fogalmak is saját normáim szerint valók. Csakis a magam apró, véges léte szempontjából értelmezhető, a globális lét felöl értelmezhetetlen. Mert az élet olyan, mint a szám egyenes: mindig hozzá lehet adni, és mindig el lehet venni belőle egyet. Kiterjeszthető ez térben és időben, mert a paránynál is van még parányibb, a leghatalmasabbnál is hatalmasabb, ami mindig volt és mindig lesz. És innen nézve abszolút nem érthetők a mi szépség, jóság, erkölcs, szeretet, szenvedély, félelem, kegyelem, stb. fogalmaink. De még az élet és a halál is csak annyit jelent, hol van, vagy nincs meg az a bizonyos energia többlet az anyag forgalomban. Annyit jelentünk csak a globális élet szempontjából, mint amennyit nekünk jelentenek testi sejtjeink. Mit számít az, hogy sejtjeim fogalmai szerint melyikük tisztességes, melyikük nem? A lényeg, hogy jól működjenek. És, ha elpusztul közülük egy, majd lép a helyébe másik. Mert az élet célja az élet maga, a lét puszta fenntartása egy végtelen spirális láncolat folyamán. Mi értelme lehet itt az egyed normáinak? Innen már minden csak macska-egér játéknak tűnik.
Valahol, valamennyien áldozatok vagyunk. És vagyunk ugyanígy áldozók is. Nem csak, ami kor jelképesen, meg szentelt ostya formájában vesszük magunk hoz a „Testet”, ha nem a mindennapok megszenteletlen véres valóságában is. De, hogy ezt hogyan éljük meg, mégis csak rajtunk múlik. Van valamink, amivel a lét hatalmát a saját képünkre formálhatjuk. Egy minden anyagi dolog fölött álló még magasabb hatalom, ami segít eligazodni ebben a kavargó forgatagban. Amivel minden megváltható, és ami egyszer majd mindenkitől számonkéretik.
Én ezért fogok imádkozni a keresztre feszített Krisztus képe előtt: a lelkünk üdvösségéért. Hogy végig megmaradjon e hosszú harc alatt. És befogadok – mint a világ – minden érkezőt, és minden elmenőt. Áldozót és áldozottat egyaránt.
Angyal érkezett
Angyal érkezett a földre – újszülött képében. Kis arcán még az égi fény, szemében révedező messzeség. Apró kezeivel misztikus jeleket ír a levegőbe, pici szája szögletében földöntúli mosoly. Idén neki gyújtjuk a karácsonyi gyertyákat, érte imádkozunk, hogy hosszú életű legyen a földön.
Kilenc hónapig készülődött: a világegyetem csodálatos képletét parányi rendszerbe sürítette; testet öltött, szívet dobbantott. Megnyitotta tüdejét, hogy érezhesse a föld szagát, a virág illatát. Vékony szálakból meg szőtte az idegrendszer bonyolult hálóját, hogy élvezni tudja a napsugár simogatását, az eső langyos csöppjét, a hó hűsét, a kályha melegét; hallhassa a szél zúgását, a madarak csicsergését, a tücsök ciripelést, a lomb susogást, a mennydörgést; megízlelhesse a friss gyümölcs zamatát, megtapinthassa a fa kérgét, az állat bőrét, az ember arcát. Nyitott a világra; tenni akar érte, hogy olyannak láthassa, amilyennek képzeli: kéknek az eget, zöldnek a mezőt, dúsnak az erdőt, embernek az embert. Mindent tudni szeretne, tele van erővel, energiával, érdeklődéssel, hittel, bizalommal, jóindulattal, szeretettel. Csak a szépre vágyik, csak a jóra.
Vigyázz rá Világ! Sose fakuljon meg arcán az égi fény! Úgy mehessen el majd egykor innen, ahogyan érkezett – angyal képében.
Vigyázz rá Istenem! Ne kerülhessen fejére se töviskoszorú, se glória. Add, hogy az élet önnön értékétől legyen szent, és a földi lény szenvedés nélkül is lehessen Megváltó!
Ő
Nekem Ő fogalom volt. Megoldás mindenre. Ő volt a mindenható, a mindentudó, a hatalom, a szeretet maga. Ő volt a törvény, a szabály, a rend; hozzá kellett igazodni. Nem azért, mert Ő ezt így kívánta, ha nem, mert így volt természetes. Ő erős volt, bölcs és okos, én kicsi, gyenge, gyámolításra szoruló. És Ő gyámolított. Félve, remegve, elkeseredve, feldúlva, nehéz szívvel, ha hazaértem, Ő elnevette magát, és én máris megkönnyebbültem; tudtam, tudja a megoldást, rendben lesz minden. És rendben is volt.
Aztán megnőttem. Már nem voltam annyira gyámoltalan, és Ő már nem volt mindenható. Egyre kevesebb szer fordultam hozzá segítségért, sőt… Már nem is igazodtam mindig hozzá, azt hittem, én mindent jobban tudok. Sokat vitatkoztunk: Ő kritizált, én meg kikértem magamnak. Egyszer csak abbahagyta. Talán, mert megunta, talán, mert belátta, hogy én is okosabb lettem, talán, mert… nekem akkor már volt egy másik Ő.
Most én vagyok az erősebb. Már nem én szorulok a segítségére, ha nem Ő az enyémre. Belém kapaszkodik, ha megyünk az utcán, imbolygó járását megpróbálom egyensúlyban tartani. Ha valamit nem lát, meg nézem helyette; bizonytalan, megoldom helyette. Feldúlva, elkeseredve, ha hozzám fordul, megpróbálom megnyugtatni. Lassanként azt hiszi, én mindenre tudom a választ. Talán neki már én vagyok az Ő. Talán nem csak neki…
De az első Ő, mindig Ő marad.
Nagymama ha jön
Nagymama ha jön, megváltozik minden. Ahogy kezét a kilincsre teszi, a tányérok megcsörrennek – „Itt van” – mondják, a poharak össze koccannak – „Meg jött” – súgják.
Fölszalad az emeletre, le fut a pincébe, s minden és mindenki örül neki. A takarók puhán fekszenek az ágyra, a vasalatlan ruhák mogorva ráncai kisimulnak, az ingek maguktól röppennek a vállfákra. A szekrényben a zoknik, trikók tömött sorokba, glédába állnak tiszteletére: „a nagy mama” – lökik oldalba egymást, és katonásan kiigazodnak.
A sima fedelű mesekönyvek huncutul cincognak a polcon – „Itt vagyunk, ragyogunk”, – „Mi jók vagyunk” – dörmögik a vastag lexikonok a másik oldalon. A pókok engedelmesen kucorognak vissza réseikbe, amikor meglátják kezében a tollseprűt: „A nagymama van itt” – adják le egy másnak a drótot láthatatlan szálaikon. A macskák hamiskásan sündörögnek a lábainál: – „nagymama, nagymama” – dorombolják. A csillárok kifényesednek, az ablakok világítanak, a tükrök boldogan ragyognak, ahogy rájuk pillant – „Ó, a nagy mama!”. A sütemények engedelmesen gurulnak ki a keze alól, és kényelmesen helyezkednek el a tepsiben. Még sápadtak, de mire a sütőből elő húzza őket, pirospozsgás mosolyuk olyan ennivaló.
Nagymama nem eszik, nem iszik, csak nézi, milyen jó ízűen falatozunk a terülj - terülj asztalkámnál. Ő ezzel lakik jól – mondja –, a nézéssel.
Amikor nagymama elmegy, mindenki szomorú. Visszadugja varázspálcáját a zsebébe, és megcsókol minket. Az utca végéről visszaint, – „majd jövök megint”, és elröpül a nyitott ajtón kiáramló édes vanília illattal.
Kicsi madár
„Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik” – mormogta az imát szeretteiért, és a kőkeresztbe kapaszkodva felállni készült. Nehezen ment. Húzta már őt is a föld, érezte, hogy rövid az idő.
— Föltámadunk – gondolta, és a bejárat fölötti feliratra nézett „Föltámadunk”. Akkor látta meg először: fönt repült a magasban. Talán nem is látta, inkább csak érzékelte, hogy ott van, a felhők fölött. Hol előbukik, hol eltűnik, repül körbe-körbe.
— Kicsi madár – hatalmasodott el rajta valami földöntúli érzés –, kicsi madár.
Attól kezdve mindig várta, kereste. Jött is. Magasan körözve hol fölbukkant, hol el tűnt, de mindig érezhető volt a jelenléte. Át repülte a Földet, erős, nyugodt szárnycsapásokkal repült, repült.
— Meg fogom – gondolta –, az enyém. Meglesem, amikor leszáll, és…
Leszállt. Két kis gombszemében a Föld, a Hold, a csillagok… Vékony, láthatatlan zsineget kötött a lábára, és hosszasan nézte, amint a madár megint a magasba száll.
— Kicsi madár – motyogott, és hirtelen érezte, hogy súlytalanul felemelkedik, száll ő is, mint a madara, repül a föld körül, az övé fű, fa, virág, és valami ki fejezhetetlen boldogság. Itt már nyugalom van, és örök világosság.
— Elengedem a madaram – oldozta el a kötelet, mert akkor már tudta, hogy az örökre az övé lett, és magasan szárnyal majd akkor is, ha nem látja többé. Köröz, köröz az idők végeztéig, és nem hal meg soha. S akkor nem is kell föltámadnia.
Az Atyának és Fiúnak…
Éles, piros fény esik be a félig nyitott templomajtón; a fiú egy pad fényes-kerekre koptatott sarkába kapaszkodik. Kicsit még liheg a sietségtől. Néhány szusszanás után leül, egyedül van a méla csöndben. Meresztgeti a szemét a jótékony félhomályban. Istenem, Atyám, Te, aki a mennyben vagy… – emeli fel ájtatosan a fejét.
A mennyezeten félig emberi, félig angyali alakok lebegnek kusza összevisszaságban. Lobogó hajak, dúsan redőzött köntösök, széttárt karok, imára kulcsolt kezek sokaságai izgatják a gyerek fantáziáját. Hányszor próbálta már kitalálni, mit is ábrázolhat a kép. A jóságát osztja meg az Úristen az angyalokkal és az emberekkel, vagy talán éppen most bünteti őket súlyos bűneikért? Az ott a Mennyei Atya, abban biztos, fehér szakállából foltokban hiányzik a vakolat. A hámlott, kopott oldalsó falak mellett embernagyságú szobor szentek sorakoznak. Némelyiknek hiányzik a karja, vagy a lába. Pirosra, zöldre, kékre festve álldogálnak szánalmasan a néma szentélyben. Mennyi türelemmel gyalulgatta, csiszolgatta, illesztgette őket a nevelőapám – emlékszik vissza az álmatlan éjszakákra. Pokolba kívántam olykor érte. Istenem, Atyám, Te, aki a mennyben vagy… – kezdi megint bűnbánó-félhangosan.
Összerezzen. Valaki a vállára tette a kezét. Vékony, fekete ruhás pap áll meg mellette. Megint itt vagy, fiam? – kérdezi enyhe rosszallással. A fiú föl néz, rábólint. A férfi a sötétbarna szemekbe bámul. Pont, mint az enyémek – riad meg. Ugyanaz az el szánt, konok pillantás. Gyere be hozzám, ha végeztél! – suttogja.
A fiú megáll a sekrestyeajtóban, átszellemülten bámulja, ahogy a pap ünneplő reverendáját készítgeti. Milyen szép! – nézi sóvárogva. Milyen nagyon szép – lép beljebb, végig simít a hó fehér ruhán. A férfi feléje fordul. Nagyon sovány – szomorodik el. Sápadt és sovány.
— Nem kellene mindig itt üldögélned – feddi szelíden.
— Atyám házában érzem jól magam – jön a válasz.
— Dicséretes – bólint a pap –, de játszhatnál néha a pajtásaiddal is.
— Én jobban szeretek imádkozni – mosolyog a gyerek.
A pap megadóan bólint. – Mindig ezt mondod. Mindig. Kis csomagot nyom a kezébe – ezt add oda édes anyádnak!
A fiú az ajtó felé indul. – Hol nap is el jövök – tesz egy félfordulatot.
— Holnap nem leszek itt. Temetni megyek egy távoli faluba.
— Akkor oda megyek.
— Ne! Oda ne gyere! – tiltakozik hevesen a férfi.
— Mi ért? – csodálkozik a fiú.
— Mert… nagyon messze van.
— Nem baj – ellenkezik a gyerek.
— Gyere inkább holnapután! Segíthetsz fölkészülni a szertartásra.
— Jó – csillan fel a fiú szeme, és lassan elindul a poros úton. Egykedvűen emelgeti nyurga lábait a süppedő homokban. A pap megindultan néz utána. Megnyúlt, koravén kis teste meggörnyedve, feje le biccenve, háta meg görbülve, jobb válla előre esve. Mintha máris nyomná a végzet még láthatatlan keresztje.
Szilveszteri számvetés
Éjfélkor elsírta magát. A kristálypoharakban aranyló buborékok röpködtek, a többiek koccintottak, neki meg vastag, meleg patakokban folytak a könnyei. Nem próbálta visszatartani, hadd potyogjon poharába, keze fejére. Nem is tudta igazán, mi a baj. Valami homályos érzés tolult fel benne, a torkát szorongatta, utat keresett, hogy felszínre törhessen. Ritkán sírt, de most hagyta, hogy a keserű befelé fordulás eluralkodjon rajta. Kicsit még dédelgette, ringatta is magában. Jól esett. És ha jól esik, akkor kell is. Mindennek meg van a maga értelme, értéke, legyen az érzés, gondolat, élő vagy élettelen anyag. Erre tanították a szülei, ezt szokta meg később is, gyerekeit is így tanította. Mindent meg kell becsülni, semmit nem szabad elpocsékolni, a tiszteletreméltót tisztelni kell, a megköszönni valót meg kell köszönni. Egész életében így élt, ennek köszönheti mindenét, amije van.
Egy valamivel nem tudott takarékoskodni soha: saját magával. Korán adta át magát a természet erőinek is, sokat vállalt, teljesített, boldogan tette. Nyitott szívvel, kitárt lélekkel osztogatott. Nem kerített nagy feneket a dolognak, természetesnek vette, hogy ami szívében, fejében, testi erejében rejlik, azt használnia kell. Csendesen szerényen tette mindezt, mindenféle önreklám nélkül. Aztán, egyszer csak úgy érezte, hogy kifosztotta magát. Ereje meggyengült, türelme elfogyott, szíve, feje ki ürült. Szűkebb környezetében, a családban továbbra is boldognak érzi magát, de a tágabb környezettel, a világgal már nem tud megbékélni. Mindennek pénzíze, pénzszaga van; mások érdemeket hajhásznak, ő meg elherdálta magát. Nem úgy adta oda értékeit, ahogyan azt kellett volna: hivatalos rang, dicsekvés, ellenérték nélkül, így nem is becsülték azokat. Elfogadták, elvették, vagy észre sem vették, sokszor nem is értették, használták, vagy nem, vagy a saját képükre faragták, és elfelejtették. Önzetlenül adta, nem kívánt érte semmit, mégis, mikor nagy ritkán maga is kérni kényszerül, elborzad, micsoda falakba, paragrafusokba, irigységbe, nemtörődömségbe, értetlenségbe, érdekek harcába ütközik. Neki csak az adakozás öröme adatik? Járni nem jár érte semmi? Lassan-lassan kiábrándulttá válik. Valahányszor egy tapasztalattal lesz gazdagabb, egy illúzióval mindig szegényedik. Hát érdemes akkor? Mindennek meg van a maga értelme, értéke? Nem értelmetlenül ajándékozgatja ma gát?
Most is tékozol. Háta mögé dob egy újabb évet. S csak reménye van rá, hogy talán valaki felszedegeti.
Falánk tehenek
Fogadásodon
Még mindig van, ki hiszi, hogy a ruha teszi, adj neki, öltözz elegánsan! Ne légy kihívó, azt nem szabad – lesz ott egy-két maca amúgy is –, de túlöltözött se, az meg olyan snassz. Orrodra kis púder, alá kevéske mosoly, kedvesen kimért bizonytalan bizalmatlanság. A köszöntő alatt ne kortyolj a pezsgődbe, unalmadat hessentse el az az irigyelt és elérhetetlen pajkosság, amivel az aranyló buborékok végtelenül szabad áramlásának játékossága ingerel. Lazíts te is! Válladat engedd le, derekad hajoljon lágyan, csípőd ringjon egyet balra, aztán egyet jobbra. Cipődből ne lépj ki, még nincsen itt az ideje – gondolj a spanyolcsizmára, annál azért jobb. Bár mit hallasz, ne bosszankodj, ne légy megbotránkozva! Tartogasd magad, hallani fogsz még különbeket is. Poharad emeld: Ave Caesar! Éljenek az öntömjénezők, éljen a szépen terebélyesedő személyi- és csoportkultusz. Eszedbe ne jusson megkérdezni: most kit ünnepelünk? Ha naranccsal kínálnak, keresd a kókuszt, kivit, papayát, kávé helyett kortyolgass herba-teát, szopogass rebarbara-zselét. Cukorkával ne legyen tele tenyered, hadd lássák, neked a kommersz nem kenyered.
S amikor már a mellényekről lepattogó gombokat söprik a bársony szőnyegről, idd ki poharadból az utolsó korty pezsgőt, és köszöntsd magadra: egészségedre!
Tanácskolódás
Koponyányi Nyomók elemében volt. Kezét mindvégig a magasban tartotta, szája egy folytában mozgott, mindig és mindenhez hozzászólt. Ő egyszemélyben volt építész, gazdász, pedagógus, jogász, politológus, szociológus, szociális gondozó, egészségügyis, kultúros, idegenforgalmis, az ipar-, a kereskedelem-, a mezőgazdaság jó ismerője, pénzügyek szakértője, és ki tudja még mi a csoda. Magvas gondolatai mélyen szántottak, le egészen az aljáig. Határtalan önbizalma nem volt véletlen, úgy érezte, őt maga az Úristen patronálja. A jóságos gondviselést képviselte ugyanis az elesettek nevében, ő legalábbis így képzelte. Nem volt nehéz átéreznie a sorsukat, maga is a halmozottan hátrányos helyzetűek közé tartozott. Elmebeli állapotát illetően legalábbis.
Szakértelme olyan mélynek bizonyult, hogy még a témát értőket, a tanult szakembereket is asztal alá beszélte. Egy idő után a széken maradókat sikerült is úgy el bizonytalanítania, hogy azok már maguk sem tudták, mit csinálnak. Így aztán tartózkodni kezdtek. Nem is ment át egyetlen épkézláb javaslat sem, Koponyányi nagy örömére. Mert neki egyetlen célja volt: leszavazni mindent, amiből valaki véletlenül is hasznot húzhatna. Szellemi tetszhalottságában néha már az ibolyát is alulról szagolta, irigy volt hát a rét minden virágára. Még újra elvethető magjaikat is sajnálta mindenkitől, ha teheti, nemet mond a méhek, darazsak, a szél, a természet év milliárdos munkáira is.
Az ülés végén elégedetten állt föl, gondosan ropogtatta meg elgémberedett tagjait, jót nyújtózott, és a jól elvégzett munka örömének öntudatosságával veregette meg az asztal alól feltápászkodók vállát: senki sem járt jól. Ő sem.
Perspektíva
Lábak. Dübögnek, dobognak, tipegnek, kopognak, toppannak, csosszannak, soha el nem fogynak. Vékonyak, vastagok, soványak, kövérek, hústornyok és pipaszárak, ruganyosak, falábak, járnak. Lágyan szökkenve, keményen dobbanva, egyenesen, ingatagon, céltudatosan, tétován.
Amióta világ a világ, szőrös talpakkal, szétterpesztett ujjakkal, rongyokba, bőrökbe bugyolálva, bocskorban, papírcsizmában, bőrcipőben, lakkcsizmában, szöges-bakancsban vándorolnak, hazát lelnek, letipornak, járnak-kelnek, el taposnak, rúgnak, botladoznak, táncot ropnak, vagy csak a dolguk után rohannak.
Lábak. Kicsik, nagyok, öregek, fiatalok, jól tápláltak, csontsoványak, edzettek, ványadtak, vágtatók, poroszkálók, rohanók és vánszorgók, lábak. Helyettük lópaták, fakerekek, fémkerekek, gumikerekek, szárnyak…
Ül az asszony rongyain a jéghideg aszfalton. Kendője arcába csúszva, ki se látszik alóla. Személytelen. Egyik lábát ki nyújtja, másikat maga alá húzza, hogy még esendőbbnek látsszon. Nyitott tenyerét rázogatja, fejével, felsőtestével előre-hátra bólogat. Körülötte lábak. Tippennek, toppannak, koppannak, csosszannak, dobognak, dübögnek, megvetik magukat, vagy lecsúsznak a fél teKéről.
Készülőben
Mostanában sokat ülök vonaton. Most is itt kucorgok egy ablak melletti kopott ülésen, és mivel rossz híreket kaptam közeli családtagom egészségi állapotáról, süketen és vakon meredek magam elé. Lassan azért oldódik ez az állapot, szememről foszlik a hályog, fülemből lopózik a tompa moraj.
Szemben velem fiatal lány ül, térdén könyvek, jegyzetek. Idegesen kapkod hol az egyik, hol a másik után, cserélgeti maga előtt a papírhalom-részleteket. Amennyire ki tudom venni, nyelvi teszteket, történelmi, gazdasági témákat böngészget. Készül valahova. Iskolai felvételre, álláshirdetésre, ki tudja? Az én táskámban is jegyzetek lapulnak, tölthetném hasonlóképpen az időt, de erre most nem vagyok képes.
Mellettem két asszony tárgyalja egyikük apósának kórházi esetét. „Urológia, prosztata, rosszindulatú” – ütik meg a fülemet a negatív értelmű szavak. Nekem is csak ez hiányzik – gondolom, és próbálok nem odafigyelni. Egy mobil készülék jelzőhangja segítségemre van. Gazdája harsányan telefonál, információkat kér partnerétől, utasításokat osztogat. Üzlet van készülőben.
Hátam mögött egy házaspár kerti munkákról társalog, egykedvűen hallgatom a mondatfoszlányokat: –…tavaly még fölmásztam a létrára, idén meg kérem a… – Persze – helyesel a feleség. – Fölásod azt a darab földet, én meg el dugdosom a palántot. Aztán meglátjuk, mit tudunk még beleszorítani a hétvégébe…
Már megint egy új tavasz – pislantok ki az ablakon. Szántóföldek kezdenek zöldülni, rügyek, barkák itt-ott. Távolabb egy traktor forgatja a földbe az elkorhadt kukoricaszárakat, ekék, boronák dolgoznak. Pedig a dombok aljában riadtan bújnak még a meg rekedt hókupacok, kisebb tavakban, tócsákban az össze gyűlt hólé.
Nézelődök, hallgatózok. Minden és mindenki készülődik valamire. Életre, halálra. Fogom a holmim, és én is készülődni kezdek. Leszálláshoz.
Azt mondta az anyukám
Azt mondta az anyukám, hogy úgy érzi, ez az utolsó év, amikor még képes arra az utazásra, aminek tervét már évtizedek óta dédelgeti. Van némi összerakosgatott pénze rá, még van ereje, egészsége is hozzá. Azt mondta, a papa nem jön vele, mert ő már sokat veszített ezekből a kondíciókból, nem vállalkozik hosszabb útra, így szeretné, ha én kísérném el.
Azt feleltem: nagyon szívesen. Én ugyan már jártam Olaszországban egy kisebb körutazáson, de sok mindent nem láttam még, amit láttam, meg nézném megint, és örülök, ha újra mehetek. A félretett pénzét pedig meg toldom némi kis költőpénzzel, hogy vehessen egy-két apróságot az utazás emlékére.
Azt mondta, hogy nagy szívességet teszek ezzel neki, és nagyon hálás érte.
Azt feleltem: semmiség. Tényleg az, ahhoz képest amit ő tett értem, persze, hogy teljesítem a kívánságát, ha megtehetem. Tudom, milyen régóta szeretné látni Michelangelo Dávidját, a Mózest, a Piétàt, a Szent Péter bazilikát, a Sixtusi-kápolnát, Velence lagunáit, a Sóhajok Hídját. Rengeteget olvasott, sok mindent tud róluk, már csak látni kéne életben is, megállni előttük, föl nézni rájuk, imádkozni bennük. Évek óta komolyan gyűjtöget rá, érleli a dolog realitását, nem ért egészen váratlanul a felkérése.
Az utazás jónak ígérkezett: Firenze-Róma-Nápoly-Capri szigete-Pompei, vissza felé rövid megálló Velencében, jól felkészült, értő idegenvezetővel. A közlekedési eszköz elegáns luxus busz, a két sofőr kedves, türelmes, minden helyzetet a le hetőlegjobban meg oldani igyekvő, rutinos fiatal ember.
Azt mondta az anyukám, ő már nem is hitte, hogy álmai valóra válnak. Nagyon boldog, hogy végre beteljesül.
Azt feleltem: örülök. Mert én is boldog voltam az ő boldogságától. Ahogy cikázott a szeme a sok látnivalón, ahogy felkiáltott „jaj, de gyönyörű!”, ahogy mesélte a műkincsekhez fűződő történeteket, legendákat, ahogy takargatta, símogatta a tőlem kapott emléktárgyakat.
A jónak ígérkező utazás valóban jól folyt, de kisebb problémák, melyek ott rejlenek minden társasutazásban most is előfordultak. Az utastársak egy része morgolódott.
Azt mondta az anyukám, mi ne álljunk be a morgolódók közé. Kicsinyes dolgok helyett merüljünk el inkább a csuda dolgok varázsában.
Azt feleltem: igaza van. Valóban nem illik egy múzeumban szitkozódni, egy templomban meg egyenesen szentségtörés. És, ha egy szájból kiröppen, onnan össze-vissza szökken. A célpont a leginkább szem előtt lévő idegenvezető volt, aki emiatt – talán érthetően – a legjóhiszeműbb kérdés, legjobbindulatú megjegyzés mögött is hátsó gondolatot sejtett. A feszültség a levegőben vibrált. Az utolsó nap aztán ki is sült. Villództak az indulatok két tábor között, amely közül az egyik a programhoz ragaszkodva látni akarta Velencét, a másik ezt ki hagyva szándékozott minél hamarabb haza érni. Az idegenvezető döntése alapján végül betartottuk az eredeti tervet, a feszültség meg szűnt, de addigra egy busznyi veszekedő, meg keseredett ember robogott haza felé.
Azt mondta az anyukám, nem csoda, ha ennyi háborúskodás van a világban, hogyha harminchárom ember egy hétig nem érzi jól magát egymással egy ilyen csodálatos úton. Azt mondta, nem csoda, de ő ezt még sem érti.
Azt feleltem: én sem.
Vonatablakban
Még emlékszem rá. A várakozás izgalmára, az éjszakai forgolódásokra, az álomképekre, amikben elképzeltem – mint valami nagy kalandot –, hogy is fog történni a másnapi utazás. Emlékszem a hajnali kelésekre: álmosan, fázósan, kialvatlanul, mégis boldogan öltözködtem, hátamra kaptam a kisbatyut – az „én csomagomat” –, és indultam lefelé a lépcsőn.
Föl derengenek előttem a hajdani pislákoló utcai lámpák, érzem nagyapa meleg tenyerét, amiben meglapult az én kicsi kezem, hallom cipőink kemény koppanását a még kihalt utcákon, tereken, a mozdony hirtelen füttyét – amitől ijedtemben összerándultam –, a hangos pöfögést, amivel begurult az állomásra, izgatott lépteimet – ne hogy lekéssem az indulást –, látom a fapados fülkét, a számokat az ülésen, a képeket a falon, a zászlójával integető baktert, érzem a döcögést, hallom a sihu-sihu hangokat.
Még emlékszem… nagyapa lehúzta az ablakot, és óva intett: – Ne nézz ki, mert a szemedbe megy a korom! Sosem bírtam megállni, hogy ki ne kandikáljak, ne lássam a fekete, füstös, kanyarodó mozdonyt. Mindannyiszor a szemembe ment a nem kívánt, de szinte várt apró, fekete piszok, amit nagyapa bogarászott ki fehér zsebkendőjével.
Emlékszem nagymama boldog fogadtatására, amint megérkeztünk nagypapával kéz a kézben, a „hogy megnőttél kisanyám!” álmélkodásokra, az ölelésekre, csókokra.
Később, amikor már egyedül utaztam, emlékszem az önállóság jó érzésére, ahogy eligazgattam holmimat a csomagtartón, és odaálltam az ablakhoz. A nyitott ablakon a szabadság, a fiatalság lehelete csapott az arcomba, a még előttem van minden, és az enyém itt minden érzése. Ahogy szétfutott előttem az út, aztán ahogyan össze, ahogy szaladtak a fák, a villanypóznák a sínek mellett, ahogy zizegtek az acélos huzalok; a szántóföldek mértani pontosságú terítője zölden, sárgán – némelyik pipaccsal, búzavirággal tarkítva, vagy rögeit ki felé fordítva, fel szántva – hol kiszélesedett, hol összeszűkült. Apró házak kuporodtak egymáshoz, templomtornyok törtek büszkén égre, folyók, tavak, erdők, mezők, és a lemenő nap gyönyörűsége… ahogy elbújik a hegy oldalban… utolsó sugarait még vakítóan a szemembe küldi…
Lehunyom a szempilláimat, szorosan tartom, be felé nézek; az emlékeimet, azokat lássam. Mert kifelé nézni ma már nem érdemes. Ahogy a vonat elhagyja Székesfehérvárt, csak rondaságokat látni: egy épülőfélben lévő ország szánalmas bomlását, kifosztott határt, szemetet, nyomort. Nem a gazdagságát – az sosem volt –, tartását veszítette el ez a nemzet. Bárki meggyőződhet róla a Balatonalmádi-Budapest vonalon.
Falánk tehenek
Sötét volt már, amikor végre beülhetett a kocsijába, és a nagyváros idegtépő forgatagán átevickélve a sztrádára ért. A szembejövő autók lámpái csillogó gyöngyfűzért húztak a korláttal elválasztott átellenes sávban, előtte is, utána is hömpölygött a forgalom. Néhányszor megpróbált előzni, aztán lassított, és meg adóan állt be a sorba.
— Éjfél lesz, mire hazaérek – bosszankodott.
Az autó tatam-tatam hangokkal felvette az út egyenetlenségeinek apró döccenéseit, és monoton unalommal szelte a kilométereket.
Arra riadt, hogy fölébredt. Csak egy pillanatra úszott el a tudata, de ettől úgy megijedt, hogy még a víz is kiverte.
— Fárasztó napom volt – ásított, és be kapcsolta a rádiót, hogy ébren tartsa magát. Szöveges adásra hangolt, hogy figyelnie kelljen; a zene ilyenkor nem segít az éberségnek.
Valami tudományos beszélgetésbe csöppent passzív résztvevőként, erőlködve próbálta követni a komolykodó fejtegetéseket. A keleti és nyugati életfelfogás merőben eltérő vonásairól volt szó, az egyik bölcsességéről, a másik – önmagát is veszélyeztető – rövidlátásáról.
A bölcs kínai inkább hagyja éhen pusztulni a harmadik tehenet – fülelt –, de nem hajtja ki arra a legelőre, amelyik csak kettő számára szolgál elegendő táplálékul. Tudja, hogy ha a harmadikat is kihajtaná, a másik kettő is elpusztulna, mert akkor azoknak sem maradna elég az életbenmaradáshoz. A Nyugat embere nem bölcs, nem előrelátó, nincs gondja a jövőre. Neki semmi sem elég, mindent felélve, mindig többet akarva csak a mára gondol. Valakinek el kellene kezdeni, hogy kiszáll ebből az öngyilkos versenyből – fontolgatja a világszerte ismert üzletember, hitelesebbé téve az aggodalmakat.
— Bizony, bizony – bólogat, és eszébe jutnak a statisztikai adatok: a földön élő emberek 20%-a élvezi a globális jövedelem 80%-át, míg a legszegényebb 20%-nak csak 1,5% marad. Százmilliók éheznek – köztük nagyon sok a gyerek –, de a világ másik oldalán nem a méltányosságot és a szegénység enyhítését tűzték ki célul, hanem egy pazarló, túlfogyasztásra ösztönző, profitéhes élet stílust. Egy újabb Szent Ferencre lenne szüksége a világnak – mondja egy író –, ő talán még fel tudná rázni az emberiséget.
A táplálék forrás 40%-át egyetlen faj, az ember éli föl, a maradékon osztozik az összes többi több millió faj. A létfontosságú források felhasználása nagyobb, mint folyamatos utánpótlásuk. Csak az maradt még épen, érintetlenül, amit az ember eddig nem fedezett fel.
— Milyen igaz – bólogat megint, és eszébe jut egy újabb adat: a japán férfi születéskor várható élettartama 82 év, a magyaré 66. Micsoda különbség egy emberöltőben számolva.
Egészen éber már, mire befordul a ház elé. Beteszi a kocsit a garázsba, és a postaládájához lép. Öt hosszúkás levél pottyan ki belőle, ahogy kinyitja. Számlalevelek fizetésmeghagyással, felszólítással, kitöltött csekkekkel. Miközben szedegeti őket, a három sovány tehénre gondol. Meg a negyedikre, amit lassan kénytelen lesz kihajtani melléjük a legelőre.
Amikor a hóhér hurkot vet
Meddig lehet megfélemlítéssel hallgatásra kényszeríteni a humánumot? Mi mindennek kell meg történnie, míg mindenki el hiszi, az emberségnek minden esetben felül kell kerekednie az embertelenségen? Hol van az a pont, amikor az ember már félni sem tud, nem mérlegel, önvédő reakcióinak mindegyikét feladva, emberi mivoltát bizonyítandó, mások védelmében ront rá az emberségéből kivettkőzöttre? Iszonyat és rettenet kövezi az utat, amíg valaki idáig eljut. Veszélyes és kétes kimenetelű akció ez. Az eredmény gyakorta ítéltetik kudarcra, fullad a környezet közönyébe.
Évekkel ezelőtt sorozatos kutyagyilkosságok történtek a városban, szeretett háziállatok pusztultak el rettenetes kínok között, okozva ezzel maradandó lelki sérülést gazdáiknak is. Most a macskákat öldösi egy másik gyilkos.
Jól táplált, öregedő férfi támaszkodik háza erkélyének fehér korlátján. Körülötte ápolt, gondozott kert, kigondolná róla, hogy száznál is több állatot kínzott már halálra? Szép kertje évek óta macskák vesztőhelye, a kapun, kerítésen – kívülről nem látható drótok, hurkok, huzalok tucatjai. A Bajcsy Zsilinszky útról nyíló utcák macskatulajdonosai számtalanszor vágták már le a magukat hazavonszoló állatok nyakáról, derekáról a hurkot, varratták össze a sebes torkot, hasat, a szét nyíló húst, nézték iszonyodva a kilógó belső részt, próbálták enyhíteni a halálos szenvedést, vagy várták haza hiába a cicát. A szomszédok fel háborodott, megrendült állapotban, zilált idegekkel, sírógörcsökbe forduló kimerültséggel, emberiességükben megalázottan kénytelen tanúi a kegyetlenkedéseknek. Néha még – saját biztonságukat kockáztatva – meg próbálják menteni a hörgő, fuldokló, nyüszítő, iszonyú hangokat hallató, vonagló állatokat, de ha kettőt, hármat le is tudnak vágni a hurokról, másik tíz lóg helyette. A macskagyilkos majd mindig lesben áll, husánggal felfegyverkezve fogadja, kővel dobálja őket. Tudják, menekülni kell előle, mert volt, akit már úgy meg vert, hogy a ruha leszakadt róla, és halálosan megfenyegeti a feljelentést kilátásba helyezőket.
Az esetek némelyikét állatorvosi tanúsítvány, több mint egy tucat aláírás, fényképek bizonyítják. A helyszínen jártak már állatvédők, rendőrök, volt kinn az önkormányzat illetékese, de eddig semmi nem változott. Sorra tűnnek el a környék macskái, hogy fennakadva a horgon, irtóztató fuldoklással múljanak ki a nagy ház szépen gondozott kertjében. A környék jóérzésű emberei tűrőképességük határán túl, tépett idegrendszerrel próbálnak formális és informális segítséget találni. Saját legyilkolt háziállataik után kényszerűen szenvedik végig mások állatainak szadista elpusztítását is.
Már aludni sem tudnak. Mert ki tud pihenni akkor, amikor a kerítésen macskák lógnak, és a kertek alatt hurkot vet a hóhér?
Igaz mese a „rút kiskacsáról”
És a „rút kiskacsából” gyönyörű hófehér madár lett. Hosszú nyakú, büszke tartású, csodálatosan szép madár. Meglengette szárnyát, fölrepült, egy-két tiszteletkört tett az éltető víz fölött, majd elegánsan leereszkedett, és királynői méltósággal úszkálni kezdett.
A parton sétálók gyönyörködve nézték, fényképezték, a gyerekek ennivalóval csalogatták magukhoz. Olyankor kiúszott a partig, kiflicsücsköt, pattogatott kukoricát, kenyérdarabokat kapott. Néha meg is köszönte apró, trombitahang-szerű artikulációkkal, aztán tovább siklott, úszkált a fényes vízen tizenkét másik társával együtt. A víztükör sima volt, vagy fodrozódott, néha nagyobb hullámokat is vetett, de a hattyú mindig méltóságteljesen ringatózott a habokon.
Addig-addig ringatózott, míg elmúlt a nyár. Előbb csak lúdbőrözve borzolódott a víz, hidegebb, barátságtalanabb lett, egy nap aztán be is fagyott. A büszke tartású nagy fehér madár ügyetlenül vergődött ki a partra. Szánalmasan bukdácsolt a jégbuckákon, gubbasztott a hideg ha von. A parton sétálók elmentek mellette, a gyerekek már nem etették, szánakozva nézték, vagy gonoszkodva megkergették, és nagyokat nevettek, ahogyan csúszkált esetlenül a jégen, botladozott lábait véresre vagdosva a kemény hóban. Éjszakánként társaival összebújva még melengették egymást, de a tél kegyetlenül hideg volt, egyre jobban lehűlt a testük. Fázott, éhezett, és nagyon-nagyon szenvedett.
Éhen halt, vagy megfagyott, nem tudni, de egyik reggelre ott feküdt a parton élettelenül. Hosszú fehér nyaka ki tekeredve, lába maga alá csavarodva, méltósága megalázva.
Nem énekelt hattyúdalt, mert nem énekes hattyú volt, csak egy bütykösfejű szelíd hattyú, de a fagyhalállal küzdve akkor éjjel még álmodott a fodrozódó fényes vízről, és a nyárról, amelynek királynője volt.
Füvek és gyomok
Ásni kezdett. Pedig, hogy megfogadta négy éve, hogy nem, hogy többet aztán nem, hogy elég volt, hogy ez lesz az utolsó.
Még emlékezett rá, mennyi munka, mennyi veríték, talicskázás, kubikolás, fáradtság. Négyzetcentiméterenként morzsolgatta át a földet, ki akarta írtani a gaznak még az írmagját is. Planérozás, gereblyézés, a friss föld szétterítése, újra füvesítés, döngölés; berzenkedett ellene dereka, karja, tudata: nem éri meg, felesleges munka. Amíg körös-körül pitypang terem, nem lesz itt szép a kert. Újra elnyomja a gyom, mint, ahogy elnyomta a múltkori füvesítés után is pitypang, tyúkhúr, tarack. Pláne, hogy jönnek ezek a száraz nyarak. Öntözni nem tud, a fű kiszárad, csak a gaz bírja még a forróságot, és máris átveszi a terepet.
Aztán mégiscsak. Csak nem bírta elnézni, csak nekiállt újra. Újra talicskázni, újra planérozni, újra gereblyézni. Itt ne legyen dudva, itt ne legyen muhar. Tudta, hogy néhány év múlva újra megcsinálja, aztán megint, és megint. Ameddig bírja. Talán mégis megéri. Hadd nőjön az a fű! Ha másért nem, hát a saját gyönyörűségére.
Kalandjaim a vakonddal
Gyerekeim kedvenc esti meséi voltak a kis vakond kalandjai. Boldogan visongtak, amikor az ormótlan-overallos bájos kis állat vödörrel és lapáttal a kezében előbújt föld kupacából, és fölcsendült gurgulázó nevetése. Izgatottan követték a képernyőn a vakond kalandjait: rádióval, fényképezőgéppel, rágógumival stb. Atörténetek rendkívül szellemesek voltak, és ötvözték a természetes gyermeki kiváncsiságot a felfedezések örömével, a kalandok izgalmával, a kedves, mindig megbocsátható csínytevésekkel. Gyerekeim remekül mulattak, és nagyon szerették a rövidgatyás kis jószágot. Bevallom, én is.
Ez jutott eszembe tegnap, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam az olvadó hó alatt sorjázó kupacokat. Többet a szomszéd kertjében, kevesebbet az enyémben, de ez még így is több a soknál. Mit képzel ez a ronda kis állat? Sem mibe vesz gondos munkát, ültetést, ápolást, locsolást nyírást? Na, majd én adok neki! – szaladtam le, hogy jobban szemügyre vegyem a „garázda kertész” munkáját. Persze tudtam, hogy nem tehetek semmit. Valamelyik évben ugyanez történt, és akkor mit dolgoztunk a vakond ellen, hiába… Először meg próbáltuk finoman visszatapsikolni a kupacokat, de azok reggelre még peckesebben álltak. Aztán elárasztottuk vízzel a járatokat, hogy más felé fúrjon a rosszindulatú állat (mondjuk a szomszéd felé, neki egész biztosan jobb vakondriasztó módszerei vannak). Szét is áztattuk a kertet rendesen, de ez sem segített. Majd üvegeket dugdostunk a földbe, mert állítólag a vakond nem szereti azokat a magas frekvenciájú kísérteties huhogásokat, amiket a szél produkál, ha belefúj az üveg keskeny szájába. Szerette. Végső elkeseredésünkben földbe ásott lapokkal elszigeteltük egymástól a vakond folyosóit, hátha elriasztjuk az idegen beavatkozással. Ehelyett azonban csak még serényebb munkára ösztökéltük.
Végül meguntuk a meddő harcot, és kénytelen-kelletlen megpróbáltunk megbarátkozni kupacokkal, vakonddal. Egyik alkalommal fogtam is egyet, illetve nem is én, ha nem a macskánk. Én csak ki szedegettem a rémülten lapátoló komát vadászösztöneit fitogtató cirmosunk karmai közül, és megakartam ismerkedni vele közelebbről. Nem hagyta. Hatalmas ásó-lábaival valósággal kiúszott a kezeim közül, képtelen voltam visszatartani. Mire utánakaptam, már benn is volt a rézsűben. Más napra éktelen halmokat rakott a virágaim közé. Nagyon haragudtam rá. Már nem is szeretem a ronda kis gatyást.
Hát, így jár az ember, ha idealista. Csúnyán megtapasztalja a különbséget képzelet és valóság között. De hányszor, de hányszor…
Csillag
Nem hitte, hogy ilyen hatással lesz rá. Vett ugyan egy szemüveget – biztos, ami biztos –, de hanyagul azt is úgy eltette, hogy az utolsó pillanatban alig találta. Utálta, hogy ebből is üzletet csinálnak, mint mindenből a világon.
Mi a fene lehet ezen olyan érdekes? – hitetlenkedett. – Hiszen mindennap lemegy a Nap, aztán meg följön, elsötétedik, kivilágosodik. Mi lehet szebb az oly sokszor megcsodált hajnali napkelténél? Egyszer van az életben – ez sem igaz, hiszen a Föld másmás pontján elég nagy gyakorisággal látni teljes napfogyatkozást, ha akarná, két év múlva is megnézhetné, ma napság már nem téma – csak pénz kérdése – az utazás. Meg az a sok ostobaság, hogy világvége, meg tragédiák sorozatának kezdete, Nostradamus jóslata, hu. Sokkolják ezt a sok hiszékeny embert. A tudósok percre kiszámították, számtalanszor megfigyelték, jön menetrend szerint, megnézzük, elmúlik, kész.
Tizenegy óra felé aztán kezdett ráragadni valami a várakozás izgalmából. A többiek egész eufóriában vannak, ő meg ilyen egykedvű? Keresni kezdte a szemüvegét. Persze nem találta. Ettől aztán egyre izgatottabb lett; mindjárt kezdődik, hátha mégis olyan érdekes. De meglett, éppen, mire kellett. Láttam már ilyet – nézett bele a „kiharapott oldalú” égitestbe. Tizenkét évvel ezelőtt, ha csak részleges takarással is, de átvonult a Hold a Nap előtt.
Ám fél egy felé megváltozott minden. Sejtelmes fények bújtak elő az égből, árnyékok kúsztak elő a föld alól, a felhők furcsán talányossá váltak. A lanyha szél titkos üzeneteket hozott, a levegő hűlni kezdett, a merevedő csendben elakadt egy-egy bátortalan madárpittyentés, kutyaugatás. Hirtelen minden olyan más lett, a Balaton máskor pajkos hullámai is meglepetten sugdostak egymásnak. A horizonton mintha egy eddig ismeretlen, másik világ tűnt volna fel, rejtélyes, idegen, félelmetesen gyönyörűséges. Minden a helyén volt, és mégis… Aztán, mintha az idő is elúszott volna. Már nem érzékelte a perceket, csak azt látta, hogy sötétedik. Olyan gyorsan, hogy mire kimondta volna, már sötét is lett. Nem teljesen, de majd nem. Felnézett, és nem látta a fogyó égitestet. Egy sötét korong körül nyújtózva örvénylett a fény, felhőfoszlányok táncoltak, füstöltek körötte. Mint a mesében: két percre föl vette fekete palástját, fejére tette fénylő koronáját a király.
— Csijjag, csijjag! – mutogatott pici ujjával egy kisfiú a szótlanul az eget kémlelőknek.
Csillag. A mi csillagunk. Nélküle nem lehetnénk itt a földön. Most, két percre mindenkinek eszébe jutott. Aztán, mint annyi más fontosat, megint el fogjuk felejteni.
Régi óra halkan jár
Maradék boldogság
Az alacsony kis asszony ritkán megy el hazulról. Csak, ha nagyon muszáj: közértbe vásárolni, piacra néha, ha olyasvalamire van szüksége, ami nem terem meg a ház körül. Nem áll meg beszélgetni, iparkodik, ahogy csak tud, siet vissza. Ha megszólítják, fejét le hajtja, csöndesen válaszolgat. Úgy érzi, mintha neheztelnének rá.
Fiatal lány volt még, amikor a fia megszületett; naiv, falusi kislány. Imponált neki a városi fiú magabiztossága, azt hitte, neki kell alkalmazkodnia, legyűrni a falusi maradiságot. Szófogadó, csöndes odaadással viselkedett.
„Akkor” sem mert szólni, csak amikor már látszott rajta, akkor tudódott ki. A fiú könnyebb szórakozás után nézett a városban, ő meg itt maradt a faluban „szégyenével”. A szüleivel is teljesen megromlott a kapcsolata, épp, hogy megtűrték a házban. Aztán, hogy a kisfiú megszületett – szép kis pirosarcú gyerek lett –, mégis megbékéltek.
Pár éve meghaltak. Egymás után, mind a kettő: előbb az anya, majd az apa. Ha a fia nem lenne, egyedül maradt volna. De van, és, milyen jó, hogy van! Ez a gyerek az egyetlen boldogsága. És hozzá kegyelmes volt az Isten; a többiét el vette, de az övét meghagyta.
Még mindig milyen eleven az emlékezetében az az iszonyú nap, a tragédia. Hogy rohantak… Ahogy meglátták szanaszéjjel a sok kisgyerek tetemet… Nem lehet el mondani… De az övé élt, és életben maradt.
Siet hazafelé. Talán még nem ébredt föl; nem szereti egyedül hagyni. Teli szatyrával be löki a kertkaput, végig siet a keskeny, kavicsos úton. Résnyire nyitja a bejárati ajtót, hogy bekukkantson. A bevetülő fény irányából ásítást, nyögést, nyújtózkodást hallani.
— Fölébredtél kincsem? – tárja szélesre a kétszárnyas ajtót, és megragadja a tolókocsi fogantyúját, hogy kitolja benne egyetlen boldogságát a Kegyelmes Isten szabad egealá.
Katica
Katica édes kicsi lány volt. Csörfös szája be nem állt, piros pofijával, röpködő copfjaival az udvar kedvence lett. Ide szaladt, oda futott, mindent tudott, mindent látott, minden lében kanál volt, de tündéri erőszakosságával senkit nem zavart, mert mindenki szerette.
Pajtásai szívesen játszottak vele, mert mindig tudott valami újat, érdekeset, vele soha nem unatkoztak. De leginkább a nagyok társaságában érezte jól magát Katica. A kamaszfiúk mord ábrázata felderült, ha meglátták a kislányt; barackot nyomtak a fejére, vagy felkapták, megforgatták, ide-oda dobálták, élvezték gyerekes odaadását, csimpaszkodó ragaszkodását, gyöngyöző kacagását. Vele mindent lehetett csinálni, semmitől sem félt. Bátran ült fel a biciklikormányra és nagyokat sikkantott, ami kor a fiúk centikre álltak meg vele a ház fal előtt. Fel lehetett tenni a körtefa legmagasabb ágára, fel hajtani a hintán egészen ütközésig, tengerészcsomót kötni kezére, lábára, bezárni a sötét pincébe; mindent jó játéknak vett, telhetetlen vággyal még többet követelt.
Anyja nagy szájú, házsártos teremtés volt, össze veszett már minden szomszéd asszonnyal. Ha valamire szüksége volt, mindig a kislányt küldte: eredj át Galambosékhoz, kérj tőlük két tojást! És Galambosnénak nem volt szíve azt mondani a mosolygós, élénk szemű lánykának, hogy: nincs, inkább a kezibe nyomta a kért tojásokat. Szaladt is velük Katica büszkén; néha előfordult a nagy igyekezetben, hogy a kelleténél kicsit jobban megszorította a zsákmányt, és annak „ki folyt a leve”. Kapott is érte anyjától egy nagy frászt, de még ezen sem kesergett. Csak az apja tudta elszomorítani.
Boldogan szaladt eléje, amikor a munkából haza jött, de az rá se nézett. Merev arccal, kifejezéstelen szemekkel tért ki előle, és bizonytalan lépteit a lépcsőházajtó felé vette.
— Édesapu haragszik – szegte le a fejét a kis lány.
— Miért haragudna?
— Azért, mert rossz vagyok.
Édesapu egyszer aztán „haragjában” gutaütést kapott. Két cimborája húzta haza a söntésből. Lefektették az ágyra, orvost hívtak, de már nem tért magához.
Katica is felnőtt. Nagydarab, tenyeres-talpas asszony lett belőle. Gyerekeit úgy veri, mint szódás a lovát, és úgy ordítozik velük, mint egy kocsis. Apjuk nincs, mert Katicához annak idején ki-be jártak a fiúk, férfiak, a gyerekek úgy pottyantak az ölébe, hogy azt sem tudja, melyik ágról szakadtak.
— Majd megnőnek – mondogatja. – Ahogy megnőttem én is.
Diagnózis
Piroska könnyes szemekkel bámulja a plafont.
— Lazítsa el magát asszonyom! – szól rá a lábai közt matató orvos.
Próbál szót fogadni, de nem nagyon megy. Körmeivel izzadt tenyerében kaparászik, apró pihegésekkel veszi a levegőt.
Pedig nem először jár nőgyógyásznál. Nyolcszor szült. Nyolc erős, egészséges, életre való gyereket. Három fiút és öt lányt. Az első kettővel megszenvedett, de a többivel nem volt gondja. Az idősebbektől már unokái is vannak. Tisztességes, jóravaló mind. Van köztük mérnök, egyik lánya tanárnő. A két kisebb még tanul.
Nem volt könnyű fölnevelni őket, sokat dolgozott értük. Volt olyan időszak is, amikor három pelenkása volt egyszerre. De azért győzte. Egyedül, mert a férjének a pénzt kellett előteremtenie, műszakban dolgozott. Azután még különmunkát vállalt, esténél előbb sosem jött haza. Szorgalmas ember volt az is szegény az utolsó pillanatáig.
A munkahelyén esett össze. Agyvérzés. A másnapot már nem érte meg. Ő meg fogta a kezét egész éjjel, és beszélt hozzá. Látta a szemén, hogy érti, próbált néha válaszolni is, de már nem tudott. Biztosan azt akarta mondani, hogy várja, mert valamikor megbeszélték, hogy egyszerre mennek el. Nem sikerült.
De most halódik ő is rendesen, egy év alatt tíz kilót fogyott. Találtak nála valamit, de nem érdekli, mi az. A gyerekei hajtották el az orvoshoz, ők aggódnak érte. Néha azért elgondolkodik: csak ennyi lett volna? Ennyi volt az élet? Meg a két kisebb miatt eszi magát, velük mi lesz, hiszen róluk még gondoskodni kell.
— Ne félj anyu! – hallja ilyenkor lelki füleivel a nagyobbak hangját –, majd mi megoldjuk. Tudja, hogy így lesz, hiszen jó gyerekei van nak.
Szótlanul öltözködik.
— Holnap menjen el ultrahangra, és a jövő héten jöjjön vissza! – nyújtja a beutalót az orvos. – Megbeszéljük, mikor tud be feküdni a kór házba.
— Köszönöm – lép ki a rendelőből. – Viszont látásra – biccent a várakozó kismamák felé.
Métely
Az öregasszony szuszogva, nyögve kapaszkodik fel a meredek domboldalon. Fekete ruhája állig begombolva, karjait is bő ruhaujj fedi. Minden öt méter után meg áll, levegő után kapkod, fohászkodik.
— Jaj, Istenem! – fogódzik meg egy szőlőkaróba. – Mi ért kell az embernek ennyit szenvedni?
Dél van. A nap ontja magából a forróságot, sehol egy kis szél. Reszketeg keze fejével megtöröli izzadt homlokát, piszkos csíkot húz rajta.
Hetvennyolc éves, beteg, megfáradt, törődött asszony. Egész életét a szőlő jelentette. Születésétől egy a sorsa vele. Kicsi gyerekkorában már ismerte a kapálás, kötözés, fattyazás, tetejezés, permetezés, szüretelés, bilingérezés, borfejtés fogalmait. Néhány évvel később már végezte is ezeket a munkákat. Nem is nagyon tudott elképzelni mást, az egész falu ezt csinálta. Nem volt ember, akinek néhány hold szölleje ne lett volna, és nem volt ember az, aki ezt rendben nem tartotta. Kora hajnaltól késő estig volt mit tenni vele. És kora tavasztól késő őszig nem volt megállás. De később is akadt dolog: a bor fejtés, hordókénezés, kisebb-nagyobb javítgatás, a pincében tevés-vevés télire maradt. Aztán, ahogy ki tavaszodott, kezdődött minden el őröl.
A hozománya is ez volt: szőlő pincével. Nem kellett szégyenkeznie, derék, dolgos apja jócskán gondoskodott róla. No meg egyetlen gyerek volt, ahogy a magukat kicsit is módosabbnak tartott gazdáknál ez illett. Az ura is szőlőt hozott a házasságba, és a szőlő tiszteletét, nem volt kétséges tehát, mivel teremtik elő a család betevő falatjait. Volt ugyan egy meg örökölt kis élelmiszerboltjuk is, de ezt az akkori rendszer nem jó szemmel nézte. A maszek boltosok jobban tették, ha el szegődtek egy másik boltba állami alkalmazottnak, az ő boltjuk meg állami tulajdon lett, ahol mások – esetleg szintén maszekból lett állami alkalmazottak – dolgoztak. Rendnek annak lennie kellett! A férfi tehát letöltötte a rá kimért időt az Áfész üzLetében, haza ment megebédelni, az tán biciklijével kikarikázott a húsz kilométerrel odébb lévő szőlőterületre, hogy dolga végeztével este vissza karikázhasson. Mire hazaért, három gyereke már az igazak álmát aludta. Felesége vacsorával, mosdáshoz forró vízzel és alváshoz vetett ággyal várta.
Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, és maguk is megtudták melegíteni a vacsorát, együtt ment ki az asszony meg az ember a földre. A tavaszi és nyári szünetekben a gyerekeket is befogták, ők is korán megtanulták a szőlőművelés tudományát. A két lány találékonyabb volt, mint a fiú, időnként kerestek más elfoglaltságot, csak hogy ne kelljen a hegyre menniük, de ravaszkodásuknak gyakran lett pofon a vége. Amíg mások nyaralni mentek, kikapcsolódásnak nekik ott volt a szőlő kérlelhetetlen könyörtelenségével, örökös telhetetlenségével. Korán megutálták a földmunkát, eszük volt, talán menekültek is a tanulásba, mind hárman egyetemre jártak, értékes diplomát szereztek. Egyikük sem lakik otthon, ami köztük és a szülők között állandó feszültség forrása lett. Hetente mennek a levelek: most kötni kell, most kapálni kell, most permetezni kell… Fiatal házaséveik hétvégéit megrontották a szülők által megkövetelt kötelességek. Aztán lassanként – mégiscsak – a házastársak is betörtek. Elfogadták a szőlőmunkákat gyűlöletes kötelezettségüknek. Az életüket is ehhez alakították: felújították, komfortossá tették az igénytelen, lakhatatlan pincét, fürdőszobát, konyhát, szobákat építettek hozzá.
A szülők nem jó szemmel nézték az építkezéseket, mert időt, energiát rabolt el a szőlőműveléstől, de be látták, hogy gyerekeik gyerekeinek némi élettérre van szükségük, amíg szüleik a földet túrják. És a szőlő az öregek megelégedésére megkapta, amit megkívánt. Hosszú évekig nem szenvedett hiányt semmiben.
Ám a fiú – lévén négy gyereke – saját építkezésbe kezdett, és azóta nem tud kellőképpen helytállni a szőlőhegyen. Az öreg is meghalt, az öregasszony magára maradt. Gyerekei hiába kérik, könyörögnek neki, hogy adja el a szőlőt, hajthatatlan. Pedig régen nem a megélhetéshez kell az már. Ahhoz elég az időközben visszakapott üzlethelyiség bérleti díja. Más bevételre nincs szüksége, ez is bőven kielégíti igénytelen életvitelét. Ráadásul a szőlő már semmit sem hoz. Vagyis, amennyit hoz, annyit el is visz. Még jó, ha nem kerül többe. Ha a saját munkát is beszámítják, mindenképpen veszteséges. A bort is alig isszák, az öregasszony tán még életében nem csípett be tőle. Nincs szükség rá, csak keserűség forrása, el vele, nem kell!
Illetve…, dehogy nem. Kell! Szükség van rá. Az asszonynak egyetlenegy perce sem telik nélküle. A tudat nélkül, hogy neki szölleje van. Neki dolga, kötelessége van. Van valami, amivel csak ő törődik, és amíg él, meg is ad neki mindent.
Néha gondol a halálra. De arra is inkább csak úgy, hogy mi lesz akkor a szőlővel? Tovább már nem szövi, elképzelni sem tudja.
Szuszogva áll a szőlőkaróba kapaszkodva. Le felé néz, végig a fényes domboldalon. A sorok szépen, rendben, megmunkálva futnak egy más mellett.
Kínt érez és gyönyörűséget egyszerre. Termékeny és követelőző ez a hegy. Olyan, mint az élet. Az ő élete.
Talán
Gitta dekoratív jelenség. Magas termetével, feltűzött szőke hajával, mindig barátságos természetével kitűnik a szürke átlagból. Egyéniség. Ha nevet, széles, vastag ajkai közül kivillan hatalmas hófehér fogsora. Gyakran nevet, tudja, hogy ilyenkor a legszebb. Pedig nem túl vidám az élete; egyedül él. Gyerekei kiröppentek, maguk alakítgatják a jövőjüket.
Tíz éve vált el. Nem volt más választása, hiába próbálta húsz éven át áltatni magát, és környezetével is elhitetni, hogy tulajdonképpen boldog a házasságban. Antal fűvel-fával csalta, és amikor a sarki zöldségesné volt éppen soron, betelt a pohár.
— Holnap gyere haza! – sírta a telefonba. – Anyukánál találkozunk. Valamit el kell mondanom nektek.
Az öcs – neki szólt az üzenet – nem tudta mire vélni a dolgot. Fel hívta a család többi tagját: anyját, húgát, de ők sem tudtak többet. Másnap aztán minden kiderült. Húsz év elfojtott, eltitkolt, apró hazugságokkal palástolt kínlódásai törtek ki a zokogó asszonyból, forró lávaként ömlöttek szét a szülői házban, maguk alá temetve a meglepett, megrendült családtagokat. Gondolatban hónapokig próbálták összerakni az eseményeket, kihámozni az elmúlt évtizedek balul sikerült történéseit. Talán, ha Antal végzettsége nem kisebb a feleségéénél, jobban megérti, jobban tűri Gitta karrierista törekvéseit. Állandó feszültség forrása lehetett, hogy az asszony többnek tartotta magát az átlag feleségnél, többre értékelte a szakmai szimpóziumokat, konferenciákat, tovább képzéseket, külföldi tapasztalatcseréket, mint a meghitt családi együttléteket. A gyerekeket korán önállóságra szoktatta, hóna alatt elegáns táskájával, jegyzeteivel, csinos kosztümjeiben gyakran kápráztatta el férje és saját szüleit munkahelyi sikereivel.
A férj eleinte gyanakodva, majd egyre ellenségesebben hallgatta felesége novellisztikusra színezett családi előadásait szakmai útjairól. Aztán elkezdett kimaradozni. Először csak estére: te sem vagy itthon soha – mondta a feleségének, majd napokra, utóbb már hetekre. Jöttek a veszekedések, elszámoltatások: ki hol, kivel volt, az azért se, meg az azért is alattomos kis bosszúállások. Gitta mindinkább a munkájába temetkezett, Antal alkalmi ismeretségeiben mind lejjebb csúszott, míg végül a sarki zöldségesné elszakította a házasság egyre vékonyodó fonalát.
Gitta tűrés helyett a válást választotta. Főiskolás gyerekeivel kiköltözött a nagy családi házból, és egy másfél szobás panel lakásban próbálta megrendült egzisztenciáját helyre állítani. Évekbe telt, mire ideg állapota úgy-ahogy rendbe jött. Közben a gyerekek is elköltöztek, jól fizető állást kapott, lakást vett, szíve választottjával él mind kettő. Az asszony egyedül maradt. Kiharcolt önállósága, elért pozíciója, kemény, komoly helytállást igénylő, minden idejét elrabló, magasan kvalifikált munkája már inkább teher, mint öröm forrása. – Kinek, minek, kiért, miért? – borul el néha szép arca, mosolygós szája szögletében szelíd rezignáltság.
Ki tudja… talán, ha újra kezdhetné, mégsem így… Talán mégis föladna valamennyit az öntudatos, konok emancipáltságból… Talán valamivel középszerűbben, nőiesebben, kicsit kevesebb tudálékossággal, több érzelemmel, érzékiséggel, megértéssel, együttélési készséggel. Talán máshogy, talán jobban, talán szebben, boldogabban, talán…
Vagy… mégse?
Májusi cseresznye
Gyerekkoromban mindig nagyon vártam a május végét, június elejét. Nem csak azért, mert addigra már levethettem a meleg ruhát, fölhúzhattam az új szandálomat, és az iskolaév is a végéhez közeledett, ha nem azért, mert akkor ehettem tele magam először cseresznyével.
Nagyapám hozta nagy kosárral. Rohantunk föl testvéreimmel az udvarról, amikor megláttuk ősz fejét az ablakban. – Hoztál cseresznyét, nagypapa? – kiáltottuk már futás közben, és boldogan ugrottunk a nyakába. – De hoztam ám! Pedig nem volt könnyű hozzá jutni, a rigók majd’ lelöktek a fáról – viccelődött.
Nekiültünk a nagy kosár cseresznyének, és pukkadásig ettük magunkat a piros húsú gyümölccsel. Nagy apa büszkén hallgatta jóízű csámcsogásunkat, és miközben néhányszor még meg törölte vizes homlokát, arra gondolt: ez megérte a fáradtságot. Délceg termetű, fehér hajú öregúr volt, közel a nyolcvanhoz még fürgén mászott föl a fára, cipelte a nehéz kosarat, utazott majd száz kilométert oda, meg ugyanannyit vissza. Amíg bírta, ezt minden évben megtette a kedvünkért. Élvezte munkája gyümölcsének eredményes bekebelezését, gyönyörködött a maszatos képű unokák látványában, és a következő vonattal utazott haza. Sosem tudtuk tovább ott tartani.
— Legalább pihend ki magad! – kérlelte mind ahányszor anyám, de ő hajthatatlan maradt. Várta otthon nagyanyám, meg a ház körüli munka. Különben is, amiért jött, megvolt. Minek maradna tovább? Ennek a pár órának a gyönyörűségét elraktározta már magában, kitart az jövő ilyen korig. Jövőre aztán megint jön. Cipeli a nehéz kosarat, törölgeti izzadt homlokát, és élvezi az unokák falánk örömét.
Sok év telt el, május május után. Azóta mindig könnybe lábad a szemem, ha a májusi cseresznyét meglátom. Nincs már, aki nekem hozza belőle az első kosárra valót. Lelökték a rigók a fáról…
Primőr főzelék
Világító kékszemű, élénk tekintetű, okos kis fiúcska volt, sötét, hosszú szempillája alatt mindig röpdösött valami kedves huncutság. Figyelte a felnőttek beszélgetését, hosszú meséket hallgatott végig, szeretett nagy sétákat tenni, mindent értett, minden érdekelte. Csak a szobatisztaságra nem lehetett rászoktatni. Anyja sokat mérgelődött is miatta, soha el nem mulasztotta, hogy meg ne szidja érte a kis imposztort. Ejnye, ejnye! – mondta mindig fennhangon, és mérgesen csóválta a fejét valahányszor a szutykos pelenkát bontogatta.
A kisfiú mosolygott a korholáson, tetszett neki anyja zsémbelődése. Gyakorta maga mászott föl a pelenkázó ágyra, és játékosan várta a hatást. Ejnye, ejnye – szidta megint az anyja, és ő elégetetten nyugtázta a reakciót.
Hónapok teltek el, és még mindig eredménytelen volt a bilire szoktatás. A fiatalasszony már le is mondott róla, és úgy döntött, hogy nem idegesíti vele sem a gyereket, sem magát. Még pár hónap, és a kicsi az egészséges fejlődés útját járva magától fog kikéredzkedni. A biliztetés lekerült a napirendről, de megmaradt a játékos korholás. Ejnye, ejnye! – hangzott újra meg újra, és a kisfiú nyugodt volt és elégedett.
Egyik vásárlókörútjuk alkalmával a zöldségespulton friss primőr árú, zsenge kelkáposzta kínálta magát kacéran. Fodros szoknyájának nem lehetett ellenállni. Ideje meg kóstoltatnom a gyerekkel ezt is, elég nagy már hozzá – gusztálta a zöldséget az asszony. Sorban állás közben meg is tervezte a főzés és tálalás módját: kevéske kockára vágott krumplival, kis köménymaggal – hogy jobban emészthető legyen –, tetején a húslevesből kivett, apróra vagdosott főtt marhahússal nagyon finom lesz – gondolta. Nagyot nyelt, maga is megkívánta az ízletes főzeléket.
Otthon aztán úgy is tett, ahogy elgondolta. Nagy gonddal pepecselt, igazán finomra akarta sikeríteni az ételt; nem mindegy, hogy a kicsinek milyen benyomása lesz az először megkóstolt ízről. Nagyon finom, igazán finom – ízlelgette.
A kisfiú éppen felébredt a délelőtti alvásból, szép pirosra aludta gödrös arcocskáját. A fiatal asszony az ölébe ültette, és elébe tolta az ínycsiklandozóan párolgó, friss főzeléket. A gyerek beleszimatolt a gőzölgő ételbe, elfintorította az orrát, rá nézett az anyjára, és rosszallóan megszólalt: eenye, eenye.
Április bolondja
Ez volt az első igazi tavaszi nap. A nap vakítóan világított be az ablakon, végig pásztázta a lakás minden zegét-zugát. A sarokban kifényesedtek az egyébként alig észrevehető pókháló szálai.
— Takarítanom kéne – gondolta a fiatalasszony, miközben kidörzsölte szeméből az álmot. – Ilyenkor látszik, milyen por van.
A gyerekek egymás után ébredtek. Vidáman hancúroztak a napfényes paplanon, s a sugárnyalábok meg csiklandozták a pufók kis testeket. Apjuk álmatagon morgolódott, majd hosszan nyújtózkodni kezdett, és nagyot nyekkent, mert egyik csemetéje éppen a hasára ugrott.
— Apa! – rikkantott a nagyobbik fiú. – Menjünk kirándulni!
A családfő a fejére húzta a takarót, az alól morgott rá juk: – Hagyjatok aludni!
— Menjünk kirándulni! Menjünk kirándulni! – kiabáltak kórusban.
A férfi komótosan kikászálódott az ágyból, feleségére nézett.
— Milyen terved van mára?
— Takarítás, főzés, mosás, vasalás, mosogatás, tanulás a nagyobbakkal. A szokásos.
— Elmenjünk valahová?
— Menjünk – sóhajtott az asszony, mert szívesen hagyta meggyőzni magát, ha némi reménye volt arra, hogy kizökkenhessen kicsit a napi monotonitásból. A hajcsár hétköznapok után ő is vágyódott a betontömbből való kiszabadulásra. – Ezen a gyönyörű napon – gondolta –, akár a szabadban is főzhetünk valamit.
A család készülődni kezdett. Mindenkinek csak egy-két holmit pakoltak, mégis, amikor minden kész lett, két tömött táska és három kisebb szatyor sorakozott az előszobában.
A fiatalasszonyról folyt a víz. Mire minden gyereket felöltöztet, minden kinek elkészíti a legszükségesebbeket, neki már nincs is kedve menni sehova. Legszívesebben útjára noszintaná a családot, ő maga meg leroskadna a csöndben, nyugalomban egy fotelba, elővenne egy könyvet, és olvasna. Nem is emlékszik, mikor olvasott komoly irodalmat utoljára.
Kinn a kocsiban kicsit fellélegzett. Kényelmesen fészkelte bele magát a férje melletti első ülésbe, és elégedetten nyugtázta, hogy az autó a legelső próbálkozásra beindult. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, mit mondott a nagyobbik fiú, amikor ő vezetni tanult, és első útjai egyikén elvállalta a családi sofőrséget.
— Én jobban szeretek az apával menni, mert az apa úgy indul, hogy brrummm, te meg úgy, hogy taatata-taatata.
Már kívül jártak a városon, amikor valamelyik meg szólalt. – Hol van az Öcsi?
Mivel a szokásos csilingelő hangocska nem válaszolt azonnal: itt vagyok!, az asszony riadtan fordult hátra.
— Szent Isten! – mondta.
A férfi már fordult is a kocsival, és gyorsított tempóban ügettek haza. Hátul elfojtott kuncogás hallatszott.
Az asszony kezében remegett a kulcs, ahogy illesztgette a zárba. Már az utca végéről hallotta a bömbölést. Gyorsan benyomta az ajtót, és az előszoba padlóján kuporgó, maszatos arcú, ordító gyerekhez ugrott. Az dühödten lökte el magától anyját. Az asszony tanácstalanul nézett férjére. Az ajtóban most megjelent három kajánul vigyorgó kis pofa. Egyszerre kezdték rá: – Április bolondja – május szamara, április bolondja – május szamara…
A maszatos kis pufók fölkapta a fejét. Először csodálkozva nézett, aztán elvigyorodott. Fölugrott, odaszaladt a testvéreihez, és velük együtt skandálta: – Április bolondja, április bolondja…
A férfi átkarolta a feleségét, ahogy mentek lefelé a lépcsőn. Nem lesz több gyerekünk – motyogta. – Már kezdjük őket el hagyogatni.
Régi óra halkan jár
Hinta-palinta – bíztatja magát a vékony hangocska tulajdonosa, kis kezeivel a kötelet rángatja, lábait ide-oda hajlítgatja. Hinta-palinta – ismételgeti töretlen bizakodással, és várja, hogy a hinta meglóduljon. Háta mögé settenkedek, óvatosan meglököm, ne vegye észre az „idegenkezűséget”. Szája fülig ér, hát mégiscsak sikerült. Klikk-klakk – énekel a hinta, ahogy a karika fordul a kampón.
De sokszor hallottam ezt a hangot. Álmos délutánokon szűrődött be a játszótérről az iskola abla kán, míg én benn a logaritmust magoltam. Klikk-klakk – altatott a monoton nóta, és meg-megriadva próbáltam koncentrálni a fehér mintás fekete táblára. A komoly munkához nem illett a játszóterek zaja, ám akaratom ellenére minduntalan vissza szédültem a gyerekkor ringató bódulatába, álom szerű képeibe.
Klikk-klakk – dalolta a kis fahintám is a szoba és az előszoba között lengve. Szép napos délután egy táncdal ütemére emelgettem a lábaimat: „régi óra halkan jár, belsejében táncos pár”.
Klikk-klakk, lopta be magát ez a kép a tudatomba a logaritmus helyett, és tolakszik most is elém, ahogy az unokámat lendítgetem óvatosan.
Klikk-klakk, klikk-klakk – kattog a hinta, mint a metronóm, és dúdolgatom magamban a dalt is hozzá: Régi óra halkan jár…
Vonaton
A vonat csikorogva fékez, meg áll. Tizenötéves forma lány száll fel, belibben a fülkébe. Holmiját eligazgatja a csomagtartón, leül az ablak mellé. Egyedül jött, nem kell integetve búcsúzkodnia, nyugodtan nézeget kifelé.
Meg látja a fiút. Régóta tetszik neki, vadul verni kezd a szíve. Intsen, ne intsen? Úgy dönt, hogy „nem”. A fiú rá érősen vizsgálgatja a vonatot, majd hirtelen gesztikulációkkal jelzi, észrevette őt. Széles mosollyal ugrik föl a lépcsőn. A lány fel só hajt – hát mégis.
Feszülten figyeli a fiú minden szavát. Az a tizennyolcévesek fölényével szónokol. Jelesre érettségizett, nemsokára felvételizik, reméli fel is veszik az egyetemre. Két barátja is oda jár, azt mondják, tök buli. Előadásra sem kell bejárni, mégis meg van minden vizsgájuk. Ő is erre vágyik: klassz légkör, intelligens ha verok, talán ugyanilyen lányok, bár szerinte azok a csajok, akik egyetemre járnak, mind besavanyodnak. Ő még rajzolni is szeret, azt mondják a barátai, hogy azt baromi sokat kell.
A lány alig szól. Mohón issza a szavakat, fejét ingatva helyesel, rövideket kérdez, szemeivel rátapad a fiúra. A fiú beszél, beszél.
Meg áll a vonat. A lány kipillant az ablakon, nézi a felszállókat. Negyvenes férfi tolja maga előtt feleségét. Az asszony is annyi lehet, dús szőke haja szolid kontycsomóba fogva. Kapaszkodik föl a lépcsőn, nehezen emeli saját természetadta kufferját. A férfi hátra-hátranézeget. A lány csak most veszi észre hátul a nőt. Magas barna, szépen sminkelve, csinos kosztüm rajta, kezében kis utazótáskával. Vissza-visszabólogat a férfinak. A szőke asszony már felkapaszkodott, indul a szomszédos kupéba. A férfi utána, feje egészen hátracsavarodva, integet. A barna nő visszaint, emebbe a kupéba száll. Leül, utazótáskájából piperetáskát húz elő, sminkjét igazgatja.
A fiú beszél-beszél. A lány figyelme lankad. A nőt nézi. Lakkozott körmeit, rúzsozott száját, formás orrát, arcába lógó barna haját. Érzi az enyhe parfüm illatot.
Kattan az ajtó, az előbbi férfi jön be. Izgatott csókot nyom a nő arcára, az ablakhoz állnak. Átkarolja a nőt, suttognak. Az mosolyog, fenségesen válaszolgat. A férfi ideges, hadar, az ajtó felé pillantgat. Időnként belehajol a nő arcába, kiszív belőle egy kis parfümillatot, apró csókokat ad helyette.
A lány döbbenten nézi őket. Nem hallja, amit a fiú mond; az előbb valamit kérdezett is tőle, és ő nem tudott válaszolni, vissza kellett kérdeznie. Egyáltalán nem is érdekli már, mit mesél. A fiú maga sem nagyon érdekli már. A párt figyeli.
A férfi most kisiklik az ajtón, vissza a másik kupéba. A nő lassan lecsúszik az ülésbe, smink csere.
A fiú lassabban beszél. Észreveszi a lány feléje irányuló érdeklődésének hiányát. Ki néz az ablakon.
A férfi újra be siklik. Föl kapja a nőt, ölelkeznek az ablaknál. Ideges tekintgetés az ajtó felé, gyors mosolyok, csókok, simogatások, s a férfi újra vissza.
Még háromszor ismétlődik a jelenet. Az utolsó felvonás végén hosszú-hosszú csók, aztán a férfi feleségével leszálláshoz készül. Tolja maga előtt az asszonyt, háta mögött a peronról be-beint. Leszállnak, elindulnak az állomás felé. Hátranézegetés, a vonatablakból apró csókok dobálása, aztán a vonat elindul. A nő egyedül marad, leül, smink. A következő állomáson aztán ő is leszáll. Elegánsan billegeti maga mellett a könnyű utazótáskát, csinos kosztümje ki adja kifogástalan alakját.
A fiú már nem beszél. Az ablakon nézeget.
— Én meg érkeztem – szól oda később a lánynak –, még találkozunk.
— Jó – leheli a lány, és fáradtan dől hátra az ülésen.
Kétarcú szerelem
Levél várja az asztalon:„Bálint! Hatra gyere értem, előbb végzek! Csók: Ildi”
Ránéz az órára, fél hat, máris indulnia kell. Alig evett ma – a délelőtti szünetben két sonkás szendvicset –, szörnyen éhes. De most arra sincsen ideje, hogy kimelegítsen valamit a hűtőből, pedig nagyon kíván valami meleget. Majd útközben bekapok egy pizzát – csitítgatja méltatlankodóan korgó gyomrát. Leveti a reggel fel vett pólót, újat vesz elő. Kicsit még föl frissíti magát a mosdónál, bele néz a tükörbe, meg paskolja enyhén borostás arcát egy kis arcvízzel, aztán megfordítja a kulcsot a zárban, és gyors léptekkel megindul a lift felé a kollégium hosszú folyosóján. A csapóajtón át lépve megtorpan. Szívbemarkolóan ismerős hang üti meg a fülét: beszélgetés, nevetgélés. Ő áll a lift előtt a barátjával. Vissza húzódik a csapóajtó mögé, hogy ne kelljen találkoznia velük. Még így is alig tudja lecsillapítani torkában dobogó szívét, hirtelen kapkodóvá vált lélegzetét. Nehezen múlik ez az újra meg újra rá törő alattomos fájdalom.
Egy éve még reménykedett, álmokat szövögetett, Róla. Terveket kovácsolgatott Vele, szertartásszerűen készült minden – valamilyen ürüggyel kierőszakolt – találkozásra. Örökké a közelében szeretett volna lenni, nézni, hallgatni Őt. Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudna örömet szerezni Neki. Mindenét oda adta volna, csak boldoggá tegye, hogy ettől ő is boldog lehessen. Két éven át nem volt olyan pillanata, amiben ne Rá gondolt volna. Bármit csinált, bár hol volt, Ő mindig jelen volt. Látta meg csillanni fekete haját, széles ajkai közül elővillanó hófehér fogsorát, mandulavágású ég kék szemeit, kecsesen hajló derekát, hallotta muzsikáló, kedves hangját, a felcsattanó nevetést. Zsigereit, minden pórusát, egész idegrendszerét átjárta valami gyönyörűségesen különleges érzés, amivel óvta, féltette, vigyázta magában a Csodálatos Teremtést. Hányszor hívta, mennyit várta; nem csak perceket, órákat, heteket, hónapokat, éveket várt Rá… Álmaiban annyiszor látta, csodálta, hogy már szét sem tudta választani az ábrándot a valóságtól. Mennyi félszeg közeledés, gyönyörű gondolat, izzó vágyakozás vált köddé az el múlt két esztendőben. Pedig kezdettől fogva látnia kel lett volna, mennyire egyoldalú ez a szerelem. De nem akarta észrevenni, makacsul ragaszkodott az álmokhoz, valamivel mindig megmagyarázta magának a rosszul sikerült találkozásokat. Még a kezét sem foghatta meg, még beszélni sem tudott az érzéseiről, még esélyt sem kapott rá soha Tőle. Ő mégis görcsösen kapaszkodott az egyre mélyebbre markoló édeskés fájdalomba, ringatta, dédelgette, lelke titkos rekeszébe zárta, hogy senki meg ne tudja, senki meg ne lássa. Olyan mélyre ásta el magában, hogy amikor már végképp nem áltathatta magát, olyan elementáris erővel szakadt ki belőle, hogy majd nem a szíve szakadt meg vele. Üvölteni szeretett volna, amikor megtudta, hogy a lány összeköltözött egy másik fiúval, és megkérte őt, hogy ne zaklassa tovább. Zaklatásnak vette mindazt, amit tőle kapott. Vajon mit tud adni neki az a másik, hogy az kell, ő meg nem? Hogyan, hogy az mindent megkaphatott, ő meg sem mit… soha?
Azon a napon ábrándjaival együtt lelke egy kis darabja is elszállt. Komorabb, keményebb, egykedvűbb azóta, és öt kilóval könnyebb. Talán az a nyomasztó teher, a rettegés, nehogy bekövetkezzen az, ami végül mégis bekövetkezett, az nyomhatott ennyit. Nevetséges gondolat: öt kilónyi fájdalom. Azelőtt nem hitte volna el, hogy ennyire tudjon fájni az, ami nem fáj. Fáj a szívem – tapasztalta meg a fizikaivá vált lelki fájdalmat.
Megvárja, míg záródik a liftajtó, csak utána lép elő rejtekéből. Ez a szőke lány, aki most őt várja, kedves, okos, nyílt szívű kis teremtés. Évfolyam társa. És nagyon szerelmes őbelé. Vissza adta neki az ön becsülését, a hitet, hogy őt is lehet szeretni. Ő meg viszont szereti. Nem úgy, mint azt a Másikat, nem. Egészen más hogy. Ez egy könnyebb, tisztább, hús-vér szerelem. Valóságos. Íze, színe, illata van. Szomjat oltó, enyhet adó, csillapító erejű, édesen csordogáló, békés, nyugodt szerelem. Ez jó szerelem. Mégis… mégis, az a másik az erősebb. Bűvölő ereje úgy hat rá, mint kígyóra a kígyóbűvölő mágiája. Az érzés, amivel átitatja védtelenné, kiszolgáltatottá teszi, egészen lebénul, megváltozik tőle. Tudja, hogyha a fekete hajú hívná, gondolkodás nélkül elhagyná a szőkét. Menne, mint a hipnotizált, és nem törődne senkivel és semmivel Rajta kívül.
Démoni erő – borzong bele érzéseibe, és lelép a mozgólépcsőről. Szemközt egy virágárus gyönyörű vörös rózsákat kínál. Mennyit vett belőle annak a Másiknak. Rettegett a várt vissza utasítástól, és gyerekes boldogság töltötte el, ha a lány időnként mégis elfogadta tőle. Milyen gyönyörű volt, ahogy mosolyogva beleszagolt, ráhajolt az illatos csokorra. Ennek a mostaninak még soha sem vett rózsát. Ez így is szereti. Furcsa világ a belső. Megmagyarázni, kiismerni, megérteni ne is próbáld!
Tárcájában matat, pénzt keres, hogy kifizesse a vázából kihúzott bársonyszirmú virágot. Az első szálat, amit a szőkének választott.
Szirénhang
Valószínűtlenül kék volt a tenger: sötét azúrkék, enyhe sós ízű szél fodrozta, terelgette szelíden a part felé, a kavicsok pengve, koccanva gurultak ide-oda. Vastag sugárözön zuhogott akadálytalanul az égből a földre – sehol egy felhő –, vakítóan verődött vissza a fehér ház falakról, feltöltötte a tetők fekete táblájú napelemeit, belopózott a buja növényzet legsűrűbb bokrai közé is, és pajzán derűvel szurkálta a strandon tunyán elterülő fedetlen testeket. Puhány hasak főttek, sercegtek a melegben, keblek, fenekek duzzadtak pirosan, barnán, feketén, a napolajtól fénylő hátakról pergő vizet föl kapta a szél, és jó illattal terítette be a környéket.
A bronzbőrű lány mozdulatlanul feküdt a csíkos törülközőn. Rezzenéstelenül tűrte a forróságot, látszott, módszeresen szoktatta magát a napozáshoz. Fonott strandtáskája, fura kinézetű magasított talpú papucsa – ahogy kilépett belőle – hanyagul hevert mellette. Amikor fölállt, a fiú pillantása fedetlen felsőtestére röppent. Apró, barna halmok rezegtek rugalmas lépteire, nyakát vastag, színes kövekből fűzött lánc fonta körbe. Egyenletesen gázolt a vízbe, s mikor az a derekáig ért, fejest vetődött bele. Ahogy előbukott, vállig érő haja selymesen, ázottan úszott a víz színén. Ötven méternyi szabályos tempózás után megfordult, eleven sellőként emelkedett ki a vízből, ruganyos lépésekkel jött végig a kavicsos fövenyen, és hanyatt lefeküdt a csíkos törülközőre. Száradó testéből lanyha kókusz illat áradt.
A szőkésbarna fiú ettől kezdve nem tudta levenni róla a szemét. Százszor pásztázta végig minden porcikáját, gondolatban a falatnyi nadrág alá is be bújt, borzongva cirógatta végig a formás lábakat, a törékeny bokákat, melyek egyikén vékony aranyláncocskát fedezett fel. Egyedül van-e vajon? – tanakodott, és egyre jobban drukkolt, hogy így legyen. Ő a haverjaival jött, de azok most röplabdázni mentek a szomszédos pályára. Tudta, egyhamar nem jönnek vissza, még megisznak pár krigli sört, elhülyéskednek jódarabig. Neki tegnap megrándult a dereka, meg különben is elegeb van már az idétlen sörözgetésekből, minden beváltott forintjuk arra megy el.
Jólesik ez a kis nyugalom így nélkülük, szabadon szárnyalhatnak a gondolatok, pihenhet a szem az ilyen gyönyörűségeken – tapadt újra a lányra. Ha holnap is egyedül lesz, megszólítom. Valami ürügyet csak találok – bátorítgatta magát. De mi ért nem ma? – bújt belé a kisördög. Nem kell mindent elkapkodni – kezdett magyarázkodni csak úgy magának, a mai nap a felfedezésé, a holnapi az ismerkedésé, és holnapután már együtt jövünk le a partra…
A lány felült. Intett valakinek. A fiú gondolatai rezzenve szakadtak szét, féltékenyen fürkészte a távolban, ki lehet a címzett. Barátnője van – nyugtázta elégedetten, és sajnálkozva figyelte, ahogy a lány ki rázza, összehajtogatja törülközőjét, belebújik tűzpiros, pántos miniruhájába, fura papucsába, fölteszi a napszemüveget, vállára veszi a fonott táskát, és ellibeg a pavilon sorok felé. Rövid szoknyája alól meg villantak napbarnította combjai, ha lehet, így még izgatóbb volt, mint az előbb. Holnap megismerkedünk – erősítgette magát a fiú. Majd holnap…
A délután hátralévő része unalmasan telt. Olvasgatni próbált, de minduntalan a lányra kellett gondolnia. Elképzelte a következő napokat vele, kitervelte, hogyan fogja lerázni a fiúkat, hogy kettesben maradhasson a barna sellővel. Becsukta a könyvet, a feje alá tette, és föl nézett a bólogató pálmafára. De jó itt – omlott el benne az édes érzés, sosem felejtem el ezt a délutánt a susogó tengeri szélben, hullámok lágy morajával, a kavicsok koccanásával. A csillámló, fénylő víztükrön hajók ringanak, hullámok hátán szörfök siklanak, a habokból szirénhangú lányok buknak föl, gyöngyöző kacagásuk betölti a partot, megárad, elragad, sodor a fehéren habzó tengeren…
Tompa ütésre ébredt. – Mi az? – riadt meg a fején pattanó labdától.
— Csak nem alszol? – néztek rá a srácok szemrehányóan. – Bemegyünk a városba, pakolj!
Szótlanul, kelletlenül kullogott végig a sétányon. Útközben kicsit megjött a kedve, mire a campingbe értek, az megtelt élettel, jövő-menő emberekkel, vacsoraillattal. A parti diszkóban villóztak a fények, dübörgött a tam-tam. Előkotorta egyetlen, magával hozott ingét, tegnapi borostáját meglocsolta egy kis after shavevel, és csatlakozott a sátor előtt toporgók hoz.
Hangos csapatban vonultak az óváros keskeny utcáin. Mindkét irányból lassan hömpölygött az embertömeg, minduntalan beleütköztek valakibe. Fényárban úszó utcák, izgalmas zajok, felcsattanó nevetések, a pincérek kezében villogó, poharakkal, üvegekkel megrakott tálcák tették éberré, mozgalmassá a langyos, jó szagú, jó kedvű éjszakát. Lépésnyire voltak egymástól a szórakozó helyek, színes huzatú székeikkel, tarka terítős asztalaikkal, vidám zsivajgással, a nyitott ajtóban mosolygó pincérekkel betérésre csábítgattak. Valahova majd ők is beülnek, de előbb még végigmennek a soron hangulatcsinálónak.
Minden mellékutcában más-más zene szól: magányos gitáros remegteti hangját, dél-amerikai tarka sapkás fekete fiúk lopják a fülbe ritmusos dalaikat, trombitás, dobos dzsessz-zenekar szórakoztat, szalonzenét játszó csoport táncosaival teremt színes forgatagot, bohócok, bábosok, népi játékosok, vásári mulattatók… Menet közben jókat lehet röhögni mindenféle szamárságon. Itt vannak például a rajzolók. Kínosan finomítgatják a görbe orrokat, nagy füleket, hogy portréikkal elnyerjék a jól fizető turisták tetszését. És ez a sok jó pofa bóvli, amiket utcai árusok ritmusos kurjongatásokkal ajánlgatnak.
— Nem választunk magunknak mi is valamit? – vihognak a fiúk, és a fal mellett álldogáló, magukat kínáló lányokat mustrálgatják.
— Nem is rosszak – mutogat egyikük –, az ott a legjobb.
— Melyik? – nyújtogatják nyakukat a többiek.
— Az, ott a szélén. Az a piros ruhás.
A szőkésbarna hajú fiú arca lángba borul, nem hisz a szemének. A felismerés szinte letaglózza. Szégyennel vegyes csalódás uralkodik el rajta, zavarodottan botorkál a tömegben. A sarokról visszafordul, és reményvesztetten nézi a vállig érő selymes hajat, a színes kövekkel körbefont formás nyakat, az ormótlan papucsban fénylő karcsú bokát, és a napbarnította hosszú combokat.
A tanú
Este kilenc óra lehetett, az utcák épp elcsöndesedtek, amikor K. kilépett a kapun. Az ablakokon már a függönyöket is leengedték, a hold hideg fénye itt-ott áttört a felhős égbolton. K. a zsidónegyedből ballagott föl a várba, ahol az Arany-utcácskában kicsi házat bérelt. Lassan lépdelt, lépései keményen koppantak a macskakövön. Hűvös volt. K. föltűrte kabátja keskeny gallérját, kalapját mélyebben a fejébe húzta.
Amikor kiért a térre, három furcsa alakot pillantott meg a túloldalon. Feszesen, kiegyenesedve mentek egymás mellett, mintha össze lettek volna tapadva. A két szélső ellen állhatatlan fogással szorította a középsőt, menekülésre képtelen fogságban tartva. K. jobban szemügyre vette őket. Ilyen egységet szinte csak élettelen tárgyak alkothatnak – gondolta. Ahogy figyelmesebben nézte, észrevette, hogy a középső alak szinte erőszakkal húzza magával az oldalába tapadó két szélsőt, többször is óvatosan hátra pillantva, nem követi-e őket K. Aztán futni kezdett, magával rántva az oldalán kifulladva zihálókat. Kabátjuk szárnya hosszú slafrokként úszott utánuk. K. erősen csodálkozott. Ekkor, egy mélyebben fekvő utcáról jövet, egy kis lépcsőn B. kisasszony bukkant ki eléje a térre. Nem biztos, hogy ő volt, persze nagyon hasonlított rá. K. úgy tett, mintha köszönne, fejével aprót biccentett, kezével olyan mozdulatot tett, mintha a kalapját is megakarná emelni. Hangot nem adott az üdvözlésnek, hátha mégsem a kisasszony az, nem akart nevetséges lenni. Egy fölfelé kaptató utcán K. is zihálni kezdett. Kapkodó lélegzetét rövid pihenők közbeiktatásával próbálta csillapítani.
A dóm mellé érve meglátta a kapuőr árnyékát. Még nem akart találkozni vele, a főbejáratot megkerülve a lépcsősor felé vette az irányt. Alig haladt valamit fölfelé, érezte a rátörni készülő köhögési rohamot. Nyaka köré tekert sálját a szája elé tartva, mély lélegzetvételekkel próbálta elejét venni. Megfordultában meg is szédült, ha nem kapaszkodik meg a korlátban, végigzuhan a rézsútos kőtámasz-mellvéden. A hold fényben fénylő hidak, tornyok, kupolák láttán megint a már ismerős, kétkedő érzés fogta el. Akkor érez ilyesmit az ember, ha nem biztos abban, valóban az övé-e az, amit birtokol.
A lépcsősor tetejéről induló keskeny kis utcácska 22-es számú házában lakott. Óvatosan nyitott be az ajtón, félt az arcába vágódó nyirkos dohtól. Meggyújtotta az asztalon lévő gyertyacsonkot, és ki csapta az ablak két szárnyát. Vézna, szikár alakjával áthajolt a párkányon, s karját az ablakszárnynál még messzebbre tárta. Tekintete az elhagyott kőbányára tévedt. Ott látta meg a férfit. Meztelen felsőtesttel ült a földön egy kőnek döntve, feje föltámasztva, hihetetlen testtartása nagyon kényszeredett. Fölemelte kezét, s széttárta minden ujját. Két társa egyikének keze már a torkára fonódott, a másiknak kezében kétélű kés villant. K. látta, hogy a férfi szeme megtört, és, hogy végvonaglását figyelve, arca előtt a két úr szorosan össze dugja a fejét. – Akár egy kutya! – mondta, s úgy érezte, szégyene talán még túl éli őt.