hátlap kép borító kép


M. Szántó Judit


Ígéretek földje


MORFONDÍROZÁSOK A 90-ES ÉVEKRŐL


BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© M. Szántó Judit


Évek óta felgyülemlő dolgok késztettek arra, hogy megírjam ezt a kötetet. Az 1970-es években mutatkozó jelek és megkezdődött folyamatok a rendszerváltás után fel­erő­södtek, és napjainkra uralkodóvá váltak. Mai életünk jelenségeit és történéseit pró­bál­tam valamennyire összefoglalni és egy ilyen munka keretein belül némileg rend­szerezni.

Negyedik kötetem közreadásával a leírtakkal kapcsolatos kö­zös gondol­ko­dásra szeretném hívni az olvasót.


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




Illúziók nélkül

Újév van. 2001. január 1-je.

A reggeli készülődést, rendberakást elvégeztem, és most itt ülök a fotelom­ban. És nem csinálok semmit.

Azaz az agyam jár. Hiszen Újév van, és ilyenkor tervezget az ember.

Nem sokunknak adatik meg hogy egy új századot érjen meg. Hát még egy új évezredet!

Ha belegondolok, hogy milyen fantasztikusan nagy idő ezer esztendő, beleborzongok.

És most meglendülhetne a fantáziám. Hogy mi mindent hozhat a követ­kező ezer!

Csak valahogy ezen a ponton megakadnak az agyam kerekei. Mintha berozsdásodtak volna. Szinte hallom is a nyikorgásukat, amint mozgásra akarom kényszeríteni őket. De semmi több. Nem tudok kinyögni semmit arról, hogy mit is várnék a jövőtől.

Jó! Akkor hagyjuk az ezret. Belátom, hogy az akkora távlat, amekkorát nem bírok ésszel felfogni. És, ha fel is fognám!? Mit érnék vele? Ennek az ezernek mindössze mákszemnyi töredéke, aminek magam is részese lehetek. Szóval, maradjunk egy rövidebb időszaknál. Hogy mennyinél? Fogalmam sincs.

Jaj, dehogyis nem! Hiszen Újév van! Egy új esztendőnek kezdete! Ilyet pe­dig már nemegyszer átéltem. Nemegyszer néztem várakozva, tele reménnyel szembe az újjal.

Ezt kell megpróbálni most is! Igazán felesleges nagy, hatalmas időszako­kat átölelni! Menjünk csak szép sorjában! Az egy esztendő nem sok. Azt bő­ven átfogja a képzelet.

No, mi lesz? így se megy semmi?

Továbbra is üres és kiégett vagyok? Kiábrándult és csalódott?

Igen! És nemcsak idén. Hanem hosszú évek óta. Több, mint tíz esztendeje.

De, ha meggondolom, a rossz előjelek már sokkal régebben jelentkeztek. Van annak már húsz éve is, sőt inkább még annál is több.

Amikor kezdtünk többet költeni, mint amennyit megtermeltünk. Ami­kor egyre gyak­rab­ban fordultunk külföldi kölcsönökhöz. Amikor elkábítot­tak minket a nyugati autó­csodák, pazar kirakatok, elegáns kaszinók, intim mulatók.

Nem, egyáltalán nem akarok az erénycsősz szerepében tündökölni. Nem azt akarom hibáztatni, hogy az itthon nem látott luxus annyira elkápráz­tatta a magyart.

Hanem az tény, hogy a fejekben egyre inkább egybekapcsolódott az édes élet fogalma a Nyu­gat­tal, amelynek a másik, kevésbé csillogó és korántsem vonzó oldalával, a nyomorral egyál­talán nem találkozott külhoni útjain a keleti tábor lakója.

Így aztán nem csoda, hogy telve szép reményekkel, csodás ígéretekkel kel­tett várakozással rúgta fel a szocialista irányban haladó rendszert, hogy fel­cserélje a magát kacéran kellető' kapita­lizmusra.

Aztán, hogy mára ki mennyire csalódott, azt nem tudom pontosan. De a felmérések arról tanúskodnak, hogy a Kelet nemrég még „legvidámabb barakkjából” mára mi lettünk a régió legborúlátóbb népe. Saját tapaszta­lataimból pedig csak annyit tudok mondani, hogy útón-útfélen hallom a pa­naszokat. Tudom jól, hogy ez nem mindenkiben azonos a rendszer bírálatá­val. És akiben igen, az is bizonytalankodik, hogy a napjainkban olyan sokat szidott baloldalon, vagy éppen annak az ellenkezőjén, jobbra próbáljon megoldást keresni. Sőt! Ha az utóbbiban csalódik, esetleg a még jobbra toló­dásban véli a bajok orvoslását.

Csakhogy a gondok nem oldódnak, hanem fokozódnak. A baloldal meg­bénult. Gúzsba kötve, betömött szájjal itt-ott még hallatja meggyengült hangját, de alapvetően védekezésre rendezkedett be. A jobboldal meg nyo­mul. Elfoglalja a pozíciókat, a hivatalokat, rátelepszik az agyakra. Mást se hallunk, mint a múlt szidalmazását, az új dicsőítését.

Hanem tény, hogy akármi van és akármit mondanak, az elmúlt évtized­ben elfelejtett a magyar remélni. Pesszimista, reményét vesztett ország lettünk.

Szóval, nem vagyok egyedül, aki ma borúlátóan tekint az elkövetkező év elé. A rend­szer­váltás kárvallottjai, a csalódottak éppoly kevés jót várnak idén, mint azok, akik velem együtt nem tápláltak illúziókat a jó tíz évvel ezelőtti változásokat illetően. De tovább megyek! A sike­resek is félnek a jövő tői. Merthogy olyan világot élünk, amikor az ember egyik napról a másik­ra elveszítheti a munkáját, nyertesből vesztes lehet. Ha pedig útjában áll valaki­nek vagy vala­kiknek, akkor netán lelövik, felrobbantják, vagy ki tudja, ho­gyan teszik el láb alól. Esetleg elviszik bilincsbe verve valós vagy valótlan bűneiért.

Igen, jelünk. És félelmeinket csak fokozza a fantasztikus méreteket öltött bűnözés. Megpróbálunk védekezni. Házunkat magas kőfallal vesszük kö­rül, kapunkat, ajtóinkat bizton­sági zárakkal látjuk el, ablakainkat rács fedi. Pénztárcánkat magunkhoz szorítjuk az utcán, bankkártyánkat alig merjük használni. Félünk az útkereszteződésektől, ahol autónkkal meg kell állni. Nem merünk senkit a lakásunkba beengedni. Akkor sem, ha félájultan állít be, és egy pohár vizet kér vagy azt, hogy telefonáljunk mentőén. Nem hord­juk a. keresztmamától kapott vékony aranyláncot, nehogy leszakítsák az ut­cán a nyakunkból. Gyerekeinket akkor is kísérjük minden­hová, ha koruk miatt már egyedül is elengedhetnénk őket.

Megtanultunk rettegésben élni. És nem csökkennek, hanem szaporodnak a meg­pró­bál­tatások.

Szóval, nem akar világosodni a jövőkép.

Az Újév egyúttal a számvetés ideje is. Vegyük hát számba, mi is történt valójában. Mi állandósult rosszkedvűnk oka?

Demokrácia

Hirtelen szakadt a nyakunkba az „igazi” demokrácia. És annak elle­nére, hogy már elég régen mutatkoztak a változás jelei, kevesek kivé­telével váratlanul érte az ország lakos­ságát.

Már az új rendszer hajnalán kiderült, hogy a magunk mögött ha­gyott év­tize­dek­ben minden rossz volt. Hogy eddig nem demokráciá­ban, hanem diktatúrában éltünk. Hogy éhbérért dolgoztunk. Igaz, hogy állam bácsi jóvoltából ingyen tanul­hat­tunk, ingyen egészségügyi ellátást kaptunk, biztos munkahelyünk volt, sok álla­mi lakás épült, amiért alacsony bért fizettünk, olcsón kaptuk a gázt, a vil­lanyt, ingyen fogyasz­tottuk – legalábbis Budapesten – a vizet, nem fizettünk a szemét elviteléért, fillé­rek­ért nyaraltunk, árán alul vásá­roltuk az élelmiszert, ruhát, tartós fogyasztási cik­keket. Ezzel szem­ben nem volt elég választék az üzletekben, háromévenként utaz­hat­tunk csak a Lajtán túlra, csak hosszú várakozás után, előjegyzéssel ju­tottunk kocsi­hoz (és akkor is micsoda ócska keletihez), nem járhat­tunk szabadon templom­ba, és az ország a technika területén messze a Nyugat mögött kullogott. Az állami válla­latot és vezetőit, dolgo­zóit semmi se serkentette gazdaságos gyártásra, jó munkára. Olyan apróságokat pedig említeni is alig érdemes, hogy az állami üzletek­ben a kiszolgálás csapnivaló, az ipari portékák dizájnban is kritikán aluliak, satöbbi, satöbbi.

Bezzeg majd most! Az állam osztogató nagybácsiból okos irányí­tóvá válik. A meg­csappanó szociális gondoskodással szemben viszont sokkal jobbak lesznek a kere­setek. A vállalatok, üzletek magánkézbe kerülnek, a tulajdonosok pedig igyekez­nek minél jobb termékekkel, minél nagyobb választékkal és minél kedvezőbb árakkal magukhoz édesgetni a vevőket. A kereskedők udvarias kiszolgálással keresik a kuncsaftok kegyeit. A hájtek pillanatok alatt beáramlik az országba, megkönnyítve és megszépítve életünket. Autószalonok nyílnak, az ember csak bemegy, kiválasztja a neki megfelelőt, készpénzt vagy csek­ket ad, bankkártyát mutat be, de az is lehet, hogy hitellevelei. Azután beül a kocsiba és távozik. Ennyi. Nincs igénylés, nincs várakozás, senki nem mondja, hogy ilyen szín nincs, az a kis zománchiba sem­miség, vagy más effélét.

Szóval, ígéretekkel tele volt (és ma is tele van) a padlás! Mi az, hogy a padlás? Azokon már régen túláradt, és ragacsos mézesmadzag­ként fogja körül, köti gúzsba az egész országot.

Hát, nem mondom, változás, az történt, nem is kevés.

Úgy kezdődött, hogy számtalan párt alakult. Az egypártrendszert felváltotta a több­párt­hatalom. A mai parlamentben mindegyik kö­zéppártnak vallja magát. Leg­feljebb abban van némi különbség, hogy az egyik balközépnek, a többi meg jobb­középnek.

Az új rend egyik első ténykedéseként népköztársaságból köztársa­sággá alakul­tunk. Ennek megfelelően új címert választottunk, még­pedig királyi koronával. A hivatalok Kossuth-címeres papírjai a sze­métbe kerültek, és újak készültek helyettük. Azután következett az utcák átkeresztelése. Az ottlakók azzal kezdhették új életüket, hogy járhatták a hivatalokat új irataik beszerzéséért. És még csak azt se le­het mondani, hogy a régi rendszer hőseiről, ünnepeiről elnevezett utcák kerültek csak az átkeresztelés sorsára. Nem! Ha már lúd, le­gyen kövér! Mit számít az a pár millió pluszkiadás, ki törődik ilyen nemes tevékenység közben azzal a csekélységgel, hogy ez mekkora' többletet ró a hivatalokra, mennyi utánajárást igényel az ottlakóktól. Új utcanévtábla került például a volt Joliot-Curie térre is. Új neve Ki­rályhágó tér lett. Hogy miért? Nem tudni. De, ha már benne voltak, igazán nem számít!

Közben folytak az újratemetések, sorra került a régi rend jelvényei­nek az eltüntetése és letiltása, szobrok és táblák talonba helyezése.

Megkezdődik a második világháborúban szovjet fogságba került katonák, az előző rendszerben kitelepítettek, internáltak, politikai elítéltek, a Szovjetunióba hur­col­tak kárpótlása, a parasztoknak a ter­melőszövetkezetbe vitt földjük, egyéb mező­gazdasági vagyonuk utáni kárrendezése. Ezzel párhuzamosan zajlott a priva­tizáció.

A kárpótlás anyagiak hiányában felemásra sikerült. Végeredménye pedig az, hogy senki sem elégedett. Aki nem részesült benne, az igaz­ságtalannak tartja, aki pedig kapott, az kevesli. Arról nem szól a fá­ma, hogy hány köztörvényes bűnözőnek sikerült beverekednie magát a politikai kárpótlásban részesülők közé. A későb­biekben sor kerül a fasizmus áldozatainak, a haláltáborokba hurcoltaknak a kár­pót­lá­sára is, az akkorra még csekélyebbre zsugorodott anyagi lehetőségek és nem utolsó­sorban a politikai akarat híján szégyenletesen szerény méretek­ben. Az a gondolat termé­szetesen fel se merül, hogy a háborúba kényszerített katonák ugyancsak a fasizmus áldozatainak tekinthetők.

A privatizáció már sokkal eredményesebb. Néhány hazai rend­szerhű vállal­kozó ingyen, csekély összegért vagy még állami bankköl­csönnel jut egy-egy gyárhoz. A többit külföldiek kapják meg bagóért. Még jelentős adókedvezmény is jár hozzá. Aki ebből kimarad, de elég ügyeskedő és megfelelő kapcsolatai vannak, annak sem kell siránkoznia. Alapít valamilyen üzletelő céget, kinevezi magát ügy­vezetőnek, és – ha jól tud adni, venni – rövidesen megszedi ma­gát. Csak ki kell szagolni, hogy hol lehet olcsó bálás használt ruhát venni, csak neki kell veselkedni, hogy a hálásból kivá­logassa a jobban eladhatót, az olcsón felújíthatót, hogy megfelelően terítse a mutató­sabbat a belvárosban, az egyszerűbbeket külterületen. Rendkívül jó eséllyel indulnak azok a régi rendszerbeli minisztériumi, főhatósági vezetők, akik olyasmi kereskedésébe fognak, aminek beszerzésében, értékesítésében fel tudják használni volt munkahelyük évtizedek alatt kiépített kapcsolatait.

Jaj, és a világért ki ne maradjon a népnevelési Merthogy ennek döntő szerepe van. Az ostoba tömeg ugyanis képes azt hinni, hogy annak a kommunizmusnak vagy szocializmusnak vagy mi a fenének nevezett előző világban nyugodtap, vi­szony­lag gondtalanul élt. Ezen pedig sürgősen változtatni kell. Bele kell sulykolni abba a buta fejébe, hogy szocialistának, kommunistának, bolsinak lenni a leg­na­gyobb szégyen a világon! Mit, legnagyobb szégyen! A legnagyobb bűn is egyben! Amire csak akkor van bocsánat, ha az ellenkező oldalra ál­lással bizonyítja, hogy csupán mímelte a rendszerhűséget! Hogy csak megfelelő előmenetele, gyermekei pályá­jának az egyengetése lebegett a szeme előtt, amikor a régi rend embereit meg­té­vesz­tette, és az ak­kori politikával lojálisnak mutatta magát. A többinek azonban a szá­jába kell rágni, hogy szidja, pocskondiázza a végeszakadt pártálla­mot és annak irány­vonalát.

A régi párttagokat, szimpatizánsokat el kell távolítani pozícióik­ból, távol kell tartani őket a politikától. A vehemensebbek a legszí­vesebben agyagba döngölnék őket, csak hát egy fiatal demokráciá­ban az ember néha csak kerülő úton közelítheti meg a célt. Ha bein­dul a gépezet, a jobbratolódás úgyis megy már magától!

Szóval, eljött az igazi demokrácia (azaz: néphatalom). Az a tény pedig, hogy maga a rendszerváltás a nép feje felett jött létre (amit vi­lágosan jelez a nép­köz­tár­saság megfelelő részének az elhagyása is), hogy az új élet kétes eredményeiből része­sülők legkisebb gondja is nagyobb annál, hogysem a tömegeknek tett mézes-mázos ígéreteket beváltsa, hogy ennek a demok­ráciának a nagy vesztese maga a nép, igazán csak egy apró pötty a történtekkel elégedett Nyugat szemé­ben.

Pártok

Mi sem természetesebb, mint hogy az egypártrendszer bukását a többpártrendszer kövesse. És ennek a kibontakozott szabadságban most már semmi sem állja az útját.

Képtelenség lenne az eltelt bő tíz esztendő alatt létrejött (és ham­vába hullt) összes pártnak a felsorolása. Hogy mi minden céllal lehe­tett pártot alapítani, arra talán elegendő egyetlen példa: többek kö­zött dalairól is elhíresült énekesnőnk szere­lem­pártot hozott létre. Az élettartama idején mindvégig jelentéktelen pártocska csak alapítójá­nak köszönheti, hogy egyáltalán tudni lehet róla. A pártot azonban a sikerek messze elkerülték, holott éppen arra a szabadosságra épült, amely a nagy szabad­ságban pregnánsan ütötte fel a fejét.

A névtelen kis pártocskákra igazán nem is érdemes szót veszteget­ni. Az országos politikába csak a jelentősek szólhatnak bele. Persze, ilyen nagy fel-, helye­sebben pálfordulásban egyes pártok magasba törnek. Némelyiküknek azután sikerül fenn meg­kapasz­kodnia, míg mások visszaesnek a jelentéktelenségbe, hogy ismét felfelé igyekez­ze­nek. Igyekezetük hátterében döntően vezetőik egyéni sikerekre való törekvése áll. És ez ügyes helyezkedéssel nemegyszer be is válik. Leg­feljebb az illető párt arculata – ha egyáltalán volt ilyen – olvad bele más pártéba.

Kezdeti sikereket azonban nem nehéz elérni. Ki kell állni a placc­ra, és tele torokkal szidni kell az előző rendszert és annak híveit. Eh­hez célszerű minden rosszat összehordani. Először azonban vigyázni kell, hogy a hibák felsorolásában legalább valamennyi igazság is legyen, és csak akkor szabad rátérni a rágalmazásokra, amikor a jó nép már kellően begerjedt. Ezt a részt a legvadabb indulattal ajánla­tos befejezni, természetesen fortisszimóval. Ezután kerülhet sor az ígérgetésekre. És itt sem kell szerénynek lenni. Most már bátran le­het az embereket mindennel kecseg­tetni, ami csak belefér. Ilyenkor a felzaklatott tömeg már úgysem képes józanul gondolkodni. Ha pe­dig a párt bekerült már a hatalomba, akkor nyugodtan le lehet pöccenteni az egészet. Legalább három évig. Azután ismét el lehet kez­deni a fuvo­lázást szép szordinóval, mintha békés altatódal csendülne fel. Amikor pedig a bűvölet kellően hat már a tömegre, akkor ott lehet folytatni, ahol három évvel ezelőtt abbamaradt. Legfeljebb a hangsúlyok helyeződnek át az aktuális helyzetnek megfelelően.

No, és mi van a párttagokkal? Hát, az attól függ! Hogy mitől? Elsősorban attól, hogy régi, avagy új párt tagjáról van-e szó.

Ha régiről, akkor megint csak attól függ. Hogy mitől? Hát termé­szetesen attól, hogy marad-e a régi párt tagja, átlép-e a régiből átala­kult újba… Oppardon! E kettő bizonyos szemszögből teljesen egy­forma elbírálás alá esik. Ez a szemszög pedig nem más, mint a telje­sen újonnan alakult pártok szemének a szöge. Mert eszerint mind­kettő tagja egyformán rühes kommunista. E téren a többi párt kö­zött meglepően nagy az egyetértés. Más vonatkozásban még abban is azonos nézeten vannak, hogy az egyedül üdvözítő rendszer a régen bevált kapitalizmus, amit eleinte szégyenlősen csak szociális piacgaz­daságnak mernek titulálni. A volt egypárt tagjai egészen más elbírá­lás alá esnek, ha teljes 180°-os fordulatot tesznek. Ezzel a tettükkel ugyanis egy­ér­tel­műen bizonyítják, hogy előző párttagságuk semmi­képpen sem politikai meg­győző­désük­ből eredt. Megítélésükben pe­dig külön jó pontnak számít, ha állandóan pocskon­diázzák a volt pártállami rendszert.

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni az egyik kereskedelmi televízióban sugárzott talk show-t, amelyben a műsorvezető biztosí­totta beszélgetőpartnerét arról, hogy csak a hithű kommunistákat tartja gazembereknek. Ellentétben azokkal, akik csak személyes érde­kük okán lettek a párt tagjai. Vagyis a tisztesség ott kez­dődik, ahol a pártállást az érdek diktálja. Ezt véve alapul, elmondhatjuk, hogy nap­ja­inkban igen sok nálunk a tisztességes ember.

Amiben azonban közel sem lehet nézetazonosságról beszélni, az abban nyilvánul meg, hogy mindegyik új párt saját magát tartja ha nem is a világ, de mindenképpen az ország megmentőjének. És ter­mészetesen a hatalom egyetlen jogos és lehetséges birtokosának.

Magyarság, hazafiság

Az internacionalista szemlélet természetszerűleg semmivé lett a szo­cialista rendszer összeomlása után. És – a régi beidegződések felele­venítésével – a második világ­háború előtti magasságokba csapott a magyarság szóban, tettben, öltöz­kö­désben, egész magatartásban való kihangsúlyozása. Amiben természetesen nincs semmi kivet­ni­való. Csak akkor hőköl vissza az ember, amikor ezt mindenek fölé emel­ve, diszkri­miná­cióval sújtja az általa nem magyarnak, hanem idegen­nek ítélteket. Hogy pedig kik az idegenek? A ténylegesen idegen ál­lampolgárok, akik hivatalosan tartóz­kodnak hazánkban, akik itt dol­goznak vagy itt tanulnak. Ezek közül is legelsősorban azok, akiknek a bőre nem fehér. Idegen továbbá az, aki ugyan magyar állampolgár, évszázadok óta itt él, csak éppen etnikai szempontból akarják kirekeszteni egyesek a magyarságból. Ugyanakkor nem érinti a kirekesz­tés a régebben vagy kevésbé régen itt élő egyéb nemzetiségeket.

No és, ki akkor a magyar? Hát természetesen legelsősorban is én! A többi? Nos, igen. A többi közül az, akit én annak tartok. Én pedig azokat tartom magyar­nak, akik az én véleményemen vannak. Vagyis elsősorban a pártom tagjait, másod­sorban a velem azonos nézetűeket.

Hogy pedig mindenki tudja, ki a magyar itt, ahhoz ezt hangoz­tatni kell. Minél többször és minél hangosabban, annál jobb. Az sem árt, ha ehhez melldöngetés is járul. Aki pedig mindehhez talpig sújtásba öltözik, az a jobboldal jobbján áll. Illetve – saját megítélése sze­rint – jobbközépen.

Azután itt vannak azok a hazánkfiai, akik – a párizsi béke követ­keztében – akaratukon kívül országhatáron túlra kerültek. Nem vitás, hogy gondjaikat magunk­énak kell, hogy érezzük, és minden erőnkkel támogatnunk kell őket. A legnagyobb baj csak az, hogy a politikai indulat esetenként az ottaniak érdekei ellen hat. Jó kezde­ménye­zések fulladnak kudarcba pusztán azért, mert egy másik párt javasolta. Ezért aztán a többi – renoméja vélt érdekében – megfúrja azt. Vagy egy éppen ilyen célok érdekében létesült szervezet lesz a pártharcok martaléka, mint napjainkban a Magyarok Világ­szövetsége.

Arra pedig, hogy ki a hazafi, könnyű válaszolni. Hát természete­sen az, aki magyar. Illetve egyik, saját meghatározása szerint nem szélsőséges párt szerint az, aki „magyar szívű”. Hogy ez alatt mit kell érteni, azt a világért se mondja ki, csak sejtel­mesen céloz rá. Ezek a szemforgató célzások azonban teljesen egyértelműek, és semmi két­séget nem hagynak arra nézve, hogy a romák, na és persze a zsidók kívül esnek az általuk ily módon meghatározott magyarságon. Ezek­nek pedig – szerintük – nincs helyük az országban. A legjobb lenne, ha valamelyik arab országba vándo­rolnának, illetve egy másik, arab közeli országba távoznának. Az idegen állam­polgá­rokra nézvést az az álláspontjuk, hogy helyesebb, ha elkerülik hazánkat. Különösen érvényes ez a színes bőrűekre. Egyébként határozottan visszautasít­ják azt a vádat, hogy szélsőséges párt lennének.

A visszásságok ellensúlyozására pedig országimázs-építő kiadvány hivatott haza­fiságra nevelni a jó népet, zászlórendeletek biztosítják honszeretetünk kimu­ta­tását. És végül nem szabad megfeledkeznünk egy lényeges jellegzetességről. Tudni­illik arról, hogy a jobboldali – bo­csánat, jobbközép – pártok mindegyike önmagát tartja az igazi ma­gyarság megtestesítőjének, ha lehet így mondani, a legfelsőbb fo­kon. És ez természetesen hazafiságban is a legmagasabb szintet jelzi. A többi pártot ehhez az etalonhoz viszonyítja, és fenntartja a jogot magának arra, hogy pártokat, szervezeteket, embereket és embercso­portokat egyedül ő minősítsen.

Szabadság, egyenlőség testvériség

Szóval, ránk virradt a demokrácia. Az új, az igazi. Szabadsággal, egyen­lőséggel, testvériséggel!

Szabadság. ízlelgetem a szót, és megpróbálom értelmezni. Mert­hogy nem is olyan egyszerű! Magának a szónak több értelme is van: politikai aspektusból a függet­lenséggel jellemezhetném a legponto­sabban; de azt is jelölhetem vele, hogy valami jogomban, szabadsá­gomban áll; jelentheti továbbá a vakációt, a nyaralást, a munkaszü­netet; ha valakit elítélnek, akkor szabadságvesztésről beszélünk; vé­gül pedig lehetőséget is fejezhetek ki vele.

Most azonban az első meghatározásról, a függetlenségről, önálló­ságról van szó!

A rendszerváltás legfőbb jelszava az volt, hogy szabadságot aka­runk. És a rend­szer­váltó elit elsősorban a sajtószabadságot tűzte a zászlajára, annak a meg­teremtését ígérte.

És azóta is bármilyen, a hatalom által is beismert problémánk tá­mad az új renddel szemben, azt kapjuk válaszul, hogy igaz, igaz, de legalább szabadság van.

No, akkor nézzük meg alaposabban, hogyan is állunk ezzel.

Persze, a szabadságérzet igencsak szubjektív fogalom. Kezdve attól, hogy a gyerek szabadságában érzi megsértve magát, ha szülei valamit megtiltanak neki. Azután ahogy nő, úgy szaporodnak körülötte a korlátok. Mire iskolába kerül, már egy sor tiltás veszi körül, amelyek tulajdonképpen mind-mind korlátozzák a szabad­ságában: az órán csendben kell maradnia, figyelnie kell a tanítóra, otthon tanulnia kell, leckét írnia. Ezzel egy időben otthon is másképp kell viselked­nie, kisebb dol­gok­ban segítenie is kell. Cserében viszont tágul a ho­rizontja. Amit természetesen ő még egyáltalán nem értékel. Ebben a korban azonban még minden lázadás, enge­det­lenség nélkül elfo­gadja a körülötte kialakuló korlátokat. Csak később, kamasz­korában kezd lázadozni a megkötöttségek ellen. Ez a lázadozás azután többé-kevésbé megmarad egész életében: vérmérsékletétől függően érzi sza­badságának veszélyez­tetését a főnökétől, a házasságától, a hivataloktól és a hatalomtól. És persze másképpen látja a világot, ha munkájában, magánéletében sikeres, mint ha bal­szerencsék kísérik az életét. De be­folyásolhatja véleményét valamilyen örömteljes esemény, egy nem várt sikerélmény, vagy akár egy finom ebéd, egy kedvelt zenemű, vagy egy jó könyv, esetleg egy szép, napsugaras reggel. És ellenkező nézetre hangolhatja egy bánatot, szomorúságot előidéző esemény, egy szóvál­tás otthon vagy a munka­helyen, a kocsi váratlan meghibásodása, egy pocsék üzemi ebéd, vagy egy borús, esős nap.

De talán nézzünk valami konkrétabb meghatározás után. Itt van mindjárt például a sajtószabadság. A szabadságra vágyók és a szabad­ságért tenni akarók egyik legelső követelése.

Lássuk hát, hogyan érvényesül.

Szó sincs arról, hogy valakit lecsuknának ma azért, mert a hata­lommal ellenkező véleményt ír le vagy közöl az elektronikus médiá­ban. Az illetőnek nem kell semmi ilyesfajta megtorlástól tartania (természetesen csak addig, amíg véle­ménye nem tekinthető rend­szer­ellenes, a rendszer felforgatására irányuló közlés­nek). Egész egysze­rűen korlátozni kell ebbéli tevékenységében. Végső soron pedig – ha nagyon kényelmetlenné kezd válni – el kell hallgattatni. És erre ma már igazán kifinomult módszerek léteznek. Példának okáért felvásá­rolható egy gondot okozó sajtóorgánum, és ettől kezdve lojális em­berek kerülhetnek a megfelelő helyre. Ezzel az ellenvélemény ki van iktatva. Lehet ugyan tessék-lássék valamiféle jól kiókumlált aggályos­kodásnak hangot adni, amit rögtön meg is lehet kellően cáfolni. Egy ideig szükség is van erre. De amikor már szinte az egész médiára rá­tenyerel a hatalom, akkor már minek? Teljesen felesleges ilyen cse­kélységekkel bíbelődni. De hogy a renitens­kedőket is maga mellé ál­líthassa az uralkodó politika, lehet új sajtó­orgánumot, rádió- és tele­vízió-műsort (vagy adót) kreálni (vagy birtokba venni) a hatalom di­csőítésére. Azután már csak várni kell a Coué-módszer hatására: az emberek úton-útfélen azt látják, azt hallják, hogy minden úgy szép, úgy jó, úgy helyes, ahogyan a hatalom diktálja. Végül már el is hi­szik.

A végképp kellemetlen ügyeket pedig egész egyszerűen el kell hall­gatni. így azután csak csodálkozik a naiv polgár, hogy az eleddig nél­külözhetetlen, mostanra azonban feleslegessé vált emberről egysze­ribe kiderül egy csomó törvénybe ütköző cselekmény, amelyek né­melyikét már évekkel ezelőtt követte el. Sőt, azt is meg­tudhatjuk róla, hogy munkáját hanyagul végezte, nem értett hozzá. Továbbá sik­kasz­tott, lopott, családját jogtalan kedvezményekhez juttatta. Az már csak mellék­zön­ge, hogy csalja a feleségét és gyerekeit rendszeresen el­náspángolja. Ráadásként liliom­tipró, benne volt az olajügyekben, de a drogkereskedelemből is hasznot húzott, gyerekeket molesztált, satöbbi. (Az éppen nem aktuális törlendő!) Mindez pedig­len már régebbi hivatalos feljegyzésekkel, dokumentumokkal is igazolható. Azaz rég tudott dolgokról van szó, csak eddig semmiféle érdek nem diktálta felfedésüket.

Nos, a szabadság itt van, csak élni kell vele! Legelsősorban is a vá­lasztásoknál. Mert nemcsak egy pártra lehet szavazni, mint régeb­ben, de nem ám! Hanem sokkal többre, ki tudja, hányra. Merthogy a pártok és pártocskák úgy nőttek ki a földből, mint a gaz eső után. Meg úgy szaporodtak is.

És, hogy a nagy hirtelen kapott szabadsággal megfelelően tudjunk élni, rögtön el is magyarázták nekünk, hogy az a régi miért nem volt jó, miért kell változtatni, és főleg, hogy ugyan miért voksolnánk ma­gunk ellen, hisz a mi érdekünk, hogy érvé­nye­sülni hagyjuk a piacot (természetesen szigorúan szociálisan), ami majd meghozza nekünk a jólétet, a nyugati kocsit, a kényelmes lakást, a jól végzett munka után kellemes pihenést adó nyaralót vagy külföldi üdülést, egyszóval a szuper életet.

Ami azonban a várt Kánaánt illeti, az bizony még várat magára. Merthogy azonnal elkezdődött a régi rend lebontása. Legelébb is az állam sorra kivonult a gazdaság támogatásából. Azután privatizáció tette tönkre az ipart, a termelő­szövet­kezetek szétzilálása meg a mező­gazdaságot küldte padlóra.

A munka meg sokkal jelentéktelenebb szerepet kapott, mint az el­múlt rend­szerben. De hisz nem is lehetett ez másképp! A bezárt gyá­rak, a szétvert téeszek csak munka­nélkülit termeltek.

Mindenki boldogult, ahogy tudott. Nemigen maradt ideje, ener­giája a mások boldogulásával törődni. Ezzel aztán végeszakadt a test­vériségnek.

Egyenlőség ezzel szemben igenis van! Az emberek egyenlőek! Igaz, vannak még egyenlőbbek, sőt, legegyenlőbbek is, de hát ez ter­mészetes. Mert, ugye vannak eltérő fajok, vallások, nemzetiségek… Sőt, vannak különböző politikai nézetek is! Ezek talán mégsem ke­verhetők össze?! Hogyan? Hogy éppen azt jelentené az egyen­lőség, hogy ezek a szempontok nem számítanak? Már hogyne számítaná­nak! Hiszen vannak! Dehogynem értem! Ettől még Magyarországon egyenlőség van. Miért, miért?! Mert az van, és punktum! Hanem azt mi mondjuk meg, hogy hol vannak az egyenlőség igazságos határai!

Hanem félre a szólamokkal! Beszéljenek a tények! Amelyek néha nagyon makacsok. Nem mindig a mondottak szerint alakulnak.

Hogy esetünkben miként?

Fekete csuklyások verik félholtra, holtra a cigányokat, felgyújtják a házaikat. Polgármesterek jobb esetben gettót létesítenek részükre, rosszabb esetben igye­kez­nek kiebrudalni őket felségterületükről. A rend őreinek elég bizonyíték bármilyen bűn­tényre a gyanúsított sötétebb bőre. Az igazságszolgáltatásban Jusztícia teljes szigorával sújt le a romára, miközben szerencsésebb családba született társát elnéző mosollyal engedi szabadon. A lehullott gyümölcsöt elcsenő éhes purdét villany­árammal kergeti el a tulajdonos, aki egyébként le se hajolna a földre potyogott termésért. A hatalom pedig semmit sem tesz a roma népesség munkához, kenyérhez juttatása érdekében, sőt, a nyomor szülte megélhetési bűnözést (egyáltalán gon­doltak-e arra, hogy ez a szörnyű kifejezés tulajdonképpen kinek vagy kiknek a bű­nét takarja?), felhasználja arra, hogy a magyar (nem roma) lakossá­got a cigányok ellen hangolja. A sok településen szintén döntően se­gélyekből élő magyar amúgy is úgy érzi, hogy több jutna neki, ha az önkormányzati büdzsét nem apasztaná a romáknak nyújtott segély.

A kormány családbarátsága a romáknál véget ér. Ehelyett karjait széttárja, és csendesen szemléli az eseményeket.

A diszkriminatív megkülönböztetés annyira gyökeret vert, hogy a média minden pejoratív szándék nélkül romák és magyarok össze­szólal­kozá­sáról tudósít. Holott állampolgárságukat, nyelvüket, felme­nőiket és kötődésüket tekintve ők is magyarok.

Aztán itt vannak a politikai nézetek. Világos, hogy éles különbség van a nemzeti magyar és az internacionalista, judeobolsevista felfo­gás között. Nahát! Ha ez utóbbi eltűnik a politika színteréről, ha az ellenzék szépen betagozódik a helyes magyar irányvonalba, akkor majd beszélhetünk igazi egyenlőségről!

Szóval, van itt, kérem, szabadság is, egyenlőség is, testvériség is. De természetesen csak a fent említett korlátokkal!

De mi van az egyéb szabadságjogokkal?

Hát jogunk az sok mindenhez van! Csak éppen azok érvényesítési feltételei cse­kélyek. Azaz, nem fogalmazok eléggé helyesen. Mert az érvényesítési lehető­sé­geink közel sem egyformák. Ugye, nem kell bő­vebben ecsetelni, hogy két pálya­kez­dő közül melyiknek van nagyobb esélye egy állás megszerzésére: annak, akit mi­nisz­ter apja ajánlott, vagy annak, aki mindössze jeles bizonyítványát tudja felmu­tatni?

Az sem vitás, hogy ki jut előbb lakáshoz? Az, aki szociális bér­lakásra vár, vagy az, aki többmilliós háttérrel indít?

A ranglétra alsóbb fokain levőket esetleg még éltetheti az érvénye­sítés lehe­tősége, de az alatt már a reménysugár is kialszik. A hajlék­talan kis motyóját is úgy tudja csak megvédelmezni, hogy azt a feje alá rakja. És tudja, hogy néha ez sem elég. Előfordulhat, hogy meg kell verekednie érte. De az is megtörténhet, hogy a vackára egy má­sik, erősebb hajléktalan tart igényt, aki fizikai ereje révén még bír a fizikai érvényesítés morzsáival, és akkor neki annyi. Még az életét is elveszítheti.

De talán mégsem olyan kilátástalan a helyzet. Merthogy valami­ben minden­kinek van szabadsága. Hogy mást ne mondjak, az egyik szabadon választ, hogy Dominikán akarja magát süttetni a napon, a Rocky Mountains csodálatos szikláit tekinti meg, vagy a párizsi mulatókban költi el a pénzét. A másik szabadon választ, hogy a lak­bérét fizeti-e ki, a szolgáltatóknál felgyülemlett adósságát csökkenti vala­mivel, az éhségét veri el néhány forintnyi élelemmel, esetleg ki­váltja ebben a hó­napban a gyógyszerét.

Tessék? Hogy a két szabadság közé nem lehet egyenlőségjelet ten­ni? Miért? Mi a mérce? Ja, ha a ráfordított forintot vesszük alapul, akkor természetesen nem egyenlő a kettő! Igen. Igaza van. Akkor sem, ha a végeredményt nézzük. De vegyünk egy harmadik aspektust. Pél­dául azt, hogy mekkora örömöt okoz. És állítom, hogy annak a má­siknak sokkal nagyobb boldogságot jelent, ha gyermekeit jólla­kat­hatja, mint az elsőnek néhány száz frank nyereség valamelyik flancos kaszi­nóban. No, ugye?

Az új rendben nem is lehet vitás: a szabadság leglényegesebb felté­tele, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki az országból. Mert ugye, szabadság csak független, szuverén államban képzelhető el. A hiszté­riakeltés eredményes: tömegek becsmérlő szavakat skandálva követe­lik a csapatok kivonását.

Ritkán, és csak halkan hangzanak el józan vélemények (vagy nem­igen kapnak meg­szólalási lehetőséget). Néhányszor mégis hallani nyilatkozatokat az egyes telepü­léseken lévő szovjet laktanyák közelé­ben lakóktól. Ok egybehangzóan mondják el, hogy a laktanya mező­gazdasági terményeik, állataik biztos felvásárlója volt. Fel­so­rolják, hogy mi mindent tudtak ők beszerezni potom áron a háztartásukba, a búvár­szivattyútól kezdve, a hűtőszekrényen keresztül a kis színes tévéig, a gyereknek a lábbal hajtható kisautótól a bicikliig. És most mindez megszűnik. A portékát cipelhetik hajnalban a városba, a pi­acra, magára hagyva félnapra vagy napra gyere­ket, állatot. Fizethetik a piacon a helypénzt, ázhatnak az esőben, aszalódhatnak a napon az áruval együtt. Alkudhatnak a vevővel, nem úgy, mint a szovjetekkel, akik soha­sem próbálták lenyomni az árat. Es örülhetnek, ha sikerül mindent eladni.

Hanem a politikai akarat hajthatatlan. így hát a hazánkban állo­másozó szovjet csapatok kivonulnak.

És ettől a pillanattól kezdve szó sem esik függetlenségről, szuvere­nitásról! Annál több arról, hogy a NATO-hoz kell csatlakoznunk. Hogy meg tudjuk védeni magunkat. Hogy kitől? Hát akárkitől! Hátha adódik valaki, akitől meg kell magunkat védenünk! És itt egy sokatmondó pillantás következik Kelet felé. Abszurd gondolat, hogy ez a függetlenségünk feladását jelentené! A NATO védelme bizton­ságot nyújt! És – ha már itt tartunk – az volna a leghelyesebb, ha a NATO csapatainak egységei hazánk­ban állomásoznának. így, ha szükség van rájuk, nem kell messziről ide­fárad­niuk, hogy a segítsé­günkre lehessenek. Szó sincs róla, hogy ezzel elveszítenénk a szuve­reni­tásunkat. Az itt állomásozott szovjet csapatokkal való összeha­sonlítás pedig olyan eretnek gondolat, hogy tisztességes magyarnak eszébe sem jut.

Az ugyan vitathatatlan tény, hogy a hazánkban tartózkodott szov­jet katonák magyarokkal szembeni magatartását sokkal szigorúbb rendszabályok írták elő, mint az amikét. Mégsem lehet azt állítani, hogy túl sokan panaszkodnának a katonai bázisok közelsége, a re­pülőgépek és egyéb katonai járművek robaja, az utak és a házfalak károsodása, egyes amerikai katonák – jó, jó, némileg valóban kifogá­solható – viselkedése miatt.

No ugye, milyen jól jött, hogy itt voltak, amikor a szerbeket kel­lett meg­bün­tetni! Egyrészt könnyebben tudtak beavatkozni innen a szomszédból, másrészt az itt-tartózkodás engedélyezésének a fejé­ben mi is kivehettük a részünket az ottani rend fenntartásában.

És, ha már ilyen szépen elrendeztük honvédelmünk biztosítását, foglal­koz­hatunk a következő teendővel. Azzal, hogy bekerüljünk az Európai Unióba.

A legcélszerűbbnek látszott annak a deklarálásával kezdeni, hogy mi euró­pai­nak tartjuk magunkat. Épp ezért elsőrendű feladatunk­nak tekintjük, hogy vissza­térjünk Európába!

Az viszont máig homályban maradt, hogy honnan. Mert akár­hogyan eről­tetem az agyamat, bárhogy igyekszem magam elé vetí­teni a térképet, nekem úgy tűnik, hogy éppen annak a földrésznek nagyjából a közepén helyezkedünk el, ahová olyan sietősen igyek­szünk. És nem jut eszembe sem olyan történelmi, sem pedig olyan geológiai vagy akár meteorológiai esemény, amely ezt megváltoztat­ta volna! Szóval, nem értem! Ez pedig nyugtalanít. És az sem vigasz­tal, hogy még nem beszéltem olyannal, aki elfogadható magyarázat­tal szolgált volna.

No de, ne kételkedjünk, hanem meneteljünk. Ha Európában va­gyunk és oda is igyekszünk, akkor is! Legfeljebb ne változtassuk a he­lyünket. Nem az első – és feltehetőleg nem is az utolsó – eset törté­nelmünkben az egy helyben járás. Kétség­telenül lépnünk kell, hiszen a bolsevik internacionalizmus ideje lejárt! Mert persze az Európai Egyesülés az valami egészen más! Hogy ne mondjam: nemzeti!

Hanem azért van ezzel kapcsolatban más kérdés is: mi lesz, ha odaérünk? Merthogy az egész úgy kezdődött, hogy először a rend­szerváltást csillantották fel a jobb élet zálogának. És, mivel az nem hozta meg a remélt jólétet, a hatalom újabb feltételt állított elénk: az Európai Unióba való belépést. De rövidesen kiderült, hogy az még messze van. És eleinte nem előrelépéssel, hanem ellenkezőleg, vissza­eséssel jár. De semmi baj, az uniós csatlakozásunk végül is mindent megold. Majd akkor! Aztán, hogy egyre közeledünk abba a vágyott Európába, sorban igyekeznek fel­ké­szí­teni minket, hogy bizony a bé­rek felzárkóztatásáig eltelik néhány év, talán ötven is. Ami pedig a mezőgazdasági termékeket illeti, nem szabad túl nagy reményeket táplálni: az Európai Unióban olcsóbban termelnek, egyenletesebb minőségben. De külön­ben is túltermelés van, nem tudnak az új ta­goknak is piacot nyitni. A külföldi munka­válla­lással kapcsolatban se legyenek vérmes reményeink. A külföldi munka­vállaló felesleges feszültséget teremtene a nyugati gazdaságok jelenlegi stagnálása, a fe­nyegető recesszió mellett.

Szóval, pillanatnyilag nincs válasz arra, hogy hogyan tovább, és főleg arra, hogy mi lesz velünk azután.

Bár – őszintén szólva –, az eddigi gyakorlatot figyelembe véve, van egy szinte holtbiztos tippem: újabb ígéretek jönnek!

Istenes dolgaink

A második világháború után volt egy időszak hazánkban, amikor a vallás gyakorlását elítélték, a hívőt pedig pejoratív jelleggel klerikális­nak bélyegezték. A hatvanas évek­től lassan felengedett ez a szigor, és a nyolcvanas évek politikája már a pápa meg­hí­vá­sával korrigálta ré­gebbi elítélő magatartását. A szocializmus korszakában mind­végig voltak működő templomok, de azok állami tulajdont képeztek.

A rendszerváltás ezen a területen is lényeges változást hozott. A vallások reneszánszukat élik. Mára Magyarországon a történelmi felekezeteken kívül számos egyház telepedett meg. Ezen felül megje­lentek a hiszékeny emberek kifosztására törő, csaló „vallásalapítók”. A szociális juttatásokból mindinkább kivonuló államnak pedig nem jön rosszul az olyan partner, amelyik arra tanítja az embereket, hogy Istentől várják a segítséget. Annak meg végképp örülnie kell, ha az egyházak engedelmességre, türelemre intik híveiket, biztosítva őket arról, hogy érdemeik a túlvilágon elnyerik jutalmukat. És ez nyilván így is van, hiszen még senki nem jött vissza, hogy reklamáljon.

Persze, azért nem problémamentes a kialakult helyzet. Még a tör­ténelmi egy­há­zakkal sem. Az új lehetőségeket mindegyik maximáli­san ki akarja használni, és amit csak lehet, saját hatáskörébe igyek­szik vonni. Nem ritka eset, hogy akkor is vissza­igényelnek egy-egy iskolát, ha nem tudják biztosítani a megfelelő tanuló­létszámot. így aztán van olyan felekezeti iskola, ahol egy osztály hat tanulóval mű­ködik, míg az önkormányzatiban a létszám a húszat is meghaladja. Fenntartásukat pedig megkönnyíti, hogy ugyanannyi tanulónkénti állami támogatást kapnak, mint az ön­kormányzati, és ez kibővül a hazai hívők adományaival, valamint a külföldi támo­gatásokkal. Ugyancsak gondot jelent, hogy olyan településen is visszaigényelték az iskolát, ahol nincs másik. Ez pedig az adott helységben azt jelen­ti, hogy gyakor­latilag minden gyerek kénytelen hittanra járni.

És ezekben az ügyekben a kormánynak eszébe sem jut korlátozó intézkedéseket hozni. Nemcsak engedékeny, hanem kifejezetten tá­mogatja az ilyen igényeket.

Az egyházak pedig nem mindig elégszenek meg vallási tevékeny­séggel, esetenként a politikát is uralni akarják. A hívő a szószékről hallja, hogy kire (vagy kikre) szavazzon, ha nem akar elkárhozni. Hogy ne hallgasson más pártra (vagy pártokra), mert annak (vagy azoknak) a hangján a Sátán szól hozzájuk!

És hogy hogyan viszonyul mindehhez a jelenlegi kormány? Ép­pen napja­inkban merült fel annak a szentesítése, hogy az egyházi esküvő helyettesíthesse a polgárit, és más családi eseményt is anya­könyvezhessen az egyház anélkül, hogy szükség lenne az önkor­mányzatira. No és, természetesen a népszámlálási íven már kérdés­ként szerepel a vallás is. Ezekhez képest már igazán semmiség a kor­mány­ta­gok­nak és a kormányzó pártoknak a látványos részvétele az egyházi rendez­vénye­ken, a példamutatóan áhítatos arcok a temp­lomi szertartásokon.

Mindez pedig történik akkor, amikor a hivatalos irányzat az állam és az egyház különválasztása.

A család

Nem vitás, hogy az állam elemi kötelessége a családok támogatása. Nem kétséges továb­bá az állam anyagi érdekeltsége abban, hogy a családokat olyan mértékben támogassa, amilyen mértékben azok részt vesznek az országos gondok meg­oldá­sában. Mivel piacgazda­ságban élünk, be kell látnunk, a kormány nem engedheti meg magá­nak, hogy a szívére hallgasson az esze helyett, és szociális támogatást nyújtson egy lényegében adok-kapok, helyesebben kapok-adok rend­szer helyett.

Vagyis természetesen mindenki annak arányában markolhat a tá­mogatásból, amilyen mértékben belead a közösbe.

A zsíros jövedelemmel rendelkezőket már csak azért is támogatni kell, hogy jö­vőre több adót lehessen beszedni tőlük. A közepes kere­setűeknél csekélyebb re­mény van erre, ők örülhetnek, ha szinten tud­ják tartani magukat. Ok elégedjenek meg kisebb segítséggel. Az egyik napról a másikra élőkről pedig nem is érdemes beszélni. De azért – tessék-lássék – nekik is kijár valamiféle kölönc.

És akkor még egy szót se szóltunk a munkanélküliekről, a hajlék­talanokról, a koldusokról. De hát – gondolom – az eddigiekből is kitűnik, hogy ők már nemigen férnek bele ebbe a támogatásba.

Biztosan sok gondot okozott a kormánynak, amíg kifundálta, ho­gyan oldja meg ezt a problémát. De, aki keres, az talál. Ügyes bravúr­ral megszületett erre is a megoldás! A családi pótlékot felváltotta az adókedvezmény! Progresszív mértékben! Pofon egyszerű, nem? Aki sokat keres, az sok támogatást kap, akinek vékony a borítékja, az ke­veset. Aki pedig nem keres, annak a támogatásból sem jut semmi!

Hogyisne! Majd éppen az kapna támogatást, aki semmit se tesz le az asztalra, csak üptre hozza világra a gyerekeket! Hol élünk? A dzsungelben? Vagy a szocializ­musban? Nem, kérem! Ez kőkemény kapitalizmus! Itt adni kell ahhoz, hogy az ember kapjon is! És aki ad, az segítséggel nevelheti a gyerekeit. Minél több gyereke van, annál na­gyobb a támogatottsága.

De azért ne gondolja senki, hogy a kormány nem gondol min­denkire. Az évezred első kormányfőjének elhíresült mondása min­den állampolgárra egyaránt vonatkozik: „Három gyerek, bárom szoba, négy kerék.”

Hanem ezekről gondoskodni, ezeket megszerezni természetesen a család gondja. Többek között azzal, hogy bőséges adóforintjaival kiérdemli az állami segítséget is!

Jelenleg nagyon sok magyar házaspár nem tud vállalni gyereket, mert nincs lakása. Egyszobás se! Amelyiknek pedig kocsira jut, az se dicsekedhet valami új, pláne nem divatos, extra márkával. Rendsze­rint csak addig terjedhet az igénye, hogy menni lehessen vele. De ha a jelenben valahogy mégis képes lenne legalább egy gyerek eltartá­sára, akkor sem bízhat abban, hogy a továbbiakban is lesz munkája, kenyere. így aztán a huszadik évszázadra jellemző egyke mára úgy módosult, hogy egy se.

Pedig a bölcs mondásból egyedül a három gyerek látszik bizton meg­való­sít­ha­tó­nak. Hogy aztán, ha megvannak, mi lesz velük, mi­ből etetik, ruházzák, taníttatják őket, arra a kormányelnöki bon mól nem ad ötletet. Garanciát meg pláne nem.

Mi urunk, a PÉNZ

Hirtelen tört ránk a pénz hatalma, egyre jobban terjeszkedve, egyre mélyebbre hatolva. Polipkarjaival olyan területeket is magával raga­dott, amelyek nemrég még a non profit szférához tartoztak. És útjá­ban legázolt minden humánus, szociális ellenállást. Bár – be kell vallani – ez az ellenállás eléggé gyengécske volt. A hatalom részéről tessék-lássék. Az egyszerű honpolgár pedig szinte megkukult a várat­lan hatalomátvételtől. És mire szóhoz jutott volna, addigra szinte semmivé vált minden érdekérvényesítő ereje. Merthogy pillanatok alatt megszűnt a munkája, meggyengült az érdekképviselete, bizony­talanná lett a jövője, a megélhetése. Legfeljebb annyi ereje maradt, hogy pillanatnyi érdekei védelmében próbáljon meg síkra szállni. Ez azonban legtöbbször sikertelen maradt, és egyáltalán nem befolyá­solta a felsőbb­séget kitűzött céljainak a keresztülvitelében. Az idei glo­balizációellenes demon­stráció volt eddig Magyar­országon az egyet­len, amely a politikát tette felelőssé a roha­mosan terjedő szegénysé­gért, nyomorért, a világ jövőjéért. Ez az egy szem meg­moz­dulás azonban igen kevés szervezetet és csak néhány embert mozgatott meg. Más országokban sokkal nagyobb részvétellel folytak hasonló tiltakozások, nem beszélve a globalizációs csúcsértekezletek helyszí­nein tartott nemzetközi meg­moz­dulá­sokról. Sajnos, más célokat ker­gető rendbontók és vandálok is részt vettek ezeken. Ami azután jó indok volt a rendfenntartó erőknek vízágyú és könnygáz, sőt, gumi­bot és fegyver használatára. A genovai csúcs a rendőrök brutalitása miatt halálos áldozatot is követelt. A felháborodás akkora volt, hogy a rendőrség néhány tagját kénytelen-kelletlen felelősségre vonta.

De maradjunk szigorúan a pénznél.

A rendszerváltás legelső áldásaként vad vágtába kezdett az inflá­ció. Azóta ugyan csökkent, de mértékét a tíz évet meghaladó időszak alatt sem sikerült két számjegy alá szorítani. Nem mondom, az idő­sebbek átéltek már ennél nagyobb inflációt is a második világhábo­rút követően. Akkor azonban alig kellett több egy évnél a letöréséhez. És végig, az egész szocialista rendszer alatt mindig jóval alacsonyabb volt, mint a tőkés országokban.

Az új világ másik csodálatos eredménye, hogy az árak nemcsak az infláció mér­tékével növekednek, hanem annál sokkal nagyobb mér­tékben és iramban. Mert termé­szetesen megfizetjük az egyre csicsásabb, egyúttal mind haszontalanabb és egy­ben a szemétkezelést fo­kozódó ütemben terhelő csomagolást. Ami egyúttal jóté­konyan elfe­di az eladó céljainak megfelelő takarandót. És ami annál nagyobb súlyú, minél drágább termék csomagolására szolgál. így például a hús vastag, műanyag fóliával bélelt papírba kerül, a primőrt külön­féle edénykékben árulják, az élelmiszer­üzle­tekben tálcás, fóliaborítá­sú saláták, hidegkonyhai készítmények kínálják magu­kat, az üdítők műanyag butéliáját ugyan megfizetjük, a legtöbbször azonban nem válthatjuk vissza.

Eleinte döntően az inflációra hivatkozva emelték az árakat, ké­sőbb már gyakran csak azzal indokolták, hogy az előállítás megdrá­gult. Arról azonban nem szól a fáma, hogy ez valamilyen objektív indok, vagy egyszerűen csak rossz munka, helytelen munkaszervezés, csupán pazarlás, vagy éppenséggel a profitnövelési szándék következ­ménye. Gyakran el is marad az indoklás. És miért is ne? Esszük, nem esszük, nem kapunk mást!

Ugyancsak a piacgazdaságra való áttérés hozta magával a pénz csodálatos tömörülését egyesek körül, egyre nagyobb hiányt képezve a többség környezetében. Azt hallottam egyszer egy hirtelen nagy­tőkéssé vedlett volt köz­tiszt­vise­lőtől, hogy aki időben megérezte az új idők szelét, és olyan helyen dolgozott, ahonnan valamilyen érték­hez az új beköszöntével hozzájuthatott, az némi ügyességgel generá­ciókra előre megalapozhatta a családja jövőjét. Igen. így volt! A mi­nisztérium pro­mi­nens képviselője az ottani nemzetközi kapcsolatait egész egyszerűen átemelte a saját vállalkozásába. A külkereskedelem volt vezető beosztású dolgozója tudta, hova, kihez kell fordulnia, hogy a kft.-je részére szükséges anyagot, terméket kedvező feltételek­kel vásárolja meg, hová adja el gyártmányait, hol és kik között köz­vetíthet vala­milyen üzletet jó zsíros haszonért, illetve hogyan épül­het be közvetítőként bár­milyen eredményesnek ígérkező termelési vagy egyéb láncba. A kereskedelem kitűnő vezetője sikeres bankember lett. O a régi munkahelyén szerzett ismereteit kama­toz­tatta a saját hasznára. Ha valaki időben érzett rá, hogy mikor milyen vállalat ka­pa­rint­ható meg bagóért, de akár ingyen is, az hamar tetszeleghetett magának tulaj­donosi pozíciójában. Nem egy ember annak révén jutott így tulajdonhoz, hogy a hatalom kifejezetten a hazai nagytő­kést akarta megteremteni a támogatásával.

És akkor még csak a honi törekvésekről volt szó. Hanem a válto­zásokhoz el­en­ged­hetetlennek látszott a külföldi tőke bevonása. És, bár az alacsony magyar munka­bérek is vonzóak voltak, egyéb ked­vezményekről is gondoskodni kellett. A külföldi befektetőnek kijáró adó- és egyéb kedvezmények nem is maradtak hatás­talanok. A későb­biekben, az addig megkaparintott haszonnal mégis sokan megváltak korábbi szerzeményüktől, nemegyszer adósságokat, munka nélkül maradtakat hagyva hátra, megkárosítva beszállítókat, rendelőket, dolgozókat, sőt, az államot is.

Az azonban vitathatatlan, hogy a rendszerváltás egyik legnagyobb nyertese a bank­szféra. Aki időben megorrontotta, hogy a pénzinté­zetek húsosfazeka igencsak bőséges lesz, az gyorsan köré tömörülhe­tett. Különféle szakterületről nagy hirtelen sikeres bankárok nőttek ki, a régi bankok terjeszkedtek, külhonból újak telepedtek meg. Rö­vid idő alatt ez lett az ország legjobban javadalmazott ágazata.

Akit jósorsa banki álláshoz juttatott, az megfogta az isten lábát. Kivéve, ha a bank csődbe jutott, vagy az illető munkahelye meg­szűnt, esetleg a helye egy nála érdemesebbnek (vagy jobb kapcsolatok­kal rendelkezőnek) kellett, netán a politikai megbízhatósága hibádzott. No, meg persze akkor, ha maga a bank ítéltetett megszűnésre, összevonásra.

Még szerencsésebbnek mondhatta magát, akiből egy pénzintézet fő embere, vagy pláne, ha bankvezér lett. Kivéve persze – a fentieken kívül –, ha akár politikai, akár személyes okokból a hatalom célirá­nyosnak látta az elmozdítását, sőt, esetleg a meghurcoltatását is.

Az például kifejezetten jelenlegi életünk pikantériájának tudható be, hogy a csodás lehetőségek mellett nem egy pénzintézet jutott csődbe, befektetőit tönkre téve. És, hogy a bankok vezetése körül nem volt minden kifogástalan, azt sejtetik a gazdasági bűntényekkel gyanúsított bankvezérek és munkatársaik, a hasonló ügyekben mind jobban duzzadó büntetőperek, vizsgálatok. Bár azt sem lehet elhall­gatni, hogy néha politikai indíttatás is felsejlik ezekben ugyanúgy, mint ahogyan némelyik bank sorozatos megtámogatásában is.

Ja, és persze megszületett – vagy újjászületett?! – a magyar tőzsde. De valahogy ez sem nevezhető sikersztorinak. A kezdeti hosszokat ma már a gyakori besszek követik. A tőzsde mozgása hektikussá, ki­számíthatatlanná vált. Ennek következtében a külföldi cégek sorban vonulnak ki a magyar tőzsdéről.

Ezzel szemben az utóbbi napokban erősödött a forint! Természe­tesen nem szabad egy stabil felfelé mozgásra gondolni, hiszen ahhoz idő kell. Hanem egy kicsit emelkedett az értéke, azután egy kicsit csök­kent, majd megint emelkedett.

Csakhogy ennek a fránya pénzvilágnak igen furcsa törvényei van­nak. Mert azt hinné az ember, hogy a forint javulása csupa jót jelent. Hát nem! Az exportőrök kifejezetten rosszul járnak vele: a kialku­dott márkáért, dollárért vagy akármiért kevesebb forint üti a marku­kat. Gondolom, csekély vigasz a részükre, hogy ezzel szemben az im­portőrök jól járnak.

Aki pedig azt hiszi, hogy az üzletben bármit is olcsóbban vehet meg az erősebb forintjáért, hát az nagyot téved! Az ebből eredő eset­leges haszon semmi­képpen sem az ő zsebét fogja duzzasztani.

Hanem majd jön az euró. Azaz már itt is van. Akinek külföldről pénzt utalnak át, az már találkozott vele. No, nem magával a pénz­zel, hanem a bank értesítésével. Ha rögtön felveszi forintban, akkor nincs további gondja vele. Amennyiben azon­ban nincs szüksége rá, akkor is hanyatt-homlok rohan a pénzintézetbe, hogy átváltsa más valutára, és azon tartsa a bankbetétjén. A euró ugyanis nem kamato­zik. Ja, hogy miért nem forintra váltja? Való igaz, hogy az is kama­tozik. De mennyit? Meg sem közelíti az infláció mértékét. Persze, hogy a más valutáé sem! De az legalább érték­állóbb.

Mindenesetre érdekes sajátossága honi pénzkezelésünknek, hogy a banknak befizető ráfizet, míg a pénzintézet keres azon, hogy az így kapott kölcsönt saját javára kamatoztatja.

No, de maradjunk csak a napi gondjainknál, ügyeinknél. És kezd­jük mindjárt a pénz vizsgálatánál. Annak ugyanis több érdekes tulaj­donsága van.

Először is oda gurul, ahol a többi van. Messze elkerüli az üres zse­beket, buk­szákat. De még onnan is elgörög, ahol csak épphogy csör­gedez. Szalad a többi után.

Pedig nem mágneses. Meg aztán szaga sincs, mint ahogyan azt már a régi rómaiak is tudták. Habár manapság az ellenkezője se jelen­tene gondot, hiszen a mosás egyben elűzné a nem kívánt illatokat is.

De, hogy a tárgynál maradjak, feltétlenül beszélni kell a pénz ha­talmáról.

Új életünk meghatározója, varázsszava a PÉNZ lett.

Akinek pénze van, az nemcsak élelmet, ruhát, autót és villát ve­het, hanem egészséget, nemritkán életet is.

No, meg szépséget, fiatalságot. Ha tele a zsebe, olyanra faragtatja magát, amilyen­re akarja! Addig lesz ránctalan, amíg úgy tetszik ne­ki! Drága krémekkel kene­getik, illatos olajokban fürösztik, puha gyolcsokba bugyolálják, renyhülő izmait gondos kezek masszíroz­zák. Gondtalan életét árgus kamerák, vijjogó érzékelők, kaja­kos test­őrök, vad ebek védik. Pénzért elűzheti az unalmát, sleppjétől hallgat­hatja eszének, ügyességének, jellemének dicséretét. Beutazhatja a vi­lágot, sétát tehet az űrben. Szerelmet vásárolhat. Fiának diplomát, nyelvvizsga-bizonyítványt, jogosít­ványt, jövedelmező állást, igazgató­sági tagságot, akármilyen karriert vehet, lányának mesés hozománnyal rangos, jó pozícióval rendelkező férjet választhat.

Ha pedig akarna, még jótékonykodhatna is. Csak hát minek ve­gye nyakába a világ gondját? Megoldani úgyse tudná egyedül. Meg aztán nem is akarja!

Egy élete van az embernek! És ha már sikerült összehozni azt a kis vagyonkát, amiből kellemesen töltheti el evilági éveit, akkor minek ártsa magát más dolgába?

Munkánk, kenyerünk

A politikai fordulat drasztikus változásokat hozott az életünkbe. Ezek közül az egyik leg­súlyosabb a munka területét érintette. Mert, míg a létezett szocializmusban min­den­kit megilletett a munkához való jog, kinek-kinek megvolt a biztos munka­helye, ke­resete, addig a piacgazdaság egyik legelső következményei közé tartozott a munka­nélküliség.

A privatizáció során magánkézbe került vállalat jobb esetben csak csök­ken­tette a létszámot, rosszabb esetben minden dolgozót szélnek eresztett. Külföldi vevő esetében bizony ez nem volt ritka.

A naiv magyar – részben a propaganda hatására – örömmel várta a külföldi befektetőt, aki biztosan jóval többet fizet majd az államnál.

Hát, ez a várakozás nem jött be!

Ha a jó szándékú befektetési akaratot tekintjük, akkor is jóval ke­vesebb emberkezet igényelt a hirtelen beözönlő hájtek, amit esetleg nyugaton már inkább elavultnak ítéltek, nálunk azonban valóban magasabb szintet képviselt, mint az addig alkalmazott. Hogy mást ne említsek, a számítógépek nagymértékű elter­je­dése az adminisztra­tív létszám radikális csökkentését hozta magával. De sok munkás és műszaki is feleslegessé vált az automatikus gépsorok, robotok alkal­mazásával.

Vagyis örülhetett az, aki egyáltalán tovább dolgozhatott. Azok pe­dig egyes helyeken egy ideig valóban vastagabb borítékot vihettek haza. Persze, közel sem annyira vastagot, mint azt remélték. Ez is csupán a töredéke volt a Lajtán túli bé­rek­nek. És ára is volt. Hogy mit követelt cserébe az új tulajdonos? Gondosabb, gyor­sabb mun­kát, vagyis inkább hajtást, feltétlen lojalitást, és természetesen a szak­szer­ve­ze­tek­től való távolmaradást. Ennek érdekében a szak­szer­ve­zeti funk­cio­náriu­sok és tagok kapták meg az első felmondásokat.

És, aki ott maradhatott, annak se volt biztos a helye. Mert az el­bocsátás folya­ma­tos volt. Eleinte még valami kis végkielégítést is kap­tak útravalónak. A tőkés azon­ban hamar megtalálta a könnyebb fel­lelhetőség kedvéért még résnyire nyitva is hagyott kiskaput. Egész egyszerűen csak arra kellett vigyáznia, hogy hány embert bocsát el egyszerre, és milyen indokkal. így aztán mentesült a többletkiadástól.

És – érdekes módon – egyik percről a másikra megszűnt az egy­más iránti szoli­daritás is. Még csak oda se mert a munkatárs menni a munkakönyvét szoron­gató elé, hogy „sajnálom, komám, de mit te­hetek?” Csak állt ott lesütött szemmel. Persze! Hisz az embereket el­némította a félelem, hogy akkor mehetnek az el­bo­csá­tott után. Már­pedig ingyért lassan levegőt se adnak! Mi lesz a családdal?

Másnap keserű szájízzel megy be, hangtalanul öltözik át, össze­szorított fogak­kal indítja a gépet. Nem szabad gondolkozni! Nem szabad a tegnap elbocsátottakra gondolni, de főleg nem szabad a hol­nappal törődni! Most még van munkád. Dol­gozz! Ne láss mást, csak a kés alól tekergő forgácsot, ne hallj mást, csak a gép zümmögését!

Amíg dolgozik az ember, addig nem veszi mindig komolyan, hogy a munka nemesít.

Való igaz, hogy van „nem szeretem” munka is. Hanem még az is sokkal jobb, mint a munkanélküliség. Az ember eleinte jószerivel el se akarja hinni, hogy mi történt vele, amikor megkapja a felmondó levelét. Persze, tudja, hogy vannak elbocsátások. Hogy a privatizáció, a tulajdonos gazdasági érdeke lét­szám­csök­ken­tést, esetleg teljes leépí­tést követel. Hallja is innen-onnan a híreket, sajnálja az érin­tetteket, szörnyülködik, hogy mik vannak! De hogy mindez vele is megtör­ténhet?! Mintha hirtelen nagy erővel fejbe csapták volna! A megdöb­benést pedig a szégyen­érzet követi. Még otthon is restellj elmondani. Mintha bizony az ő szégyene lenne!

Ám akkor még biztos benne, hogy hamar újra munkához jut. Az­tán, ha kapott egy kis végkielégítést, akkor nyugodtan keresgélhet. Ha nem, akkor összeül a család, megbeszélik, hol és min lehetne spórolni.

Hanem a pénz – és a remény – egyre csak fogy. Keveseknek sike­rül újra elhe­lyez­kedni. A munkanélküli segélyre pedig, amit eleinte egy évig kaptak, mára csupán fél évig jogosult. Ha az utána követ­kező jövedelempótló támogatás is lejár, az ön­bi­za­lom is a semmibe vész. Esetleg akad itt-ott valami alkalmi munka. De a lecsúszás min­den­képpen meg­kezdődik.

Amikor látja, hogy a saját szakmájában nem tud elhelyezkedni, a szolgál­ta­tásban próbálkozik. Hiszen – a satnyuló iparral ellentét­ben – ez a szektor fel­fej­lő­dő­ben van. Aztán itt van a kereskedelem. Egymás után nőnek ki a földből a csillogó-villogó létesítmények, amelyek mindent kínálnak, árulnak és szolgáltatnak. Igen ám! Csak­hogy azok sem tudják felszívni a sok bekéredzkedőt. A jelentkezők közül kedvükre válogatnak.

De az is előfordulhat, hogy a közelben nincs se hasonló, se más­milyen lehetőség.

A támogatások elmaradásától kezdve meg már nem is tartják nyil­ván munka­nélküliként. Mintha nem is létezne! Az állam egész egy­szerűen leveszi róla a kezét.

A munkanélküliségi mutató tehát egyáltalán nem ad tiszta képet. És az országos, megyei vagy régiós átlagokon belül igen nagyok le­hetnek az eltérések. A munkanélküliség a legsúlyosabban a roma la­kosságot sújtja. Nem egy település van, ahol senkinek sincs munkája. Az ilyen családokban a megélhetést gyakran a gyerekek után kapott segély biztosítja. A Népszabadságnak nyilatkozó falusi polgár­mester keserűen jegyzi meg, hogy a rendszerváltás óta már a második gene­ráció él a gyerekeiből.

Embere, családja válogatja, hogy a sikertelenség megsokszorozza az akaratot a megkapaszkodásra, vagy önsajnálatba, ivászatba fullad. Hanem az előbbi is csak gyenge remény a sikerre.

Persze, van más lehetőség is. Akinek útilaput kötöttek a talpára, maga választhat. Hiszen demokrácia van! Például vállalkozhat. Ha az elbocsátása vég­kielé­gí­téssel járt, akkor még tőkéje is van hozzá! No, nem sok, de esetleg vehet néhány szer­számot, ha jó szakmája van, és próbálkozhat valamivel például éppen a szolgáltatásban.

Helyiségre nincs szükség, az a néhány szerszám elfér a kamrában vagy a konyhában, esetleg a sufniban, ahol még dolgozni is lehet, csak éppen alkalmassá kell tenni rá.

– Meglásd, anyus, fog ez menni! Eddig is engem hittak, ha vala­mi elromlott otthon. Hát most megyek is azonnal!

De kik hívták? Az öregasszonyok, akik a kis kertecskéjük megmű­veléséből tudják valahogy kipótolni a semminél is alig több nyug­díjukat. Mit kérhet azoktól? Akik úgy kezdik, hogy legelébb is kö­zölje, mennyibe kerül, hogy ki tudják-e majd fizetni. No, hát ezek­ből nemigen lehet megélni.

Ahol meg férfi van, ott az is elvégzi, ami a ház körül adódik.

Szóval, nemigen jönnek be az elképzelések. Aztán ott van az a sok nyilván­tartás. A fene se tudja, mit hová kell írni, mit hogyan kell csi­nálni. Még szerencse, hogy a nyolcadikos lány besegít. De így is több idő megy el adminisztrálásra, mint javításra.

És akkor még nem beszéltünk az adóról! Hisz az elvisz majdnem mindent! Alig marad valami!

Aztán, ha ebbe belebukik, senki nem fizet neki munkanélküli se­gélyt, hiszen vállalkozó volt! Ha csődbe került, az ő baja!

És mindez nem elég! Megdöbbenéssel hallja, olvassa, hogy csak azok kerültek az utcára, akik nem jó szakemberek, hanyagok, vagy éppen iszákosak.

No, de ilyet!? Nem elég, hogy egyik pillanatról a másikra kiteszik az ember szűrét, még bele is rúgnak egyet! Hogy senki ne háborod­jon fel, senki ne legyen részvéttel irántuk, hiszen ők maguk az okai mindennek.

És van, aki elhiszi. Pedig igazán nehéz elképzelni, hogy egy több­ezer embert fog­lal­koz­tató gyár minden egyes dolgozója rosszul vé­gezte a munkáját. Noha mind­végig nyereséges volt Nyugati piacra termelt. Évről évre növelte az exportját.

– Nem csoda, hogy ide jutottunk! Most derül csak ki, hogy há­nyan voltak az élősködők! Mi meg gürcölhettünk értük is!

A hangoskodó meg csak akkor hallgat el, amikor neki is a kezébe nyomják az obsitot. Akkor kezd ágaskodni benne:

– Aha! Szóval, így állunk?!

No, és természetesen nem késik az a magyarázat sem, hogy a szo­cialista rend­szer­ben is volt munkanélküliség, csak éppen házon be­lül! így hát – végül is – nem változott semmi.

Az bizony szent igaz, hogy az elmúlt világban voltak úgynevezett vatta­em­be­rek. Akiket manapság vállalaton belüli munkanélküliek­nek titulálnak. Csak hát azok semmi­képpen sem nevezhetők munka­nélkü­liek­nek. Hogy miért? Hát legelsősorban is azért, mert volt munkahelyük, volt beosztásuk. De legfőképpen volt besorolásuk, és az ezzel járó fizetésük! Hogy mindezért nem sokat nyújtottak? Az ese­tek több­ségé­ben ez is igaz. Egy kalap alá azonban nem lehet vonni az egészet.

Egyszer ugyanis volt az a bizonyos fajta kreált állás, amit főleg sportolók számára találtak ki. Aztán sportágtól és teljesítménytől függően követeltek meg vala­milyen tessék-lássék munkát, vagy csak a fizetésért kellett befáradni, esetleg még azt is házhoz vitték. A töb­biek, de főként a közvetlen munkatársak és nem utolsó­sorban a rész­leg munkájáért felelős főnök részéről szült is elégedetlenséget!

Mostanában szeretik ezt úgy emlegetni, hogy rontotta a haté­konyságot, és megrövidítette a többi dolgozót.

Hát, ebben is van igazság. Bár ha jobban megpiszkáljuk a dolgo­kat, akkor a munkát illetően kiderül, hogy a részleg tervében benn­foglaltatott a vattaembertől elvben megkövetelt munka is. No per­sze, ezt a többieknek kellett elvégeznie. Méghozzá kevesebb pénzért, hiszen a semmittevő – sokszor legtömöttebb – borítékja apasztotta az övékét. Ez azonban csak addig háboríthat fel bennünket, amíg meg nem vizsgáljuk alaposabban a dolgokat, és össze nem hasonlít­juk a régi és a mai helyzetet.

Lássuk csak! A rendszerváltás előtt nem voltak nálunk profi ver­senyzők, csak amatőrök. Nekik pedig természetesen semmiféle jöve­delmük sem volt a sportban kifejtett tevékenységük után. De azért valamiből csak meg kellett élniök! Nem? Erre adott valamiféle meg­oldást a mondvacsinált munkahely.

A profinak ezzel szemben van a sportból származó jövedelme. Méghozzá nem is rossz. Az azonban nem vitás, hogy nem a munka­helyi bértömeg rovására. Ha­nem részben a költségvetésből. Vagyis nem egy vállalat, cég, hanem mindnyájunk kárára!

És most ne tessék azt az érvet felhozni, hogy bizony, bizony, nem­csak spor­to­lók­nak járt ki az ilyen állás, hanem gyakran protekció­soknak is. Ez is igaz. De most se tehetek mást, mint a mai helyzetre hivatkozom. Amikor a protekció sokkal na­gyobb szerepet játszik az életünkben, mint a múltban. Ráadásul ma olyan installu­mokhoz – és olyan jövedelmekhez – lehet jutni ily módon, amelyek mellett a volt protekciók eltörpülnek.

Fekete-fehér, igen-nem

Egyre szélesedik, terebélyesedik a feketemunka, és egyre töpörödik, szűkül – és szürkül – a fehér. Ami a legtermészetesebb következmé­nye annak, hogy mérték­tele­nül megnőttek a munkaadók adóterhei. No, meg persze annak, hogy a sok, mun­kából kiszorult embernek nincs sok választása. Ha nem jut legális munkához, akkor előbb-utóbb kénytelen elvállalni a feketét. Sőt! Pillanatnyilag talán jobban is jár így, mert valamivel több a bére, mintha állásba menne. De a gyakoribb az, amikor – ki­hasz­nálva a munkaerő kiszolgáltatott helyzetét – a feketemunkán is gyatra a kereset. Külö­nösen külföl­diek esetében nem ritka még annak is a megcsapolása, az emberi szükségletre teljesen alkalmatlan „szállás” és az odavetett néhány falatnyi „eltartás” címén.

A feketemunka megszüntetésére irányuló kísérletek nem mond­hatók sike­resnek. Egy-egy munkahelyen végzett váratlan ellenőrzés rendszerint felfed néhány beje­lentetlen munkást, a munkáltatót megbüntetik. Az meg nevetve fizeti ki a bírságot, hiszen még így is keresett az üzleten. Az érintett emberek helyett pedig felvesz máso­kat. Még rosszabbul járnak a külföldiek. Őket ki is toloncolják. Summa summárum: a dolgozók rosszul jártak, a vállalkozó meg folytatja ott, ahol abba­hagyta.

Nem hiszem, hogy létezik ma Magyarországon olyan ember, aki­nek vala­milyen szolgáltatói munka megbeszélése kapcsán ne tette volna fel a mester a kérdést, amikor az anyagiak szóba jöttek: „Szám­lával vagy anélkül?”

Tegyük a szívünkre a kezünket, és válaszoljunk legalább magunk­nak őszintén. Ugye az utóbbit választottuk, hacsak valami komoly indok nem kényszerített a másik­ra.

Merthogy számlával sokkal mélyebben kell a zsebünkbe nyúlni. Előfordul, hogy kétszeresen. De hát a számla a mesternek azt jelen­ti, hogy adózni is kell utána. Nem is keveset! Ezért hát rábólintunk az anélkül-re.

Pedig nem biztos, hogy jól járunk. Mert ha – teszem azt – hibádzik valami a munká­ban, akkor legfeljebb megkérhetjük a szakit, hogy javítsa ki. A hiba pedig rend­szerint akkor bukik ki, amikor a mester a pénzünkkel már messze jár. így aztán, ha akar, javít, ha nem, hát fütyül ránk. Mi meg nem fordulhatunk sehova a pana­szunkkal. Hi­szen nincs bizonyítéka annak, hogy valamilyen munkát végeztettünk, annak meg végképp nem, hogy kivel. Vagyis sokszor bebizonyoso­dik, hogy olcsó hús­nak híg a leve. Csakhogy már régen csirkelábon, csirkeszárnyon élünk, nem tud­juk megvenni a drágább karajt.

Így aztán a szolgáltatásban is virágzik a feketemunka, ha lehet, még ellenőriz­hetetlenebbül, mint az iparban.

A kereskedelemben ezzel szemben igenis megköveteltetik a számla­adás. Ott aztán szó sem lehet csalásról!

Vagy mégis?

Asszonyom, uram! Vásárolt már piacon? Igen? És az egy szem fokhagymáért odanyújtva a harminc forintot, kérte a számlát? Ugye, hogy nem? Azt sem tartom valószínűnek, hogy a kofa – csapot-papot otthagyva – rohant volna ön után az elmaradt cetlivel.

Hanem a munkaadó részére adódik ennél jobb lehetőség is.

Hogy visszatérjek a kezdetek kezdetére, a rendszerváltás után hir­detések jelentek meg külföldi munka vállalására – többek között –, fordításra is. Mondanom se kell, hogy a hirdető igencsak fellendí­tette a posta forgalmát. Tömegesen jelent­keztek a fordítók. Hogyis­ne! Nyugaton köztudottan tízszeres díjat fizettek érte. Rá­adásul nem kell kiutazni, beilleszkedni az ottani körülményekbe, hanem otthon, kényelmesen elvégezheti az ember a munkát, és utána már csak a pénzt kell várni. És még valami! A kutya se kérdi a munkavállaló ko­rát, nem fintorog a negyvenhez közelire, és nemet se mond a negyven felettire.

A válasz pedig hamar megérkezik. Vastag borítékban, két próba­fordí­tásra váró anyaggal, valamint egy kérdőívvel, amelynek alapján a jelentkező nyilván­tar­tásba vétetik. Delikvens azonnal hozzá is fog a munkához. Rekord gyorsasággal be­fejezi, és elküldi. És ezzel befe­jeződik a kapcsolat. Válasz nem érkezik, újabb meg­keresésre sem. Amikor pedig naiv emberünk más, hasonlóan pórul járt fordítótár­saival is találkozik, ráébred a szomorú valóra. Hogy az igen tisztelt nyugati munka­adó ily módon teljesíti rendeléseit. Csupán a hirde­tésre és az egyetlen válaszlevélre kell költenie. Jelentkezőben nincs hiány. A fordításhoz ingyen jut hozzá.

Ügyes!

A magyar pedig igen tanulékony fajta. Ma már nálunk is dolgoz­tatnak ingyen. Nem ritka az olyan munkahely, ahol a szerződést csak a munka­vállalló részére tartják kötelezőnek. Fizetni azonban nem szeretnek. Előfordul, hogy a belső munka­erő is hozamra dolgo­zik. Hát még a külső!

A fejezet végére egy napjainkban szürkülő munka kívánkozik. Az anyag lezárása előtt olvastam, hogy egyre kevesebb szórakozóhely képes cigányzenekart foglalkoztatni a rendkívül magas adók miatt, így ma már jórészt a cigányzene is fekete.

Mit lehessen ehhez szólni?

Az agrárium

A mezőgazdaság kétségkívül a szocialista rendszer egyik legsikere­sebb ágazata volt. Sok buktató után jutott el addig, hogy a magyar paraszt némelyikének még kriptára is futotta. Mert a takaros, tágas, komfortos ház már megvolt, autó is állt az udvar­ban, sok helyütt nem is egy, hanem az asszonynak is, hogy ne kelljen a nehéz cek­kert a húsboltból, a péktől gyalog cipelni. Meg aztán az iskola sincs túl közel, kényel­mesebb annak a porontynak, ha kocsival hordozzák. Nem beszélve arról, hogy így a dög­nehéz iskolatáska nem az ő vállát nyomja, hanem a kocsi ülését.

Egyszóval, jól élt a magyar falu. A téesz általában jól fizetett, a ház­táji még jobban jövedelmezett. Az ember nemcsak vetőmagot, ha­nem gépet is kapott a gazdaságtól a munkák elvégzésére. És még mi mindent! Szopósmalacot, napos­csibét, kislibát, tápot, fuvart, fóliát, meg ami kellett. És ha az állatokat felnevelte, a szövetkezet átvette tőle. No, meg a terményt is. A nyugdíja pedig biztosítva volt. Az öregek is kaptak természetbeni járandóságot a kevéske nyugdíj kiegészítésére.

Egy szó, mint száz, a magyar agrárium sikereit a Nyugat is elis­merte, nemegyszer jártak nálunk a tőkés társadalmak mezőgazdászai tanulmányozni azt.

A ránk köszöntő piacgazdaság tehát nem nyomorgó parasztokat, hanem virágzó mezőgazdaságot talált, biztos megélhetéssel rendel­kező mezőgazdasági dolgozókat.

Igaz, a 80-as évek közepén már mutatkozni kezdtek annak a jelei, hogy megújításra szorulna az agrárium. Lehet, hogy pénz is akadt volna rá, ha a hatalom nem fél egy csöppet szorosabbra fogni a gyep­lőt, egy kicsit többet törődni a modernizálással, akár az életszínvo­nal kárára.

Így csak arra költött, amire feltétlenül szükség volt. (Persze, nem­csak az agrá­rium területén.) Ha pedig arra se futotta a büdzséből, akkor külföldi kölcsönhöz folya­modott. Aminek megvoltak a hátul­ütői is, nem utolsósorban az eladósodás, végső soron a rendszerváltás.

Ám a kapitalizmus nemigen kedveli a szocialista szövetkezete­ket. így hát nem is volt vitás, hogy egyik legelső célja lesz azok szét­verése. És ennek a tervnek a meg­való­sítá­sában igen hasznosnak bi­zonyult a paraszt földhöz való ragaszkodása. Külö­nösen az öregek­ben élt az olthatatlan vágy a földtulajdon után.

Vagyis mindjárt pártolókra talált az a célkitűzés, hogy a földet vissza kell adni a parasztnak. Aki a felszabadulás előtt nincstelen volt, az kapott ugyan földet, de nem sokáig birtokolhatta: kevés ki­vétellel a téeszé lett. Most elkábította az a lehe­tőség, hogy végre még­is a saját ura lehet. A háború előtt nadrágszíjparcellát birtokló föld­műves, akár önszántából, akár erőszakos agitáció hatására vitte be a földecskéjét a közösbe, azt gondolta, hogy jogosan kéri vissza a saját­ját. A nagygazda, a volt kulák, akitől annak idején elvették a földjét, úgy érezte, hogy ütött az igazság órája.

A hirtelen jött lehetőség pedig elhomályosította az agyakat, nem számoltak azzal, hogy a szántáshoz, vetéshez, aratáshoz, kapáláshoz már nem elég az ötven évvel ezelőtt ugyan még erős, de mára igen­csak meggyengült karjuk. Gépük meg egy szál sincs hozzá, és persze pénzük se, hogy megvásárolják. A téesztől pedig nem számít­hattak segítségre. Merthogy azok sorra-rendre megszűntek. Ahol a vezető­ség vagy néhány tag szemfüles volt, ott a felszámolásból megmentett értékek nagyját, vagy legalábbis egy részét saját tulajdonába vette, és azzal többé-kevésbé meg­ala­pozta saját jövőjét. A többinek maradt a semmi.

Akik meg kértek és kaptak földet, legtöbbször csalódottan vették tudomásul, hogy elképzeléseik nem teljesülnek. Közülük nem sok­nak sikerült valamilyen úton-módon eredményesen gazdálkodni. A termelőszövetkezet tagja tehát gazdává avan­zsált, amiért – kevés kivétellel – a megélhetésével fizetett. A farmergazdaság leg­több­jük­nek csak álom maradt.

Valójában kevesen tudták megvetni a lábukat a földeken. Eleinte még felvett vala­mennyi terményt, állatot a külpiac, elsősorban a Szovjetunió, de annak a fel­bom­lását olyan mértékű elszegényedés követte, hogy vásárlóként nemigen jöhetett szóba. A földből élő em­berek zöme elszegényedett. Egy részük még vegetál vala­hogy. Kivágja a semmi hasznot nem hozó és a permetezés hiányában tönkrement gyümölcsfáit, leöli az állatait, ha már nem bírja etetni vagy eladni azokat. Nincs gépe, hogy megművelje, nincs műtrágyája, hogy felja­vítsa a földjét, nincs növényvédő szere, hogy megvédje a kártevőktől a termését. Vetőmagot se tud venni, a tavalyi terméséből válogatja ki a vetni valót. Csak hát az bizony satnya termést hoz! A parlag meg folyvást nő.

A kárpótlás sokszor juttatott olyanokat földtulajdonhoz, akik nem is konyí­tottak a mezőgazdasághoz.

A szegény embert még az ág is húzza. Az utóbbi évek aszályai, ár­vizei, bel­vizei, az almafák tömeges tűzelhalása is bele-beletapos a ba­jaiból kikászálódni akaró emberbe. Biztos, hogy öntözéssel, inten­zívebb gátépítéssel, hatékonyabb növény­véde­lemmel csökkenteni le­hetne a károkat, csakhogy mindehhez pénz kell, rengeteg pénz. Ami­ben nem dúskál sem a föld tulajdonosa, sem az állam.

A téeszek, állami gazdaságok felszámolásával természetesen meg­szűntek az oda tartozó ipari létesítmények, mint például a gyü­mölcs-, zöldségfeldolgozó, a palackozó műhelyek, de a nők foglal­koztatására létrehozott varrodák is. És – mivel sok településen más munkalehetőség nem volt – az ottani lakosok hoppon, sőt koppon maradtak. Különösen megszenvedték a váltást azok a helységek, ahol nem volt a közelben iparral rendelkező város, hogy felvegye a munkaerőt, vagy ahol a távol eső munkalehetőséget nem tudták el­érni a magas közlekedési költségek miatt. Az öregek nem is számít­hattak arra, hogy munkát kapnak, de meg úgyse telt volna az erejük­ből, hogy ellássák azt.

Kivételezett helyzetbe kerültek az ország nyugati települései. Itt ugyanis nagy volt a külföldi – mindenekelőtt ausztriai – érdeklődés a föld iránt, döntően az ottani­hoz viszonyított rendkívül alacsony ár miatt. Némi nehézséget okozott, hogy a magyar rendelkezések sze­rint külföldi nem juttatható mezőgazdasági földterülethez. De min­dig akad egy kiskapu. És itt nem is kellett soká keresgélni azt. Maga a rendelet hiányos volta adta a megoldást. Megszülettek hát a zsebszer­ződés néven elhíresült ügyletek. Ezekben a hivatalos szerződés bérlet­re szól, és külön meg­állapodás rögzíti a tulajdonváltozást, ami akkor lép majd életbe, amikor a tiltás érvényét veszti. Erre pedig csak addig kell várni, amíg felvesznek minket az Európai Unióba, mert akkor már az ottani szabályokhoz kell alkalmazkodnunk, amelyek nem te­szik lehetővé a tiltást. Ha csak nem kapunk néhány év felmentést ez alól. Ráadásul az új bérlő, illetve tulajdonos (igazán nem tudom, hogy minek nevezzem) még esetleg munkalehetőséget is kínál.

Mindezen közben az agráriumban is folyik a hatalmi és politikai elit között az osztozkodás, ami lényegében gátlástalan fosztogatást jelent. Az egész rendszerváltás utáni időszakra rányomja a bélyegét az újból megalakult Kisgazda Párt elfordulása a régi elvektől és cé­loktól, de főként a mezőgazdasági dolgozók érdekeitől. Mind­ennek ellenére a pártelnök hangzatos ígéreteivel hosszú évekre maga mellé tudja a falut állítani. És – bár sokan látják a veszélyét, nyilván maga a hatalom is – a párt­vezér­nek sikerül bársonyszékhez jutnia. Mi sem természetesebb, mint hogy a föld­művelés­ügyi tárca első embere lesz. A szakértelem hiánya, a kiskirálykodás, a hívek pozícióba helyezése, különböző javakhoz juttatása, a kételkedők és ellentmondók eltaposása, saját maga és családja némileg tisztázatlan vagyoni gyarapodá­sa, és nem utolsó­sorban éppen az általa sokat hangoztatott „politikai tisztaságának” kétes volta ellenére még minisztersége után is hosszú ideig volt képes fenntartani magát, dicstelen bukásáig. A pártjában és az érintett minisztériumban támadt káosz azóta sem csendesül. Odáig menően, hogy a tárca államtitkára – a volt miniszter tántorít­hatatlan híve – éppen előzetes letartóztatásban van, különböző, nagy értékű gazdasági bűntettek gyanúsítottjaként.

Az egyes mezőgazdasági termelési ágazatok egymás után válnak gazdaság­ta­lan­ná, a gazdák sokszor veszteséget termelnek. A konzerv­gyárak, húsfeldolgozók sok­szor a leszerződött terményt, vágóállatot sem veszik át. Ugyanakkor a vásárló egyre drágábban jut hozzá az élelmiszerhez.

És mi várható az EU-tagságtól? Az igencsak kérdéses. De egy bizo­nyos. Az, hogy a túltermeléssel kínlódó uniónak semmiképpen sem az a célja, hogy szélesre tárt felvevőpiaccal tetézze gondjait. Nyilván­valóan alaposan megszűri a beké­redz­kedő árut. Nem vitás, hogy ez ala­posan megnöveli mezőgazdaságunk ma sem jelen­téktelen problémáit.

Vagyis, száz sebből vérzik a mezőgazdaság.

Az uniós tagság közeledtével egyre inkább érződik a félelem attól, hogy termőföld juthat idegen kézbe. Kétségkívül megvan ennek a le­hetősége, hiszen felvételünk után nálunk is az ottani szabályok lesz­nek érvényesek. A probléma tehát adott, a megoldása sürgető, és nem vitás, hogy a külföldiek földhöz jutása tiltással semmi­képpen sem oldható meg. Valamilyen más utat-módot kell keresni. A leg­kézen­fek­vőbb­nek az mutatkozik, hogy a magyar agráriumot, a magyar gaz­dát hely­zetbe kell hozni. Mármint az előbbit a föld árát illetően, az utóbbit pedig anyagilag, hogy az idegen ne bagóért jusson hozzá, meg aztán a magyar ne kényszerüljön eladni a tulajdonát. Ez azon­ban pénzbe kerül, nem is kevésbe. Az azonban nincs!

A hatalom most azzal a tervvel állt elő, hogy fel kell vásárolni eze­ket a földeket a sógorok orra elől. Igen ám, de a megoldás eléggé bo­nyolult. A gazdasági társaságok földvásárlása törvényellenes. A kor­mány szerint nemzeti földalap létre­hozására lenne szükség a zseb­szerző­dések érvényre jutásának a meg­aka­dályo­zá­sára. Ez azonban törvény­alkotást igényelne, méghozzá minél sürgősebben. A kormá­nyon belül azonban vannak olyan nézetek is, hogy anélkül is orvo­solhatók a gondok.

Az még tisztázatlan, vagy legalábbis nem ismert, hogy az igy visszaállamosított tulajdont miből lehetne kifizetni, mit kezdene vele az állam, kivel munkáltatná meg. No, és mi lesz a sógorokkal? A kormányfő azt javasolja az osztrák vircsaft­nak: örüljenek, hogy bün­tetés nélkül megússzák. De lehet, hogy az osztrák Wirtscbaftnak is lesz hozzászólása az ügyhöz.

A falu meg vár, hogy döntsenek róla a feje felett.

Hanem az ágazat exminisztere más, reményei szerint igencsak hatásos mód­szer­rel próbálkozik: országos könyörgést szervez a Bol­dogasszonyhoz, hogy segí­tené magyar tulajdonban tartani a magyar földet.

Hát… ha csak így nem?!

Egészségünkre!

A földi halandót csodálattal tölti el az orvostudomány fejlődése. Egészségben, fris­ses­ségben eltöltött matuzsálemi kor lebeg a szeme előtt, amikor például a gén­tech­nológia, az őssejtkutatás gyógyító táv­lataira gondol. És rettegésben tartja a félelem, hogy milyen visszaélé­sek, szörnyűségek lehetőségét teremti meg például a gén­tech­nológia vagy az őssejtkutatás.

De ne faggassuk a jövőt, maradjunk a mánál.

A magunk mögött hagyott, átkosnak mondott évtizedekben in­gyenes volt az orvosi ellátás (természetesen a szakorvosi is), a kór­házi kezelés, a rehabilitáció, bele­értve a szanatóriumi, gyógyüdülői beutalást is.

A rendszerváltás első éveiben gyakran hallottuk, hogy a szocializ­mus a nyakló nélküli osztogatás korszaka volt. Hát, ezt a mostaniról nem lehet elmondani. Ma saját bőrükön tapasztalhatják az embe­rek, hogy mit jelent ennek az ellenkezője. És az egyre duzzadó gon­dok nosztalgiát szülnek. Elsősorban azokban a társadalmi ré­te­gek­ben, amelyekben problémát okoz, hogy miből vegyék meg a szüksé­ges gyógy­szert, gyógyászati segédeszközt, kihez fordulhatnak segítsé­gért, ha kórházi kezelésre, vagy pláne rehabilitációra, utókezelésre szorulnak.

A régen megszokott támogatások pedig egyre csökkentek és csök­kennek. Egy meg­döbbentő adat: az egy főre jutó egészségbiztosítási összeg ma, 2001-ben az 1989. évinek mindössze 50%-a!

A gyógyszerárak meredeken emelkednek. 1990 óta meghétszereződtek! Ele­inte a betegek megkérdezték a patikust, mielőtt kiváltot­ták a felírt orvosságot, hogy mennyi­be kerül. Később a gyógyszerész maga figyelmeztette a vásárlót az árra. Ma már a vényen feltüntetik a fizetendő összeget is. így, ha a betegnek nincs rá elég pénze, el se kell ballagnia a patikába. Ennyi szabad választása neki is van. Hogy valami azért kifejezze a szabadságát is.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Központi Statisztikai Hiva­tal adatai szerint a társadalombiztosítás 2000-ben 1995-höz viszo­nyítva 107%-kal emelte a gyógy­szerek, gyógyászati eszközök támoga­tását. A fogyasztói ár ugyanezen idő alatt 230%-kal növekedett.)

Legújabban pedig az borzolja az idegeket, hogy a nagy hírű német gyógy­szergyár két olyan gyógyszert is forgalmazott több éven át (egyes hírek szerint Magyar­országon is), amelyeknek halálos mellék­hatásuk van. A gyár először tagadta, majd bevallotta, hogy az ő tudo­másuk szerint is adódott néhány haláleset a vitatott szerek fogyasz­tása következtében. Ezt azonban a kezelés hibájául róják fel. Gyártá­sát és értékesítését végül mégis leállították.

És az egészségügyi ellátás egyéb területei?

Itt van mindjárt a fogászat. Nem is olyan nagyon régi az a ren­delkezés, hogy a fogmegtartó kezelések – mindenekelőtt a tömés – csak a gyerekeknek és a nyug­díja­sok­nak járnak ingyenesen. E bölcs intézkedés folytán a felnőtt lakosság fogazata roha­mos romlásnak indult. Akinek akadt volna pénze rá, az sem siette el a dolgokat. Hogyisne! Eddig se rohantak az emberek rögtön fogorvoshoz. Most meg? Nem elég a fájdalom, a stressz, még fizessen is érte!? Vagyis, amíg nem kibírhatatlan a kín, amíg el lehet viselni, amíg segít vala­melyest a fájdalomcsillapító vagy a fogra öntött pálinka, addig nem kell megszakadni a nagy igyekezetbe. Előbb-utóbb úgyis oda­kény­szerül az ember. És ha egy csöpp szerencséje van, csak akkor, amikor már húzni kell. Merthogy az már egyenesen grátisz jár neki!

Akinek nincs pénze rá, annak nem is kell gondolkoznia, hogy mit tegyen. Ha nagyon kínlódik, ha végképp nem bírja tovább, akkor ki­húzatja.

Az igaz, hogy egy idő után a rendelet visszavonatott. Aki kinőtt a gyerek­korból, annak sem kell a nyugdíjig várnia, hogy ingyen töm­jék ezentúl a fogát. Ezért csak a régi rendelet idejében kilyukadt rágószervek estek áldozatul a piac minden­ható­ságának.

De hogy a témánál maradjak, van itt még más probléma is. A szak­rende­lők­ben ugyanis a fogászati rendelők egy részét magánpraxisú fogorvosok foglalják el. A naiv páciens pedig, aki azt hiszi, hogy az SZTK-ban jár, gyanútlanul bemegy, csodál­kozik a barátsá­gos fogadtatáson, a csillogó-villogó műszereken. Csak akkor kap észbe, amikor a borsos díjakat közük vele.

Persze, a körzeti orvosokat – bocsánat, most már házi-, illetve csa­lád­or­vo­sokat – is érinti a magánosítás. Nagy részük valamilyen be­téti társaság tagjaként látja el a körzetét. Hogy milyen konstrukció­ban kapcsolódnak az egészség­biztosí­táshoz, arról nincsenek pontos ismereteim, annyi azonban tény, hogy mindeddig a betegeknek ez nem jelent többletkiadást. A magánosítás azonban közel sem ad az orvos kezébe szabadabb döntést. Sőt, vannak olyan betegségek, ame­lyekre a gyógy­szereket csak a szakrendelés javaslata alapján írhatja ki. És míg régebben évente volt szükség a javaslat megújítására, újabban fél évre csökkentették ennek az érvényes­ségét. Méghozzá olyan ese­tekben is, amikor végleges, nem javuló állapotról van szó.

No, és mi a helyzet a kórházakban? Hát bizony, ott sem rózsás. Sőt, inkább katasztrofális.

Ahhoz, hogy valamennyire érthető legyen a kialakult állapot, az előz­mények­nél kell kezdenem.

A rendszerváltás eddig a ma élő generációk által soha nem látott nyomort teremtett. Számos család, gyerek nem ismeri a jóllakottság érzését. Tömegesen laknak emberi mértékkel lakásnak nem mond­ható odúkban, viskókban, a kényelem és a higiénia legelemibb meg­léte nélkül. És akkor még sokkal jobb helyzetben vannak a hajlékta­lanoknál, akiknek ennyi sem adatott meg. Nekik nemcsak az élelem hiánya, ruházatuk elégtelensége veszélyezteti az egészségüket és életü­ket, hanem az a másik hajléktalan is, aki bármilyen értéktelen motyó birtoklásáért képes akár megölni a társát, lényegében minden kocká­zat nélkül.

De nemcsak ezeknek a rétegeknek romlott erősen az egészsége, ha­nem azoké is, akik szűkösen élnek napról napra, nem tudják meg­venni a drága gyümölcsöt és zöldséget, ha pedig megbetegednek, nincs pénzük a gyógyszerek kiváltására.

A romló körülményeknek tudható be, hogy újból felütötte a fejét a tüdőbaj, amely a múlt rendszerben gyakorlatilag megszűnt. A ha­tárok megnyitása az újat mindig kísérő szabadabb szex és a könnyeb­ben megszerezhető drog pedig az AIDS terjedését, illetve a kábítósze­rek káros következményeit hozta magával.

Az ország teljes lakosságának károsítja a tüdejét a levegő fokozott szennye­zettsége, sorvasztja a szervezetét az állásáért rettegő kisember­től a vagyonos nagy­vállal­kozón keresztül a magas pozíciót viselő államférfiig az állandó stressz.

Mindez a szervezet idő előtti elkopásához vezet. Egyre nő a rok­kantsági nyug­díjasok száma, mind fiatalabbak sorsa lesz a korai leszázalékolás és az ezzel járó, kevesebbnél is kevesebb nyugdíj.

Miközben mindegyre romlik az emberek életkilátása, folyamato­san nő az egyre fiatalabb betegek száma.

A betegellátásra fordítható kiadásokat pedig mind szigorúbban nyirbálja meg a költségvetés. így hiába emelkednek az egészségbizto­sítási bevételek, az egészség­ügyre fordítható összeg tovább csökken.

A kevesebbet kell hát beosztani. Ez azután azt jelenti, hogy vala­honnan le kell csíp­ni a pénzből. így került sor kórházi ágyak meg­szüntetésére, kórházi részlegek össze­vonására vagy egyszerűen csak bezárására, kórházak összevonására. Lét­szám­csök­ken­téseket hajtottak végre, de a fizetések olyan alacsonyak, hogy az egész­ségügyi dolgo­zók – főként a nővérek – amúgy is sorban hagyják ott a munkahe­lyüket. Az orvosoknak is sokkal jobb keresetet biztosít a gyógy­szer­gyári ügynö­kös­ködés. Az ottmaradók pedig lassan már nem képesek ellátni a feladatukat.

Kormányzati intézkedések hosszú sora révén sikerült elégedetlen­séget szítani minden­kiben: a betegben a drága és hanyag kezelések miatt, az egészségügyi dolgo­zókban a rossz gyógyítási körülmények és az alulfizetés okán, a gyógy­szeré­szek­ben az ellehetetlenítésből és a jövedelemcsökkenésből következően, és végül az állam­ban a növekvő kiadások és csökkenő bevételek miatt. Mindezen a tárca első embe­rének a lecserélése sem változtatott semmit.

Akit szerencsétlen sorsa az utóbbi években önkormányzati vagy állami kór­házra kárhoztatott, az tapasztalhatta – szintén munka­erő­hiány következtében – a hiányos takarítást, a mellékhelyiségek för­telmes voltát, a rongyos ágyhuzatokat, amelyeket általában nem cse­rélnek rendszeresen.

És ez még semmi! Hiába tagadják az illetékesek, a kórházak igen­is igényt tartanak arra, hogy a beteg a saját gyógyszereit szedje. Elő­fordul, hogy egy-egy osztály valamilyen betegségre egyik nap ilyen, másik napon olyan gyógyszert kap, tekintet nélkül arra, hogy egye­dileg kipróbáltan kinek mi használ. Magam is jártam úgy, hogy az osztályos orvos tartalékolt a részemre gyógyszert, hogy azokon a na­pokon is hozzájussak, amikor csak az a másik érkezett, amire aller­giás voltam. Mindez működött is addig, amíg az egyik ügyeletes nem törődve az osztályos orvos erre vonatkozó üzenetével és a láz­táblámon pirossal aláhúzott és felkiáltójellel ellá­tott jelzéssel, az ép­pen soros injekciót adta be. Rövidesen lett is futkosás, kapkodás kö­rülöttem. Szerencsére végül mégiscsak előkerült a megfelelő patika­szer is.

Találkoztam tanulónővérrel, aki elcserélte a gyógyszereket. Adott esetben a beteg észrevette. De mi van akkor, ha nem? Vagy ha nem is tudja ellenőrizni, mert tehetetlen, és a nővér adja be, vagy injekció­ban kapja, esetleg infúzióban?

Egyébiránt a magatehetetlen betegekkel más problémák is van­nak. Például etet­ni kell őket. De a nővér kevés, nem tud mindegyik mellett félórákat ülni. Ha mo­zog­ni, járni tudó beteg is van a szobá­ban – és hajlandó is segíteni –, akkor nincs nagy baj. Az is köztu­dott, hogy azért nem korlátozzák a látogatást, hogy a hozzá­tar­tozó részt vegyen a beteg ellátásában. De mi van akkor, ha nincs hozzá­tartozó, vagy az vidéken, esetleg külföldön él? Vagyis előfordul, hogy a beteg éppen a hiányos koszt miatt nem tud rendbe jönni.

Az is köztudomású, hogy elég gyakran akadozik a vérellátás. Ugye, abban a régi rendszerben a vállalati Vöröskereszt szervezte a véradást, a munkahely munkai­dő alatt elengedte a dolgozót, hogy vért adjon. Most nincs vállalati Vöröskereszt, de hiába is szervezne bármit, a munkaadó amúgy sem engedne el munkaidőben senkit. Nem beszélve arról, hogy a gyengébb koszton és rosszabb körülmé­nyek között élő dolgozó nem is menne el véradásra, és ha elmenne, akkor se biztos, hogy egész­ségileg alkalmas lenne rá. És, bár rendsze­rint tagadják, néha bevallják az illetékesek, hogy fontos műtétek, ke­zelések maradnak el vérhiány miatt.

A kórházak egyre-másra csődközeibe kerülnek. Némelyik élére biztost nevez­tek ki a visszásságok, de főként a gazdasági problémák feltárására. Kár, hogy a meg­oldást a tárca újabb, még szigorúbb kor­látozások bevezetésében látja.

Rémtörténetek keringenek hibás diagnosztizálásról, hanyag keze­lésekről, orvosi műhibákról és ezek nemegyszer tragikus következ­ményeiről. A szeren­csé­sebbek csak hallomásból tudnak ezekről, a pe­chesebbek hozzátartozójuk esetéből vagy saját tapasztalatból.

És szintén rémtörténeteket hall az ember az orvosi és más egész­ségügyi dolgozók zsebpénznek is alig mondható keresetéről, az em­bertelen megterhelésről, a kialakult állandó feszültségről és a kriti­kán aluli körülmények között is ember­feletti, áldozatkész munkáról.

Tovább rontja a helyzetet, hogy ilyen körülmények között anya­giasabbak lettek az orvosok, az ápolók, általában az egészségügyiek, mint azelőtt. De hiszen ők is a piacról élnek! Tudják-e például, hogy egy pályakezdőnek több millió forintba kerül egy körzet meg­vétele?

A régi rendszerben is volt paraszolvencia. Csakhogy az addig hálá­ból, meg­elé­ge­désként adott boríték szinte kötelezővé vált akkor is, ha a beteg elégedetlen az ellátással. És az igény néha követeléssé fajul. A legvadabb eset, amiről hallottam, hogy az orvos azzal nyújtotta vissza a kapott borítékot, hogy ennyi nem elég. Szeren­csére, a több­ség nem ilyen. Tisztességgel végzi a munkáját, és – bár, ha adnak, elfogadja – nem követeli meg a hálapénzt. Csakhogy az kevesebb nyilvánosságot kap. Annak semmi hírértéke nincs, hogy például X. doktor helyes diagnózist állított fel, gondosan kezelte páciensét, aki ennek következtében csodás gyorsasággal gyó­gyult meg. Sokkal in­kább beszélnek arról, hogy Y. doktor hanyag, felelőtlen, de bezzeg tartja a markát a semmiért is.

Egyre többen viszolyognak attól, hogy orvoshoz forduljanak, és még jobban attól, hogy kórházba menjenek. Inkább a szomszédtól kapott tanács szerint kezelik magukat, ami – lássuk be – nem a leg­szerencsésebb dolog.

Hiába, ilyen a világ! Elborzasztó híreket hall az ember a nálunk szerencsére még nemigen elterjedt (vagy legalábbis nyilvánosságra nem került) szerv­keres­kede­lemről. És sok vitát kelt (nálunk is) az eutanázia, amelynek eredeti nemes célja mögött fenyegetően rémlik fel a visszaélés lehetősége.

Beszélni kell a természetgyógyászatról is, amely az utóbbi évtized­ben nyerte el hivatalos létjogosultságát. Elöljáróban szeretném tisz­tázni, hogy a szocialista tábo­ron belül már a rendszerváltozás előtt is volt tere. Aki járt például Moszkvában, az tudja, hogy bizonyos teákat, kenőcsöket, természetes anyagokból készült tablettákat min­den metró­állomáson recept nélkül lehetett kapni. De hisz a gyógyteák nálunk is min­dig divatban voltak, használatuknak és hatásuk­nak az ismerete anyáról lányára, nagy­anyáról unokára szállt. A csa­ládokban pedig többnyire akadt olyan, aki jól meg­masszí­rozta a fájó vállat, derekat. Azután meg régebben is hallottunk csont­ko­vácsról, más hasonló kezelésekről. A természetgyógyászok hivatalos elisme­rése, díja­zásuk engedélyezése azonban kétségtelenül az új rendszer­ben valósult meg. És mint az ilyenkor lenni szokott, a nagy tapasz­talattal és tudással, nemegyszer orvosi dip­lo­mával rendelkezők mel­lett feltűntek a jóhiszeműek vámszedői, a sarlatánok. Ok távolról, akár külországból is képesek gyógyítani, kézrátevéssel megszüntetni a bajokat, hókuszpókuszokkal orvosolni a betegségeket.

No, és a mentők! Az ő helyzetük sem mellékes az egészségügy szempontjából. Sőt! Munkájuk életet vagy halált jelenthet. Csakhogy a lehetőségeik igen korlátozottak.

Ami azt illeti, az új rendszer lassú, eléggé rosszul felszerelt mentő­autókat örökölt a régitől. No, de majd most! – ígérték nekünk.

És valóban, hamarosan megjelent néhány új nyugati, korszerűen felszerelt kocsi. Helikopteres mentőállomások alakultak.

A továbbiakban pedig a nagy semmi! Azaz, kezdett lerohadni az új is. Azután benzin, illetve kerozin, ember, karbantartás és a műsze­rek javításának hiányában csökkenni kezdett a mobilizálható jármű­vek száma.

Pillanatnyilag meg éppen a mentőkórház felszámolása fejeződött be a baleseti kórházba való beolvasztásával, és természetesen az ezzel járó elbocsátásokkal.

A helyzet pikantériája kétségkívül az, amikor az egészségügy mára kialakult rom­halmazát, káoszát látva, a hatalom nem győzi hangsú­lyozni, hogy jelenlegi kritikus állapotunkért életmódunk a felelős. Semmi mást nem kellene tennünk, mint kellően mozogni, sportol­ni, zsíros és nehéz ételek helyett sok gyümölcsöt, zöldséget enni, vitaminokat fogyasztani, jó levegőn sokat sétálni, esetleg kocogni, kerülni a stresszt, tartózkodni a drogtól, a túlzott alkoholfogyasztás­tól és a meggondolatlan szabadosságtól. Mindössze ennyi az egészsé­ges, hosszú élet titka. Arra viszont nincs recept, hogy mindezt hol, hogyan, mikor és főleg miből valósítsuk meg.

Így hát marad az egészségtelen életmód, a mindenféle betegség, a korai el­hasz­nálódás, az egyre rövidülő életkilátás.

Azoknak persze még reménytelenebb a gyógyulása, akik külföldi műtétre, kezelésre szorulnak. Mert akkor az emberek jó szívén mú­lik a jövőjük. Mindig vannak is adakozók (döntően a soványabb pénzű emberek), akik nem tudnak rész­vétlenül elmenni a bajok mel­lett. Hanem arra is volt már eset, hogy a gyógyító alapít­ványnak adott forintokat visszatartotta (helyesebben visszakövetelte) az adó­hivatal. A Legfelsőbb Bíróság jóváhagyásával! Mert ugye, rendnek muszáj lenni! Más a jótétemény, és egészen más a PÉNZ.

A ma embere bízik abban, hogy az orvostudomány fejlődése egyre több betegség gyógyítását, megelőzését, a fájdalmak hatékonyabb ke­zelését teszi lehetővé.

És a ma embere egyre inkább a tudatára ébred, hogy mindez csak azoknak jár, akik meg tudják fizetni.

E fejezet írása közben került napvilágra a hír, hogy egyik fővárosi kórházunk vezetője válságprogramot léptetett életbe. Ennek riasztó pontjai közé tartozik például az, hogy az osztályok nem léphetik túl a menedzsment által megszabott gyógy­szer- és vérkészítmény-keretet. Labor-, röntgen- és más diagnosztikai vizsgá­latot az osztályok csak meghatározott számban igényelhetnek. A többi cikkely is az anyagi ellehetetlenülés kivédésére szánt szigorításokat tartalmaz, amelyek természet­szerűleg kivétel nélkül hátráltatják a gyógyító munkát.

A tárca első embere minderre azzal reagált, hogy az egészségügy területén nincs semmi baj.

Egyébiránt a tárca legújabb elképzelése az, hogy a kórházakat pri­vatizálja. Az orvos majd többet keres, és nem igényli a betegtől a hála­pénzt. Ugyanakkor jobban, takarékosabban dolgozik, a beteg gyor­sabban gyógyul, jobb lesz a szervezés és az egészségbiztosítás olcsób­ban jön ki.

Kár, hogy nekem sehogy se fér a fejembe: hogyan lesz abból több és jobb, ha mindenhonnan elvesznek?

Szolgáltatás

Abban, azt hiszem, egyöntetű volt az ország véleménye, hogy a maszek szolgáltatás az államinál sokkal többet képes nyújtani. A kereskede­lemben nyilván bővebb lesz a választék, kifogástalan lesz a minőség, udvarias lesz a kiszolgálás, ha érvényesül a verseny.

De hát, tévedni emberi dolog.

Kezdjük az elején. Senki előtt nem lehet vitás, hogy sürgősen ma­gánkézbe kell adni a boltokat. És ebben a sorban a legfontosabbnak tűnik az élelmiszerüzlet, hiszen élelemre mindenkinek rendszeresen szüksége van. Jöjjenek hát a közértek! A kis­üzleteket megvásárolhat­ják a hazai kisvállalkozók, a nagyobbakért pedig azonnal jelentke­zett néhány külföldi személy vagy üzletlánc. Az új üzletek természe­tesen már nem közértek, sem a nevükben, sem pedig a szó jelentése értelmében. Mert ugye, világos, hogy sem a Meinl, sem a többi nem azért indította meg a vállalkozását, hogy jótékonykodjék.

Az üzletek pedig azonnal megteltek a magyar mellett csodálatos kül­földi árukkal, amelyeket eddig a magyar csak külföldön láthatott, és valutakeretéből nem­igen kóstolhatott. Persze, ezek nem voltak olcsók, de hisz a hazai terméké is jócskán meg­emelkedett, meg aztán a csicsás köntöst is meg kell fizetni.

Azután lassan a hazai gyárak zöme is külországi tulajdonba ju­tott, és ezzel a honi polgár már nemigen tudja megmondani, hogy milyen nemzetiségű élelmiszerrel tömi a bendőjét.

Hanem a megfelelő haszon érdekében a tulajdonos más cikkek el­adására is vállal­kozott. Ma már cipő, harisnya, zokni, edényáru és sok más egyéb gazdagítja az ere­den­dően élelmiszerre szakosodott ke­reskedelmi egység kínálatát. Csakhogy a válasz­ték bővítése a hajók közötti közlekedési utak leszűkülésével járt. Tovább rontja a helyze­tet, hogy – éppen a helyszűke miatt – állandósult az árufeltöltés. így aztán szegény vásárló nehezen küszködi keresztül magát a keresett árucikkig. Már, ha ott találja, ahol megszokta. Merthogy azt mindig cserélgetik. Nem baj! Az ember lassan hozzáedződik a nehézségekhez.

Mint ahogyan ahhoz is, hogy minden mozdulatát lesik. Eleinte rossz néven veszi, hogy eleve tolvajként kezelik, később azonban már nem lepődik meg semmin sem.

Hasonló átalakuláson mennek keresztül az iparcikküzletek is, csak azok – ter­mé­szetüknél fogva – nem hatnak annyira mindennapi éle­tünkre, mint az élel­mezési cik­kek elárusítóhelyei.

Nem sokat késtek a nagy bevásárlócentrumok sem, ahol mindent megtalál az ember, ami szem-szájnak ingere. Élelmiszer, iparcikk, ételbár és étterem, mozi és kaszinó, minijégpálya és ki tudja, még mi minden. Itt azután vásárolhat, szórakozhat, költekezhet a hon­polgár!

A kereskedelmi egységeknek pedig az a taktikájuk, hogy mind­egyiknek van né­hány olcsó cikke, amivel becsalogatja a vevőt. Aki természetesen – ha már benn van – egyebet is vásárol. Különösen akkor, ha a munkából siet haza, vagy a gyerek­ért kell menni az óvo­dába, iskolába, vagy öreg és örül, ha egy helyen megkap mindent.

Persze, a kis maszek üzlet nem képes sem választékban versenyre kelni a nagyokkal, sem pedig kedvező árakat produkálni, mert a be­szállítója nem ad enged­ményt a kért kis mennyiségekre. Oda azok mennek, akik valamilyen okból nem tudnak a nagyobb üzletekbe el­jutni, vagy éppen csak egy kis kenyeret, tejet akarnak vásárolni.

Azután csak hallja, olvassa az ember, hogy mi minden foglaltatik az árban, amit vele fizettetnek meg. így többek között a beszállító és az üzlet közötti alku – és természetesen kenőpénz – tárgya, hogy az üzlet milyen árut kap, hogy az adott terméket látható vagy kevésbé feltűnő helyen, jól vagy nehezen hozzáférhetően helyezi el. És még ki tudja, mi egyéb!

Mígnem váratlanul az jut a fülébe, hogy a nagy bevásárlóközpon­tokban a fóliázott hústermékek több, mint 60%-ában szalmonellát találtak az ellenőrök.

No, már csak ez hiányzott a kergemarhakórral fertőzött marha­hús keltette fenyegetettség után. A tojásban rejlő szalmonellától pedig már régóta félünk.

Igazán nem tudom, létezik-e széles magyar honban ma olyan bá­tor ember, aki minden félelem nélkül képes elfogyasztani egy lágy­tojást, vagy jó étvággyal ül neki egy angolosan sült bifszteknek.

A bátortalan vásárló meg elmélázik, milyen jó is lenne, ha már pasztillákban vehetnénk meg a táplálékot. Amit biztonságosan tárol­hatnánk, fogyaszthatnánk.

Természetesen csak akkor, ha nem valami káros, esetleg halálos mellékhatást is okozó tartalommal állítanák elő, mint azt a már em­lített, nagy hírű gyógyszergyár tette egyik termékével.

Aki pedig már belefáradt az örökös stresszbe, az legyint: egyszer úgyis itt kell hagyni ezt azt árnyékvilágot.

No, de ne feledkezzünk meg a kiszolgálásról!

Idézzük fel a közelmúltat, hogy jobban lássuk a változásokat. Az állami üzletekben legfeljebb a kevésnél is kevesebb prémium, no meg az ambició­zusab­bak­nál az előrelépés reménye ösztönözhette az eladót a minél több áru eladására. Adott esetben még udvarias is volt a vevővel, igyekezett annak megelégedésére kiszolgálni őt, hogy meg­tartsa. Mivel azonban a nagyobb ráfordítás ritkán párosult haszon­nal, és akkor is csak jelentéktelen mértékben, általában érdektelensé­get mutatott a forgalom alakulásával szemben. Ez pedig közönyös munkavégzésben, udvariatlan kiszol­gálásban jelentkezett. A beszer­zésbe pedig akkor sem igen tudott volna beleszólni, ha különös tö­rődést mutat az üggyel szemben.

A rendszerváltás természetesen ebben is döntő változásokat ho­zott. Kezdem ott, hogy a maszek üzletben a tulajdonosnak egyálta­lán nem mindegy, hogy mennyi a forgalma. így aztán igyekszik kur­rens árut beszerezni, lehetőleg olcsón, és abból minél többet, minél többért eladni. Ennek megfelelően udvarias a vevővel, minden­ben a kegyeit keresve. És ugyanezt követeli a beosztottjaitól.

Igen. Hát ez az elmélet. A gyakorlat azonban egészen más.

Azt nem lehet mondani, hogy a mai eladó közömbös. Hanem ki­fejezetten goromba! És agresszív! Minél szegényebbnek, minél öre­gebbnek látja a kuncsaftot, annál durvább, annál szemtelenebb. De ugyanez a viselkedés jár ki a gyereknek is. (Itt kérek bocsánatot a ke­vés kivételtől.) A legkülönfélébb hírek keringenek arról, hogy ho­gyan szégyenítik meg azt a kisnyugdíjast, aki tíz deka párizsit kér, előre kikötve, hogy ne legyen több, mert csak annyira van pénze: „Mi van, mama? Bulit rendez, hogy angróban vásárol?”

És persze, a becsapás mértéke is annál nagyobb, minél kiszolgál­tatottabb áll a pult másik felén.

Lassanként pedig megszokjuk, hogy mindenhol és minden vásár­láskor be­csap­nak minket.

Túlzásnak tartják? Akkor felsorolok néhány példát.

Ugye, egyszerre csak észrevették, hogy a kétdecis tejföl nem két deci többé, ha­nem csupán 1,75? Természetesen a kétdecis áráért! Ugyanígy a kefir, a joghurt. Mikor figyeltek fel először arra, hogy a félliteres hasonló termékek már csak 4,5 deci­sek? Hogy egyes 25 dekás áruk hirtelen 20 dekássá lettek? Hogy a háztartási, drogé­riái és kozmetikai cikkek is egyre fogynak? Hogy a 100 köbcenti egyszerre csak 90-re olvadt, azután 70-re? Hogy a csomagolás kétszer kerül fel­számolásra? Egyszer eleve többet kalkulálnak érte, egyszer pedig a sú­lyát a benne lévő termék árával szo­roz­va számítják fel.

Szokták-e figyelni a termékek lejárati idejét? Tudják-e, hogy a vörösáruban, a kenőmájasban mennyi a húsnál jóval olcsóbb szója mennyisége? Biztosak-e benne, hogy a felvágottakba csak kifogásta­lan hús kerül? Mernek-e kész darált húst vásá­rolni?

Mérgelődtek-e már azon, hogy a tönkrement filléres alkatrész ön­magában nem kapható, csak egy nagyobb egységbe beépítve, jóval drágábban? Hogy rosszabb esetben miért kell ilyenkor az egész ké­szüléket, berendezést kicserélni?

És akkor az eladó még meg se nyomta a ceruzáját! De számos trükkje van annak is, hogy már a mérlegelésnél becsapják a vevőt.

Időnként pedig olvashatjuk, hogy valamilyen termék árusítását betiltották, mert balesetveszélyes. Nemegyszer gyerekjáték is van közte.

Aztán itt vannak az egyéb szolgáltatások. Kezdem ott, hogy ide­gen szerelőt az ember be se mer engedni a lakásába, amióta többeket kirabolt ily módon valamilyen ál­szerelő. De ha már beengedte, és az valóban a munka miatt jött, akkor se biztos, hogy a rendelő jól jár vele. Egyre ritkábban lehet ugyanis lelkiismeretes, jó szak­em­ber­re szert tenni. Sokszor hanyag munkát ad el jó pénzért, és az sem ritka, hogy vala­milyen más kárt tesz munka közben.

A kereskedelem és a szolgáltatás nem lett jobb, sőt romlott. Még­pedig jelentős drágulás mellett.

Vagyis, ez se jött be.

De, hogy a szolgáltatók szemszögéből is szóljak néhány szót, meg kell emlí­teni, hogy ők is ki vannak szolgáltatva a termelőknek, a szállítóknak. Ki tudja, hány­szor és hány helyen kell megkenni a ke­rekeket, hogy zökkenés nélkül forogjanak! Ki tudja rajtuk kívül, hogy milyen anyagi terhek, jelentési és nyilvántartási kötelezettsé­gek hárulnak rájuk? Ki ismeri, hogy mennyire kényszerülnek lavírozásra a gyakran változó, sokszor egymásnak ellentmondó szabályok között?

Az meg aztán mindennek a teteje, hogy a rossz közállapotok mi­att néhány utcára nyíló üzlet tulajdonosa zárva tartja a bejárati ajtót, és csak kopogásra nyitja ki, akkor is csak ismerősnek! Nyilvánvaló, hogy ez a módszer nem segíti elő az üzlet­menetet.

A pult másik oldalán se fenékig tejfel!

Média

A média hatalom. Nemcsak azért, mert információs társadalomban élünk, hanem azért is, mert agyonpolitizált életünkben annak az orgánumnak jut el legtöbbször a hangja hozzánk, amelyik a médiát uralja. Éppen ezért a hatalomra jutott párt első dolga, hogy magá­hoz ragadja a sajtót, a rádiót, a televíziót. Amelyiknek a Magyar Táv­irati Iroda vezető pozícióiba sikerül a saját embereit ültetnie, az be­biztosítja magát, hogy valamennyi sajtóorgánum az ő szája íze sze­rint jusson minden lényeges infor­mációhoz. És a jól kifundált csúsz­tatás remek módszer az agymosásra.

Ezt hívják ma sajtószabadságnak.

Tényként kell elkönyvelnünk, hogy a jelenlegi kormánykoalíció rendkívül ügye­sen fészkelte be magát mindenhová. Elsősorban is a közszolgálatinak nevezett, de már régen a hatalmat kiszolgáló tévébe és rádióba, ahonnan állandóan a felülről irá­nyított tájékoztatás és propagandaszöveg folyik. De nem hanyagolta el a többi médi­umot sem. A kereskedelmi adók is kénytelenek többé-kevésbé alkalmaz­kodni a fel­sőbb óhajokhoz, ha életben, azaz adásban akarják tartani magukat. És ez szó sze­rint értendő! Nem egy adó kényszerült a nem eléggé parírozó munkatársak elkül­dé­sé­re, műsorok leállítására a ha­talomnak nem tetsző hangvétel, riport vagy műsor miatt.

A lojalitás mértéke azért eltérő lehet a médium tulajdonosának párt­pre­fe­ren­ciája vagy egyéb szempontjai, érdekei szerint. De azt meg kell hagyni, hogy a rend­szer­váltás legelső jegyeként az összes sajtóorgánum, valamint az akkor még mono­póliumot élvező elekt­ronikus média azonnal arculatot változtatott. És nagyon rövid idő alatt – a sokat hangoztatott sajtószabadság jegyében – az új rendszer szócsöve lett. Na, azért némelyik illőnek tartotta – tartja – magára nézve, hogy a széles magyar poli­tikai paletta több oldalát is megszó­laltassa. És valószínűleg szintén a sajtó­szabadság ürügyén megala­kult egy második újságíró szövetség is, a jobb-, illetve a szélső­jobb­politika életre-halálra való támogatására.

Mindezen körülmények pedig többfajta következménnyel jártak. Legelébb is po­lar­izálódott az olvasó-, hallgató-, nézőközönség. Bár a Népszabadság a rend­szerváltás után rögtön levette fejlécéről a Világ proletárjai, egyesüljetek! jel­mondatot, valamint már nem politikai lap­ként deklarálja magát, a jobboldal mégis tar­tóz­kodik attól, hogy nö­velje az újság olvasótáborát. A kormánynak saját lapja van, a szélső­jobbnak szintén. A szocik viszont nem mondanának le legkedvel­tebb na­pi­la­punk­ról. Az egykori szakszervezeti Népszava sem kedvelt jobboldali kö­rök­ben.

A rádióműsorok válogatásában sokat segítenek a kereskedelmi adások, főleg azoknak, akik könnyűzenére vágynak. Akad azért híre­ket, eseményeket sugárzó adás is, és a közszolgálatiban is előfordul – egyre ritkábban – hallgatható műsor, amely nem rágja szájba, hogy miről mit gondoljunk, hogyan vélekedjünk. Persze, nem kevesen vannak, akik nagy tetszéssel hallgatják az erősen jobboldali, uszító hangú Vasárnapi Újságot. No igen, kinek a pap, kinek a papné…

Hanem a tévé! Talán ott a leglátványosabb a változás! Mert az­előtt, ugye, volt az MTV1 és az MTV2. Ma pedig van az M1 és az M2 királyi, akarom mondani: köz­szol­gálati, valamint a szintén állami Duna. Rajtuk kívül pedig a kereskedelmiek, úgy­mint az RTL Klub, a csiga 2, az ATV, a Satelit, az HBO, a Muzzik, a búr, a búr a búrka­lappal… Egyszóval, van választék.

Hát akkor lássuk! Kezdjük mindjárt az államiakkal. Az ember csak csodálni tudja, hogy hogyan képesek nap nap után adáskezdet­től adás végeztéig egyfolytában mosni az agyakat. Méghozzá ügyet­lenül, nem éppen kifinomult módszerekkel, kény­sze­redetten mo­solygó bemondókkal, műsorvezetőkkel. Ráadásul az újak gyakorlat­lanok és ügyetlenkék. Még jó, ha nincs valami beszédhibájuk, és rá­adásul magyarul is tudnak. Azt már nem is merném igényként meg­említeni, hogy képesek legyenek az idegen szavak kiejtését a megfe­lelő szótárban megnézni, mielőtt kimondják. Rop­pant elégedett len­nék, ha hibátlanul olvasnák a magyart.

Hanem azzal a gyakorlottak sem tudnak mit kezdeni, ha a sajtó­tudósítás pon­gyola. Mint például az a – feltehetőleg az MTI-től szár­mazó – jelentés, hogy Ronald Reagen lányának temetésén az anya is, a mostohaanya is lerótta tisz­teletét. Mert ugye, családtagokra valahogy igen furcsán hat ez a fogalmazás.

A tévés, rádiós pongyolaságról külön könyvet lehetne írni. Itt most nem is akarok kitérni erre.

Régi, poros magyar, néha pedig giccses, szirupos, vallásra és jó er­kölcsre ne­ve­lő filmek teszik változatossá a programot, amelyek unalmasságukban vetek­szenek az ásításra ingerlő, ugyancsak állandó jel­leggel okítani akaró műsorokkal. Azokat meg időn­ként a végképp dögunalmas, legtöbbször blőd és rikítóan csúsztató közle­mé­nyek szakítják meg az Országimázs Központ jóvoltából.

Az igazat megvallva, néha adnak egy-egy igazán jó filmet vagy tévéjátékfilmet is. Például az átkosban készült nívós magyart. Csak az a nyakatekert, kínlódva kiötlött magyarázat ne tartozna hozzá, amellyel azért mégiscsak lehet pocskondiázni a közelmúltat.

A nagyobb sportesemények közvetítési jogának a megszerzésével némi előny­höz jutottak az államiak a kereskedelmi adókkal szem­ben. Azonban ez se túl sokat javít a helyzetükön. Mert, ugye, mi vonzza a magyar nézőközönséget? Hát leg­első­sorban is a foci! Csakhogy a futballmeccs már nemcsak nálunk fullad legtöbbször bot­rányba, hanem külföldön is. Még a közismerten hidegvérű ango­lokról sem szolgál a játék annyi hírrel, mint a szurkolók randalírozása. így azután igazi drukker már nem is nagyon ül le a képernyő elé. Szóval, a sportműsorok ugyan jót tesznek a királyi tévé nézett­ségének, de korántsem annyira, hogy érdemlegesen nőne.

A közszolgálati előnyeként tudnám említeni, hogy kevés a hirde­tés, és azt sem a filmek közben adják, hanem a műsorszámok között. De hát ez sem az ő érdemük. Mert ugyan, ki ad fel oda hirdetést, ahol a nézőszám egyre csökken? Hiszen a rek­lám célja éppen az lenne, hogy sokan lássák. Ezt pedig ott nem érik el. Hogy még­is van hirde­tésük? Hát persze! Merthogy az állami rendeléseknél, a támogatások oda­ítélé­sekor bizony latba esik az is, hogy az illető cég mennyire támogatja az állami médiát.

No, de sebaj, hiszen itt vannak a kereskedelmi adók! Kattintsunk rájuk, lássuk, mit kapunk tőlük.

Nem sok jót.

A kereskedelmi adók a nézettséget hajszolják. Mert a hirdetők ter­mészetesen csak azt a médiumot tisztelik meg önkéntes rendeléseik­kel, amelyek széles körben tudják termékeiket, szolgáltatásaikat pro­pagálni.

Szóval, nyomják a kereskedelmik a szórakoztató műsorokat. Amelyek kielé­gítik a borzalmakra vágyókat éppúgy, mint a kalan­dokat kedvelőket. Amelyek meg­rí­kat­ják a nőket, a képernyő elé sze­gezik a férfiakat. Amelyek tragikus sorsokkal, sze­ren­csés történetekkel, mindent elsöprő szenvedélyekkel, szörnyű bűntettekkel, bor­zal­mas fúriákkal, gonosz emberekkel, férfias macsókkal és csábos bombá­zókkal, föl­dön túli lényekkel ismertetik meg a nézőket. Meg persze az izgalmasakat. És a hor­ro­rokat, a trillereket. És pihenésképpen be lehet iktatni a szívszaggatóan romantikus filmeket is.

És jönnek egymás után a dél-amerikai sorozatok, amelyek mind-mind egy kapta­fára készültek, és amelyek gügyeségükben, szereplőik minden logikának ellent­mondó viselkedésében vetekszenek egymás­sal. Ezenkívül nap mint nap részesülünk az amerikai filmipar réges-rég idejétmúlt, beporosodott történeteinek és leg­gyen­gébb alkotásai­nak, a második világháború előtti érzelgős, romantikától csepegő műveinek az élvezetében.

És akkor még nem beszéltünk az erkölcsi, vallási és politikai né­zeteinket irányítani akaró filmalkotásokról.

Azután jöhetnek a különböző show-k. A showman jobb esetben mosolyog, de többnyire hahotázik. És persze mindenki, aki részt vesz a műsorban. Ettől kezd­ve aztán mindegy, hogy beszélgetésről, kabaréról vagy másról van szó. Az is mellé­kes, hogy a néző hogyan vélekedik. Hogy tetszik-e neki a műsor, esetleg csak arra vár, hátha lát valami érdemlegeset is, vagy éppen szundít egy sort. A lényeg az, hogy a műsor résztvevői láthatóan remekül érzik magukat. Vihorásznak, hogy ne mond­jam: röhögnek, egymás szavába vágnak, jópofiskodnak. Teljesen mindegy, hogy mi­ről és mit, a képernyő előtt ülő úgysem ért belőle sokat. Mert vagy csak a tévé belső ber­keiben ismert dologról van szó, vagy a bábeli hangzavar és nevetés, esetleg a ket­tő együtt tökéletes érthetetlenséget biztosít. Nem tudom, sokat változtat-e a tet­szés­indexen, a nézettségen, hogy időnként a csinos műsor­vezető kacsintását is bevetik.

Amióta pedig a szex kilépett a hálószobából, és elhelyezkedett a kirakatban – esetünkben a képernyőn –, azóta szegény szülőnek mindig készenlétben kell lennie, hogy még idejekorán terelje el cse­metéjének figyelmét. Természetesen csak akkor, ha úgy gondolja, hogy hároméves gyermeke még nem elég érett az édes élet leginti­mebb részleteinek a megismeréséhez.

Most mondhatnák azt, hogy a sok lövöldözés, a mind brutálisabb kínzások és gyilkos­ságok ugyancsak okot adhatnának arra, hogy a gyerek figyelmét felhívjuk a modell­vasúttal vagy babával való játék örömeire. így igaz! Csakhogy akkor a tévét teljesen el kellene zárni a család kiskorú tagjai elől. Mert arról ugye, szó sem lehet, hogy a tévé változtasson a műsor­politikáján.

A sportműsorok itt is növelik a nézettséget, de már közel sem olyan mér­ték­ben, mint valamikor.

Beszélni kell a műsorvezetőkről és a bemondókról is. Tény, hogy a köz­szol­gá­la­tinál különböző indokokkal, de főleg politikai szempon­tok miatt lapátra tett kiváló és nagy múltú televíziós személyiségeket nagyrészt magukba szippantották a keres­kedelmi tévék. Ezek híresek voltak a műveltségükről, a szakmai tájékozottságukról, jó kife­jező­készsé­gükről, az idegen nyelvekben való jártasságukról. A műsorok mai laza­sága – és talán a mai rohanósabb élet – mellett azonban leg­többjük láthatóan be­éri kevesebb felkészüléssel is. Nyugati mintára amúgy is könnyedebb és köz­vet­le­nebb hangot igyekeznek megütni, ami az előbbivel együtt bizonyos hányaveti jelleggel ruházza fel őket.

Igazán nem akarom példákkal bizonygatni a mondandómat, az olvasó na­pon­ta szembesülhet vele, akár újságot olvas, akár rádiót hallgat, akár pedig tévét néz. Az alábbi azonban nagyon ide kíván­kozik.

Külhoni ingatlanok nyaralási, lakhatási vagy éppen befektetési célú meg­vásár­lása a téma. Amit a műsorvezető imigyen vezet be: „Tíz. évvel ezelőtt még nem sok magyar tudott külföldön ingatlant vásá­rolni.”

És most?

Épp a napokban olvastam, hogy az átlagkereset havi százezer fo­rint. Bruttó­ban! Az előbb említett műsor szerint pedig minimum 20 millió kell ahhoz, hogy a magyar magáénak tudhasson egy kisebb nyaralót Spanyolországban, az olasz vagy a francia Riviérán, esetleg Floridában.

Bagatell! A havi százezerrel nem egészen húsz évig kell kitartani étel, ital, lakás, ruha nélkül, hogy az ember egy ilyen ingatlan urának tudhassa magát! Ja! És természetesen az adót sem szabad ez idő alatt befizetni! Megbetegedni pedig szigorúan tilos!

Csöppet nehezebben megy a dolog, ha a delikvens mindössze a bér­mini­mum­mal, havi negyvenezerrel rendelkezik. Mert akkor negy­ven évet szánhat rá.

Persze, az ország lakosságának mintegy 10%-a jobban él, mint azelőtt. De ennek is csak a 10%-a annyira jól, hogy külföldi ingat­lanra merjen gondolni. Vagyis, ha jól számolom, a magyar honpol­gárnak mindösszesen 1, azaz egyetlen százaléka!

Amit megint csak osztani kell, legalább hárommal, ha átlagban apával, anyával és egy gyermekkel számolom ezeket a tehetős csalá­dokat.

A végeredmény tehát 0,33%!

Tessék mondani, de őszintén: olyan sok ez?

No, és ne feledkezzünk meg a szintén Nyugatról átvett, kötelező szmáj­lingról sem. Ez néha a kelleténél bizalmasabb, néha csöppet le­kezelő, néha a műsoron teljesen kívülálló magatartást mutat. Erre még rájátszik az a meg­ho­no­sodott szokás is, hogy a hunédzser tévés lemancikázza a betelefonáló nagymamát. A jeles íróval, művésszel, a tudós professzorral, a kiváló prominens személyiséggel készült ri­portot pedig úgy konferálják be, hogy „X. munkatársunk beszélgeté­sét hallják Y. íróval, festővel, szobrásszal, agykutatóval” (nem kívánt törlendő). Ahe­lyett, hogy előbb említenék a kérdezettet, és csak utána a kérdezőt (amennyiben ez utóbbi egyáltalán lényeges). No de, igazán kár az elemi udvariassággal foglalkozni. Hiszen nagyon elégedettek lehetnénk, ha csak ez hiányozna a médiából.

Ha pedig műsorvezetőkről esik szó, feltétlenül meg kell említeni némely show-ban és játékban alkalmazott stílust. Ahogy például be­konferálnak valakit! Vagy ahogy a játékban elérhető nyereményeket sorolják! Ma már csak az idősebbek emlé­kez­nek a vursliban látható csodákra, Káposztás Zsuzsira, a csodapókra és társaira, akiket néme­lyik mai showman stílusában (tisztelet a kivételeknek) ajánlottak a remény­beli nézőknek a kikiáltók. Ami a félelmetes óriáskígyó eseté­ben így hangzott: „…a fejétől a farkáig öt méter, a farkától a fejéig hat méter, összesen tizenegy méter.”

Mi pedig napról napra átlapozzuk az újságot, és vérmérsékletünk szerint megmosolyogjuk a híreket vagy mérgelődünk rajtuk. Meg­hallgatjuk a rádiót, és szem­léletünk szerint véljük azokat igaznak vagy hamisnak. Este pedig ide-oda kattint­gatunk, hátha találunk va­lami érdemleges műsort, mígnem nagyot ásítva és leg­többször csaló­dottan bújunk ágyba.

És ezzel eljutottunk jelenünk egyik fontos szereplőjéhez, a rek­lámhoz.

A jó bornak is kell cégér

Hát még a lőrének!

A reklám ma már elárasztja a médiát (is), mindenekelőtt a keres­kedelmi tévéket. Itt azután végképp kiteljesedik a kikiáltói stílus. Egy idő után összerándul az ember gyomra, amikor hallja a felszólí­tást: „Rendelje meg! Most!”, és természetesen reklám-, akciós, utol­érhetetlen, verhetetlen (a többi megtalálható a szinonima-szótárban) áron. És mindez a filmek, műsorok közben. Mert így a néző kényte­len végig­nézni, végighallgatni, ha kíváncsi az eredeti műsor folytatá­sára.

Ráadásul többnyire blőd is a reklám, a hirdetett termék gyakran giccs, esetleg nagy hangon beharangozott, az árát megközelítően se érő valami, vagy igen kevesek által megfizethető csodálatos utakat, külföldi palotákat ajánl.

De, ha már itt tartunk, terjesszük ki vizsgálódásainkat a reklámok tartalmára és többi területére is.

Mielőtt belefognék ebbe a részbe, előre kell bocsátanom, hogy ebben a té­má­ban nem vagyok egészen járatlan. Az ötvenes évek ele­jén ugyanis egy párizsi felső­fokú tanintézet levelező hallgatójaként sajátítottam el a hirdetések és reklámok alap­vető tudnivalóit.

Az igaz, hogy akkoriban egészen más világ volt (Nyugaton is), de a reklám alap­vető szempontjai ugyanazok voltak, mint ma. Neveze­tesen az, hogy egy termék vagy szolgáltatás reklámjainak, hirdetései­nek a kialakítása előtt először is meg kell ha­tá­rozni az úgynevezett célcsoportot. És annak a szemszögéből kerül sor az adott áru legelő­nyösebb oldalának a bemutatására, a figyelmet legjobban felkeltő, legöt­letesebb, legblikkfangosabb formában. Mindezt pedig a leggaz­daságosabban, leg­ha­tékonyabban.

Eddig tehát jóformán semmi eltérés. A különbség a részletekben mutatkozik.

Legelőször is talán azt említeném, hogy a reklámnak jóval keve­sebb volt a valótlanság-tartalma, mint manapság. Persze, akkoriban is előfordulhatott ilyesmi. Csak éppen szigorúbb volt az ellenőrzés, a büntetés, és nem utolsósorban a vásárló­közönség negatív ítélete, s ez a hirdető gazdasági eredményeiben is jelentkezett. De maga a hosszú távú gondolkodás is gátat szabott a csalásnak.

Ma a vevő megtévesztése mindennapos gyakorlat. Mert ma az üz­leti cél a rövid távon történő meggazdagodás. A hatóság pedig sem emberrel, sem idővel nem képes ellátni a megnövekedett ellenőrzési igényt. Néha ugyan egy-egy beje­len­tés nem marad megtorlatlanul, ám a kiszabható büntetések korántsem olyan mérté­kűek, hogy el­riasztanák az elkövetőket.

A legtöbb reklám és hirdetés fantáziátlan. Volt egy időszak, ami­kor minden kávé­reklámban szerepelt egy kutya. Természetesen egy fajtiszta eb, egy státus­szimbólum, hogy alkalmas társadalmi környe­zetet biztosítson az adott márkájú kávé élvezetének. Nekem azonban a kávéreklámok közül az tetszett a legjobban, amikor a frissen eskü­dött pár a násznéppel gőzölgő kávéscsészét tart a kezében, arcán föl­döntúli boldogsággal, miközben egy meghatottságtól elcsukló hang közli: „A legtöbb, mi adható.” Hát – a magam részéről – köszönöm szépen. Lehet, hogy deviáns vagyok, de nekem egészen más elképze­léseim vannak az újdonsült házasok elvárásairól. De hát, ki tudja? A világ változik, az igények úgyszintén.

Azután itt van a másik különbség. Régebben – a tárgyban folyta­tott tanul­má­nyaimmal egyezően – szigorúan kerülendő volt az íz­léstelenség. Ma néha úgy tet­szik, hogy némely reklám kifejezetten kérkedik vele. Ezek közül az egyik leg­eny­hébb, amikor az egyik sör­reklámban olyan gusztustalanul tömik a szájukba a patto­gatott kuko­ricát, hogy az ember azt várja, mikor kezdik el piszkálni az orrukat.

És vajon mi lehet a néző véleménye arról a ketchup-reklámról, amelyben egy felnőtt folyton odakínálja a finom falatot a gyereknek, majd az utolsó pillanatban elkapja előle, míg végül maga kapja be. De más is találhatott kifogásolnivalót benne, mert utólag úgy egészí­tették ki, hogy a gyerkőc nevetve (és talán kárörvendve, hiszen épp az imént így tanulta) maga elé rántja a felnőtt elől az ennivalóval teli tálkát. Mi akar ez lenni? Reklám vagy nevelési tanácsadó?

És akkor még szót sem ejtettem a csomagküldő szolgálatok rek­lámcsokrairól, ame­lyekben cirkuszi kikiáltók módjára agitálják a po­tenciális vásárlót, miközben a cso­da­termék birtokosai betanult szö­veggel és roppant lelkesedéssel igazolják a márka kiváló tulajdonsá­gait. Néha külön ajándékot is ígérnek. Nem fogják kitalálni, hogy mit! A használati utasítást. Nem kolosszális? Ami nélkül azt sem tudják, hogy mit hogyan kezdjenek új tulajdonukkal! Amit – tudo­másom szerint – ma is köteles mellékelni az eladó.

Szóval: „Rendelje meg! Most!”

Persze, mindennek van magyarázata. A múlt rendszer keresleti piaca meg­szűnt, ma a megnövekedett kínálat keresi, hajszolja a vevő­jét. Mert a kuncsaftot meg kell szerezni. A reklámot pedig annál meggyőzőbbre kell tervezni, minél gyatrább az eladni kívánt áru. Minél elavultabb, minél giccsesebb.

És nem lehet egyedül a médiára hagyatkozni. Minden lehető és lehetetlen alkal­mat meg kell ragadni az ajánlott termék bemutatá­sára, előnyös tulajdonságainak ecse­te­lésére, figyelmeztetni a vétel el­mulasztásának veszélyeire és várható káraira oly mér­tékig, hogy az olvasó, néző gondolkodás nélkül nyúljon minél mélyebbre a zse­bébe. Ennek a célnak az elérése érdekében minden potenciális vevőhöz el kell juttat­ni a megfelelő reklámot. így a postaládák megtelnek színes, csábító prospektusokkal, külön­böző cetlikkel. A kisvállalkozó maga hordja szét a cédulkáit, a nagyobbak ezzel szemben ehhez értő (vagy legalábbis ezzel foglalkozó) vállalkozást bíznak meg a ter­jesz­téssel. Ezzel pedig új szakma is születik, a prospektus-kihordó. Gondolom, napi pen­zuma van, amit terítenie kell. És – hogy minél előbb végez­zen – a posta­ládákba mindegyikből többet helyez el. Reklámokkal teletűzdelt újságok jelennek meg, a napi­lapokat is kibélelik egy-egy kereskedelmi cég prospektusával. És minél olva­sottabb egy lap, annál több részét foglalják el a hirdetések.

Vannak továbbá a plakátok, kisebbek és nagyobbak, valamint óriásposzterek, amelyek mindenhova elkísérnek, mindenhol ott van­nak, mindenhonnan farkas­szemet néznek velünk, és ha volán mel­lett ülünk, figyelmetlen vezetésre csábítanak.

De – hogy ne legyen egyhangú az életünk – időnként névre szó­ló ajánlatokat is kapunk. Az egyik arról értesít, hogy valamilyen já­tékban, amiről eddig sohasem hal­lot­tunk, nagy értékű nyeremény­hez jutottunk. Ez pedig egy csodaautó! Hogy az aján­dék komoly, azt abból is láthatjuk, hogy mellékelik a slusszkulcsot. Igaz, hogy ez még nem az igazi, ez csak biztosíték, hogy a drága ajándék már a miénk. És ezért mind­össze ezt és ezt kell megvásárolnunk, amiért ilyen és ilyen összeget fizessünk be a mellékelt csekken. Egyébként addig is gratulálnak a szerencsénkhez.

A nyeremény időnként nem autó, hanem egy csodálatos nyaralás a Baha­mákon, amiért mindössze egy kétszobás üdülőjogot kell meg­vennünk az olasz Rivié­rán, potom összegért.

A reklámok harsányak és rendkívül tolakodóak. A televíziók már nem elég­szenek meg a műsorok közötti sugárzásukkal, hanem a fil­meket, egyéb műsorokat meg­szakítva sulykolják belénk, hogy mi minden nélkül nem élet az élet, és mi min­den termékkel, szolgálta­tással biztosíthatjuk egészségünket, csábító külsőnket, biztos karrie­rünket és boldog családi életünket.

Való igaz, hogy ma már csak megmosolyogjuk azt a múlt rendszer­beli rek­lá­mot: Cipőt a cipőboltból! Valóban intő példa arra, hogy ho­gyan nem szabad. De mit lehet szólni ahhoz a mai reklámhoz, amely ezzel ajánlja az egyik sajtot: Valódi sajtból készül! Ki hitte volna?

De hogy más példát is hozzak, elmondok egy másikat is: Egy ap­róság ül a földön. Körülnéz. Látszik rajta, hogy nagy elhatározásra jutott. Homlokát össze­ráncolja, minden erejével összpontosít. Két kezére támaszkodva lassan, meg­fon­tol­tan feláll. Nem megy könnyen. Néha úgy néz ki, hogy visszazuttyan. De végül siker­rel egyensúlyoz a karjaival. Kissé még inog, de már áll. Körülnéz, hogy ebből a pers­pektívából milyen a világ. Arcára büszkeség ül ki: „Sikerült! Megcsi­náltam!” Igen, az ember(ke) két lábra állt. A képsor az emberré válás apoteózisa! Lenyűgöző!

Kár, hogy csak egy pelenkareklám.

És eddig még szót sem ejtettem a politikai reklámról!

De ez már a politika témakörébe tartozik. Meg aztán nem kívá­nom vele szórakoztatni az olvasót.

Kap belőle eleget úgyis. Nélkülem is.

Javuló gazdaság, romló életkörülmények

Vitathatatlan, hogy növekszik a magyar gazdaság, méghozzá a nyu­gati országokhoz mér­ten is jó ütemben. A kérdés csak az: mihez képest? Mert a régi, napjainkban kom­munistának nevezett rendszer utolsó éveinek teljesítményéhez viszonyítva bizony erőteljes csökke­nést mutatnak a mai eredmények.

Mert mi is történt? Azzal az indokkal, hogy az állam nem jó gazda, és egyedül a magántulajdon képes gazdaságosan termelni, megkezdő­dött az állami tulajdon kiárusítása.

Hogy ne tévedjünk, arról az állami tulajdonról van szó, amely a háború után a magyar nép verejtékével épült fel. Arról a magyar tu­lajdonról, amelynek a létre­hozá­sához, a fenntartásához és a fejleszté­séhez a magyar dolgozó azzal járult hozzá, hogy állami kölcsönöket jegyzett, társadalmi munkát végzett, kommunista szombatokat tar­tott.

És – ha már itt tartunk – kevesebbet vitt haza a borítékban, s ezzel részt vál­lalt az oktatás, az egészségügy kiadásaiban. Tette ezt azért, hogy gyerekeit tanít­tat­has­sa, hogy betegségében segítségre szá­míthasson. Kevesebbet vitt haza továbbá azért, hogy a munkahelyé­nek megfelelő anyagi alapja legyen a szociális jutta­tá­sokhoz.

Forintjaival létrehozta az általános nyugdíjrendszert, hogy öregsé­gére biztos megélhetése legyen.

Tagdíjfizetéssel járult hozzá a szakszervezeti üdülési lehetőségek meg­terem­téséhez.

A dolgozók által megtermelt javak jövedelmének a segítségével épültek fel városok, városrészek. Dolgozók százezrei jutottak új, komfortos lakáshoz.

A mezőgazdaság a kezdeti ballépések után soha nem látott fejlő­désnek indult, amelynek eredményeit nyugati szakemberek is elis­merték, sőt tanulmányozták. A háztáji bevezetésével pedig a magyar paraszt addig hírből sem hallott jóléthez jutott.

És mindez odalett, odaveszett a piacgazdaság oltárán.

Az új, leginkább külföldi tulajdonosok a gyárakat, termelőüzeme­ket sok eset­ben lerombolták, a gépeket, berendezéseket értékesítet­ték, a helyükön pedig vala­milyen kereskedelmi részleget létesítettek.

Gondolom, nemcsak mi, pór nép, hanem a felsőbb szinteken dol­gozó szak­értők, valamint a privatizációt irányítók is ízelítőt kaptak a kapitalizmus etikájából.

Gyakori volt olyan eset is, hogy a tulajdonos – nyilván jövedel­mének növelése érdekében – elfeledkezett az adók és egyéb kötelező járulékok befizetéséről. És amikor már nem halogathatta tovább adóssága kiegyenlítését, akkor angolosan távo­zott az országból, ma­gukra hagyva dolgozóit is. A munka nélkül maradt emberek pedig nemcsak az elbocsátáskor járó végkielégítést sirathatták, hanem többhavi bérüket is.

Az országban számos helyen áll mintegy mementóként az elár­vult, állagában gyors ütemben romló gyárépület. Van azután olyan is, ahol az épületekben külön­böző kft.-k rendezkedtek be termelő­munkára a csarnokokban, valamilyen szellemi szolgáltató tevékeny­ségre az irodákban. Világhírnevet szerzett gyáróriások jutottak ilyen sorsra. Csupán néhány név ezek közül: Csepel Vas- és Fémművek, Ganz Vagon, Ganz Villany (ennek a helyén jobban gyümölcsöztethető szórakoztató park létesült), MOM, Gamma, Jacquard, Ózdi Ko­hászati Üzemek, és sorolhatnám vég nélkül.

Közben kimutatások készülnek arról, hogy milyen mértékben nö­vekszik a gazdaság, hogyan emelkedik a GDP. Mármint 1990 óta.

És ezzel a csodás eredménnyel a harmadik évezred első évében si­került elérni az 1989-es mutatók 40%-át!

No, és mi a helyzet az életkörülményekkel?

Kezdjük talán a nem is olyan régmúlttal. A 70-es és 80-as években, de már a 60-as évek közepétől kezdődően egyre több hazánkfia ju­tott el külföldre, Nyugatra. Ahol is megcsodálhatta a csillogó, zsú­folt kirakatokat, a mindaddig csak hírből ismert háztartási gépeket, szórakoztató elektronikát, az elegáns ékszerüzleteket, a decens (és ke­vésbé decens, sőt esetenként kissé frivol), de gazdagságot sugárzó di­vatot, az előkelő éttermeket, a nálunk csak hírből hallott játékgépe­ket, és néha talán nemcsak kívülről csodálhatta a játékkaszinókat. És akkor még nem szóltam egy szót sem a szocialista országokból érkező férfiakat csábító sztriptízbárokról, az itthon tiltott, de ott virágzó prostitúcióról.

Továbbá az elmondottakon kívül csodás hírek keringtek az ottani fizetésekről, nyugdíjakról, az egyéni vállalkozás lehetőségeiről, a ma­gántulajdon szentségéről, az udvarias kiszolgálásról, a gondtalan életről.

Mindehhez képest szűknek tűntek a lehetőségeink. És szegénynek éreztük ma­gunkat. Amit mind ez ideig észre se vettünk. Pedig egyre jobban éltünk. Mármint a saját régebbi viszonyainkhoz képest.

Akkor hát mi lett hirtelen a baj? Természetesen az, hogy láttunk nálunk gaz­da­gabb, kevesebb kötöttséggel élő országokat is. És ezek­ben az országokban nem jártunk a nyomornegyedekben, nem talál­kozhattunk a frekventáltabb helyekről ki­tiltott koldusokkal, hajlék­talanokkal. Akiknek száma akkor sokkal kevesebb volt, mint azóta, hiszen akkor felfelé ívelés mutatkozott a világban, nem pedig re­cesszió, mint most. A létező két világrendszer még arra kényszerí­tette a tőkés világot, hogy meg­felelően karbantartsa, javítsa a szociá­lis feltételeket.

Sok ember fejében fordultak hát meg kecsegtető kilátások, annál is inkább, mivel a rendszerváltó elit ezt ígérte.

No, hát mindebből semmi sem lett.

Az árak azonnal megugrottak, és azóta is kúsznak (mit kúsznak? egyenesen vág­tatnak!) felfelé. A keresetek pedig mind lanyhábban kullognak az árak mögött. Nem mondom, néhányan igen gyorsan meggazdagodtak. Voltak, akik addigi vezető be­osztásuk kapcsola­taira építették saját vállalkozásukat, voltak, akik kihasználták a kez­deti kiskapukat, és szinte fillér nélkül jutottak hatalmas vagyonhoz, voltak a mindig is zavarosban halászók, akik mindent a saját javukra voltak képesek for­dí­tani, és végül néhány szerencsés fickó, akinek „bejött” a rendszerváltás. A nagy tö­me­gek azonban egyre szegényed­tek, szegényednek. Sokan lettek munkanélküliek, egyes vidékeken megszűnt minden munkalehetőség. Egy ideig van ugyan munkanél­küli segély (ami a megélhetéshez édeskevés), utána még egy ennél is csekélyebb juttatás, azután már sehonnan se várható semmi hivata­losan járó. Aki pedig kény­szerű­ségből vállalkozásba fog, arról azon­nal leveszi az állam a kezét. Ha tönkre­megy, a kutya se törődik vele! A reménytelenség pedig hamar kikezdi az embert. Egy idő után elzüllik, alkoholistává válik, vagy letargiába esik, és többnyire az egész­ségét is megviseli a silányabb koszt, a nem megfelelő ruházkodás és nem utolsósorban a kilábalás kilátástalansága.

Azután nem bírja fizetni a mind magasabb közüzemi díjakat, megszűnik a lakásában a villany-, a gázszolgáltatás, később a vizet is korlátozott mennyiségben kapja, végül pedig kilakoltatják. És kit ér­dekel, hogy a hajléktalan honnan és miből fogja eltartani a családját? Hiszen piacgazdaságban élünk!

A munkásszállások megszűntek, lakói szétspricceltek, elsősorban munkát keresni. Merthogy nemcsak a szállás, a munkahely is meg­szűnt. A körülmények miatt sokszor a család is felbomlott. Minden­esetre az innen kiebrudaltak egy része is a hajléktalanok táborát sza­porítja.

De vannak, akik házasságuk felbomlása miatt kényszerülnek laká­suk el­ha­gyá­sára. És a mai lakáshelyzet, lakáshoz jutás olyan anyagi hátteret igényel, amivel csak kevesen rendelkeznek. Azok pedig külö­nösen nem, akiknek keresetük egy része gyerek­tartásra megy.

Kettészakadt az ország. Maga a hatalom is elismeri. No de, ez a két rész semmi­képpen sem fele-fele arány. Némi jóakarattal az anya­gilag jobban eleresztett részt az ország harmada teszi ki, míg a két­harmadot a szegénység reprezentálja.

Még zavarba ejtőbb a kép, ha a két részt tovább vizsgáljuk. Mert­hogy egyik sem homogén, sőt, igen-igen tarka, vegyes képet mutat.

Hogy valami támpontja mégis legyen az olvasónak, a nyugati mér­cével is gazdag mag a lakosság 0,5%-a. A jómódú réteg 10%-ot tesz ki, a mai meg­hatá­rozás­sal még polgárnak tekinthető részét a népesség­nek mintegy 20–22%-a reprezentálja. Ennek azonban már szembe kell néznie a lecsúszás veszélyével.

A maradék kétharmad a megélhetésért több-kevesebb reménnyel küszködő plebs. fejük felett ott lebeg az eladósodás, a kilakoltatás, megmaradt kevés vagyon­kájuk elvesztésének a réme. Onnan pedig nincs visszaút! Marad a hajlék­talanság, a kukázás, a koldulás.

Igazán nem kutakodtam azzal a céllal, hogy a sajtóból vett idéze­tekkel támasszam alá állításaimat. De éppen aznap, amikor e sorokat írom, 2001. július 7-én két olyan cikkre is bukkantam a Népszabad­ságban, amelyek nagyon ide kíván­koz­nak. Az egyik a Hétvége mellék­letben jelent meg, Andor László és Hegyi Gyula tollából. Szó szerint idézem: „Míg a rend­szer­változás első év­tizede kül­politikailag sikeres­nek és gazdaságilag ígéretesnek tekinthető, addig szo­ciá­lisan súlyos megpróbáltatást jelentett a többségi társadalom számára. A magyar társadalom bő kétharmada ma vagy sokkal rosszabbul, vagy sokkal nehezebben […] él, mint a 80-as évek végén. E megpróbáltatások egy része szük­ség­szerű következménye volt a korábbi eladósodásnak és a piacgazdaságra való át­me­netnek, a másik részét azonban megúszhattuk volna, ha a rend­szer­változás nem esik egybe az új elit mér­téktelen mohóságával.” (Kiemelések tőlem – Sz. J.)

A másik cikk, amire hivatkozni akarok, igazán szívszorító. Bőd Tamás abból az alkalomból szólaltatott meg egy középkorú embert és néhány illetékest A semmiből nem lehet fizetni című írásában, hogy Battonyán a vízmű – lakos­sági tartozás fejében – elkezdte a vízszol­gáltatás leállítását. A középkorú férfi meg­jegy­zését szintén idézem: „Sok szegény embert láttam már, de ennyit és ennyire remény­telent még sehol. Nincs munkahely, nincs jövedelem, nincs pénz.” Az ille­tékesek pedig mossák kezeiket: a törvény lehetővé teszi, hogy ahol 150 méteren belül van közkifolyó vagy kút, ily módon megakadá­lyozhatják a további ingyen fogyasz­tást. Ha kifizetik a hátralékukat, és megfizetik ráadásul az újbóli bekötés árát, akkor újra lesz vizük. Hogy miből fizetik ki? Az már nem a hatalom dolga.

Hja, igen! Bizony, bizony, a szabadságnak ára van! Hogyhogy mi­lyen sza­bad­ságnak? Hát, amilyet a rendszerváltás hozott! Hogyhogy nem érzik? Hát pedig benne van minden propagandabeszédben! Hogyan? Mondjam el, hogy például én miben érzem magam szaba­dabbnak most, mint azelőtt? Hát én spéciéi nem érzem. De azt mondják, hogy most lehet utazni. Akár Nyugatra is. Hogy én uta­zom-e? Nem! Miért, miért! Mert nincs rá pénzem! De szabad! Hogy? Hogy utaztam-e azelőtt? Az átkosban? Persze. Igen. Nyugatra is. De csak háromévenként. No, meg közbe-közbe, meghívásra. Meg termé­szetesen hivatalosan.

Na, jó! Akkor felhozok egy másik példát! Most például azt mond­hatom el, amit akarok! Na, persze, én a múltban is elmondtam! De kaptam is fejmosást! Még olyan is volt, hogy kiraktak az állásomból. Hogy mit csináltam? Elmentem egy másik munka­helyre. Még kun­cogtam is magamban egy jót, mert a fizetésem sokkal több lett.

Hogy a Varga Palinak meg most tették ki a szűrét, mert meg­mondta a magáét? Jé, hiszen akkor most is ugyanúgy megy, mint azelőtt! Hogy nem egészen? Miért? Ja, hogy a Pali azóta se tud elhe­lyezkedni!?

Na, igen! A szabadságnak ára van!

A tudás hatalom

Öles léptekkel halad előre a tudomány. A fejlődés üteme pedig egyre gyorsul. A jövőbe látni, hogy mikorra mennyire, hova fejlődik a világ, persze, nem könnyű. Hanem, ha visszafelé néz az ember az időben, bizony, beleszédül. Ami nemrég még csak Verne regényei­nek mesevilága volt, az ma már valóság! Az ember már nemcsak a földön élhet, hanem a vízben, a víz alatt is elboldogul. No, meg ter­mészetesen a levegőben. Nem beszélve az űrről, amelyet már egy tu­rista is meglátogatott. Ma már saját naprendszerünk határain is túl­tekintünk. Valamikor a végtelent szimbolizálta, ha azt mondtuk, hogy határ a csillagos ég. Mára ez elérhető, megismerhető, sőt, részben bejárható távolsággá vált. A Föld embere csodálattal figyelte az első űrbe hatoló lény, Lajka kutya útját. Ma fel se kapjuk a fejünket egy-egy űrrakéta indításának a hírére.

Vagy ott van a számítástechnika! A földtörténet idejéhez képest röpke pillanat alatt megváltoztatta gondol­kodás­módun­kat, életün­ket. Nemrég még értetlenül néztük a teremnyi monstrumokat, hall­gattuk duruzsolásukat, és ámultunk a mai számí­tógép-teljesítménye­ket tekintve álmosan lassú, emberi képességeinkhez mérten mégis fantasztikusan sebes gondolkodásukat. Mára munkánk, sőt, életünk nélkü­löz­hetetlen társává vált az egyre kisebb méreteket öltő, lassan zsebben elférő, a réginek többszörös sebességével működő és összeha­sonlít­hatatlanul többet tudó eszköz.

No és, az orvostudomány! Napjainkban úgy cserélik ki az ember­ben a beteg szervet, mint a gépkocsiban a tönkrement alkatrészt vagy fődarabot. Új szív, vese, tüdő, máj kell? Tessék! Velőátültetés? Nem probléma! Vércsere? Megoldjuk! De a kutatások új gyógyszereket, mind tökéletesebb segédeszközöket, protéziseket is produkálnak, hogy minél jobb egészségben tudjuk eltölteni a fejlődésnek köszön­hetően egyre hosszabb életünket.

És akkor még nem beszéltünk a technika számos új eredményé­ről, például a mai autócsodákról: a fantasztikus sebességről és fel­gyorsulásról, az állandóan töké­lete­sedő biztonsági berendezésekről, a mind jobban előtérbe kerülő kénye­lemről, és nem utolsósorban az egyre tetszetősebb dizájnról.

Vagy vegyük a hájtek egyéb eredményeit. Az ipari gyártó automa­tákat, robo­tokat. Az ember nélkül működő üzemeket. Az ezek ered­ményeképpen elérhető gyorsabb, gazdaságosabb, precízebb gyártást. Az új találmányokat, amelyek meg­könnyítik a munkát, vagy éppen védik épségünket, egészségünket.

Nem véletlen, hogy utoljára hagytam a haditudományokat. Köz­ismert, hogy a hadi célú kutatások támogatása mindig megelőzi a civil szféra céljait szolgáló fej­lesz­té­seket. A fejlődés pedig ezen a terü­leten mindenhol az élen halad. Eredményei azon­ban a közönséges polgár számára kevésbé látványosak békeidőben. És csak remény­kedni lehet abban, hogy nem kényszerülünk közelről megismer­kedni velük.

Bár Hunyadi Mátyás óta nem tartozunk a gazdag, nagy országok közé, a tudomány területén soha nem kellett szégyenkeznünk. Min­dig voltak élenjáró tudósaink, feltalálóink, mindig is gazdagítottuk a világ tudását, az új felfedezéseket.

A rendszerváltás előtt korlátozott anyagi lehetőségeinken túl az iparilag fejlett Nyugat részéről a Cocom-listában felsorolt korszerű termékek és technológiák átadásának a letiltása is hátráltatta a keleti blokkon belül a fejlődést.

A rendszerváltás után megszűnt a Cocom-lista. Hanem azért egy szűrő meg­maradt, ami meghatározza, hogy mi jöhet be és mi nem. Hogy csak két esetet említsek, az F–16-os vadászgépekből sem a leg­korszerűbbekre érkezett ajánlat, és Ham­burgból is leselejtezett villa­mosokat kaptunk. Persze, lehet ezt anyagi okokkal is magya­rázni, csakhogy a kettő hatása azonos, és így nem könnyű felfedezni a va­lódi szán­dékot. Az azonban már nehezen magyarázható anyagiak­kal, hogy a Német­ország­ban kapható Milka csokoládé minősége sokkal jobb, mint a nálunk vásá­rolható. Bár lehet, mindössze arról van szó, hogy nekünk eladható a silányabb minőség is.

Ami pedig a kutatásra, fejlesztésre fordítható összegeket illeti, hát azok bizony reálértékben az elmúlt rendszer ráfordításaitól is messze elmaradnak. Nem beszélve arról az apróságról, hogy a tudósok, ku­tatók javadalmazása kritikán aluli. Igaz, ami igaz, a múltban sem volt valami fényes. De megélhetési gondokról akkor nem lehetett beszél­ni. Ma a szürkeállomány – ha teheti – külföldre távozik.

A haladás nem áll meg. És egy ország sem engedheti meg magá­nak, hogy lassítsa azt. Mi sem.

A fejlődés pedig tudást követel. Ahhoz, hogy lépést tudjunk tar­tani, egyre több kiművelt főre van szükségünk. Vagyis fontos, első­rendű szerepet kell biztosí­tani az oktatásnak.

A célnak megfelelően az utóbbi években számos új iskola létesült. Az álta­lános és középiskolák számát az egyháziak gyarapították, és részben az egyéb alapít­ványiak szaporították. Ezenfelül gomba módra szaporodtak a főiskolák és az egye­temek. Különféle átszerve­zések folytán ugyan ez utóbbiakból kevesebb számú, több volt ön­álló intézményt magába foglaló campus lett, de ez a lényegen nem változtat.

A hírek, tudósítások pedig minden tanévben diadalittasan közlik, hogy mennyivel többen érettségiznek, szereznek diplomát, mint ré­gebben.

Hanem a tanulás egyre drágul. Egy idei felmérés szerint egy kilen­cedik osz­tá­lyos tankönyvcsomag akár 30000 forintba is kerülhet. És akkor még hol vannak a füzetek, az egyéb tanszerek, iskolatáska satöbbi! Számításba véve a jelenlegi 40000 forintos minimál- és a 100000 forintos átlagbért (bruttót!), elképzelhető, hogy mekkora megterhelést jelent egy három- vagy akár csak kétgyermekes család­nak a tanév kezdete.

Ha pedig tovább tanulna a gyerek, akkor még többel kell számolni. A néhány éve bevezetett tandíjat ugyan eltörölték, a kirótt egészség­biztosítás azonban még a tandíjnál is nagyobb megterhelést jelent. Esetleg még albérlet is kell, ha nem a tanintézet székhelyén lakik a diák, és nem kap kollégiumi elhelyezést. Ami ugyan szintén térítéses, csak jóval kedvezőbb, mint a szobabérlet.

Vagyis nem mindenkinek adatik meg a tanulás lehetősége.

Ez évtől a kormány diákkölcsönt vezetett be. A feltételek azonban igazán figyelemre méltóak. A visszafizetést akkor kell kezdenie, ami­kor munkába áll, határ­ideje pedig 30, azaz harminc év! És itt jön egy olyan kitétel, ami előrevetíti azt a lehetőséget is, hogy nem sikerül teljesíteni a visszafizetést. Harminc év alatt! Ez pedig csak úgy lehet­séges, hogy vagy a feltételek változnak meg – azaz a kamat nő, illetve a keresetből több vonható le a mostani maximum 6%-nál –, vagy az adós valamilyen ok miatt (munkanélküliség, betegség) fizetésképte­lenné válik. Ebben az esetben – a mai ígéret szerint – a fennmaradó adósság semmissé lesz.

De vegyük a jobbik esetet. Hogy a fiatal végez, munkát kap, és el­kezdi a törlesztést. Való igaz, hogy a 6% önmagában nem sok! Csak­hogy ott áll huszon­évesen, amikor lakást kellene szereznie, háza­sodni akarna, családot alapítani. A kezdő fizetéséből, ami eleve 6%-kal kevesebb. És akkor már jelentőssé duzzad ez az összeg. Valamint később is sok, amikor a gyerekeit iskoláztatni kellene, esetleg a nyug­díjas szüleit segíteni. És mi van akkor, ha elveszíti az állását? És még nem nyugdíjas? Szóval, egész életében ott lóg a feje felett Damoklész kardja.

Jó, jó! Tudom, hogy régen is volt 30 éves kölcsön. Az öröklaká­sokra. Csak­hogy az 3% volt, és a rendszerváltásig nem változott. Csakhogy akkor nem kellett számolni a munka elvesztésével. Sőt, bizton számíthatott mindenki a keresetének valamelyes emelkedésé­vel. A gyerekei ingyen tanultak, a rezsije nem volt magas, és nem kel­lett félnie attól, hogy egy betegség – vagy akár a fogainak a rendbe hozása – elviselhetetlen terheket ró rá anyagilag.

De a mai magyar átlag családban a kis nebulóknak sem könnyű a dolguk. Sok­szor kénytelenek éhesen menni az iskolába, és a szülők­nek nemigen telik kifizetni az egyre drágább – és ennek ellenére egyre silányabb – ebédet. Van, ahol az iskola ki­ta­ka­rékoskodik né­hány adagot a részükre, de az is előfordul, hogy egy-egy érzé­ke­nyebb gyerek osztja meg az otthonról hozott uzsonnát, esetleg már eleve úgy kapja, hogy megoszthassa. Egyik-másik önkormányzat tejet ad ingyen, ha jut rá pénze. Nemegyszer előfordult az is, hogy a gyerek rosszul lett az éhségtől. A pedagógus meg egyáltalán nem csodálko­zik, ha az ilyen tanuló figyelme nem kielégítő.

Ilyen a mai oktatásunk anyagi megalapozottsága.

Egészen más a helyzet, ha a papa zsebe bírja a kiadásokat. Hát még, ha cse­me­téjén kívül az oktatási intézményt is képes támogatni! Akkor a tanulás buktatói el­si­mul­nak, a gyerek könnyebben veszi az akadályokat még akkor is, ha az esze kicsit lassabban fog. De na­gyobb pénzzel nem egy esetben úgy is megoldható a bizo­nyítvány, hogy a diák egyszer se tette be a lábát a tanintézetbe. Való igaz, hogy ez szabálytalan, de nem egy sikeres precedensről hallani.

No és, lehetőség nyílik a módosabbak külföldi tanulására is. Né­melyik külhoni egyetem színvonala pedig köztudottan olyan ala­csony, hogy bizton lehet számítani a diplomára annak, aki egyszer beiratkozott, és rendesen fizeti a tandíjat.

És persze, a mai is, mint minden más rendszer, fontos tényezőnek tekinti az oktatás hatékonyságának a növelését, a jó szervezést az is­kolás korba kerülő tanulók írásra, olvasásra és számolásra tanításá­tól kezdve a szak- és a magasabb képzésre előkészítő középfokú ok­tatáson keresztül a felsőfokú képzésig, a felnőttoktatásig, ami már magától értetődően magába foglalja a posztgraduális képzést is. De termé­szetesen szerepet kap az oktatásban a foglalkozáspolitika is.

(Mint egy illetékes nemrég kifejtette, túlképzéssel letörhető egy-egy szakterület magasnak ítélt bérigénye, illetve egyéb követeléseinek érvényesítő képessége.)

No, és természetesen minden rendszer igyekszik felhasználni az iskolákat, ok­ta­tási és nevelési intézményeket arra, hogy állampolgá­rait a legfogékonyabb ko­ruk­ban a hatalom által képviselt politika el­fogadására, az azzal való lojalitásra nevelje.

Így volt ez régen is, így van ez most is.

Ennek megfelelően készülnek a tankönyvek, átírva a múltat és je­lent. És – ha már a tankönyveknél tartunk – nem hagyhatjuk szó nélkül az évről évre változó tan­terveket sem. Emiatt azután a kisebb testvér nem örökölheti a nagyobb könyveit, ha­nem mindig újakat kell venni. De legalább ilyen problémát okoz az is, hogy min­den is­kola tág határok között készíthet saját tantervet. Ez pedig a valami­lyen okból más iskolába kerülő tanuló dolgát igen megnehezíti. De például a középiskolába kerülő diákok tudását is nehéz összehan­golni. Úgy látszik, ott, a magasban is eltűnőd­hettek ezen, mert keret­tanterv bevezetését tervezik, illetve kezdik idén, amely éppen valame­lyes egységesítésre törekszik. Némelyek szerint azonban ezzel az ok­tatás szabadságjogai sérülnek.

Miközben egyre nagyobb tudásra van szükség, a felmérések arról tanús­kodnak, hogy a mai fiataloké messze elmarad a régebbiekétől, egyre többen küsz­ködnek az olvasás, írás, számolás elsajátításával, egyre kevesebben olvasnak.

Nem csoda. A feleltetés jóformán megszűnt. Helyét a tesztfelada­tok foglalták el. Az pedig nem fejleszti a beszédkészséget. A memo­riternek is lényegesen kisebb súlya van a mai oktatásban, mint régeb­ben volt. Pedig az csiszolja az agyat, a nyelv­tanulásban meg segíti a tanult szavak, kifejezések szövegkörnyezetbe helyezését.

Hanem a neheze akkor következik, amikor vége a tanulásnak. Mert akkor munkába kellene állni, el kellene helyezkedni. És ez nem könnyű!

És akkor egy furcsa kettősség keríti hatalmába a fiatalt. Egyrészt azt a követ­keztetést vonja le, hogy nem érdemes tanulni, hiszen itt áll a tudásával, ami nem kell senkinek. Másrészt viszont igyekszik valamilyen formában tovább tanulni, hátha addig javul az elhelyez­kedés esélye, és nem válik munkanélkülivé.

A tudás hatalom. De kinek?

Bűn és bűnhődés

Elképesztő, hogy bizonyos dolgokban pillanatok alatt képesek va­gyunk versenyre kelni a legfejlettebb országokkal, és magunk mögé utasítani őket.

A bűnözésről van szó.

Még fel sem ocsúdtunk a bekövetkezett változásoktól, amikor meg kellett tanul­nunk, hogy igencsak le vagyunk maradva a tisztes­ségtelen ötletek fel­is­me­ré­sé­ben, és különösen a velünk szemben ta­núsítandó önvédelemben. Azok fel­hasz­ná­lá­sá­ban azonban sokkal jobb, gyorsabb tanulóknak bizonyultunk.

Kezdjük talán ez utóbbival. Új életünk hajnalán azonnal megje­lent az Itt a piros, hol a piros. Főleg a piacokon, de minden lehető és lehetetlen nyilvános helyen találkozhattunk vele. A játék a becsa­pásra épül. Módszere igen egyszerű, mond­hatnám, primitív. Három bögre közül az egyik alá kerül például egy babszem. Majd a bögrék ide-oda forgatása után a valamilyen összeggel beszálló játékosnak rá kell mutatnia arra, amelyik alatt szerinte a babszem lapul. Ha el­találja, nyer a tétjéhez még egyszer annyit. Ha nem, hát veszített. A trükk pedig az benne, hogy a babot forgatás közben észrevétlenül ki kell szedni a bögre alól. így azután a három közül egyik sem nyerő. Az ilyen játékot mindig nagy tömeg veszi körül. A jó nép eleinte csak figyel. Ilyenkor kell bevetni a csalit! A tömegből odalép valaki, és 100 forintot (ez akkoriban még komoly összeg volt) nyújt át a játékvezetőnek. O természetesen beépített ember, esetleg család­tag, aki azonnal eltalálja a helyes bögrét, és boldogan áll odább a nye­reménnyel. De már ott van a másik (aki természetesen szintén a vál­lalkozó team tagja), árgus szemmel figyeli a bögrék mozgását, és lám, neki is szerencséje van. Ahá! Szóval csak jól oda kell figyelni! No, akkor próbáljuk meg – határoz a naiv bámészkodó. Csakhogy ő nem nyer. A végeredmény lesújtó a játé­kosra nézve. Szóval, így megy ez. A vállalkozás igazán nem igényel nagy befek­tetést: egy hokedli (vagy egy nagyobb doboz) és három akármilyen ócska bögre megteszi.

A többi trükköt nem írom le ilyen részletesen, mert akkor soha­sem érnék a vé­gére. Sőt! Arra sem vállalkozom, hogy mindet megem­lítsem. Ez alól csak azért tet­tem az Itt a piros, hol a piros esetében ki­vételt, mert ez volt a kezdetek kezdete.

De nem kellett soká várakozni a többire sem! És a becsapások módszere – az emberekben növekvő óvatosság függ­vényében – mind jobban finomult. Mindnyájan hallottunk rémtörténeteket a magukat hivatalos személyeknek kiadó lakás­foszto­gatókról, a külön­böző csalásokkal az öregeket otthonuktól „megszabadítókról”, a hi­szé­kenyektől – fantasztikus nyerési lehetőségekkel kecsegtetve – kisebb-nagyobb pénz­összegeket, de néha egész vagyonokat kicsikarók­ról. Vagy az országúton rosszullét ürügyén megállított autóról, ame­lyet az elhűlt tulajdonos szeme láttára tulajdonít el az előbb még jaj­gató beteg, aki a vezető kiszállása után hirtelen felpattan és beugrik a kocsiba.

Valamennyien bőséges tapasztalattal rendelkezünk a ránk sózott bóvlikról, az üzletek mérési és számolási csalásairól, amelyeknek mindnyájan rendszeres káro­sultjai vagyunk. Becsapásunkra állan­dóan megújuló módszerek léteznek, amelyek túl­szárnyalják a legóvatosabbak észjárását is.

És akkor még szó sem esett a súlyosabb cselekményekről.

Az ember eleinte arra gondolt, hogy a rendszerváltozással járó zűr­zavar hozta felszínre ezeket a dolgokat, de idővel majd megszelídül­nek, lecsendesednek, és végképp megszűnnek, illetve – mert hiszen bűnözők, zavarosban halászók mindig is lesznek – a tűrhető mér­tékre csökkennek.

De nem! Pontosan ennek az ellenkezője történt. És a visszásságok szapo­rodnak, sűrűsödnek, durvulnak.

Még magunkhoz se tértünk a piti csalásoktól, amikor megnőttek a tétek, új és még újabb módszerek születnek a gyanútlanok kifosz­tására. Elterjedtek a piramis­játékok, gyors meggazdagodást kínálva kisebb-nagyobb összegek befizetése ellené­ben. Hányán vesztették el megtakarított pénzecskéjüket, és a jobb életre való remé­nyüket! Egyes esetekben az első, esetleg a második kör még nyert, de ott is hamar ki­merült a kassza. A különféle egyéb ígéretekkel kicsalt összegekkel pedig a csalók rend­szerint nyomtalanul eltűntek.

Sokaknak ment (és megy mai napig is) életük munkája veszen­dőbe azzal, hogy valamilyen segélynek, a közüzemi tartozások elen­gedésének felcsillantása ellenében olyan papírt írnak alá, amely végül is lakásuk, házuk elvesztésébe kerül. De némely esetben még erre sincs szükség. A csaló egész egyszerűen eladja a tulajdonos feje felől a kiszemelt ingatlant. Esetleg több személynek is.

A kocsilopás ma már olyan gyakori, hogy szinte alig van olyan autós, aki még ne szenvedte volna meg. A kocsit azután szétszedik és értékesítik, esetleg rendelésre külföldre viszik. Előtte az autó rend­számtábla-cserén, adott esetben más változ­ta­tá­so­kon megy keresztül. Szerencsés az a károsult, aki visszavásárolhatja ellopott kocsiját.

Kedvelt pénzszerzési módszer a bankkártyák megcsapolása is. Ha pedig valakitől sikerül a tolvajnak egy nem fenntartásos bankbetét­könyvet eltulajdonítania, azt akkor is felveheti három napig, ha a va­lódi tulajdonos azonnal letiltja. Merthogy az OTP-nél például ennyi időt igényel a letiltás átfutása.

És nem váratnak magukra sokáig a durva, brutális dolgok sem. A gyilkosságok száma egyre magasabb, az elkövetők között egyre több a fiatal, nemritkán gyerek, az elkövetés módja pedig egyre brutálisabb.

A televízió és a mozi is gyakran ad szörnyű ötleteket. Elborzasztó, adrenalin­szintünket a végsőkig megemelő rémségeket, bűneseteket mutatnak. Amíg nem jön egy igazi férfi, aki attól igazi, hogy hasonló brutalitással megbosszulja a történteket. így aztán a néző nyugodtan hajthatja álomra a fejét. De még a gyermekmesék is tele vannak ször­nyűségekkel. A fiatalok, gyerekek előtt tehát ott vannak a példák! A brutális tettek oka pedig lehet pénz, féltékenység, veszekedés, de akár csupán az idő szórakoztató eltöltése is.

Lassan hozzászokunk ezekhez is! Már akkor sem kapjuk fel ijed­ten a fejünket, ha azt halljuk, hogy robbantás volt valahol. A bandák közötti véres leszámolás sem kelt már megütközést. Életünk min­dennapi részévé váltak a maffiákról szóló hírek.

A csalásban, sikkasztásban pedig feltűnik az új rend gazdasági elitjének egyike-másika, de a politikát is át- meg átszövi a törvényte­len haszonszerzés. Időnként csak pislogunk, amikor egyes bankok hajmeresztő szabálytalanságairól hallunk. Nap­jaink­ra pedig elérkez­tünk oda, hogy a rend őrei között is nem egy vetemedik törvényte­lenségek elkövetésére.

Mindezen közben a korrupció már nem ismer határokat.

A harácsolással pedig sietni kell! Ki tudja, hogy a következő cik­lusban ki lesz fent és ki kerül alulra! Márpedig szerezni, mindenre rátenyerelni, mindent lenyúlni csak fent lehet! És persze kormány­váltás esetén a gazdasági elit is változik: egyesek bekerülnek a pikszisbe, mások jobb esetben csak kiesnek. Rosszabb esetben hirtelen kide­rül róluk minden szabálytalanság, amit az elmúlt négy évben elkövet­tek. És akkor örülhetnek, ha egyszerű kegyvesztettséggel megússzák.

Éhkopptól azonban nem kell a leváltott elitnek tartania. Erről gátlástalanul gondoskodott hatalma teljében.

No, de szerencsére van rendőrségünk, bűnüldözésünk és igazság­szolgáltatásunk. Hogyan? Hogy hol vannak? Hogy nem látjuk őket?

Dehogynem!

Kommandósok kíséretében mennek végrehajtani a kilakoltatást. Szemük se rebben, amikor a magatehetetlen öregeket, síró apróságo­kat az utcára teszik. így aztán nem érnek rá azzal a szerencsétlen öreg­asszonnyal foglalkozni, aki sírva fordul hozzájuk, hogy most lopták el a pénztárcáját. Méghozzá sok pénz volt benne, szinte az egész nyugdíja. Amit tegnap hozott a postás. És abból mindeddig összesen két zsemlét vett. Mert minden hónapban elcsábul ilyenkor a zsem­lére. Most akart venni hozzá egy fél liter tejet is, mert azt úgy ma­gába szívják a zemledarabkák, hogy gyönyörűség fogatlanul is enni. És most itt áll egy fillér nélkül. A zsemlékkel, amiket nem tud meg­rágni, csak ha megázott a tejben. Fogják el a tolvajt, aranyoskáim! Itt kell még lennie a közelben!

A rend zord őrei azonban nem hatódnak meg egykönnyen. Lát­hatja a néni, hogy el vannak foglalva. Méghozzá nem is akármivel! Hiába, rendnek kell lenni! Nem, azt sem lehet, hogy egy közülünk a maga dolgával foglalkozzon. Ez most mind­nyájunk ügye, senki se vonhatja ki magát alóla. Miért nem vigyázott jobban a pénzé­re? Nem állíthatunk minden siránkozó öreg mellé egy rendőrt!

Szóval, folyik a rendcsinálás. De nem maradnak ki a megrendszabályozásból az autósok sem! Ok is megjárják, ha nem tartják be az előírásokat. Például, ha nem találnak parkolóhelyet, és rossz helyen állnak meg. Egykettőre felkerül a kerékbilincs a kocsijukra! Vagy jön a pókautó, felmarkolja a renitenskedő autót és elszállítja. Azután futhat utána és fizethet a tulaj!

Hanem azért láthatjuk a tévében is, mire képes a rendőrség! A kom­mandó beront egy lakásba – lehetőleg hajnalban, hogy otthon le­gyen a keresett –, és földre gyűri a célzott személyt, kicsit megtapossa, míg a kezére kattintja a bilincset, hogy azután az utcán a fejét le­nyomva a rendőrautóba tuszkolja. Igazán öröm nézni, hogy négy-öt rendőr milyen sikeresen bánik el a gyanúsítottal.

Persze, előfordul, hogy tévednek. Például olyan is volt, hogy egy másik lakásba mentek. Ennélfogva mást szállítottak a Yardra. No, de ki nem téved? Aki nem dolgozik! Márpedig rendőreink nem ülnek ölbe tett kézzel. Szorgosan tevékenykednek, mint azt az erről szóló tudósítások is bizonyítják.

Feltétlenül szót kell még ejteni legújabbkori kapitalizmusunk egyik leg­el­borzasz­tóbb, legszégyenteljesebb meghatározásáról: a meg­élhetési bűnözésről. Amit lénye­gében maga a piacorientált rendszer hozott létre. És amit szigorúan büntet. Hiszen bűnről van szó!

Vagy mégsem? De hogyan is minősíthet az elfogulatlanul, aki még soha nem éhe­zett, aki nem didergett, nem vacogott a hidegtől elégtelen öltözékében? Meri-e állí­tani valaki, hogy nem nyúlna a má­séhoz hasonló esetben? Hogy nem lopna-e, csalna-e, ha párját, gyere­két, anyját, testvérét látná szenvedni az éhségtől, a fagytól? Tudja-e valaki, hogy az ő esetében hol lenne az a pont, amikor elhallgatna benne a lelki­ismeret hangja? Van-e ember, aki Móra Ferenc Csaló Pétörét bűnösnek tartja?

Egy alkalommal a tévé riportere megkérdezte a fiatal államtitkárt, hogy éhezett-e valaha.

– Igen – jött a mosolygós válasz. – Valami miatt leálltak a villa­mosok, és én jóval később érkeztem haza, mint szoktam. Igazán na­gyon éhes voltam!

Szóval, az államtitkár úrnak fogalma sincs arról, hogy lényeges különbség van az éhség és az éhezés között. És – úgy tűnik – nincs egyedül ezzel a tévhittel. Különben hogyan is volna elképzelhető az a közöny, az a cinizmus, amellyel a hata­lom vállrándítva sodor tö­megeket a nyomorba.

És az igazságszolgáltatás? Hát az aztán tényleg a helyén van! Tel­jes szigorral csap le arra, aki le akarta nyúlni a kormányfő kocsiját: kilenc és fél év fegyház a bün­te­tése. Ugyan­akkor nyitva hagyja egye­sek előtt a javulás lehetőségét is: a gázo­lás­sal halá­los balesetet okozó énekes felfüggesztett ítéletet kapott. Na, jó! Lehet, hogy eb­ben az esetben egy kissé megtévedt Jusztícia. Hisz emberek vagyunk. Hogy Jusztícia nem ember, hanem istennő? Ez igaz! De akinek súgta az íté­letet, az ember. Vagy talán nem is a súgásban volt a hiba, hanem a bíró volt nagyothalló.

Azután némi pénz kilátásba helyezésével is elő lehet mozdítani egy-egy ügynek a kibogozását. Ha – teszem azt – egy alvilági ellen elkövetett merényletben kell nyomozni, akkor ötmilliót kap, aki va­lami érdemlegessel segíti a hatóságot, ha pedig egy bizonyos kisebb­séghez tartozik a sértett, akkor harmincezret.

És itt vannak a gazdasági bűncselekmények. Időnként jólesően könyveli el az ember magában, hogy végső soron nem maradhat ti­tokban semmi. Előbb-utóbb fény derül minden visszásságra. Arra is, amelyet eddig is mindenki látott. Sőt! Annál sokkal többre is. Sőt! Még a bűnös környezetéről is kiderül minden. És erre csak addig kell várni, amíg az illető kegyvesztett lesz. Csak a legutóbbi napok (2001. június vége) eseményeiből említenék egyet. Évek óta tartó büntetendő cselek­mé­nyekre, szabálytalanságokra derült (és derül) különös véletlen folytán most egyszerre fény, amikor az elkövetők pártjának (és pártvezérének) a nimbusza éppen lealkonyu­lóban van. A jó nép meg méltatlankodhat tovább azoknak a büntetlen ballépé­sein, akik még mindig a tűz körül ülnek, vagy akik éppen most ke­rültek az elbukottak helyére.

Mára elérkeztünk oda, hogy rendőrtisztek, ügyvédek, más magas rangú személyiségek keverednek az alvilág segítőinek a gyanújába. Napjainkban Székes­fehér­váron tartóztattak le tizenegy embert. Kö­zülük tízen kerültek vizsgálati fogságba. Mindegyikük a bűnüldöző szervek szolgálatában állt.

A közvélemény pedig minderről összesen annyit tud, hogy vala­miféle össze­fonó­dások fedezhetők fel a bűnösök és a bűnüldöző szervek között, vagy ahogyan a fő­ügyész fogalmaz: az alvilág befér­kőzni látszik az igazságszolgáltatásba. Aztán csak talál­gatunk, hogy ez mi mindent jelenthet, hogy csak Székesfehérváron fordult-e elő ilyesmi, hogy hogyan történhetett mind ez ideig suba alatt, satöbbi.

Az alvilág pedig gondoskodik arról, hogy a dögunalmas tévémű­sorok mellett legyen valami olyasmi is, amitől égnek mered a hajunk szála, amitől elkerekedik a szemünk, amitől elborzadunk.

A magyar tehát elégedetten konstatálhatja, hogy ha más nem is, az állandó cirkuszunk biztosított.

A napokban azt hallottam a rádióban egy prominens személyiség­től, hogy a diktatúrát az különbözteti meg az igazi demokráciától, hogy míg az előzőben a hatalom nem átlátszó, ellenben a polgár az, az utóbbiban ez pont fordítva van.

Hogy ennek kapcsán én is szót ejtsek a polgárok átláthatatlansá­gáról, itt van mindjárt az Országimázs Központnak átadott címjegy­zék, ami ugyan szabálytalan, de megtörtént. A magyarázat pedig az, hogy direkt marketing célból kiadható a polgárok címe. És ez ma nem törvényellenes. Csak éppen azt nem értem, hogy hogyan bizto­síthatók így az állampolgárok személyiségi jogai. Nevezetesen az, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül ne lehessen hozzájutni a szemé­lyi adataikhoz.

Egyszóval, más dolog a propagandát szolgáló szlogen, és más a gyakorlat.

De persze az is lehet, hogy mégsem ez a hőn óhajtott igazi de­mokrácia.

Save the future!

Óvd a környezetet, a természetet! Védd a jövőt!

A Római Klub már a hatvanas években figyelmeztette a világot a környezet­szennye­zés és a természetpusztítás veszélyeire, sötét színek­kel festve a jövőt, amennyi­ben nem történnek komoly intézkedések a megmentésére. A klub a világ minden tájáról származó, a tudo­mány különböző ágazataiban munkálkodó tudósok kutatásaira ala­pozta megállapításait.

E munkák eredményeit több kötetben terjesztették Keleten, Nyu­gaton egyaránt.

A fogadtatás nagyon vegyes volt. És ezen nem is lehet csodálkoz­ni. Hiszen a fej­lődés a természetvédelem ellen hat. Gondoljuk csak meg, hogy például az autók el­terjedésével mennyi káros anyag jut a levegőbe! Nyilvánvaló, hogy a lovas kocsi a kör­nyezet szempontjá­ból kedvezőbb megoldás. De hát ki mondana le ezért a gép­ko­csiról? Az autós? Hogy ezentúl lóháton vagy stráfkocsival hajtson a munka­he­lyé­re? A gyártó? Vagy az olajtermelő? Ugyan! Hiszen ezzel anyagi jólétüket veszé­lyez­tet­nék! Joggal vitathatja mindegyik, hogy „miért pont én? A bányaipar, a kohá­szat sok­kal több szennyezőt bocsát ki. És mekkora természeti károkat okoz az erdő­irtás!”

Nem vitás, hogy igazuk van. Csakhogy az egymásra mutogatással nem oldódik meg semmi.

Azt az elképzelést sem lehet komolyan venni, hogy a fejlődést kell megállítani.

Hanem abban már van ráció, hogy a lehető legjobb kompro­misszumokat kell megkeresni.

Ez az egyetlen lehetséges út. Ennek azonban fő akadálya a kapita­lizmus!

Bizonyíték kell? Tessék!

A legfejlettebb államok és Oroszország részvételével tartott G8 globalizációs csúcs­értekezlet helyén, Genovában becslések szerint százötven-kétszázezres tömeg tün­tetett, tiltakozott a nyomor növe­lése, a természet károsítása ellen. Nyilvánvaló, hogy a világon ennél sokszorosan több azoknak a tiltakozóknak a száma, akik ilyen vagy olyan ok miatt nem tudtak eljutni Genovába. És – bár a csúcsérte­kezlet rész­vevői közül többen kijelentették, hogy egyebek között a természet védelmén is mun­kálkodnak – a legnagyobb szuperhata­lom, az USA máig nem hajlandó a Kyotói Protocollt ratifikálni, amely éppen az üveghatás fokozódásának a meg­aka­dá­lyo­zá­sá­val fog­lalkozik. Indokai között pedig azt hozza fel, hogy az egyezmény hát­rányosan érin­tené az amerikai gazdaságot. Azaz: a természetvédelem és a gazdasági előny közötti harcban az utóbbi győzött! A mai Ame­rikát az se tántoríthatja el szán­dé­kától, hogy ezzel a Föld és a követ­kező generációk jövőjét fenyegeti.

Egyébként a Magyar Köztársaság sem ratifikálja a protokollt. Bár a hatalom szavakban állandóan hangoztatja az ügyet illető jószándé­kát, a védelem határozott támogatását, hathatós intézkedések beveze­tését, a tettek ennek az ellenkezőjéről árulkodnak.

Szerencsére a bonni klímakonferencián a mindvégig hezitáló Ka­nada, Japán és Ausztrália is vállalta a levegőbe kibocsátott szennyező­anyagok mennyiségének a csök­kentését, és ezzel az amerikai „nem” ellenére is érvényessé vált a kiotói egyez­mény.

A piacgazdaságra való áttérésünk óta egyre növekszik a papíráradat. Plakátok, hir­de­tések, reklámok árasztanak el postaládát, kukát, föl­det és szemétlerakó helyeket. De új­ságot is sokkal többet kapunk, mint amire előfizetünk. Van külön önkormányzati, kerületi ilyen vagy olyan párti, nem beszélve az Országimázs Központ kiadványai­ról. A hirdetési újságokból bőven elég lenne egy is, talán még sok is. Az ingyenlapok közül egyedül a Metró bizonyul sikeresnek eléggé átfogó, rövid híreivel, tudó­sí­tá­sai­val, lehetőség szerinti objektivitásá­val. Ezt igazolja az is, hogy egy szálig elfogy nap mint nap. Vagy itt van a rengeteg új csomagolóanyag! Ma már a felvágott, a liptói, a fi­nom pékáru, de sokszor a hús, a zöldség, a gyümölcs is műanyag csomagolásban dísze­leg. Arról nem beszélve, hogy a szép burok sok mindent eltakar a vevő szeme elől, és hogy a tetszetős külsőt termé­szetesen mi fizetjük meg, a szemét mennyiségét is növeli. Ráadásul el nem bomló anyagról van szó. Időnként ugyan fel-fel vetődik a sze­lektív hulladékgyűjtés, de egy-egy mutatóba felállított, megfelelő jel­zéssel ellátott láda­együttest kivéve, gyakorlatilag semmi sem történt ez ügyben. Nem is említve azt, hogy a háztartások sincsenek erre fel­készülve, és talán nem is törnék magukat érte, hiszen ez újabb ki­adást jelentene.

Valamikor – az elmúlt rendszerben – az iskolás gyerekek, az út­törők egy­más­sal versengve gyűjtötték a papírt, a fémet, az elhasznált elemeket. Ezeket a MÉH vásá­rolta fel. Az anyagok újrafeldolgozásra kerültek, az érte kapott pénzből a gyere­kek utazgattak, üdültek. De hol van már a tavalyi hó? Ma csak gyűlik, gyűlik mindez a ház­tartá­sokban. Az iskolai gyűjtések megritkultak vagy teljesen elmaradtak.

Illetve megy a kukába. Ha van benne hely. Merthogy közben fi­zetni kell a szemét­ért is. Ezért aztán megfogyatkoztak a kukás­edé­nyek. A szemét meg kidagad belőlük. Ha már végképp nincs bennük hely, akkor a honpolgár megpróbálja más­nak a kukájába tuszkolni a szemetét. Elindul reggel a munkába, kezében retikül vagy táska, na meg a nejlonzacskó a szeméttel. Az útjába kerülő összes kukát fel­nyitja, míg az egyikben végre egy kis helyet talál. Akkor zsupsz, bele­hányja a szemetet. Ha rendes, akkor a zacskót bekötötte. Ha nem, akkor a lucskos, zsíros, bűzlő szemét szétárad az idegen kukában. Se­baj! A tulaj majd kimossa! Ha meg végképp nem talál helyet, akkor nemes egyszerűséggel elhajítja az egyik edény mellé.

Még ennél is egyszerűbb az autós dolga. Ő nem keresgél helyet! Hanem egy óvatlan pillanatban a kocsi nyitott ablakán át kihajítja az utcára. Az meg ott díszeleg, amíg valaki el nem szégyelli magát he­lyette, és be nem dobja egy szemetesbe. No, szerencsére, nem mind­egyik ilyen. Sőt! Ők vannak kevesebben.

És most nem kerülhetem el azt, hogy kibújjon belőlem a lokálpat­rióta. Nem­csak azért, mert – annak ellenére, hogy sokat tartózkod­tam vidéken – ízig-vérig buda­pesti vagyok, hanem azért is, mert az itteni gondokat ismerem a legjobban. De ter­mé­szetesen tisztában va­gyok azzal, hogy az ország más városaiban, vidékein hasonló prob­lémákkal küszködnek.

„Világvárost építünk” – hirdették nem is olyan régen az óriáspla­kátok, amelyekről a főpolgármester mosolygott ránk. Bezzeg, ha nem minket néz, hanem Budapest utcáit, akkor bizonyosan nem mosoly­gott volna. Az utakon gyűrött prospektusokat, röplapokat és újsá­gokat, használt papír zsebkendőket lenget a szél. Üres sörös­dobo­zok, üdítős palackok görögnek ide-oda. Csokigöngyölegek kevered­nek az elejtett fél zsemlével, a kiköpött barackmaggal. A megállóhe­lyeken csikkhalmaz, amelyből a nagyobbakat már kimazsolázták a csikkszedők. A műanyag szemetestartályok dugig vannak, a szemét egy része alatta díszeleg. Ez már nem fért bele, vagy egész egyszerűen csak rosszul célzott, aki eldobta. Ahol pedig égő ciga­rettát dobtak bele, ott csak a megolvadt massza látható, ami azonban nem akadá­lyozza az arra járókat abban, hogy ha nem bele, hát rádobják a sze­metet. És persze, minden­hol a kutyapiszok. Na ja, onnan felülről könnyű az ember arcába bámulni! De a földi járókelő jól teszi, ha nem a posztereken legelteti a szemét, hanem az utat nézi, hogy hová léphet. így azután nem zavarja a minden lehető helyet elborító, leg­inkább alacsony színvonalú graffiti. Csak a járműveken hőköl el a tenyérnyi szabad helyet sem hagyó irkafirkáktól. Hogy ne lássa, ki­nézne az ablakon, ha lehetne. De az üveget – ki tudja, mióta – por­réteg fedi, amit csak egy gyerekujjal belerajzolt kriksz-kraksz tesz vál­tozatossá. De beszélhetnénk a tönkretett padokról, a jobb esetben csak elgörbített, rosszabb esetben ellopott közlekedésirányító táblák­ról is.

Hanem az autósoknak még ennél is többet nyújt a leendő világ­város. Parkolni egyre nehezebb, különösen a város szívében. Ha jó helyet talál a kocsi a megállásra, azért egyre mélyebben kell a zsebébe nyúlnia. Ha meg kínjában tilosban áll meg, akkor bosszankodhat is, fizethet is a kerékbilincsért vagy a kocsi elviteléért.

Nem megnyugtatóbb a helyzet a városok fáival sem. Valamikor – még abban a bizonyos átkosban – rendszeresen permetezték, met­szették az utcai fákat. Ma már mind­ez a főútvonalakra korlátozódik, ott is ritkán. Máshol teljesen megszűnt, a fák tetve­sednek, minden­féle betegségben szenvednek. Leveleiket nemcsak ősszel, ha­nem egész évben hullatják. A fatörzsek korhadnak, kidőléssel fenyegetnek. Ahol pedig lég­vezetékek viszik az áramot, ott a fák ágai ránőnek, nemegy­szer veszélyez­tetve az áramellátást, de még balesetet is okozhatnak.

És hogy milyen a levegő? Azzal sem dicsekedhetünk.

Az ipar szétzilálása után a hatalom büszkélkedett a levegő tiszta­ságának a ja­vu­lásával. No, persze! Nem vitás, hogy az ipari termelés káros anyagok ki­bocsá­tá­sá­val jár. Amit ugyan megfelelő védelmi rendszerekkel lehet csökkenteni, de a teljes meg­szüntetésének az egyetlen módja az, ha az okot kiváltó termelés is megszűnik. Hát ebben az esetben ez történt.

A siker azonban nem volt tartós. A levegő szennyezésének a foko­zása kezdő­dött azzal, hogy megjelentek az utcákon a nyugati már­kájú kocsik, mégpedig – mivel a vásárlóknak csak erre tellett – azok közül is a matuzsálemi korúak. Egy idő után kénytelenek voltak korlátozni a behozatalt, megszabni a behozható kocsik leg­ma­ga­sabb életkorát. Egyúttal rendeletek születtek a kétütemű keleti járgányok forgal­má­nak a korlátozásáról is. Közben azonban egyre kevesebb pénz jutott az autó­buszok, teher­autók karbantartására, ezért a levegőtisztaság érdekében tett intézkedések hatását bőven ellensúlyozták a lerobbant nagy járművek kipufogógázai. Napjainkban a főváros kritikusabb helyein egyenesen elviselhetetlen a levegő minősége.

De a városból kilépve sem jobb a helyzet. Lássuk például az erdő­ket. Akinek kárpótlás, magánosítás címén erdő jutott, minél előbb haszonhoz akart jutni. Kézen­fekvő, hogy a fát el kell adni. De aki kapja, marja alapon sokan mások is ritkították az erdőt. így aztán az új tulajdonos még inkább azon volt, hogy mielőbb kiaknázza a lehe­tőséget. Hisz nem őrizheti éjjel-nappal a fáit! És ha már amúgy is ki­pusztulásra vannak ítélve, inkább a saját zsebét duzzassza a nyereség, mint a másét.

És ezzel nemcsak a Föld tüdeje csökken, hanem a fával együtt el­tűnik a talaj megkötő ereje is, és veszélybe kerül az erdő állat- és nö­vényvilága.

Nem kétséges, hogy a Föld a legnagyobb kincsünk. Ha az elvész, akkor meg­hal az élet, és nem marad más, mint a nihil. Védeni tehát nemcsak köteles­ségünk, ha­nem elemi érdekünk is.

Azután sok mindenre nincs pénz. És amire esetleg volna, ott a politikai csatá­rozások állják útját a kellő intézkedésnek. Az árvíz, a belvíz elleni védelem, a szenny­vizek kezelése, a csatornázás és szá­mos más feladat követel egyre több ráfordítást. A költségvetés meg egyre szűkmarkúbb. így marad a már bekövetkezett katasztrófa közel sem elégséges kezelése, és utána a soha be nem tartott ígéret a meg­előzésre.

Felhívások, plakátok, újságcikkek, elkötelezett emberek, szerveze­tek figyel­mez­tetnek újra és újra a veszélyekre. Csakhogy a megelőzés, a védekezés az állam részvétele, támogatása nélkül nem megy.

A hatalmat pedig egészen más teendők foglalkoztatják, különö­sen most, ami­kor közelednek a parlamenti választások. És egészen másra kell a pénz. Például az ország­imázs építésére. Az erre szolgáló kiadvány pedig fehéren, feketén kimutatja, hogy minden a legna­gyobb rendben van.

Mi meg a csapvízről átszokunk az ásványvízre, fuldokolva szip­pantjuk be a szén-monoxiddal, nitrogén- és kén-dioxiddal szennye­zett levegőt, félve vásároljuk az élelmiszert, hogy milyen káros anyag kerül vele a szervezetünkbe, aggódva figyeljük (és szenvedjük) a glo­bális felmelegedés mára már pregnánsan mutatkozó jelenségeit.

És csak félve gondolunk arra, hogy mit hagyunk utódainknak örökül.

Egy kicsi mozgás

mindenkinek kell. Igen, ez hozzátartozik az egészséges élethez. És persze, az se mel­lé­kes szempont, hogy a mozgás (ma még) ingyenes. Vagyis bárki számára elérhető!

Való igaz, hogy mozogni mindig is lehetett. Mondhatám, a mozgás indifferens a rendszerekkel szemben. Ezért aztán nem sokat jelent, ha azt mondom, hogy mostanság sem tiltott tevékenység. De hát egy igazi demokráciában nem is lehet az. Szóval, mindenki annyit mozog, amennyi jólesik neki.

Jelenlegi kormányunk azonban nem elégszik meg ennyivel. Kellő mozgásunk elő­mozdítása érdekében létrehozta az Ifjúsági és Sport­minisztériumot. Hol vannak azok az idők, amikor a gyerekek a ját­szótereken, parkokban futkároztak? Már csak az­ért sem szaladgál­hatnak ott, mert mindenhol akad néhány „gondos” gazdi, aki kutya­futtatónak használja a játszóteret, kinevezve a homokozót ebillem­helynek. (És itt hangsúlyosan elnézést kell kérnem a kivételektől. Nem vagyok gazdiellenes, kutya­ellenes még kevésbé. Haragom csak azok ellen szól, akik nincsenek másokra tekintettel.)

A nagyobbak régebben az iskolaudvaron ugráltak, ott is tornáz­tak, amíg be nem jöttek a hidegek. De ezután se állt le az élet a sza­badban: felöntötték az udvart vízzel, és a gyerekek vígan korcsolyáz­hattak. Mára az iskolaudvarok elhanyagoltak lettek. Se pénz, se em­ber a rendben tartásukra. Korcsolyapályáról meg aztán szó sem le­het! Maga a víz olyan sokba kerülne, amit ma nem képes egy iskola kiizzadni.

Szóval, el is kél nálunk egy sportminisztérium. Amely természet­szerűleg legyen ifjúsági is, hiszen a sport főleg a fiatalok területe. Az idősek inkább csak sportolgatnak.

No, de hogy a témánál maradjunk, mi is a sport? Ha egy magyar ilyen kérdést hall, legelőször is a foci jut az eszébe. Nos, ezen a terü­leten is hatalmas változások történtek az utóbbi időkben. Valamikor – az idősebbek még emlékezhetnek rá – a gyerekek a grundon rúg­ták a lasztit. Az igazi kaput a földbe vésett jel, valami levehető ruha­féle, sapka, esetleg a grundon található fém- vagy fadarab, netán más kidobott holmi helyettesítette. Gondolom, senki nem lepődik meg, ha közlöm, hogy a mez sem volt az igazi. Mindenki azt viselte, amit otthon magára tudott kanyarítani. A lábakon látható csuka pedig sok mindenfajta volt, szandáltól a bakancsig, csak éppen futballcipő nem. Arra pedig nem is tudom, mit mondjak, amikor a nagy remé­nyű focistapalánta mezítlábas volt. Még szerencse, hogy a labdát sokszor kitömött harisnya pótolta.

Na, de aztán jött az az átkozott szocialista rendszer. És valahogy (igazából nem vagyok sportrajongó, így nem is tudom megmondani, hogyan, csak sejtem, hogy a nagyobb támogatás is hozzájárult) fel­lendült a sport.

Hogy visszatérjek a kályhához, ismét csak a futballt hozom fel példának. Aki sze­mélyesen nem is látta játszani, nyílván az is hallott a nagy, úgynevezett arany­csapatról. Akkoriban nem volt hazánkfia, de tán még világfia sem, aki ne tudta volna álmá­ból felverve is a ne­veket: Puskás, Kocsis, Hidegkúti… hogy csak néhányat említsek.

Végül is nem voltak ők csodatevők, csak egyszerűen játszottak. Egész egy­sze­rű­en csak fociztak. És ebből született meg többek között a 6:3. Amikor csu­pán Magyar­országon tízmillió ember ült a rádió mellett, és a végén már csak azért iz­gult, hogy Szepesi hangszálai ki­tartsanak a meccs végéig. Vagy – hogy egy másik meccset említsek – a világbajnokság, amikor a lakások ablakába tették ki a rádió­ké­szü­lékeket a számunkra érdekes mérkőzések idejére, hogy a járókelők is figye­lem­mel kí­sérhessék a sporteseményt. Magam az egyiknél a ket­tes villamoson voltam, és a ve­zető minden izgalmasabb eseménynél megállt. A Duna-parti lakások ablakaiból azután minden érdekes mozzanatról értesülhettünk. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egyetlen szemrehányó szó sem hangzott el a vezetővel szemben a megállás miatt.

No, szóval mindössze ilyen eredmények fértek bele az akkori kis pénzbe.

Ja! És, hogy el ne felejtsem, a focipályák tömve voltak. Elenyésző kivétellel drukkerekkel és nem hőzöngőkkel.

Azóta – mint már szó volt róla – van sportminisztériumunk. A sport pénzbeli támogatása pedig az akkorinál reálértékben is sok­kal nagyobb, bár az illetékesek és az érintettek szerint (és minden bizonnyal így igaz) nem elegendő, és abból sem megy mind oda, ahová kellene. És gyakran üresek a lelátók. Akik kimennek, azok né­melyike nem drukker, hanem huligán.

És ezzel a világért sem akarom azt állítani, hogy a foci mélyrepülése a rend­szer­váltással kezdődött. A, dehogy! A kezdetekhez bizony an­nál régebbre kell vissza­nyúlnunk. Az okát én, mint kívülálló, nem tudnám megmondani, hozzáértő emberek is eltérő nézeteket hangoz­tatnak. De meg illetékes sem vagyok ebben a kérdésben. Az azonban tény, hogy a piacgazdaságra való átállás semmiképpen sem állította meg a foci elsekélyesedését, az folytatódott, sőt, még fel is gyorsult.

Hanem még valami hátráltatja a mélypontról való elmozdulást: a focipályák sokszor nem sportesemények, hanem politikai csatáro­zások színhelyei lettek.

Persze, tudom, hogy nem egyedül állunk a nagyvilágban ezzel a problémával. Hogy a hidegvérükről híres angolok is képesek nagy botrányokat kavarni egy-egy meccs alkalmával. Hogy mindenhol nagy erőket – és nagy pénzeket – vetnek be, hogy megakadályozzák a rendbontók bejutását a pályára. A renitenskedők ráadásul saját csa­patukat hozzák lehetetlen helyzetbe, beleértve az esetleges letiltáso­kat is.

Az viszont végképp nem fér a fejembe, hogy az a sok rendfenn­tartó, rendőr a rendel­kezé­sükre álló technikával hogyhogy nem képes egyszer s mindenkorra véget vetni az őrült és veszélyes érzelemnyil­vánításoknak. Merthogy érdekes módon más – főleg politikai színe­zetű – demonstrációk visszaszorítására sokkal keményebb és hatéko­nyabb módszereket alkalmaznak, általában sikerrel.

No, de hagyjuk a focit. Támadják azt nélkülem is elegen! Beszél­jünk a többi sportról.

Hogy csak úgy általánosságban nyilatkozzam a sporteredmények­ről, kénytelen va­gyok megállapítani, hogy a piacgazdaság bizony nem vált hasznára. Régebben sok­kal több trófeával dicsekedhettünk, mint manapság. Ma már az állam a sport támo­ga­tására nem nyúl olyan mélyen a zsebébe, mint anno. Az igaz, hogy az igény is kisebb volt. Meg aztán hiába is nyúlna! Nem mindenre telik abból! Aki oda tud som­fordálni, az lenyúlja, amit lehet. Ami marad, az meg kell imázsépítésre, rep­re­zen­tációra, külföldi utakra és ki tudja, még mi mindenre! így aztán az eredetileg kevésből még kevesebb jut a többire.

És ami az egyesülethez kerül? Az mire megy el? Biztos, hogy a leg­fontosabb célokra? Biztos, hogy abból semmi sem kerül illetéktelen bukszákba?

Persze, senkit nem akarok gyanúsítani, nincs is rá semmi alapom. Csakhogy annyi mindent hall az ember! Hogy mik meg nem történ­nek a sportegyesületek háza táján. És már annyira a mínusz-tarto­mányban van a bizodalma, hogy folyton csak rossz gondolatok jár­nak a fejében. Az meg sovány vigasz, hogy más országban sincs más­képp. Ott is hasonló gondokkal küzdenek.

Van még valami, amiről beszélni kellene. Ez pedig a dopping.

Hanem az az igazság, hogy erről inkább hallgatnék. Először is azért, mert eh­hez a témához azután végképp nem konyítok. De ta­lán még ennél is nagyobb súlya van a másod­szori indo­komnak. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy nagyon sok gyanúsítást, vádas­kodást hallottam ezzel kapcsolatban, és ugyancsak nagyon sok ellen­véleményt, tiltakozást is. Az pedig végképp elbizonytalanít, hogy a dopping­szerek köre is erősen vitatott. Mert van egy lista, és a spor­tolót nem kvalifikálják abban az esetben, ha bizonyíték van arra, hogy ezek egyikéből fogyasztott. Azután vannak egyéb szerek, ame­lyek hasonló hatást gyakorolnak, de nem szerepelnek a listán. Ezek tehát minden további nélkül használhatók. Ne csodálkozzanak hát, hogy inkább a hallgatást választom ebben a témában.

S nehogy megfeledkezzem a Hungaroringről! Hiszen végső soron ma ez hozza a legtöbb külföldit hazánkba. A hazai látogató keve­sebb, mert a százezer forintos belépő a legtöbb magyar zsebnek túl sok. No, de azért nincs probléma! Van elég látogató! Legfeljebb a magyar szó kevés! A bevétel így is megvan. Igaz, hogy érdekes mó­don nyereséget nem hoz, csupán nullszaldós.

Aztán tavaly újítottak. A Forma-1 idejére Mogyoródon megszü­letett a régóta vajúdó első magyar türelmi zóna. Amit a versenyek idejére hivatalosan is elfog­lal­hat­nak az örömlányok, hogy a több na­pos rendezvény szüneteiben se unatkozzanak a látogatók, különös tekintettel a külhoniakra. Meg, hogy könnyítsenek valamit azo­kon a nyugati valutával bélelt pénztárcákon. Nem utolsósorban pedig a hazai turiz­mus kiteljesedése érdekében.

No, hát mindez magvalósult. Megnőtt az autósport iránti érdek­lődés, a ver­se­nyek szüneteiben sem panaszkodtak unalomra, a könnyített bukszát is kényel­me­seb­ben vihették haza.

Állítólag a nagy hirtelen kialakított vigalmi negyed színvonala ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után, de reklamáció ebben az ügyben egy szál sem született.

Feltételezem, hogy az esemény nem maradt hatástalan a rólunk kialakult imázsra vonatkozóan.

Minden bajunk és problémánk mellett azért születnek szép ma­gyar sikerek, és születnek biztató tehetségek!

No, és van még a tömegsport. Ami roppant érdekes, mondhat­nám a leg­ér­de­ke­sebb a lakosság, mindenekelőtt az ifjúság egészsége szempontjából. Azzal csak egy baj van. Az, hogy nem kifizetődő. Ezért az állam nem tud rá áldozni. Vagyis lassan-lassan elsorvad.

Mozogjunk hát önszántunkból, önköltségünkből tovább, hogy fittek, egészségesek legyünk! Ha nincs pénzünk, kocogni akkor is le­het. De csak óvatosan! Sötétben és néptelen helyen nem ajánlatos.

Buli van!

Az öregek lassan hozzászoknak, hogy jogaik állandóan csorbulnak, hogy életvitelük egy­re nehezebbé válik. A középkorúak kénytelenek tudomásul venni, hogy nemcsak szűk családjukról kell gondoskod­niuk, hanem idős szüléikről is. Mindezt pedig olyan fel­tételek mel­lett, hogy a gyerekek eltartása, taníttatása mindegyre drágul, hogy az öre­gek mind több gyógyszerre szorulnak, esetenként kórházi ápo­lásra is. Miközben a szükséges pénz megszerzéséért folytatott hajsza fokozódik, mindig ott lebeg az em­ber feje felett az elbocsátás réme, és a rá nehezedő hatalmas teherbe idő előtt bele­fárad, beleöregszik és belebetegszik.

Hanem azt nehéz fölérni ésszel, hogy egy társadalom ne törőd­jék megfelelően a gyerekekkel, a fiatalokkal. Mert, ugye, józan ésszel mégiscsak ők képviselik a jövőt. Így hát értetlenül áll az ember az olyan intézkedésekkel szemben, amelyek nehezítik, gyakran egyene­sen lehetetlenné teszik egészséges fejlődésüket, neveltetésüket. Úgy tűnik, mintha a jelenlegi hatalom egész egyszerűen nem venné észre, vagy nem fogná fel a helyzet súlyosságát.

No, de azt a hatalom is tudja, hogy valamit mégiscsak kell nyúj­tani. Már csak azért is, mert van egy minisztériumunk, amely a ne­vében viseli, hogy az ifjúsággal is foglalkozik. Tudomásom szerint történelmünk során most először kapott a téma tárcát a kormány­ban. Nyilvánvalóan azért, hogy megfelelő hangsúlyt kapjon ez a fon­tos terület. Hanem pénz nincs rá. Szóval, valami olyat kell cseleked­nie, ami nem terheli nagyon a büdzsét.

Rendezzünk hát bulit! Minél többet és minél hangosabbat. Hogy az ifjúság el legyen foglalva! Hogy a nagy zajtól ne lehessen hallani a gyomor korgását! Hogy az ifjúság úgy érezze, buli az egész világ!

Így aztán egymást követik az utcabálok, a nagy murik, a mazsorettes fel­vonu­lások, a fülsiketítő, érzékeket és indulatokat felkorbá­csoló zenével kísért táncok, az extázisba csapó vonaglások.

És – hogy a hatás még nagyobb legyen – jön hozzá egy kis ital, egy kis drog. (Bár természetesen ez már nem a minisztérium, nem a hatalom segítségével, hanem éppen ellenkezőleg, a rosszallása, a til­tása és szankcionálása ellenében történik. Ezek már a fiatalok, sőt, gyerekek egyéni akciói.)

Ha meg éppen véletlenül nincs buli, akkor még mindig lehet disz­kóba menni, ahol tulajdonképpen ugyanúgy lehet szórakozni. Leg­feljebb annyi a különbség, hogy a diszkó nem zavar annyi embert, mint az utcabál. Ezzel szemben lehet a papa kocsi­jával dicsekedni, a társaságot fuvarozni. Néha oda, ahonnan nincs visszaút!

A köztévék és a kereskedelmiek egyazon buzgalommal fáradoz­nak, hogy ők se maradjanak le az ifjúság szórakozási igényeinek a ki­elégítésében. Sőt, ők tovább mennek: nemcsak a fiatalokat célozzák meg, hanem az ifjú korukat már meghaladottakat is.

Bár feltételezem, hogy ez nem szerepel céljaik között, tény, hogy gyermekeink szó­kincse és ismeretanyaga jelentősen bővült a szóra­koztató műsorok alpári kifeje­zései, valamint az élet szexuális intimi­tásait taglaló részletei révén.

Mi pedig jóformán tehetetlenül állunk az akaratunkkal szöges el­lentétben álló „neveléssel” szemben. Elsősorban azért, mert bizonyos koron túl már nemigen lehet a gyerekeknek megtiltani, hogy tévét nézzenek, további néhány év múlva pedig már azt sem, hogy a há­zon kívüli szórakozásoknak hódoljanak. Másodsorban pedig azért, mert be kell látnunk, hogy igencsak rászorulnak a szórakozásra. Mert – mi tagadás – fiatalságunk helyzete csöppet sem rózsás.

Lássuk csak. Akár szakmát tanul, akár egyetemet, főiskolát végez, azzal a félelemmel indul az életnek, hogy talál-e munkát. Merthogy a pályakezdők között a legnagyobb a munkanélküliség. Arra meg – szülői segítség hiányában – esélye sincs, hogy valaha lakáshoz jus­son. Meg fiatalon élne is szegény! Ügy értem, hogy szóra­kozna! Amíg fiatal! Hogy ne csak a robot meg a spórolás legyen az osztály­része! Még nyaralna is! No, nem gondol dőzsölésre, csupán valami szerényebbre. De azt is miből? Ha sikerült is elhelyezkednie, a kere­sete nem nagy. Csak az adóssága, az egyéb kötelezettsége hatalmas. Hanem arra számlákon, felszólításokon kívül nem kap egyebet.

Marad hát szórakozásnak a jobb esetben csak sekély színvonalú, rosszabb esetben agresszióra, csalásra, rablásra, gyilkolásra nevelő tévé. Amiből meg­tanul­hatja, hogy az élet okozta frusztráltságát ho­gyan vezetheti le agresszióval. A biztos siker reményében főleg a nála gyengébbekkel szemben.

No, meg természetesen ott a buli! Ami ingyen van. Ahol kifordul­hatsz önmagadból, elfelejtheted minden problémádat.

Srácok, félre a gondokkal! Gyertek! Buli van!

A tisztelt Ház

Magasztos érzés lehet az ország házába bekerülni. Érezni azt a hatal­mas felelősséget, amely az országgyűlési képviselőket terheli a haza jelenének és jövőjének az alakítá­sában.

Meglehet, az első pillanatokban a fiatal honatya még nem is tudta feldolgozni magában a történteket, amikor így nyilatkozott: „Igazán felséges, pompás érzés ennyi fizetést kapni. Amikor mind ez ideig zsebpénzzel voltam kénytelen beérni!”

Ne csodálkozzunk! Hisz akkor még nem tudhatta, hogy lesz az ennél még több is. Majd, ha néhány év múltán bársonyszékhez jut. Igaz, addigra hozzászokik a nagyobb keresethez.

Igazán távol álljon tőlem, hogy felhánytorgassam egyik nagy múltú pártunk vezetőjének azt, hogy a mondandóját mindig így kezdte: „Karthágót pedig le kell rombolni!”

Azaz, dehogy! Miket is beszélek?

Szóval, úgy kezdte, hogy „a kommunistákat pedig földbe kell döngölni”!

Habár – az igazat megvallva – mást is lehetett hallani tőle. Még­pedig minden lényeges pozíciót viselő ellenzékire! Ez pedig úgy szólt, hogy „mondjon le”!

Nos, semmiképpen sem szabad letapadni ezeknél a kezdeti malő­röknél. Talán egyszer lecsendesednek az indulatok, és valóban a lé­nyegre próbálnak koncentrálni az erre hivatottak. És hátha mégsem indulnak el abba az irányba, amelyik semmit se kímélve arra össz­pontosít, hogy mindent elsöpörjön a közelmúltból, tekintet nélkül arra, hogy jó volt-e avagy rossz. Hátha megállítja őket a józan ész! Figyeljük csak a parlamenti közvetítéseket.

Ha bírjuk türelemmel! Merthogy a célok nem változtak: a fejlesz­tés és az építés alulmaradt a rombolási szándékkal szemben. A vára­kozások illúziónak bizo­nyul­tak, nagyon hamar semmivé lettek.

Maradt hát a megveszekedett rombolás, és – ha lehet – még job­ban elhatal­ma­sodott az alpári hang. A tisztelt Házban!

És hogy meg ne feledkezzünk róla: a gombnyomás! Mert hiszen az egész parla­menta­riz­mus erről szól. Hogy ki milyen gombot nyom.

Nem, dehogy! Egyáltalán nem arra kell figyelni, hogy miről van szó! Azt kell nézni, hogy honnan jön a javaslat. Mert, ugye, ha a párt saját berkeiből vagy a vele tartóktól, akkor az „igen”, ha pedig ellen­kező oldalról, akkor a „nem” dukál.

A naiv magyar pedig még mindig vár. Merthogy olyan magasztos, olyan szívhez szóló tirádákat hallott arról, hogy mi lesz itt, ha besza­vazza a parlamentbe X-et vagy Y-t.

Nos, hát ő teljesítette a kötelességét. Szavazott. Úgy, ahogy azt X, illetve Y kérte.

És most várja a csodát.

Hanem a honatya mintha elfelejtette volna a nem is olyan régi Ígéreteket. A jövőt ugyan még mindig olyan rózsásnak festi, mint annak előtte, csak valahogy a távolabbi jövőbe tolja el. És akkor is csak úgy véli elérhetőnek, ha a jelen nadrágszíja kissé szorosabban fe­szül a plebs derekán.

Azután még az addiginál is nagyobb teret kapnak a megszorítá­sok, miközben a várt csoda egyre csak távolodik, mindegyre halvá­nyul.

No, és a tisztelt Ház? Az is egészen más lett, mint volt a nem is olyan távoli múltban. Azaz persze, nem a ház maga, hanem a bennlevők változtak nagyot. Akiket az a sok szép ígéret juttatott oda.

Most pedig már ott vannak. A hatalomban. És ott úgy megteleped­tek, mintha sose akarnának azokból a kényelmes (és jövedelmező) ülőhelyekből felállni. Arról pedig igazán nem tehetnek, hogy a sok vita, gombnyomogatás közepette nemigen van érkezésük holmi csip-csup ügyekkel foglalkozni, mint amilyen például a magyar gazdaság kérdése.

Vagyis hát, dehogy nincs! Foglalkoznak vele eleget. Csakhogy vannak előrébb sorolandó szempontok is, mint a témák logikus, ra­cionális szemlélete. Hogy mi? Hát természetesen az, hogy mit mond a saját párt, mit gondolnak a hasonló nézetűek, illetőleg hogyan vé­lekednek azok a mások, akiknek véleményét ugyan szóban mindig is elfogadandónak, figyelembe veendőnek illik mondani (legalábbis egy demokratikusnak nevezett országban). A valóságos hozzáállás azonban nem lehet más, mint a saját párt véleménye. No, és az önös érdek.

Mivel pedig ebből fakadóan képtelenség mindent kellően indo­kolni, a legcélszerűbb mindjárt támadóan fellépni, a nem tetsző ügyet goromba hangon ledorongolni.

És itt elérkeztünk a mai parlamenti élethez!

A választás előtti magasztos, gyújtó beszédek ugyan hová lettek?

Nyomuk se maradt!

Hanem a helyük nem üres! A parlament padsorai között éles, szúrni, vágni akaró sértések röpködnek. Az elegánsan öltözött urak vad indulattal és részeg kocsisokat megszégyenítő durvasággal illetik egymást. És a honanyák sem fecsérlik az idejüket lírai megfogalma­zásokra. Ők ugyan durvaságban lemaradnának férfi­társaik mellett a versenyben, de az ellenfél becsmérlésében azért ők sem adják alább.

Úgy gondolják, hogy általánosítok? Igen! Mert – sajnos – ez a jel­lemző, ez az általános. Persze, hogy van kivétel! Csak kevés és halk. Ellentétben a másikkal. Amelyik hangos, arrogáns. Amelyik érvelés helyett úthengerként söpri el az útjából az övével ellentétes véle­ményt, javaslatot.

Bizony, bizony, ez a helyzet a harmadik évezred első évében a ma­gyar parla­mentben.

De ellentét se kell a fröcskölődéshez. Elég, ha a másik táborról vagy annak tagjairól van szó.

Kiváló példa erre a legnagyobb kormánypárt korántsem elfogulat­lanságról és éppoly kevéssé visszafogottságáról elhíresült volt elnöke. Aki legutóbb azt a barátságosnak éppen nem mondható megállapí­tást tette a legnagyobb ellenzéki párt kormányfő-jelöltjére, hogy „bol­sevik, internacionalista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

Hát, ha mélyebben belegondol az ember, ez így igaz. Sőt! Tovább megyek!

Nem bolsevik, nem internacionalista kutyából sem lesz szalonna! Sem demokratikus, sem pediglen antidemokratikus!

Vagyis a tisztelt honatya feleslegesen gyötrődött az aranyköpés cizellált meg­fo­gal­mazásával. Merthogy a népi mondás megelőzte. Méghozzá általános érvényűvé avatva a megállapítást. És természete­sen nem célozva senkire, hanem szigorúan magára a tényre szorít­kozva. No, igen! A nép, amely a mondást szülte, nem a mai magyar parlamentben tanulta a nyelvet.

Ami pedig a bántó élt illeti: no mmment. Legfeljebb annyit, hogy a stílus maga az ember.

Szociálpolitika, szolidaritás

A legelső dolgok között tanuljuk meg az új rend beköszöntésével, hogy itt most, ké­rem, a piac diktál. Hogy a magántulajdonos nem tévesztendő össze állambácsival, aki (vagy amely?) nyakló nélkül osz­togatott olcsó élelmiszert, ruhát, bútort, lakást, hűtő­szek­rényt, is­kolakönyvet, miegyebet, de még autót meg ékszert is. Nem be­szélve a szociális segélyről, ami kijárt például a gyerekeknek akkor is, ha az apjuk, anyjuk iszákos, munkakerülő volt. Aztán, lám, mit ért el vele? Addig osztogatott, adogatott, amíg bele nem rokkant.

No, hát ebbe az utcába nem sétál bele a tőkés! Neki aztán sírhat­nak, mutogat­hatják a rongyaikat, nyújtogathatják alamizsnáért a ke­züket azok, akikre nincs szük­sége. Ő igazán megdolgoztatja az em­bereit, hogy megfelelő jövedelem legyen, ami után tisztességesen be­fizeti az adóját. Abból aztán az állam – ha akarja – támogat­hatja a szegényeket. Meg az egyházak is törődhetnek velük. Sőt! O is haj­landó némi ado­mányra. De többet ne kérjenek tőle. Már csak azért se, mert ha tönkremegy, akkor a megmaradt dolgozóinak se lesz kenyere.

Mit? Hogy tavaly is adócsaláson kapták rajta? Hogy nem vallotta be minden keresetét, és saját zsebébe süllyesztette az államot meg­illető pénz egy részét? Ne vádolják őt ilyesmivel! Az az ügy tulajdon­képpen egy szerencsétlen véletlen volt. Bizonyos bevételekről teljesen megfeledkezett. Istenem, megtörtént! Nem káptalan az ember feje! Amikor annyi mindennel kell törődnie!

És hogy meddig lehet ezt büntetlenül tenni? Amíg rá nem jön­nek. Csakhogy kicsi az apparátus ahhoz, hogy mindenkit mindig el­lenőrizni tudjon. Meg aztán vannak olyanok is, akiknek az ügyeit nem volna szerencsés bolygatni, mert szükség van a támogatásukra. Az ezekről felfedett szabálytalanságokat jobb félretenni, de azért gon­dosan őrizgetni, hogy a hallgatólagos szemhunyás helyett adott eset­ben élni lehessen a törvény szigorával.

Az egyházak valóban jótékonykodnak. De nincs az a gazdag eklé­zsia, amelyik lépést tudna tartani a rohamos elszegényedéssel, az egyre terebélyesedő nyomorral.

A Vöröskereszt, a különböző szeretetszolgálatok és civil szerveze­tek ugyancsak részt vesznek a szegények támogatásában, de igen kor­látozott lehető­sé­geik miatt mindez összességében nem több, mint csepp a tengerben.

És vannak még a mind nehezebb körülmények között dolgozó ön­kor­mány­za­tok, amelyek közül nem egy már a segélyezések nélkül is a csőd szélén áll. A szoci­ális munkások pedig sok minden segítség­re fel vannak készülve, de anyagi támoga­tásra nem.

Az állam meg mossa a kezeit. Ugye, ő magánkézbe adta a vagyo­nát, neki jóformán semmije se maradt. Miből segélyezze hát a rászo­rulókat?

Hanem, hogy elnémítsa a társadalom rosszallását a támogatásból való ki­mara­dá­sáért, igyekszik a szolidaritást csökkenteni. Lassan meg­tudjuk, hogy csak a rossz mun­ka­erőket bocsátották el, csak a tanu­latlan, élhetetlen ember kerül nyomorba. Mi­közben szemünk előtt zár be egy gyár, több ezer embert eresztve szélnek. Mi­köz­ben jó szak­munkások, technikusok, mérnökök és más diplomások is állásta­lanná vál­nak. Miközben negyvenen felül szinte reménytelen dolog új munkahelyet találni. Mi­közben a pályakezdők nagy része munka­nélküli.

Igazán vaknak keli lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, sanyarú sor­sáért minden szerencsétlen csak saját magát okolhatja, és még részvé­tet sem érdemel.

Bennünk pedig ágoskodik a szolidaritás. Ahány koldussal találko­zunk, mind­egyik­nek adunk pár forintot. A kéregető gyereknek oda­adjuk a csokoládét, amit a gyere­künknek, unokánknak vettünk.

Azután arra döbbenünk, hogy nem tudunk mindnek adni. Akkor már szelek­tálunk. És csak egy bocsánatkérő pillantással illetjük azt, aki hiába nyújtja felénk a kezét.

És ahogy csúszunk mi is lejjebb, lejjebb, úgy ritkulnak az adomá­nyaink. De még falazunk annak az idős asszonynak, aki az új, csicsás élelmiszer-áruházban egy kilós lisztet dugott a kabátja alá. Szemér­mesen elfordulunk, amikor egy suhanc bele­markol a kenyér aljába, kiszakít egy darabor, és gyorsan zsebre dugja.

A részvétünk pedig pénztárcánk apadásával és a szegénység terje­désével, mélyü­lésével arányosan csökken. A piacon még együttérzően bólogatunk a sorban előt­tünk állónak, amikor előreenged minket azzal, hogy inkább megvárja, míg egye­dül marad, mert az eladónak akkor van ideje olyan csontot keresni neki, amin kicsit több húst hagytak.

Ahogy múlik az idő, egyre közönyösebbek leszünk. Részvétlenül nézzük a tévé­ben a kilakoltatásokat, fásultan olvassuk, hogy hány he­lyen zárták le az adósok elől a gázt és a vizet, apatikusan hallgatjuk a reményvesztettek kétségbeesett pana­szait.

Miközben nagyon rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. És piszokul szégyelljük magunkat.

Az a szükséges plusz!

Sok mindenről volt már szó, de természetesen nem fér el minden egy kis kötetben. Tulaj­don­képpen nem is a teljesség igénye vezetett megírásakor, hanem az, hogy rö­vi­den összefoglaljam azokat a válto­zásokat, amelyek utolsó évtizedünkben bekövet­keztek, és megkísérel­jem az ország állapotának a felvázolását évszázadunk, év­ezre­dünk első évében.

Néhány szóval azonban ki kell térnem az élet azon területein je­lentkező új elemekre – és újonnan kialakult tendenciáikra –, ame­lyek nem képezik életünk nélkülözhetetlen szükségleteit, nélkülük mégis sivár lenne minden, emberek helyett robotoknak erezhetnénk magunkat.

Ezek pedig nem mások, mint a művészetek, a művészi alkotások.

Ha pedig górcső alá vesszük az itt történt átalakulásokat, be kell látnunk, hogy az alkotó oldal is, de a fogadó oldal is vesztese az új rendszernek.

No, nem mintha nem lennének csodálatos művek, mintha nem lennének csodálatos képességgel megáldott alkotók. Hanem az al­kotóerő egy részét – gyakran nem is kis hányadát – lefoglalja a puszta létért való küzdelem, és jóval kevesebb energia jut az ihletett munkára. Ha pedig mégis megszületik a mű, akkor újabb nehéz­ségek jönnek: saját erő kell a fizikai megvalósításhoz, ráadásul anya­giak híján fogadókészség sem igen van rá. Nagy lelkierő, hallatlan erőfeszítés kell ahhoz, hogy ilyen körülmények között ne vesszen el az alkotó.

Az „átkosban” olvasó, színházjáró, zenehallgató, múzeum- és tár­latlátogató nemzet voltunk. Ma rohanunk, nap mint nap harco­lunk, küzdünk fenn­ma­ra­dá­sun­kért, esetleg egy gondolatnyi felemel­kedésért, vagy éppen pozíciónk megtartásáért, netán valamiféle stá­tusszimbólumért. Frusztráltak vagyunk, féltjük az állásunkat, féltjük a mieinket, féltjük a javainkat.

Lassan kihal bennünk az a plusz utáni vágyakozás is.

Munka után – ha egyáltalán van – hazamegy a magyar, leül a tévé elé, keze ügyé­be téve a sörét és némi rágcsálnivalót. Azután jöhet a műélvezet: dél-amerikai szap­pan­opera, amerikai western, akciófilm vagy triller, egyre megy. A nagy véres jele­neteknél és akkor, ha nem úszik el a kép ágyba bújás után, odaszól a gyereknek:

– Hé! Későre jár. Egy, kettő, mars az ágyba!

(Nem érdekes, hogy ez a magyarban finomnak éppen nem mond­ható meg­szólítás milyen hamar gyökeret vert a nyelvünkben?)

Ő még végigmérgelődi a híradót. Ásít egyet, és félálomban zuhan az ágyba.

És marad, terjed körülöttünk a pusztaság, a sivárság.

Néha még feltámad bennünk a vágy a szép után. De csörög az óra, és mi loholunk tovább. Kétségbeesés, apátia – és néha még egy élhetőbb világ reménye között vergődve.

Forr a világ

Amióta világ a világ, az emberiség sohasem tudott tartós békében élni. Mindig talál­ta­tott indok és alkalom az egymásnak esésre. Az ősi ösztön munkálkodik az erősebb nem­ben, hogy leterítse a vadat, hogy legyőzve ellenfelét, megvédje a nehezen szer­zett élelmet, vagy a másik elől elragadja azt, hogy asszonyt kerítsen magának, hogy csa­lád­ját, rokonságát, törzsét megvédje a rátörő ellenségtől, legyen az állat vagy ember, vagy éppen, hogy új, gazdagabb területet szerezzen övéinek.

Mielőtt azonban ember (vagy emberek) ellen harcba szállt, fel­mérte, hogy milyen erővel áll szemben, milyenek az esélyei. Ha pe­dig úgy látta, hogy kétséges lenne a győzelme, vagy túl sok áldozatot kellene hoznia érte, akkor komp­ro­misszu­mok­ra kényszerült.

Ez volt a helyzet a második világháború után. A két szuperhata­lom közötti viszony nem volt éppen baráti. Kapcsolatuk a hideghá­borútól a látszólag békés egymás mellett élésig terjedt a mindenkori helyzetnek, érdekeknek, a haditechnika fejlődési egyensúlyának vagy éppenséggel arányváltozásainak a függvényében. Az USA nem is tit­kolta, hogy célul tűzte ki a „kommunista rendszer” felszámolását. És gazdasági eszközökkel sikerült is megvalósítania tervét.

Először a keleti blokk országaiban bukott meg a szocialista irá­nyú rendszer, majd maga a Szovjetunió is felbomlott.

Az Egyesült Államok sohasem szenvedett önbizalom hiányában. Az egy­pólu­sú­vá lett világban pedig az eddigieknél is természetesebb­nek tartotta – és el is várta –, hogy beleszóljon a föld népeinek a dol­gába. A megváltozott helyzetben termé­sze­te­sen most már az európai volt szocialista országokat is beleértve. Mindezt pedig a leg­gazda­gabb hatalomként hatásosan nyomatékosította gazdasági támogatá­sokkal és szank­ciókkal a mellette állás jutalmazásaként, illetve a szembehelyezkedés meg­torlásaként.

Mi pedig igyekeztünk a helyzethez alkalmazkodni, sőt, stréberkedni is egy kicsit, hogy feledtetni tudjuk új környezetünkben szégyellnivalónak ítélt múltunkat, volt partnereink közül eminensként kitűnni, mielőbb a NATO-hoz csatlakozni, az EU-tagságért versen­geni.

Így azután sikerült is beverekedni magunkat a déli szomszédunk népei között dúló harcokba beavatkozó NATO-erők támogatásába, légterünk rendelkezésre bo­csá­tá­sá­ba, technikai és rendfenntartási feladatok ellátásába. És magyarázat is van hozzá. Hogy a NATO, és persze a mi részvételünk nélkül a belháború esz­ka­lá­lód­ha­tott volna, átlépve a magyar határt.

A trianoni, majd a párizsi békeszerződés értelmében elszakított területek ter­mé­sze­tesen be nem gyógyuló sebeket okoztak mind az anyaországban, mind a szom­szédos országok magyarsága számára. A rendszerváltás sokakban ébresztett olyan reményt, hogy sor ke­rülhet ezeknek a területeknek a visszacsatolására. Egye­sek részéről olyan követelések hangzottak el Magyarországon belül és az elszakí­tott te­rü­leteken is, amelyek megrontották érintett szomszédainkkal a kapcsolatunkat, és az ott élő magyarságnak is ártottak. Nemegyszer nem maga az igény, hanem annak sértő – vagy az erre érzékeny fül­nek sértőnek vélt – hangja rontotta meg a szom­szédi viszonyt.

Érdekes megjegyezni, hogy ilyen követelések nem merültek fel Ausztriával szemben. Feltehetőleg azért, mert az ott élő magyarok egyáltalán nem szándékoznak ottani életszínvonalukat az alacso­nyabb magyarra felcserélni. így nyugati szom­szé­daink kebelbará­taink voltak egészen addig, amíg érdekeik nem fordították ellenünk őket, mint például a dunai vízlépcső ügyében, de említhetnénk az EU-tagságunkkal kap­csolatos hezitálásukat is.

Ami pedig a hazánkban állomásozó külföldi katonákat illeti, csak addig volt za­varó épülő polgári demokráciánk számára, amíg az a szovjet katonákat jelentette. A mai amik ellen nincs semmi kifogás. Az állomáshely környékén lakók eleinte még bi­za­kodtak is valami munkalehetőségben. De a katonák minden munkaerőt otthon­ról hoztak. Ma már csak a harckocsik dübörgése, a repülők vijjogása rázza meg a kör­nyékbeli házakat, repeszti meg a falakat, zavarja az ottlakókat. No, és esetleg a fenn­héjázó modor bántja a magyart. De ezekről keveset beszélnek, ritkán panasz­kodnak.

Persze, lehet, hogy nem keveset és nem ritkán. Csak nem jut a hangjuk messzire.

Lassan hozzászokunk, hogy idegeinket nemcsak a hazai hírek borzolják rendszeresen, hanem a külhonból érkezők is. Ha nem háborúról, véres harcokról, puccsról szólnak, akkor gyilkos leszámolá­sokról, agresszív támadásokról, vérgőzös etnikai, rasszista megmoz­dulásokról jönnek tudósítások.

És mintha bolygónk nem elégedne meg az emberek okozta ször­nyűségekkel, maga is további borzalmakkal szolgál. Eszeveszett tor­nádók, gyilkos árvizek, földet szabdaló, romboló földrengések, félel­metes lávaömlések tartják az emberiséget állandó rettegésben.

Nem lehet másként, mint hogy nemcsak az emberek lettek rosszabbak, maga a világ is gonoszabbá vált.

Persze, reményeink vannak, hogy egyszer majd jobb idők jönnek, hiszen re­mé­nyek nélkül nem lehet élni. Csakhogy azok egyre távo­labbinak tűnnek, egyre elér­he­tet­lenebbnek.

Gúlatársadalom

Az én elképzelésemben egy kapitalista ország életszínvonalát nagyon érzékletesen lehet bemutatni egy gúlával. Az alaplap nagysága jól reprezentálhatja a társadalom leg­alsó, legszegényebb rétegét, a csúcsa pedig természetesen a gazdagokét. A gúla magas­sága meghatározza a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti anyagi – és persze tár­sadalmi – távolságot, egyúttal pedig annak is mutatója, hogy az adott társa­da­lomnak mekkora az elosztási potenciája. A talppont és a csúcspont távolsága a leg­alacsonyabb és a legnagyobb jövedelem különbségének a jellemzésére alkalmas.

De a gúla mást is mutat. Azt, hogy a legszélesebb alapra támasz­kodik az egész, beleértve a legmagasabb csúcsot is.

A csúcs – ha továbbra is a jövedelmi megoszlást akarom vele ábrá­zolni – arra utal, hogy a legnagyobb jövedelemmel bíró réteg terjedel­mét tekintve jelentéktelen. Hogy a grafikus ábrázolás kifejezéseinél maradjak, mondhatnám, pontszerű. Nálunk pél­dául napjainkban legfeljebb két kézen megszámlálható képviselettel. Ezzel szem­ben az alap, a gúla alja roppant kiterjedt. Onnan nézve a top belát­ha­tat­lan ma­gas­ság­ban van.

A gúla persze nem egy statikus valami, hanem állandó mozgás­ban van, hiszen a fejlődésben nincs megállás. A piacgazdaságban úgy­szintén. A pénz fut a még több után. A gazdagok még többet akar­nak magukhoz ölelni. Multinacionális cégek, kon­szer­nek alakulnak. A tőke kifejleszti újabb támadási vonalát, a globalizációt. Még dege­szebbre tömi az amúgy is tömött zsebeket, még több, még szegényebb koldust teremt. A nagyobb haszon érdekében elhanyagolt természet- és környezetvédelem követ­kezményeként egyszersmind veszélyezteti a Föld jövőjét.

A fejlődés akár oda is vezethet, hogy a gúla középső szelete mind jobban el­vé­ko­nyodik, esetleg el is tűnik. Egyeseknek, a kivételesek­nek sikerül feljebb tor­nászni ma­gukat. A többség ezzel szemben lej­jebb zuhan. Ott pedig nem is lehet szó tulaj­don­kép­peni középről, ahol újonnan kell megteremteni a középosztályt, a tőkés társadalom polgárságát.

A létezett keleti blokkot –hogy továbbra is a fenti elképzelést foly­tassam–egy csonka gúlával tudnám jellemezni. Mégpedig pontosan azzal a középpel, ami a jelenlegi életünkben egyre satnyábbá, egyre jelentéktelenebbé válik. Vagyis ebben a formációban eltűnik a leggaz­dagabb réteg, de ugyanakkor a legszegényebb is. És marad a viszony­lag szerény körülmények között élő, de semmiképpen sem nyomor­gó sokaság, nem túlzottan nagy jövedelmi különbségekkel, lényegében külön­leges anyagi kiugrási lehetőségek nélkül.

De a leglényegesebb különbség a két rendszer között az, hogy a tőkés társadalomban a gazdasági növekedést döntően a top élvezi. A stagnálás, vagy pláne a recesszió ezzel szemben elsősorban a gúla alján elhelyezkedőket sújtja. A szocialista irányultságú társadalom pedig teljes keresztmetszetében azonosan reagál a gazdaság mozgá­sára. Az egész emelkedik, ha javul, és egészében süllyed, amikor visszaesés van. Azaz, arányos a teherviselés.

A keleti blokkon belül egyes országok „szelete” az adottságok, a ve­zetés függ­vényében valamivel magasabb vagy valamivel alacsonyabb szinten helyezkedett el.

Mint köztudott, a csonka gúla lehetőségeivel és korlátái között élve a hatvanas évekre mi lettünk a blokk legvidámabb barakkja. Ahogy az akkori mondás járta: szegények voltunk, de jól éltünk.

Már a rendszerváltás előtt elkezdtek változni a jövedelmi viszo­nyok. Felfelé csak egy csekély kisebbségnek, de az átlag magyar csak azt látta, hogy csodálatos paloták nőnek ki a földből, még csodála­tosabb vagyonok lesznek a semmiből.

Ezzel szemben azonnal érzékelte a változásokat lefelé! Ami leg­alább olyan gyorsasággal következett be, mint az emelkedés! És a földrengéshez hasonlítható zu­ha­nás nem állt meg félúton. Ma már a magyar társadalomban alig van ember, akinek a környezetében ne lenne olyan, akit elbocsátottak, aki több-kevesebb ideig munka­nél­küli volt vagy maradt, aki kényszervállalkozott és ma keservesen él belőle, vagy egye­nesen tönkrement, aki a rendszerváltással olyan adósságba keveredett, amit nem képes az új helyzetben kiegyenlíteni, aki adósságai fejében vagy mások csalárdsága miatt elvesztette min­denét, akinek az új rend felborította családi életét is.

A gúla közepe meg fogyatkozik. A felette levő aztán csak észbe kap. Ahhoz, hogy fennmaradjon, mindenképpen életben kell tarta­nia a középrészt. Odavet hát időnként valami koncot. Verekedjenek rajta! És maradjon az erősebb, hulljon a férgese!

A napokban új játék kezdődött az egyik kereskedelmi televízió­ban. A viszonylag nagy nyerési lehetőséggel kecsegtető műsor címe: A leggyengébb láncszem. Kilenc résztvevőnek kell adott időn belül vá­laszolnia különböző kérdésekre. Helyes válasz esetén a csapat forin­tot érő pontokat kap. Ha passzol, a kérdésre adható pontszám elveszett. A játék többi részlete sem a lényeget, sem a mondandómat tekintve nem érdemel említést. A tíz kérdéscsoport mindegyikének a végén felteszi a műsorvezető a kérdést: Ki a leggyengébb láncszem, kinek a jelenlétét tartja károsnak a csapat a közös, illetve saját egyéni szempontjá­ból. A szavazás alapján az egyiknek ott kell hagynia a játékot, elveszti nyerési esélyeit. Néhányan elmondják, hogy milyen szempontok vezették a szavazásban. Eleinte szégyenlősen utalnak arra, hogy az általuk feleslegesnek ítélt partner nem szerepelt jól az adott körben. Igen ám! Csakhogy esetenként éppen a legjobban válaszolóra, a legtájékozottabbra mondják ezt! Később már őszintébb indokokat hall­hatunk: kilóg a sorból; idős, nem közénk való; túl fiatal; az előbb ő akart engem kitúrni, most visszaadom neki; ő a legjobb, ő veszélyezteti leginkább a nyerési esélyeimet; és a többi, és a többi. És a kigolyózottnak mennie kell! Annak, aki útban van!

Nincs kegyelem!

A végére ketten maradnak. Ok utoljára öt-öt kérdést kapnak, és az viszi el az egész csapat által öszegyűjtött pénzt, aki az utolsó fordu­lóban jobban szerepel.

Szép játék, ugye?

És – hogy még cifrább legyen – a természetesen Nyugatról átvett játék sza­bá­lyai­nak megfelelően instruált játékvezető minden szakasz­ban gorombán letolja a tár­sa­ságot a gyenge eredményért, sértő meg­jegyzéseket tesz tudásukra, észbeli képes­ségeikre. Amennyire lehet, megalázza őket. No, nem egyenként. Kollektiven!

Azok meg szó nékül tűrik mindezt. Mert az elérhető legnagyobb nyeremény hárommillió forint! És a tanár, aki ennek a tizedét nyerte, könnyezve mondja:

– Tudják, hogy egy magyar tanárembernek mennyi pénz ezé

Hát igen! Tudjuk!

Valószínűleg el sem jut a tudatáig az első örömben, hogy a nyere­ménynek csak egy része az ő teljesítménye. A többi a másik nyolcé.

A végén a játékvezető nő magatartása megváltozik. Barátságosan mosolyog. És hogy értsünk is a mimikából, kacsint is egyet.

No, ezt aztán végképp nem kellett volna! Lehet, hogy más nem így vélekedik, de az én szememben a kacsintás vagy a másik nemben való érdeklődés felkeltésére szolgál, vagy valami hamisságban való cinkosságra hív fel.

Az elsőt a műsor jellege kizárja. A másodikra pedig nem vagyok partner. Még játékból sem.

No, de nem ez a lényeg.

Hanem maga a játék. Merő döbbenet! Pedig legbévül sokan tud­juk, hogy ez nem mese. Ez a színtiszta mai valóság. Hogy ez megy az életben is. Csakhogy életre-halálra! Ha sikerül a másikat kitúrni, ha eredményesen taposol lefelé és kapaszkodsz felfelé, ha elég erős a kö­nyököd, akkor te vagy a győztes! És győznöd kell, mert különben el­buksz!

Mert nincs kegyelem.

Ez a játék maga a kapitalizmus.

Az érvényesülés kiskátéja a tőkés rendszerben, különösen a fejlő­dés mai szakaszában, a globalizáció időszakában.

Persze, a rendszer szempontjából a játék jóindulatú, segítőkész. Arra tanít, hogy fennmaradj. Már csak azért is, mert a tőkés rendnek szüksége van egy viszony­lagos anyagi biztonságban élő polgári ré­tegre, az elégedettekre, a fogyasztókra és azokra, akiket a szavazások alkalmával maga mellé tud állítani.

Hogy csak úgy juthatsz közéjük, ha mások elveszítik a munkáju­kat, a kenye­rüket? Hogy mások belepusztulnak?

Akkor se habozz! Vedd el, amit megkaparinthatsz! Mindig csak a saját érdekeidet tartsd szem előtt!

Mert különben te pusztulsz el.

Szabadok vagyunk?

Ha a gondokat és a hibákat már nem lehet semmivel sem magya­rázni, akkor mindig azzal az érvvel találkozunk, hogy ezzel szemben szabadság van.

És most elérkezett az ideje, hogy feltegyük a kérdést: mit is jelent a hétköznapi életben a szabadság? És főleg: mitől vagyunk ma szabadok?

Hogy pedig közelebb jussunk a válaszhoz, segítségül hívom azt a Bibó Istvánt, akinek szavaihoz gyakran fordult a rendszerváltó elit a polgári demok­rácia létjogosultságának az igazolására. (Csak zárójel­ben jegyzem meg, hogy ma már egyre ritkábban hivatkoznak rá.)

Hát most én idézem a szavait: „Szabadnak lenni annyi, mint nem félni.”

Hogyan is állunk ma ezzel?

Bizony, félünk.

Félünk, hogy betörnek hozzánk, és ezért bezárkózunk a laká­sunkba. Külön­féle zárakkal, rácsokkal, falakkal, jelzőrendszerekkel próbáljuk védeni magunkat. Fé­lünk, hogy az utcán kiszakítják a ke­zünkből a táskát, leszakítják rólunk az emlékbe ka­pott és féltve őr­zött láncot. Félünk, hogy este leütnek, meggyilkolnak. Félünk, hogy fényes nappal megvernek, kirabolnak. Este már az utcára se merünk menni. Félünk, hogy ellopják az autónkat. Rettegünk, hogy valaki eladja fejünk felől a házunkat, lakásunkat. Félünk, hogy elbocsá­tanak, hogy megszűnik a munkahelyünk és munka­nélkülivé válunk. Félünk, hogy nem tudjuk fizetni a közüzemi díjakat, és kikap­csol­ják a gázt, a villanyt, a vizet, a telefont. Félünk, hogy nem bírjuk a lakbér terheit, és kiraknak minket az utcára, hajléktalanok leszünk. Félünk, hogy a gyere­künket megtámadják a nagyobbak az utcán. Fé­lünk, hogy a gyereket rászoktatják a dílerek a drogra. Félünk attól, hogyan bírjuk az iskoláztatás költségeit. Félünk, hogy a gyereknek holnap megint pénzt kell vinnie az iskolába. Félünk, hogy ha el­végezte az iskoláit, kap-e munkát. Félünk attól, hogy bírjuk-e majd segíteni az önálló élete kialakításában, a lakáshoz jutásában. Félünk attól, hogy bírjuk-e majd beteg szüleinket támogatni, ha rászorul­nak. Félünk attól, hogy betegek leszünk, és pénz (orvos, nővér, mű­szer, kórházi ágy) hiányában nem kapunk megfelelő kezelést, hogy nem tudjuk megfizetni a gyógyszert, hogy betegen nem kellünk a munkáltatónknak. Félünk az áremelésektől. Félünk a randalirozóktól. Félünk a harapós kutyáktól, a családi házból elszabaduló vad­állattól, az egyes helyeken egyszerre csak megjelenő és egyre terebé­lyesedő lom- és szeméthalmaztól. Félünk a környezetet szennyező hulladéktól. Félünk a kergemarhakórtól, a szalmonellától, a vegysze­res vagy romlott élelmiszertől.

Félve alszunk el a tévében látott horrorok és trillerek után.

De legjobban a hírek láttán rettegünk az egyre brutálisabbá váló bűn­cselek­mények, a gyerekkorú bűnözők, a világon növekvő nyo­mor, a csont-bőrre fogyott éhezők, a terjedő szadizmus, a véres ter­rorizmus és a szörnyű háborúk láttán.

És sorolhatnám vég nélkül.

Ki az, aki ma szabadnak érzi magát?

Utóirat

A kötetet 2001. szeptember elsején fejeztem be. Akkor még nem sejtette senki sem (az elkövetőkön és társaikon kívül), hogy 11-én terrortámadás rombolja le New Yorkban a World Trade Center két tornyát, és támadás éri Washing­tonban a Pentagont.

A hírre felrémlik bennünk a rettegés, hogy micsoda szörnyűségek jöhetnek még. És nem is várat sokat magára a biológiai fegyverek fenyegetése, a lépfene, a fekete himlő réme.

Az iszonyat először az ember torkára forrasztja a szót. Azután – a to­vábbi borzalmakat felvillantó nyilatkozatok ellenére – csak reméli, hogy az elkövetett agresszió nem a további erőszak és tragédiák felé sodorja a vilá­got, hanem egy humánusabb, élhetőbb utat választ az emberiség.

Úgy legyen!

2001. szeptember 15.




ISSN 1216-1861
ISBN 963 440 789 7

Felelős kiadó a szerző

Felelős szerkesztő Tabák András

020067 Tótfalusi Tannyomda, Budapest
Felelős vezető Nagy Lajos igazgató

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság