Hàn Mặc Tử, a század első felének kiemelkedő vietnami lírikusa, húszesztendős kora körül kapta meg kora gyógyíthatatlannak számító trópusi betegségét, a leprát. Rövid ideig Saigonban újságíróskodott, majd a Tuy-hòa-i kórházba került, ahol csaknem négyévnyi szenvedés után, huszonnyolc évesen meghalt.
Költészetében jól nyomon követhető a kínai formáktól a nemzeti formákig tartó út. Nagy erővel szólal meg lírájában a vietnami nemzeti költészet egyik legalapvetőbb motívuma, a szexualitás is, persze a konfuciánus prüdérián nevelkedett kelet-ázsiai ember nyelvén: visszafogottan, ám néha meglepő szenvedéllyel.
Egyéni tragédiája haláltváró, ám mégis életigenlő verseit különös, zaklatott hangú költészetté varázsolja.
Hàn Mặc Từ
A költő, akinek eredeti neve (Kelet-Ázsiában ősrégi szokás, hogy a lírikusok ún. „írói nevükön” publikálnak) Nguyễn Trọng Trí volt, Đồng Hới tartomány Đồng Lộc járásának egy bizonyos Lệ Mỹ nevű falvában született 1912. szeptember 22-én. Akkor tehát, amikor a világon – keleten és nyugaton egyaránt – békebeli, álmos csend honolt.
Indokína nagy része ez idő tájt Franciaország érdekeltségének számított. Vietnam déli részét Párizs formálisan is gyarmatának tekintette, noha a középső és az északi országrészben papíron regnáló vietnami császár uralmát, a vietnami szuverenitást – mint a nem egészen fél évszázaddal később bekövetkező vérzivatarban ez napnál világosabban kiderült – a franciák voltaképp a legcsekélyebb mértékben sem vették komolyan. De ne szaladjunk előre, ne politizáljunk.
Franciaország délkelet-ázsiai jelenlétének a vietnamiak nagyon sokat köszönhettek – többet talán, mint bármely más kolonializált nép bármely más gyarmatosítónak. Nyilvánvaló, hogy az idegenlégiósok Hanoiban vagy Saigonban sem voltak „úribb” emberek, mint például Észak-Afrikában; a múlt század derekán kezdődő francia beszivárgás azonban egy mindenképpen nemes, pallérozott és (egész Európa viszonylatában!) magas rendű kultúra megjelenését is eredményezte abban a Vietnamban, amely a korábbi évszázadok során vagy a kínai birodalom integráns része, vagy a kínai kultúra hátsó udvara (legyünk finomabbak: „befolyási övezete”) volt, vagy – épp akkor, amikor a franciák megjelentek a színen – egymással rivalizáló önjelölt vagy alkalmasint legitim császári dinasztiák szűnni nem akaró véres csatáinak színtere.
Nos, ez a Vietnam, amely – több évezredes és folyamatos kínai kulturális hatásözön ide vagy oda – mindenkor büszke volt a maga specifikusan nem-kínai, hanem éppenhogy nemzeti kulturális kincsére, talán éppen annak következtében, hogy mindenkor egy másik, nagyobb kultúra árnyékában volt kénytelen fejlődni, nyitottabbnak bizonyult a franciák hozta nyugati típusú kultúrára, mint Ázsia sok, nála nagyobb nemzete: hiszen ezek közé sorolhatjuk akár Indiát is.
A francia vers, a francia szellem igen hamar népszerűvé vált a vietnami írástudók körében, amiképpen a francia papok is több vietnamit tudtak megnyerni a katolicizmus számára, mint a korábban több száz éven át elhanyagolható eredménnyel próbálkozó portugál misszionáriusok.
Ilyen katolikus hitű családban született Hàn Mặc Từ is. Atyját már kicsiny gyermekkorában elveszítette, s noha családja szegény volt, a gyermeket a nagy múltú közép-vietnami város, a korabeli császári székhely, Hűé egyik neves francia iskolájába járatták. Húszesztendős kora körül kapta meg kora gyógyíthatatlannak számító trópusi betegségét, a leprát, aminek következtében hivatalt nem viselhetett.
Rövid ideig Saigonban újságíróskodott, majd a Tuy-hòa-i kórházba került, ahol csaknem négyévi szenvedés után 1940. november 11-én hunyt el.
Első verseit 16 éves korában írta. Eleinte a Phong Trần majd a Lệ Thanh írói álneveken alkotott; a Hàn Mặc Tử nevet csak 1936 után kezdte használni. Rövid élete során egyetlen verseskötete jelent csak meg, az 1936-os kiadású „Falusi lány („Gái Quê”), noha néhány további kötetre való verset is megírt, sőt, sajtó alá is rendezte őket. Jelen válogatásunk abból a kötetből tartalmaz néhány reprezentáns darabot, amelyet szerzőjük halála után „ Hàn Mặc Tử versei” címmel 1942-ben adtak ki.
Hàn Mặc Tử líráját kezdetben a Tang-kori (618-907) kínai költészet tipikus műfajának, a shi-nek a formai szabályait tisztelő versek jellemzik; az ilyen jellegű vietnami vers, akárcsak a mintája gyanánt szolgáló kínai, többnyire négy- vagy nyolcsoros, soronként általában hét taggal; a „Falusi lány” ciklus azonban szakít ezzel a formával: négysoros strófákra tagolódó költemények teszik ki e ciklus jelentős részét.
Megjegyzendő, hogy a vietnami költészeten hagyományosan két fő vonal húzódik végig: az egyikben (nevezzük a játék kedvéért „a poeta doctusok lírájának”) az akadémikus műveltségű írástudók kínai poétikai szabályok szerint alkotott művei, míg a másikba a gyakorta nem minden plebejus érzület nélkül való, s az ugyancsak igen régi hagyományokkal rendelkező nemzeti formákba öltött alkotások dominálnak. (Durva szimplifikáció volna persze minden kínai formájú vietnami verset „életidegennek”, „retrográd szellemiség hordozójának” tekinteni – ahogyan ma már Vietnamban sem tekintik annak az ilyeneket.)
Hàn Mặc Tử költészetében mindenesetre jól nyomon követhető a kínai formáktól a nemzeti formák felé tartó út. Azon a magát műveltnek valló irodalomtörténész ma már kesernyésen mosolyog persze, hogy az első, kínai mérték szerint írott versek a Vietnamban mind a mai napig kisebbségi keresztény hit felsőbbrendűnek vélt álláspontjáról ostorozzák a többségi buddhizmust – hiszen épp ez volt az a költői nyelv, amelyen a kínai Tang-kor mindmáig utolérhetetlen nagyságú buddhista lírikusai megszólaltak. (Igaz persze, hogy századunk elején a vietnami kereszténység – tegyük hozzá, nemcsak a vietnami és nem is csupán a kereszténység – számára a konfliktuskeresés és –teremtés még a követendő magatartásminták közé tartozott.)
A második ciklus, a „Falusi lány” azonban, mint jeleztük, új hangon szólal meg. A sorok hét szótagossága itt is általános, a rímképlet azonban már változik: a versek strófákra tagolódnak, és jellemző a páros rímes strófaindítás után a rímtelen, majd a sorpárra ismét rárímelő utolsó verssor, meg a félrímes szerkezet is – amit inkább tudhatunk be a nyugati poétika hatásának, mint a kínaiénak, ahol az ilyesmi, ha elő is fordul, nem jellemző. Ebben a ciklusban jelenik meg a vietnami nemzeti líra egyik legalapvetőbb motívuma, a szexualitás is – persze a konfuciánus prüdérián nevelkedett kelet-ázsiai ember nyelvén: visszafogottan, épp csak utalásszerűén – de aztán meg is marad mindvégig Hàn Mặc Tử alaptémái között, néha meglepő szenvedéllyel.
Századunk első felének vietnami irodalmi életét döntően az „Új költészet” („Thơ mới”) mozgalom határozta meg. Nem volt olyan radikális és átpolitizált, mint a kínaiak „Május 4.” mozgalma, s annyira értékorientált sem, mint mondjuk nálunk a Nyugat köré csoportosuló irodalmárok alkotta literatúra – tény azonban, hogy az Európára való kitekintést és a számtalan költőt béklyózó kínai típusú versírással való szakítást ez a – Thế Lữ alapította – irányzat írta a maga céljaként elsőként zászlajára. A mozgalom vezető lírikusai között tartja számon az irodalomtörténet a később franciaellenessé váló, a vietnami nemzeti felszabadító mozgalomban is részt vállaló, és néhány versével már hazánkban is bemutatkozott Huy Cậnt, Lưu Trọng Lưt, Xuân Diệut vagy Chế Lan Viênt – de (noha kórházban fekvő halálos betegként) Hàn Mặc Tửt is.
A Távol-Keleten, ahol a taoista halhatatlanság praktikák mellett igen nagy becsben áll az akupunktúra, a fengshui meg a yin és a yang jellegű táplálékok egyensúlyán alapuló étrend is, gyakorta igen sokáig élnek az emberek. Hàn Mặc Tửnek nem adatott meg hosszú élet, s így – talán szerencséjére – a nagy háborúkat sem érhette meg. Nem tudhatjuk: milyen jellegű és hatású életművet alkotott volna, ha tovább él. így hát óhatatlanul a XIX. és a XX. század fordulójáig tartó kelet-ázsiai középkortól való kilábolásnak, a nemzeti líra megújításának ügyéért fáradozó „kis mesterek” egyikének kell őt tekintenünk – olyannak azonban, akinek nem egy műve még ma, a század végén s a Vietnamtól oly távoli Magyarországon is igazi versélményt nyújt olvasójának.
Szegő László
A krizantém ölelése
Régóta nyitva már a házad,
Ám félek belépni utánad.
Ruhádnak illata szeplőtlen.
Harmatos krizantém – kívánlak.
Szegő László fordítása
Krizantémültetés
Gyönyörködj – ültessél virágot.
Krizantém-egyszerű kis ágat.
Magányos éjen holdfényt igyál.
Néma kertben várjál csodákat.
Szegő László fordítása
Vers a krizantémról
Sárgáll a krizantém: itt az ősz.
Szirmánál a holdfény elidőz.
Királynő-orcája csodaszép.
Szerelmünk már minden mást legyőz.
Szegő László fordítása
Álmatlan éjszaka
Álmodik köröttem a világ.
Nyugtalan-éber csak én vagyok.
Pálmafát holdsugár simogat –
Őszi szél izzadó pamlagot.
Könnypatak a virág élete.
Gyötrődve kabócát hallgatok.
Fölkelek, egyszerű dalt írok.
Hajnalig már el sem nyughatok.
Szegő László fordítása
Éjszaka, ablaknál
Fényvirág: holdsugár ablakon.
Vad vidék kelti föl bánatom.
Hullámzó tóra fűz árnya hull.
Illatot szél sodor szárnyalón.
Elmégy bár, emléked nem fakul.
Költemény és szesz sem ejt rabul.
Szederfa-felhőkön fecske száll.
Cirpelés hallik egy kőfalon.
Szegő László fordítása
Ablaknál, éjszaka
Kőfalon cirpelés.
Fecske száll szederfa-erdőkön.
Nem ejt rabul szesz, se költemény.
Emléked nem fakul, bár elmégy.
Szárnyalón illatot sodor szél.
Árnyék hull hullámzó tóra. Fűz.
Bánatom vad vidék kelti föl.
Ablakon fénysugár.
Szegő László fordítása
Őszi bánat
Elakad már a szó ajkamon.
Kedves ősz! Meghoztad bánatom.
Mennybolton suhan a vadliba.
Könnyű szél zúgását hallgatom.
Suttogok bánatos verseket.
Álmom kár, hogy való nem lehet.
Füzeken hűvösen harmat ül.
Zöld fenyő támogat kék eget.
Szegő László fordítása
Lány a pagodában
Chan-liget. Tündöklő nőalak.
Üres a lányszoba ablaka.
Világi létből már mért elég?
Újjászületni már mért akar?
Illatszer helyett mi mámorít?
Mi az, mit a kegyhely meghalad?
Szívedből a holdfény csúfot űz!
Száz évig szenveded károdat.
Szegő László fordítása
A lantos
Akárhány esztendős is lehet.
Nem ismersz lantost, ily híreset.
Játéka: balsors és fájdalom.
De összekapcsol két életet.
Oltárnál sudárlik termete.
Mámort lop szívembe éneke.
Arca, mint halk szavú, csöpp szirom.
Vívódás a férfi élete.
Szegő László fordítása
Játék a széllel
Fűz ágán fekszik a holdvilág.
Téli szél jöttére várva-vár.
Alatta levél se moccanik.
Holdnővér! Páratlan a madár!
Kerítés fái közt szél süvölt.
Emberhang szólal és némul el?
Meztelen fürdik a holdsugár.
Színe, az óarany, égre kel.
Szellőcske illeti arcomat.
Hagyhatom éjsötét fák alatt…
Nem fogja megtudni bősz uram,
Hogy szűz kis asszonya már szabad.
Szegő László fordítása
Elhagytál
Voltam, mint friss barack, még üde.
Szívednek, úgy hittem: szent ügye.
Elveszel – ígérted. Beértem.
Vártam, hogy eljöjjél elébem.
Ám mégis elhagytál csalárdul.
Bár, mikor hoztál kis bételt,
Jó anyám azt mondta: hozzád ad,
És szívem nem táplált még kételyt.
Mióta elmentél, csak szövök.
A selyemszövet már csaknem kész.
Lombos, majd kopár a szederfa,
S lombosul ismét. Most mit ígérsz?
Szegő László fordítása
Bánat
Kedves, elmentél
Már nem fúj a szél
Barack – illatlan
Szívem: könny-katlan
Kedves, elmentél
Holdfény jár és kél
Egy szál kis vadlúd
Vajon hová jut
Kedves, elmentél
Hangszer hallgat s fél
Hangja falvakban
Szól a harmatban
Kedves, elmentél
Gyurii is átér
Vagyok éjjel már
Karcsú holdsugár
Szegő László fordítása
Kompon
Nem volt szó róla, hogy itt leszünk.
Szívünk akárha megrészegült.
Hullámok tükrében szembogár.
Túlnanról kis falu int nekünk.
Titkunk már lassacskán partot ér.
Nem bomlik szóvá az érzetünk.
Egy egész nap is csak pillanat.
Szerelem mindhárom életünk.
Szegő László fordítása
Mégsem jó…
Szeretem látni kit szeretek
Fenyők közt ha járja a hegyet
Mellét ha szél árja csiklándja
Szerelmét ha nékem kitárja
Jó dolog sarkokon megbújva
Meglesni azt akit szeretek
Ha látom: ügyetlen mint lépked
Végig az utcán – elepedek
Ha látom azt akit szeretek
Pirulva utána szaladok
Illatát keresem a szélben
De a szél közönnyel kavarog
Ha látom azt akit szeretek
Én is csak közöny mit tettetek
Ám a búm amikor távol van
Oly nagy hogy majd belészakadok
Láttam már azt akit szeretek
Víz partján pőrére vetkezve
Ruháját mosta a patakban
A látványt bambuszág reszkette
Mégsem jó látni kit szeretek
Szégyenem tanúi az egek
Bárha vonz hófehér szépsége
Előtte csak néma maradok
Szegő László fordítása
Napfényben
A napfény levelet zizegtet.
Lehúzom rólad most az inget.
Tavasszal veheted fel újra.
Szívemet szerelem szorítja.
Szegő László fordítása
Elhagyott pagoda
Imaszó nélkül a pagoda.
Eltűnt az ereklye – de hova?
A fohászt egy fenyőág nyögi.
Szilács a fénynek csak kaloda.
Kihűltén hever a füstölő.
Reszket a szélben a palota.
Éveket görget el az idő.
Vízityúk. Thêmen sír a dala.
Szegő László fordítása
Éjjeli ablak tükre
Holdfény, mosolya szép virágnak,
Ismeretlen tájról száll bánat.
Csöndes tavon fűz árnya rezdül,
Szél lopja meg a barackfákat.
Gyötör a szerelem, az emlék.
Szesz nélkül még a vers is fáradt.
Bús ívet rajzolnak a fecskék.
Fal mellett tücskök muzsikálnak.
Simor András fordítása
Tömjénnek füstje elszáll
Ma este minden csillag ragyogóan világít.
Mekong órjás folyóján úszik végtelen hullám.
Csónakom magány hajtja, sodródik egymagában.
Mondd, megérkezem egykor, megérkezem szívedhez?
Récepár álma dobban szaporán verő szívben.
Csónakom érkezését holdfolyón várja móló.
Holdcsillag elhalványul, a magas ég lehajlik.
Récepár eltűnőben, tömjénnek füstje elszáll.
Simor András fordítása
Mosoly
Hold kél, víz áll, bambusz reng,
Holdfény árnyat fűben rejt,
Nádason át úgy száll hang,
Mintha útját vágná bent.
Ének halkul, ring a szár:
Térdig föltűrt nadrágszár
Tűnik szembe s fehér bőr –
Borzongatón csinos lány.
Vízbe bámul gyerekmód,
Arca leng a tiszta tón,
Mosoly vízben, mosoly fenn –
Kettőződik csábítón.
Csala Károly fordítása
Mosoly
Néma víz. Kél a hold. Bambusz-árny.
Szétterül gyönge fű pázsitán.
Éjjeli tó körül sás neszez.
Női hang csendül, és ring a nád.
Leng az ág. Ám a dal megszakad.
Karcsú lány lép elő ott alant.
Lábait nem fedi már ruha.
Bőre – hó. Férfi-szem fennakad.
Fordul a tó felé gyermekin.
Csillan a vízkörök tükrein.
Arca – csak egyetlen lágy mosoly.
Habfodor rejti el terveit.
Szegő László fordítása
Falumbeli lányka
Illedelmes, zsenge, szűz
Tavasz terem ajkadon.
Szád friss, mint a buzgó vér,
Csókra termett, aj, nagyon!
Már kis copfosan is, rég,
S most, hogy orcád pírban ég,
Egyként ábránd s kisded báj
Ült s ül szemed tükörén.
Még csak huncut csitri vagy,
Pirulsz, s csak a kalap nagy;
Apád, lám, még nem vár vőt,
Bételt s pálmát nem fogad.
Csata Károly fordítása
A visszhang
Bambusz tövén ül a hold.
Hej, holdsarló! Irtsd a fűz
Szélben síró ágait –
Szívemből a bánatot.
Szívem: hullám, morajos.
A fellegre mordul: állj!
Harmat-pára vagy csupán,
S hamar, harmat! vár gigám
!
Rád szomjazom, szerelem!…
(Szavam visszazúg, perel,
Megtörve a hegyeken.)
Csala Károly fordítása
Visszhang
Bambusz friss hajtásán holdsarló.
Holdsarló! Füzet ki ne vágjál!
Akárha hajlong is illetlen,
S ringása bármilyen bosszantó.
Tengerár morajlik szívemben.
S mert ködből születik a felleg,
Te felhő, hát víz vagy! Lenyellek.
Égboltnak magasán ne szálljál!
Szívem a szerelmet szomjazza.
A csendben magam elkiáltom –
Hegyekről visszhangzik a hangom.
Szegő László fordítása
Kikeleti napsütés
Levél bozsog: süt a nap.
Látlak illat-ing alatt.
Kikeleti inged ez.
Vágylak. Szavam elakad.
Csala Károly fordítása
Falusi szerelem
Udvaron állok,
Vadlúdra várva.
Felhő hol jár most?
Dombtetőn áll ma?
Eltűnt a szellő
S víz csobogása,
Nem susog nádszál,
Szívem is kába.
Ezerdặm – nagy táv!
Szavát ki állja?
Harmat közt hangra
Ugyan ki várna,
Bambusz közt várni
Időt ki szánna,
Hegyeken, erdőn,
Parton ki járna?
Senki ez őszben –
Vagy vár, de másra…
Ősz? Tavasz? Mindegy.
Érzelmem árva.
Felhő s víz, bús táj:
Szívemnek mása.
Csala Károly fordítása
Falusi szerelem
Kint kószálok a kertben
Visszavárok vadludat
Esti felleg száll fennen
Alatta dombvonulat
Halk nesz kél a nád tövén
Hűs esti szél fújdogál
Szívem kábul, elalél
Kis folyócska folydogál
Hány mérföldre vagy te már
Esküdet meg feledéd
Nem hallod bús hangomat
Ha zörren a falevél
Nem vársz már a szavamra
Bambuszsövény rejtekén
Tágas őszi ég ölén
Ezüst kígyó a patak
Mással jársz a füzesben
Más vár rád a fák alatt
Szürke, ím, a kikelet
Felejteni próbállak
Felhőt lesek, vizeket
Elemészt a búbánat
Szegő László fordítása
Szégyenlősdi
Fűzfán hanyatt hullt a hold
- Fűz alatta elalél –,
Cicázgatni szélre vár.
Holdnővérem! Szívem ég.
Jő a szél, víz s cserje leng,
Jaj, kinek a szíve szól?
Fürdik a hold, pőre árny,
Patak medrén fényt csihol.
Csókolt a szél, s hagytam én,
Mígnem rám tört szégyenem.
Férjemuram, meg ne láss!
Mit hihetnél!… Jaj nekem!
Csala Károly fordítása
Holdkortyoló
Hold árnyéka illeg,
Poharamban itt leng léhán.
Fodros tavon szél jár.
Szívem árván él már régen.
Torkom töltöm, szégyen
Vagy sem, nincs reményem másban:
Holdezüst jut másnak,
Sőt nyel holdfényt árnnyal együtt!
Csala Károly fordítása
Igyál holdfényt
Kupában ring a holdsugár.
Fürödve tán párjára vár – kacér!
A tó vizét fodrozza szél.
Szivem hűséget nem remél ma már.
A torkod száraz, hát igyál!
Az öröm végre megtalál – de most
Hörpints kis holdfényt hamarost
A szesszel – édes-asszonyost nyakalj!
Szegő László fordítása
Elmaradt esküvő
Hamvas barack, üde íz
Voltam, s mondtad: „Ide bízz!”
Immár érett, rőt vagyok…
Selymet mosni lát a víz.
Mással jársz, és elfeledsz,
Pedig gyűrűd, bételed
Nálunk hagytad. Én s anyám
Mást nem kértünk: szívedet.
Mért nem jöttél vissza hát?
Kitelik már selymem is.
Eperfa vált lombruhát.
Én hű vagyok. Te hamis.
Csata Károly fordítása
Késve késő esküvő
Arcom érett pír szegi,
Mint kelengyém híméi,
Csapat madár udvarol:
„Legény várja, elveszi!”
Jött és ment sok ősz, tavasz,
Arcomra ült a viasz,
Szívem nem jár szaporán,
Mint hold fényén… (Hol van az!)
„Késik még az esküvő..
Szegény vagyok, s gyenge nő.
Nagylány vagyok rég pedig!
De ruhám rongy, s ez a fő.
Csala Károly fordítása
Szégyenkező nő
Mikor nem álltam ellen,
Mit sem tudtam: nem mondták.
Nem néztem rád szégyennel.
Most már tudom. S szégyellem.
Csala Károly fordítása
Eperlevél-tépelődő
Nem vagy rest, ha munka vár.
„Etess hernyót, selyme jár.”
Tépsz naponta kétszer is
Eperlevél-lakomát.
Jár a kéz, és jár az ész:
Anyóstól függ az egész,
Nem szánod még rá magad…
Férjhez menni oly nehéz!
Csala Károly fordítása
A dinnye
Bambusz rügyén napsugár,
Délről hév szél fújdogál,
Száraz szájam cserepes,
Kéne egy korty, ég-atyám!
Mit nem látok hirtelen:
Dinnyeágy, és ott hever
Egy nagy dinnye, heverész –
Szomjam ezzel elverem!
Szinte hozzá ragadok:
Piros arc, fekete fog –
Szépsége úgy megragad!
Máris beleharapok.
Bambusz rügyén fény zizeg,
Tamarind-kert dalt izén,
Majd szünet. S egy barna ing
A járdára föllibeg.
Lány lépked, s küld jószagot.
Ágyásánál rí nagyot:
Dinnyémet ki vágta le,
Ki volt, aki meglopott?!…
Csala Károly fordítása
Nincs több narancs
Míg narancsom tiszta zöld,
Egy fiúról szól szivem.
Narancsért jött nyáridon.
„Ha éretlen, nem viszem.”
Jól beérett mind tavaly.
Kertből lestem: ő az ott?
Ám reményem becsapott.
Fámon narancs elaszott.
Narancs fonnyadt, lelkem is.
Asszony lettem, úgy tekints!
Betoppant ő a minap.
„Nincs már narancs, nedve sincs.”
Csala Károly fordítása
Férjhez mentél
Költészettel fölhagyok.
Férjhez mentél. Ébredés!
Fehér szirtre fölülök.
Költőiéiként szélbe vész.
Csala Károly fordítása
Éjjeli beszélgetés egy falusi lánnyal
(Quach Tannak ajánlom)
Tarka álmot rejt az ég,
Csupa csillag ma az éj.
Csendül egy hang, s vízre hull,
Vasfák közt visszhangja kél.
Kéz a kézben kérdezel:
Költők sorsa végzetes?
Vagy virágos kerti sor?
Húnyt szemmel – csak létezem.
Hej, ha lennék égi lény
Költőbe költözve én,
Sok szép lánnyal s házasán,
Ki víg kedvvel éldegél!
Almomban sem kell vagyon,
Szép kaland sem vonz nagyon,
Nem töprengő: izguló,
S ha kell, hallgatag vagyok.
Felhőt százszám fogdosok,
Tanyázom faormokon.
Bágyadt már a hold nekem,
Lucskos ingem nem lobog.
Zápor után televény
Sarán szedem, kert ölén,
Hullt virágok szirmait,
S elföldelem sírva én.
Nem kell más, csak szerelem!
Ám a való lány vakít:
Csak az érzés kell nekem!
Csala, Károly fordítása
Emlékszel még?
Emlékszel még? Játszottunk
Hároméves gyermekként…
Melléd álltam,
Háncsra hímzett
Madárkádat
Megbámultam.
Elragadtam,
S néztél nagy mérgesen;
Szövögetted selyem-
Kendőnket.
Egyikünk sem kívánt
Elvállalni ily nászt
Örökhűn:
Szülők előtt lett
Kedves ez ötlet.
Majd elhúnyt apád,
S követte enyém;
Anyád gazdag,
Enyém szegény,
így hát a tervük:
Víznyelőn víz – eltűnt.
Volt, nincs,
Vége.
Csala Károly fordítása
Szülőföld szívem
Csapszékben mondtam:
Elmegyek, szívem.
Csurgott a könnyed,
Sajgott a szívem.
Sok véres munkát
ím, véghez vittem;
Világ-jártomban
Te jártál minden
Percben eszemben,
Szomorúm, hidd el:
Bús fűz vagy, s még tán
Koplalnod is kell?
Féltelek folyton…
Harag hevít fel:
Veszhet hazánk is!
Frigyünk nem minden!
Ám ha elválaszt
Ezer dặm minket,
Akkor is téged
Látlak, tekintlek,
Halál sem számít,
Szeretlek, kincsem,
Érzem, hogy benned
Visszhangzik rímem,
Otthon könnyezve
Olvasod mind el…
Most sorsom rágom,
Szégyellem szinte,
Nem vagyok férfi,
Csak leány, mint te…
Szülőföldemre
Száll lelkem innen,
Sarkadban jár, s rád
Álmodban is lel,
Mondhatnék még mást,
Szívem csurig telt –
Emlékek lánca
Tehozzád ível.
Csala Károly fordítása
Kóborlásaim
(Egy lánynak szülőföldemen)
Felhő kószál ég övén,
Kóborlók a földön én.
Megyek, s hová? Nem tudom.
Ábránd űz, s nem lesz enyém.
Sejted, híved merre jár?
Eső, napfény hull le rám.
Számon mosoly, gunyoros.
Szerelmem sem régi már.
Tengek, ma itt, holnap ott.
Még megvesznek bősz fagyok!
Otthont senki sem kinál,
Hiszen gazdag nem vagyok.
Nádkunyhó vár éjfelen,
Vándor testem megpihen,
Reggel utam újra vár,
Ábrándom hív – s messze leng.
Csala Károly fordítása
Tűző tavasz
Rőt fényben füst foszladoz,
Nádtetőket aranyoz,
Karó-soron tavasz-árny,
Selyemingen szél suhog.
Zöld fű-hullám, végtelen,
Halmon lányhad énekel,
Zsenge zöld had, s tán olyik
Jegyben jár, s már menne el.
Hegyderékig száll a dal,
Zihál, mint kit pára hajt,
Bambusz tövén pihenő
Vándornak súg szende jajt.
Az fölérez, s haza vágy,
Tűző tavasz szava lágy
Emlékképre készteti:
Vízparton hord rizst a lány…
Csala Károly fordítása
A Cham nép poétája
(Che Bong Hoannak)
Tavasz játszik fényfoltokkal,
Vízen táncol szivárvánnyal,
Tornyok, sírkő, omló nádfal,
Holt éji táj, nézem hosszan.
Csillag hullik – hangja hol van?
Büszke tornyok; ám miért kell
Ennyi ködös éjt megélni?
Csönd-szakasztó hangra várni?
Vad koruk hisz letűnt végleg!
Te vagy netán, aki felhőt
Kortyolt ki a patakokból,
S dombtetőn sír, elfelejtvén
Aranyholdat naplementén
Kigöngyölni, hogy ragyogjon,
S múltat fedjen – Chiem költő vagy?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kút mélyéről, hallgasd, mit mond
Lehullt holdad arany szóval,
Világát véld ködös hídon,
Kőfurulya ha megszólal.
Sírd el dalod, sirasd tájad,
Ne hagyd abba, szánva bánjad:
Bánkódással telik holdad…
Sírj, zokogj csak – s föloldoztatsz.
Csala Károly fordítása
Mámorító fényben
Rőt tűz az ég reggel.
Fövenyre hevert egy tündér.
Szép szoknyája tüstént
Lótusz-szagot küld szét körbe.
Csendben szétömölve
Rám is jut belőle, s bódít.
Ó, szél, kérlek, fordítsd
Más útra, nem jó így nékem.
Mámorból nem kérem
Csak aranyos fényben tájam
S szerelemből támadt,
Vakító, nem sápadt versem.
így szél s felhő sem kell,
Mert e tündér engem nem vár,
Kortyom ég legyen bár,
S kacagása nektár-étkem.
Csala Károly fordítása
Féltés
Vetem testem: vigye szél!
Szívem szélrózsán pörög.
Piciny fecske be se fér –
Zárt fény, magánya örök.
Hajózik egy holdas éj,
Csillagok, sziporka-fény,
Égő szántál füstölög,
Dőzsöl sok szent, égi lény.
Ó, a perc, az élvezet!
Én gyönyör-féltő szivem …
Kincset falok, s fény legyen!
Örömömhöz ez vezet.
Csala Károly fordítása
Da Lat homályos holdfényben
Jön az intim pillanat:
Valót álmodik az ég,
Csillag és hold ködbe fúl –
Csak költőre várva még.
Szót se! Hallgass! Csak figyelj!
Halld, a víz most mint csobog!
Dideregve rezg a fűz.
Ég szerelme – szent dolog!
Csöndben áll egy sor fenyő,
Rezzenetlen kétkedő:
Való ez, vagy rejtelem?
Tejút űrből tűn elő.
Fehérség a nagyvilág.
Szívem csak magába lát.
Semmi mozgás, semmi hang –
Hulló csillag hal halált.
Csala Károly fordítása
Fényben
Víg holdfény a táj,
Tornyosul a vágy,
Néma sok virág,
Illatuk eseng,
Szívja kedvesem,
Csilló inge: láng.
Érted már, mi ez?
Szív s dala tied.
Szép selyemfonál
Sodró sorsa húz …
Vonzza szívedet,
Álmodni ha tudsz.
Ma lett telihold,
S felnőttél vele,
Persze, kavarog
Minden, zavaros …
Min töprengsz nagyon?
Szólj már, angyalom!
Csala Károly fordítása
A nászújdonság varázsa
Hold fényénél kellemesb,
Ékkőnél értékesebb,
Eltűnik a nagyvilág –
Újdonság a szerelem.
Álmodtad valaha is
Új élted mire tanít
Elomló, lágy éjszakán:
Méznél édesb szavait?
Minden illat összege –
Kár, hogy illan elfele…
Nem örök ám e csoda!
Betölt – s máris unsz bele.
Várd: lesz még nászéjszaka…
Tán még késni van oka!
Oly jó volna várni rá –
S álmom ne szűnnék soha.
Csala Károly fordítása
Utánzás
Virág s szél – hadd legyen!
Víz s felhők az egen!
No, és a szerelem?
Hát hogyhogy, kedvesem!
Az ajkak illatát,
Fiúhoz lány ha ér,
Felednéd, kedvesem?!
Füvön hemperg a hold,
Vízre viszi a rét,
A víz meg elnyeli,
S csak bámulnak utóbb…
És hogyha te meg én…?
Csala Károly fordítása
Rejtelem
Szégyenlős kamasz a hold,
S mint szűzlány, jószagot ont,
A szél holtra részegül –
S minket ez úgy meghatott!
Varázsos az éjszaka,
Csöndben hull egy csillaga
Magos égből földre le,
S szívben visszhangzik szava.
Virágommal hallgatunk,
Szerelembe bódulunk,
Almokat melengetünk,
S csak az éj szelíd tanúnk.
Első canh-tól reggelig
A hold álmokkal telik.
Tömjénfüstös e világ –
Illik varázsversbe is.
Ám holdfény a tó színét
Nem rejtheti – szűk palást –,
Sem a fűzek ágait,
Sem a nemlét panaszát.
Holdakkal teli a tér,
Te is, én is hold vagyunk.
Táj, formák – mind rejtelem.
S egymásra tán hallgatunk?…
Csala, Károly fordítása
Az idő
Hol van a dús ifjúság,
Szerelem-illatú ág?
Színére por települt.
Tisztasága: tünde árny.
Ősidők fuvallata
Éjszaka sem ér ide.
Eltűntek ős szellemek,
Mind elmúlt a semmibe.
Csak a hold s a csillagok
Örökléte még való.
Ó, Tay Thi! Ő mekkora?
Lénye most is csábitó.
Magas égi csillagok,
Kérlek, ne mozduljatok –
Ne múljék a szerelem,
Maradhasson még velem.
Csala Károly fordítása
Mi ketten
Szívem s szíved hasadéka
Vágyálmaink temetője.
Ketten vagyunk egykettőre,
Ketten vagyunk a világ most.
Szerzünk élvet, szerzünk álmot.
Nem számít az időmúlás,
Időt mérő virághullás,
Sem a mások csalódása,
Bolygók semmibe-futása.
Tízezer év! Él-e álom?…
Tengermoraj a dagályon.
Csukott szemmel, mint a holtak,
Úgy szeressünk, így karolj csak!
Ne halld, mit korg a Föld gyomra!
Hulljon a Tér darabokra!
Teremtéstől eltelt idő
Összevegyül, mi fals, mi fő,
S mint szerelmünk, eltörlődik.
Csala Károly fordítása
Falun, Vi Giá-ban
Mért nem jössz Vi Giá-ba el?
Pálmáin kúszik a fény.
Zöld kert is van, nefrit-szín.
Zizeg sok bambuszlevél.
Szélben felhők szállanak,
Szirmot sodor bús patak.
Ki köt ki a Hold-folyón?
Hozzák-e ma holdamat?
Álmom: egy vendég betér.
Inged vakító fehér.
Itt harmat ül arcokon.
Mély szerelem mennyit ér?
Csala Károly fordítása
Együttlét
Együtt sem voltunk, s válunk.
Lelkem lesz eztán árnyad.
Lelkem a szélbe olvad,
S némán jár-kel utánad.
Versed olyan, mint szíved,
Illatos, mint hold fénye,
Lágy, mint fűz susogása,
Nyugtalan szélben mormol.
Kívülről is tudom már.
Testemben fájdalom jár:
Élvezem, fáj remegve,
Harapom: folyjék vére.
Nincs jajszóm, bár kemény vers,
Csak szívem ontja nedvét.
Ujjongva zendül keblem,
Zakatol verses szóval.
Hallod talán, s megérted.
Szerelmem szenvedélyes.
Bolond vagyok, beszédes.
Napjaimból nem kérek!
Nem kell a magány napja,
Felhők sötét csapatja,
Zúzza a Tér zenémet,
Éji vágyam szakajtsa!
Távolságunk világnyi.
Almom: mosolyod állni,
Közös kacajra várni,
Lelkemnek hozzád járni.
Csata Károly fordítása
Örök bánat
Drága Nghệ, a kín elmerít!
Emléked csontváza emitt, de fáj!
Merő fájdalom lett a táj,
A szél feltámad, majd megáll, sajog
Szívem, messzetűnt illatot,
Mit hajdan szerelem hozott, lesek!
Jaj, a szerelem elveszett,
Faggatom a gonosz szelet, visít.
Csak hiányod ér szívemig.
Elveszíti végtagjait, halott,
Ki érintette fogsorod,
Nemrég ajkadba harapott, ölelt,
Elvetted tőle az öled,
Ez érzésnél nincs örökebb halál.
Száz esztendeig visszavár
Költőd, utánad fájva fáj szive!
Simor András fordítása
Szerelmi láz
Lê Kiêu, kedves! Őrzöd-e még
Szemedben a varázslatot,
Míg én csontvázzá száradok?
Imádkozz, könyörüljenek
Rajtam az örök szellemek,
Új életre éledjenek,
Örvénybe húzva a leget!
Szívem újból vessen lobot,
S ott, hol a halhatatlanok,
Lakjon nemlévő tájakon!
Érzem, nemsoká távozom,
Egy közel-távoli napon.
Könnyel ne esőzd kék egem,
Képzeld azt, hogy még létezem,
Magányosan, kietlenül,
A semmi mélyén legbelül,
S hallja az éj a néma jajt,
Mi a lélekből felsóhajt.
Képzelj egy sárga délutánt:
Levél fonnyad, a szél megállt,
„Egy fájó lélek rí, vonít,
Tétován tömjén nyomait
Keresi. Elégett a dal.
Egy rezgés a légből kihal,
S a szerelemből mi maradt?
Egy vértócsa az ég alatt.”
Utánam minden szertehull,
De álmoktól álmatlanul,
Míg lelkemben fény-szikra gyűl,
Él benne a vers, s élsz te is.
Dobos Éva fordítása
A holddal alszom
Pálinkát nem iszom,
Szívem mégis részeg,
Izgatott a szívem.
A felhőkig elérek
Én, a költőféle,
Szerelmese holdnak, szélnek.
Megállítom a napot,
Nélkülem úgysem éghet.
Rózsalány ingén száll a szellő, a vágy,
Hallgatom, a faágra ül az ének,
Ifjú tüdőm a levegőbe hörpöl.
Versek felhőkig érnek.
A szerelem szó felszáll, lebeg a ködben,
Harmatcsöppek zenélnek.
Aranyszó kútba hullik,
Aranyhold tóba téved,
Aranyszél izgatottan
Szól aranyingű szépnek.
Jöjj távoli, ismeretlen patakhoz,
Versemet adom néked,
Levetjük a szerelmet, az álmot,
Patakból iszom, részeg
Vagyok az alvó holdtól, mégse fázom,
Testemen ezüst fények.
Simor András fordítása
Lélekcsere
Kiszárad a vér, a vers,
A halál vizére vesz.
Szél és felhő csónakán
Zengő jajgatás evez.
A szívem szeretne még,
Mennyi szépet rejt az ég.
Könnyre, jajra változik.
Nemsokára itt a vég.
Lelkemet elvesztem itt.
Bús szellő-szó érkezik.
Nem is sejted bánatom?
Gyászolj tízezer napig.
Simor András fordítása
Holddal teli száj
Szájam teli van a holddal,
Szívem teli szép lányokkal,
Nem is eggyel, hanem sokkal.
Felhő bódul, a hold részeg,
Ittasuk erdőre nézek,
Látom csillagát a szélnek.
Milyen patak, szűzi, tiszta,
Árnyékomat hozza vissza.
Démonárnyad árnyam issza.
Megreped az ólomkristály,
Pálinkát sem iszom immár,
Meghalok a Ngoc szorosnál.
Örült vagyok, bolond lettem,
Világ előtt térdre estem,
Engedd álmom megkeresnem!
Messzeségben ott az álom,
A hold fejét hullni látom,
Félelmem van, nincsen párom.
Simor András fordítása
Lelkem tengere
Szívem vértengerré válik,
Szívem hullám, úszó felhő,
Úszik idegen határig,
A magas égig szökellő.
Ó, vértócsákat okádok,
Vérhullámokba merülve,
Kínnak érzem a világot,
Enyém a fájdalom füstje.
Keresem valaki lelkét,
Szívemben, a mohó vérben,
Egy élő embert keresnék,
Arcát, bőrét hadd szemléljem.
Őrület, ó, esztelenség!
Hajózom szívem vizében.
Őrület, ó, esztelenség!
Lelkem pocsolyáját félem.
Simor András fordítása
Ki vagy, lelkem?
Ki vagy, ki vagy, lelkem? Nem tudom.
Mintha tréfálkoznál énvelem.
Ajkam már nem tud nevetni, nem.
A lélekből kis fényt harapok,
Holtnak látszom, jóllakott vagyok.
Holdtól megfulladó eszelős,
Itt lent aranyruhában időz.
Lélek markol, vigasztalanul,
Bőröm, húsom megrohad, lehull,
Leválik rólam szüntelenül,
Lelkem holdas pocsolyába ül,
Hold harapja a mellkasomat,
Zokogunk az éj vászna alatt.
Ketten szállunk más bolygóra fel,
Hempergünk, forgunk, létezni kell
Millióféle forma között,
Hallanak angyalok, ördögök.
Ki vagy, ki vagy, lelkem? Nem tudom.
Viszlek éjszakán át, vak utón.
Elveszítem eszméletemet.
Simor András fordítása
Könnyek
Utolér-e a halál,
Nem tudok szeretni már.
Vérré változik a nap,
A szív kővé válva fáj.
Távol tőlem kedvesem,
Többé nem szerethetem.
Vele ment fél lelkem is,
Másik fele sincs velem.
Itt vagyok, vagy nem vagyok,
Égből alázuhanok.
Akác színe vérszinű.
Szívemben vércsillagok.
Simor András fordítása
Vedd vissza lelkem
Hallgass! A nevemet ki ne mondd!
Meghallja tömjén, meghallja lomb.
- Titkunk ne tudja meg senki se.
Érkezőben a halál ide.
Ne tudja senki, elmegyek, el,
Innét örökre távozni kell.
Holdnak árnyéka ajtónk előtt,
Nézi, a fűzfa magasra nőtt.
Kizöldül a vágy és a titok.
Álmunk földjén síró jázminok.
Harmatcsöppet ejt le ránk az ég,
Szellőre vár lelkünk, élne még,
Elhull a virág, lehull a hold,
Eszméletem vesztem, ki ne mondd,
Szerelem-álom, szívem, szegény,
Utazik az őrület vizén.
A szerelmes perc is elhagyott,
Settenkedik, fára ül a hold.
Talán álmodsz s talán énvelem?
Csak én tudom, mi a szerelem.
– Vedd vissza lelkem, holdfény a fán!
Simor András fordítása
Egyedüllét
A réten szél-sodorta fény,
Folyó-tölt hold vizet köp elém,
Vitorla, leng, mint falevél,
Szívemben üres semmi kél.
Ülök, álmot várva rég,
Sikoly, árnyékokba tép,
Hangom hullámon tör át,
S rengeti az ég színét.
Ki az? Vízen csendbe jár,
Jött, ideült, nem ereszt,
Csukott szája vers-teli,
Hang sincs, levegőt se vesz,
Istenem! Mi borzalom!
Ős-magányban lét s a test.
Györe Imre fordítása
Részegülés a holdtól
Kiokádom számon a lelkem,
Hadd szálljon vígan, oda, fel,
Találkozik valakivel,
Selymet mos, Ngan folyó habja kel,
Víz holddá, hold vízzé leszen,
Holdtól a selyem nedvesül,
Hold-ember visel hold-ruhát,
Arcára rózsa pírja ül,
Karom a holdat fogja át,
Hold selyem-szálát felszedem,
Ágon, hajadon fennakad,
Tűrd, hadd szedem ki a szálakat,
Aztán mehetsz, szép lassan menvén.
A hold habbá vált, hogy szeretném?
Ma este mindenütt a hold,
Sír, mint meny, kit anyósa vár,
Verssel telt égtől részeg minden,
A holdat feldönti a szél,
Lehullt hold arany tócsa lett,
Henteregtem benn reggelig,
Vért öklendek vad ébredés után.
Györe Imre fordítása
Holdkergetés
Ha! Űzzük, ott a hold.
Ott a hold,
Siklik, arany ágba botolt,
Ahol találkánk helye volt,
Csábja távol őserdő fele vont,
Holdlevél lett lepedőnk,
Hulló csillag takarónk,
Értettük egymást szótlan is,
Vers lett lassan virág, fű színe is,
Voltunk álmok gyermekei,
Lelkünk ábrándozik testtelen,
Juj! Jaj! kiáltunk, riadva fenn,
Az irigy hold lehullt, testünkre hullt a hold.
Györe Imre fordítása
Öngyilkos hold
Hideg a kút bent! Hideg a kút!
Mért nem tud róla senki itt?
Mondják, az ősz benn rejtezik,
A Van-Nincs itt találkozik,
S a hold-felhő is itt megáll,
Hogy halljam! És hogy lássam is!
Bolond éj minden titkait!
Szélbe vegyült bú hangját,
Kút-menti szerelmespár
Kábult-ájult sóhajait.
A kút kitátja száját nagyra,
A végtelenséget bekapja,
S vele a széthullt csillagot.
Örült! Hisz megőrült a kút!
Ugrottam érte: benn a hold,
Felhoztam, hold-test volt, de holt.
Györe Imre fordítása
Arany hold, jádehold
Itt a hold, tessék a hold!
Kinek kell? Eladó!
De szerelmünk nem kapható!
Majd, ha diplomás léssz, rokon,
Visszajáró marék fillért, versed adom.
Nem, a holdat sem árulom!
Tréfa volt, szülte unalom,
Tán csak nem hitted, hogy komoly-
Az arany jádeholdat nem adhatom!
Most épp a holdon imádkozom,
Hold-olvasóm kiszámolom,
Uj, fényes holdam nem adom!
Itt a hold, tessék a hold!
Györe Imre fordítása
A szűzlány
A hold a bambuszágra ült,
Meghalt szomszédunk, ó, szegény!
Nem érintette még legény,
Férfit nem ismert ajaka.
Illata jáde illata,
Vele a tavasz van jelen,
Szegény halott, szeplőtelen.
Miatta vagyok szomorú,
De lelkem a testébe bú,
Hogy kifürkésszem titkait,
Mindent, mi lelkében lakik.
Már tudom! Engem szeretett,
Álmába hívta lelkemet,
Hallgatott, a tavaszra várt,
Hogy kimondja e vallomást.
Simor András fordítása
A születés
Felcsendült a zene hirtelen,
Illatos, kedves, ünnepélyesen,
Páratlan, legszebb szebbje ez,
Megszületett a tavasz!
A jóslat csupa jót jelez,
A versnek kora van, az álom nem jelen.
A szívben szüntelen egy bűvös sejtelem,
Ki ne mondd, mert varázsa illan!
Kedves! Tudod-e az éj nagy titkát, karjaimban?
Még senki se sejti, s a tavasz itt van.
Györe Imre fordítása
A holdfolyó partján
Itt a jáde-drágakő szó,
Hadd kínáljam fel a lelkem,
Hadd kínáljam fel a vérem.
Könny, kacaj egymást követi,
Számon a szél édes ízei,
Épp csak érzem s már jönnek a könnyek,
Oh, Te! Forrása van ím itt a könnynek,
Osztozz velem a szomorúságban,
A nap fenn az ég magasán van,
A fényfolyón aranyvirág kereng,
Ülök a holdfolyó partján idelent,
Sírok, s a felhő is velem könnyezik.
Györe Imre fordítása
Hiányérzet
Unt füstölő a palotában,
A szívekben tavaszi áram.
Ily közönyös hogy lehetsz, felség?
Szívben bársony szomorúság van.
Kint tavasza a szerelemnek,
Idebent tavasz nem melenget.
Nincsen hold, és énekszó sincsen.
Királyom! Egy lány ettől szenved.
Simor András fordítása
Meghalni a kábulattól
A holdfolyón ma csönd remeg,
Elcsitítja szívemet a magány.
A keleti szél most megáll,
Szerelmesével kokettál, susog.
A holdat hintázzák a bambuszok,
Álomi táj ez, egybefog múltat, jövőt,
Ma épp olyan, mint volt tegnapelőtt.
Pálinka húzza a főt, berúgok,
Feltámogatna két karod, ha még
Velem volnál, de ez már messze rég.
Hiányodtól szívem sajogva ég.
A könny pohárba hull, szemem halott,
Hontalan, bús vándor vagyok, szegény;
Szomorú lantzenére vágyom én …
Nincs rózsaarcú lány, és nincs remény,
Hogy kábulattal ölne meg az éj.
Dobos Éva fordítása
Ó, jaj, gyászolok! Ó, jaj, gyászolok!
Mi voltam hajdanán? Főnixmadár,
A magas égre felrepültem, ím
Délre, keletre szállnak szárnyaim,
Mögöttem isteni illat lebeg,
Utamat jelzik dicső fényjelek,
Zene és vers közelít szívemig,
Hold, csillag száz darabra szétesik,
Csillag lehull – álomnak vize lesz,
Széthulló hold zátony felé evez,
Palota lesz belőlük, szép magas,
Ám bennünk kín, könny – nincs rájuk vigasz,
A főnixmadár palotája ez,
Fénytől csillogó, aranyveretes.
Nem térek vissza a Mennybe soha.
Tündér lép hozzám, isteni csoda,
Az Őszibarack-forrás hölgye ő,
Földi szerelem, lenge, röppenő.
Könyörögtem, hogy legyen az enyém,
Főnixmadár vagyok, sóvár, szegény,
Bármit teszek is, madár maradok;
Szerzetesnek csupán a Menny ragyog,
Csak az Ég fogadja be szívemet,
Jáspissá válók, költő így leszek,
Magasztos álom evez versemen;
Férfi, kinek az álma szerelem,
Nemlétező, furfangos, furcsa lány,
Kit őrültként megtalálok talán,
A hold palotájában keresem,
Égi császár lakában föllelem,
Hol szerelemtől sírva, félvakon,
Vágyam siratom, vágyam gyászolom!
Kezemben a hold darabkája csak,
A tündér elment, vitte álmomat.
Több évszázada már, hogy vége lett.
Jáde-hold, nem hevít a képzelet!
Nézlek, idelenn minden fájdalom,
Szétszórom versemet a holdfolyón,
A vers a fájdalomtól ég, lobog.
O, jaj, gyászolok! O, jaj, gyászolok!
Életemet hiába rejtem el,
Halálig kín vár, senki sem felel.
Simor András fordítása
Hiányzol
Trần Than Đỉnh-nek
Félhold van ma az égen,
Felét szétrágták régen.
Szívem megáll, hiányzol.
Hiányod száll a szélben.
Simor András fordítása
A varázstoll
Varázstoll a toll hegyén,
Éles, hideg, mint a dér.
Fejemből a gondolat
Tintával írt szóig ér.
Papíron arany szavak,
Papír és vér hófehér,
Csengenek és bonganak,
Tavasszal a vers kikéi.
Dobos Éva fordítása
Lélektelenül
Tintacsepp lehull.
A költő sem ír.
Kínra nincsen ír.
Izzad a papír.
Simor András fordítása
A Hold
Oly becses a hold, kincset ér,
Ragyogjon be földet-eget
Jótékony fénye, a fehér,
S az ifjú lelket mentse meg!
Dobos Éva fordítása
Szerelemálom
Üljünk ma boldog ünnepet!
Te zene, én tömjén legyek!
Lâm Xuân Các-ban nagy vígalom:
Szerelmes húrok zengenek.
A Barack-forrás hívogat,
Te ital légy, én bódulat!
A tündér is megrészegül:
Szerelmet iszik, úgy mulat.
Még szendereg a délután,
Te erre mégy, én arra tán.
Ha Lê s Anh volnánk, te meg én,
Most sírhatnánk egymás után.
Dobos Éva fordítása
Ne hívja szívedet a messziség!
Szivárvány napot holddal összeköt.
Ó, Hoang Hoa! Messzeszállnak lelkeink.
Szerelemnek illat-hágcsója ring,
Olyan könnyű, mint az emlékezés,
Halk szellővel a dal nyomába érsz,
Lelket zsongít, elkábít szíveket,
Ó, jöjj, ne tétovázz és ne remegj,
Már a Tejút hídjára lép az ősz,
A tó vize csillaggal viselős;
Ne hullassa reád vérét az ég,
Ne hívja szívedet a messziség.
Oly gyors az ősz, kedvünkért közelít,
Ezer virág pattintja szirmait,
Szerelmes férfiak évszaka ez,
Ne bánkódj, lázas légben ne evezz,
Szálljon a virág, a hold és a szél,
Aranyvers röpül és nyomodba ér!
Sírjunk, nevessünk – ez a szerelem.
Simor András fordítása
A szomorúság ideje
Szél visong az ágakon,
Mért tört rám a fájdalom?
Ének hangzik messziről,
Alom volna bánatom?
Tűz a nap, oly áradón:
Szerelmem nem láthatom.
Elnémult a szerelem,
Hallgatása fáj nagyon.
Ősi dallam áthajol
Hozzád, hogyha távozol.
Könnyel íródik a vers,
Fehér papírt áztatón.
Dobos Éva fordítása
Tavaszt, feleséget veszek
Szél köszönti a délutánt,
Pillangó a nászi ruhát.
Sok sürgő-forgó mandarint,
Ifjat, lányt látni odakint.
Petárdát durrant víg koma,
Násznépre vár dús lakoma.
Az arára a vőlegény
Reá se mer nézni szegény,
Háttérben marad amaz is,
Mosolyát rejti a hamis.
Tavaszt, feleséget vészén
A vőlegény szerelmesen.
Te miért nem adod alább?
Fölkeresném anyád, apád.
Szíved beszélni nem serény,
Szemed költészet, szűzi fény,
De énrám nem néz soha sem.
Szívem felkiált: Kedvesem!
Simor András fordítása
Hosszú élet
Csillag, hold őriz engemet,
Illat, napsütés, égi szent zene,
Felhők fénylő költészete
Hevíti tűzlángjával versemet,
Tőle ragyogóbb, fényesebb,
Mint odafent a csillag, vagy a hold;
A végtelenből rám ragyog,
Búcsúzásról beszél a dal
Chế Lan Viên szép szavaival,
Szent imáját kínálja édesen
Rózsafűzérrel ékesen.
Nem tudom, mikor kél égre a hold,
Felhők és szél közt imát mormolok,
Nincsen ennél drágább dolog nekem.
A Sa folyón száll lelkem csöndesen,
A gyönyörtől elveszítem eszem;
Ha találkozik jáde és arany,
Az élet végtelen és parttalan,
Órájuk mond éljent lázas szavam!
Simor András fordítása
Zene
Szűzi mosolyod
Napnál ragyogóbb,
Hallod, kedvesem,
Zene, szerelem
Hozzám érkezik,
Veled megtelít.
Fönn az ég fakul?
Szivárvány sehol?
Látom színeit,
Mind bennem lakik,
Mélyen idebenn,
Ne gyötörd magad,
Imádkozz velem!
Szűzi szerelem
Szívem rejtekén,
Hallod, kedvesem?
Aranyzene szól,
Csillag fényt csihol,
Felszáll az ima,
Égi muzsika,
Holdkelte előtt
Újra látom őt.
Ártatlan, finom,
Mint virágszirom,
Mint húr, ha feszül
Érintetlenül.
Fényképed akár
Elszálló madár,
Mint bábfigura,
Légy szívem ura,
Messze, vagy közel!
Már egy szín se kell,
Nem bódít a vágy.
Mégis élni hágy,
Tündér tudja jól,
Szerelem ha szól,
Lelkünk holdra száll,
Mindenségen át
Hold illatot ád,
Élünk odatúl,
Lelkünk hova hull,
Tudod, kedvesem?
Mosoly, szerelem,
Eleven virág,
Nem a te hibád,
Ha egy szín fakó.
Ez hát a való,
Illat, röppenő.
Hol van, hol van ő,
Itt, vagy mégsem itt?
Simor András fordítása
Oktalan bánat
Óceánnál mélyebb a bánat,
Könnyeim küldenek utánad.
Virágok lelke foszlik, vásik,
Thương Thương szívbénítón hiányzik.
Szomorúság lakja a házat,
Ezerféle színekben látlak.
Szakad a selyem, hangja is fáj.
A szelet hallom, odakint száll.
Ne add szavad! Ne halljak választ,
Ha szerelmed nem engem választ!
Égen nincs felhő, zápor sem ver,
Megtelik szívem félelemmel.
Könnyeim küldenek utánad,
Mikor ér véget ez a bánat?
Simor András fordítása
Fogadd be lelkem!
M. D.-vel egyezkedve
Testem kunyhóban, bambuszágyon,
Zárt gyékényfalak közé zárom.
Éjszaka pokróccal fedem be.
Lelkem vár, hogy álmodba szálljon.
Simor András fordítása
Szokatlan szerelem
Ez a történet egy gyönyörű helyen játszódik. A színdarab csak akkor
teljes, ha jelen van Thương Thương kisasszony és Hàn Mặc Tử költő.
PATAKCSOBOGÁS
A felhő fuvallatra szomjuhoz.
Örökké Tündérországot lesem.
Vizem tiszta, medrem csodálatos.
Tündérországba nem jön senki sem?
Hadd kínáljam szomjatoltó vizem!
Milyen szépen szól a fuvolaszó!
Az élvezettől már-már részegen
Várja vizemet a messzi folyó.
MADÁRDAL
Hallszik távolról szép fuvolaszó,
Halkan és tisztán szól, szerelmesen.
A tavasz, a napsugár ragyogó.
A bánatot elűzi énekem.
FUVOLASZÓ
Arany követ felszálló aranyat,
Hallgassátok az arany énekét,
Keletre száll, hol felpirkad a nap,
Nyugatra száll, hol bíborlik az ég.
Nevem Phượng Cầu Hoàng, én vagyok a dal,
Az égboltra a szerelmet vetem.
Találjon párra minden fiatal,
Legyen örök az örök szerelem.
Párja nélkül magányos a leány.
Folyónál zeng a szerelem dala.
Szomorúan énekel a magány,
Szerelem nélkül nincsen hajnala.
IFJÚ
Lepkeszárnyon virágot lelek itt.
E szép világba vezetett utam.
Fű és virág illata részegít,
Fuvolaszót hallok minduntalan.
Hajdani álom boldogságot ád,
Látom rég nem látott szeretteim.
Virág nyitja hirtelen bimbaját,
Zene lepkéje ül levelein.
PATAKCSOBOGÁS
Milyen példátlan, szép csoda esett?
A szent földön halandó lábnyoma.
Fenyő' dalával mondok éneket,
Messzi egekig szálljon a csoda.
Jöjjön a költő', a tálentumos,
Ki aranykertben gyöngyszőnyegre dűl,
Merje vizemet, mikor szomjuhoz,
Hűsítse őt, ki párjáért hévül.
MADÁRDAL
Nemes ifjú, hallgasd meg énekem,
Virágzó fáról neked dalolok.
Kerek napkorong ragyog fényesen,
Röpít a szél hódító illatot.
Verseid hírét elhozta ide,
Tündérország drága vidékire.
IFJÚ
Fönt jár a nap, és lent hévül szivem,
Versem a felhőkig is felszökik.
Illat árjával szálló szerelem
Még halhatatlant is megrészegít.
Bizsergeti ez érzés testemet,
Mintha kóstoltam volna bájitalt.
Vagy mégsem? A lélek mitől remeg,
Csodára vár, mi megérinti majd?
Fák közé rejtem a fuvolaszót.
Szerelemre ne gyulladjon az ég.
Egy szikla mögé mostan elbújok,
A csodát várom, mi előmbe lép.
LEÁNY
Felhőkkel úszik fönt az ég.
Séta közben érkeztem épp ide.
Szólj, fuvola! Dalod szine
A földlakónak kedvire ragyog.
Égre száll a nap hamarost,
Találkozást zengjen dalod, madár!
Tündérországban aki jár,
A párjára mikor talál szegény?
A szerelemre várok én,
Magányos, fáradt földi lény vagyok,
Ki eleddig szomorkodott.
PATAKCSOBOGÁS
Hallgasd hát, amit csobogok, vizem
Gyöngyhabja a gyöngyszerelem.
Fölkínálom e reggelen, vegyed,
Kívánom szüzességedet,
Szoknyád és inged földre vesd hamar,
Vers-vizemben vár bájital!
LEÁNY
A csodavers! Sugárral száll tova,
Ingem és szoknyám mögé beosont.
Nevetés harsog – a szivem hova
Vágyik, hogy ilyen szaporán dobog?
IFJÚ (előjön a bokor mögül)
Fuvolaszóra száll fuvolaszó.
Látok egy leányt. Minő csoda ez?
A sors rendezte, a gyönyört adó.
Mosolya örökkévaló, nemes.
LEÁNY (megijed és magában gondolja)
Honnan érkezett? Kit keres?
Külcsín bensőt is jellemez, tudom.
Ki állt előmbe az utón?
Furcsán beszél – mért hallgatom szavát?
Ó ifjú, szívedbe ki lát?
Miért hallgatok én reád – ki vagy?
IFJÚ
Tündérhonba hozott utad?
Itt lestem ki titkaidat netán?
A sors rendezte így, te lány,
Hogy ehelyütt találj reám.
LEÁNY
Trần Thương Thương vagyok, az anyám
Ott él a móló oldalán.
A költőt keresem itt,
Gyémánt könyvben aki szól.
Utam Tündérhonba vitt,
Hol a szerelem dalol.
IFJÚ
Trần Thương Thương a te neved,
Hàn Mặc Tử az én nevem.
Utam hozzád vezetett,
Nem választ el senki sem.
Te, a távoli virág,
Én, a felhő az egen,
Itt találtam én reád,
Szónál többet mond a szem.
MADÁRDAL
Ó, szerelmes idegen,
Szép halandó idelenn, a lány
Piros ajka csókra vár.
Ó, tavaszi napsugár, hova
Száll a szerelem szava?
Hamvas bőrt süt, tétova a láng.
LEÁNY
Álomlovag, akit megláttalak,
A versed búcsúszínben tündököl?
Éjjel-nappal zokogó könnypatak,
Avagy napfény kél véle égre föl
Szerelem színét röpítve oda?
Hàn Mặc Tử költőt, őt szeretem én,
Az ő szíve szívemnek otthona.
IFJÚ
Thương Thương, kedves! Az ég csodát teremt,
Olyan ez, mint a fölszálló arany.
Két virágból ekképp születik egy,
Két madárnak egy boldog szava van.
Én kedvesem, letérdelek eléd,
Lelkembe hadd ivódjék a tavasz,
Mint a tömjént illatozza az ég
A versemet – szent áldozatom az!
LEÁNY
Magamat én, íme, neked adom,
Boldogságomat neked adom én.
Tenélküled nincs más tulajdonom,
Leljünk gyönyört e szép vidék ölén.
Vágyam ne teljesülne, ó, egek!
Hullócsillagok volnánk odafenn?
Minden tegnapi érzést feledek,
Mert semmi sincs, ha nincsen szerelem.
IFJÚ
Versemhez erőt csak tőled nyerek.
A szerelem a szélben könyörög.
Csak az szeret, ki őrülten szeret,
A szívben csak a szerelem örök.
A lelkem fájdalommal telt kehely,
Thương Thương, vegyed el tőlem, idd ki hát!
A madár szomorúan énekel.
Szíve elhervad, vérzik a virág.
LEÁNY
Szívem lovagja! Ne bánkódj tovább!
Örökké él az örök szerelem.
Versed tavaszra ébredő' virág,
A rétet ékesíti idelenn.
IFJÚ
Az élet búcsúzással van tele,
A búcsúzás két ömlő könnypatak.
Az én szívem a kínnak lakhelye,
Mióta téged megálmodtalak.
Álmot álmodok holdas éjszakán,
Szerelem illatfátyla szívemen.
Neked adom kincsem a nyoszolyán.
Mikor itt vagy, szavamat nem lelem.
LEÁNY
Elkápráztatnak engem szavaid,
Szép szavaidtól, ím, elkábulok.
Hírneved a királyi udvarig,
Gyöngy-emberek füléig eljutott?
Imádják a művészek verseid?
Beszéded mindenkit megrészegít?
IFJÚ
Néhány pillanat ez a szerelem.
Vers-lelkem a felhőkkel tovaszáll.
Ó, ha mindig itt lennél énvelem,
Lehetnék égre szálló napsugár!
Én kedvesem! A gyönyör elmerül,
Akár a gyöngy az iramló vizen.
Csillaggal, holddal fekszem egyedül,
Halálomkor nem sirat senki sem!
LEÁNY
Szerelmedben lelkem otthonra lel,
Versed és lelked egyetlen hazám.
Még a búcsú sem választhatja el
Őket, akik szeretnek igazán.
IFJÚ
Isten veled! Én vissza nem jövök.
Illattá leszek, eltakar a köd.
Az ifjú eltűnik
PATAKCSOBOGÁS
Lábad ne lógasd gyöngy patakba most,
O, kedvesem, a móló oldalán!
Várd meg az éjt, a titkokat hozót,
Mikor felkél a hold, a halovány.
Simor András fordítása
Jegyzetek
Hàn Mặc Tử verseit az eredeti formát pontosan követő szótagtartó, illetve a sorokat egy vagy két szótaggal növelő közelítő formában tesszük közzé. Emiatt néhány esetben két fordítást is szerepeltetünk az eltérő műfordítói megoldás szemléltetésére. így például a hátsóindiai nemzeti költészetek, így a vietnami költészet formatárában is fontos helyet elfoglaló belső rímes szerkezetek leggyakoribb megjelenési formájának, az ún. lục bát-sorpárokból álló verseknek esetében, van, amikor magyarul – az eredetihez híven – hat (lục) és nyolc (bát) tagból állnak a sorok, ahol az első nyolcas sor hatodik tagja a hatos sor utolsó tagjára rímel, nyolcadik szótagja pedig a következő hatos sor számára lesz rímhívó; máskor viszont nyolcas és tízes sorok váltják egymást a magyar fordításban.
canh – a középkori vietnami városokban az éjszaka múlását az őrség 120 percenként elhangzó dobszava jelezte
cham nép (vagy cbiem nép) – ma Vietnam déli részén kisebbségként élő népcsoport, amely azonban az ókorban Kelet-Azsia legnagyobb birodalmának ura volt
Chan-liget – a Chan (japánul Zen) – buddhista kolostort körülvevő liget
Chế Lan Viên – századunk egyik jeles vietnami költője; néhány verse magyarul is megjelent
dặm – a vietnami „mérföld” neve: 432 méternyi távolság
Lê s Anh– híres vietnami szerelmespár
Őszibarack-forrás – a kelet-ázsiai mitológiában a túlvilág, a holtak birodalma
szerelem mindhárom életünk – a múltbeli, a jelen s a jövőbeli megtestesülések buddhista felfogás szerinti megfogalmazása
Thêm – verandaféleség a vietnami földszintes házak előtt