borító kép hátlap kép


Javier Pérez Bazo


Belső beszéd


*

Desde adentro


Válogatott versek

*
Poemas escogidos


Z-füzetek

Budapest
2012

Fordította
DOBOS ÉVA és SIMOR ANDRÁS

Versiones de
ÉVA DOBOS y ANDRÁS SIMOR

© Javier Pérez Bazo, de los textos • szövegek
© András Simor y Éva Dobos, de las versiones • műfordítások
© Diana Pebarezzo, del prólogo • előszó
© Hana Kolinova de Reynaud, de las fotografías • fotók
© ”Cable azul”, fotográfia cubierta • A borítók fotója


Esta antológia fue concebida
como edición de autor.
En su conjunto constituye
una propuesta tan licita
o tan impertinente como la de
cualquier crítico o antólogo;
mejor dicho, la única posible
desde adentro.
Javier Pérez Bazo, madrileno,
catedrático universitario en
Toulouse, ha sido Director del
Institute Cervantes de Budapest
(2008-2012) tras desempeñar
las funciones de
Consejero de Educatión de la
Embajada de España en Paris.
Especialista de las letras áureas y
contemporáneas hispanas,
es autor de varios libros,
ensayos y artículos.
Sus poemarios Litúrgica labranza
(1981),Didáctica menor (1992),
Desde el vértigo (2001) y Herida en
la memória
(2003), además de la
autoantologiaReversos (2004),
trazan la trayectoria poética de
una de las voces más singulares
de la poesía actual española.
Ez az antológia szerzői kiadásként
született. De egészében éppen olyan
jogos vagy vakmerő meggondolások
alakították ki, akár bármelyik
kritikus vagy antológiaszerkesztő
elképzelései. Pontosabban
fogalmazva, az egyedül lehetséges
belső beszéd.
A madridi Javier Pérez Bazo,
toulouse-i egyetemi tanár,
a Budapesti Cervantes Intézet
igazgatója lett (2008-2012),
miután oktatásügyi
tanácsosként dolgozott
a párizsi Spanyol Nagykövetségen.
A klasszikus és kortárs
hispán irodalom specialistája,
számos könyv,
tanulmány
és cikk szerzője.
Verseskönyvei: Szertartásos szántóföld
(1981), Kis oktató könyv (1992),
A szédületből (2001), Sebzett emlékezet
(2003), és a szerző válogatta
Fonák c. antológia (2004), a
jelenlegi spanyol költészet egyik
legjellemzőbb hangjának költői
vonulatát tükrözik.


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




borító kép

Előszó,
EGYEBEK KÖZÖTT, MAGYAR OLVASÓKNAK

Minden bizonnyal a magyar olvasó, akárcsak hozzá hasonlóan a másik, családiasnak találja Pest utcáit, örökké megjelölt piszkos épületeivel, falaikon a történelmi golyónyomok harapásaival, és sok meghitt szöglettel, nehézség nélkül elképzeli az Andrássy utat az Oktogontól – a várakozások terén, ahol cigány­asszonyok vászon­féléket és fehérneműket árulnak – a Garcilaso-módra isteni Dunát, amely olykor valóban kék egy-egy tavaszi dél­utánon. A város ezen helyein kerültek kiválasztásra az itt egybe­gyűjtött szövegek, három meghitt hely szülöttei, ahol Javier Pérez Bazo elengedte képzelete gyeplőit.

Mindenekelőtt, a megbecsülés és vonzódás érzéseivel közelítve ehhez a kötethez, illendő élet és költészet meg­hatá­rozott körülményeiről szólnom: felvázolni azoknak az időknek a szálait, amelyek meghatározzák az antológia szerzőjének alkotópályáját, költői munkájának jellegzetes jegyeit és tudatos eredetét. De előre kell bocsátanom azt is, hogy mindig kényel­metlen igazolást találni egy ilyen jellegű könyv meghatározó vonásaira, túl azon, amit valójában tartalmaz, amikor alkotója élet­művének széles skáláját igyekszik bemutatni. Sajátos termé­szeténél fogva minden kiválasztott szöveg különféle vélemények forrása lehet hitelességét illetően. Ebben az esetben a válogatás krité­riumait az újraolvasás határozza meg, amire a költő – művének első olvasója vállalkozott. Ennek az antológiának egyedül­álló volta abból fakad, hogy kiadója maga a szerző, magától értetődően tehát szubjektív szempontok vezérlik, de egészében éppen olyan jogos és vakmerő meggondolások, mint bármelyik kritikus vagy antológiaszerkesztő elképzelései. Ponto­sabban fogalmazva, az egyedül lehetséges belső beszéd.

Egy negyedik emeleti, két nagy, utcára nyíló ablakú lakásban, szinte a Jókai tér sarkán, ahonnét látható Ady Endre magyar költő monolitikus lepelbe bújtatott szobra, lakott Pérez Bazo négy éven át Budapesten, egészen 2012 nyarának végéig. Itt találkoztam újra csillogó tekintetével, amelyben a Martin de Yeltes salmantinói falujában töltött gyerekkor és a miróbrigai érettségiző évek bentlakásos és nyilvános iskolai emlékei égtek, mielőtt véget ért volna a kamaszkor a Ramiro de Maezturól elnevezett iskola tantermeiben – a madridi Serrano utcában –, ez a szempár először a szerelemről, majd a költészet szeretetéről beszélt. Még fénylőbben ragyog az azóta írt versektől. A Jókai tér 4. számú ház tágas termében visszatértek a cantoblancói Autonóm Egyetem napjai, amikor a francóizmus utolsó időszaka határozta meg nézeteinket, titkos irodalmat olvastunk, és a falakon a korszak mítoszai és illegális jelszavai függtek A Filozófia és Irodalom campusát megtöltő szürke zubbonyok ideje volt az, eljegyzéseké, és Javier, az elsőszülött mindig váratlanul érkezett haza. A költő saját útját kereste, és elengedhetetlennek tartotta, hogy költői szövegek olvasásába merüljön: a klasszikusokat böngészte, Juan de Yepest, Garcilasót és főképpen Góngorát; Antonio Machadót és Juan Ramón Jiménezt, a huszonhetesek nemzedékének tagjait: elsősorban Chabast, Cemudát, Aleixandrét, Larreát és Albertit, jóval inkább, mint Lorcát, Salinást vagy Guillént, és persze más alkalmi olvasmányokat is. „Kezdeti” irodalmi kísérleteinek tájékozódási pontjai voltak ezek, míg nem kerítette hatalmába Claudio Rodríguez, a zamoranói költő, a mi testvéri Cayínunk áradó hangja, a nagylelkű olvasóé, ahajnali ivócimboráé. És vele újabb barátok és versek: Francisco Brines, Angel González, Carlos Bousoño… az ötvenesek nemzedékének tagjai. Pérez Bazo számára elegendő vagy mondjuk inkább így, kellő mennyiségű anyag gyűlt össze, hogy megkomponálja a Szertartásos szántóföldet,amelyet értékes könyvsorozatában az Adonais jelentetett meg (1981). Ebbe a kötetbe bekerültek az ifjúkor megsemmisítésre nem ítélt költeményei, különféle érzelmeket, beleértve az átélt vagy elképzelt szerelem érzéseit megörökítők, amelyek a tapasztalat ihletéből születtek, maga a létezés munkálta meg őket. Formailag kimunkált költészet volt ez, endecasilabo ritmusú, vagy hét szótagos sorokból álló, illetve szonettek csokra.

Másik kedvelt helye az Alexandra kávéház volt, a „Párizsi Nagyáruház” első emeletén, itt itta a költő első kávéját croissanttal – Franciaországban felülmúlhatatlan –, mindig ugyan­annál az asztalnál, a zongora mellett, a különleges mennyezet alatt. Attól a naptól kezdve, hogy kiválasztott a Kis oktatókönyvből(1992) néhány jellemző verset, nyugta­lanság vett rajta erőt. Felfigyelt számos autoritárius csele­kedetre és olyan közös vonásra, ami a jelenlegi spanyol kormányt a demokrácia előtti idők kormányaival rokonítja: visszatérést a legreakciósabb opus deihez, krisztus­király légionáriusainak falangista, erőszakos, szégyenletes tiszto­gatásaihoz, a fiatal Spanyolország emigrációba kénysze­rí­té­séhez, a jólét szétzüllesztéséhez, a közintézmények értel­metlen feldúlásához, a kapualjakban alvó nyomorult szegény­séghez, éhséghez és percenként több éhséghez, meg­gaz­da­go­dott bankokhoz, boldoggá avatásokhoz csipkekendős asszonyok­kal, szobrokkal baldachinok alatt…A költő minden változtatás nélkül ma is megírhatná a Toulouse-ban publikált pla­quet­te verseit, tanúvallomásként, történelmi-kritikai tanúság­tétel­ként és személyes tapasztalatként – így a Franciaországban élő spanyol emigrációról szóló „35. Lecke (Harmadik osztály)” című verset, a kormányszintű neofrancóizmust leleplező „A (társadalom)biztosítás nyilvános rendszere” címűt, a hajlék nélküli, névtelen halálról szólót, a Mourir de sa Belle mort-ot, a cenzúrát, ami végez az oktatással, stb – bizonyára Angel González versei jelezték a költő számára, milyen irányt kövessen. De a szerelmi érzés tematikája is megjelent menedéket nyújtva neki, és egyéb alkalmi érzelmek, melyeknek megírására a szerzőt közvetlen valósága ihlette.

A költő, már irodalomtanár Madrid San Blas negyedében, San Clemente Cuenca tartománybeli és Colmenar Viejo földjeit elhagyva, szinte a madridi hegyvidéken, 1982-ben a francia Midi tartományba, Toulouse-ba költözött, hogy részt vegyen az ott élő spanyol emigránsok leszármazottjai oktatásában. Hét évvel később docens Le Mirail toulousi egyetemén. Luzmaría minden balsors ellenére boldogan növekedett, miközben apja cikkek sorát írta a spanyol avangárdról, monográfiákat készített, tanulmányokat klasszikus és kortárs irodalomról. Két doktori fokozatot tudott már magáénak, és az egyetem spanyol irodalom tanszékét irányította. Írt két új verses­könyvet is: A szédületből címűt – elnyerte vele a nemzetközi Antonio Machado díjat, a baleári Calima szép formátumú könyveként jelent meg (2001) – és 2004-ben a Sebzett emlékezetet, ugyan­abban az évben Rafael Ballesteros író javaslatára Málagában nyomdába került a Fonák című kötet, költői élet­műve bőséges válogatása. Ez a két könyv, meglátásom szerint, új szakaszt jelent Pérez Bazo költészetében. A vers­ciklusok rátaláltak a rájuk legjellemzőbb címre. Mindkét kötetre jellemző az erotikus-szerelmes érzés köznapi tapasztalata, és egyúttal ellentéte is, ismétlődő motívumok révén: neheztelés és szenvedély, emlékezel és feledés, álnok árulás és őszinte oda­adás… gyötrődés az idő múlása miatt, a vissza­szerez­hetet­len ifjú­ság témája: az „If I could write the beauty of your eyes” és a „Terraçao Atlántico” című versekben. Az ellen­tétek dialektikája A szédületből két szimmetrikus részé­ben igen hatásosan szólal meg, újjáteremti azt az utat, amely valójá­ban a megtisztulás folyamata, a kegyetlen szerelem­telen­ségtől és boldogtalanságtól az újjászülető szerelmi teljes­séghez vezet, hiszen a költő, Domingo Ródenas beve­zetőben írt szavaival szólva „immunizált a szerelemtelenség patológiája ellen, késlekedés nélkül megtalálja a múlt pillanataihoz vezető utat, hogy ráleljen a kéjes életörömre, szemének és kezének röpte az emlékezet medrébe alámerül”. Bizonyos mértékben, az ellen­tétekkel szólva és megismételve azt, amit a Sebzett emlékezet kapcsán már felvetettünk, ha az „Adomány” a sosem tompuló erotikus kalandra női hangvétellel emlékezik, a kiábrándulás és megcsalatás később egyedülálló szerelmi ódában fohászkodik…a gyűlölethez.

De létezik hasonló strukturális ismétlődéssel egy másféle jelenség is, arra gondolok, hogy a szerző minden egyes ciklust oly módon kezd el, hogy a szenvedélyes szerelem leírása meta­poetikus elmélkedésekkel keveredik bennük, és ezekben saját magát a költészet szerelmeseként ünnepli. Felhívom az olvasó figyelmét a „Káprázat”, a „Boszorkány” és a „Látogatás” című versekre.

Javier Pérez Bazót harmadik lakhelye és átvirrasztott hajna­lainak álmatlansága az Opera baloldalán levő Thália bárjába vonzotta, Ahol összetalálkoznak, jóval az éjszaka derekán túl, a korhely táncosnők kóbor tervei és az örök színházi ígéretek, jelen van a magyar nem/,éti balett, találkát adnak egymásnak zenészek, filmesek, miközben kirajzolódik a késő délután… Kedves, békét lehelő zug. A halványzöld, öreg, magas támlájú kreton díványok régi spanyol vonatok levegőjét idézik, a falakon szépia vagy fekete-fehér fényképek nemzetközi idők hangulatát árasztják, széphangú dívák, írók, szerzők, kóristák serege. Itt mutatja be Valázsik Lajos – Pappa – a pálinka rítusát, miközben éles­elméjűségével elkápráztatja a látogatót. Barátok és ismerősök érkeznek: Lakatos Márk, Bértók Éva, Ladányi Andrea, Szász János, Lajkó Félix, Schell Judit, Pindroch Csaba…egy elfelejtett nevű, ittas táncosnő szétfoszló árnya, aki koktéljáért könyörög.

A Tháliában arra is módom nyílt, hogy meghallgassam az Ítélkező út a feledéshez verseit, melyeket magyar nyelvre Simor András és Dobos Éva fordított, a költő barátai, nekik köszönhetjük jelen antológia fordításait is. A közelmúltig így teltek Javier Pérez Bazo napjai a magyar fővárosban. Hátra­hagyott négy évet, amikor diplomataként, oktatásügyi tanácsos­ként dolgozott a párizsi Spanyol Követségen, majd 2008 szeptem­berétől követségi attaséként a budapesti Cervantes Intézetet irányította. A versciklus az emlék éji ébrenlétével kezdődik, az érzékek ismeretével – olvassuk el a „Szerelmi szárnyalás” ciklus „Hatodik érzék” című versét, a megélt vagy elképzelt varázslatot, családi időket és tereket: arcok, tájak és a vízparti város pillanatai, a jelenben élő, jövő nélküli kitörül­hetetlen múlt, a Duna örök vonzása végtelen szépségével…Itt kezdő­dik az út a feledéshez: egyrészt az amnézia parancsainak ellen­állva, másrészt az emlékezet lemondásáig vezetve az olvasót az „énekkel”, az „árnyékok halhatatlanságával”, végül az emlékekkel, habár azt is kimondja, hogy „soha sem akarta leírni”, ám ugyanakkor megtervezi az utat a feledéshez, mint „jogos védelmet”, annyi feldúl! szerelem után. Ekként meg­könnyebbül és megtisztul, sorra véve a fájdalom okait, és költői fikcióvá alakítja az „Adásvétel” ben, az „Időtlen idő”-ben és a „Hattyúdal” első szakaszában, ez utóbbiról a magyar olvasó, már címéből is tudja, hogy a hattyú utolsó énekéről van szó. Végleg bezárul a remény, már csak a feledés és a megvetés paradi­csoma marad, annak felismerése, hogy „halhatatlan már csak a feledés lesz”, nosztalgia nélkül kell ítéletet mondani a lehetet­lenről és az űrről a régen kicsírázott reménytelenség nevében: „Maradjon minden így örökké,/hamis órák emlékei közé helyezve,/a semmi tavasza a Dunánál.” Tematikus külön­bözősége miatt nem került bele az életmű válogatásokba az „Öt vers Magyarországból, kódával” ciklus, itt jelenik meg először. Az olvasó minden bizonnyal nagyra értékeli majd mindazt, amit a költő Magyarországon átélt.

Történhetett volna másképp is, de a véletlen vagy a sors úgy akarta, hogy ez az antológia akkor jelenjék meg, amikor a szerző, napjaink spanyol kormányának meggondolatlan intéz­ke­dé­seinek ellenfeleként kénytelen befejezni hivatalos ténykedését Budapesten, áramolva és költözködve, mint városi folyói: a Szajna, a Duna.. Jól tudja, hogy a Garonne mindig várja őt.

Diana Pebarezzo
Budapest, Párizs, 2012 októberében

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Prólogo
PARA LECTORES HÚNGAROS, ENTRE OTROS

Muy probablemente el lector húngaro y aquel otro que como él reconozca familiares en Pest sus calles, los sucios edificios eternamente apuntalados, las mordidas de balas de la historia en las fachadas y los muchos rincones entrañables, imaginarán sin dificultad el curso de la avenida Andrássy desde Oktogon —la plaza en la que deambulan las esperas y venden las gitanas abulia y lencería—, hasta el Danubio, tan garcilasianamente divino, tan verdaderamente azul algún atardecer en primavera. Pues bien, en lugares de este tramo de ciudad fueron escogiéndose los textos aquí agavillados, tres espacios entrañables en los que Javier Pérez Bazo dio rienda suelta a la memoria.

Con la renta que procuran la estima y el apego traigo al principio de este volumen la voluntad de referir determinadas circunstancias de vida y poesia: de hilvanar asuntos atinentes a los tiempos que articulan la trayectoria creativa del autor de esta antología, así como a la génesis intencional y senas de identidad de su trabajo poético. Pero previamente comenzaré apuntando que siempre incomoda justificar las razones que dan sentido a un libro de estas características, más allá de que quiera ser, cuando menos, una muestra amplia de la producción de quien lo compuso. Por su propia naturaleza, todo corpus textual escogido suscita opiniones dispares acerca de su pertinencia. En este caso, los criterios de elección emanan de la relectura que el poeta — primer lector de su obra — realizó de ella. La singularidad de esta antología estriba, pues, en haber sido concebida como edición de autor, sustentada por fundamentos ciertamente subjetivos, pero que en su conjunto constituyen una propuesta tan lícita o tan impertinente como la de cualquier crítico o antólogo. Mejor dicho, la única propuesta posible desde adentro.

En un cuarto piso con dos grandes ventanales sobre la avenida, casi esquina con la plaza Jókai, desde el que se avista el rebozo monolítico del poeta húngaro Endre Ady, tuvo residencia Pérez Bazo durante sus cuatro anos en Budapest, hasta vencido el verano de 2012. Alii hice de nuevo mío el intenso brillo en la mirada de sus recuerdos de infancia en el pueblo salmantino Martin de Yeltes y de bachiller en Miróbriga — años de internado e instituto público —, antes de alejarse de la adolescencia en las aulas del Ramiro de Maeztu — en la madrileña calle de Serrano — y quedarse absorto trente a la inmensidad de aquellos ojos negros y habladores de amor primero, los mismos que provocaron la querencia a la poesía. Hoy aún son más negros, con claridad luminosa, y muchos los versos que dictaron desde entonces. En el amplísimo salón del número 4 de Jókai ter hemos compartido el regreso a los días universitarios de la Autónoma de Cantoblanco, cuando el último franquismo sacaba punta a nuestras ideologias y leíamos sigilosos literaturas acotadas y pendían de paredes clandestinas los eslóganes y mitos de aquella edad. Fue también el tiempo de las casacas grises desbocadas por el campus de Filosofía y Letras, el de los esponsales, el del primogénito, Javier, llegado de repente a casa. El poeta, buscando su camino, había comenzado a sentir imprescindibles las lecturas poéticas: los clásicos con Juan de Yepes, Garcilaso y Góngora a la cabeza; Antonio Machado y Juan Ramón Jiménez; los del Veintisiete, entre ellos: Chabás — el primero —, Cernuda, Aleixandre, Larrea y Alberti, en mayor medida que Lorca, Salinas o Guillén, y otros más circunstanciales. Fueron orientaciones en sus ”iniciales” ejercicios literarios, hasta que irrumpió para despejar y encauzar la afluencia Claudio Rodríguez, poeta zamorano, nuestro fraternal Cayin, deslumbrante, lector generoso, compañero escanciando amaneceres. Y con él, más amigos y más versos: Francisco Brines, Angel González, Carlos Bousoño…, aquellos del Cincuenta. Tuvo entonces Pérez Bazo suficiente materia, o acaso la necesaria para componer Litúrgica labranza, editado en la prestigiosa colección Adonais (1981). En él cupieron algunos poemas de juventud no desechados y emociones varias, incluidas las del sentir amoroso vivido o imaginado, propiciadas por la contemplación del entorno en maridaje con la experiencia: una especie de laboreo existencial. Era una poesía de elaborada factura, de ritmo endecasilábico, de silvas y un ramillete de sonetos.

En otro lugar amable, la cafeteria Alexandra, en los altos de la galería comercial ”Párisi Nagy Aruház”, tomaba el poeta su primer café con croissant — inmejorable en Francia —, siempre a la misma mesa, junto al piano, bajo la extraordinaria bóveda. El día que allí desgajó deDidáctica menor (1992) unos cuantos poemas representativos anduvo inquieto. Advertía demasiados gestos autoritarios y actitudes comunes entre el gobierno actual español y los de tiempos predemocráticos: retorno del más reaccionarioopus dei, los legionarios de cristorrey falangeando a golpe de purgas y groseras desvergüenzas, la España joven emigrando, el bienestar hecho añicos, la instrucción pública revolcada por la sinrazón, la misera pobreza durmiendo en los portales, hambre y más hambre cada minuto, bancos enriquecidos, beatificaciones con mantillas bajo palio… El poéta eseribiría hoy sin alterar un ápice varios poemas de aquella plaquette publicada en Toulouse con intención testimonial, de testimonio histórico-crítico y experiencia personal — así, la emigración española en Francia en el poema ”Lección 35 (Tercer grado)”, el neofranquismo gubernamental en ”Sistema público de Seguridad (Social)”, la muerte anónima sin tejado descrita en ”Mourir de sa Belle mort”, una censura que talaba la educación, etc.—, que seguramente orientaron los versos de Angel González. Pero también tuvieron cobijo la temâtica del sentimiento amoroso y otras sensaciones circunstanciales que el autor extrajo de la realidad próxima circundante.

El poeta, ya profesor de Literatura en el barrio San Blas de Madrid, tras su paso por las tierras conquenses de San Clemente y las de Colmenar Viejo, Casi en la sierra madrileña, se mudó al Midi francés, a Toulouse en 1982 para impartir enseñanzas a los descendientes de emigrantes españoles. Siete años después era docente de la Universidad tolosana de Le Mirail. Luzmaría crecía feliz a pesar de todo el infortunio de sus pasos, mientras su padre multiplicaba artículos en tomo a la Vanguardia hispana, las monografías, los ensayos sobre las literaturas áurea y contemporánea. Obtuvo dos grados de Doctor y la cátedra universitaria de Literatura española. Escribió dos nuevos poemarios: Desde el vértigo— premio internacional Antonio Machado, hermosamente editado por la balear Calima (2001)— y en 2004 Herida en la memoria, el mismo año en el que, a instancias del escritor Rafael Ballesteros, daba a la imprenta en Málaga Reversos, una amplia selección de su obra poética. Aquellos dos poemarios representan a mi modo de ver una nueva etapa de la poesía de Pérez Bazo. Crecieron a partir de núcleos de poemas y reclamaron para sí el titulo que mejor los agrupaba. Ambos confluyen en la experiencia en la cotidianidad del sentimiento erótico-amoroso y de su contrario, mediante motivos recurrentes: resentimiento y ardor, memoria y olvido, traición alevosa y verdad de entrega…, así como la inquietud por el transcurso del tiempo, expresado por el tema de la juventud irrecuperable en ”If I could write the beauty of your eyes” y “Terraço Atlântico”. Precisamente esta dialéctica de contrarios articula de manera significativa las dos partes simétricas que en Desde el vértigo reconstruyen el itinerario que conduce, mediante un proceso de depuración, desde el abrupto desamor y la infelicidad a una renovada plenitud amorosa tan pronto como el poeta, al decir de Domingo Ródenas en la introducción al libro, ”inmunizado contra las patologías del desamor, se allana el camino para regresar sin prevención a los instantes pasados, para convertir lo vivido gozoso, los vuelos de la vista y las manos, en caudal de la memoria”. En cierta forma, ahora inversamente, vuelve dicho planteamiento a Herida en la memoria: si en ”Donación” una voz poética femenina proclama la aventura erótica nunca roma, una posterior secuencia de decepción y desengaños se abre con una singularísima oda de amor… al odio. Pero existe aún otra recurrencia con sesgo asimismo estructural; me refiero al hecho de que el autor comience cada poemario, y cada parte que contienen, con un texto en el que se entrecruzan la descripción del amor pasional y la reflexión metapoética, donde se celebra amante la poesía. Acuda el lector a ”Deslumbramiento”, ”Bruxa” y ”Visitación”, traídos a estas páginas.

Javier Pérez Bazo parecia imantado a su tercer albergue como el insomnio a las madrugadas enceladas: en el bar Thalia, al costado izquierdo de la Opera. Donde convergen bien mediada ya la noche los proyectos ambulantes de bailarinas rotas, las eternas promesas del teatro, todo el ballet nacional húngaro, músicos, gentes del cine, el atardecer del diseño… Es un agradable espacio que transpira paz. Divanes corridos de cretona color verde pálido, de altos respaldos, con cierto aire a viejo ferrocarril español, y paredes recubiertas de fotografías de tiempos internacionales en sepia o blanco y negro, de divas del bello canto, escritores, actores y coristas. Allí oficia Lajos Valázsik — Pappa — el rito del pálinka mientras su prudencia pone al dia al visitante. Iban entrando amigos y conocidos: Márk Lakatos, Eva Bértok, Andrea Ladányi, János Szász, Félix Lajkó, Judit Schell, Csaba Pindroch…, hasta una sombra fracasada y ebria de bailarina rubia de nombre olvidado mendigando su cóctel.

En Thália fui privilegiada testigo de hasta qué punto eran gratos al oído los versos de Proceso al olvido traducidos a la lengua magiar por András Simor y Eva Dobos, amigos del poeta, a quienes asimismo debemos la versión húngara de esta antología. En la hasta ahora última entrega se alojan los muy variados días de Pérez Bazo en la capital húngara. Atrás dejaba cuatro anos de diplomacia al frente de la Consejería de Educación de la Embajada de España en Paris, pues en el mes de septiembre de 2008 habíasele encomendado dirigir como agregado de Embajada el Instituto Cervantes de Budapest. El poemario propone escarbar en la trasnoche del recuerdo la constancia de la existencia, el conocimiento de todos los sentidos — léase de la serie ”Volandas de amor” el poema ”Sexto sentido” —, el hechizo de lo vivido o imaginado contextualmente, es decir, en espacios y tiempos familiares: rostros, paisajes e instantes de la ciudad aquincense, el pasado indeleble detenido en el presente y sin futuro, el Duna siempre imantado por la inmensidad de la belleza… Ahí arranca el proceso al olvido: consiste, por un lado, en la resistencia a los decretos de la amnesia, a la abdicación de la memoria, como ”cántiga”, reconociendo ”la inmortalidad de las sombras”; por otro, en describir retrospectivamente — a través de los recuerdos, aunque lo dicho ”nunca quiso escribirlo”—, y al mismo tiempo proyectándolo, un viaje iniciático hacia el olvido, como ”legitíma defensa”, después de quebrados los amores. Fue esta la manera, que tanto alivia y purifica, de ir enumerando las causas de ese dolor muy consabido que bien resume la ficción poética de ”Compraventa”, ”Tiempo sin tiempo” y de la primera estrofa de ”Hattyúdal”, composición esta última que ya en su título, como el lector húngaro sabe, anuncia el canto postrero del cisne. Cerrada a cal y canto la esperanza, solo cabe intentar alcanzar el paraíso de la desmemoria y del desdén, de reconocer que lo que fue ”sólo será inmortal en el olvido”, de sentenciar concluyentemente sin nostalgias la imposibilidad y el vacío, que resumen inmisericordes lo que germinó antaño: ”Quede aquí ahora todo para nunca / entre recuerdos de horas torcidas: / primavera de nada junto al Duna”. Debido a su diferente temática quedó fuera de la obra la serie que bajo el título ”Cinco poemas desde Hungría, con coda” se publica aquí por vez primera. El lector apreciará lo mucho que el poeta vivió en Hungría.

Acaso pudo ocurrir de otra manera, pero la casualidad y la fortuna quisieron que esta antología apareciera cuando su autor, contrario a los despropósitos del gobierno español de nuestros días, se dispone a dejar sus ocupaciones institucionales en Budapest para proseguir su fluir y su mudanza, como los ríos ciudadanos tan suyos: la Seine, el Duna… Bien sabe que el Garonna siempre estará esperándole.

Diana Pebarezzo
Budapest – Paris, dias de octubre de 2012

Bibliográfia Javier Perez műveiről: költészet
Bibliografía de Javier Perez Bazo: poesía


Litúrgica labranza, Madrid, Ediciones Rialp-Adonais, 1981.

Didáctica menor, Toulouse, Éditions Hélios, 1992;

Desde el vértigo, Palma de Mallorca, Calima Ediciones, 2001.

Herida en la memoria, en Reversos. Poemas escogidos (1973-2003), Málaga, Ver amar, 2004.

Reversos. Poemas escogidos (1973-2003), Málaga, Veramar, 2004.

Proceso al olvido / Ítélkező út a feledéshez, Budapest, Z-füzetek, 2012.

VÁLOGATOTT MINIBIOGRÁFIA A SZERZŐRŐL
Bibliografía mínima y selecta sobre el autor


DÍAZ DE CASTRO, Francisco: ”Desde el vértigo”, enEl Mundo Cultural, 12 de septiembre de 2001.

MIRABEM, Jean: ”La intrahistoria recurrente en Didáctica menor, de J. Pérez Bazo: amor, memoria e irónia”, Hispania, 5,1993, pp. 35-41.

PEBAREZZO, Diana: ”Advertencia final (Notas para una edición crítica)”, en J. Pérez Bazo: Reversos. Poemas escogidos (1973-2003), Málaga, Veramar, 2004, pp. 193-209.

– –: ”Cerrando adioses (Llamémoslo epílogo)”, en J. Pérez Bazo: Proceso al olvido / Ítélkező út a feledéshez, Budapest, Z- füzetek, 2012, pp. 88-96.

RÓDENAS DE MOYA, Domingo: ”Introducción” a Desde el vértigo, Palma de Mallorca, Calima Ediciones, 2001, pp. 7-10.

BELSŐ BESZED

*
DESDE ADENTRO

Kezdetek

*
Iniciales


(1973-1975)

CSAK AZ ÉLETHEZ KELLESZ, SEMMI MÁSHOZ

Szép vagy, mikor a vágytól leigázva
jössz felém obszcén, lassú lépteiddel,
véget nem érő lassúsággal, s közben
mozdulatod, mint hajló nádszál ível
merészen át a levegőn, s tudom, hogy
lélegzeted ritmusa, s minden, minden
úrnővé tesz, engem meg rabszolgává.

Kárhozatomnak más értelme nincsen.
Csak az élethez kellesz, semmi máshoz.

SÓLO PARA VIVIR TE NECESITO

Qué hermosamente sierva del deseo
eres cuando te acercas tan obscena
hasta mi, tan interminable, como
el junco que en su movimiento deja
la arrogancia y los ecos suspendidos
en el aire, sabiéndote la dueña
de esta respiración que me esclaviza.

Sólo en ti doy sentido a la condena.
Sólo para vivir te necesito.

NORMA JEAN

Lassan már annyira beléd szerettem,
hogy valóságos lettél, s ott bolyongtam
a lobogó selyemruhák alatt
elveszetten a sápadtkék gyönyör
két homorú, mély öble közt.

Aztán hirtelen felcsapott a tűzvész,
s fehér izzással, mint a hó, lobogva
bugyogtatta ki magmáját a lélek.
És lassan-lassan halványodni kezdtél,
karcsú derekadat köd borította,
a hasadat meg felfalták az árnyak,
és már nem voltál más, csak
két szimmetrikus árnyék,
a tarkótól lefelé szakadék nyílt,
ahová a kisfiúk lezuhannak,
nyaldosó nyelvek a hát homokívén,
az ajkak nem rajzolnak már ki ajkat…,

S akkor megöltek téged
a barbiturátok, s megértettem,
mikor a máglya végleg
kihunyt és elhamvadtál,
hogy halálodat én magam okoztam,
hogy én magam gyilkoltalak meg, nem más.
Ott feküdtél meztelenül a földön,
s izzó parazsam véreddel vegyülve
áttetszőn kivirágzott.

A magány ébresztett fel akkor reggel.
Az álom hordaléka
mi más, mint lassan behegedő emlék?

NORMA JEAN

Te estaba amando lentamente toda
y eras ya tan real que me perdía
debajo de las sombras de tus ropas
de seda, entre los dos cuencos cóncavos
de pálido placer azul.

Después llegó el incendio, repentino,
una ardiente llama color de nieve,
la combustión del alma a borbotones.
Y te fuiste desvaneciendo poco
a poco. Se nublaba tu cintura
antes brevísima, era sombra el vientre
y dos inmensas sombras
simétricas recordabas,
acaso un abismo fue la nuca
desde donde rapaz se despenaba
la lengua hasta la sombra de la espalda,
los labios ya no construían bocas…,

…y entonces te mataron
los barbitúricos, y comprendí
entonces, cuando se extinguió la hoguera
definitivamente,
que tu sombra se me venia encima,
que yo mismo te había asesinado
y yacías desnuda sobre el suelo
convertidas mis brasas y tu sangre
en flores transparentes.

Después se despertó la soledad.
¿Qué queda tras el vértigo
sino la cicatriz de la memoria?

Szertartásos szántóföld

*
Litúrgica labranza


(1981)

MAGÁNYOS KŐ

                            Ilyen az életem,
                            kődarab,
                            miként te. Miként te,
                            apró kődarab.


                                          (León Felipe)


Micsoda magány él ebben a kváder-
kőben, a főtér megsebesült sarkán..
Milyen pontosság és mértékletesség,
micsoda nyugalom erezetében
vésője nyomán a történelemnek.

Miként gránit, mely dacol a viharral
s az évek csapásaival, oly tisztán
magasodik az ember büszkesége:
tudja, az élet bárhogy is sikálja,
sorsát megváltoztatni úgyse képes,
mozdulatlanul áll ott az esőben,
eltökéltsége adott neki formát,
véste pórusról pórusra, hogy végül
bizton álljon meg rajta a tömör fal.

Így állsz te is az élet előtt, kő vagy,
a falazatban nélkülözhetetlen,
a fal szíve, pillér, amelyen nyugszik
a felemelt homlokú egyszerűség:
a múlhatatlan anyag, az időnek
talpköve, mely a létet megformázza.

PIEDRA SOLA

                            Asi es mi vida,
                            piedra,
                            como tü. Como tü
                            piedra pequena.


                                          (Leon Felipe)


Qué soledad se advierte en esta piedra
sillar, la esquina herida de la plaza
mayor. Qué exacta sobriedad la suya,
que quietud en sus vetas engastadas
por el cincel callado de la historia.

Como el granito expuesto a la intemperie
y a golpe de los anos, tan pulida,
se alza la dignidad del hombre: sabe
que el roce de la vida no desgasta
incapaz de horadar en su destino,
que nunca cambia el gesto tras la lluvia,
que le dio forma la firmeza, poro
a poro, para acomodarse en ella,
para ser solida pared y cumbre.

Así eres tu frente a la vida, piedra
imprescindible en la mampostería
del corazón, pilar donde reposa
la frente erguida de la sencillez:
la materia inquebrantable y el canto
del tiempo que modela la existencia.

SEBESÜLT KÉZ

Minden fájdalom fölfakad kezemből
ámulva, amikor a fény belé vág.
S feléd fordulok, és kereslek téged,
tekinteted tapogatom, és érzem,
hogy hirtelen bugyogással születsz meg,
mint mágikus emlék, nagy biztonsággal
sebre tapintó. Le nem győzhetem már
e szenvedélyt, e magvak elvetését.
Tiszta vágás vagy, épp csak annyi gennyel,
amennyi feltör életem sebéből,
mint lelkemből a vér, nyoma sincs hegnek.
Hang vagyok, habár némaságba fojtom
nyöszörgésed néma nevét.
                                          És mégis
jössz, uralsz engem, és teszel raboddá
te, vérem, gyönyöröm. Miközben lassan
öledbe vonnál, hogy mindent bejárjak
e vén ujjakkal, melyek értik immár
misztériumát a mezítlen testnek.
Te, ki a bőség vagy liturgiámban,
meszelt, fehér ház, gabona kalásza,
tapintható zene, várj meg, maradj itt,
tapadj e tenyérhez, hogy hallják, lássák,
mint leszel lassan alvadt vércsomóvá,
mint készíted elő dús aratását
ma ennek a szerelmes érintésnek.

                                   DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

MANO HERIDA

Todo el dolor me brota de la manó
con el asombro ante la repentina
luz. Y me vuelvo hacia ti, te busco,
te tiento la mirada y adivino
que me naces en breves borbotones
como mágico poso, como tacto
seguro siendo herida. Nunca venzo
esa pasión, la siembra de lo extraño.
Te encuentro en corte limpio, sin más pus
que la huella profunda de mi vida,
como sangre dél alma, en llaga pura.
Soy voz aunque me quedo silenciando
el nombre mudo de tu queja.
                                              Pero
me vienes, me dominas, me aprisionas
tú, sangre mía, gozo mío. Y quieres
tenerme en tu regazo, cultivarte
entre estos viejos dedos que conocen
la desnudez completa y su misterio.
Tú, posesión y hartura en mi liturgia,
la cal brillante de la casa, mies
propicia, música palpable, espera,
quédate ungiendo a estas palmas, que oigan,
que vean cómo te conviertes coágulo,
cómo blanqueas, cómo das cosecha
con tu pulso a este tacto enamorado.

Kis oktatókönyv

*
Didáctica menor


(1982-1997)

HORDALÉK

Versekben azt olvastad, hogy megtéve
bizonyos életkor kanyarjait
ideje leltárt készíteni arról,
melyik dolog hajdan miért veszett el.
Ezért vagy itt, megannyi éj után most
az emlékek utcáin kóborolva
a képzelet borától részegen,
és nincs sürgetőbb, mint veled magaddal
megosztani immár véglegesen
annyi nap elmúltával árnyak és belviszályok
megmaradt hordalékát.

Itt, e kései őszben,
számtalan nyilvánvalóság után
elhatározod, nem térsz vissza többé
csaló bánatodhoz, az álmokhoz se,
fegyvertelen, legyőzött
az emlékezet, kísérteni sem tud.

RESACA

Leíste en los poemas que pasado
el recodo de cierta edad
conviene hacer el inventario,
buscar el argumento a lo perdido.
Por eso estás aquí, después de tanta
noche callejeando los recuerdos
borracho de imaginación,
sin más urgencia que cumplir contigo
mismo definitivamente,
después de tantos días con resaca de sombras
y luchas intestinas.

Aquí, en este alto otoño,
después de innumerables evidencias,
decides no volver a los embustes
de la melancolía, ni a los suenos,
vencida y desarmada
la tentación de la memoria.

»Természet tudományok«

FELEJTÉS

                            És te vagy, imádott Loli

A hetedik nap huszonnégy óráját
teljes egészükben
neked ajánlom.

Már majdnem éjfél, és én elfeledtem
újjáalkotni genezisedet:
bokáid fennhéjázó kicsinységét,
lábadnak pontos méretét, törékeny
hasadékod, hollófekete
göndör hajad, szimmetriáid, kettős
gömbödet, az ovális szakadékot,
hová belemerül a szem, két különálló
kebled, és a kínt futva hátad útján,
a tüzes ajkak égő nedvességét,
a lebeny mögött egy titkos helyet…

Elvarázsolva álltam ott mindvégig
áttetsző tekinteted foglyaként.

«Ciencias de la naturaleza»

OLVIDO

                            Y eres tú, Loli, adamada.

Las veinticuatro horas de este séptimo día
estarán dedicadas
enteramente a ti.

Es casi medianoche y he olvidado
reconstruir tu génesis:
la breve elevación de los tobillos,
el volumen exacto de las piernas,
la frágil hendidura, el azabache
rizado, simetrías, dos esferas,
la sima oval donde se abisma el ojo,
los senos separados, la tortura
carnal que es recorrer la espalda,
la humedad tan ardiente de los labios,
detrás del lóbulo un lugar oculto…

Estuve todo el tiempo absorto
bajo el dominio transparente de tu mirada.

DIPTICHON RÉSZLET

                                   Luzmaríának

Egy

Megszületett, tengereket átszelni.
Hajóinas sipkában,
tengernagyi érmekkel, málnaszínre
emlékeztető papucsokkal lábán.
A földdel egy vonalban
karjainak segítségével mászik,
a csonkolt tengeri hullámokon
a bűnös nyomai után eredve,
vonszolva fájdalmát és büntetésem.


Kettő

Nézzétek velem: lábujjhegyre áll,
körülötte a lég,
lába ritmusát már fölfedezi.
Hosszú a folyosó, de végigjárja,
és feledi, hogy kerámia padló
van a szalonban, hét horgonyt rakott
útjába a sors a gyerekhajóknak,
a hajókötelet fölszedi s elindul,
magas és kalandvágyó nő, szökellve
tengeliceként, ölelés nyomában,
győzelmét élvezve.

Nézzétek őt,
velem e termetet, lefejezi
holnap a tekinteteket, bolondos
ugrásai és vágyakozó röpte
mintha felhők volnának: első lépte
ennek a balettnek, győzelme tánca
a táncosnők között a legelsőnek.

DÍPTICO DEL PASO

                                   Para Luzmaría

Uno

Nació para surcar futuros mares.
Viste gorrito de grumete,
medallas de almirante y zapatillas
con el mismo color que la frambuesa.
Camina a ras de suelo,
reptando con la ayuda de sus brazos,
rastreando las huellas del culpable
por las truncadas rutas oceánicas,
arrastrando su daño y mi castigo.


Dos

Vedla conmigo: se alza de puntillas
alrededor del aire
y ya descubre el ritmo de los pies.
Muy largo es el pasillo aunque lo vence,
olvida que hay baldosas de cerámica
en el salón, que puso siete anclas
el destino a sus naves infantiles,
y decide soltar amarras, irse
aventurera, erguida, hasta el abrazo
con brinco corto, como el del jilguero,
gozando su Victoria.

Contemplad
conmigo ese talle que degollará
mañana las miradas, y sus giros
alocados, y el vuelo de sus ansias
que son de nube casi: este ballet
de los primeros pasos, esta danza
tan triunfal de primera bailarina.

NORMA JEAN (II)

Tévelygésem a lábadnál kezdődik:
tíz színes kicsiny dáliavirág,
könyörgésem bokádból rügyezik ki
(szédület, mágnes, kínzás, szolgaság),
ruha és ügyetlenség merészsége
(pacsirtaremegés, mezítlen lázadás)
fészke az ösztönöknek vagy oázis,
öröm, büszkeség csúcsai, áttetszők,
fent, még fentebb a kigyulladó nádas,
és tarkódnál pihen meg végül röptöm
csókolva ajkad letépett virágát.

Normám…én szemérmetlen alkotásom.

                                   SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

NORMA JEAN (II)

Se eleva el extravío desde el pie:
diez coloradas dalias diminutas,
los clamores brotando en el tobillo,
(vértigo, imán, esclavitud, tortura),
la audacia del vestido y su torpeza,
(temblor de alondra, insurrección desnuda),
un oasis o el nido del instinto,
cumbres de orgullo y júbilo, traslúcidas,
arriba, más arriba el junco ardiente
el descanso en el vuelo de la nuca,
por fin la flor del labio deshojada…

Norma mía…, de mi impudicia hechura.

»Spanyol történelem«

35. LECKE (HARMADIK OSZTÁLY)

Volt, aki elment, hogy kenyeret keressen, vagy megszabaduljon a végtelen tél hidegétől; tömegesen távoztak, lapok közepette, melyeket nem olvastunk, mert tövestől kiszakítva nem tudtuk elolvasni őket az álmatlanság ideje alatt. Ugyanazon a szűk ajtón mentek ki, melyeken át a névteleneket kihajították.

Akkoriban íródott a dicsőség ismert története, a nemzeti becsület egyetlen, szent és nagy kötelességéé. Az egybegyűlt püspökök néhány tábornokkal egyetemben, dekrétumba foglalták, hogy egyenlő arányban kell szétosztani a népnek, tartományok szerint, az ezeréves holtak és a szentek maradványait, a mártírok kék emlékeztető szalagjainak tömkelegét; literes tejporok, félelem a gyóntatószékben, hit a haragban, holttestek halmai, devizáért megvásárolt romok…

És folytatódott a véget nem érő vereség pirkadata idegen földeken, miközben itt a pulpitusok nagylelkű szónokai és a legmerészebb konkvisztádorok némán nézték, mint vonul be baldachin alatt a tudatlanság.

«História (de Espana)»

LECCIÓN 35 (TERCER GRADO)

Algunos se marcharon para buscar el pan o desprenderse del frío de un invierno interminable; se fueron haciendo multitud entre las páginas que no leíamos, que arrancadas de cuajo no pudimos leer durante el tiempo del insomnio. Salieron por la misma puerta estrecha por la que arrojaron a otros sin nombre.

Por entonces se escribía la historia conocida de la gloria, del deber único, sagrado y grande del honor nacional. Reunidos los obispos y algunos generales decretaron distribuir al pueblo equitativamente, por provincias, los restos de los muertos milenarios y de los santos, los recordatorios azules repetidos de los mártires, litros de leche en polvo, el miedo en el confesionario, fe en el rencor, montones de cadáveres, las ruinas que compraban con divisas…

Y siguió amaneciendo la derrota inacabable en tierras enemigas, mientras aquí los generosos púlpitos y los conquistadores más intrépidos permanecían mudos viendo entrar bajo palio la ignorancia.

MOURIR DE SA BELLE MORT

A legfrissebb hírek szerint,
minden őszutón
halálesetek követik egymást,
sajnálatos emberi veszteségek.
A hideget okolják érte.

Az egészségügyi és gazdasági
minisztérium statisztikái szerint
egyre növekszik a szederjes
halottak, a kapualji árvák,
a külvárosi hullák,
a névtelen, ömlesztett, nagybani
mennyiségű egykori élők száma.
Bár pánikra még nincs ok,
már csökkentett adóval
lehet lakást szerezni
a hétköznapok hídjai alatt;
kormányunk ösztönözni fogja
a hadsereg által kiselejtezett bádogtartályok,
használt ruhák, pokrócok fogyasztását.
Tömegméretű oltókampány
szükségeltetik kivédendő
az időjárás viszontagságait,
össze ne omoljon a munkaerőpiac,
járványtól s fertőzéstől megtizedelve;
kartonpapírokat is osztanak majd,
nagy áruházak göngyölegeit,
s kórmegelőző kesztyűket
a katasztrófasújtott övezetekben.
A következő minisztertanácsi
ülésen jóváhagyják a tervezetet
minden létező óvintézkedéssel,
s ma este szózatot intéz az elnök
a nemzethez tíztől tíz ötig bezárólag:
„Tudjuk, hogy az áldozatok
családjainak szemszögéből
mit jelent ez az újabb
súlyos terrorcselekmény…”,
mondja majd nagy meggyőző erővel.

De az újságpapírok alól
megint kikandikálnak a halottak.
Úgy látszik, nem védték meg őket
kellőképpen a halálukról szóló
hírek, sem az új törvény, melyet
kiadtak e kóbor, gaz hideg ellen.

MOURIR DE SA BELLE MORT

Según las últimas noticias
ocurren muertes sucesivas
cada final de otoño,
inevitables pérdidas humanas.
Se ha inculpado al frio.

Según las estadísticas
del ministerio de salubridad
y economía, suben más los muertos
amoratados y los huérfanos
de portales, los muertos de suburbio,
los anónimos, a granel, en rama,
los vivos sucesivamente muertos.
Aunque no ha de cundir el pánico:
ya se han bajado los impuestos
para adquirir vivienda
debajo de los puentes cotidianos;
este gobierno animará al consumo
del latón, de la estraza, de las mantas
que desechó el ejército.
Se buscará remedio
con las campanas de vacunación
masiva contra la intemperie
para evitar la destrucción de empleo,
la plaga y el contagio;
y se repartirán cartones,
embalajes de grandes almacenes,
algunos guantes profilácticos
en zonas declaradas catastróficas.
En el consejo de ministros próximo
se ha previsto aprobar un borrador
con todas las medidas cautelares
y esta noche habla el présidente
a la nación de diez a diez y cinco:
«Decir desde el punto de vista
de lo que significa
para los familiares de las victimas
este nuevo acto grave terrorista…»,
dirá tan convencido en su firmeza.

Pero siguen desenterrando muertos
debajo de papeles de periódicos.
Según parece, no se protegieron
suficientemente con la noticia
de su muerte ni con la nueva ley
contra este frio vago y maleante.

A (TÁRSADALOM) BIZTOSÍTÁS NYILVÁNOS RENDSZERE

Sötétségben éltünk,
a kötelező jelszavak egy ütemre
léptek a kabáthajtókákon elszaporodó
fényes jelvényekkel.
Túlélők voltunk s észre se vettük,
hogy a holtak még mindig
vöröslő foltként vannak jelen
a temető falán, csak halvány paca voltak
a nemzeti felszabadító mozgalom szemében,
amely még mindig teli torokból
éltette a halált.

Azóta nagyon változott minden,
Spanyolország, mondják, végre jó úton jár,
törvényeket hoznak a köz javára.
Az imént rendelték el, hogy az állam,
a nyilvános elhalálozások
új minisztériuma, s az e célra
létre hozott egyesületek útján,
dolgozzon ki egy nyugdíj-tervezetet:
ne nézzenek bizonytalan jövő elé,
kik békességet adtak a zabolátlan
fölemelt öklű tetemeknek.
Méltányos dolog juttatások révén
elismerni a szerzett jogokat,
ha netán a megcsappant memória
vagy a korai elhalálozás
a nyugdíjat veszélybe sodorná.
Növekszik ezen kívül jutaléka
három ledolgozott évéért a hóhérnak,
s revizionista szellemiségű
alapítványi pénzösszegek fogják
finanszírozni, ha értekezést ír
minden kérdést kizáró nemlétezésükről
azoknak, kik a névtelen árnyakra
lőttek ott a fehér vályogfalak előtt.

Sosem fogjuk immár megérteni,
miért hódol a fiú mindig
az apa dicsősége előtt,
átírva családi történeteket,
s szobrokat emelve a feledésnek.

                            DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

SISTEMA PÚBLICO DE SEGURIDAD (SOCIAL)

Vivíamos a oscuras
la coerción de las consignas al compas,
con las insignias de hojalatería,
tan brillantes, creciendo en las solapas.
Sobrevivíamos sin damos cuenta
de que los muertos eran todavía
una mancha rojiza sobre el muro
del cementerio, un borrón apenas
para la nacional liberación
que voceaba aún
los vivas a la muerte.

Mucho ha cambiado todo desde entonces,
España, dicen, que por fin va bien,
que se promulgan leyes necesarias.
Ahora se decreta que el Estado
a través del nuevo ministerio
de defunciones públicas y entidades
privadas creadas a tal efecto,
promocione unos planes de pensiones
que complementen los futuros inciertos
de los que dieron paz a los indómitos
cadáveres de puno levantado.
Pues conviene reconocer derechos
adquiridos mediante prestaciones
por contingencia de jubilación,
por incapacidad de la memoria
o por fallecimiento anticipado.
Además se incrementará el trienio,
por servicios cumplidos, al verdugo,
y los fondos de las fundaciones
con clara vocación revisionista
tendrán subvencionados sus estudios
sobre la incuestionable inexistencia
de los que dispararon a las sombras
sin nombre frente a aquellas tapias blancas.

Seguramente nunca entenderemos
por qué el hijo honra siempre la conducta
generosa de la paternidad
reescribiendo historias familiares
y levantando estatuas al olvido.

A szédületből

*
Desde el vértigo


(1998-2000)

KÁPRÁZAT

Mikor medréből kiárad a lélek
végtelen, kielégítetlen pupillával,
és érett, mérlegelő lesz a hang,
látni kezd a szem. Már csábítanak
feledések, szívverések, gyeplőtlen
igazság, minden hiányt szenvedő
rabszolgaság, ahol dicsfény övezte
tereket járt be szerelmes tekintet.
És mindez bensőséges énekké lesz,
fluoreszkáló, boldog aratássá,
amíg az emlékeid nem hazudnak.
És mindez forgószéllé, mélységes mély
repedéssé a lélegzetben, dörgő
emlékezetté, békéden birtokká.
Most harmatcseppel várlak, lélekgyötrő
szerelmesem, hajnalom,
te termékeny ragyogás…
                                          Én vakságom.

DESLUMBRAMIENTO

Cuando del cauce se desborda el alma
con pupilas inmensas e insaciables,
bien medida la voz y sazonada,
a ver comienzan estos ojos. Tientan
olvidos o latidos, la verdad
sin riendas, lo que fue menesterosa
esclavitud, espacios y nimbados
que anduvo la mirada enamorada.
Y todo es canto en esta intimidad
fluorescente, benéfica cosecha
es mientras los recuerdos no me mientan.
Y todo es tromba detenida, brecha
profunda en el aliento, estrepitosa
memoria y posesion sin pacto. Ahora,
con prontitud de aljofar, turbadora
amante mia, amanecida mia,
fecundo resplandor…
                                   Mi ceguedad.

»Dialektika az örökkévalóság ellen«

ÁTADÁS

Meztelenül a táj előtt, amely
az erkély alatt névtelen húzódik,
emlékezni fogsz volt értékeimre,
ifjú izmokra, szökevény tarkóra
a háthoz menekülve, haj felhőkre,
lihegő árnyra a szemhéj fölött,
és páfránynedvre az ágyékodon.
De mióta életedet kitárod
adakozva a dél forró napjának
a bujaságtól kicsikét se óva,
nincs könyörület, alamizsna sincsen:
már levegődet vesztve felajánlod
elszánt kulccsal, a fájdalommal nyitva
ajtóit, jöjjön a látogató
a házba, hol koldus voltam, és vendég.

«Dialéctica contra la eternidad»

ENTREGA

Desnuda ante el paisaje que debajo
de ese balcón se precipita anónimo
recordarás que fueron mis dominios
los muslos jóvenes, la nuca en fuga
hacia la espalda, nubes de cabellos,
la sombra jadeante sobre el párpado
y la humedad de helecho entre tus ingles.
Pero en tu vida, ahí, tan bien expuesta
al sol de mediodía y generosa,
tan poco protegida de lascivias,
ya no hay limosna ni misericordia:
porque te falta el aire, vas abriendo
con llave decidida, con dolor,
sus puertas, entregando al visitante
la casa en la que fui mendigo y huésped.

ROMOK

Mert a bizalmatlanság állványai
felszakadoztak,
a vakolatot kétség és gőgös rútság
pattogtatta le a falakról, és tetőzet
nélkül maradt a ház, bár lakójául
az őszinteség, s nem a hamis címer
meg a rangra vágyó káprázat készült,
mert földre hulltak valamennyi szobrok,
mert összetörtek mindahány idillek,
mert a sors összes útján törmelék van,
romok királynőjévé koronáznak majd téged.

REINA DE RUINAS

Porque se levantaron los andamios
de la desconfianza,
los muros desconchados con la duda
y la torpeza altiva, sin techumbre
la casa que debía ser morada
de la franqueza y no del embeleso
por su falso blasón y su linaje,
porque cayeron todas las estatuas,
porque se derrumbaron los idilios,
porque fueron escombro los destinos,
te alzarán como reina de las ruinas.

A KÖLTŐVEL TOULOUSE-BAN

Egy szürke ember bandukol a ködben.
Nem tudni, miről ír, a feledésnek
idejébe címezve és titokban,
mit gyönyörű, fiatal testtel élt át.

Egy ember sétál a csatorna mellett
(„Allées de Barcelone”, így őszidő tájt),
felismerem őt ott a platánfák közt,
miközben egy lompos árnyékot üldöz.

Szeretett volna visszatérni délre
violáktól futva, a felhők rózsás
arcától menekülve, csak a versek
között élő gyönyörrel élni együtt.

Egy szürke ember mondta nekem, titkos
tükörbe nézve szenvedélyre vágyik,
mert oly rövid kérdések a virágok,
felelni nekik soha senki sem tud.

CON EL POETA EN TOULOUSE

Un hombre gris camina entre la niebla.
Nadie sabe que escribe, que al olvido
del tiempo y en secreto escribe historias
vividas con un cuerpo hermoso y joven.

Un hombre avanza al borde del canal
(«Allées de Barcelone», en el otoño),
y alli le reconozco entre los plátanos,
persiguiendo la sombra descuidada.

Él quería volver al sur huyendo
de las violetas, de este rostro rosa
de las nubes, vivir con los placeres
que solo en los poemas se consienten.

El hombre gris me dijo que conviene
ver la pasión en un vedado espejo,
porque las flores son preguntas breves
cuya respuesta nunca nadie sabe.

SÓSZOBOR

Mert a látás és az öntudat
egyetlen villámmá lett azon a napon,
a nyomok felé fordította tekintetét,
amiket ama tengerész hagyott
a hullámok felett. Csakhogy akkor
valami megérintette az idő határait,
és a nosztalgikus tajték
kirajzolt karok nélkül egy szomorú só-
szobrot.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

ESTATUA DE SAL

Porque el vuelo del ver y la consciencia
fueron un día su único relámpago,
quiso volver la vista hacia las huellas
que el marinero aquel dejô marcadas
encima de las olas. Solo entonces
algo trazó los limites del tiempo
y la espuma nostálgica
talló sin brazos una triste estatua
de sal.

»Megadás«

                                   Cayínnak, in memoriam

                            I.

Van, hogy egy álnok délután elárul,
s hátba döf a halált megvesztegetve
pár hervadt öleléssel,
derűs nyugalmával a megszokásnak,
és azzal a békés meggyőződéssel,
ahogy bérgyilkos gyilkol.

Az ilyen délutánokon a hűtlen
barátnő, majdnem feleség, mint kóbor
szajha, mint megváltó, mohón jön hozzád,
anyaian, s álnokul, túl korán is,
akkor, mikor a nyár már épp azon van,
hogy beérjen.
                     Fekete haját aznap
kibontva hordja, derekának íve
magas és büszke, mint csipkeoromzat,
a múlhatatlanságnak hirdetője.
De ölelése árulástól szaglik,
álnokságtól, sietségtől, csalástól.

Elmész, és tudod, mi volt a hazugság,
s mi volt igaz. Elmész, a derűs álom
hívott csak oda röpke mosolyával,
mint mondtad, hogy meghallgasd
miként nő magasra szára a zabnak,
mint lüktet a gesztenyefának szíve,
hogy hallgasd lélegzetét a mezőnek,
mindezt, mi oly egyszerű, s rejtély mégis.


       II. CLAUDIO, A KÖLTŐ

Makacs a búcsúszavad, bár jelezted,
hogy a sors és a feltámadás
ígéretének engedtél csupán
szabad ég alatt, a külváros olcsó
kocsmáiban karcos borokkal
és cigaretták mágikus füstjével
eszterláncot, farkast és fakírt játszva
nagy bámulatára a gyerekeknek.
Már jóvátehetetlen megérkeztél.
Már csönd vagy. És nem látlak
többé nyárfák és kalászok között,
se észak partvidékén
hangodat próbálgatva ujjaid közt,
mielőtt felszállna, megszületne az ének.

                            DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

«Claudicación»

                                   A Cayin, in memoriam

                            I

Hay tardes traicioneras, que asesinan
por la espalda y sobornan a la muerte
con marchitas caricias,
con la serenidad de la costumbre,
y con el plácido convencimiento
del criminal a sueldo.

Esta tarde, buscona y salvadora,
voraz, tan maternal y tan canalla,
la amiga infiel o casi esposa,
llega muy tempranera, demasiado
pronto, cuando el verano esta ya a punto
de madurar.
                     Esta tarde de pelo
negro suelto y cadera desbocada,
con altura de almena y salvación
propone el aire, lo imperecedero.
Pero su abrazo tiene olor profundo
a deshora, a traición y a alevosía.

Y te vas decidido con su embuste
y su verdad. Te vas, te has ido al sueno
sereno, como una sonrisa breve,
para escuchar, dijiste,
cómo pacta su elevación la avena
y el latido del chopo o del castaño
y la limpia respiración del campo,
que es sencillez pero también misterio.


       II. POETA CLAUDIO

Es tozudez tu adiós, aunque avisaste
que habías claudicado ante la suerte
y la promesa de resucitar
a cielo abierto, en las tabernas gratas
del barrio con el vino peleón
y el humo mágico de los cigarros,
haciendo el corro, el lobo y el faquir
ante el enorme asombro de los niños.
Y ya has llegado irremediablemente.
Y ya eres el silencio. Y no te veo
entre otros álamos y otras espigas,
ni en la playa del norte
calibrando la voz entre tus dedos
antes de que volara y fuera canto.

»Szobát belakva«

BOSZORKÁNY

Jő a varázslat egészen idáig
üdén és ártatlanul
bátorság és rémület közé,
káprázat és tudatlanság közé bújva.
Itt azután édességét kínálja
nyugodt bűbájnak, hajnali örömnek,
mint boldog márciusi búzaföldek,
és megleli benne igazát orvossága
a szerelemnek, gyógyírt találnak benne
az álmok és a leghevesebb fény is.

Jöjj, közelíts hozzám, jöjj, boszorkányom,
éleszd tüzedet, pancsoddal
gyógyítsd meg ezt a szívet.
Tedd, hogy eltűnjenek
a sötét magány minden terei,
és velük együtt a rossz előérzet.
Tudom, nem a csalódás vár reám
boszorkányszombatodon a feltámadt
illúziókkal, se gesztusaidnak levegőből
megkaparintott bujasága, a mámor
ármánya, emlékek szitokszava sem.
Adj másik éjt annak, ki koldul érte,
harmonikus lábat, lágy sóhajtást,
izzó mellbimbót és a csöndek
zenéjét, tiszta, áttetsző,
tengerentúli lélegzetet,
pézsmaillatú mosolyt,
nedveset, mint a mandula teje.

Jöjj, közelíts hozzám, bűvöletem,
szégyenkezés nélkül, jöjj, igézz meg,
hisz annyira vártam, törj most be hozzám,
mikor kirajzolódik, érkezőben
az örökkévalóság.

«Estrenado aposento»

BRUXA

Hasta aquí está llegando el sortilegio,
con lozanía, con la inocencia
que media entre el coraje y el espanto,
entre el deslumbramiento y la ignorancia.
Aquí, en esta dulce convocatoria
a la fascinación serena, al júbilo
tan mañanero como el de los trigos
de marzo, encuentra su verdad la pócima
del amor, la certeza de los suenos
y la luz más intensa.

Ven, acércate más, ven, bruja mía,
reaviva el fuego y sana
con tus brebajes este corazón.
Haz que desaparezca
el espacio de oscuras soledades
y mal presentimiento.
Sé que no existe engaño en tu aquelarre
de ilusiones recién resucitadas,
ni en tus gestos que atrapan la lujuria
por el aire, ni estafa en el delirio,
ni oraciones blastemas de recuerdos.
Concédele otra noche a quien mendiga
la armonía del pie, el suspiro suave,
los pezones erectos y la música
en los silencios, la respiración
tan clara, transparente, de Ultramar
y una sonrisa que destile almizcle
y savia, como la leche de la almendra.

Ven, acércate más, embrujo mío,
sin arrepentimiento, ven, hechiza
lo que tanto esperaba e irrumpe ahora,
cuando comienza a despuntar y llega
la eternidad.

»Lakhelyek«

SZOBÁT BELAKVA

                            Pour Odette et Marc Vitse

Nézd a jeleket: mint e délutáni
esőt, annyira jótékonyan áztat
arcot, és tisztít, és felismeri
elszánt lépteit annak,
ki szembejön, magabiztosan, fentről,
megkönnyebbülés ez, vége a viharnak.
Belemerülök, mint nagylelkűségbe,
csontomig bizakodva.

Ez a könnyű eső az ég
jeleivel üzen, nézem gomolyfelhőit
bánatnak és feledésnek, vigaszt hoz,
váratlan csillag idáig világít
szobámba, hol a nyugalom remeg.

«Moradas»

ESTRENANDO APOSENTO

                            Pour Odette et Marc Vitse

Mira los signos: como en esta lluvia
de media tarde, tan benefactora,
que moja el rostro, y limpia, y reconoce
el decidido paso de quien camina
de frente, calle arriba, muy seguro,
existe alivio y el fin de la tormenta.
Cómo en su generosidad me calo
hasta los huesos confiadamente.

Esta lluvia menuda trae signos
al cielo raso donde observo el cúmulo
de olvidos y desastres, trae aliento,
la inesperada estrella que ilumina
el aposento donde se estremece la calma.

IF I COULD WRITE THE BEAUTY OF YOUR EYES

Veled voltam akkor New Yorkban is:
szemed vezetett, és az élet anélkül,
hogy észrevette volna, a világba alászállt
megengedve a szélnek, hogy a végtelenül
hosszú és végtelenül magányos
hídon kiadatlan hőstettek prelűdje
és engedékeny kockázat legyen.
Emlékszem, hogyan repítette a Hudson
szemed lázongó szépségét
határtalan tengerek irányába,
emlékszem, a megőszült víz felett
nyugtalan gyereklényed tükreként
kirajzolódtak derekak és bolygók.
Ha írni tudnék, egy ízben ezt mondtad,
szemed szépségét ha leírni tudnám…

Máig őrzöm New Yorkból teveled
egy megérinthetetlen láb varázsát,
miközben csókra elszántan repültünk
a liften fölfelé, s ezer vak vággyal
érveltél azért, hogy ajándékul kapjam
dicsőségét a legédesebb és
legmúlandóbb tünékeny éjszakának.

IF I COULD WRITE THE BEAUTY OF YOUR EYES

También estuve en Nueva York contigo:
tus ojos me guiaban y la vida
sin ser notada descendía al mundo
dejando que el viento sobre el puente
inmensamente largo, inmensamente
solo, fuera el preludio de proezas
inéditas y riesgo consentido.
Recuerdo cómo el Hudson trasladaba
la belleza rebelde de tus ojos
camino de unos mares sin fronteras,
recuerdo sobre el agua encanecida
reflejada tu edad de niño inquieto
por conseguir cinturas y planetas.
Si pudiera escribir, dijiste,
la beldad de tus ojos, si pudiera…

Hoy conservo de Nueva York contigo
los tientos irredentos de una pierna
mientras subíamos tan decididos
en ascensor un beso
y a ciegas aducías mil razones
para obsequiarme con la gloria
más dulce y pasajera de una noche.

PÁRIZS, XIV. KERÜLET

Megköszönöm, hogy eláztatja orcád
Párizs esője, és rákényszerít,
hogy a fülkéből a kapualjba fussunk,
és a buszmegállóba azután,
hol árnyak között toporgó lábadnak
esővert ívét nézem,
megköszönöm, hogy a szemaforok
a csókok ritmusára váltakoznak,
és hogy bevégezzük e pénteket
a testet és a verseket belakva.

E szobában, Párizs, tizennegyedik kerület,
a felhasadt ajkak
lágy illata szederére hasonlít,
és montparnasse-i kávé ízére ízük.

PARIS XVI e

Agradezco que moje tu mejilla
la lluvia de París, que nos imponga
correr de la cabina hasta el portal
y luego a la parada de autobús
donde entre sombras parpadea inútil
el escorzo mojado de unas piernas;
agradezco que el ritmo de los besos
lo marquen los semáforos
y convengamos acabar un viernes
habitando la carne y más poemas.

En esta habitación, París catorce,
los labios disecados
tienen un tibio olor a zarzamora
y sabor a café de Montparnasse.

A SZÉDÜLET ELŐTT

Engedd, hogy úgy nézek rád, mint a búzamezőkre.

Ki tudna jobban átölelni, mint én,
mikor hátadat, remegéseidet belengik
megváltó és bőkezű délutánjai
ennek a jótékony áprilisnak?, milyen
hűségre próbálok találni,
ami már érett adomány, akár a
fehér csípő? Sohasem volt csalárd
ez a hely, se különleges őrtorony,
ahonnét könnyű dolog kifürkészni
a szédületek legigazabb arcát:
hiteles próbáját a megadásnak.
Nem őrizzük-e ebben a szokásban,
mi tiszta ölelés s ránk boruló vágy,
feltámadásunk szerelmi dalát,
mikor térdhajtás vagyunk és magas csúcs,
mikor véget nem érő ima vagyunk
a szerelem felszentelt órájában?

Engedd meg, hogy nézzelek, könyörögve,
mielőtt ajkam csókjai benépesítenék
hátad sivatagának minden pontját,
s a kalászok remegni kezdenének.

ANTES DEL VERTIGO

Déjame contemplarte como a los trigos.

¿Quién podría ceñirte como yo
en las tardes de abril tan redentoras,
tan generosamente detenidas
sobre tu espalda y tus temblores?, ¿qué
fidelidad probada necesito
si es ya sazón y donación la alzada
cadera blanca? Nunca fue alevoso
este lugar, insólita atalaya
desde donde se otea muy fácilmente
el verdadero rostro de los vértigos:
la auténtica misión de concederse.
¿No tenemos en esta costumbre,
que es puro abrazo y bien cuajado enlace,
nuestra resurrección y nuestro cántico,
cuando somos genuflexión y cúspide,
cuando somos un rezo interminable
en esta hora sagrada del amor?

Déjame, pues, contemplarte como súplica,
antes de que estos labios míos pueblen
la plenitud desierta de tu espalda
y comience el temblor de las espigas.

»Ég az ő urával«

MEZTELEN ÁLOM

Tested öbleibe hatol lassú-lassú
léptekkel ez a káprázó fény,
a tekinteté, annyira megfontoltan,
mint lélek és nyugalom egy költeménybe:

homályos üvegek mögött
fölhevül az eső, és te nem tudod,
mily öröm meztelenül nézni téged,
míg mellettem alszol, míg álmodsz,
álmodba lépek, hogy bilincsbe verjelek.

«Cielo con dueño»

SUEÑO DESNUDO

Se adentra en la ensenada de tus anatomías
con paso lento este deslumbramiento
de la mirada, tan pausadamente
como se adentra el alma y la calma en un poema:

detrás de los cristales empanados
está la lluvia en celo y tu no sabes
que nos gusta desnuda contemplarte
mientras duermes de lado, mientras suenas
que me incorporo al sueno de esposarte.

ALAMIZSNAKÉRŐ MOZDULAT NÉLKÜL

Szerelmes kezed mennyire szeretném
ma délután enyémnek tudni. Vágyom
nyugodt kezedre, félsz nélkül, anélkül,
hogy bizonytalan röptöm bőrödet,
szárnyak meghitt helyét érintené.
Férfikarod derekamat ölelje
sarlóként, vagy repüljön, mint a lepke
hajamtól örömömnek mosolyáig,
bokámtól föl bizalmatlan tarkómig,
szoknyámtól lelkemig. Akár a tajték,
mi zátonyomra elszántan betör,
és ott megnyugszik, meghódítva engem.

Ez az izzás elér lélegzetével,
március virága,
megérett gyümölcs,
betöltött vágy, lopni
sosem akar, óvón fedi fel
keblem puha tejszínét,
nememet, a remegő sebet, mi
megbékül a vággyal, kezeddel, odaadásommal,
tettre készek mindig.

SIN EL GESTO DE LA LIMOSNA

Cómo quisiera que tu mano amante
esta tarde tuera posesión. Mano
serena, sin escrúpulos, sin vuelo
inseguro donde es la piel un intimo
recinto de alas. Esa agilidad,
que se hace abrazo de hombre en mi cintura,
como el de la hoz, acaso mariposa
desde el cabello hasta la sonrisa,
desde el tobillo hasta la nuca incrédula,
desde la falda al alma. Como espuma
que irrumpa decidida en mi arrecife
y en él se acalme porque fue conquista.

Ese fervor tendría con su aliento
la flor de marzo
y el fruto ya maduro,
seria la ambición cumplida, nunca
ladrona, descubriendo cautelosa
la nata desplomada de mis senos
y el sexo, herida trémula que pacta
con ella, con tu mano, y con mi entrega,
siempre curiosas.

ARS AMANDI

                                                 Lolinak

Egyszerűen szükséglet,
kiolthatatlan szükséglet
szeretkezni veled.

Talán eljön a nap, amikor megszerzed
az ősrégi titkot,
ami a padlás megsárgult fényképein
lakik (ahol tudtuk nélkül hevertek
rongybabáid és ólomkatonáim);
amikor a szerelem visszhangzik
a szakadékokban, mint a tenger
és meglep minket
fénytől ittas és hitetlen
kamaszok arcával,
akik követelik
meztelen lelkük igazát
tágra nyílt szemmel.

ARS AMANDI

                                                 Para Loli

Una necesidad sencillamente,
una necesidad irrenunciable
es el amor contigo.

Quizás el día llegue en el que tengas
ese misterio anejo
que habita en las fotografías amarillentas
del desván (donde sin saberlo estaban
tus muñecas de trapo y mis soldados);
cuando el amor se escuche todavía
en los acantilados, como el mar,
y nos sorprenda
con el rostro de los adolescentes
ebrios de luz e incrédulos
que apuran la verdad
de sus almas desnudas
con los ojos abiertos.

HAJNALI PIHENÉS

A sötét szögletben a szendergő kő
anyaga békén nyugszik. Újraéled
most, miközben te alszol, óvakodva
a pihenő kő rejtekére lépek.

A láb nem vezet a szöglet sarkához,
gyönge lépcső se, melyen odaérek,
hol e veszendő éjszakának fénye
olthatatlan, öngyilkos szökevény lett.
Nincs más, csak könyörgés a levegőben,
bujaság, élvezet, még alig élnek
a félig alvó izmok. A merész térd
messzi kezemmel tervez szövetséget
mezítlen örömének hajlatával,
miféle bátor gőg, egyre merészebb,
hiszen az édes cselszövést, kibomlót,
és szememet már tudhatod tiédnek.
Míg a hajnalban alszanak az izmok,
az elmosódott has is lassan ébred,
a csípő őszi térképe is alszik,
virrasztás végét tervezi a lélek,
hogy fegyverszüneti területedre
illetlenül betörve, nézve téged
medren fölfelé rajtad végigfusson
ostromával elszánt tekintetének,
hol annyi csoda van, annyi varázslat.

Tekintet kitisztul, a percnek vége,
kicsiny illetlenség zátonyra futva
a közönyt adó feledésbe ér be,
akkor volt enyém, mikor merészségét
az idővel versenyre kelve mérte
szemben vele, és ébrenléttől sem félt.
A ravasz fény megállapodik végleg
növekedő árnyékával a keblen,
hol előtűnnek, szédítően szépek,
ovális csúcsok, és könnyű lélegzet
moccanásai. Álom nem ér véget,
magad ölelve alszol még sokáig,
és éleszti gőgös mezítlenséged
kíváncsi vágyam, válladig feljutva,
tévelygek bennük, és semmit se kérek.

Végül fölérek a szökevény nyakra,
zördülő diók óvjanak az éjnek
fénylő hosszától és minden nevektől.
A derűs nyugalom öblébe térsz meg,
mint hadsereg, amely riválisának
szédületét elfogadja övének,
az áll karcsú vonalához ér máglya
tekintet, a kamaszlány arcra téved,
hol halhatatlan szelídség világlik.
Miközben alszol. És miközben nézlek.

Mialatt ébredsz, amikor az ajkak
koldusok, szirmuk kigyújtja a légnek
selymét, mikor már nincsen áruló szem,
és a fehér fogacskák visszatérnek,
mikor újra illat vagy, és a sűrű
szemöldök a szemeddel együtt ébred,
lélegzetem tekinteted belakja,
és az időben otthonra lel végleg,
fölötted egy amazon kivirágzik.

DESCANSO DE ALBORADA

En el ángulo oscuro adormecida
es canto la materia. Reverdece
ahora mientras duermes y recorro
su expuesta placidez discretamente.

La pierna que camino no es confín
ni frágil escalón por donde asciende
inextinguible el trasluz suicida
de esta noche habitada, hasta perderse.
No es sino plegaria sobre el aire,
lascivia, halago, musculo excedente
entredormido. Y la rodilla audaz,
si esta pactando con mi mano ausente
la cumbre de su júbilo desnudo,
qué altivez avanzando tan valiente,
sin freno, mientras haces tuyos mis ojos
y la dulce intriga. Mientras duermen
con exacta dimensión de amanecida
los muslos, el desvanecido vientre
y el atlas otoñal de la cadera,
es desvelo y proyecto evanescente
adentrarse en tu tregua de guerrero
con imprudencia y tino, navegarte
cauce arriba, surcarte como asedio
de la contemplación, a la intemperie
de tanto milagro y de tanto hechizo.

Se me aclara la mirada y me enmudece
ese pequeño escándalo varado
que como olvido yace indiferente,
que hago mio recordando cuándo
arboló su arrogancia, como frente
al tiempo fue medida y fue vigilia.
La luz de nuevo astuta se detiene
en la sombra crecida sobre el pecho
donde despuntan vertiginosamente
las cumbres cárdenas y los suspiros
se desmoronan. Mientras así duermes,
con descuido abrazándote a ti mismo,
con desnudez altiva que pervierte
la expectación, remonto hasta los hombros
y me extravío en ellos quietamente.

Por fin alcanzo el cuello fugitivo,
el rumor de la nuez que te protege
de otros nombres y de otras largas noches
luminosas. La calma te obedece
como un ejército entregado al vértigo
rival, y asciendo, cautelosa asciende
la visión hecha hoguera a la esbeltez
de la barbilla, al rostro adolescente
y a su perfil donde alumbras un gesto
de inmortal mansedumbre. Mientras duermes.

Mientras despiertas, cuando son los labios
mendigos y huele a pétalo y se enciende
el aire, cuando ya no hay ojos traidores,
cuando regresan los blanquísimos dientes,
cuando eres otra vez perfume, cuando
unas espesas cejas se sorprenden
y se alberga mi aliento en tu mirada
y en la certeza el tiempo se contiene
y sobre ti florece una amazona.

Sebzett emlékezet

*
Herida en la memoria


(2001 – 2003)

LÁTOGATÁS

Te, pontos lélegzet, bizonyosság, bensőm
fény csiszolta nyugtalansága,
ne szűnj meg dobogni, őrizd meg az érintés varázsát,
hiszen nem lopás, se gúny, se sértés
az igazság birtoka, az emlékektől
terhes has… Kényszerítsen útra kelni
a szerelem elragadtatott kádenciája
fulladozásomat leigázva ismét.
Legyen a déli nap lüktetése
ez a duzzadt érverés és ömöljön
rám, mint szerelmes lélegzet.
De bánatod is érje el
a gyűlölet végtelenjét és tapintsa ki engedelmesen
és mohón a kiolthatatlan bosszúvágyat.
Egyszerűen érintsd, érzékeld, népesítsd be
a heves, nő utáni árvaságot,
ami vagyok.

VISITACIÓN

Tú, soplo exacto, certidumbre, entraña
inquieta esmerilada por la luz,
no dejes de latir, disponme al tacto,
pues no es hurto, ni burla, ni arrogancia
la posesión de la verdad, el preñado vientre
de los recuerdos. Que provoque el tránsito
al amor la cadencia de tu arrobo
y vuelva a someterse a mis jadeos.
Que sea pulsación de mediodía
ese latido tan henchido y fluya
sobre mi como aliento enamorado.
Pero también que tu aflicción alcance
la infinitud del odio y tiente, dúctil
y voraz, la venganza inextinguible.
Sencillamente roza, palpa, puebla
la orfandad de hembra en celo
que soy.

»Fut az idő«

TERRAÇO ATLÂNTICO

Másik oldalán álltunk a cserjésnek
egymást vonzó tekintettel, és akkor
elhatároztad, egész éjt fizetve
léphetek hozzád. Meglehet, mi ketten
erre születtünk. Emlékezetünknek
meséit és titkait fölfedezni,
mi erőszakkal jelentkezik érett
korban, bolond hajótörést követve.

A lélek határait eltörölni.
Vén kalmárokként, kik rendezni kezdik
kedveskedések, mosolyok számláit,
tenger illattal várt ránk az ébenfa,
fahéjba faragva egy váratlan kép,
ösztöneinkre várakozó célpont,
a szavakat mi így szereztük vissza,
mit ajkainkon fiatalok hagytak
hajdanán elfeledve. Én, emlékszel,
vagy ők mindannyian, mint cinkostársak
énbennem, útjaidat egyengettük
a sivatag időben, hívtunk téged
megittasodni, egyedüli móddal
a lehetetlent elérni. Utána
végtelen parton, mögötte kristályég,
vagy ágyban szerelem szerzett hitével
élet fonákját éjben megtalálva.
Két lény, hatalommal és gyöngédséggel
töltekeztünk, és ifjúi erővel,
a szépség gyönyörétől megremegve.
A lélek határait eltörölni
De meztelenül talált ránk az óra,
a nosztalgiáé. A tenger habján
az új nap pimasz ragyogása, és a
fáradság nyugodalmas békessége
erőszakos haraggal felszállt akkor.
Megfogadtuk, e perchez visszatérünk,
de én tudom, többé sosem találod
más szemeknek
bűvölő mágnesében,
akkori percünk.
Húsomat áldom, hogy tenéked adta
összeesküvő varázsigéjével
az élet ellenében azt a percet
augusztus éjjel, a tengerrel szemközt,
az Atlantica sugárúton,
többé visszhangja,
vágya ismételhetetlen.

«Corren tiempos»

TERRAÇO ATLÂNTICO

Al otro lado del arbusto estábamos
imantando miradas y decidiste
que me acercase al precio de una noche
completa junto a ti. Tal vez nacimos
para ello. Para descubrir las fabulas
y el enigma de esta memoria nuestra
que en la perdida edad irrumpe a golpe
de ola loca después de los naufragios.

Era como borrar al alma limites.
Alli, a merced de viejos mercaderes
se saldaban caricias y sonrisas,
el ébano con fuerte olor a mar,
la imagen esculpida en la canela
y el blanco que indagaban los instintos;
alli recuperamos las palabras,
que dejaron los jóvenes olvidadas
en nuestros labios. Era yo, ¿recuerdas?,
o acaso fueron todas ellas cómplices
en mi, quien te allanaba los caminos
desérticos del tiempo y te invitaba
a la ebriedad con la que solo puede
asirse lo imposible. Dispusimos
luego la playa inmensamente sola
detrás de los cristales, sobre el lecho
los logros del amor, y a oscuras vimos
el otro lado oculto de la vida.
Estaba la belleza estremeciéndose
de juvenil presencia entre dos seres
tenidos de poder y mansedumbre.
Era como borrar al alma limites.
Pero nos sorprendió desnudos la hora
de la nostalgia. Encima del océano
el insolente resplandor del día
y la plácida calma del cansancio
levantaron el vuelo bruscamente.
Prometimos volver a aquel instante,
pero sé que jamás te encontraré
en el imán lejano de otros ojos,
que no habrá espacios donde comerciar
con lo que fuimos.
Agradezco a mi carne que te diera
con su conjuro la conspiración
contra la vida detenida mientras
una noche de agosto, frente al mar
de la avenida Atlântica, se hacía
clamor y eco de un tiempo irrepetible.

ADOMÁNY

Ki sosem ismerte egy szemhéj remegését,
se vakmerőségét nyughatatlan ajkaknak,
se az udvarló suttogásokat,
melyeknek üteme az őrületig fokozódik,
nem ismeri az életet. Aki nem volt
ragadozó test, számolatlan simogatás,
léleknek kiszolgáltatott őszi levél,
nem ismerte a mohó harapásokat
a keblek ibolyaszín csúcsain,
se a szárnycsattogó gyönyör verejtékét,
se a tüdő zihálását, se az erős
lúgkőszagot, se egy nedvességtől
sóvár nyelv mozdulatát, se a lábakba mélyedő
csókokat, se az átadást…Aki nem szerezte meg
szövetséges szemek győzelmét,
se körmök hasította barázdákét a hátán,
a szűk és sötét cellába se lépett be,
nem ismeri a szerelem egyszerű
teljességét, ami üdvözlet és határtalan
adomány, annyira makulátlan,
mint a hajnal mindenre elszánt fénye.

DONACIÓN

Quien nunca conoció el temblor de un párpado
ni la audacia de labios sin reposo,
ni los solícitos murmullos yendo
desde el compás del ritmo al desvarío,
desconoce la vida. Quien no fue
cuerpo rapaz, caricia innumerable,
una hoja de otoño a merced del alma,
ni conoció las dentelladas ávidas
en las violetas altas de los pechos,
ni el sudor del placer batiendo alas,
ni el alboroto del pulmón, ni el fuerte
olor a la lejía, ni una lengua
avara de humedades, ni los besos
en los pies, ni la entrega… Quien no obtuvo
la victoria con ojos aliados
ni hizo los surcos de unas en su espalda,
ni dio la estrecha celda más oscura,
desconoce la plenitud sencilla
de amar, que es bienvenida y donación
sin cotos, tan inmaculadamente,
como el claror intrépido del alba.

SEBHELYEK

Beteges méltósággal sugárzik
ez a test most kitéve bárminek,
másik szobában szemezgetve szerelmet,
annyira eleven, annyira rabnő, mint akkor.
Amazon könyörgésemre emlékszem,
meg arra, mily nehéz bevarosítani
a feledés hiányzó sebhelyét.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

CICATRICES

Con la morbosa majestad que irradia
este cuerpo tendido a la intemperie
deshojando el amor en otro cuarto
tan viva y tan cautiva como entonces,
recuerdo mi plegaria de amazona
y lo difícil que es cicatrizar
la herida imprescindible del olvido.

»Aszfalt színpad«

MADAME ELZÁSZ-LOTHARINGIA

Mondják, Homéroszt énekelt, s szemében
nyugalom zöldell, mint trópusi tenger.
Zsugorin kuporgatta össze kincsét:
ezer rongyot, lomot, műanyag holmit,
tört porcelánt, fej nélküli babákat:
vándorzsibvására egy halott gyermek
vén babakocsija. S mivel bölcs asszony,
vereségét elismerve, jótékony szívvel,
koldusként egyezik ki a világgal.
Birodalmában lakozik, miközben
a jósághoz eseng fizetségéért,
s monológja alatt kinyújtott karja
örökké a levegő húrján játszik.
Átok-e vagy imádság, amit mormol,
istennő vagy boszorkány szól belőle,
imádság tán ahhoz, ki lomjainkat,
s rongyainkat megszenteli. Most hallgat.
A kapualjban pihen kocsijával,
boldogan és kacéran, rózsaszínre
púderezett orcákkal, ott pihen most,
a magány gönceibe öltözötten:
rontás, boszorkányság távol van tőle,
békés, mint ki a szerencse kegyeltje.

                            DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

«Tramoya del asfalto»

MADAME ALSACE LORRAINE

Dicen que cantó a Homero, que sus ojos
son calma verde, como el mar del trópico.
Reunió avara el milagro del escombro:
mil trapos, ruinas, loza rota, plásticos,
muñecas sin cabeza, su ambulante
almoneda en un viejo carricoche
de niño muerto. Porque es sabia
admite su derrota y salda el mundo
con la alta caridad de los mendigos.
Esta en su reino mientras solicita
salario a la bondad con el monólogo
de ese brazo extendido que le tienta
perenne el pulso al aire. Es el adiós,
blasfemia o rezo, diosa o bruja, el himno
que conjura el asfalto y su leyenda,
la estraza y el cartón, quien santifica
los desperdicios. Pero ahora calla.
Descansa en el portal con su botín,
tan feliz y coqueta, con el polvo
rosado que maquilla las mejillas,
con los harapos de la soledad:
sin maleficio ni aquelarre, plácida,
como alma de la dicha y la fortuna.

MÁSODIK CSOMAG

Mint békés csomag
egy kapualj árnyékában horgonyzott le
hajótörések és birodalmi bárkák
történeteivel, gőgös kalóz
diadalaival.
Talán alszik. Csatáit piheni
a gránitkövön, miközben megőrzi
kincsét: egy lapot
a vörös hajónaplóból kitépve.
„Biztos irány nélkül és néhány tengerésszel,
kiket táplálni kell”, ez állt odaírva
a papírdarabkára.
                            Fényre vágyó árvák
a szemei, mint az a rongy, amelyre
érdemrendjeit kirakta,
az elhaladók pénzérméknek vélik.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

BULTO SEGUNDO

Este bulto tan placido
ha encallado en la sombra de un portal
cualquiera con historias de naufragios
y naves imperiales, con sus triunfos
de altivo bucanero.
Acaso duerme. Reposa las batallas
en el granito al tiempo que protege
su tesoro: una pagina arrancada
a su rojo cuaderno de bitácora.
«Sin rumbo fijo y algunos marineros
que alimentar», había escrito sobre
un trozo de cartón.
                            Estaban huérfanos
de luz sus ojos, como el trapo donde
expuso sus medallas,
que el mundo confundía con monedas.

ÉBEN

Időt árul vagy krokodilok bőrét,
karátot, csapdát, domborított tőrdíszt,
kéjt, szemüveget, parfümöt, zenéket,
elefántcsontot és lakatlan szívet,
mely járdaszélre cserélte a trópust.
Befogadták őt a városi törzsek,
panziók, strandok, rendőrségi fogdák.
Tárgyaktól övezett hercegi fenség,
méltóságos őrszeme a nyomornak,
karjai közt egy hosszú éjszakával.
Illegális tengereken hatolt át,
hogy éhségét csomagolópapírba
göngyölve járjon be idegen földet,
ládáiban titkait is cipelve.
Azt álmodta, hogy kiárusította
gyönyörű ében s mandulavirág szín
öltözékét, a habosat, keményet,
s hogy Afrika fényes, fekete teste
az utca végén lassan elenyészik.

                            DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

ÉBANO

Vende el tiempo o la piel de cocodrilo,
quilates, cuero repujado, trampas,
lujuria, gafas, música, perfumes,
marfil y un corazón deshabitado
que cambió el trópico por las aceras.
Lo adoptaron las tribus ciudadanas,
pensiones, playas y comisarias.
Príncipe se invistió de los objetos,
vigía soberano en la miseria
con una noche larga entre los brazos.
Había surcado aguas clandestinas
para embalar sus hambres en papel
de estraza, para recorrer paisajes
con cofres donde anida hasta el misterio.
Soñó que cierto día estaba en venta
su traje hermoso de ébano y de almendro
en flor, que era almidón, espuma, nata,
que África perdería calle arriba
de azabache su esmerilado torso.

KLEENEX

Ezek a fiúk, akik hirtelen
odalépnek a megálljt parancsoló
szemaforokhoz, a délután fintorai
és csüggesztő lényei, pedig egyszerűen
csak felkínálják illegális árujukat és reményüket,
és nem értik, hogy föltekered az ablakot
és gázt adsz közönyödnek utcán
fölfelé. Ezek a fiúk káromkodnak
köszöntésedre és „nem!”-edre, egyszerűen
orrod alá dugják papír zsebkendő készletüket,
hogy felszárítsák az éhség könnyeit.

KLEENEX

Esos muchachos que se aproximan
de repente en todos los semáforos
detenidos, que son derribo y gesto
de la tarde, que simplemente ofrecen
su venta clandestina y su esperanza,
no entenderán que cierres las ventanas
y aceleres tu indiferencia calle
arriba. Esos muchachos que blasfeman
tu adiós y tu renuncia, simplemente
exponen un surtido de pañuelos
para secar las lágrimas al hambre.

»Még gyűlölettel sem tartozom nektek«

              Ebből a történetből megértettem, hogy a
              művelt emberek számára a szerelem megvetése
              gyűlöletük kifejezésének egyik módja


                                                               (Ángel González)

ÓDA A GYŰLÖLETHEZ


                     I.

Hiteles nemzetségtől, ezer éves,
emlékeit, mint késeket megőrző
nemzedéktől való mozdulatoddal
késeid termékeny haragba mártod,
áhítatával az igazságosztó
arkangyalnak. Lázaid enyhet adnak
a szívnek, régi sebhelyeket tépsz fel,
neheztelés gyűl a tekintetedben,
vakon látod vele, ki téged táplál.
Én ezért énekellek, férfiaknak
boldog higiéniája, igaz vagy
és konok, ellenállsz minden felejtés
anyagának.
Nem foglak megőrizni,
habár megérdemelnéd mindenképpen,
se bőbeszédűséggel, se egyéb
szerelemnek szánt sokféle szavakkal,
miként szokás. Vedd csupán, gyűlölet,
vigaszom háláját, ígéretem
szilárd szavát, és ellenségeinkre
hullj haragoddal, senki sohasem
átkozhatja meg a te véredet.


                     II.

Űzd messzire őket, mert képesek
mindenre, kivéve, hogy felismerjék
formáidat és foglalatosságod,
amivel aprólékosan
értelmet és méretet kínálsz folyton
a neheztelésnek, nem ismerik
végtelen gyönyörét az éjszakáknak
temelletted, hisz kétséget kizárón
lázad az egyedüli menedék,
hol nyugalomra találhat a lélek,
jó balzsamára.
Űzd messzire őket: a hitványságuk
rohassza el mindet, kik féltékenység
kínja fonalát fércelik, szövik
tudatlan irigységüket, miközben
jótékony, hosszú kezedről nem tudnak.
Azt se érdemlik meg, hogy higgyenek
benned, e hitet csupán nekem adtad,
vakhit és jelzés, kitörülhetetlen,
emlékezetnek társa.
És ha a gonoszságnak udvarolnak
vigaszadó áhítattal, ne engedd,
hogy megkönnyebbüljenek ízeidtől,
nem tudnak téged veszendőn szeretni.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

«Ni siquiera el odio os debo»

              Aprendí de esta historia
              que a los hombres educados en el desprecio
              hasta el amor les sirve para expresar su odio.


                                                               (Ángel González)

ODA AL ODIO


                     I

De la estirpe de la autenticidad
tienes el gesto, de la milenaria
generación que empuña los recuerdos
como cuchillos y en la rabia fértil
los hunde con la devoción de arcángel
justiciero. Tus fiebres dan alivio
al corazón, reabres cicatrices
y supura el rencor en tu mirada
ciega viendo mejor a quien lo alienta.
Por eso yo te canto, higiene grata
de los hombres, por ser tan verdadero
y tenaz, tan reacio a la materia
del olvido.
No te reservaré,
aunque bien la merezcas,
esa retórica que al amor dedica
la gente de mi especie, ni palabras
distintas. Recibe únicamente, odio
mío, la gratitud por mi consuelo
y la promesa firme de enodiado,
grabada sobre nuestros enemigos,
de que nadie maldecirá tu sangre.


                     II

Tu recházalos, porque son capaces
de todo excepto de reconocer
la hechura de tus formas, el oficio
con el que minuciosamente das
sentido y proporción
a este resentimiento, porque ignoran
el placer extremo de las noches
junto a ti, y, sin embargo,
tu fervor es el único cobijo
donde puede encontrarse la quietud
y el bálsamo.
Recházalos: la mezquindad los pudre
y se entretienen en poner hilvanes
al dolor de los celos y en urdir
la envidia sin saber la dimensión
de tu benefactora y larga mano.
Ni siquiera merecen esa fe
en ti que solo a mí me concediste,
que es creencia ciega en la indeleble
serial de la memoria.
Y si acaso cortejan la malicia
con lenitiva devoción, impide
que hallen aliviamiento en tu apetencia,
pues no sabrán perdidamente amarte.

BEATRICE MEGIDÉZÉSE

A hálószobában történtek után,
egy nyáron, Rómában, a vérpadon,
hallgatja az ítéletet a kamaszlány Cenci.
Nem várva sem irgalmat, sem kegyelmet,
bevallja az apagyilkosságra szövetkezést,
s felkészül a halálra.

Ott, ahol élt, feleségnek lenni
volt a legfőbb ábránd, ő mégis
szeretőként vetette magát az őr karjába,
vakmerőén. Aztán lehunyta szemét, s várta
mentő angyala halálos csapását.
Nem az apát gyilkolta meg a férfi,
hanem azt a betolakodó ösztönt,
mely ágyéka mocskos hevével
lánya ágyát éjente meggyalázta.

Négy évszázad múlva, Franciaországban
eszedbe jut Beatrice a vérpadon,
a lenyakazott kis Beatrice
az Angyalvár hídjánál lévő téren.
Nézed be nem hódoló tekintetét,
s lázadó és békés mosolya
nyugalommal tölt el: a megbékélés
végső sóhaja, miután betelt a bosszú.

Emlékszel, az igazságtalanság lett
a törvény, mert szívből beszéltél, s gőgödet
nem értették, mert meggyilkoltad
igazad megalázását s a törvénytisztelő
félelemmel teli életet.
Ma Beatrice Cenci idézi fel benned
a hóhérok iránti megvetést, a makacs
küzdelmet, hogy megőrizze büszkeségét,
amitől meg akarta fosztani a senkik világa.
Te is megtagadod tőlük,
mint Beatrice tegnap, a gyűlöletet.

Eljön az idő, tán már
úton is van, amikor az imposztor
s gyülevész hívei kegyesen
földig hajolnak előtted szégyenükben,
nemzetséged tetteid dicsőítve.

                            DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

REMEDO DE BEATRIZ

Después de las alcobas, un verano
de Roma, ante el cadalso,
la joven Cenci escucha el veredicto.
Sin esperar clemencia ni piedad
declara el contubernio parricida
y se dispone al acto de morir.

Vivía donde medra la ilusión
de ser esposa, atesorando el riesgo
se aventuraba en brazos del guardián
amante. Hasta que se hizo la mirada
ciega y la salvación de su ángel golpe
homicida. No fue asesinado
el padre, sino aquel instinto intruso
que violaba su lecho cada noche
con el ardor de desbocado vientre.

Cuatro siglos después, al sur de Francia,
recuerdas a Beatriz en el patíbulo,
la pequeña Beatriz decapitada
en la plaza del puente de Sant Angelo.
Aquella insumisión estás mirando
y te infunde sosiego su sonrisa
rebelde y plácida, el postrer suspiro
de la quietud después de la venganza.

Decretaron, recuerdas, la injusticia
por que hablabas de amor y tu altivez
no comprendían, porque asesinaste
la humillación de tu verdad y el miedo
a vivir, a no ser acatamiento.
Hoy Beatriz Cenci deja en tu memoria
el largo menosprecio a los verdugos,
su irreductible afán por conservar
la dignidad de la que quiso el mundo
de los necios privarla. Y tú les niegas,
como ella ayer, el odio que mendigan.

Vendrá el tiempo, quizás ya esté llegando,
en el que el impostor
y sus bastardos bajarán piadosos
la vergüenza hacia el suelo
venerando las obras de tu estirpe.

Ítélkező út a feledéshez

*
Proceso al olvido


(2009 – 2012)

ÉJI ÉBRENLÉT

                                          Dobos Évának

Őrizz, őrizz meg
minden arcot, minden képet,
az idő sebhelyét, percnyi életet.
A legnehezebb az emlékezetnek
hátat fordítani. Ne szólj
semmit, légy a virrasztásban kitartó.

Bár hallod a kétség zengzetét
vagy netán egy csalóka árnyét,
és holt vizeket kéne lecsapolnod,
engedj a szív csábításainak,
átmenetileg.

Csak az éji ébrenlétben kapirgálj,
kutass, habár sosem találsz rá
az értelem titkos terveire,
melyek a szemeket mágnesként vonzzák.
Marad éber virrasztó,
a tapintás érettségét ellenőrizd,
míg a szédület szét nem foszlik végül
a hímport szaporítva, és a hullámok között
a tenger meghitt moraja hangzik fel.

TRASNOCHE

                                          A Éva Dobos

Vigila, tú vigila
todos los rostros, todas las imágenes,
la cicatriz del tiempo, la vida del instante.
Lo más complejo es dar siempre la espalda
a la memoria. Nada
digas y persevera en el desvelo.

Aunque oigas el tañido de la duda
o el de una sombra acaso simulada,
y tengas que avenar las aguas muertas,
debes tentar la suerte al corazón,
que esté de paso.

Únicamente escarba en la trasnoche,
escarba aunque nunca consigas
encontrar la razón a la conjura
que imanta los designios de los ojos
abiertos. Permanece en la vigilia
y comprueba la madurez del tacto
hasta que vuelva a desplomarse el vértigo,
y se propague el polen, y se oiga entre las olas
la confidente intimidad del mar.

»Ének a Duna mellett«

ARCKÉP

                                          DNS-nek

Egyike vagy ez ártatlan lényeknek
kik a szerelmet a járdán felejtik,
hogy rátiporjanak, egyike vagy
ezeknek, kik a mandulavirágot
szürke tekintet gomblyukába tűzik,
végtelenül szürke, végtelenül
magányos, éjben maradó tekintet,
széles, mint a hiány és mint a tenger.

Egyike vagy a különc hajósoknak,
kik újjáteremtik a folyómedret
a kimerának, kit elfogni vágynak,
megragadni a kezükkel a füstöt
és a mellükhöz szorítani, mintha
övék volna, egyike vagy azoknak,
kik pirakadattól a hajnalig élnek
esztelen ábrándot szódavízzel hörpölve,
birkákat számlálva álmatlanul.

«Cántiga junto al Duna»

RETRATO

                                          A DN

Eras uno de esas ingenuas gentes
que pierden el amor en las aceras
para que se lo pisen, uno de esos
que se olvidaba la flor de los almendros
en el ojal de una mirada gris,
inmensamente gris, inmensamente
sola e incapaz para salir de noche,
tan amplia como el mar y las ausencias.

Eras uno de aquellos, de los raros
navegantes que recrean los cauces
a la quimera y pretenden coger
el humo con las manos y llevárselo
contra el pecho como si fuera suyo
únicamente, uno de aquellos locos
amigos de la madrugada al alba,
que se bebían la ilusión con soda
y contaban ovejas al insomnio.

»Szerelmi szárnyalás«

I. JADIS, SI JE ME SOUVIENS BIEN…

                     Jadis, si je me souviens bien, ma vie était
                     un festin où s'ouvraient tous les cœurs,
                     où tous les vins coulaient. Un soir, j'ai
                     assis la Beauté sur mes genoux…


                                                               (Arthur Rimbaud)


Hajdan, ha jól emlékszel, hosszan nézted
a szerelem gödreit, hajóútját,
mit könyörtelen idő temetett be,
és a feledés sodrába taszított.
Ezért ma szemhéjadat nyitod tágra,
mikor másféle fényesség ejt foglyul
megmutatva szépségét térdeidnek,
ezért ma téged a nyugalom ringat.
És horgonyt másik óceánba vetve,
éppen most, szemöldököd összehúzva
nézel, riadtan a találkozástól.
Hajdan, ha jól emlékezel, az élet
nagy bankett volt, álmoké, virrasztásé,
és nézni a karikás szemű holdat.

«Volandas de amor»

I. JADIS, SI JE ME SOUVIENS BIEN…

                     Jadis, si je me souviens bien, ma vie était
                     un festin où s'ouvraient tous les cœurs, où
                     tous les vins coulaient. Un soir, j'ai assis la
                     Beauté sur mes genoux…


                                                               (Arthur Rimbaud)


Antaño, si recuerdas bien, miraste
los surcos del amor, su singladura,
los que el tiempo allanó inmisericorde
y puso a la deriva del olvido.
Por esto ahora levantas los párpados
ante el asombro de otra claridad
que sienta la belleza en tus rodillas;
por esto te mece ahora la quietud
y echas amarras en otro océano,
ahora mismo, cuando frunce el ceno
el sobresalto de la bienvenida.
Antaño, si recuerdas bien, la vida
fue un gran festín de suenos y desvelos
hasta sacarle ojeras a la luna.

II: «SZERELEM NYILA»

              Térj vissza, szerelem nyila,
              a félénk vadhoz, ki tőled menekül.


                            (Jorge Hernández Campos)


Többé a szavak ne szálljanak vissza,
nyílj ki sietség nélkül, ahogy nyílik
kiadatlan versek felvágatlan könyve,
törj szét engem, ahogy álmokban törnek
a hullámok, mikor tajtékká lesznek,
ledér nedvévé a simogatásnak.

II. «FLECHA DE AMOR»

              Vuelve flecha de amor
              a la tímida fiera que te huía


                     (Jorge Hernández Campos)


Que no haya más revuelo de palabras,
ábreme sin premuras como se abre
un libro intonso de versos inéditos,
rómpeme como rompen en los suenos
las olas antes de volverse espuma,
libertina humedad por la caricia.

III. HATODIK ÉRZÉK

Szerelmi szerződés és ölelés vagy,
ánizs illata az éj közepében,
és az emlékből a feledést hallod;
hullámok közt a legnagyobb hullám vagy,
hajnallal teli, mint e szemek, épp úgy,
kik a retinán tanulták meglátni
hogy mekkorák itt a búzamezők,
álom íze vagy valamennyi kortyban.
Te, szerelem vagy, mi soha el nem hagy.

III. SEXTO SENTIDO

Eres pacto de amor y eres abrazo,
eres olor a anís de medianoche
y escuchas al olvido en el recuerdo;
eres la óla más alta entre las olas,
tan llena de alba, igual que aquellos ojos
que aprendieron a ver en su retina
la dimensión del roce de los trigos;
eres sabor a sueno en cada sorbo,
eres tú, nunca amor en desbandada.

IV. A TAVASZ NEM A FELEDÉSÉ

Lábujjhegyen érkeztél, mint a hajnal,
szédületbe rántó lélegzetéhez,
a levegő rabjához. Óvakodva,
mint egy szívverés visszhangja rontasz be,
zajtalanul, határ nélkül a szívnek
egészen a legmélyéig hatolva,
mikor a test örömét tetoválod
fényekkel, ragyogó tekintetekkel,
ujjaiddal motozva az ő hátán.

IV. LA PRIMAVERA NO ES UN OLVIDO

Has vuelto de puntillas como el alba
a esta respiración por tanto vértigo
esclava antes del aire. Cautelosa
irrumpes como el eco de un latido
y sin rumor ni limites te adentras
hasta lo más hondo del corazón
y describes el júbilo del cuerpo
tatuando miradas, claridades,
con los dedos sin cauce por su espalda.

V. ONDE OS SONHOS TȆM MȂOS E PÉS

(Murillo Mendesnek és Luis Cernudának)

Meztelenségükről álmodott Roqueta partján. A szerelem a nyílt tengerbe szökött, eltűrte, hogy megláncolja az ég ellen törő, leglázadóbb hullám, kő és vágy felett, a levegő a szédületig kapaszkodott, hogy elvesszék az ifjú lágyékán, mikor a hús a húshoz tapadt, és az amazon bujaságává változott. Ma, amikor feljött a nap fénye, másik álomhoz ért el, amelyben egy pimaszul fehér hattyú méltóságát a Duna bal partján feledte, kijött a vízből, egészen eléd lépett, meztelen Léda, csipkedni kezdte a mell fénylő bimbaját, tollát hasad alá dörzsölte, és eltűnt a félhomályban, ahol a bujaság élvezete a legizzóbb gyönyörré mélyül…

Két álom lábakkal és kezekkel.



Vannak álmok, melyek járnak és ölelnek,
hajnallá lesznek minden ajkon,
szemük kinyílik és csábít,
mint szirének hada a tengert,
miközben azt álmodják, hogy ők álmok,
álmai a halhatatlanságnak

V. ONDE OS SONHOS TȆM MȂOS E PÉS

A Murilo Mendes y a Luis Cernuda

Sonó sus desnudos en la playa de La Roqueta. El amor se escurría mar adentro, se dejaba encadenar con la espuma más rebelde y contra el cielo, sobre la piedra y el deseo, escalaba el aire para lograr el vértigo, para perderse entre las ingles de aquel joven muchacho, para crecer ascendiendo carne contra carne, para convertirse en lujuria de amazona. Hoy, venida la claridad del día, se acercó a otro sueno en el que un cisne insolentemente blanquísimo varaba su majestuosidad en la orilla izquierda del Danubio, y salia de las aguas y llegando hasta ti, Leda desnuda, comenzaba a picotear el alto resplandor del pecho, y acoplaba el plumaje bajo tu vientre e iba entre penumbra hasta donde se abisma con extremado deleite la fruición de la lascivia…

Dos suenos con pies y manos.



Hay suenos que caminan y que abrazan,
que son amanecer en cada labio
con los ojos abiertos, que seducen
como al mar las sirenas,
mientras suenan ser suenos
de la inmortalidad.

A JÓKAI TÉREN

                                   Simor Andrásnak

Váratlanul történt ez éjféltájban.
Azon a sarkon jött egy különös,
kortalan nő, a sugárút úrnője,
és üvegpohárban nekem kínálta
vörösborát, netán egy koccintással
cinkosokként így éljük át a hajnalt.

„Ebben a pohárban – mondta – itt érik,
születik hajnal előtt az igazság.”
De szeme kezemre tévedt
közönyöm tiltó mozdulatát látva meg,
és én szemében a mohóságot, mintha
határtalan elhagyatottság
egyedüli színével nézne rám.
„Igyál, koccints velem, akkor újra
tiéddé teszel, mint a részeg,
ha sietősen kortyol.”

Ám akkor ajkam hitetlen szájpecke
nemet mondott a pohár varázsának.
Még orcáját kezem megsimogatta,
és búcsúszava ott lengett a légben.
Láttam, ahogy a semmiben eltűnik
az ittasság sóvárgó éjjele.

EN JÓKAI TÉR

                                          A András Simor

Ocurrió de repente a medianoche.
A aquella esquina se acercó una extrada
sin edad, dueña de las avenidas,
que en сора de cristal ofrecía solo
probar su vino tinto, acaso un brindis
por vivir cómplices la madrugada.

”En este vidrio — dijo— se fecunda
y пасе antes del alba la verdad”.
Reconoció en mi mano
el gesto indócil de la indiferencia
y yo en sus ojos la avidez de un tiempo
con dimensión de páramo
y el único color del abandono.
”Bebe, brinda conmigo, volverás
a hacerme tuya, como en la embriaguez,
a sorbo apresurado”.

Pero entonces, incrédulas mordazas, mis labios
vedaron el hechizo de la сора.
Reposé la mejilla en la caricia
que en el aire su adiós abandonaba.
Vi cómo se perdía en el vacío
la nostálgica noche de ebriedad.

KINCS

A mögött a kapurács mögött állt meg
az idő, ott, ahol a lányka
járt-kelt, és szíve arra várt, hogy
visszatérjenek hozzá egy oly korai órán.
Ha most ajtót nyitni odasietnél,
látnád, hogyan csábítna el
táncát őszi kertekben járva,
kibomlott hajjal,
merész tekintetű szemével,
olyan szerelmes, olyan bensőséges,
mintha merészsége
félénkségre változott volna át.
Ha ki szeretnéd nyitni azt az ajtót,
gyönyörű lánykára találnál,
lázadó és egyúttal derűs arccal,
hatalmas, zöld, beszédes szemmel,
akár a nyugodt tenger, türkizszínű.
De számodra nem létezik már
különleges vonzalom. Csupán
lemondásod hiánya, elfogadni
az élet öregedő teleit
törékeny emlékeidről lemondva
a feledés hosszú árnya alatt.
és folyó év augusztusának tizedik napján
ellátni érveidet kézjegyeddel
ebben a városban, ahol verset írsz,
a Duna baloldali partján.

TESORO

Detrás de la cancela aquella estaba
el tiempo detenido, donde anduvo
una joven buscándole las vueltas
en hora muy temprana al corazón.
Si ahora a abrirla tú te adelantaras,
verías cómo intenta seducirte
danzando en los jardines del otoño
con el cabello suelto,
con atrevido modo de mirar,
tan enamoradizo, tan de adentro,
como si le sobrara timidez
en vez de audacia.
Si quisieras abrir aquella puerta
encontrarías a una hermosa joven,
de aire rebelde y a la vez sereno,
y sus enormes ojos muy verdes y habladores,
color turquesa como el mar en calma.
Pero no estás ya para más querencias
de excepcional especie. Al cabo, solo
falta tu abdicación, reconocerte
en los viejos inviernos de la vida,
y la renuncia a frágiles recuerdos
bajo la larga sombra del olvido,
y dejar tus razones rubricadas
del ano en curso, el día diez de agosto,
en la misma ciudad en la que escribes,
en la margen izquierda del Danubio.

»Az árnyékok halhatatlansága«

NEM SZÁMOMRA SZÜLETTÉL, DE SZERETLEK

                                          (Mary Luz, testvérem)

Nem számomra születtél, de szeretlek.
Emeld rám szemed piruló félénkség
nélkül, testvérem, hogy lásd, a magányban
a csókok miképpen szakadnak széjjel,
hogyan törtet a családi hazugság
öröklött gyűrődésekkel nyomában.
Ne legyél feledékeny mindenáron,
hiszen szeretlek téged és megőrzőm
az arcképet a könyvek mellett, szinte
szürke már, kancsal, összehúzott szemmel
szemüveged mögül mérgesen néztél,
loknijaiddal, göndör hajad, mint a
gesztenyefának kérge, olyan színű,
rettentően szégyenlős öltözékben,
bokád emelte merész röptű hinta,
illendően, szelíden üldögélve,
nem engedelmesen, se várakozva,
csupán hamar nyílt virágba a lélek.

Bocsáss meg, testvérem, hogy nem felejtem,
hosszú családi csöndek közt miképpen
aludt ki torkodban az izzó szála,
és megfojtott téged, a kicsiny lánykát,
még csak egy előérzet neve voltál.
Bocsáss meg, nyílt sebem, hogy akkor téged
nem gyászoltalak, e szederkék varrat,
ezek a könnyek nem lophatnak vissza
hiányod véglegesen hűlt helyére.
Nem számomra születtél, de szeretlek.

Térj vissza ragyogóan,
mint a halálos fény, mi hiánnyá tett,
jöjj, a testvéri létet éleszd újjá.
Fordítsd felém az arcod, jobban mondva
maradj így, és nézz profilból tovább,
mint napjainkban, miket át nem éltünk,
és legfőképpen azt értsd meg, szeretnék
vigasztalódni veled itt, az éjben,
tekintetedben tekintetem látni
egyszerű intrikával, és minden szégyen nélkül.
Nem számomra születtél, de szeretlek.

«La inmortalidad de las sombras»

PARA MÍ NO NACISTE, PERO TE AMO

                                          (Mary Luz, hermana)

Para mí no naciste, pero te amo.
Levanta, hermana, un poco más los ojos,
sin ruborosa timidez, que veas
cómo en su soledad se están quebrando
los besos, cómo avanzan los embustes
del linaje, los pliegues de la herencia.
No pretendas hacerte olvidadiza
ahora que te conozco у que conservo
junto a los libros el retrato, casi
ya gris, del estrabismo у del ceno
que enfadada fruncías tras las gafas,
de tus bucles con idéntico color
que la corteza aneja del castaño,
del vestido extremadamente púdico,
del vuelo audaz que alzaba a tus tobillos
у de esa compostura, mansedumbre
sentada, que no es sumisión ni espera,
sino temprana floración del alma.

Perdona, hermana mi a, que no olvide
entre largos silencios familiares
la bombilla parada en tu garganta
hasta asfixiarte, cuando eras muy niña
aún y eras premonitorio nombre.
Perdona, abierta llaga mía, el luto
que por ti no hice, esta sutura cárdena,
las lâgrimas con las que nunca pude
devolverte la sisa de tu puesto.
Para mi no naciste, pero te amo.

Penetra luminosa,
como la luz mortal que te hizo ausencia,
ven, resucita la fraternidad.
Gira hacia aquí la cara, no, mejor
quédate así, con el perfil de siempre
en nuestros días que jamás vivimos,
y sobre todo entiende que imagine
consolarme contigo en esta noche,
que vea mi mirada en tu mirada
con urdimbre sencilla y sin remordimiento.
Para mi no naciste, pero te amo.

ÁNGELA DORA DUNCAN
(«PROMENADE DES ANGEAIS»)

              Adieu, mes amis. Je vais á la gloire!

                                   (Ángela Dóra Duncan)


              Though lovers be lost lőve shall no
              and death shall have no dominion


                                          (Dylan Thomas)


Jöjjetek velem ünnepelni az örökkévalóságot!
Az öböl fényénél
táncol az árapály, s a habok
levegőben lebegő galambok,
ők teljesítik ki a csodát:
csak innen, a homokból,
amely fészekmeleg, mint a gyerekkor,
innen álmodni meg a pirkadati táncot
kétségek moraja és késedelem nélkül
feltámadással és alávetettséggel.

Eltelt az idő és eltelt a tánc.
A lábujjhegyen
ágaskodó lábfej zabolátlan éneke,
a büszke és mezítelen csodálattá
olvadt végtelen muzsika,
s a mindennél szabadabb, lázadóbb kéz,
mint a nyárfa remegése,
a levegőt simogatni vágyó.

Eltelt az idő és eltelt az élet.
S ha nem térnek is vissza újabb nyarak,
sem részeg éjszakák az augusztusi
hold peremén, sem egybehangzó szívdobbanások,
sem szárnysuhogtató erények,
sem a szemenként lepergetett ugrások,
de halhatatlanok lesznek az emlékeinkben.
Eltelt az idő és eltelt a halál.
Annyi nap elteltével
a sebesen menekülő széllel
vezette a pirulást nem ismerő,
hátra nem néző, merész kompániát,
vezette táncos lábbal az örömet,
a sugárúton, szemben a tengerrel.
Nyakába selyemsálat dobott
kacér menedékül, s az hirtelen
szeszélyes hóhérkötél lett,
kúszónövény,
hosszú sál, halálos, akár a jóslat:
Isten áldjon titeket, barátaim,
megyek a szerelem felé, a dicsőségbe.

ÁNGELA DORA DUNCAN
(«PROMENADE DES ANGLAIS»)

              Adieu, mes amis. Je vais à la gloire!

                                   (Ángela Dora Duncan)


              Though lovers be lost love shall no
              and death shall have no dominion


                                          (Dylan Thomas)


Venid a celebrar conmigo la eternidad.
Junto a la luz de la bahía
las mareas son danza y las espumas,
palomas suspendidas en el aire,
completan el milagro:
únicamente aquí, desde la arena
cálida como el nido de la infancia,
se suena el espectáculo del despuntar del baile
sin el rumor de dudás y sin demora,
con su resurrección y con su servidumbre.

Ha ido pasando el tiempo y hasta la danza.
Era la insumisión
y el cántico del pie, tan de puntillas,
tan altanero y tan desnudo, música
infinita, fundida en el asombro,
y la manó más libre y más rebelde,
como un temblor de chopo,
con ansiedad de acariciar el aire.

Ha ido pasando el tiempo y hasta la vida.
Aunque no vuelvan nunca otros veranos,
ni ebrias noches al borde de la luna
de agosto, ni más conciertos de latidos,
ni virtudes con movimiento de alas,
ni el salto grano a grano desgranado,
inmortales serán en la memoria.
Ha ido pasando el tiempo y hasta la muerte.
Después de tantos días
con la velocidad del viento huido
y aquella compañía sin rubores,
sin mirar hacia atrás, contracorriente,
conducía bailona la alegría
por la gran avenida, frente al mar,
Una estola de seda daba al cuello
vanidad y refugio, y fue de pronto,
la soga de ahorcado caprichosa,
como la enredadera,
largo fular, mortal como el augurio:
adiós, amigos míos,
me voy hacia el amor, hacia la gloria.

WERA

       (Rainer M. Rilke és Wera Quckama Knoop, újraéledve)

Egy tükörfallal szemben
a tekintetek találkoznak, szöknek,
jázminszirmok repülnek, bűvöletbe
hullik szárnyaló forgással a költő
eksztázisa és a ránevető tánc.
Magányos jelenlétben egyesülnek
a beszélő kezek, felhővonaglás
röppen a légben,
míg agya áramlik
más napoknak édes torkolatába.
Wera álom közepén függeszkedve
lebeg verejték és zene hullámán
táncát gyermeki ügyességgel járva.

Múlandó a tánc, akárcsak az álom
annak, aki ott visszatér a múltba
fénybe vonva nyugalmát.
A szerető álmában megmarad
a nevetés ragyogó darabkája,
amikor Wera fészekre és ölre
talált méze csigáit szerteszórva
maga megadó éjszakában, mellén,
mikor felső ajka csábítón csókolt,
mikor váratlanul átalakult,
belőle babérág lett,
és arra vágyott, hogy költője széllé
változzék szép derekát átölelve.

Nem volt idő az idő, istenek közt,
és a mindenség közülük is eltűnt.
A zene és szó megmentette őket,
végtelen pillanatban
megolvasztották a fémet is akkor.
Mezítlenek örök idejévé lett
az idő, egy ezeréves olajfa
remegésének ideje, a fénylő
szakadék közepében,
gyökerét a mélységesen mély völgybe,
a nemrég öntözöttbe leeresztve;
villámsújtott, szétnyíló gránátalma
vak ideje, érzéki idő, közben
Wera ifjúságát kínálta, ifjú
lángját, a táncot, bimbót, rügyet,
égőt, éjszaka gyűrűjét,
és meghitt vackot
két kerek dombja közt, kioltva
opálos tüze fényét.

Hirtelenjében széttörte az álom
a két törékeny lénynek
idejét, füstként szállt magasba.
Az idő előérzet idejévé
lett: házba szimatolva,
testek félhomályába,
melyeket égőn éget el tüzével.
Wera már darabokban haldokolva
emelkedett sietősen a légbe
kíváncsisága szellőjén repülve,
sercegő szikrákból hamuvá válva.
Bízott a szerelemben,
feltámadásakor megmenti majd őt.

A táncteremben, a tükör előtt,
magamagához így beszélt a költő:
feledni súlyos bánat,
és még fájóbb az emlékektől válni
szavak visszhangja nélkül,
ha az idő a feledésbe hullik,
a szenvedés még fájóbb.

WERA

       (Rainer M. Rilke y Wera Ouckama Knoop, revividos)

Frente a un muro de espejo
convergen y se escapan las miradas,
vuelan pétalos de jazmín, se arroba
en su unión con el giro alado el éxtasis
del poeta y la danza le sonríe.
Presencia a solas como se conciertan
las lenguas de las manos, contorsiones
de nube sobre el aire,
mientras su mente fluye
hacia el dulce estuario de otros días.
Wera, en medio de un sueno suspendida,
flotando en ondas de sudor y música
con infantil destreza está bailando.

Efímero es el baile, como el sueno
de quien vuelve al pasado
para alumbrar la calma.
En el sueno del amante perduraba
espléndido el jirón de la sonrisa
cuando Wera encontró regazo y nido
derramando su miel ensortijada
en la rendida noche sobre el pecho,
cuando el labio alto al beso seducía,
cuando, súbitamente transformada,
se sentía laurel
y quiso que el poeta se convirtiera
alrededor de su cintura en viento.

El tiempo no era tiempo entre los dioses
ni entre ellos existía el universo.
Salvados por la música y la palabra
fundían el metal
en el instante de la infinitud.
El tiempo fue la duración eterna
de los desnudos, el de un palpitante
olivo milenario trasplantado
al centro de la luminosa sima,
que hundía la raíz en un profundo
valle recién regado; el tiempo ciego
de una granada abriéndose al relámpago,
el del carnal engarce mientras Wera
regalaba la juventud, la llama
y la danza, la gema, yema tierna
enardecida, y el nocturno anillo/
guarida hospitalaria entre la exacta
redondez de dos cumbres, engastado
con ópalo de fuego.

Muy pronto el sueno se deshizo en tiempo
de frágiles criaturas,
como el humo hacia lo alto.
Y el tiempo fue el de la premonición:
oliendo a casa abierta
y a cuerpos en penumbra
se quemaría hasta lo más ardiente.
Wera quiso ir muriéndose a pedazos
porque tenia prisas por alzarse
en vuelo a ras de la curiosidad
que va del crepitar a las cenizas.
Pensaba que el amor
en su resurrección la salvaria.

En el salón de baile, ante el espejo,
el poeta se hablaba para adentro:
olvidar es penoso,
mas no poder dejar a los recuerdos
sin ecos y palabras,
si con el tiempo todo va al olvido,
es mayor sufrimiento todavía.

»Sosem akarta azt leírni«

              Mi marad a szerelem kínjaiból és örömeiből,
              amikor az eltűnik? Semmi, vagy a semminél
              rosszabb; a feledés emléke.


                                                               (Luis Cemuda)


              Lasciate ogni speranza, voi ch'intrate.

                                                 (Dante Aligheri)

MÁRCIUS ÉLÉN

              Tu as fait de douloureux et de joyeux voyages
              avant de t'apercevoir du mensonge et de l’âge,
              tu as souffert de l'amour à vingt et à trente ans.


                                                 (Guillaume Apollinaire)


Fájnak az emlékek, bizonyára
mert az utolsó tél az emlékezet
irgalmatlan, hosszú öngyilkossága volt;
úgy fájnak, mint megmerevedett árnyék
a hiány hídja alatt, mint vonítás
és holdkóros virrasztás visszhangja,
mint késlekedő igazság
ezen a parton, ahová elér a tenger.

És így tört rád március
könyörtelenül, a későn jött
hóval. Elszántad magad,
hogy útra kelj az alkohol csókjától
a kivágott aktképek albumához,
a fényképek csendjéhez,
szélcsend és kín utazásaihoz.
Mikor életkorod annak tanúja, hangja,
ahogyan egy pipacs elhervad.
Jóval azelőtt, hogy kulcsra zárnád magad
a sivatagban, és hogy egy másik március élén,
csontod velejéig fájjanak az emlékek,
és fájjon az a hajnal, amelyik akkor
annyira veled volt, kéznyújtásnyira.

«Nunca quiso escribirlo»

              ¿Qué queda de las alegrias y penas del amor
              cuando éste desaparece? Nada, o peor que nada;
              queda el recuerdo de un olvido.


                                                                      (Luis Cemuda)


              Lasciate ogni speranza, voi ch'intrate.

                                                 (Dante Aligheri)

AL FILO DE MARZO

              Tu as fait de douloureux et de joyeux voyages
              avant de t'apercevoir du mensonge et de l'âge,
              tu as souffert de l'amour à vingt et à trente ans


                                                 (Guillaume Apollinaire)


Te duelen los recuerdos, seguramente
porque el último invierno ha sido un largo
suicidio sin piedad de la memoria;
te duelen como una sombra detenida
debajo de la ausencia, como el eco
perenne de un aullido y la noctámbula
vigilia, como una verdad tardía
en esa orilla a la que llega el mar.

Y así se te ha venido encima marzo,
tan implacable y con la misma nieve
de entonces. Decididamente irás
yéndote desde el beso de alcohol
al álbum de desnudos recortables,
al silencio de las fotografías,
a sendas de bonanza y desventura.
Cuando tu edad sea testigo y voz
de como se marchita una amapola.
Ocurrirá antes de encerrarte en el desierto
bajo llave y que al filo de otro marzo
te duelan los recuerdos hasta el tuétano,
te duela aquel amanecer que entonces
tuviste tan al alcance de la mano.

»A feledés emléke«

I. MINT EGY TŐR

                            Maria Félixnek, a szép Mariának

Nem az a legszomorúbb, hogy véget ért az álom,
eltűntek a ragyogó hajnalok,
és velük a meghódított ajak.
Az se, hogy sebzett történetté válik
közös lehelettel, közös akarattal.
Az álmatlanság hosszú éje sem.

Szomorú sebként ma bennem
tekintetének szava gyűlik,
mert kijárat nélküli,
hosszú alagút volt,
kicsorduló méreg, és tőr,
belém fúródik a lélek legmélyéig.

«El recuerdo de un olvido»

I. D(R)AGA

                            A Maria Félix, Maria bonita

No es lo más triste que acabase el sueño,
la luminosidad de madrugadas,
el labio que ganasteis.
Ni siquiera que fuera historia herida
con voluntades de común aliento.
Tampoco que el insomnio se alargara.

Lo que supura tristemente ahora
es recordar la voz de las miradas,
que eran un largo túnel sin salida,
que eran veneno en cuencas
desbordado, una daga
clavándose en el tuétano del alma.

II. LES FEUILLES MORTES

              Et la mer efface sur le sable
              Les pas des amants désunis…


                                   (Jacques Prévert)


Akkor a Duna akarta így,
még utoljára felkavarva egyszer
az emlékromokat: őt hívta, mikor
égető gyümölcspálinka nevét mondta ki,
mielőtt még felcsattant volna, mint egy korbács,
mert halálos méreg a mosolyod.
Akkor a Duna akarta így.

Gyógyír látni hervadt virágokat,
oly fonnyadtak a vázában, mint még soha,
ittlétet és mezítlen levegőt
illatozva. Gyógyír kimondani árnyékneved
varázs visszhanggal. Most. Utólag.

II. LES FEUILLES MORTES

              Et la mer efface sur le sable
              Les pas des amants désunis…


                                   (Jacques Prévert)


Fue cuando el Duna quiso
por última vez remover las ruinas
en la memoria: la llamó con nombre
del más fuerte aguardiente frutecido
antes de que restallara como un látigo,
letal como el veneno y tu sonrisa.
Fue por entonces, cuando el Duna quiso.

Serena y cura ver las flores mustias,
más secas en el búcaro
perfumando la estancia y los desnudos
del aire. Sana pronunciar su sombra
con eco de elixir. Ahora. Póstumo.

III. JOGOS VÉDELEM

Szerelemtelenül, jogos védelem ez,
annyi árulás, annyi rom után,
teljességét csöndek közt éri el,
terektől és időpontoktól messzi,
mit a hóhérok ismernek csupán,
ha a csókok meddő történetének
szövedéke alig ismerhető fel,
mielőtt újjászületnél a lélekben
boldog aratásával az emlékezetnek,
meggyilkollak téged a feledéssel.

III. LEGITIMA DEFENSA

El desamor, legítima defensa
después de las traiciones y las ruinas,
su plenitud alcanza entre silencios,
lejos de los espacios, de las fechas
que solo reconocen los verdugos,
apenas advertida la textura
de la estéril historia de los besos,
poco antes de ir resucitando al alma
con la siega feliz de la memoria,
asesinándote con el olvido.

IV. A FÁJDALOM BALZSAMA

Fájdalom, vállald, hogy teljesen övé légy,
remegő nyomaidban vesszen el,
vagy a reggel jeges verítékében,
szeressen, ahogy a szeretők szeretnek,
mikor elragadtatva maguk egymásnak adják.

Ha netán a szerelem zsarátnoka
még parázslik, hamvadjon el egészen,
már hamujának emlékét se őrizd.
Add neki magad, haldoklás, fuldoklás,
vereséggé szakadozó egészség,
hosszan vonító álmatlanság éje.

Irgalom nélkül üsd át, kín, övé légy,
fúródj hajnalban bordái közé,
maradj törött csontjai mellett,
enyhítsd haragoddal, balzsamoddal vigasztald,
és határtalan szerelméért gyűlöld.

IV. BÁLSAMO DEL DOLOR

Dolor, consiente hacerte solo suyo,
que se pierda en tu rastro de temblores
y en el sudor glacial tan de mañana,
que quiera como quieren los amantes
con arrobo, rendidos a la entrega.

Si acaso algún rescoldo del amor
queda, decide ya que se consuma,
que ni sea recuerdo en su ceniza.
Déjale darte, ahogo y agonía,
esa salud quebrada en la derrota,
el alargado aullido del insomnio.

Penetra sin piedad, dolor tan suyo,
por el costado de esta madrugada
y quédate al lado de sus huesos rotos,
alivia con rencor, consuela con tu bálsamo,
aborrécelo por querer sin limite.

V. ADÁSVÉTEL

A valódi árulás jöttét sohasem jelzi.
Meztélláb érkezik, titokzatosan,
és biztos érzékkel, vaktában sosem jön,
elébed lép, váratlan kedvesség,
de milyen vakmerő, mikor megragad.
Belép, közeledik, szégyenérzet nélkül
fészkeli be magát az árnyak közé, mint méhraj
meghitt zsongása, vagy állatkölyköké, oly különféle
és oly igaz színleléssel,
hogy már a hitványság igazának látszik
aljasság, szégyen, buzgalom és gonoszság.
Részegülten kóstol sokféle mérget,
fáj a leltárba vett hálószobák
árulása, fáj a pénzérmék dala,
amikor jóval éjfél után
tört testek táncát veszik meg, fájnak
az álarcok, a csalást rejtik el,
fáj a piszkos vágás a háton,
mély hasítása, kétszínűsége,
egészen az igazság mélyéig hatol.

V. COMPRAVENTA

La auténtica traición jamás avisa.
Llega con pies descalzos, sigilosa,
y con tacto seguro, nunca a tientas,
se hace ascenso, caricia inesperada
que de tan atrevida sobrecoge.
Entra, penetra, anida entre las sombras
sin pudor, como un intimo murmullo
de enjambre o de camada, con tan vario
y con tan verdadero fingimiento
que parecen razón de la vileza
su ruindad y su afrenta, su afán y su ignominia.
Ebria por mucha cata de venenos,
duele la alta traición de las alcobas
en saldo, duele el son de las monedas
que compran más állá de medianoche
la danza de los cuerpos rotos, duelen
los disfraces que ocultan el engaño
y duele el tajo sucio por la espalda,
como su honda hendidura, su doblez,
hasta el fondo de la verdad se adentra.

VI. ÜRESSÉG EJT SEBET AZ EMLÉKEZETEN

Ez a szabadon táruló szakadék
már nem lesz mosoly, se résnyi rejtek,
ahová megérkeztek nemrég
az éjszakák vakmerő szellői,
hanem árvaság, hanem feledésre ítélt hasadék,
hanem az utolsó
kaland napfogyatkozásának emléke,
a képzeleté,
hanem üresség, az emlékezeten sebet ejtő…

VI. UN VACÍO HIRIENDO LA MEMORIA

Esa hendidura que ofrecía franca
ya no sera sonrisa ni rendija
hasta donde llegaban
las atrevidas brisas de las noches,
sino orfandad, sino obsoleta grieta,
sino recuerdo
del eclipse de la última aventura
de la imaginación,
sino vacío hiriendo la memoria.

VII. IDŐTLEN IDŐ

              (I. Ferenc József Budán emlékezik)

Ez a reggel, szívélyes, bőkezű,
megtisztítja a lelket, világító
tér annak, aki boldogan halad
útján előre, és fölfedezi,
milyen a megváltó szívdobogás,
ami testében árad, és örömmel
támad arra, aki szeretni képes.

Mert azelőtt rabszolgája volt
egy széles női csípőnek, kiváltképp
a kétszínűség és hazudozások
elfojthatatlan, rossz óráiban.
Időtlen időben, megőrizve
az emlékezet nélküli időt.

Olyan időt, amikor szerelme ajtót tárt
a gin és vodka örvényeinek,
hogy gyilkos részegségbe hulljon
hajótörést hozó reggeleken,
mikor szeme, e két óriás módra
kegyetlen lövészárok ellenállni
próbált ügyetlenül a hazugság
legtermékenyebb rohamának,
némaságát résnyire nyitva,
gyógyíthatatlanul, véget nem érőn.

VII. TIEMPO SIN TIEMPO

              (Francisco José I recuerda en Buda)

Esta mañana, grata y generosa
pues limpia la conciencia y es espacio
iluminado para quien feliz
camina hacia adelante y se descubre
libre, tiene un latido redentor
que entra pletórico en el cuerpo y lo invade
con la alegría de quien supo amar.

Porque antes fue el esclavo alrededor
de su cintura de hembra desbocada,
incluso en horas de mendacidad
y auténtica doblez, irreprimibles.
En un tiempo sin tiempo, reservado
para la desmemoria.

Era aquel tiempo en el que ella abrió puertas
a otros naufragios de ginebra y vodka,
cuando perderse quiso en madrugadas
de ebriedad homicida,
cuando esos ojos suyos, dos trincheras
enormemente crueles, resistían
con torpeza la más fértil crueldad
del embuste, entornando su mudez
interminable, irremediablemente.

VIII. CERNUDA KIÁLTÁSA

                                   Bárcsak jól érne véget nekem!

„…Mert az élet úgy határozott, hogy
elpusztítja a legbiztosabb kikötőt. Mert
a fájdalom derűt sugároz, ragyogást
kínál az emlékezetnek, és messzire hangzik ma,
június közepén, lelkefosztott énekkel,
átkozod majd a nevét is. Mert
ilyen véghez volt hű, csomóra kötött véghez,
hol tetőzik a gonoszság,
egyességet köt a hazugság és a kétségbeesés.
Mert a feledés az ő árnyékával kezdődik.”

VIII. IMPOSTACIÓN DE CERNUDA (DF)

                            ¡Ojalá que me vaya bonito!

”…Porque la vida decidió poner
derrota a puerto más seguro. Porque
el dolor da serenidad, tersura
a la memoria y suena en este día,
mediado junio, a desalmado canto,
maldecirás su propio nombre. Porque
era el fiel de un cabo, el fin del nudo
donde culminan la malevolencia,
el pacto del embuste y el despecho.
Porque el olvido empieza con su sombra”.

IX. HATTYÚDAL

       Senki, se tegnap, se ma, se holnap, századok századain át,
       nem rabolhat el tőlem ennyi boldogságot.


                                                                             (José Hierro)


„Végül maradjon minden örökre így:
a semmi tavasza a Dunánál
– olvasta Hernández Campos a folyó
kiáradt medrében –
nosztalgikus hálószobák, sivár öleléshez
vivő út, árverés ama kis értékű
felső ajakért, teste kibérelve
ezer csillagos szállodákban,
alkudozás gyerekaktokra
annyira alávaló módon,
még több szennyes hó a tüdőkben,
árnyéka kóborol részeg árnyékok között.

Senki se rabolhatja el tőlem
ezt a boldogságot: áldásadó
higiénia, ami az öngyilkosságokat megőrzi.
Maradjon minden így örökké,
hamis órák emlékei közé helyezve,
a semmi tavasza a Dunánál”.

IX. HATTYÚDAL

       Nadie pudo, ni puede, ni podrá por los siglos
       de los siglos arrebatarme tanta felicidad


                                                        (José Hierro)


”En fin, quede así todo para siempre:
a semmi tavasza a Dunánál
— leyó Hernández Campos en el cauce
desbordado del río —,
las alcobas nostálgicas, el tránsito
del abrazo desierto, la subasta
de aquel labio de arriba a poco precio,
su cuerpo en los hoteles mil estrellas
alquilado, la compra de desnudos
infantiles, tan canallescamente,
más nieve envilecida en los pulmones,
su sombra errando entre las sombras ebria.

Nadie podrá arrebatarme
esta felicidad: benefactora
higiene de pronosticar suicidios.
Quede aquí ahora todo para nunca
entre recuerdos de horas torcidas:
primavera de nada junto al Duna”.

X. SÍRFELIRAT EGY HÖLGYNEK

                                                 Frida Kahlónak

Még mit mondhatok nektek
a feledés széles partja mellől,
hol semmi se rejtőzik, kitalálni sincs mit?

Hogy már senki se ejti ki nevét,
hol tegnap örvendő ajkak hirdették
tengerig hangzóan, forgószél volt,
pálinka és zöld paprika keveréke.

Halhatatlan már csak a feledés lesz.

X. EPITAFIO (PARA UNA DAMA)

                                          A Frida Kahlo

¿Qué más puedo deciros
desde esta ancha ribera del olvido
donde nada se oculta ni se inventa?

Que ya nadie pronunciará su nombre
aunque ayer fue festejo de los labios
y a mar sonaba, que era un torbellino,
mezcla de pálinka y de chile verde.

Sólo será inmortal en el olvido.

ÉS FELBUKKANTÁL TE

                                   MD. S. G-nak

És felbukkantál te.
Mint hullócsillag, vidám,
mint felhőszakadás,
mint érkező boldogság,
újjáteremtve, visszahozva
a kamaszkort.

Mennyi gyönyört tud teremteni még
végtelenül kedves szemed,
olyannyira fekete, ragyogó varázs
fényét magáénak tudó.
Egyetlen érzés lettem.
A fenyves ideges és áradó tüdeje,
édeskés illata
meghódította a felduzzadt decembert.

Így nyílt ki a szerelem
pártája. így óvtuk meg
remegő virágporát, tapasztalatlanságát,
az élet végtelen fonalait,
így nyertünk erőt a további útra,
mert olykor-olykor meg is kell érkezni
az emlékek zsongó méhrajához,
kaptárjukba gyűjtve az életet.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

Y APARECISTE TÚ

                                   a MD. S. G-A

Y apareciste tu.
Casi como una exhalación, alegre,
como agua torrencial,
como el jubilo de la bienvenida,
recreando, estrenando
la adolescencia.

Cuánto embeleso incita todavía
la inmensidad amable de tus ojos,
rotundamente negros, aferrados
a los hechizos del deslumbramiento.
Yo sentí entonces todo.
El nervioso y pletórico pulmón
del pinar, su fragancia empalagosa
interrumpiendo un diciembre henchido.

Así se entreabría la corola
del amor. Así vimos resguardado
su polen tembloroso, su impericia,
en los estambres largos de la vida.
Así echamos la fuerza hacia adelante
pues lo útil es llegar de vez en cuando
al anárquico enjambre de recuerdos
y recoger en su panal la vida.

Öt vers Magyarországból
(Kiadatlan)

*
Cinco poemas desde Hungría
(Inéditos)

LEMONDÁSOK

                     I.

                                                 (Apámnak)

Mintha heves nyugati szél fújt volna
tekintetedből. Mosoly, nincs szikárabb,
jól ismert fintorodban megtalállak,
kedvetlenség arcodat körbefogta.

Csönd embere, akár a mező bokra,
óvatlanul örülsz mások szavának,
rejtekhelyedben merő némaság vagy,
hol égi csönded szirmait kibontja,

a hallgatás veleje lett lakásod,
az életről lemondva, elfeledve,
feledés zugában egy néma ember,

agyad magasba felröppenő szárny volt,
mindent, apám, elhagytál reményt vesztve,
de nevettél olykor tekinteteddel.


                     II.

                                          (Anyámnak)

Csókot szerettem volna lopni sebzett
ajkairól, hogy szeme visszatérjen
megsimítva arcomat észrevétlen,
szívdobogó feledésben kereslek.

Most látom igazán, hogy mi élt benned,
nem más, mint lemondás sokféleképpen,
sértődöttség az élet ellenében,
vakság, vagy amnézia, hitevesztett.

Hol van, anyám, a szépség ragyogása,
odaadásod, lélegzeted hol van?
Add nekem sötétedet, arra kérlek,

a ragyogó fényt, megvakít sugára,
könyörgök, várok, esengek a porban,
ismerje fel árvaságát a lélek.

ABDICACIONES

                     I

                                          (A mi padre)

Soplaba un recio viento del oeste
dentro de tu mirada. Desvaída
tu sonrisa, era mueca bien sabida,
el gesto de la displicencia. En este

hombre el silencio parecía agreste
hechura, imprudente bienvenida
a la palabra de otros, su guarida,
pero, al cabo, era tuétano celeste

de la mudez; fue luego la manera
de callar que de la vida abdicaste,
cuando el olvido vino en emboscada

y se hacia tu mente volandera
y todo, padre mio, lo olvidaste,
excepto sonreir con la mirada.


                     II

                                          (A mi madre)

De sus quebrados labios he querido
hurtar un beso, para que entornara
los ojos y anulase así mi cara
en las palpitaciones de su olvido.

Ahora veo cómo su descuido
no es sino abdicación, ofensa cara
que desprecia la vida, que declara
la ceguera, о la amnesia del sentido.

¿Dónde están, madre mía, aquella entrega
a la beldad, tu aliento duradero?
Cédeme de tu oscuridad la calma,

la abundancia de luz, que tanto ciega,
a la que imploro, de la que aùn espero
que reconozca esta orfandad del alma.

RADNÓTI MIKLÓS

                     Mert szeretett Hispánia
                     s versed mondták a szeretők, –
                     mikor jöttek, mást mit is tehettek,
                     költő voltál, – megöltek ők.
                     Harcát a nép most nélküled víjja,
                     hej, Federico García!


                                                 (Radnóti Miklós)


Párizs. Ezerkilencszázharminchét.
Szerény hotel, a Szajnához közel,
Radnóti, a költő emlékezik
őrá, Viznárban, azt mondják, agyonlőtték,
mert nem félt eggyé válni
Granada betiltott holdjaival,
mert versét mondták a szeretők.
Nem ismeri őt, de nevén
szólítja. Barátaitól hallott felőle,
akik Federicót fordították
fehér bor és pálinka éjein.
Alig hat sor az éjszakában,
kilyuggatták a papírt, az emlékezetet,
anélkül, hogy tudná, amit ma ír, gyászének,
előérzet harmóniája.

Abda. Negyvennégy novembere.
Radnóti Miklós, magyar zsidó,
nincs ereje megásni saját
sírját. A bűn fala előtt
részese azok szertartásának,
akik a hangot elnémítják, az emléket sosem.
Háttal akar meghalni, nem félelemből,
sem a gyűlölet megvetése miatt,
mi fegyvereket és embereket
dühvel, lőporral, könyörtelen vérszomjjal tölt meg,
hanem védelmezni, amit a szíve mellett
rejt, minél messzebb a golyóktól,
a kis kézírásos noteszt,
abba jegyezte fel létezését
azon az úton a halál felé.

Budapesten, kétezer nyolc egyik napján,
első itteni teled idején
nézed betűit, az ének
tiszta röptét, amit Radnóti Miklós
küldött odaszállni abba a noteszbe,
melyet a sírból mások mentették ki;
most üveglap alatt, nyitva, kitárulkozva
simogató szemeknek.
Nem érted, megbűvölten olvasol,
mert különös nyelvből való a szó,
de belőle mérlegelni tudod,
mekkora volt a balsors,
és mekkora az ember, aki kifaragta
hiteles formáját az emberi lénynek…

RADNÓTI MIKLÓS

              Porque te amaba España
              y dijeron tus versos los amantes…
              cuando vinieron qué más pudieron hacer,
              eras poéta… te mataron
ellos.
              Ahora el pueblo sin ti batallas libra,
              ay, Federico Garda!


                                                 (Radnóti Miklós)


París. Mil novecientos y siete.
En un modesto hotel cercano al Sena
el poeta Radnóti nos recuerda
a quien en Viznar, cuentan, fusilaron
por haberse atrevido a compartir
las lunas prohibidas de Granada,
por decirse sus versos los amantes.
No lo conoce, pero por su nombre
le llama. Supo de él por los amigos,
quienes a Federico traducían
en noches de pálinka y vino blanco.
Apenas seis descargas en la noche,
que horodan el papel y la memoria
sin saber que lo que hoy escribe es música
funeral, armonía de un presagio.

Abda. Noviembre del cuarenta y cuatro.
Miklós Radnóti, húngaro judío,
no tiene fuerzas para abrir su propia
tumba. Delante de una tapia el crimen
asiste al ritual de hombres capaces
de amordazar la voz, nunca el recuerdo.
Pide morir de espaldas, no por pánico
ni por desconsideración al odio
que carga los fusiles y a los hombres
con sana, pólvora, impiedad y sangre,
sino por proteger oculto al lado
del corazón y lejos de las balas
un pequeño cuaderno manuscrito
en el que fue apuntando su existencia
durante aquel viaje hacia la muerte.

En Budapest, un día de dos mil
ocho, durante tu primer invierno,
contemplas la caligrafía, pulcro
vuelo del canto, que Miklós Radnóti
dejó posarse sobre aquel cuaderno
que rescataron otros de una fosa,
que a través del cristal, abierto, exponen
a las caricias de la admiración.
No entiendes lo que absorto estás leyendo
porque de extraña lengua es la palabra,
pero, en cambio, medir en ella puedes
la dimensión que tuvo la desdicha
y la amplitud con la que el hombre esculpe
la forma auténtica de ser humano.

HOLDHÍD A BALATON FELETT

A holdhíd emlékét a tó felett
az erkélyeden űzöd el.
Tudod, milyen a remegő,
tehetetlen végtelenség?
Olyan, mint fölfedezni a bujaságban
az ártatlan gyönyört,
a pimasz ragyogást.

Ahogyan a hold a fény magvát
elveti, fut és betakarja
stigmájával, ragyogó legyező, a tó
ezüst vizét, ilyen a szerelem
teljessége, legfénylőbb csúcs,
buzgóság, mohóság, türelmetlen
küzdelem, hogy halhatatlan legyél.

Átmehetsz a törékeny pallón,
ha bezárod a világ ablakait
és tagadod az idő gyors futását,
egyetlen kép tükrében keresed
konok maradandóságát, nem jutalmát,
és ellenállsz a szétváló tereknek,
ahol visszatükröződik
legtisztábban, remegve a karmos
szerelem. Amikor időtlenül eltűnsz,
mint magát gyöngédségnek átadó test
a remegés rejtett formái közt.

PUENTE DE LUNA EN BALATON

En el balcón oreas el recuerdo
de aquel puente de luna sobre el lago.
¿Sabes en qué consiste la imposible
infinitud del estremecimiento?
Es como descubrir la excitación
de la inocencia en la concupiscencia
en tanto descarado resplandor.

Como la luna siembra
la grana de la luz, recorre y cubre
con su estigma, abanico radiante, las aguas
plateadas del lago, así sucede
la plenitud de amar, su cumbre
más clara, que es afán, codicia y pugna
impaciente por la inmortalidad.

Puedes cruzar la frágil pasarela
si acaso al mundo cierras sus ventanas
y niegas la celeridad del tiempo
y en el reflejo de una imagen buscas
su tenaz permanencia, no su hallazgo,
y te resistes a la separación
de los espacios donde reverbera
purísimo, temblando, un rasguño
de amor. Cuando sin horas te abandones
como un cuerpo entregado a la terneza,
a la escondida forma del estremecimiento.

A DUNA ÁLMA

Tudom, átutazóban vagytok itt
kapkodva, türelmetlenül szeretnétek
tudni valamit rólam.. De várjatok kicsit,
ez még nem is az álom. Ha meghallgatjátok
ezeknek a falaknak legendáit,
a kupolára verő fény beszédét,
a szobrokban élő emberi panaszt,
miből az igazság suttog, higgyétek el,
de titok is
A többit, a fölöslegest ne akarjátok…

Jöjjetek velem e tiszta őszi
napon, frissüljön fel arcotok,
és te, jótékony északi szél,
vidd magaddal, tisztítsd meg tekintetem
Pannónia nagy síkságától messze,
miközben vakmerőén arra játszom,
hogy megmeneküljek

Föl, még följebb, a paradicsomba,
habár ez a vágy elragadja
a medret és az életet is!
Ömlők szembeforduló partok között
a dagály erejével. Itt látlak titeket, sóját
az ifjúságnak a vörös agyagban,
szurdokok és kanyarok, ti alakították ki
számomra ezt az ágyat,
és ti, mellékfolyóim, bőkezű
vérem.
Mily széles hullám ez,
mögötte mennyi ár,
vízmosta föld,
a bizalmatlanságé!
A boldogság igazi mandulájáig
akarok eljutni,
sólyom röptével, lazacok
ravasz szaglásával, hogy képes legyen
petéit lerakni a folyó.
De miért ez a pangás
kamasz éveimben? Több víz
kell nekem, meg kell menteni
meredek futásom. A Fekete erdő fenyőjéig,
eredetemig! De
miért zavaros ez a víz,
hiszen kék volt, oxigénnel teli,
ki hajít a medrembe köveket,
ki pusztítana el ártatlan ostobán?
mélységbe érek?
ki vágta ki a fenyőket?
Már semmi sincs…

Legyek tóvá, víztárolóvá vagy esővé,
de ne ébredjek arra, hogy víz nélkül
érjek el oda, hol torkolatom vár,
feledve, milyen végtelen a tenger.

SUENO DEL DUNA

Sé que estáis de paso,
con prisas e impacientes por saber
algo de mi. Pero, aguardad un poco,
que aún no comienza el sueno, Si escucháis
las leyendas que guardan esos muros,
el golpe de la luz sobre la cúpula,
los quejidos del hombre en las estatuas,
son rumores de la verdad, creedme,
pero también misterio.
Que espere lo demás, lo innecesario…

Venid conmigo a este día claro
de otoño, refrescadme bien la cara,
y tú, soplo de cierzo bienhechor,
empuja y limpia mi mirada lejos
de la llanura enorme de Panonia,
que en curso audaz me juego
la rendición.

¡Arriba, más arriba, al paríso,
aunque no vaya en el intento todo
el cauce y hasta la vida!
Discurro entre la vega contracorriente
con fuerza de pleamar.
Ahí ya os veo, suero
de la juventud en la arcilla roja,
quebradas y meandros, los que disteis
hechura a este lecho,
y a vosotros, afluentes míos, sangre
tan generosa.
¡Qué amplio va este caudal,
qué atrás los humedales y marismas
de la desconfianza!
Quiero llegar hasta la almendra auténtica
de la felicidad, seguir en vuelo
al gerifalte y el olfato sagaz
de los salmones remontando el rio
para el desove.
Pero, ¿por qué de pronto esta represa
para mis anos mozos? Necesito
más agua, salvar este escarpado
inoportuno. ¡Hasta el abeto negro,
el de mi origen! Pero,
¿por qué se enturbia el agua
si estaba azul y bien oxigenada?
¿quién anda echando piedras a mi cauce,
material de derribo a mi inocencia?,
¿estoy tocando fondo?
¿quién taló abetos?
Ya no hay nada…

Convertidme en laguna, embalse o lluvia,
pero que no despierte, ni retorne
desbordado a la desembocadura,
olvidado en la inmensidad del mar.

SZOMORÚ VASÁRNAP
„VÉGE A VILÁGNAK”

E nosztalgiát nem csomagolom be,
megtérek a Dunához, medre őrzi
öngyilkosok, szerelmesek dalát.
Csak az érti, ki az elmúlt idő
derűjével vág neki az új útnak,
szélesnek érzi medrét, és tovább
úszik előre árnak ellenében,
emlékezetét a déli verőfény
ragyogása telíti, tőle boldog.

Nehéz dolog útitáskába tenni,
ki megvet téged, mikor senki vagy már,
a hirtelen költözés dolgait,
üres a hálófülke, az aktképek
az egyetemes özönvízbe hulltak.
A Duna mélységes mélyébe vetve
mint törött kulcscsont könyörögnek mostan,
rum és pálinka bűzével gyötörnek.
Folyón lefelé úsznak hulladékként,
akárcsak aki a testét a sarkon
árulja tizenötezer forintért,
vagy mint álszent beszédek horvát földön,
amikre rákényszerültem, akárcsak
a történelmi nyomok sebzett falban,
semmi birodalma a feledésben.
Mindent itt hagyok, az emlékezet
akarja így, számla kiegyenlítve.

Egyvalamit teszek a poggyászomba
visszatérésemig: Radnóti versét
a háborúról, versét Adynak,
Szabó Magda, Krúdy Gyula szavát,
öngyilkos dallamot, Seress Rezső.
Bartók Béla és Liszt Ferenc zenéjét…,
barátok Tháliából, Lakatos Márk,
Sanya és Lacus, Lajos, Pappa, Pindroch
Csaba kalapjával, Hucker Kata
és Ladányi Andrea, a táncosnő,
Marozsán Erika, és vele Váci
Viktória, és mennyi jó barát,
Gyuri, Soma, Bértók Éva, Simor
András, Dobos Éva, Tóth Mónika,
Posta Júlia, Faix Dóra, Suszi,
Darida, Tamás, Gezsa, Tibor, Csilla.
Őrizzetek egy zugot az örömnek,
mit a síró szív megőriz magának.
Maradjon közöttetek a remény,
megtérek a Dunához, medre őrzi
öngyilkosok, szerelmesek dalát:
a zöld hídnál, sok szomorú vasárnap.

                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

SZOMORÚ VASÁRNAP
„VÉGE A VILÁGNAK”

No dejadle empacar esta nostalgia
de volver a donde el Danubio ahoga
el canto del amor y a los suicidas.
Solamente la entiende quien se marcha
con gozosa serenidad del tiempo
ido y siente amplio su caudal y fluye
hacia adelante, aun a contracorriente,
y se sabe feliz por tanta luz
de pleno mediodía en la memoria.

Es difícil meter en los baúles
al que te ignora cuando ya eres nadie,
la muda del fracaso de repente,
la alcoba del desierto y los desnudos
vertidos al diluvio universal.
Sembrarán la profundidad del Duna
al igual que el clamor de una clavícula
rota, que el hedor a ron y a pálinka.
Y fluirán rio abajo como broza,
como la edad exacta de la esquina
que se vendía a quince mil forintos,
como la imagen última en Croacia
con hipócrita fingimiento, como
las huellas de la historia en las fachadas
y un imperio de nada hacia el olvido.
Ahí lo deja todo, a voluntad
de la memoria, en saldo de ocasión.

Únicamente llevará equipaje
para la vuelta: el verso de Radnóti
sobre la frente y el de Ady y la palabra
de Marga Szabó o la de Gyula Krúdy,
la melodía del adrede muerto
Rezső Seress/ de Béla Bartók, Liszt…,
los amigos de Thália (Marc Lakatos,
Sanya y Lacus y Lajos ”Pappa”, Csaba
Pindroch y su sombrero, Kata Hucker
y Andrea Ladányi, tan bailarinas,
Erika Marozsán, Viktória Váci,
entre otros cuantos), familiares gestos
de Gyuri y Soma y de Éva Bértok, András
Simor con Éva Dobos, Júlia Posta,
Mónika Tóth, Dóra Faix, Suszi en casa,
Darida, Tamas, Gezsa, Csilla, Tibor…
Guardadle un hueco para la delicia
por haber salvado al corazón dél llanto.
Guardadle entre vosotros la esperanza
de volver a donde el Danubio ahoga
el canto del amor y a los suicidas:
al verde puente en los domingos tristes.




Z-füzetek

Budapest, 2012

Impreso en / Printed in:

Vasas-köz Kft.
1086 Budapest, Magdolna u. 5-7.

ISBN: 978-963-89346-8-0

Printed in Hungary / Impreso en Hungría