Narcissus poeticus

Poemas

Para entrar en el circo

¡Pasen, pasen! Señoras señores,
entren, miren, diviértanse horrrrores!
¡No se ha visto jamás cosa igual:
de paloma hace el águila real,
el conejo se corne a la zorrrrrra
de verdad: el terrorr no se ahorrrra!
¡Aquí ven a un cordero valiente
y es el tigre el que bala! ¡Pendiente
la pareja de un hilo de escarcha
mientras tocan los monos su marcha!
¡No habrá sangre en la vena sajada:
pasen: esto bien vale la entrada!

                                Versión de Eliseo Diego

Armame

Dichoso el tigre - tiene dientes,
también el oso - garras tiene,
y a mi ¿qué cosa me defiende?
Señor ¡tenga yo garras, dientes!

Creador, a que tu creaste
según tu imagen - no lo armaste
ni defensor le procuraste
al que no rasga o muerde a nadie.

Lo muerden los de diente armados,
los otros rásganle el costado.
Mientras se lame, así callado,
¡endiéntalo, Señor, engárralo!

                                Versión de Eliseo Diego

Qué escritura tan fuerte

Que escritura tan fuerte, tan alegre,
el punto es decidido, la coma es valiente,
esta muchacha sabe lo que quiere, no gimotea,
no se desespera, su caligrafía vive,
la t se estrecha amorosamente con la t.
Ya no la veo nunca,
no tiene rostro para mi, sólo letras,
desde hace veinticinco anos no tiene rostro.
No me muestren la foto de sus bodas con papá,
ni la de Balaton en que aparece con Yolanda, con Pedro y conmigo,
muéstrenme sólo su caligrafía, que vive,
sólo su escritura.

                                Versión de Fayad Jamís

Si se apaga la luz

Si se apaga la luz,
                            no interrumpas
la conversación que comenzaste, en la oscuridad
no eres diferente, no olvides que algunos se alegrarían mucho
si cambiaras de tema.
                            Pero ¿por qué cambiar de tema?
eres el mismo de hace unos minutos,
busca una vieja lampara, prosigue
la conversación, no gesticules, pues ya no hace efecto,
habla concretamente, no, señor, usted se equivoca,
en vano abriga esperanzas, en vano calcula,
tú sigue como antes pues eres el mismo,
tú debes terminar tus frases.

La Habana, 1972.

                                Versión de Fayad Jamis

Me visito a mi mismo

Me visito a mi mismo,
                                        me interesa
lo que hago en la calle Kupeczky,
lo que estoy discutiendo con papá, el lunes de 6 a 7
corrijo la pronunciación de Peti, el miércoles
voy a la calle Fillér, llamo por teléfono a Kati, está traduciendo algo,
esta semana es imposible, pero llámame el domingo,
Éva tiene frío y sueno, por la manana no sonó el despertador,
tengo que llegar a las 8 a la escuela Szinyei, es penoso,
tiene la primera clase, casi seguro torna un taxi,
a las 2 hay reunión, me irrito, por supuesto,
este Simor sólo piensa en asolearse con el sol cubano,
¡no se ocupa de mí!

La Habana, 1972.

                                Versión de David Chericián

El barbero

La pompa de jabón siempre revienta igual.
El cabello cortado se barre siempre igual.
El barbero en su charla es siempre igual: “pues, ¿no te dije
que nos derrotarían en el fútbol?…”
Alguien entra,
alguien sale,
hoy,
    ayer,
        en los tiempos
                        de mi padre o de mi tatarabuelo,
pero siempre del mismo modo se abren y se cierran las tijeras,
las bocas,
cual si estuviéramos sentados en el Paraíso con el rostro
enjabonado
entre pompas de jabón inmutables, barberos inmutables
y nos dijera el Señor mismo,
                              este viejo, flemático barbero:
“Hijo, pues, ¿no te dije que nos derrotarían en el fútbol?…”

                                Versión de David Chericián

Variación sobre un poema
de César Vallejo

I.

Unos se tiran de cabeza al río.
¿Hablaré del audaz arco del puente?

A Robeson le pegan por la calle.
¿Alabaré después al Metropolitan?

Les enferman la tierra a los hambrientos.
¿Me asombrarán sus médicos, entonces?

Pelan al rape a una muchacha negra.
¿Disfrutaré a la linda „Miss” del ano?

Muestran al indio humilde en sus corrales.
¿Quién va a tratar con ellos del futuro?

El leprosolio de Quynh-Lap destruyen.
¿Compartiremos temas culturales?

Un paria duerme con el pie a la espalda.
¿Hablar, después, a nadie de Picasso?

Steinbeck sube al avión en uniforme.
¿Le haré un ensayo por sus viejas glorias?

Charlan sobre la paz junto a la horca.
¿Conferenciar, después, sin un revolver?


II.

A este le canta el hambre en el estómago.
¡Supiera de Beethovan, de su cólera!

Un herido contempla sus entrañas.
De conocer a Puskhin, lo haría suyo.

El maniatado pugna por librarse.
Mentara a Lorca, pero qué es su nombre.

Aquel busca refugio en lo lejano.
Rimbaud seguro que sería su amigo.

Otro aguarda una bala en la cabeza.
Ignora que es ya un cuadro de Derkovits.

Un niño pinta con betún a solas.
Nadie le ha hablado nunca de Siqueiros.

La miseria hizo huir al viejo Jozsef.
Jamás leyó los versos de su hijo.d

A los sin pan habrá que presentárselos.
La poesía también les hará falta

                                Versión de Eliseo Diego

Todo puede ocurrir todavía

Las ropas en la silla, como quiera.
Quedo en sus pliegues algún gesto
de ayer quizás
                        o de ante ayer
que dice: no me miren: quiero
pasar sin que nadie se de cuenta.
Mañana me pondré las mismas ropas
y con ellas otra vez el gesto mismo,
pero ahora es ya de noche,
puede muy bien que haya un momento
en que se rompa el „perdónenme” de siempre,
en que mi rostro y mi palabra
se vuelvan mas severos
y yo diga
sin pena mi verdad en lo adelante,
duermo,
es ya de noche,
se acabo el día de ayer
                                     y el de anteayer,
todo puede ocurrir todavía.

                                Versión de Eliseo Diego

Narcissus poeticus

El narciso como un manifiesto brota en el jardín.
A principios de invierno
dejó állá arriba algunas de sus hojas.
Murió la retaguardia,
pero a su tronco sus raíces se unieron
y pudieron sobrevivir en las profundidades.

¿Dónde están los pomposos, los estirados,
los señoriales habitantes del jardín?

El narciso yace bajo tierra,
sin poses, sereno, y allá nadie podrá entrar en sus secretos.
Pero más nadie que él sabe
                        cómo
                            cuándo
                               y por qué
le han brotado de nuevo
         hojas y flores.

                                Versión de Yolanda Ulloa

Los muebles y el viejo

Los muebles
comprenden al viejo.
Y crujen
de dolor
cuando
les dice:
„Se acabó Ernesto”.
Los muebles
no esperan
su muerte.
El
ya es
como si
fuera ellos.
Mañana
lo sacarán de aquí,
y más tarde
se llevarán los muebles,
el gobelino
tejido por su primera amante
tendrá un buen precio
para vender.
El viejo
y
los muebles
saben todo esto,
y aún están aquí,
sus huesos crujen,
sus maderas,
se comprenden.

                                Versión de Yolanda Ulloa

El nombre de las cosas

„Esa es la arena – dígole a ella –
y estos los espejuelos”
como si
yo supiera nombrar todas las cosas.
Aunque cada día se hace más difícil
llamar por su nombre las cosas,
el nombre de las cosas se esconde tras la hierba
o con un insecto camina,
con estos seres de nombre invariables.
Y esos nombres
yo a ella los enseno, mientras tanto
me ensena cosas las cuales
no conozco,
deletrea nombres que no entiendo.
                Sin embargo
ya es tiempo
para aprender de ella
que a pesar de todo pruebe de nuevo
a llamar las cosas por su nombre.

                                Versión de Yolanda Ulloa

La ventaja del cambio de sistema

Sin el cambio del sistema
nunca hubiéramos sabido
que A es un gran vomito
que B es lo mismo de grande
que C es muy católico
que D es muy judío
que E sera siempre
                un lamedor de culo
al igual que
de la F a la Z.

Versión de Yolanda Ulloa

Paráfrasis al poema El gigante del Rubén Martínez Villena

¿Y qué hago yo aquí donde no hay nada
grande que hacer?
Esto lo pregunto por la mañana cuando me despierto
con dolor de muelas y el deseo de orinar,
y durante el día cuando leo el diario
se me va el resto de mi fuerza vital,
y luego cuando
obligatoriamente
empiezo hablar con alguien,
qué hago yo aquí donde no hay nada
grande que hacer,
ni en el pasado,
ni en el futuro
y nadie oye mi grito,
el socorro escondido en palabras
cuando con el Señor de los Poderes Obscuros
empezaría luchar
por ultima vez, antes de la ultima estación.
¿Qué estoy esperando?
¿Qué?
¡Pues no hay salida de este sufrimiento!
Mis manos, las dos vacilantes,
me las pongo en la cabeza
y a pesar de todo estoy esperando,
¡esperando!

                                Versión de Yolanda Ulloa

Prometeo

¡Prometeo insensato!
Antes hubiera que tirar
al buitre
y solo después
penar por el fuego.

                                Version de Yolanda Ulloa

Contestación de un americano
meridional a un caballero
de Europa

        El Libern estos momentos se habrá ocupado
        de escribir una nueva Carta de Jamaica.

                                                        Heinz Dietrich

Mas de un siglo
que empezaron
las barbaridades
que los norteamericanos
cometieron
en el grande hemisferio de Colón
Barbaridades
que la presente edad
ha rechazado
como fabulosas
porque parecen
superiores
a la perversidad humana
El velo se ha rasgado
ya hemos visto la luz
América combate con despecho
¿No esta
el Nuevo Mundo
entero
conmovido y armado para su defensa?
Unidad o Muerte
Socialismo o Muerte
¡Qué!
(esta la Europa sorda?
¿Termite
que una vieja serpiente
devore
la mas bella parte de nuestro globo?
¿No tiene ya ojos
para ver
la justiciar?
Nosotros
somos
un pequeño género humano
poseemos
un mundo aparte
cercado por dilatados mares
Estábamos abstraidos
ausentes del universo
en cuanto
es relativo
a la ciencia del gobierno
y administración del estado
¿Qué puede ponernos
de fundar
un gobierno libre?
Es la unión
ciertamente
más esta unión
no nos vendrá
por prodigios divinos
sino
por efectos sensibles
y esfuerzos bien dirigidos
Unión o Muerte
Socialismo o Muerte

        Soy de Vd. etc. etc.

                        BOLIVÁR

Poema ocasional en La Habana

Este hombre
que esta
en casa de Yolanda
y Roberto
no soy yo
es
el otro
habla sin cesar
de boberías
y
de todas las cosas
serias del mundo
no conoce la tristeza
nunca se pone
melancólico
habla
hasta que se quema el arroz
que Yolanda
cocina

La Habana, 2005.

Homenaje a
Attila József

Attila József vivió en la triste realidad de Hungría entre las dos guerras mundiales, en una Europa que tuvo muchas fronteras y en las fronteras muchos asesinos; en un mundo donde el diablo ha enloquecido, y el irritado tiempo fue el de generales y banqueros, frío forjado, relumbrante cuchillo-tiempo, escaparate-vidriotiempo, con fábricas paradas como ruinas en las cuales se fabricaba la más densa oscuridad, el fundamento del silencio. En un mundo donde bajo el cielo líquido el silencio monótono de la miseria disolvió la tristeza condensada en el corazón de los meditabundos y la mezcló con la tristeza de millones, donde la alegría – la de la conciencia – fue desnuda, y todas las noches fueron noches de invierno. En aquel mundo podían tomar en cuenta lo que el poeta ha telefoneado, y a quién, cuándo y por qué, y consignar en actas sus suenos, con los nombres de aquellos que los vieron. Qué otra cosa podía el poeta decir o preguntar:

        No me imagino cuando hallarán un motivo
        para abrir y escrutar el fichero que viola
            mi derecho de ser.

Gran fe tuvo Attila József en aquel mundo frío de hojalata cuando habló del futuro. Confesando su amor dice:

        No te das cuenta de que me empino
        cuando hablo del futuro.
        Si quieres, sólo volveré a ti después de la victoria
        que canta la gloria de las ciudades,
        o cuando los panaderos unen sus buenas paletas
        y lanzan el pan
        y en ellas me colocan, con la cabeza baja, cubierta de harina,
        y me llevan lentamente hasta tu cama.

O hablando de la multitud:

        Trata de agarrar estirando al máximo las manos,
        hacia la granja, la fábrica, la harina,
        hacia la jornada de siete horas,
        hacia la Osa Mayor, las Pléyades
        y el pozo de agua abundante en la llanura.

A estas alturas citemos sus palabras sobre los obreros, que tras los sacerdotes, los soldados y los burgueses al fin se han vuelto fieles oidores de las leyes, y por eso el sentido de toda obra humana zumbó en ellos como un violón:

        El tiempo arrastra la niebla.
                        Ya se ven claramente las cimas.

¿Al principio del siglo XXI podemos repetir esto? ¿E1 tiempo arrastra la niebla? ¿Ya se ven claramente las cimas? ¿E1 poeta puede sentir que el siglo le contempla, protector? El labrador, arando, ¿piensa en él? ¿E1 cuerpo del obrero le presiente entre dos movimientos secos, rígidos?

¿U otra vez se fabrica la más densa oscuridad, el fundamento del silencio?

Nuestro tiempo como si se hubiera alejado un poco de las esperanzas. Como una balsa por un rio, como un pobre diablo en esa balsa baja el ser humano, mudo de sufrimiento, y no hay quien llore, grite:

        Tengo miedo del castigo.

¿Dónde está la hermosa muchacha, sabia, y el varón inteligente y bravo, y de quienes heredarán la fe como la vía láctea guarda la luz del sol, y mañana volarían a bordo de máquinas buenas en pos de las estrellas laborables cuando el mismo sol ya solo parpadee?

Cuando Thomas Mann estuvo en Hungría, Attila József escribió un poema-saludo para él. Este poema debía ser elido en el «Teatro Húngaro» de Budapest el día 13 de enero de 1937 cuando el famoso escritor alemán pronunció allá su conferencia. El departamento político del Ministerio del Interior, enterado del asunto, dio ordenes a la policía para que impidiera la lectura de la poesía a causa de la alusión que en ella se hace a los Estados-Monstruo que roen sin tregua al humanismo como el cáncer abre un abismo en el cuerpo humano.

El poéta pregunta en el poema prohibido:

        ¿Que más vendrá, inquirimos – las almas de horror plenas –
        de dónde nos azuzan nuevas ideas-hienas?

Temo dar respuesta a Attila József. En vez de responderle cito otra vez sus palabras:

        ¡Que comas, bebas, abraces y duermas!
        ¡que te midas ton el universo!
        ¡Ni aun regañadientes serviré
        de criado a los poderes opresores!

        ¡No hago pactos! ¡Déjenme ser feliz!
        Si no, cualquiera a mi ofendería,
        alguien me encontraría manchas rojas
        y absorbería la fiebre mis savias.

Cuando conocí al poeta Fayad Jamís, traductor al español de los poemas de Attila József – eso fue en 1963, en La Habana – me regaló un ejemplar de su libro titulado Los puentes, y escribió en un sobre la primera estrofa de un poema de Attila József:

        Áron József me engendró,
        jabonero que en el mar
        un día se fue a segar
        yerbabuena, y no volvió.

En la versión de Fayad Jamís escuché el son guilleniano. Como si el poema Áron József me engendró lo hubiera escrito el joven Nicolás Guillén.

En los momentos cuando ya se notan las señales amenazadoras de la crisis económica mundial de los anos 30 que se dejan sentir desde la China de mandarín colgado y cocaína asesina hasta Portugal, Turquía y Hungría, tres países de Europa que en 1930 no conocían el socorro de paro, Attila József así alienta a los pobres de la capital húngara:

        El pobre mira hasta la contadora
        desde el cristal del almacén, y añora.
        Cruje la paja, y a te espera el sueno.
        El pobre mira hasta la contadora.

        …

        ¿Quien te amará y te hará de comer?
        Algún día tendrás una mujer.
        Cruje la paja, ya te espera el sueno.
        Algún día tendrás una mujer.

En los anos de la crisis ya desarrollada rompc el son de Juan el Barbero alias Nicolás Guillén, como una respuesta lejana que viene por el mar, por donde muchos pobres de Budapest se fueron „a segar yerbabuena, y no volvieron” – como dijo el poeta húngaro.

        Para encontrar la butuba
        hay que trabajar caliente;
        para encontrar la butuba
        hay que trabajar caliente:
        mejor que doblar el lomo,
        tienes que doblar la frente.

        …

        No tengo donde vivir,
        ni mujer a quien querer;
        no tengo donde vivir,
        ni mujer a quien querer:
        todos los perros me ladran,
        y nadie me dice usted.

Ambos poetas expresan los sentimientos de los pobres de la ciudad como si fuesen sus propios sentimientos, el Yo lírico de ellos es el que empieza a hablar cuando el uno utilizando y transformando la tradición del folclore húngaro canta no en nombre de los pobres, sino como uno de ellos, y cuando el otro hace tocar un son con la charanga de Juan el Barbero quien no es una figura pintoresca del viejo bufo habanero, sino el cesante de una ciudad neocolonial, o el poeta mismo que se rebela contra una realidad.

Para Attila József y Nicolás Guillén el tema del proletariado significa una forma poética. A mediados de los anos 30, Attila József escribe una carta a un critico de mucha sensibilidad quien a pesar de poseer una vasta cultura no llega a entender esa sencilla verdad. Dice lo siguiente:

„To veo al proletariado como una forma, tanto en el verso como en la vida social, y en este sentido, utilizo sus motivos. Por ejemplo, un sentimiento que muchas veces me domina es el de la aridez; y para mi intención de expresarme y para mi deseo del amenazar y crear, viene bien el ambiente de las parcelas despobladas el cual, en nuestra época, mediante la noción del capitalismo da sentido a su propia condición árida, mientras tanto a mi, al poeta, no me interesa otra cosa que dar forma ami propio sentimiento de aridez. Por eso – lamentablemente – no encuentro mi lugar de poeta tampoco en la izquierda por que ellos ven como un contenido, y usted más o menos hace lo mismo, lo que yo, que no tengo parentesco, escribo sobre el papel con una conciencia cada vez más abrumada.”

Para Nicolás Guillén el tema del cubano oprimido aparece también como una forma en el poema-son. Buscando la forma de su propio sentimiento encuentra muy de repente este modo de expresarse con el cual puede interpretar los dolores y los goces de su pueblo. Ambos poetas tienen la capacidad de revivir la realidad de su siglo como poesía, cualidad que los hace parientes del genio del cine, Charlie Chaplin. Citemos las palabras de Béla Balázs:

„Chaplin no parte de una idea con un cuento rígidamente estructurado, en el cual se ponen posteriormente los pequeños detalles observados en la vida, el cual se moldea el bronce vaciándolo en las formas dadas. El, por lo contrario, parte de los pequeños detalles de la realidad. No los forma, sino los aumenta. Les da contenido espiritual…”

Los pobres de Nicolas Guillén y de Attila József los pudiéramos colocar entre los mendigos de la Ópera de tres centavos de Bertolt Brecht. ¿Estará lejos del realismo esta imagen irónicamente poética de una miseria muy real, sumamente verdadera? Brecht dice que no. Attila József a veces presenta la miseria de un modo brechtiano; no la miseria de otros sino la suya habiendo trabajado ya como monitor, vendedor de periódicos, grumete, guardián de maíz, trabajador de tierra, taquimecanógrafo; vendió peródicos, comerció con sellos y luego con billetes blancos y azules, como un aprendiz de banquero; era ayudante de cafetería, vendedor de libros, distribuidor de peródicos, poeta, critico, contable, y enfrentándose con la miseria la ganó varias veces con el orgullo juguetón de la ironía:

        Dadme un banco, una piedra, algún camastro
        desvencijado en que matar el sueno.
        No soy un buey de amo bondadoso.
        No soy ni pulga ni mujer ni enfermo.

        Que las rías un gran tazón disfruten
        y que el amante su pareja encuentre.
        Bendito sea el que por una noche
        me entierra, que yo vivo eternamente.

Para Fayad Jamís traducir a Attila József era igual que escribir su propia poesía. Leyendo los poemas de Los puentes conocemos al Robinson Crusoe de París, al vagabundo del alba, al compañero del mendigo y del albañil que vivió de tal modo en 1956 en aquella „terrible hermosa grande ciudad que se llama París” como treinta anos atrás había vivido Attila József. Hay gran similitud entre sus voces. Anarquismo e ideas revolucionarias, surrealismo y expresionismo, influencia de Rimbaud y Apollinaire surgen casi del mismo modo en los poemas de Attila József de No soy yo quien grita y de Fayad Jamis de Los puentes. Por eso el Robinson Crusoe de París descubrió en versiones francesas la poesía de Attila József y empezó a traducirla, tarea que realizó luego con la ayuda de varios hispanistas húngaros.

Fayad Jamís tradujo fielmente a Attila József, pero, sin desechar los consejos y explicaciones de sus colaboradores húngaros, se dejó llevar por la propia corriente de su voz, y por la más abierta de su idioma en estos tiempos, y realizó una parte de las versiones en verso libre. Para Fayad Jamís Attila József fue un poeta contemporáneo, como si fuera miembro de su generación, compañero poeta del salvadoreño Roque Dalton o del guatemalteco Otto René Castillo, o del venezolano Víctor Valera Mora. Y sobre todo hermano del gran peruano, César Vallejo.

Los grandes poetas revolucionarios expresan la disonancia de su época. No conocen el falso optimismo obligatorio. Vallejo pide lo imposible, la solidaridad universal para España. El combatiente muerto se echa a andar cuando todos los hombres de la tierra le rodean con un ruego común. La soledad también puede ser revolucionaria. Ernesto Che Guevara terminando su libro en Congo cita las palabras de Vallejo: „jamás como hoy, me he vuelto, con todo mi camino, a verme solo.” El poeta precursor de la Revolución Bolivariana, Víctor Valera Mora habla del martillo de los utópicos diciendo:

        El socialismo no existe
        pero de que vuela vuela
              El capitalismo sí
        y hay que matarlo.

Juan Gelman imagina a Jiři Wolker, a Attila József y a si mismo en una barricada latinoamericana.

Al realizar la versión de un poema importante de Attila József, Fayad Jamís transformé un verso. Se trata del poema Marzo. La primera estrofa de la segunda parte del poema dice:

El hombre es mercenario, la mujer prostituta.
Entre sus corazones y el mío no habrá diálogo.
Sus maldades también están infladas
y temo por mi vida
que es todo cuanto tengo.
Mi mente, precavida, piensa en esto.
T cuando el globo herido y a esté helado
el amor de mi pecho y mi Flora arderán.

El segundo verso del original es diferente. Attila József, hundido en el infierno del fascismo, con hondo dolor lanza un suspiro: „No puedo tocarles el corazón.” El poeta de Por esta libertad convirtió el dolor en furor. El ano 1959 entré en el verso de Attila József con su fervor revolucionario. El nuevo verso de Attila József es como si lo hubiera escrito el poeta de La Victoria de Playa Girón, quien declara hablando del enemigo: “El fanpo de sus vidas y el fango de sus muertos se fundirán /para siempre en el fango de la infamia.”

Me encontré ultima vez con Fayad Jamís en julio de 1988. El poeta enfermo me habló de sus planes, entre ellos, de la realización de unas nuevas versiones de los poemas aún no traducidos al castellano de Attila József. Mencioné otra vez el verso transformado del Marzo. Respondió sonriendo: „Attila tuvo razón, pero la razón del traductor también es válida en este caso.”

El hombre del siglo XXI quiere ser feliz. Toda la humanidad quiere comer, beber, abrazar, dormir. Pero ¿puede medirse con el universo? ¿Puede no hacer pactos inhumanos?

¿Dónde está la gente nueva, enjambre de otra especie que pronuncia la palabra de otro modo, cuyo pelo se pega a su cabeza de otro modo? ¿Donde esta el vencedor futuro bajo las estrellas? ¿Llega o no llega la claridad, nuestra capacidad maravillosa, el orden con que la mente concibe la imita inquietud, las fuerzas de producción por fuera y los instintos por dentro?

Chilla la canción y se enmudece. El siglo XXI justificara nuestros actos, nuestras voces. Hasta entonces repetimos las palabras de Attila Jôzsef:

        Esto digo: que aun no es grande el hombre,
        aunque él, irrazonable, sí lo crea.
        Que sus padres no lo pierdan de vista;
        padre y madre: ¡la razón y el amor!

Epilogo

El poema Contestación de un americano meridional a un caballero de Europa lo escribí en húngaro utilizando las palabras de la versión de János Benyhe, y luego lo traduje al español sacando las palabras de la carta original de Bolívar. El ensayo Homenaje a Attila József lo escribí originalmente en español. Fue leído en el Instituto Cervantes de Budapest, y luego en La Habana, el 26 de mayo de 2005, durante el Festival Internacional de Poesía. También escribí en español el Poema ocasional en La Habana, y luego lo traduje al húngaro.

Versek

Prológ

Ez itt a cirkusz. Hölgyek és urak,
ki ezt megnézi, rrremekül mulat,
másutt nem látható az, ami itt,
kőszáli sas galambot alakít,
felfalják a rókákat a nyulak,
irrrtóztató látvány, hölgyek, urak,
itt látható a bátor birka, és
tigris torkából jő a bégetés,
cérnaszálon lóg az artistapár,
majomzenekar marsot muzsikál,
felvágott érből nem follyik ki vér,
hölgyek, urak, ez minden pénzt megérrr!

Fogat és karmot

Jó a tigrisnek – foga van,
jó a medvének – karma van;
de én hogy védjem meg magam?
Fogat és karmot adj, Uram!

Teremtő, magad képire
kit alkottál – nincs semmije,
ki megvédené – senkije,
nem harap, nem mar senkibe.

Harapja, kinek foga van,
belemar, kinek karma van.
Sebeket ki nyal hangtalan –
fogazd és karmozd föl, Uram!

Milyen energikus írás

Milyen energikus írás, milyen vidám,
a pont határozott, a vessző elszánt,
ez a lány tudja, mit akar, nem nyafog,
nem esik kétségbe, élnek a betűi,
t a téhez szerelmesen simul.
Nem látom őt soha már,
arca sincs számomra, csak betűi vannak,
arca huszonöt éve nincs már.
Ne mutassátok esküvői képét apuval,
se a balatonit Jolival, Petivel és velem,
csak a betűit, azok élnek,
csak az írást.

Ha kialszik a villany

Ha kialszik a villany,
                                    ne hagyd abba
a megkezdett beszélgetést, sötétben
sem vagy más, ne feledd, szemlátomást szeretnék,
ha témát változtatnál,
                                    de miért is változtatnál témát,
ugyanaz vagy, aki pár perce voltál,
szerezz valami ócska lámpát, folytasd,
amibe belekezdtél, ne gesztikulálj, ilyenkor úgysem hatásos,
fogalmazz pontosabban, nem, uram, Ön téved,
hiába reménykedik, kalkulál,
folytasd ugyanazt, elvégre ugyanaz vagy,
mondataid neked kell befejezned.

Havanna, 1972

Meglátogatom magamat

Meglátogatom magamat,
érdekel, épp
mit csinálok a Kupeczky utcában,
apuval épp miről vitázom; hétfő van, 6-tól 7-ig
Peti spanyol kiejtését korrigálom, szerdán
átmegyek a Fillér utcába, este Katinak telefonálok, fordít,
ezen a héten reménytelen, de vasárnap hívj fel,
Éva fázik és álmos, reggel nem szólt a vekker,
be kell érnem 8-ra a Szinyeibe, kínos,
első órája van, biztos taxival jön,
14^h-kor értekezlet, bosszankodom, persze,
ez a Simor csak sütteti magát a kubai nappal,
nem jutok eszébe!

Havanna, 1972

A borbély

A szappanbuborék mindig ugyanúgy pattan szét.
A levágott hajat mindig ugyanúgy seprik össze.
A borbély mindig ugyanazt mondja: “hát nem megmondtam,
hogy kikapunk a meccsen…”
Valaki bejön,
valaki kimegy,
ma,
tegnap,
apám,
vagy dédapám idején,
de mindig ugyanarra nyílnak és csukódnak a szájak
meg az ollók,
mintha a Paradicsomban üldögélnénk beszappanozott
képpel
változatlan szappanbuborékok és változatlan borbélyok között,
és azt mondaná nekünk az Úr,
az öreg, cinikus borbély:
“Fiam, hát nem megmondtam, hogy kikapunk a meccsen…”

Változatok egy
César Vállejo-versre

I.

Öngyilkosok ugranak fejest a folyókba.
A hidak merész ívelését emlegessem?

Paul Robesont valaki leütötte az utcán.
Dicsérjem a New York-i Metropolitant?

Megfertőzik az éhező parasztok földjét.
Ámuldozzam orvosaik tudományán?

Kopaszra nyírnak egy húszéves négerlányt.
Gyönyörködjem az ez évi Miss Amerikában?

Rezervátumokban mutogatják az alázatos indiánt.
Az emberiség jövőjéről tárgyaljak velük?

A Quynh-Lap-i leprakórházat hadicélpontnak tekintik.
Vitatkozzam a kultúra közös érdekeiről?

Hátára,görbült lábbal alszik egy pária.
Beszéljek ezután valakinek is Picassóról?

John Steinbeck egyenruhásán helikopterba száll.
Talán hajdani érdemeiről írjak értekezést?

Békességről beszélnek az akasztófa mellett.
Tanácskozzam a békéről, s ne legyen fegyver a kezemben?


II.

Egy ember jön, korgó gyomra muzsikál.
Ha ismerné Beethovent, megértené haragját.

Egy sebesült nézi kifordult belét.
Ha tudna Puskinról, költőjének nevezné.

Megfeszíti testét egy kikötött.
Lorca jutna eszébe, de sosem hallott róla.

Egy másik elindul, messzi világba szökik.
Ha ismerné, kedvelné Arthur Rimbaud-t.

Ez tarkójába várja a golyót.
Nem tudja: modellja volt Derkovitsnak.

Cipőkrémmel festeget egy fiúcska.
Sosem hallotta Siqueiros nevét.

Megszöktette a nyomor József Áront.
Nem olvasta fiának verseit.

Nekik beszélj, kiknek nincs kenyerük se.
Egyszer szükségük lesz még versre is.

Még minden sikerülhet

A széken a levetett ruha
gyűrődésében egy ott maradt mozdulat
a tegnapi,
vagy a tegnapelőtti napból
azt mondja: – Ne lássatok engem,
észrevétlen akarok lenni. –
Holnap fölveszem ezt a ruhát,
és vele ezt a mozdulatot,
de most éjszaka van,
egy pillanatig meglehet,
hogy a folytonos bocsánatkérésnek vége szakad,
arcom és szavam szigorúbb lesz,
és igazamat
nem restelkedve hirdetem ezentúl;
alszom,
éjszaka van,
vége a tegnapi
                       és a tegnapelőtti napnak,
még minden sikerülhet.

Narcissus poeticus

Tüntet a kertben a nárcisz.
Tél elején
odafent hagyott néhány tőlevelet.
Meghalt az utóvéd,
de a törzs, a gyökérzet
szervezkedett, élt odalent.

Hol vannak a hivalgók, a cifrák?
Fáznak a kert úri lakói.

Póztalanul vonult a föld alá,
titkaiba ott senki se látott.
Csak ő tudja,
         hogyan,
                  mikor,
                           miből
teremtett újra
         tőlevelet, virágot.

A bútorok és az öregember

A bútorok
értik az öregembert.
És recsegnek
a fájdalomtól,
mikor azt mondja nekik:
„Ernőnek vége.”
A bútorok
nem várják,
hogy meghaljon.
Olyan,
mintha már
közülük való
volna.
Holnap
kiviszik innen,
azután
kiviszik a bútorokat,
a gobelin,
melyet első szerelme szőtt,
jó áron
eladható.
Az öregember
és
a bútorok
tudják ezt,
de még itt vannak,
csontjuk,
fájuk ropog,
értik egymást.

A dolgok neve

„Homok – mondom neki – az meg
szemüveg”,
mintha
tudnám a dolgok nevét, pedig
a dolgokat egyre bonyolultabb
nevükön nevezni, a dolgok neve
elbújik előlünk a fűben,
odébbmászik valami bogárral,
e változatlan nevű lényekkel, melyeknek
nevét
ő tőlem tanulja most, mialatt
rámutat dolgokra, miket én
nem ismerek,
neveket mond, miket nem értek.
                  Arról van szó,
ideje volna elkezdenem
megtanulni tőle, mi micsoda,
és megpróbálnom mégis, megint
mindazonáltal
nevükön nevezni a dolgokat.

A rendszerváltás haszna

A rendszerváltás nélkül
sohasem tudtuk volna meg
hogy A. mekkora hányadék
hogy B. mekkora ugyanaz
hogy C. milyen katolikus
hogy D. milyen zsidó
hogy E. mikor milyen
         alfélnyaló
akár F.-től Z.-ig
a többiek.

Parafrázis Rubén Martínez Villena
Az óriás című versére

Mit keresek én itt, ahol semmi de semmi
nagy keresnivaló?
Ezt kérdezem reggel, amikor fogfájósán
és csurgatási ingerre ébredek,
és nap közben, amikor a napilap
veszi el először maradék
életerőm, és azután,
mikor kényszerűségből
ezzel vagy azzal elegyedem szóba,
mit keresek én itt, ahol
énnekem nincs semmi de semmi
nagy keresnivaló
se múltban,
se jövőben,
és senki se hallja kiáltozásom,
a szavakba rejtett segélykérést,
mikor a Sötét Hatalmak Urával
kezdenék harcot,
utoljára, a végső stáció előtt,
mire várok?
Mire?
Hiszen ebből a gyötretésből nincs kiút!
Kezemet, a két bizonytalankodót
koponyámra tapasztom mégis,
és várok,
várok!

Prométheusz

Balga Prométheusz!
Előbb a keselyűt
kellett volna lelőni,
és csak azután
bajlódni a tűzzel.

Egy dél-amerikai válaszol egy
európai úriembernek

                  A Szabadító most bizonyára azzal foglalkozik, hogy
                  egy új Jamaicai Levelet ír.

                                                                                 Heinz Dietrich

Több mint egy évszázada
hogy elkezdődtek
azok a barbárságok
amelyeket az észak-amerikaiak
követtek el
Kolumbusz nagy féltekéjén
A jelenkor
legendának tartja
és kétségbe vonja
ezeket a barbárságokat
mert minden jel arra vall
hogy túltesznek
mindenféle emberi elvetemültségen
A fátyol felszakadt
már láttuk a fényt
Amerika elszántan harcba száll
Nem állt-e talpra
és nem fogott-e fegyvert
a maga védelmére
az egész Újvilág?
Egység vagy Halál
Szocializmus vagy Halál
Hogyan?
Európa süket?
Tűri
hogy egy vén kígyó
felfalja
földgolyónk legszebbik részét?
Már nincs szeme
hogy
meglássa az igazságot?
Mi
egy kis emberiség
vagyunk
külön világunk van
egy széles tengerek
környezte világ
Kirekesztettek
bennünket
a világon kívül éltünk
már ami
a kormányzás és államigazgatás
tudományát illeti
Mi teszi lehetővé
egy szabad kormány
megalakítását?
Nyilvánvalóan
az egység
csakhogy ezt az egységet
nem valami
isteni csoda hozza létre
hanem
a körültekintő munka
és a célirányos erőfeszítés
Egység vagy Halál
Szocializmus vagy Halál

         Maradok stb. stb. stb.

                  BOLÍVAR

Alkalmi vers Havannában

Ez az ember
Yolanda
és Roberto
otthonában
nem én vagyok
hanem
a másik
fecseg szüntelenül
csacskaságokról
és
komoly dolgairól
a világnak
nem ismeri a szomorúságot
sosem
búbánatos
fecseg
míg odaég a rizs
amit Yolanda
főz

Havanna, 2005

Tisztelgés
József Attila előtt

József Attila a két világháború közti Magyarország szomorú világában élt, egy olyan Európában, melynek számtalan határa-redője volt, és minden redőjében gyilkosok, olyan világban, ahol megőrült a sátán, bankárok és tábornokok ingerült idejének kovácsolt hideg, villanó, kés-idejében, kirakat-üvege-időben, ahol mint omladék, úgy álltak a gyárak, melyekben a tömörebb sötét készült, a csönd talapzata. Olyan világban, ahol a híg ég alatt a nyomor egykedvű csendje oldotta föl lassan a tömény bánatot a tűnődők szívén s elkeverte milliókéval, ahol az öröm – az öntudaté - kopár volt, és minden éjszaka téli éjszaka volt. Olyan világban, ahol számon tarthatták, mit, mikor, miért, kinek telefonozott a költő, s aktákba írták, miről álmodozott, s azok nevét is, akik megértették őt. Mi mást tehetett volna, mintsem megkérdezte, illetve kimondta:

         És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
         előkotorni azt a kartotékot,
              mely jogom sérti meg.

Nagy volt József Attila hite abban a dermesztő pléhdoboz-időben, amikor a jövőről szólt. Szerelmének téve vallomást, írja:

         Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
         ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek, meg hozzád,
         vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
         végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
         elhoznak lassan az ágyadig.

Vagy amikor a tömegről szól:

         Kapkod, nyúl, ahová ér,
         csűrért, gyárért, boglyáért,
         hétórai munkáért,
         a Göncölért, Fiastyúkért,
         bővizű alföldi kútért ——

Idézzük szavait, amikor a munkásokról beszél, akik papok, katonák, polgárok után lettek végre hű meghallói a törvényeknek, s ezért minden emberi mű értelme bennük búg, mint a mélyhegedű:

         viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat

A 21. század elején megismételhetjük-e ezt? Viszi az idő a ködöt? Tisztán meglátni csúcsainkat? A költő érezheti azt, hogy a század pártfogón tekint rá? A paraszt, szántván, őrá gondol? Öt sejdíti a munkás teste két merev mozdulat között?

Vagy ismét a tömörebb sötét, a csönd talapzata készül?

A mi időnk mintha eltávolodott volna egy kissé a reményektől. Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon száll alá az emberi faj némán a szenvedéstől, és nincs aki sírjon, kiáltozzon:

         félek a büntetéstől.

Hol van a szép, okos lány és a bátor, értelmes fiú, aki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút, és akik jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba, amikor már csak pislog a Nap?

Amikor Thomas Mann Magyarországon járt, József Attila verssel köszöntötte. 1937. január 13-án olvasta volna fel a budapesti Magyar Színházban a híres német író előadása alkalmából. A belügyminisztérium politikai rendőrsége, amikor a terv tudomásukra jutott, betiltotta a vers felolvasását, mert abban szörnyállamokról esett szó, melyeknek iszonyata úgy rág az emberségen, mint a rák.

A költő azt kérdezi a betiltott versben:

         s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
         honnan aszúinak ránk uj ordas eszmék…

Félek felelni József Attilának. Válasz helyett inkább szavait idézem újra:

         Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
         A mindenséggel mérd magad!
         Sziszegve se szolgálok aljas,
         nyomorító hatalmakat.

         Nincs alku – én hadd legyek boldog!
         Másként akárki meggyaláz
         s megjelölnek pirosló foltok,
         elissza nedveim a láz.

Amikor József Attila kubai fordítóját, Fayad Jamíst megismertem – 1963-ban került erre sor Havannában Hidak című verses­köny­vé­nek egy példányával ajándékozott meg, és egy levélborítékra ráírta spanyolul József Attila egyik versének kezdőszakaszát:

         Nemzett József Áron,
         szappanfőző, aki már
         a Nagy Óceánon
         szagos füveket kaszál.

Fayad Jamís fordításából a guilléni szón ritmusát hallottam ki. Mintha a Nemzett József Áron című verset a fiatal Nicolás Guillén írta volna.

Abban az időszakban, amikor már érezhetővé váltak a harmincas évek gazdasági világválságának előjelei a mandarint akasztó és a kokainnal gyilkoló Kínától Portugáliáig, Törökországig, Magyarországig, tehát Európa három olyan országáig, amelyekben nem ismerték a munkanélküli segélyt, József Attila így biztatta a magyar főváros szegényeit:

         Az áruházak üvegén
         a kasszáig lát a szegény.
         Zizeg a szalma, menj, aludj.
         A kasszáig lát a szegény.

         …

         Aki majd főz is, csókol is,
         kerül majd egyszer asszony is.
         Zizeg a szalma, menj, aludj,
         kerül majd egyszer asszony is.

A kibontakozó válság éveiben hangzik fel Borbély Juan alias Nicolás Guillén éneke, mint távoli üzenet, amely a tengeren át érkezik, a tengeren, ahol Budapest szegényei kaszáltak szagos füveket kitántorogva, ahogyan a magyar költő írta.

         Munka nélkül vacsorádat
         megkeresni nem fogod,
         munka nélkül vacsorádat
         megkeresni nem fogod:
         nem elég, ha hátad görnyed,
         hajtsd a földre homlokod.

         …

         Sehol nincsen nyugovásom,
         nem vár asszony rám, se ház,
         sehol nincsen nyugovásom,
         nem vár asszony rám, se ház:
         Engem ugat minden kutya,
         senki engem nem magáz.

                           (Gáspár Endre fordítása)

Mindkét költő úgy fejezi ki a városi szegények életérzését, mint saját életérzésüket, lírai Énjük szólal meg akkor, amikor az egyik felhasználva és átalakítva a magyar népköltészeti hagyományt nem a szegények nevében énekel, hanem úgy dalol, mint közülük egyvalaki, és amikor a másik Borbély Jüanként – aki nem a hajdani havannai bufo-színház festői figurája, hanem egy újgyarmatosított város munkanélkülije – eljátszik gitárján egy szont, és így lázad a rossz valóság ellen.

József Attila és Nicolás Guillén számára a proletár-téma egyúttal költői forma is volt. A harmincas évek közepén József Attila levelet írt egy nagyon is érzékeny ízlésű kritikusnak, aki valóban igen nagy műveltsége ellenére nem értette meg ezt az egyszerű igazságot. Ezt mondja:

„Én a proletárságot is forrnának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel. Ezért – sajnos – a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.”

Guillén költészetében az elnyomott kubai témája úgyszintén formaként jelent meg a szon-versben. Saját életérzése kifejezésére formát keresve igen hamar rátalált erre a kifejezési módra, mellyel népe örömeit és fájdalmait maradéktalanul el tudta mondani. Mindkét költő költészetként éli át századuk valóságát, ami őket a mozi zsenijének, Charlie Chaplinnek rokonává avatja. Idézzük Balázs Béla szavait:

„Chaplin nem az »eszme« felől jön készen komponált szigorú mesével, melynek formáiba utóbb dolgozná bele az élet megfigyelt apró részleteit, mint ahogy a bronzot az eleve kész, üres formába öntik. O ezekből az apró valóságrészletekből indul ki. Nem formálja, csak növeszti őket. Beoltja lélekkel…”

Nicolás Guillén és József Attila szegényeit Bertolt Brecht Koldusoperájának kéregetői közé képzelhetjük. Messze van a realizmustól a nagyon valódi nyomor ironikusan költői ábrázolása? Brecht nemmel válaszol. József Attila a nyomort olykor brechti módon ábrázolja, nem mások nyomorát, hanem a magáét, ő, aki dolgozott segédtanítóként, újságárusként, hajósinasként, kukorica­csőszként, mezei napszámosként, gyors- és gépíróként; árult újságot, bélyegeket, kereskedett kék és fehér postapénzzel, mint egy kis bankár; volt kenyeresfiú, könyvárus, újságkihordó, költő, kritikus, hivatalnok, és a nyomorral szembeszállva az irónia játékos dölyfével győzte le azt nem is egyszer:

         Néhány éjjelre, padra, kőre,
         adjatok nékem fekhelyet.
         Én nem vagyok jó gazda ökre,
         se lány, se bolha, se beteg.

         Jusson a néniknek nagy bögre,
         szerető mindnek, ki szeret –
         áldott, mert élek én örökre,
         aki egy éjre eltemet.

Fayad Jamís számára József Attilát fordítani ugyanolyan volt, mintha saját verseit írta volna. A Hidak verseit olvasva megismerhetjük Párizs Robinson Crusoe-ját, a hajnal csavargóját, a koldus és kőműves társát, aki úgy élt 1956-ban a „rettenetes, gyönyörű, nagy városban, melynek neve Párizs”, ahogyan harminc évvel annak előtte József Attila. Igen nagy a hasonlóság költői hangvételükben is. Anarchizmus, forradalmi eszmék, szürrealizmus és expresszionizmus, Rimbaud és Apollinaire hatása, mindez szinte azonos módon jelentkezik a Nem én kiáltok József Attilájának és a Hidak Fayad Jamísának verseiben. Ezért fedezte fel Párizs Robinson Crusoe-ja franciául József Attilát, és kezdte fordítani, hogy azután magyar hispanisták segítségével folytassa ezt a munkát.

Fayad Jamís hűségesen fordította József Attilát, de – anélkül, hogy figyelmen kívül hagyta volna magyar segítőtársainak magyarázatait és tanácsait – engedte magát saját hangja által vezettetni, és nyelvének legidőszerűbb hangvételével a műfordítások egy részét szabadversben készítette el. Számára József Attila kortárs költő volt, mintha saját nemzedékének tagja lett volna, költőtársa, mint a salvadori Roque Dalton vagy a guatemalai Ottó René Castillo, vagy a venezuelai Víctor Valera Mora. És mindenekelőtt a perui óriásnak, César Vallejónak a testvére.

A nagy forradalmi költők kifejezik saját koruk disszonanciáját. Nem ismerik a hamis, kötelező optimizmust. Vallejo a lehetetlent kéri, az egész emberiség szolidaritását Spanyolország számára. A halott harcos akkor kezd újra járni, mikor a föld összes embere közös kéréssel veszi körül. A magány is lehet forradalmi. Ernesto Che Guevara Kongóról írt könyvét befejezve Vallejo szavait idézi: …és magamat még sose láttam/ egész utamon, mint ma, ily kivertnek. (Somlyó György fordítása) A bolivári forradalom költő előhírnöke, Víctor Valera Móra az utópisták kalapácsáról szólva így ír:

         A szocializmus nem létezik
         mégis messzire száll messzire száll
                  A kapitalizmus igen
         és végezni kell vele

                           (Simor András fordítása)

Juan Gelman Jiří Wolkert, József Attilát és saját magát ugyanarra a latin-amerikai barrikádra képzeli.

József Attila egyik jelentős versét spanyolra fordítva Fayad Jamís átalakította az egyik verssort. A Márciusról van szó. Idézzük a második rész első szakaszát:

         Zsoldos a férfi, a nő szajha,
         szivüket el nem érhetem.
         Gonoszságuk is fel van fújva,
         mégis féltem az életem.
         Hisz nincs egyebem e kívül.
         Számol ezzel a gondos elme.
         S megbántott Föld ha kihűl,
         ég Flórám és szivem szerelme.

A második sor tér el az eredetitől. József Attila a fasizmus poklába merülve, mély fájdalommal felsóhajt: szivüket el nem érhetem. Az Ezért a szabadságért költője a fájdalmat haraggá formálta át: Entre sus corazones y el mío no habrá diálogo – Szívem és szívük közt nem lesz párbeszéd. Az 1959-es esztendő hatolt be József Attila versébe a maga forradalmi szenvedélyével. Mintha József Attila új verssorátA Playa Girón-i győzelem költője írta volna, aki így szól az ellenségről beszélve: Életük és halottaik iszapja egyesül mindörökre/ a gyalázat iszapjában.

Fayad Jamisszal utoljára 1988-ban találkoztam. A nagybeteg költő terveiről beszélt, köztük arról, hogy újabb József Attila-versek spanyolra fordítására készül. Ismét szóbahoztam a Március átalakított verssorát. Mosolyogva felelte: „Attilának igaza volt, de érvényes igazság a fordító igaza is ebben az esetben.”

A 21. század embere boldogságra vágyik. Az egész emberiség enni, inni, ölelni, aludni akar. De mérheti-e magát a mindenséggel? Képes-e arra, hogy ne kössön embertelen alkut?

Hol az új nép, másfajta raj, ki másként ejti a szót, kiknek fején másként tapad a haj? Hol a jövendő győzni fogó a csillagok alatt? Mikor világosul meg gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint és az ösztönöket idebent?

Csörömpöl az ének és elnémul. A 21. század ítéli majd meg tetteinket, szavainkat. Addig is József Attila versét ismételjük:

         Én mondom: Még nem nagy az ember.
         De képzeli, hát szertelen.
         Kisérje két szülője szemmel:
         a szellem és a szerelem!

Utószó

Az Egy dél-amerikai válaszol egy európai úriembernek című verset magyarul Benyhe János fordításának felhasználásával írtam, majd spanyolra Bolívar eredeti levelének szavaival-kifejezéseivel fordítottam le. A Tisztelgés József Attila előtt című tanulmányt eredetileg spanyolul írtam. Felolvasására a budapesti Cervantes Intézetben került sor, majd Havannában 2005. május 26-án, a Nemzetközi Költészeti Fesztivál során. Ugyancsak spanyolul írtam az Alkalmi vers Havannában című költeményt, és azután fordítottam magyarra.