Úgy égette át
Gyorgyev Kitti doktornőnek
Tisztába tették, megigazították ágyneműjét –
ahogy utoljára oldalára fordították
madársúlyú, mégis nehéz testét; alányúlva
megemelték. Mint akit az örök-éhes,
évszakok mögötti, légkondicionált galaktikák
várnak, tekintete úgy égette át mindent-látó
vakon a köztes anyagot.
A tehetetlenség, s az ép tudat győztes undora,
megvetése az arcán, s a gáttalan szabadság,
a dacos düh mámorával jelölt végső
felszabadulás.
Egy utolsó, besült, áldó szitok a pengeéles
szájperem horgonyos sarkában…
S már átlósan emelkedett, eldőlve szállt a
levegőre feszített testlélek,
megtisztulva a remény koloncától is,
melyet mondanak egy emberélet
maréknyi örömének.
Örökzöld
Éjszakás voltam, hajnali háromkor mentem ki terepszemlére. Tél volt, a Sokáig Célzó Íjászt utánzó
fagy, bársonyos üveg-éj, melyben az első fölvetett szabad pillantástól megcsendül az égbolt,
az orrüregbe hasító fájdalom szorító szigorral inti a fűtött lápvidéken élő agyvelőt, erősítse, védje
sáncait. Bár tőből metszi, a holdfény tengere moccanatlan; a pengeéles, vetített árnyék éberen
siklik,
s redők halmazába bukván, hogy meg-nem zörren, kész csoda.
Pár lépés után a végsőkig-fegyelmezett, fülelő tujafenyő bensejéből tán féltucat, egyenletes
sípolás hallatszott; akárha vékony ezüstpálcikákon föl-fölcsillan a fény, vagy egy jégcsap-
furulya megértőn ugyanazt a metsző-éles hangot ismételgeti, hogy aki eddig is fújta
elkékült szájjal némán, eztán se
billegnek ujjai… Nem tudtam másként értelmezni, mint madárka-léten átvérző panasz-
üzenetet, bármennyire is egyhangú volt, mégis oly átható: a törékeny csapok mélyéről lélek
nyilallt. Élő az
élőnek így, történhet ez.
Persze nem találtam senkit a jeges árammal telt ágak között, és a hangot sem hallottam többé.
Utolsó
vészjelzés volt, s a még csöpp-meleg test koppanás nélkül hullt? Hogy kettőnk között,
testközelből,
nincsen átmenet, belátván ezt tévedhetetlen ösztönével, bölcsen lapult?
Most már tudom (épp most tudtam meg): egy örökzöld vasutas jelzett a szomszédban alvó
Balkánnak (fél-négykor indult) – ideje ébredezni pajtás, ropogtasd ólmos kélgyótested, ügyelj, s a
döccenés diszkrét leszen: maradék álmod épp kiloccsan… Surranva szökj, a pálya nyílt terére
szomjasan, s már ott, egy szűk vonással az érted versenyt-nyögő, a horizont szélén végtelenbe
átfeszült sínpár fölött: röpülj!
Hetedik álom
Valaha munkatársak voltunk, Ő nyitja álmom. S micsoda kezdés! (a folytatás maga); üres
vontatójú traktort vezet a sínek között, virgoncan pattog a járgány mint impala a prérin, a
sofőr egyre jobban élvezi, hahotázik, hoppogat, már út is van, egy kanyar jobbra lassítás
nélkül (hirtelen szelt mézes- kenyér), s nem borul. És az út napsütötte, gigantikus nyárfák
magasába vezet, ám, „hopp!”, egy huppanó, és minden kellék kiszáll a roppant gallyak
közé.
Egy ideig nincs idő, majd a kozmosszá robbant pillanat szakadéka rántja magába a halálos
ordítást – de mind e hang semmi ahhoz képest, ami a fák tövéből árad (sötét aszfalt – itt
már lehetetlen bármiféle ragyogás –, ragacsos vértócsa ránt vissza újra s újra egy amorf
bőrköteget): ilyen vérfagyasztó üvöltést kitalálni nem lehet, ÍGY, a jelenvalóság képiben,
csak a Szent Személytelen üzenhet.
Balázs ’98
Egyszer majd őt is el kell hagynom,
ki most még édes vadhús szívemen,
s vonzódik hozzám mint melegre vágyó,
közönyös űrből kiszakadt elem.
Ölembe ül, arcát arcomhoz nyomja,
szemével súgja, hogy úgy van, higgyem el;
lidérces-kék, dérlepte rét füvéről
s napszítta fokról már rég-óta figyelt…
Sandítva néz, nevetünk mind a ketten,
biztató ég alatt e ritka órán,
kicsit se bánva mint gyorsul a láng
életfonálunk gyújtózsinórján.
A robbanás a csönd lesz. Túl hamar?
De most még aranykor írja zsong,
és ha ezer évig élnénk, kevéske volna.
Hogy árad még a fény!, s lényem busong.
Egyszer majd őt is el kell hagynom
ki most még kérés nélkül átölel,
szűk lesz az otthon, elakad benne,
a tárgyak közt tallózva, magára lel.
Mert kerengve mind-kisebb körökben,
mint örvénylő pontra, önmagára lel.
A végtelen kitágul, magához rántja.
Hamisan húzva vállát, int – és útra kel.
Az esőhöz
Ahogy szecskád néhány szála mégis megvillan az ónos világosságtól.
A sok visszanyelt-tiport vágytól begyulladt torkom hűtöd zizegő seregeddel,
csodára-fáradt szemeim tisztítod –
fölfénylenek mint suviszkolt hajnalok, bibliai látomások.
Kiscica
Tevepúp-buckák közt a homokozóban
egy nyikorgó fekete gombócot leltem.
Fejét emelve, vaksin is bízva nézett…
és mancsát nyújtotta – véle lekezeltem.
Rózsaszín szirmokként rezegtek fülei,
csontjain átderengett még az anyatej.
Az újszülött világ sürgette már,
bizsergett érte sóváran e hely –
hát rajta!; kushadt játék-dzsungelében,
zsinóron kúszott, nyomkövetők ásza.
Áldozat legyen a talpán nyúlcipőben,
ki vadász-szenvedélyét elcsigázza.
Reszketve falt, a csöppnyi itatóban
nyelvét zsenge lángként oltogatta,
s máris gurult a konyha-alagútban,
fejét a kredencláb rendre leporolta.
Felőle kérdezgettük, hát egyszer megjelent…
Meredten nézte kölykét – s képen nyalta:
ő hátrálva ijedten, bután visszanézett
és <furcsa szavakat ejtve fogát mutatta.
Eleven bölcsőjét remegve nézte,
síró nyávogásra- s karmolásra-kész.
Köd-telt buksijában napsütésre vágyva,
meg-megcsillant az emlékezés.
Nyolcadik álom
Vörös Istvánnak
Nyár-éji kert, kopott, zilált árnyak édene. Porzöld, gombos köpenyben egy püffedt kiskamasz
tér elénk oldalirányban, miközben ösztönösen felé fordulunk. Örök-ősi tragédiák háromszöge ez;
egy pillanatra megállunk. „Ott van a szörny”, mondja, s már kíváncsi borzalommal igyekszünk
tovább – a szomszéd kertben megpillantjuk az alacsony, kissé megdőlt sovány hóembert; csupán
ajka, orra, szemei hiányoznak: arcában a halálfej-alakú feneketlen fekete gödörrel, a szörnyű
némasággal üzenő űr-szakadékkal nem ránk néz, még azt az irgalmat sem adja meg. Mindent tud,
mindenre képes, megajándékoz az egész lényt hirtelen átmaró irtózat gyönyörével – az álom utolsó,
az ébrenlét első pillanatában?
Már egyedül vagyok. Mindig is tudtam: nincs irgalom.
Ezért reménykedem miben is.
Hosszú perc
Szerbusz Néni, látlak-e még?
A piac, a piac. Mért nincs a megőrző hajlék mellett?
Ha mos becsukná szemeit: feltűnőbb volna-e? Az alvajárót tisztelettel kerülnék talán…
Ó, láthatatlan lélek, miért vagy látható?
Gondolta: bucskázik váratlan (lássanak csodát), oly könnyedén elillan akkor innen
galamb képében, s az érte vágyó kert fölött hosszan ereszkedik; egy bokor árnyában visszaváltozik –
hosszú, már-már kibírhatatlan-hosszú volt az a negyven-ötven méter
melyet a vonatlépcsőtől a busz nyitott ajtajáig tett meg.
Ez a Nap is metél, vagdalkozik: a szerelvény minden megvillanó ablaka mögött bírák ülnek…
Azért sem nézett arra – no, zsizsikek, könnyű nektek a páholyból leskelődni.
Ő a fejére húzza a kosarat, ő a fejére húzza a kosarat! Tette egyik kezéből a másikba, hunyorgott;
mért nem gargérizálnak már a síppal, mért nem fejik azt a zöld táblát?
Mért ilyen kevés leszálló van Kápolnásnyéken? Nincsen ez rendjén,
Pestre se megyek többet!
Meg-megiramodott tekintete (itt-ott füstté vált a betonon megülő por…),
dobolt a vér orcája bőre alatt, de alázatos maradt, ám nem odázhatta tovább,
odakapott kendője csomójához.
Hamarosan elkanyarodott, már-már ilyesmire gondolt; tessék, sokszem-népség, itt a hátam-sétatér,
ingázzatok kedvetekre…
Megnyugodva merült el az utastér langyos öblében, vidámult menthetetlen,
bárha rejtőzve a lehunyt héj mögött.
De szemüvege elárulta őt, megfizetett színültig; huncut fényei csiklándoztak minden busa lelket,
kit vétlen magához vonzott…
Pilinszky utolsó sétája
Lackfi Jánosnak
Üdvözült, párzó állatok.
Aranymáz-kriptában csapkodó kősirály,
dérrel-fölizzó kőpipacs.
Jégbe-varrt parázs.
Hibernált vérebek pupillájában a merev őrláng.
Ahogy kuporgó lárvától lágyulni kezd a gyémánt.
Ahogy kell, minden este
Mióta meghalt, a házban nem aludt senki.
Csikorgó holdfény süt a fénykép-mosolyokra.
Mosdóvíz jegében alvadt láng a vérrög,
barna kályha brummog, így fűt, magányát szokva.
A fal tovább reped, mint ég-vágyó kígyók
kárhozott lelke, a rések fölfele kúsznak.
Pontban éjfélkor a néma örvény fölszáll;
holt levél-halai villannak a fikusznak.
Vasalt bakancs szorgos topánhoz fűzve –
s ahogy kell, minden este szorosabban bújva
irgalmas por-bundában álmodnak tovább:
lehet, egy szerencsés nap útra-kelnek újra.
Rázkódva lázadó tányérsereg, s kenyér-illatra
vágyó nagykés, tűnt ízek kárvallottja mind –
az őszülő eb homlokát ráncolva fülel,
hosszan az ablakra néz, egy árnyék hátha int.
Képzeltem sást és nádat
Vasárnap a dolgosasztalt letakartuk.
Simított lankákon himbált tekintetünk –
szerszámok, kaptafák, s dobozok búbján
ringott az ünnep, s a bársony végtelen velünk.
Apám dudorászva sétált imaházba,
valami már szállva-szállt fejében -
a lüktető űrből Pál apostol intett…
Ködös szemhatárán túl a fényes éden.
Szundikáltak lomha kéjjel, de lestek,
sár-krokodilusok tunyultak unottan,
míg fürge tükörpontyként siklott a Nap
pocsolyák mélyén: véle versenyt futottam…
Lepkék szálltak le inni, pilledt pillék,
mereven mozgott szárnyuk, látványuk faltam.
Mint lüktető robot kit végképp visszafogtak,
örökkévalóság-lassan mögéjük hasaltam –
de fogni egyet sem tudtam. (Éhem nőtt,
s szívemre ment a játék a sűrű lápon.)
Képzeltem sást és nádat, vadméh-zsongást,
s ledérke, bájos sellőt, mely víz alá von.
Belső napja hunyt, apám arca elsötétült;
a fejembe látott, s a vízi tündér sok volt…
„Más templomba jár… Mit csinálsz itt te kócos?!
S az ár, hogy elragadta, teljében sokkolt.
Ismert jól, bökős zsákszöget. Bojnyékozott,
s úgy nézett, menten fúlt volna az ember.
Kélgyó és alma messze. Édenem örök –
a Létezésen kívül más Isten nem kell.
Órarend
Molnár Győző emlékére
Figyelmes közhely, hamar elér a hír:
Brazil is költözködött, vásott kuckóját elcserélte.
Pelé és Rivelino aligha tudtak róla,
bombái füstöltek a Levente-téren, hol nemritkán ránk-csapott
az alkony nyirkos szelleme. S hűvös lett hirtelen:
egymásra néztünk, tucat zilált dzsungelkölyök.
S a Hold már szét is szórta árnyaink.
Holnap kémia, kijózanodtunk.
(Kórházi folyosón találkozunk utoljára:
pár zsenge vérág a szemfehérben, orra alja csillog,
„néha vérzik is, tüdő, légy jó, szia.”
És ugyanúgy mosolygott, kicsit se másként.)
Szökő év
Tóth Erzsébetnek
Abban az évben, mikor meghalt az első őszi angyal;
opálosabb lett a napsütés, s enyhe pára vonta be a mellkas barlangjában gyúló
gyönge mécsfényt.
Tisztább lett az ég ablaka, messzibbre el-lehetett látni:
hamvas-zöld hegyek tükörképe gyűlt, olykor összeütődve, roppant csöndben mégis.
Kék bálnák részvét-telt rajai úsztak föl a horizont elé –
fejükből-préselt szomorúfűz csemetét ápolt mind,
páradús, hirtelen-nyíló páfrányokat;
egymást kínálták jóindulattal, szíves cserére ajánlva portékájukat…
Már-már arra vágytam: szempillantás alatt teniszlabdányivá zsugorodjon a Glóbusz,
átlátszó üvegbuborékként lassan forogjon, megcsillantva kontinenseit,
de maradjak kívül mégis én a normál, roppant távlatokban…
Tán ez egyszer ha sikerülne a kint s a bent varázslata.
(Összezárt gömb-tenyeremben lüktetett,
óvatosan kukucskálva a két hüvelykujj közé, láttam;
a csemetefűz-szökőkutak valahány földrészt meglocsolnak,
éltető vizük repesve visszahull, nemcsak az átok.
Ekkor megnyugodtam ismét.
Hiánya megképzi a csobogást; a Forrás szüntelen buzog,
csupán csak láthatatlan. Nincs annyi hajszál,
ahány erecskén mégis szerte-árad.
Angyal, angyal; köszönöm halálod…)
Vers-szúnyog
Olvasok az asztali lámpa fényénél a korhely kamrában;
erjedő, varas körték rajongói, beszeszelt muslincák csapódnak a lapokra –
már ők is a szavak értelmét akarják összekuszálni előttem.
Szúnyogsírás vonja el figyelmem újra és újra.
Mily tárgytalan forrás ontja e tárgytalan panaszt?
Vagy forróvérű pislogót csapolván így hűti szívókáját?
Nincs kétségem, egy Irene nevű pimasz skót angyal
nevének spórolós, cingár „I” betűjét kínozza telhetetlen,
csakis az sikíthat tűhegy-vékonyan a csillagok közül.
Mégis szúnyog, ki egy baleset szemtanúja volt, s nem tudhat megnyugodni?
Hová bújt el? Ki zárta be?
Mert bezártság-nóta ez, szabadulni akar ez a hang, annyi bizonyos.
Meglebbentek pár dolgot, fültövön csapom magam.
Kagylóm szőrszálhasogatóját most nagyon közelről hallom zsörtölődni.
Szúnyog sehol.
Tényleg csak a képzelet szülötte a valódi hang?
Süllyedj el ezüst cérnácska visszajáró lelke,
fúlt köddé vastagabb kísértet épp elég –
ha azt akarja, forgassam át érte a rendet;
gép a tisztulni vágyó holmit, halasztom…
Versbe kezdek, felejtem tárgyát, a szúnyogot.
A hangot nem hallom többé.
Kerítést építünk apámmal
Kiss Benedeknek
Már minden bajuk volt az önmagukban tehetetlen betűknek, fékezhetetlen vágy és fékezhetetlen
véletlen sarkallta őket szavakká összeállni.
Elérkezettnek látván az időt, hétpecsétes ajakra kéretőztek, nyilvánvalóvá tenni létezésüket és
akaratukat, mert a szavak már tudatosan rendeződnek mondatokká, hajlamuk van reá.
És a szavaknak hatalmuk van.
Egyszer csak anyám szólt apámnak, hogy szöknek a tyúkok a kertből. „Majd visszaszöknek”,
próbált mosolyogni a ház ura, s közben vállait mozgatta olyféle módon, mintha azokat sűrített
levegő satuja szorítaná, mert hát hogyne tudta volna, mire megy a játék – bizon mínusz
húslevesre,
mínusz főtt-húsra, rántotthussra. Magyarul mínusz békességre, ugyanis a tékozló kutyáknak is volt
ám gusztusuk. (Lehet, ennek következtében tévedtek el olykor, nem várván meg, míg a karattyoló
jószág átbillen a demarkációs vonalon: kertünkben törvénytelenkedtek. De nem túl sűrűn,
lelkük mélyén érezhették az ebadták, hogy a bibliai történeten ők valójában kívül esnek,
tékozló fiú és megtért kutya nem egyazon mérlegen méretik – pedig bántani nemigen
bántotta őket senki, mivelhogy résen lenni ily ramaty kerítés tövén, nékik nem volt nagy
művészet.)
Szóval apám mihamar döntött, nem telt pár hét sem talán, s határozott, csengő pontot tett
kalapácsával a tört ágyúgolyó-üllőre, jelezvén elszánt menekülését a suszterájból.
„Gyerünk kerítést építeni!” Magával rántott engem is a jóba.
Érett kamaszként mindinkább beláttam, hogy a húsétel kísértése és átlényegítése végtelen
gyöngeségeim sorában egyetlen erősségem.
Bujkáltunk hát ketten apámmal a néhai Káposztás- kertben, akkorra már dús nyárfaligetesben,
boldog rabokként becsültük szabadságunkat, ha csíkozott minket a vadonba nyúlkáló Napocska
és a nőnemű fák ötvözete. (Vajh, létezik fa mely nem nőnemű? Hacsak a jegenye nem.)
Nevetgéltünk, már-már barátkozni kezdtünk…
A ligetes melletti bütykös makadám-úton bukdácsoltak embertársaink, olyik felénk fordította
jámbor képét, apámat szerették: mit csinálnak Anti bácsi, kész a cipőm?
„Kerítést javítunk”, óvatoskodott most már apám (nem is ám cipőt, toldottam kaján-csöndben), és
továbbra is csiklándtak minket bársonyos ördögök, szőrikés angyalok.
Erre már megállt a kérdező, s felénk fordulva, fegyelmezetten kiegyenesedett:
„Kerítést? Az erdőben?”
De hol voltunk mi már akkor! Tisztítottuk gyermeki örömmel fölösleges vadhajtásaiktól az
erdőt, nehogy megbetegedjék, ujjnyi, kétujjnyi, földből záporozó ágakkal, ágacskákkal,
konok botocskákkal rostálva a kerítéslikakat.
Hej, micsoda díszsorfal feszített szegény kutyák és a pimasz tyúkok között!
Lett is békesség, noha addig sem voltunk túlságosan szükiben.
Lett is visszahussant husleves, remegő, mustáros főtt-hús.
Rántott hús, baracklekváros, csusszanó rizzsel!
Nem esküszöm, hogy ama szentséges napon.
De nem esküszöm az ellenkezőjére sem…
Súlytalan kiülsz
Dr. G. L. emlékére
Lóbálja lehajló lombját mint zöld elefánt-ormányt,
indulna rögtön a lomha fűz világgá.
Öblökké duzzadt virág-gerillák dúlják enyhét a parknak,
pusztuljanak ki, nőjenek a föld alatti fényben, holtak arany mosolyától;
szebb a sivatag, repedt üvöltés,
avítt szépségük ne bántson senki élőt.
Morognak rád: ültetni minek azt a sok fát?
Ha fölnőnek és fúj a szél, csak búgnak,
sirámuk holdfényben túlvilági kórus,
visszhangja lefojtott szűk sikátor-csöndnek
mely lelkünk mélyén gyűlve gyűl és borzaszt.
Zilálja nyugtunk: csapkodó árnyékuk ijesztő jel.
Glancolt, glédában ácsorgó rózsák.
Napsütésbe-szisszen a sűrű szegfűsor-szitálta szőke szellő…
Miféle elégtétel ez Doktor?
Segítő kéz helyett sunyiság sortüze, már-már lincselő szeszély.
„Belőle is csak utcanév lesz.”
Szapora gúny, göndör átok: tégy valamit szívvel,
meglészen jutalmad.
(„Józsikám, jövő kedden ha két-három órát.”
„Pistikém, szombaton csak egy kis-délelőttre.”
S a Jóska-Pista oly tünékeny mind: meg sem látod őket még, már fölszívódtak.
Ne kérlelőzz, szép szóval emberre ne vadássz.)
Nem legyintesz, tudod a leckét. Fölkelsz és jársz,
figyelmed tűje a korongon. A mindenség működik,
beállsz dolgos körforgásába. Bármi megtörténhet,
mégis; semmi baj nem érhet, fa nedve szállít a legfelső levélhez,
hegyére súlytalan kiülsz, nézed madarak röppenő forgácsait,
partra-úszó delfinrajt az égen.
És mi az neked, éles szemmel meglesed a láthatatlan kúszó indát,
a test örök homályban ázó barlangrendszeréből fényre vágyó pettyes vércsöppöt,
ahogy egy mutatóujj begyéből bújva olthatatlan vággyal száll az űrbe.
S oly sokáig látod röptét, lassan elfordul a földgolyó…
(A rezgő csöndben napsugárt darál; arany por hull a tengerekre
és minden kontinensre.)
S mint a mesében, egy ballagó, fáradt vándort is látsz,
ki még jóban van a széllel, ernyős lapulevéllel.
Alig hever a fűre: alszik. Úgy horkol; szinte száll, lebegve.
Szájába süt a Nap, fényesre tiport cipőtalp-tükre előtt csiga hajlong s ámul –
lassú hullámzással tovaring.
Imbolygok szótlanul
Szűz bú s honvágy gyötörte felhők csiklándják homlokom.
Fölszálló por áfonyája csípi nyelvem…
Távoli, ideszüremlő füst jó illata jámborítja most a világot,
hallom a sercenést s látom a pattanó, rőt szöcske nyomán fölvérző gyufaszálat,
a szikkadt gyomok, marjult, karcos ágak recsegő-roskadó katedrálisát.
Csontok izzanak, vasak sütnek fehéren a tűzből.
A szénné égett krumpliszemek s kukoricacsövek emlékétől megkordul gyomrom.
Lusta angolnaként elúszik lassú farkcsapással, már-már csobban a sikló vonat.
Összefolyt petúniák; ecseteket mostak a késő-délutáni fénybe.
Irgalmas álom, szelíden ömlik a táj szememből, szemembe.
Még föl-fölráz a létezés nyers szépsége,
földre ver a néma döbbenet, ha roppant monstrumok könnyű játékszerként fölborulnak.
Vigasztalan mélységekbe látok, s vonz a feneketlen kút mélyén hallgató kő,
föloldó csattanás.
Fekve is émelyegtet gyötrő tériszony.
Már régen elfáradtam, s bár jól tudom, a megváltást többé nem áhítom:
mosoly és részvét éltet.
Föl-fölállok, botladozva mindig újra indulok,
mint aki titkon azt reméli: éteri gyolcsokba göngyölítve
kapor-mennyországba röpítik gyámolító angyalok.
De még jó itt, ebben a hűlő, őszi napsütésben.
Csendélet
Érik a csönd. Már majdnem koppan.
Pók álmodik bérelt sarokban –
zümmögést dajkál, szöszmötöl,
hangol kín-zenét, le-föl.
Lomha vekker. Alvadó szagok.
Lavórban marjult abroszok,
sikálva mind a forró, sima vassal.
Lincselt ajtók. Hal-síkos asztal.
Maszatos irka. Morzsa vánszorog –
Sziszifosz-hangya oszt, szoroz.
Konzervnyitó. Banánroncs. Só. Kapor.
Reszelt grafit. Alszik s altat a por.
Cincogó kiskanál a földön.
Kékül a csönd, de hang csak nem jön.
A szörpön hullafolt-penész. Saláta.
„A kést tegyétek helyére éjszakára.”
Idill
Gubbasztó vánkosok. Lágy,
rostos őszbe oltott hattyúk.
(Reng a föld. Csak reng a föld.
Járnak a vérhabos dugattyúk.)
Szellemidézés
Igaz lehet?
Hát tényleg megtörténhet ez?
Vagy megint a hűséges képzelet mutatványa, viruló életkedvet fakasztó
bátor étkekre kiehült bendő s szikrázó fogsor képzelete?
Valóságos álom, álomi valóság; az őrség kettős sorfalát becsülve,
előttük reng e csengő porcelánon fél kiló kocsonya s röfög durcásan téged-kérlelőn,
a lusta fülporc benne kétked ingadozva, nem vágy akárkibe, csak téged áhít, szent pogány –
ne légy hitetlen (bogoztál bugyrosabb csomót is); az asztalt már körbeállták
cserzett vagányok, öblös-torkú vén-fiúk, roggyant, de így is túl heves titánok,
még sincs hajlamuk csipetnyi csínytevésre se, kerüli mindahányt most borsos tréfa szelleme,
kiégett, csorba gyászhang, tülöksirám, mi néha fölszáll bukdosva csúnya kedvvel,
ha pendítik rezes hangszálukat.
Betelt a mindörökké zengő életélvezet szemükben,
hiába csillog roppant távlatok, űrbéli látomások olthatatlan-szomjú lángja tekintetükben –
hamuba dermedt visszfény csak mindez, holt idő.
Hallgatnak a csillagközi állomás rejtett zugában,
s néznek merőn átal az ablakon, már szinte gyűlölettel egy-irányba:
amerről jönni szoktál,
Berda József.
Létramacska
(Ikervers)
Mintha minden csontja össze lenne törve,
s fekete rongycsomóként a tetőre dobva, utolsó erejével a
létra alsó fokát szerelmesen átölelte volna; fejét félrehajtva,
az október-végi napsütésbe ájult.
Üszkös parázsként is világít szomorúsága. Elmúlt sanyarú soványsága,
pokollá gyulladt nyártól taglózott kedve, örökös szomjúsága,
s a csipát növesztő pornak rémuralma. Elmúltak a vad csaták is,
önvédő ordítások – gerjedt kanok, kik fél fülét lecsapták-rágták;
már békén hagyják. De lüktet olykor, forrong minden emlék
(sorsának valahány égető puzzle-bélyege), s egyetlen képpé rajzolódik,
az üldözésnek lehetne örökre vége; többé ne rúgjanak beléje,
méltón etessék, dorombolását s kedvét keressék, törékeny álmát
ne vegyék viccnek, cicának hívják, ne Siccnek, s hogy a béke meleg öblét
áhítja egyre, apadjon összes keserve; kérve kéri
hangtalan sírva.
* * *
Méghogy minden csontja törve…
de ciccants csak halkan; világ-lebíró eledel reményében
egy titkos szerkezet a holt bundát működésbe hozza, helyből
fölröpíti, s rajongva csúszván a bádogon sítalp nélkül is,
átvillámlik onnét a téglafalra. Kilőtt horgonyként zuhan,
szemét ha vennék se gyűrne le gyorsabban távot.
– Gazdikám, hol hát a dús falat? Szorozva végtelen…
Farka fölmered, akár a skorpióé. Több nap mint kolbász, az áldott fény
nem fenékig tejfel. Becsapták: emberre lehetne mérges? Ténfereg,
falazva önmagának – szende ábránddal hunyorogva a csillogó barna
ajtót nézdeli, de mire gondol; tudja jóég. Nincsen ez rendjén; ezt
tudatni fogja, ejti módját – függönyt koszol, a zsenge vesszőt
széthasítja, szunyoghybandik hálóját tépdesi. S gyanútlan éjjel,
egyszer, oly neszt komponál… Bosszúból kinő fél füle. (Majd az is enni kér.)
Szívósan érleli a szemében lakó gyöngédsárga lángot.
S egy szép napon szelíden fölgyújtja a házat.
Mama meséi
Mamának hívtuk feleségem anyját,
ki nékem már csak mennyei anyósom…
(Hisz’ másutt lenni teljes képtelenség,
hol földi poklot grízes, szűzi hó nyom.)
De néha suttog, s erőre kapván, zeng
rekedtes hangján hús-vér történteket.
Mert mesélni is tudott! Hallgatni én.
S mi megtörtént, bíz’ meg is történhetett.
Szeress kicsit megint, frissítsd föl elmém,
vess való-magot belém, drága mam –
a puszta vázat majd belombosítom.
Súgj, s fülelj rám – hű túlvilág ha van…
„Végállomás: Auschwitz”
Fényképfelvétel (Somogy, 2000/2.)
Várady Szabolcsnak
Mégiscsak bűnös ez az öregasszony is. Hiába takargatja
egymásra tett kézzel ölét, néhai rést a végtelenre,
hatágú csillagával hiába próbálja palástolni
vétkes szívverését. Bűnös, mert mohón belefalt a hideg
libasültbe, s titkon szellentgetett a stelázsi előtt, mikor
tekintete végigsiklott a befőtteken. Bűnös, bűnös.
Hiába is tagadná. Ahogy néz, nyilvánvaló: Ő az, Ő, aki
összeégetett palacsintasütővel fenyegette a sárga kislibákat,
szanaszét-szaggatta tüskés ággal az álmodozva bóklászó
októberi szellőket, pengeéles körömmel kibelezte az eget.
– Hajrá Taknyos!, kiáltotta lelkesen mikor a kutya
szenvedéllyel rázta a görényt.
Nézzetek csak rá: hát nem megérdemli büntetését?
Hát nem földi- s túlvilági pokolra termett??
S még miket forgatott fejében! Méghogy őnéki is joga volt
pöttöm gyermekként békésen szunyókálni a mama lüktető halmain!
Hát nem hallotta, hogy a nevetségesen siránkozó szúnyog
velőtrázón szirénázta a jövendő vészt?
S hogy ő eztán köpni fog Hitlerre. S tán, hogy következő
születése előtt tárgyalni fog a Magasságossal, ha kell; könyörög
összekulcsolt, rázkódó kézzel, ha kell; könyörög térden állva,
simogatva a Mindenható vásott bakancsát – fontolja meg,
ne rúgja félre meggondolatlan. Ne teremtse zsidónak
soha többé.
S ha lehet: embernek se.
Októberi égetés
Füst Milán emlékére
Rothadt, tetves levél, megőszült széna, nyers-ganés fű, haltoboz és száraz ágak: mind összesúgtak.
Tervükhöz kerítvén lusta emberállatot, a jó-ég tudja csak miféle trükkel, telepátiával, titok-takarta
sandasággal; kezébe adtak egynéhány ormótlan, ősi szert.
De mindezen felül hozattak véle egy kiskanálnyi csípős lángot is.
Villámgyorsan szórta magját, újra szárba szökkent, s körbefonta hulló levélsereggel a máglya alját
s oldalát a lázas díszparéj.
Szagot fogott a környék, a kertek mozgolódni kezdtek.
Fázósan gubbaszkodott, lejjebb ereszkedett az ég – a tűztoronyra dőlt az őszi délután.
Biz’, a tűztoronynak díszes társasága, külön-külön hevertek holtra válva, rájuk se pislogott
bolyongó fénylidérc, de most, de most, halomba hordva s megvadítva ördögöktől csent
selyemmel, hogy virítanak! – nyüszítve fűtik, sziszegve szítják önmaguk, nedvük csepeg
akár a zsír és fölforr, rögtön párolog, kénsárga fátyla leng hevüknek.
Sóvár, komisz, görcs-rángatott akácok lombja lebben, melengetik s emelgetik serényen,
hussra-készen szárnyaik, de visszakontráz konok röghöz kötött gyökérzetüknek halk
szitokszava – hát inkább maradnak.
Veszett parázs süti a földet, a hő mint szájról-szájra terjedő reménység, hajszálerekbe gyűl
s továbbzsibong, rezzentve bokrok alját átnyúl a lenti térnek mindahány zugába – orcátlan
lázító: most márvány sírkövekbe költözik, hályogos tükrükön gyöngyök rügyeznek,
magukba zsibbasztva a szerteszéjjel rajzó áramot, a jég előbb kihűl belőlük, majd párologva,
szárazon tovább melegszenek.
Zsenge holtak nyirkos talpa szárad.
Egész kiserdő gyűl s ólálkodik az izzó fészek bűvkörében (ám ezüst sítalpakon elsiklik pár
tekintet, csigák pucolnak gyorsan új földrész felé, s a tapsos lepke is megfarolván más irányt
veszen), s mint szél-sodorta nyers suhángok, szintúgy csoportba gyűlnek emberpalánták –
a láng lobog szemükben, megannyi hullámzó rókafej.
S hogy láthatatlan jelre, felezvén, harmadolván mind a perceket, gyorsuló ütemben hűvösödni
kezd,
az alkony szétterül és egyre-inkább elsötétül szilvakékje; úgy egyre inkább fényesedni kezd –
hoznak még, megpúpozva lompos, tág talicskát hármat is, omlós avart, lefojtva püffedt
pikkelyekkel veres zsarátnokot – egyszerre kásás áradatban ömölni kezd a füst, gipszpor-
fellegében egymásba játszik torlódó bálnacsordák, s tusázó, hordó-fejű vad bölények
folyton változó alakja.
Mindeközben, a tonnás némasággal omló tornyok árnyékában hatalmas, s egyre vész-jóslóbban
hízó tisztásként ezüstszín, tüskés csönd vajúdik – előzve mindezt, a meghitt zajoknak
lágyan csomózott szőttesébe miféle karmos csönd-szilánk akadt? Mely pillanat szegezte
mérgezett nyilát a békés alkonyatnak rejtező zugába?
Gulliver talpa döndítette csönd, ám e csöndben acélfonál rezeg, feszítve. S szívósan nyúlik: s
rezeg még ekkor is.
Visszhangzik szinte hallhatatlan gúnykacaj, valószerűtlen-éles fénysikoly.
S mikor a szál már épp szakadna: öblösödni kezd a hang, panaszos, nyújtott búgás hallatszik
messziről, mint rég süllyedt hajóról tompa kürtszó, letakart tengerfenékről.
S a lomha, fölfúvódott, túlvilág-fakó, hideg habok fölött szirének rajzanak.
Mert bugyborog a víz, lefojthatatlan áradatban fölszakad, átfordul sokszor önmagán, hiába
öblögetve
mégis, emészthetetlen forgatá a szörnyűséges-hallgatag legenda szennyesét, csomókba gyűlt
sötétvörös és faggyú-zöld, szalonnás, bűzlő rétegekben fölbukó penészes váladékát;
rázkódva öklend lent egy zúzos miriggyel telt gyomor, évszázadonként egyszer
hánytorog –
egy éles csattanás: durrogva ég a sün, füstszínű lelke jótékony írként száll a rég kihűlt,
mindegyre fázósan kandikáló csillagok nyomára.
Rám nézett, visszaköszönt
Akkor már túl volt minden aszfalt-betyárkodáson, a bitument is átütő búzatenger
többszöri aratásán…
Egy közönyösen-égető nyári délután láttam őt utoljára.
A szomorúságnak van kiterjedése – ez már csak halálos egykedvűség volt,
a lelketlen testet valójában a vásott, gyér ruházat tartotta egyben –
szántván a sarkkör homokdűnéit, a nem létező sivatagi pingvinek valóságosabbak voltak.
Az út közepén vonult kutyájával, rám nézett, visszaköszönt,
de ment tovább lehajtott fejjel, talán utolsó üveg boráért a közértbe.
Ha még elhagyatott lehetett volna!
Mikor a kísérő árnyék már fegyőrnek sem jó: akkor simogatni tekintettel bársonyos
moha-buksikat? Alátartani tenyerét egy levél hegyéről csöppenni készülő bogárnak?
Mikor a gondolatnak már nincs delejes tere, reménység-aurája: akkor fölfülelni az
avarban mocorgó zajra, s látni egy fénytű árnyék-fokán átsurranó karcsú gyíkot?
Nyílt titok volt: elorozták találmányát,
s valójában akkor bomlott meg kitűnő elméje.
Hogy mindez után szeszt, ebet és fülig-mosolygó, szikrázó kaszát tűrt csak maga mellett;
igazán reális mánia volt, bár ha mindjobban el is hatalmasodott rajta.
Villogott kezében
Félholt bocskorok, s piruló fánkok illata…
Hogy zengett s zeng még ma is műhelye!
Hányszor elnéztem, s gondoltam: ezüst fogatocska –
háromlábú suszterszék a bak, a pangli kocsija,
lábszíj-gyeplőbe fogva kocogtak, meg-megiramodva hamis lovai, az évek.
S hogy mi az ezüst? – hát a zengés, szerszámok muzsikája,
sok-sok pót-kéz csillogása.
Hajlított csőrű fogója táncolt, villogott kezében mint a kifogott csuka,
harapott is néha az istenadta, behúzott szárnyakkal mézszívó madárként zuhant,
siklott a hosszú-hegyű ár, s a többi is, mind élőlényként.
Ragyogott a szoba. Pince sarka. Konyha. Műhelyei.
Ötödik álom
Hangárszerű betoncsarnok, döbbenet-magas.
Páros vasajtó: egy meghajszolt zsiráfcsorda játszva betékozolhatna rajta.
E méretekhez szabott polcokon, olajos faládákban a szerszámok.
Egyedül vagyok, közepén a reccsenésig tátott arénának.
Az elidegenedést növeli a neonlámpák túl-éles fénye. Az az érzésem, hogy késő lenne bármelyik
sarok felé is elindulnom, akár csak egyetlen otthonos sut felé néznem.
„Itt, kérem szépen, műtét lesz.” – bármennyire is meglepődnék e hangszóróval aláhúzott
tárgyilagos bejelentésen; valójában nincsen másféle hangulat.
Halkan köszön be Spielberg halálmadara, a szirénának, köszörülésnek és a bugyborékolásnak
oly elegye, amelytől nem gondol verőfényes rózsakertre az ember. Mielőtt zsibbadt ámulattal
kimondanám azt a szót, hogy „fémkakas”, már tíz-tizenöt méter hosszú, iksz-rácsos,
behúzható-nyújtható alumíniumnyakon, mely minden irányban tájékozódik, piros, tarajos
bukósisak leng fölöttem – a szkinhedes fedezékből csillanó fémcsőr hegyezi magát a cél felé.
Eléggé magasról indít, fölerősödik a hangja, de esze ágában sincs kukorékolni; csicsereg
csikorogva,
mintha apró kavicsokat csörgetne csökevényes szaru-fogsorával, s a ládákból szép nyugodtan
emelgeti ki a szerszámokat. Teszi a helyükre? Rendet rak? Lelke van ennek a robotnak, figyelem
tisztelettudón, nem illene téblábolnom, azt hiszem.
Nocsak: el-elejt pár kisebb mütyürt. „Vak ez”, ám nem szédítem. Nem is kell;
ruganyosan előrevágódik, meglékel egy ládát. Ízlik a szabadság, önállósítja magát, csapdos,
csapong,
üt, vág, tör, zúz. Gurgulázik fejhangon minden kaland előtt. Még mindig eléggé magasan hordja
a fejét, azért belemar ritkán az alsóbb emeletekbe is: tudtam, hogy ez lesz a vége, nem
lankad, épp
ellenkezőleg.
Sandítok gyáván, fordítom óvatosan a fejem: merre lehetne a kapcsoló.
Nem értem miért nincsen kapcsoló, kezdenék dühös lenni, ha mernék.
A süllyedő kilengések huzata fúdogálja hajam, arcom.
Ebben nincs semmi érdemem: összepréselem ajkaim, ha kell, a pillantásommal gyilkolok,
azért is védekezni fogok, elő a fifikával!, „és ugrálok cikk-cakkban míg meg-nem hülyül,
és szétverem a fejét!”
Megszűnik a hang, eltűnik a kép.
Fontos dolga van
Faludy Györgynek
Holt udvar – a borzas tájra ejtett
hosszú utca-lasszó szűk hurokja;
kis öblű tér, hol kutyát ha űznek
harapni fog, vagy, szokása foglya,
vizelni sűrűn, vonítva szívből.
Holdáradásban illó verseket
hunyt szemmel nem halásznak itt, e torz
porondra égi cinóber se vet
lidérces csóvát rőt fekély gyanánt.
Ám most még csak nappal, késő reggel –
egy szegletében csupasz helyiség,
zugában ágy, bő aranykerettel;
beszúr a Nap, bár jobbára csikland,
ciróka-kéjjel orrlikát az ágy-
lakónak bőven ecsetelgeti.
Tüsszent s föl-ül. Visszhangja álma lágy
emlékének orcáján szétterül,
mint bízó kezdet írja, boldogan,
a még-akármi-is-lehet daca.
Serénykedik, hisz fontos dolga van,
nyelvével csettint, előtt’, s utána,
duplán jár a hála; Jó Hubertus
Doktorát áldja illedelmesen,
s már füstöl, ajtót zár, zsong a virtus,
lelkében üdvös méhraj muzsikál,
agyában édenférgek tenyésznek,
melyek fertőznek, előnyére mind.
Szétzilálhatatlan ős-egésznek
szerves alkatrészeként mozogva,
a létezés zsákján ő most a folt.
Vigadva surran, alig-neszezve
siklik tova. (Oly könnyen talpagolt,
már majd’ lebegve, boldog-súlytalan.
Ki tudná megmondani azt: hova?
A kozmosz hímporától csillogott –
örökké útközben volt otthona.)
Minden út
Fölmagzó, sercegő szárú füvet kaszálok munkahelyemen, a szomszédban temető, élő-é avagy
holt aki átszól, „még egyszer elmegyek Rómába, aztán kakukk.” Mosolyt gyártok rögvest,
lehet, csak belül, lehet, csak szemeim derülnek, de Róma nyomán azonnal fény fakad, a
szűk utcákon, ide-látszik, villódzva zsibong ezer és ezer pici gömb. És a kakukk is megnyitja
egyszerre mind az áradni vágyó érett sugarak kapuit, fény-telt levelekkel lélegző, lüktető
ligetet hasít a nyilalló madár, hallom surranását, hahó kakukk!, s már el is tűnik az
árnyékosban, „Száll a kakukk fészkére.”
Az örökké tettre-kész, ingázó kasza mintha máris sokallná a szerény idillt, érzem, azt lesi csak,
mint szisszenhetne lábamba.
Vonzás
Kénsárga füst a lilán fölizzó könnyű téli alkonyatban.
Belésápad, ám lassan ömlő kékes-barna árnyalatba rejtezik,
úgy vonzza a boltív-óceánnak színeváltozása,
s a sűrűdő, egyre csillóbban pulzáló,
moccanatlan figyelő raj.
Oly erős a hívás; szellemtestét elbocsátva, a térben szétteríti.
A gyér lombú fa hálóját a fönti éjben megmeríti.
Ha sok már
Holnapra fagyot ígérnek –
igaz lehet: pár mély lélegzetvétel után már látszik az ezüst érrendszer,
melyen, mégis, surrogva áramol a vér.
S majd mohó szemekkel isszuk a fölöttünk úszó sötét parabola vak fényeit.
Minden kísértet-járás tompa kondulása nyomán méltán hihetjük: mi is létezünk.
A naponta beteljesülő színek, most, hullásuk előtt transzba esnek.
Fölötte a mosdó pokol kékje érik;
a süllyedő tető fojtott vöröse mint Lucifer éledő
zsarátnoka, csillog, horzsolt-rozsdaszín hasát süti a hold,
csobbanás nélkül, hosszasan merül a hanyatt úszó pikkelyes cet.
Ha sok már a falakon is átszivárgó, vezényelt mérgezésből, mit a tovább taglózó
nagy téli esőzések sem moshatnak el; akárha biztatón megintene, józanodjunk végre,
meglátogat bennünket egy-egy tiszta-friss ajándék-alkonyat. Észrevesszük-e?
S hogy szinte észrevétlen-könnyű testtel már az emelkedő átlón siklunk
a Sarkcsillagig kirakott kúpcserép-ösvényen…
S itt lent, minden egyes elvetett mag sorrendjében, amint léptünk hull szemenként,
a befejezhetetlen, egyirányú skálán haladva,
a szédítő végtelen mégiscsak elénk pereg?
Intő
Verset készültem írni, először a papír távolodott sietve tőlem, majd, miközben utána
kaptam, hirtelen-kihulló fehér fényű csontként a toll is, mindez néma évszakok után.
Mit jelentsen ez? Az égvilágon semmit nem jelent, egy változat a számlálhatatlan
áradatból. Vers helyetti vers. Ékezet egy mindörökké megíratlan versen – villan a
vége-soha-nincs-hal másik pikkelye. S a mindegyre gyöngéden figyelmező,
gyomorra húzódó kétség: intés, mégiscsak intő jel? Biztató, borús?
Derítő, tiszta fagy
„Sose voltam tisztaságmániás.”
Itt minden kosz, a kozmosz távlatából látva, meg van áldva – gazdájuk elégedett.
Derékalját fényes hurkákká sodorta az idő, fölkel, lefekszik, tél, nyár, tűz, víz, kinéz, belát,
ez már az e-világ, ez még a túlvilág, mindegy is.
„Hetente egyszer megyek boltba, örökké-lejtős utamon a látás kegyelme ráadás, az ezerszer
ismerős környék kimeríthetetlen mondat, mindig új és új sorrendben beszél nekem,
olykor épp csak sétál a tekintet, máskor csapongva csúszkál, de fölmerülnek sosem-
látott részletek, nem léphetsz kétszer ugyanabba a tájba. Gondolhatnak ránk, megvont
szavúakra néha a költők; hozzánk a kristálytiszta, megvakult semminden kegyes
közönnyel úgy ír verseket: nem nógál sajgó késztetéssel
visszamondani, elég ha nyitva van szemünk, nincs letisztultabb nyelv a kimondhatatlannál.
Nemritkán könnyezem, pedig csak kopott padokat, hétköznapi eget, lerobbant kézilabdapályát
s hitehagyott lombokat látok, mindezt mégis szelíd, átható fénybe vonja már végtelen otthonra
vágyó negatívom.”
A jótékony félhomályban porból szőtt öltönyök lebegnek
s zizegő cigaretták lelkében pácolt gyógyszeres-dobozok. Nyitott üvegek csuklanak,
dohos aljukon visszaszökdöső lidércek kékes fénye vibrál,
ijesztő, rosszcsont lények lélekvillanásai.
„Látom, éhes vagy, kérsz egy kis barackpálinkát? Szent hely ez: a Nyolcadik Magasság, rögtön a
hetedik menny után, bár süvöltő angyalok se nagyon lengnek erre, madár is ritkán kaszál,
égig érő füvek nem itt nőnek – a kezeim kacskák, de a reflexem jó, múltkor berántottam a
botommal egy tékozló rigót s kérve-kértem, úgy fütyüljön, ahogy én táncolok.”
Elhallgat. Lehajtja fejét. Fölnéz: „ha kívánsz egy kis havat hozzá a hűtőből… Ne menj még…”
Kiegyenesedik, előregörbül, épp-csak megrántva vállait rugaszkodik, s behúzott szárnyakkal a
konyhába siklik, nagy úr a levegőben, hallom, ahogy landol, tányér törik.
Meglehet, már pingvin képében pincérkedik totyogva.
Lángot gyújt – a gáztűzhelyen romolhatatlanná szikkadt hordalék izzik,
kedvelt szórakozása ez, egészen átszellemül, a létezés romolhatatlan visszfénye rajta.
Nevet: „a leghangulatosabb napszállatkor, ha odakünn derítő, tiszta fagy van, akkor aztán vetít
a tüzecske valóságos látomást; emberek állják körül kezüket dörzsölgetve, egy zsírfoltos
papírzacskóból pogácsát huzigálnak, s ha hiszed, ha nem, az apró kortyok muzsikálva
gurulnak le a torkon. És toporgunk, toporgunk…”
Matat, s nevet, nevet. „egy kis pancs, tegnap hozta a lányom – lebeszélt rólam harmincezret,
most azon agyalok, visszakérjem- e, van elég baja, egészségedre.”
Körré mélyül
„Fönn, fönn a fagy baltája villog,”
József Attila
Fénysíkos, szűz sánc az égbolt.
A fagy mozgó cinkost lel hamar –
éhes fűrész közelít sunyítva,
mohón, hersegve deres háncsba mar.
Egyszerű gép szór tüzes szilánkot.
A fölizzó fátyol gyorsan fakul,
röpke, csillogó tiszavirág-rajzás,
aranyhomok-ikra odvas hóra hull.
Fogazott penge siklik a fában,
ráspolyos vonó ide s tova jár,
elnehezült tuskó koppan lenn tompán,
körré mélyül, teljes a hiány.
S bár láng nyílik valónál szebben,
meghitt jövőkép, lakható meleg
(a képzeletnél nincs földhözragadtabb):
fojtogatnak, gyilkolnak Új Heródesek.
Kétezertizennégy április kilencedike, húsz óra, helyzetjelentés
Ez a szín…
Kell lennie egy műhelynek, hol e vegyület (végsőkig fegyelmezett düh
sápadt heroizmusa) kamilla-sárga s pokol-vörös ötvözetéből párolódik (ütköztetvén,
csak a gondolattól már, a kétféle mélység szikrákat szórna.)
Valahol, nem apadó s nem is növekvő tömbben
narancsbél- s friss-marhahússzín kristályokból épült parázshegy áll;
kik táplálják, s mily töretlen hittel, s fékezhetetlen energiával,
azt tudni nem lehet, és sejteni is: leginkább talán…
S van egy göcsörtös, szűk, irtózatos-hosszú barlangrendszer,
hurkás őshüllő hűlt helye: ezen át az energiát,
hogy ez a megtartó delejjel-telt hűtsön…
Hogy ez a Szín.
Ez a vért-izzító jeges tisztaság.
Mint egy takarékra-csavart, nyitva felejtett tartálycsőből a megfestett gáz,
már-már derűsen, folyik a füst, mintha mi sem történt volna…
Fönn, a felleg-hiányos lápvidéken
egy szakadt aorta-szálka szürke villáma –
a fal fölé futó farúd megül a még derengő
halhús-homályban.
Ó, szentséges, lassú pokolra-szállás.
Komor görögtűz hozzá a díszlet; a faltetőn
borostyánlevelek reszketnek feketén.
Az ég bealkonyult. S mégis világosult:
a fal, a falak tövében, a falak-mögöttben
egy koromszín-barnába süllyedő ország a
láttató kontraszt.
Téli késő-éj
Borbély Szilárd emlékére
És sehol egy nyílás.
Kettős lepel, az ívelt halom méhében bálnabőr burok,
elvarrt, függő sötétség mélyén hályog-sárga karcolás,
mindez nem látható, valami különösképp lüktet,
és mindez nem is hallható: a döbbent, ritka dobbanások.
Csak űrcsönd néma árnyékai, csak lassú-lassú vízmosás,
mindegyre mégis öblösödve – elsodort dombuszály hallgat.
Túlérett hamu borzong, legbelső pikkelyén a visszatartott hajnal
fagyláza pírlik.
És megnyílik az éj, a végtelen kitágul.
Erős a hívás, ibolyántúli szisszenés a nyomvonal;
a szintetikus faliórába (mely irányból, követhetetlen) téli holdtöltekor
szirének pezsegnek – egy tömzsi pillanat tán épp kitelhet,
oly gyors a rajzás. Meg sem pisszennek,
ám lakhelyük már-már csengve hulló vízcseppek, izzó rostokkal erezett
planéták hangján üzen.
S minden cseppben egy-egy Odüsszeusz kiált némán, kimeredt
késő-szemekkel.
A végső pillanatban érkező megvilágosodás átadhatatlan –
lidércesen visszhangzó másodpercek folynak el a mosogatóban.
Ha a fagy, a holdtölte, és a kozmosz-távlat szentháromságának jelenésekor,
már jóideje gyanútlan-ébren az ágyon arra fülel föl az ember,
hogy a lakásban élő titkolt lény hangulata megváltozik,
az örök-refrénű tiktak-próza, melyet mindeddig szabatos ütemben, fáradhatatlan
vissza-mondott, sejtelmes-elvágyódó dallamba siklik át; hajlamos azt hinni:
talán korábban kellene eztán befűteni,
jobb’ szereti a jámbor gép is a meleget,
jobb langyos kérgű falon élni,
kitartó, meg-megbicsakló békességben rostálva a vége-nincs-álmot.
A hűlő talajtól megfázik szívverése, félrever,
s oly mélységek hasadnak benne; nem lesz visszatérés.
Hullsz már rég, mire észreveszed, a zuhanás altat, áltat.
Pokoli lassan kezd gyorsulni, s ép eszeddel falat fel.
Tavasz, örök tavasz
Ki behúzott szárnnyal, ki biciklivel;
varjak szállingóznak a márciusi napsütésben.
Utóbbiak dualitása olybá tűnik, mintha a komótosan forgó pedálok
működtetnék a jó madarakat – ahová szállnak, oda nincs sietség.
S fordulván vissza a parányi térről, hol a könnyű lélekharang ezüstös, vékony hangja
nehéz szívverésükkel néha összekondult, szintúgy nem tapossák habosra a fényt,
egy közülük, valaki szüntelen csodaváró, félre-félrehajtott fejjel,
vétlen ajándékként nézdeli inkább a küllők-metélte sugarakat,
mennyi csillogó cirokseprőt lehetne ennyiből készíteni, gondolja,
azt is visszafogott-halkan, nincs ideje a belső kegyeletsértésnek sem,
ám halvány mosollyal látja mégis a gyalogutak mentén ingázó
kezes szerszámokat…, s hogy mi lehet az; a halk derű nyomán indulva,
más, kíváncsi fürkészek is messzire néznek,
látván látva ők is a tiszta ösvényeket.
Így közlekedik hát a szelíd madár-népség –
és aki kalapot fog, esetleg sapkát, vagy hajában-főtt frizurát (igazítva és köszönve)
kormány helyett, most ők is békességgel szemlélik a lassan úszó tájat, s a tájnak
meg-megvillanó pikkelyeit; egy, már lázadó bokrot, egy égre lobbanó mandulafát…
Jövő időben nyíló virágainak illatát érzik,
mely magába oldja a ravatalok elnehezült, ódon szagát.
Öntudatlan mozognak ujjaik, bizsereg markuk, s csikland nyelvük hegye:
mint az örök magvetőknek, kiknek a hintett gyöngyök mellé egy-egy csepp nyáluk is
elhull olykor a sűrűn foganó anyaföldbe.
Hisz (száz szó is csak egy), végtére rokonság ő is; nem futkos tiszteletlen,
mint kit az arany csőr ármánya rángat –
részvéttel hajolgat, s nem a szent magokért,
bár vékonyabbja férget ha ki nem hagy is néha a feketerigó…
Sarlósfecske
Azt mondják: nem is vagyok fecske, még csak rokona se Füstiéknek, Molnáréknak.
Nem is vesznek komolyan… Csudába a füstöslisztesekkel, mit bánom én! – földszín ruhámban
örök-ünneplőben érzem magam.
S hogy sarlózni sem tudok? Nem mondom, lesakterolhatnám, főleg sarki házaknál, az árokparti
füvet; de oly gyönyörű sarlóformájú, kitárt szárnyam íve ha röpülök, többet ér az
minden sarlózásnál, én mondom.
Magas házak ereszéről kicsi bombaként, hirtelen hullok, de nem robbanok ám.
A vízről meg úgy pattanok vissza mint a pinty! Ki igazából sarlósfecske…
S nékem a vihar is csak egy zsákba-tömött indulat, el-nem sodor,
épphogy meglegyinti begyem, sűrűjébe nem megyek, okosan körberepülöm;
tangózzon mással, ha akad oly vevő.
Rövidtávon a gepárd liheg nyomomban, hamar lehagyom őt is. Ám a golyó gyors és sunyi:
mi dolgom véle? Róla ne is álmodjatok.
A földön suta, lankás göröngy vagyok, járni sem tudok. Az ég porondján miket művelek! –
tán védőháló sem kell nekem.
Torokzacskómban apró rovarok garmadája szunnyad,
boldogok, hogy halálukkal éltethetik málé, táti fiókáim.
Felhők felett éjszakázom, lebegve az áramló levegőn, sűrűn bóbiskolva.
Olykor zizerkélő repülő bosszant, szívem szerint szólnék is a pilótának:
följebb egy alagúttal, hékás!
Tudom, ti is szeretnétek legalább egy éjszakára sarlósfecske lenni,
persze csöpp emberésszel csőrös, tollas buksitokban –
jó langyos levegőn lebegni!
Tágra nyílt szemekkel húznátok a lóbőrt egész éjszaka, az biztos.
Szelíd patakká csendesül
(Simek Valéria válogatott verseinek olvasása közben)
Látom, ahogy még most is a padlóra térdepelsz áhítattal,
mozdulataid szertartásosak –
a kályha előtt kuporogva végzed az ősi rítust, csendben.
Zömök rostélyához közel emeled arcod,
a meggypirosan izzó fa kérgét hálózó, fekete ráncokat áldod.
A csorba késsel bele-beleszúrsz a szunyókáló, marásra s örök lázadásra-kész lénybe,
elégült mosollyal szemléled ahogy, idegéhez érve, szikrákat szórva szitkozódik,
ám villámgyors vagy az önvédelemben ha feléd prüszköl pár csillagot…
Eltűnődsz: az ajtót visszacsukd, vagy újra-szítsd a
lelkesülni vágyó lángot.
Felhevült arcod. Visszaülsz a székre. Nyugalomra vágysz,
szorgos munkálkodás utáni boldog fáradtságra.
Ha kerülgetnek rettenthetetlen démonok, elviselned oly nehéz.
Békét szeretnél, minden-áron békét.
Bár mosolyra-készen mindig; olykor lefele görbül szájad íve,
már-már kérlelhetetlen harcra készen…
Félelemmel csodálkozol: az életet meg-nem értheted.
Szinte hihetetlen, de mindig is éltél, s élni fogsz…
Végtelen ősök bonyolítanak, egyszerűsítenek.
Szüntelen reménykedel: mi megtartott eddig, nem csak merő szerencse –
a vágyott ritmus hányszor megbicsaklik mégis.
S ember-gyújtotta tűz sem mindig létezett.
Hallgatod a lobogást, a kétségek zuhogó árja szelíd patakká csendesül benned.
Úgy szűkült
Sajgó sebekre vágyott, sózott dendritekre
(szított sziporkák izzították idegvégeit),
lassú lobbal terjedő parázs-fekélyre
mit szűz marásként ikrás dér hevít.
Szája kék heg, mit villám se tép fel.
Szeme lakatlan bolygó, leölt-árva táj.
Egy fényes gesztenyét szorított kezében.
Úgy szűkült; fojtotta levarrt láthatár.
Takarítás, kamra-télvég
Konduló árnyak. Zacskós angyalpor, hideg cement:
kifosztott rabló, ásító hűtő melengeti
(spirálok alszanak, tarka babszemekben kúszva,
s zápor-vert levelét is, mind, csak ekként lengeti).
Parázsló répa közt holt lepke, zeller, s múmia
(fáslis tükör – hogy mégse hűljön? – tűnt arcot emleget).
A mélyben tompa zúgás; karcsú csizmatornyok mellett
mézes-sztráda; légyfogó. Zümmögve száll a nem-lehet.
Mítosz
Majd fennen trónol kő-kimérten,
horgászik vertaranyhalacska-holdat. S ha únja már a túlfeszített lest,
csíkos sugárzásként megiramodva, mutatja a hazafele-utat.
Most nem tud róla senki, s messze még a hajnal.
Meg-megcsobbanó, serény erecske hátán kétarasznyi árny suhan,
kíváncsiságtól torzult arcú valaki ha látná is, hihetné;
angolna siklik közel a felszín áramlatához.
Olykor hallható lesz, a sarkcsillagról óvatosan rí,
ne bántson senki élőt, panaszkodik illedelmesen.
Szítani olthatatlan szomját, elillant tócsákba mohón belékap.
Egy március-végre
Mars ki a lusta-szobából az édenkert lugasába,
erjedt vesszeiben csattog a fény madara!
S ennyi a nap csak, e méz-teli rév. Nincs vége a télnek.
Csípős alkonyi szél füstszaga marja belém;
fűteni kell, ha az esti lidércek házba húzódnak.
Visszhangzó tereken mennyei dallama cseng,
(kályha, te hószínű szörny, mikor ún el az éhség téged?)
fáskamrám kiapadt – kripta, ha kong üresen.
Anno Dagály
Mert ringott nőneműen, elomlott szétterülve-tárva elveszejtő kellemét a víz,
dajkálva engem is, még akkor kívül-állót, sokáig kóstolatlan, kéjre vágyó sanda
kölyköt; maga a csillapíthatatlan-éhes, édes éden volt már önmagában. Őscsobbanás,
Ádám és Éva nászának illata, a mindenséggel összejátszó napfényfolt-ölelkezés.
Nővérem, Klára, először vitt Dagályba, s úgy tűnik, rám nem jól vigyázva;
„erre puckos, még lehet neked” – a női öltözőbe vitt gyanútlan. S osontam én
(bár, rémlik, csipetnyit félve; nos, félelmem szörnyethalt hamar), talpaim gyorsan
s nesztelen úgy váltogatva, akár ha mindig itt múlattam volna boldog napjaim.
Lábujjaim begyébe’ csöpp szívek dobogtak, s ah, elvesztem én a rögvestnél is
tán egy hajszál-híján hamarébb. Ez öltöző: nőstényszagot lehelt. Dagadt a gőz,
alakját folyton váltogatva bujkált, s előbukott, mutatva dombor bájait. De tág
szememben százszor annyi forma-gőz ellakhatik, soká, ha épp azon múlik… Robajlott
vastag sugárban dőlve tusvíz, csattanva ömlött lenn a földön szerteszéjjel –
százszor annyi zömök csobogás; a lelkem fölitta volna mind, kitartón. De mindezek:
csak estje volt az innepeknek. Csöndeskébb lett a környék. Vihar előtti? Nem.
A zaj leállt, hatalmas női tompor, dagadva kélt és tűnt a változékony gőzgomolyban,
mint ölnyi-bő, az óriások földjéről való vesszőkosárban megkelt tészta, ha
átfordul a forma keretén, s önálló, ám jósolhatatlan távlatokban élni kezd;
megrengetőzve (gazdája törölközött) miként családi, mirigyes-buggyos,
rugalmas vánkosok, ha nyál-cseppentő képet látva fejük dobálva nyögnek rajt’
az álmodók. Épphogy-csak-csorba, hószín zsírral futtatott s lebegtetett kerek
kocsonyatömbként ringott. A sárkánytüdővel fölfújt farban sötétlő horpadások,
öklömnyi kráterek vágyforraló, tajtékzó táncot jártak, függetlenül a vággyal
megtömött iker-planéták amúgy is bomlott ritmusától, aléló mélyükön himbálva
nyelvhegyre-érett lucskos árnyakat. „Ez mind az ujjaim helye? Eme szentséges
gödrök kapaszkodók isteni csúcsok magaslatára?”, bongott bennem öntudatlanul.
Rembrandt is ámult volna, ecsetjét messzire hajítván. – Nem maradt előttem
rejtve semmi, a széles hát oldalra fordult (szép ecsém, hányadán is állunk
egyensúly ügyében?), szédülést okozva lengtek mellei, lelógtak köldökig, mégis
tömött, vérbő-feszes luftballon-tőgyei, ha küklopsz markolászta volna is,
egy-szemével bandzsít biztosan. Félrevert, súlyos harangok, hírelve arcom
lángjait. A síkos ösvényt rejtegette göndör drótbozót, mellkasnyi éjbozont.
Mi lesz velem? Nyakam berozsdált, nem forgott semmiképp semerre se, bizsergett
mindenem, agyam helyén lágy selymek sikladoztak sugdolózva, ha nyúznak is,
se vettem volna észre, elhűltem, el, de messzi volt a fagyhalál, úgy emlékezem.
Elállt a szívverésem. Anyám! (Nohisz, még ő hiányozék, „bocsásd meg néki Istenem”,
aggatta volna égre ájtatos tekintetét.) Ha akkor mármég épp nem ültem; álltam
megnyúlt lópofával. – Utólag gondolom: Klárinak nem tűnt föl semmi? Vagy oly
hamar lezajlott? Kajánul meglesett? Lehet. – Mi lesz a vége ennek? Maga az Úr
figyelt a teremtményből, maga az Úr ráncolta homlokát. De várt, nem kapkodott,
alkotását mustráltatta még. „Kurva dogma”, füstölögve mondtam volna tollba-mondva,
ha mondhattam volna – „mit bámulsz, taknyos, anyádnak nincsen puttonya? Maga meg
mért nem szól rá?” „Jól van, megyünk (gyere!), nem kell úgy kétségbe-esni; kisgyerek.”
Hogy mást is mondott volna Klári néném… – Eltűntünk. Akár a gőzgomoly, fölszívódtunk.
Az útra s dalra-kélt tojásrántotta
Berda József asztalára
Vissza-visszatérő vándor, néked nem hazudhatok. Hiába is tagadnám,
éhesebb vagyok, semmint hogy kertelni volna kedvem testvér: zamatos orrot szédítő
tojásrántotta, enmagad derűs ravatala, örökélet meg-megújuló lankás emlékműve –
nem vagyok méltó tisztelni téged, nincs oly nemes jellemem. Dicsérlek tehát illő
buzgalommal, áhítatos, vonzódó lényünk narancsszín, omlós mágnese, zsengetömör
ruganyos kupaca, romlandó-halhatatlan – fogadj kegyedbe.
Hallgasd imám és bízzál mindent reám, gyarló Gyomorra,
én híven rendezém a dolgot, méltó helyed leginkább bennem leledzik.
Mily másolhatatlan műremek, egyszeri, pótolhatatlan alkotás vagy te,
ahogy virítasz gőzölögve, már messziről parázslasz a hűs, fehér tálon,
mint nyers, tiprott havon igéző látomás – a holnapi rántotta is csodák csodája
csiklandósra sülve-festve, de nem ugyanaz az étek csábítja érzékeink.
Cseppenő nyálad sisteregne, várj még, reszkető lélek… Fokozd a kéjt,
meglásd, türelmed érlel téged is, csikorgó éhed ízesebb gyümölcsöt ád.
Láss hozzá őszi, dér-ütött, bukó Napot, jeges lidércet…
Hűtsd a gyomrod, igyál előtte is egy korty fertőtlenítő jó-hideg bort,
hamar-hermonikást – emésztő-szálaid simítják futó ujjai:
kérlek, teríts vendégednek selymes füvet…
Nézd: a sárgálló halomban hogy piroslik a párolt paprika!
S a kellő értelemmel vékony szeletre vágott, nem-túlpirított sonka
meghitt garmadája is oly bensőséges-bordó.
Vidító zöld hasábok burkát szétfeszíti már a harsogás, ropogós uborkák készülődnek
ünnepélyesen – csak nem felejted őket ecetes lében megfürösztve?
No, most.
Végtére is, nincs más megoldás, enni kell.
Nyelj hát és légy sorsoddal békülékenyebb, ám túl ne sajnáld korgó
személyed, láss tisztán. Magad kívánta istened megért,
vigyázz azért, résen legyél, fölcsigázva nyúl tálad felé.
Csámcsogva csettints – ha egymagad vagy. Áldozz a telt zamatnak,
mégis tűrd: kísértő mértéknek hajlékot adj.
Eszed ne veszd az ízek telhetetlen szorzatával.
Vallomás
id. Kürtösi Mihály emlékére
Orcátlan maszk: elég legyen. Mért sütsz
mint holdvilág a gyors sötétben? –
izzítva- s elfödve valódi lényed
az e-világi, s túlvilági éjben.
Ezt megbocsásd; a versírót nem, sem a
fhars szavallót – mit szerettem Benned?
Talán az ütött-kopott szerkezetnél
épebb, megmaradt gerinced?
Hogy működtél mint Esendő Ember, ki
különös tájon bolyongva gyűjtöget?
Hogy maradt még benned csillogó részvét,
égető igazságérzet, s őrzött gyűlölet?
Nem tudom, s többé nem is kérdem.
A barátság, miként a szerelem, oktalan.
Ajándék (fölösen beérem ennyivel);
épp elég ok ez, bizonyos ok ha van.
Hogy lesz majd eztán? Megmondhatom –
most én beszélek, s Te hallgatsz nagyokat…
Hogy lesz majd eztán természetes?;
tanítlak látni, alkalmi vakomat:
fényesednek, látod (munkád van benne),
szőlőszemeink feszülve gömbölyödnek,
külön kis szív dobog mindahányban,
ritmusát adva csöndes örömödnek.
Mit hülyéskedsz? – tisztán hallom a hangod.
Mit alakoskodsz marék hamu képiben?
Ravaszróka-mosolyod látom. Így maradjon,
(megértetted?) minden a régiben.
Zárójeles vers
(Ahogy jó hírt hoznak rendületlen.
Ahogy szorgosan beléd-petéznek.
Ahogy vérszaga van szűzbeszédnek.
Ahogy hullaszaga az egésznek.
Ahogy biflázva gyakorlatoznak.
Ahogy gyurmának néznek, s kőnek.
Ahogy ebből-élünk-megcéloznak.
Ahogy szeretettel fejbe lőnek.)
Úgy
Kedvellek, élet. Ahogy kézről
kézre adsz hangulataidnak.
Lelketlen húr vagyok,
eretnek idegszál –
ahányféleképpen szólítasz:
úgy sajdulok.
Negró szonettje
Tetején szögesdrót feszült és nyűhetetlen kárpit,
vasvilla, vak kés, gépszíj, ráspoly, ágyúcső.
Növekvő dühvel mindhiába szőttünk belé bármit,
a torz kerítés tövéből kiforrt a bárgyú kő.
A csipkés drót fölött, mint vágy-telt hullám, áttaréjlott
s már pontként ugatta; nincs oly bűn mi el nem évül.
Éhén sodródott vissza, bármily édes volt a légyott.
És a húst is elfogadta, hűsége jeléül.
Nyakában lánc és őrvas, így szökött meg. Mégse morgott,
arcomba nyalva szikrázó hálánk előlegét –
másnap megöltük. Szép halálán huncutul vigyorgott.
Tiportam földjét, át ne törjön veszett lázadása,
„jól van, jövünk mi is utánad”, hűtöttem hevét.
Égette talpam elhálatlan kéjeinek ára.
Safari
Kontra fajbűz,
reménytelen vizeletszag –
megtört, lemondó vadak üzenete.
A szomorú ligetesben bizalmatlan őzek galoppja,
bízvást hihetjük pedig: ma sem verték meg őket –
vagy ők ténferegnek s mi iramodunk meg olykor,
tisztes távot biztosítva?
Forgatom fejem, alkalmas pillanatot lesve, de azt hiszem,
nem vagyok eléggé villámgyors, hogy észrevétlen szökjek át a
körbefutó dróthálón.
Mindvégig hihető volt, hogy mi is be vagyunk kerítve.
Föloldó csapásként ért hát a bizonyságtétel:
a róka szemében égő feneketlen gyűlölet mentette meg ama napot,
ama kéretlen látogatást, mikor tekintetünk egymásba-siklott.
Igen, igen, ez már valami, bólogattam titokban, kárörvendőn,
erre az elsöprő őszinteségre világot lehet építeni,
örökké tartó, nyers, élhető világot.
Árnyékára dől
Rezes orra borharangnyelv, csizmába-főtt ujjai dundi fehér lárvák,
bepólyált, rózsás-arcú csecsemők.
„Egy asszony akart idejönni, még bajt keverne.”
Meggyesére jól vigyáz, oda se néz, ha friss szelektől forr a lomb; megered nyála,
arca odvában mint nyákos fióka, nyelve nyúlkál-szédeleg. Halkan nevetgél, borostás tokája
lankásan hullámzik, ihletetten, dünnyögve dúdol – „allá-szálla alvellág-ba” –,
olthatatlan poklára apró kortyokban szabadítja a megváltást. Zubognak belei, viszket
ó-betűje; szájához kapván két ökle tölcsérét, rejtezvén áhítatba, áttéttel trombitál,
zengvén dicséretét…
Fékezhetetlen káromkodás a kert, lefojtott nemi összeesküvés –
az édenkertnek lehetett ilyen illata, ha megtévedt, bundás ördög imbolygott benne spiccesen
és fülledt kuplék tiltott dallamát fütyölte. (Ilykor mindig előszüremlett egypár pelyhes
angyalocska is, letiporva a szívszakítón-sóhajtozó liliomokat.)
Tekintete túlvilág, mosolya még ide húz,
cintányér zizzen, kisüt a Nap.
Zsebre tesz darabka fényt („a végtelen kegyes”)
s árnyékára dől, horkolni elfelejt.
Seperni képtelenség
Van Gogh ecsetjéről lecsusszant emberke jár a hóesésben,
imbolygó ingánál megbízhatóbban, öröklét-korcsmák meghitt mélyéről hazáig
s viszont: az elunt, kedves otthon felszínéről egy déli-sarki műhely megállíthatatlan-sürgő
futószalagjához, hol szüntelen csak vörös bor folyik. Vajh, ki mondhatná meg
igaz lélekkel, melyik szívbélibb hona?
Könnyű kísértés az útközben.
Csak jár és kél, jövel-megyen nyitott kabátban,
szolgálatkészen máris fizetne, ahogy igyekszik apró léptekkel,
s lelkesen, sűrűn pipájához kap. Pipája füstje is igazolja, hogy halaszthatatlan
dolga van: izgatottan repdes.
Hályogon-túli, tiszta látomások zengnek benne,
s minden ember, kivel találkozik, kész csoda. Őszintébb örömmel Mars-lakók sem
köszönthetnék őt, tudja jól.
Amerre elhalad, az ember áll csak, nézvén a jámbor jelenést –
havat seperni képtelenség.
Trikolór
A kanyar túl-csalóka volt,
arccal zuhant az árok lápterébe,
reája hű biciklije.
Komisz mumusként mása állt elébe,
kit riadt szememben látott.
Hófehér széken kék köpenyben éji lélek. –
sanyibácsi – tar álarc – tűrt mint szent ikon,
mereven élvezte-únta az egészet.
Szólni kívánt s kukorékolt tagoltan;
arcára szálltunk szűz türülmadárral.
A bácsit nyírjuk. És beretváljuk is.
Ez sarki borbély. Nyilvános felárral.
Lágy, estéli vers
A szőlőhegyről hazáig hosszú volt az út,
s ha elfáradt: lágy gödrökbe dőlve megpihent.
Nyurga testét a tüdők szárnycsapása rázta,
bársony odvában a vacsoracsillag kikelt.
Mint ló, horkolt, dagasztva taknya rongy-dudáját.
A mennyből is harsogott érte megannyi béka.
Meghitt asztalfénytől kik érte szétnyilalltak:
láttak csodát miként a holdnak buboréka?
Hatodik, szabdalt csendélet
A kopott, mustárszín asztalon földmorzsák –
ahányszor látom, vagy gondolok rá: vajnak illatát érzem
és sárga, fanyar ősz ereszkedik a puha avarra.
Ha el-elfelejtem, emlékeztet foltos gazdagságomra.
A földmorzsákat egyszer mind fölissza vérem;
jó volna akkor e kopott asztal mellett átszenderülni,
a lélek-vadászok mohó serege elől.
* * *
Pár zúzott mandulahéj. A konok termést, versenyre kélve,
sok madár dicsérte, mindhiába, meg nem nyílt –
ám létezhet, biztosan, oly lény,
ki erős fogsorával a szikkadt gyümölcsöt megőrölte,
s azóta nyakát tekergeti, fontolva beszél;
minden szó előtt, háríthatatlan késztetés, fütyülnie kell.
* * *
És ezüstös olló, zöld fonál, sebhelyes, rózsaszínű krumpli.
Barna kalapács szunyókál –
mellette, csukott faládában több-tucatnyi szög sunyít;
a koromsötétben is zúg, fénylik fejtetőjük…
* * *
Fekvő műanyagpalack. Elillant szelleme egy nyílfutású lelket üldöz
héthatáron át, s veszett-vakon nem látja önmagát. Sétálni vágyik,
fürkészni derűs titkokat, ha megtér a sűrű alkonyatban, s a palackba kúszva,
elpihenve szemlélődni kezd… És mégis,
mindig ez a vége: fejvesztett huzat-rándulás után a csörtetés, cseréptörés,
vadorzó, tiltott szenvedély.
Zoli, én, s Horváth Imre bácsi
A fészer! Téridőtől édes napfényt ropogtattunk
mint a szomszéd istállóban szénát a tehenek.
Por szállt, egy porszemen mi. Istenek figyeltek,
s a száműzött résekből ránk-tűző szemek.
Hol tegnap még vitézúr-kakas nyakaskodott;
egy traktor nyergében virítottak kofás kislibák.
De liba dolga rosszul járni – árnyék esett rá?,
aligha, inkább valami lomha rumli-tárgy.
S a sértett selypítve sápított, sipoltozott!
A disznó, a tyúkok, ellenünk vallott élő és holt.
Jött már a biró, Zoli veres lett, én mehettem;
valakit megnyestek. Hát hogyne. Gallyas március volt.
A nagypénteki bádogember
Babics Imrének
Kétezertíz április másodikán, kevéssel délelőtt tíz óra után, közel a tárnoki vasútállomáshoz,
egy bádogember fél-térdre borult a szürke égbolt átázott oltára előtt.
Bizonyos voltam abban, hogy Ő Dosztojevszkij – esetleg Tolsztoj, Turgenyev, Csehov –,
netán valahányadik cár-atyuska inkarnációja inkognitóban. (Most hűlök el: lehet, hogy maga
Lenin kuporgott? Nem tudtam szabadulni a gondolattól; egy iszamós muzsik is huncutkodhat,
kiben setét-bíbor, lopott rőzsetűz lobog… (De hát nem oly nagy dolog – a vonat is kúszott
tovább –, hogy a világ végtelen súlypontja közül melyiken állunk.)
Leginkább persze Bárki, ez volt a levegőben, de bárki volt is: mint hatalmas széntömb,
moccanatlan volt (bő-karimájú kalapjára csoki-mázat öntött, bádog-kabátjára kopott szurkot),
rőt, vésővel-érlelt arca is kő-lüktetésű, csak bal keze mozgott csuklóból, egy fehér nejlonszatyrot
dédelgetett gépiesen, tán a személyét-igazolót védhette az esőtől, s a hamuban-sült pogácsát,
melyet az édesanyja sütött. A szatyor egy elfektetett hordó tövében feküdt, és mindkettő a
vasvázas, kétkerekű laptikán.
Illetlen a kérdés, mégis –
mit őrizhetett a hordóban? Édenkertből kitiltott farkas üvöltését?
Romlatlan sírását egy kisfiúnak? A végeláthatatlan jégmezőket is átizzító,
dacos vörösbort? Hártyásodó, fekete vért?
Vagy pangó, aranyszín étolajat, puhítgatni pogácsáját?
Az örökkévalóság, kis melegségre vágyó, fuldokló szellemét?
Jutalom
Valami szemérem-sértőt mondhattam Mészáros Évának, s rögtön beárult. Tagadtam persze,
nem sokáig; merev halszemével, szódásüveg-dioptriáin át, pillanatok alatt fölperzselte
létezésem, s könnyedén, ám energikusan, mondhatni: gyakorlottan saját gondjaira bízott –
törékeny igazgatónk a tanáriban hamar kipofozta belőlem az igazságot.
Az igazi büntetés az volt, míg helyemre értem az Osztály Szeme előtt, bár inkább csak a lányok
mosolyogtak, elnézően konstatálva pirosalma-orcáim. Évi lejjebb csúszott a padban, amúgy is
picinke volt, zömök kreol, ő nem mosolygott, úgy emlékszem, kissé elpirult, együtt-érezhetett
velem, ez volt hát jutalmam.
(Meg talán az, mikor bő negyven év múltán, osztálytalálkozón mesélte nevetgélő feleségem
előtt,
hogy hiába járt ő még elég jó állapotban lévő cipőket javíttatni, s alkalomadtán túróért, tejfölért a
cipész-tejcsarnokos-predikátor Anti bácsi által annak halvérű fiához.
Valahogy így…
Azért megnyugtató, s jó lett volna negyven év után a műhelyben tébláboló, akkori Évát látni.
S ez íráska végire méltó befejezést kunkorítva, fűzöm tovább gondolatmenetét; hogy így, meg úgy,
fürdethette ő pucér málnaszín-nyelvét, s szikráztathatta sóvár fogsorát a konyha ablakán át
ömlő huncut napsugárban: én mindig pont-nem-oda néztem, ugyebár.)
Mutatványos
Lompos fűben hosszú léc.
Vibráló tapspor – fölpezsgő lények az érett fényben.
Vetített, futó árnya kísértet-szurokfény,
feketepárduc-tűzként átlobog a holdfény-síkos utcán –
ki vétlen rémként néha úr az éjszakában
(úgy üvölt; hihető, kacskaringósan káromkodik),
s tetőgerincek megdőlt árbocán sétálgat kevély-könnyedén;
most, a földre fektetett rúd keskeny ösvényén bizonytalan,
lefele leskel; ideje talpra esni lesz-e?
Lép, megáll. Pár óvatos, robot-kísértő mozdulat.
Le mégsem lépve, végig-ér.
Visszanéz a lécre; vannak még csodák.
Napfogyatkozás
1999. augusztus 11.
A kamra most bensőségesebb…
Ki-kinézek alig-kilépve: ha most a kert sarkában feltűnne Ádám és Éva, Kain és Ábel,
Jézus, s maga az Úr…
és felemás mosollyal arcukon, olykor-olykor egymás felé fordulva,
halk beszélgetés közben lassan megindulnának énfelém: e hangulatvilágítást
felül nem múlnák.
Mint ki egy otthonos bárkából leskelne a végtelen haragos vizében úszó tájra.
Megannyi üzenet a túlvilágról; minden szőlőlevél Lucifer logója –
ímé, az aláereszkedett kozmosz édenfénye rajtunk.
Moha pokolbársonya csillan, grafitláp lidérce.
Árnyék-zöldben ázó tormaernyők, keserű lázban forgó kamillák,
szirének süket éneke.
Ecet-hűs lesz hirtelen, illó tengermély tárul.
Elakadt pillanat; egy ájult felhő, szökésben lévő angyal.
Sehol egy panaszos rikoltással kísért suhanó átló az égtájak között.
Hol dideregnek a madarak? És hol a fáradhatatlan bogarak? –
titkos odúban összebújva feledékenyen, nem is gondolva
tiszta verőfényben fölragyogtatott sorsukra.
Csönd, csönd, koppanás előtti hangok a betilthatatlan csönd fóliázott üvegfalán.
Valaki ha kalapálni merne, harkály képében legalább.
Hideg szellő a levélsoron; ahogy végigfut az ősi félelem riadalma.
Áradó lételemzés, hallatszik a zsibbadt gének vacogása.
Júliusi alkony, est
Az óriás akácfa felhő-lombjait aszály zilálja,
a villanyoszlop homloka még búcsú-fényben – itt
lent már hűsben áznak rongyos lábaim. Mellőzve
minden illemet, vérszívók zsibongnak; a mélység
friss áramlatában érlelődő árnyak fátyla zizzen.
A kontra-szín, mit fény vakított eddig, élni kezd,
a rókaszín fenőkő mély-veres lesz, süti a vért
mint cékla-vas a kéj-pokolban. Hinné az ember;
hűl – s hevül. De mindezt kevesli, ágál, üzen,
szíve szerint vissza-indexelne minden röpcsinek.
A locsolócső mattnarancs kígyófeje akár az enyhe
düh, viszketve átég a bőrösödő légen, szelíden
foszforeszkál, pászmája holdudvarában nedves, de
szikkadó folt esküszik: egy ráhulló csepptől
pezsegni tudna. – Fülel, alighogy érthetőn motoz,
s megindul imbolyogva fölfelé a nyers fonál
(a benne alvó lomb repes), akárha utólag nyílt
szárny-özön emelné, hajnal-levélkék nyirkos háta
kéklik, hasuknak visszája ezüstös hologramban
lüktet; kormos szív vödör vizében. A könnyű, kerek
est érmébe mart idegszál; a vikszolt él méginkább
izzik, sikongat szinte, szisszen ha végigsiklik rajt’ a
szűz tekintet, lassú íve csúcsba forr és égre tart,
a mennyek rostos, lágy húsába karcol csillagot,
s maga a kasza is már fönt lebeg a kozmosz tág
előterében (a távlat sarló-hátat görbít néki
hirtelen…) – a lucskos kertek örök élet álmát
alusszák; a vágott rendek reggelre szárba szöknek.
Kánikula
Lefojtott selyme reszket egyre
(kamilla-illat, vágóhíd szaga):
e roppant-könnyű, döbbent űrből
hogyan fogunk majd eljutni haza?
Mi ez a hang? Hallod s nem hallod.
Túlélő gén boncterem-hűvösben?
A görbült fény szédítő ívén
tovasiklik velőtrázó csöndben –
elforrt darázsraj felső céje?
Isten poros hangszálán fönnakad.
A Glóbusz függ marjult fonálon,
mind-jobban nyúlik, s el mégsem szakad.
Kopott vérvonalként szivárog
(kimosták földalatti záporok),
rozsdásan csillog, fásult a boly,
mint vert sereg, fáradtan vándorol.
Szél-hűdött dongó teteméből
radioaktív anyag sugárzik.
A tükörbe őrjöngve-áthullt,
perzselt fű már hűs foncsorban ázik.
Káprázat gyűrűi, glóriák
a szemhatárra ugró lázkörök.
Jércék kifordult szemfehérje
a jégkockák közt. Szívószál hörög.
Gonosz vissz-vágy a zöld fa lombja,
fullasztó, férges árnyat (hűst nem) ád.
Vesszőfutás most minden allé,
hurkolt vesztőhely minden promenád.
Zörgő ingujj s zizergő fásli
díszparéj mag-telt csúcsához kapdos.
Gubósörét hint lassú ritmust,
húz elcsukló jazzt játszó csapathoz.
Hite-holt lepkét sodor a szél,
s hogy átperel az ájult udvaron:
egy pillanatra szárnyra-kapva,
rögeit hagyva szökne már a gyom.
Lángfolyás előtti góc a táj.
Kúszik leendő, hars poklok füstje.
Tűzfal csúcsán, mint jel, megvillan
a pókháló mérgezett ezüstje.
Veretes bosszú készülődik.
S nincs föloldás. (Jól van így ahogy van…)
Kitörni képtelen, fojtott düh
higanya futkos a vasbetonban.
Mosolyogva élvezik; irgalmasak ők
Késő délelőtt, moccanatlan svájcisapka-bója alatt forró vasasztal fuldoklik a tenyérnyi udvaron.
Ülnek a hűsítő teraszon, ebben az elméretezett kánikulában lábukat közös lavórban áztatják,
ujjaik halacskái rándulnak, sikladoznak, összesimulnak-elválnak, meg-megcsobban a hideg víz,
így locsognak, tereferélnek egymással, egy-hullámhosszra hangolt érzékszerveikkel a sokféle,
sokszor terhes zajból kiszűrik a kedves, rokon-üzeneteket – madarak szárnysurrogását,
lombok óvatosan szított tompa sziszegését, az izgékony hegedűsök oldott zsivaját
(olykor föllobbanó szószólóit), a meglebbenő szitás függöny-vitorlák halk sóhajait, kapát
horzsolgató reszelő hangját, lábas zörrenését, lánccsörrenést, kiskutya-nyikkanást. Egy-
egy lehullt gyümölcs puffanását.
Mosolyogva élvezik ha ritka, csapongó szellő bőrük nyirkát szárítja hirtelen.
Nyers hangok eredőjére koppintana néha; a megroggyant férfi keserű, de nem vad. Púposnak,
görnyedtnek lát olykor dolgokat: macskát (ebben igaza lehet), szőlőfürtöt, biciklit, igenyes-
deszkát,
muskátlit. Quasimodo incselkedik véle mind gyakrabban, már a horizontról is integet,
csalogatja.
„Egyszer majd jól beintek neki, csak maskarázzon” – dünnyögve derülget magában.
Egyedül tán a vakondtúrások lankái nem göthösek („bársonyos, vaksi bányász”, ám elönti a
pulykaméreg, ha veteményt fordít ki a „sunyi szerecseny”), s esetleg a postásnő tompora,
apróbb gödröknél megrezzenő mellei.
Ami biztos: nagy varázsló – az éltes asszony jó húsba’ van, mégis csupa ín, szívós kapkodás.
Villámgyorsan ritkítja a lugas beteg leveleit, öntöz akkurátusan, „csiklandósan” főz, a még
illatos
világból lehunyt szemmel sok apró öröklétet szippantgat. Okos ragadozó, tekintetétől, mely
jóságos, de villogó, s ravaszabb a rókáénál, elpirul a fehér virág, avagy elsápad a piros, a
fű kinő aszálykor, esőben szárad, s kóbor vércse szabad mezők vadásza lesz hamar.
Röntgenezgeti a járókelőket (postásnő melle befagy, nincs olyan gödör), csontjuk sajog belé.
Cseng a hangja: kutya füle nem cintányér, engem nem ejtetek át.
Haja csigás. Kés-éle-keskeny száján enyhe rúzs. Pedáns, de tiszta bévül is. Feszít, ha megy a
boltba,
cipősarok-hangjegyei friss ütemben kopognak – határozottan kottáz, bár nem mindenkinek
azonnal fityilhetően.
Eltévedt repülő csaphat gyanútlan otthonukra, porrá zúzhatja őket sötét istenharagja,
szörnyű jel bélyege forrhat rájuk – irgalmasak ők egymáshoz.
S ha egyszer szentjánosbogár billen a göncöl rúdjáról, és ferdén, szédítő-gyorsan zuhanni kezd:
egy-pillanatban szívükben huny ki.
Tücsök-telefonon gyakran hívják őket, de nem veszik föl.
Estéik is nyugalmasak – az ég öblén átúszó holdfény-csiszolta felhőket mindig megcsodálják.
Csípős kérdések
Villányi Lászlónak
Majd színezüstöt vallanak;
korom-könnyek hullanak,
otelló szőlő gömbjeit,
pergetem fekete gyöngyeit.
Testem eleven kasban,
gyúlékony-forró zsivajban.
Kísértve, már-már akarván,
megsercen pár aranyláng.
Ez tisztítja a sebeket?
A lüktetés is beheged?
S mondd: a darazsak
szeretik a parazsat? –
belénk-oltva egy-egy szikrát,
továbbállnak, „pardon, viszlát,
most egy kicsit meghalunk,
meglelve végső alakunk.”
Pihenve a szúrkapiszkát,
az öröklét bizalmát bírják.
Fanyarédes levét isszák…