hátlap kép borító kép


Sántha Balázs


Na, szia!


REGÉNY


BUDAPEST

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

Tipográfia:
DOMJÁN ISTVÁN

Illusztráció:
SÁNTHA BALÁZS

© Sántha Balázs


„…A városban az előbb majdnem elütött egy autó. A gyalogátkelőn mentem át, mikor pár centire tőlem, éppen hogy lefékezett egy Merce­des.

A sofőrje, egy ideges fickó, hangosan káromkodik kifelé. Ő fel van há­borodva. Olyanokat mond, hogy:

– Csak ez a lökhárító annyit ér, mint a te egész életed!

Köp egyet, majd elhajt.

Gyorsan veszek egy autós újságot. Meg kell néznem mennyit ér az életem. A hirdetési rovatokban némelyik lökhárítót egész drágán kí­nálják. Ez megnyugtat…

…Ilyenkor tavasszal, még a hétvégék is különlegesebbek. Ha szép idő van, előszeretettel szoktak felkerekedni az emberek és kirándulni indulnak, vagy sétálni a par­kokba. Akinek pénze van, az még egy ele­gáns étterembe is el tudja vinni a nőjét, amit később számonkérhet rajta, ha a nő nem akar vele lefeküdni. A hétvégeken szok­tak sportol­ni menni az elhízott, gyöngyöző homlokú középkorú vállalkozók és ilyen­kor az egészséges életmód jegy ében megrohamozzák a parkokban, meg szabadi­dőközpontokban lévő teniszpályákat. Esténként ugyan­ezekkel a közép­korúakkal telnek meg a színházak, operák, amiknek előterében az alkalmi ruhákba öltözött asszonyaik, szeretőik mutatják egymásnak jobbik énjüket, meg méregdrága ékszereiket. A férfiak vá­logatott öltönyökben kísérik őket és névjegykártyákat cserél­getnek egy­más között, miközben titokban unják az egészet. Az előadást, a név­jegykártyát, meg a nőt is…”


Ehhez hasonló gondolatait osztja meg velünk a tizennyolc fejezetből álló regény főhőse, a magányosan éldegélő, de a maga módján életvidám fiatalem­ber.

A főhős, aki az útjába kerülő nők lerajzolásával keresi a kenyerét, az utcá­kat róva, sajátos iróniával és humorral tolmácsolja felénk a világunkban mind­annyiunk által tapasztalható élményeket: az emberek egymás iránti közönyét, a hiúságot, a szegénységet, az előítéleteket.

Újra találkozik letűnt gyermekkora képzelt világával és szabadjára engedi képzelőerejét akkor is, mikor az általa megfigyelt idegen emberek életét pró­bálja elképzelni.

A regény az előítélet bástyáit is ledöntő barátságról, a szerelemről, a humor­ról és a csodák iránti titkos vágyainkról szól.

A regényt tizenhat darab, a szerző által készített grafika illusztrálja.


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




1. fejezet

A tavasz már valóban betette lábát a városba. Úgy is fogalmazhat­nánk, hogy betoppant.

Zöld ruhácskában, kiengedett szöszke hajjal bélibbent és azt mondta:

– Itt vagyok!

A tavasz, egyébként mindig meglátszik a nőkön. Tavasszal ki­rügyeznek, kibimbóznak. Sietve veszik fel a kissé könnyedébb ru­háikat, rövid blézerbe, esetleg szoknyába bújnak, kivillantva az eddig a téli ruházatuk alatt rejtegetett, a tavasznak őrzött idoma­ikat, sima lábaikat. Előkerülnek a fényesen csillogó nylonharis­nyák…

Ilyenkor még azok sem veszik annyira zokon, ha jól megnézik őket a férfiak, akik amúgy zokon szokták venni.

– Mi van? Mit bámul?

Ilyenkor minden nő egy picivel többet enged. Többet a szem­nek, többet a kéznek. Bár ez utóbbit én most nem tapasztalom, de mindenesetre szabadabban memorizálhatom egyes nők fölé­nyes, ijedt vagy akár kérdő pillantását, mint máskor.

– Na, itt vagyok. Nézz meg te férfi! Ez az én ajándékom neked, így ismeretlenül is. Nézz meg utoljára, többet úgysem látsz az élet­ben… Ilyen nőd, mint én úgysem lesz, soha.

Mivel a nap is kisütött, szívesen járkálok céltalanul a házunkat körülvevő és erre a környékre jellemző dimbes-dombos, lejtős- emelkedős utcákban.

Ezekben az utcákban régi bérházak és feketére mázolt, kovácsolt vaskerítésekkel körbevett, elhanyagolt kis kertes társasházak válto­gatják egymást látszólag mellőzve minden rendszert vagy sziszté­mát. A társasházak kerítései előtt elhaladva, be lehet tekinteni egyes kertekbe, ahol a csupaszon meredező fák, és a köréjük ültetgetett félig fejlődött bokrok rügyezve ébredeznek téli álmaikból.

A kertes társasházak mellett egymásra támaszkodó régi bérhá­zak, különböző halvány, tompa színekben mutatkozva roskadoz­nak, mint a reumás öregemberek és bámulnak le csöndben az alat­tuk elhaladó járókelőkre. Ezek közül az épületek közül a leggyako­ribbak a piszkos szürke színben pompázó faragott homlokzatú bérházak, amiknek amúgy is unalmas, sivár színét a hosszú évtize­dek során rájuk rakódott színtiszta piszok teszi még unalmasabbá és még sivárabbá. Egy ilyen házban lakom én is.

A mi házunk egyébként háromszintes és minden szintjén két-két lakás található.

A lakások nem túl szépek, de az itt lakóknak teljesen megfelel­nek. Többnyire ők sem szépek, úgyhogy 1-1.

Az egyik földszinti lakás a házmesteré, aki egy kőkemény, mokány kis öregember és mindig, mindenről tud, ezért nem is merek róla rosszat írni. Béla bácsinak hívják, és olyan alkarja van, hogy so­kan megirigyelhetnénk. Egyszer, még a hetven­harmadik születés­napján kipofozott három betévedt huligánt a lépcsőházból, ami miatt még eljárás is indult ellene. Minden­esetre a ház lakói felnéz­nek rá. A házmesterség mellett, egyébként jegyszedő az, egyik mo­ziban. Béla bácsi nem tűri a rendbontást. A rend­bontók pedig Bé­la bácsit nem tűrik, ezért inkább messzire elkerülik.

Vele egyszinten, egy molyszagú kis öregasszony lakik egy még molyszagúbb lakásban, aki folyton mindenben egyetért Béla bácsi­val és egyébként rendkívül jelen­téktelen szereplője a most kezdő­déi regénynek, úgyhogy több szót nem is érdemel.

Az első emeleten, az egyik lakásban, egy jó negyven körüli egyedülálló nő lakik. Azt nem tudom, hogy valóban mindig egye­dül állt-e, és azt sem, hogy egyedül is fekszik-e mindig, de az biz­tos, hogy a lakásban nem lakik vele senki sem. A nő egyébként mindig nagyon csinosan öltözik és jellemző rá, hogy a fejét kissé hátra­hajtva, olyan arccal lépeget föl a lépcsőn, mintha még mindig húsz éves lenne, és most döbbent volna rá arra, hogy bizony a nap­ra lehet nézni, de rá nem. A lépcső­házban szoktunk összetalálkoz­ni, ahol udvariasan köszönünk egymásnak.

Mindig erős parfümillata van, ami utána betelíti az egész lép­csőházat.

A parfümillatokat egyébként kiszámíthatóan, bizonyos rendszer szerint változ­tatja. Megfigyeltem, hogy hétköznaponként üzletasszony illatú parfümöt használ, ami gyakran tiszteletet parancso­ló, erélyes, de mégis nőies érzékiséget sugalló illatfelhőkkel telíti be a lépcsőfordulókat.

Hétvégére, ha jó idő van és előreláthatóan nem fog esni az eső, már péntek délelőttönként is átvált egy teljesen más, egy bizonyos húsvét illatra, amiben virágok, zöldülő parkok illatai szerepelnek, csipetnyi aranyhalas szökőkút illattal kombinálva.

A húsvét illatot, egyébként egész évben, minden hétvégén le­het érezni körülötte, még decemberben is, azonban csak nappal, mert ez nappali illat.

A hétvégi esti illat, már nagyon alkalomhoz illő. Úgy is hívom ezt az illatot, hogy alkalomhoz illő illat. Ezt csak akkor érezni, ha a nő este kiöltözve elmegy valahová, ahonnan nem tudni mikor érkezik vissza. Illetve Béla bácsi biztosan tudja, hisz nagyon éber ember, de őt azért inkább nem kérdezem meg, még a regény ked­véért sem.

A lényeg, hogy az alkalomhoz illő illatban mindig van egy kis abszolút jó modor, egy pohárnyi vörösbor, egy kis vanília és egy kis mosatlan lila szőlőillat is, és ezt az egészet megbolondítja egy leheletnyi ünnepélyesen elfújt gyertya szag.

Bár nem tudhatom, de meglátásom szerint a korabeli férfiak biztosan rajonganak érte. Szerintem ez is a vesztük.

A parfümös szingli nővel szemben lévő lakásban két fiatalabb mogorva lány lakik együtt, akik egyébként testvérek és valamiért nem szoktak nekem soha vissza­köszön­ni, emiatt én büntetésből most úgy döntöttem, hogy rossz véleménnyel vagyok róluk és punktum. Ki is hagyom most őket, hátha ez rosszul esik nekik. Menjünk is tovább!

Felérkezve a harmadik szintre, az enyémmel szemben lévő la­kásban egy fiatal pár lakik, akik gyakran veszekednek a lépcsőház­ban és egyébként nem tudni, hogy mivel foglalkoznak.

Azt sem, hogy miért vannak együtt.

A párból a nőnemű fél egy hosszú körmű, vékony lány, aki, folyton elégedet­lennek tűnik valamiért. Elégedetlen az élettel. Szü­letése előtt, biztosan más­milyen­nek képzelte az egészet.

A hímnemű félről pedig még ennyit sem tudok mondani, mert se nem vékony, se nem hosszú körmű, se nem lány, és igazából még elégedetlennek sem tűnik. Csak úgy van.

Ők esténként együtt szoktak elmenni valahová. Olyankor hal­lani őket, ahogy veszekednek. Van, hogy a fickó káromkodik, a nő meg visítozik, máskor meg a nő káromkodik, mire a fickó jól fel­pofozza. Szép dolog a szerelem…

Hogy hová mennek együtt, azt nem tudom, a lényeg, hogy megélnek belőle.

Az én lakásom, ahol a napjaimat tengetem, ugyanezen a szin­ten mellettük, a ház padlása alatt van.

A padlás, a ház legtetején, vagyis a harmadik szint fölött talál­ható, ahová egy korhadt falépcső vezet felfele.

A falépcső következetesen recseg, ha rálépnek, így tudatosítja folyton a rajta éppen közlekedő személlyel, hogy már bizony nem mai gyerek, még lépcsőkorban átszámolva sem. Valóban. Ránézés­re is tekintélyes korral rendelkezik. Legalább erre legyen büszke. A küllemére ugyanis nem lehet. Hogy az igazat megvalljam, baro­mi rondán néz ki, és a helyében én is folyton nyikorogva kérnek mindenkiről elnézést emiatt.

Ez a korhadt lépcső nem lopta be magát a szívembe Pont az aj­tómmal szemben van. A nyikorgása gyakran felriaszt álmodozása­imból. Ráférne, hogy kicseréljék an­nak ellenére, hogy nap mint nap teljesíti kötelességét. Felvezeti a padláson kiala­kított szo­bá­já­hoz, illetve levezeti az én szintemre a padláson éléi nem mindenna­pi lakót: a Gyurmaarcút.

A Gyurmaarcú egy őrült öregember, aki a padláson lakik és egész nap csak vigyorog bele a nagyvilágba és néha egy kezére hú­zott bábbal járkál, amivel beszélgetni szokott. Hozzáteszem, ezt rendkívül ügyesen csinálja. Hasbeszélő. Ha jól tudom ebből is él. (Legalább ő megél valamiből…)

A Gyurmaarcú egyébként onnét kapta tőlem a nevét, hogy bár­milyen külsőt tud formálni azzal a hülye gyurma arcával, ami ak­kor idegesít a legjobban, ha éppen rossz kedvem van, és mindent igényiek, csak a humort nem.

Az öregről egyébként mindenféle pletykák meg legendák kerin­genek, hogy különös képességei vannak, meg hogy titkos gonosz dolgokat talál fel, de azt senki sem tudja, hogy ebből pontosan mennyi igaz. Hiába, ha egy házban, akár egy magányos öregasszony is lakik, ott már elkerülhetetlenek a pletykák. Na, nem mint­ha a fiatalasszonyok, vagy a leányok nem szeretnének időnként pletykálni, de ők legalább keresnek valami olyan célszemélyt, akin érdemes a nyelvüket köszörülni. Legtöbbször valamelyik női kon­kurenciájuk a célpont, akinek a pikszisből való kiesésére kell egy ki­csit rásegíteni ily módon. A másik gyakori célpont az olyan férfi, aki valamiért meggondolatlanul visszautasította a nőt és éppen nincs jelen…

A Gyurmaarcú egyébként nem árt soha senkinek, csak a hiá­bavaló jókedvével őrjíti meg az embert. Ha találkozunk, mindig kö­szön, de pluszban néha rászól a bábjára is, hogy

– Tessék köszönni a fiatalembernek!

Ekkor a báb kicsit rekedtes, de mégis vékony hangon, kötelességtudóan, kissé lehajtott fejjel mondja:

– Üdv!

A Gyurmaarcú ezután elégedetten ránéz, és csak annyit vet ne­ki oda:

– Na, azért!

Ezután, mintha misem történt volna, továbbmegy és moso­lyog.

Minek örülsz, te marha? Az egész kerület rajtad röhög…

Az én szintemről lefelé, egyébként már rendes kőlépcső vezet, ami büszkén kopog a rajta végigszaladó cipők alatt, mutatva fiatal, kilencven-száz év körüli csikó korát. Valószínűleg a házzal együtt épült, nem úgy, mint a Gyurmaarcú korhadt padláslépcsője, amit már készen hoztak ide valahonnan, mondhatnám már nyugdíjas­ként.

Az én lakásom szerencsére elég világos. Ezért is jó, hogy a har­madik szinten van. Egyébként ennek a bérlése a legolcsóbb. Leszá­mítva persze a padlásteret, ami szerintem nemhogy ingyen van, de szerintem még fizetnek is annak, aki ott lakik. Én mindeneset­re nem laknék. Szegény Gyurmaarcú is lehet, hogy odafönt kérgük meg.

A világos lakásom, a fürdőn és a picike konyhán kívül, egyet­len nagyobb szobából áll.

Erre a szobára egyébként az jellemző, hogy a földön, az aszta­lon, a szekrényben, a fotelban, a fiókokban és egyéb helyeken, mindenütt rengeteg női portrékat ábrázoló rajz van szanaszét. Az én rajzaim. Belőlük élek. Egy pacák szokta fel­vá­sá­rol­ni őket, aki le­nyomatokat készíttet belőlük. Ő az állandó megrendelőm és egy­ben az egyetlen is. Női arcokat vár tőlem. A neki tetsző rajzokból lenyomatokat készít, amit utána ő jó pénzért el tud adni. Meg­egyeztünk. Én szállítom neki a rajzaimat, ő pedig válogat. Ez rend­ben is van. A probléma ott kezdődik, hogy rendkívül válogatós, és csak nagyon kevés felelt meg neki, amit eddig készítettem. Pedig rengeteg képet rajzoltam. A nagy többségük olyan nőt ábrázol, akik valahonnan az ismerőseim voltak és kikönyörögtem, hogy hadd rajzoljam le őket. Van köztük igazi bombázó is. Némelyik szo­lidan szép és sejtelmesen szűzies. Elértem, hogy gyanútlanul feljöj­jenek hozzám és vállalják, hogy kábé egy órát mozdulatlanul ülje­nek velem szemben. Többnyire ekképpen keletkeztek a munkáim.

Van köztük szándékosan végzet asszonyának beállított és akként lerajzolt nő is, hipnotikus szemekkel.

Az sem volt jó neki.


[illusztráció]

Mikor legutóbb elkészítettem tizenkét rajzot, gyorsan átfutot­ta őket, hármat félretett, a többit visszaadta, hogy nem tud velük mit kezdeni.

Amit félretett, semmi extrém. Normál átlagos női arcokat áb­rázoló grafikák. Neki azok kellenek.

Az elején még könnyebb dolgom volt, mert mint említettem, azért csak találtam egy-két olyan ismerős hölgyet, aki megenged­te, hogy lerajzoljam.

Persze ez sem volt mindig egyszerű dolog. Az egyiknek példá­ul annyira megtetszett a róla készült rajz, hogy azonnal el akarta kér­ni. Szép szőke kis nő volt. Amolyan álmodozó arcú. Megígértem neki, hogy ha nem fog kelleni a kép a főnöknek, neki adom, ha pedig kelleni fog, akkor újra lerajzolom őt.

Az neki nem jó. Neki most kell a rajz. Majd visszahozza. Végül odaadtam.

Elvitte, és azóta nem láttam sem a lányt, sem a rajzot.

Egy másik esetben, egy férfikörökben eléggé felkapott isme­rős hölgyet beszéltem rá, hogy mentsen meg és üljön nekem modellt. Még lerajzolni is megtiszteltetés volt, hiszen tudtam, hogy sor­ban állnak érte a férfiak. A nálamnál különbek. Ezt ő többször is kihangsúlyozta.

Mikor elkészült a portré, megharagudott, hogy az arany fül­bevalóját szándékosan lehagytam a képről. Próbáltam elmagya­rázni, hogy itt nem a fülbevaló a lényeg, de úgy látszik ezt ő más­képp gondolta. Búcsúzóul összetépte a rajzot. Igaz, azóta bocsá­natot kért, de eddig még nem sikerült újra összehozni vele a talál­kát, hogy újra megrajzoljam. Nagyon elfoglalt.

Elfoglalják a férfiak.

Ő viszont a férfiakat foglalja el. Jobb is így…

Egyébként megtehetném, hogy kiüljek a térre, ha jön a jó idő, és inkább portrékat rajzoljak a turistáknak, meg a szerelmespárok­nak, de valamiért ez nem megy nekem.

Bárkit le tudok rajzolni összetéveszthetetlenül, de ha mögém áll­va mindenféle idióta nézni, és hatalmas hozzáértéssel kritizálni kezdené az éppen hogy elkezdett rajzot, akkor leblokkolnék.

– Hasonlít, hasonlít, de mintha a szája egy árnyalattal kisebb len­ne. Te nem így látod, szívem?

Roppant módon zavarna a sok szakértő járókelő. így csak ott­hon dolgozom, a kis világos lakásban, a Gyurmaarcú padlásszobá­ja alatt. Illetve csak dolgoznék…

A probléma az, hogy már kifogytam az arcokból. Nincs modellem. Keresnem kell sürgősen pár újat. Ez pedig nem egyszerű do­log.

Már rendszereztem magamban az eddigi rajzaimat. Lerajzoltam több keskeny arcú nőt, ugyanannyi szélesebb arcú nőt. Rajzoltam pisze orrú bájos lányt és görbe orrú dámát. Találtam húsos szájú érzéki lányt, és vékony szájút, sőt éles világos szeműtől kezdve a sö­tétszeműig, a rövidtől a hosszú hajún át szinte mindenféle típusú nőről van már rengeteg rajzom, de úgy látszik nem elég.

Nehéz kenyér ez…

Azóta járom az utcákat és figyelek. Ha észreveszek egy alkalmas arcot, próbálom megjegyezni, aztán futás haza, föl a lakásba és nekilátok.

Néhány hete, mikor még volt pénzem, beültem egy nagyobb cukrászdába, vagy kávézóba és titokban a jegyzettömbömbe kis vázlatot készítettem egy-egy felbukkanó reménységről. Aztán, ha ilyesformán elkészül pár hálásabbnak tűnő rajz, akkor egyből elvi­szem ennek a gazembernek megmutatni. Hadd válogasson.

Néha tetszik neki egy-egy, és azt kifizeti. Olyankor egy léleg­zetvételnyi levegőhöz (pénzhez) jutok és folytatom tovább a küz­delmemet a fennmaradásért, a női arcokkal.

És ebben az ádáz helyzetben szokott a Gyurmaarcú jókedvűen köszöngetni nekem. Mit képzel ez? Az élet egy nagy habostorta talán?


[illusztráció]

2. fejezet

A szürke házak alatt elsétálva igyekszem gondolataimat nem a kel­lemetlen dolgokra összpontosítani. Most a tavaszra próbálok kon­centrálni. Meg a jó dolgokra. Meg kell tanulni a mának élni.

Ha majd öreg leszek, visszasírom még ezt az időszakot. Hajaj! Szépnek fog tűnni és irigyelni fogom mostani önmagamat. Kö­tött kardigánban, a lábamra terített koc­kás pokróccal egy régi hin­taszékben ülve fogom a tátott szájú unokáknak mesélni rend­kívül izgalmas ifjúságomat, amit majd azért egy kicsit kiszínezek.

– Nagypapa! Igaz, hogy mielőtt megismerted a nagymamát egyszerre öt menyasszonyod is volt?

– Igaz, fiam. Csak úgy rajongtak értem a nők. Hajaj!

Fiatal lányok előtt haladok el éppen, akik egy pádon ülve jó hangosan osztják a kritikát a nagyvilágnak. Én is kapok belőle.

– És ez?

– Hi-hi-hi! Ha-ha-ha! Meghagyom neked!

– Nekem ugyan nem kell. Bár, van ennél rondább is. Ha-ha!

A környező utcákban több cukrászda és söröző található, nem beszélve a számos ruhaüzletről. A kirakatok előtt és az üzletek­ben, párban járó nőcskék nézelődnek. Barátnők délutáni program­ja. Ruhákat próbálnak, amit utána megbeszélnek.

– Mit szólsz ehhez a kis felsőhöz?

Közben rászánnak pár pillantást a közelükben elhaladó férfiak­ra is, aztán azt is megbeszélik.

– És mit szólsz ehhez a kis pasihoz?

Pont elkapom az egyik ilyen párbeszédet egy butik előtt. Nem rólam van szó.

– Imádom az ilyen mackós pasikat. Az a kis pocak…

– Hát, igen. Ha még gazdag is, akkor jöhet.

– Te! Észrevetted, hogy figyel minket ez a fickó?

– Melyik?

Gyorsan elfordulok. A sarkon jobbra kanyarodok. Most lejt az utca.

Szépen, lassan sétálok a tavaszi üdítő napsütésben, mint akinek semmi dolga nincs.

Mennyi nő sétál erre… Biztosan van köztük olyan is, aki szóba állna velem.

Egyébként némelyik olyan szerelmes tud lenni…

Tegnap tanúja voltam egy esetnek, mikor egy fiú randevúzás közben beverte a homlokát egy lámpaoszlopba. Egyszerűen sétálgatás közben, míg a vele lévő lánnyal beszél­getett, nekiment, de úgy hogy mentőt kellett hívni hozzá. A srácot addig lefektették egy padra, a vele lévő szőke kislány pedig végig fogta a kezét és olyan, de olyan keservesen sírt miatta, hogy azt hittem a szívein megsza­kad. Pedig a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Vajon engem is fog egyszer egy nő ennyire szeretni? Egyébként látok egy pár teljesen megfelelő arcot. A munkára is gondolni kell! A téma az utcán hever…

Tessék! Ennek a szembe jövőnek nagyon érdekes arca van. Női­es, de van benne egy bizonyos vadság. A tapasztalt szűz…

Siet valahová. Nagyon siethet, mert ringatni is elfelejtette ma­gát sietés közben. Csak siet. Idegesnek látszik. Mellém érve rám pil­lant és mérgesen el is kapja a tekintetét. Hogy micsoda nők vannak…

Még jó, hogy nem vágott szájon.

Valószínűleg nem normális. Kerülni kell az ilyet.

Utána megyek.

Persze ezt a típust leszólítani nem szabad. Ez, az a fajta, ame­lyik várja, hogy leszólítsák. Sőt, elvárja.

– Bocsánat hölgyem!

– Hagyjon már békén! Mit molesztál itt engem?

Ha pedig nem szólítják le, akkor viszont megsértődik. Ez a leg­veszélyesebb.


[illusztráció]

Itt halad az orrom előtt a tökéletes alany. Az egyik a sok közül. Egyébként annyira nem is tökéletes, de alanynak mindenképpen alany. Kissé lemaradva tőle, szépen megyek utána. Nem akarok tőle semmit, csak még egyszer megnézni.

Kiérünk a Római térre.

A Római tér, egy nagyon pici kis tér a lakhelyem közvetlen kö­zelében. Négy, alig forgalmas kis utca fut be ide, de méretéből ítélve akár nevezhetnénk egyszerűen kereszteződésnek is.

Itt, ezen a térnek nevezett kis helyen, van egy pár pad egymás mellett, középen pedig egy kis fehér absztrakt szobor éktelenkedik, de szerintem senki nem tudja, hogy mit ábrázol. Aki kifaragta, az sem tudja. Egyszer unalmában nekilátott lesz, ami lesz alapon. Az­tán lett. Mivel valószínűleg a polgármester rokona volt, így meg­vette tőle a város és még utólag valami nevet is adtak neki. Bizto­san rá is van írva, de elolvasni nem tudom innen. Nem is érdekes most.

A szobor körül galambok lépegetnek. Fejük lépésenként előre-hátra mozog, mint a kézi hajtányú sínjáró hajtókarja. Persze egy öregasszony ezeket is eteti. Az öregasszonyok szeretnek másokat etetni. Megfigyeltem. Egész nap, csak etetnének. Ez is. Közöttük áll és kenyeret dobál nekik. Persze, ha egy koldus kérné azt a kenye­ret, nem adná oda.

– Miért nem megy el dolgozni?

A lány a térre érve lassítani kezd, majd az egyik pad mellett megáll. Lassan körbeforog. Keres valakit.

Hopp, de érdekes ez a kirakat! Most bámulnom kell egy dara­big. Majdnem észrevett a lány.

Nem merek megfordulni.

Könyvek vannak kirakva. Az egyiken megakad a szemem. „A női lélek titka” .

Sikerült megfejteni? Ki írta ezt? Valami ixipszilon. Nem isme­rem. Hiába. Azért baromi okos ember lehet. Minden hódolatom az övé.

Az üveg tükröződéséből próbálom kivenni, hogy mit csinál a lány, de nem látok semmit az erős napfény miatt. Mindegy. Meg­fordulok.

A lány már a padon ül. Egyedül ül és egy pont felé néz. Biztos vár valakit. Ezért kellett úgy sietni?


[illusztráció]

Most kell egy ügyes vázlatot csinálni, róla. Itt állva, tőle tizen­két lépésről. Csak szé­pen, nyugodtan. Most már normális úgysem leszek soha! Aki ilyen mélyre süllyed, az már itt is marad. Egy gö­dör alján vagyok. Egyedül az utcán állva, titokban magá­nyos nő­ket rajzolok.

Majd, ha lesz egy kis időm, kivizsgáltatom magam. Bár nincs kedvem egy diliházban kikötni. Ott mindig slaggal locsolják az embert. Vagy az a detoxikáló? Attól nem félek. Oda biztosan nem kerülök. Ennyi pénzzel, amennyim maradt…

Úgy érzem magam, mint valami lesifotós. Kár, hogy nincs fényképezőgépem. Ha lenne, akkor most tényleg lesifotós lehetnék. Szerencse, hogy nincs rá pénzem.

Na, mindjárt megvannak a főbb vonások. Csak ne kezdte vol­na mozgatni folyton a fejét ide-oda. így nem tudom…

Most engem néz. Végre. Itt a száját ki kell igazítanom, mert nem ennyire vastag. Most, hogy közelebb jött hozzám, legalább rende­sen lehet látni. Ilyen mérges egy arcot… Nagyon szigorúan néz.

– Maga meg mit csinál?

– Mármint, hogy én?

A lány előttem áll és mérgesen a noteszom felé nyúl. Elrán­tom.

– Igen, maga. Nyomoz utánam? A férjem küldte, mi?

Nagyon kis harcias. Teljesen szigorú. Biztos a Béla bácsi vércso­portja.

– Nem nyomozok. Az ön kedves férjét pedig még sosem láttam. Erre a szavamat adom.

– Akkor mit csinál?

– Jelenleg? írok.

– Rólam ír? – Ezt úgy kérdezte, mintha az, valami megbocsáthatatlan bűn lenne.

– Nem magáról írok. Miért, szeretné?

– Szemtelen!

– Csak eszembe jutnak dolgok és azokat leírom. Ön mérges valamiért, hölgyem?

– Bámuljon másfele! Folyton engem bámul.

– Én? Biztosan véletlen. Véletlen egybeesés.

– Hülye!

Itt hagyott.

Visszaül a padra, de azért ellenőrzésként néha felém néz, írok-e még róla.

Én a noteszba firkálgatok. Néha még a ceruzát is a számba ve­szem és fölfelé tekintgetek, mintha nagyon gondolkodnék vala­min, majd egy kis idő múlva megint firkálok valamit a lapra. így legföljebb úgy nézek ki, mintha verset írnék. Azt csak szabad?

Na, jól van. Már nem figyel annyira. Most pedig szépen lassan eltűnők a tömegben. Őrült nőkkel ne kezdjen az ember. Most jól néztem volna ki, ha sikerül megszereznie a noteszt és széttépi ap­ró miszlikekre. Másik noteszt nem tudnék venni.

Hohó! Megérkezett a pasasa. A nő egy jólöltözött fickó vállá­ra borul. Szóval a titkos szeretőjére várt. A szerencsétlen hülye férje meg közben otthon issza a sörét, vagy a haverokkal kártyázik.

– Nekem is ossz, Lajos! Ha ezt a partit is elvesztem, este elve­rem az asszonyt.

– Tényleg, Józsi! Béreltél fel magánnyomozót?

– Béreltem, de az asszony azzal is megcsalt.

A téren a lány, most ismét engem kezd keresgélni. Biztosan rám akarja uszítani a fickóját. Jobb lesz nem beleavatkozni a csa­ládi ügyeikbe. A végén még kiverik belőlem, hogy valóban a férje bérelt fel…

Az első biztonságos helyen gyorsan megállók, és megnézem a kis vázlatot. Hát, mit ne mondjak, semmit nem ér. A feléig sem ju­tottam. Ezzel nem sokra megyek. Fejből be tudnám fejezni, de egyszerűen nincs kedvem.

Inkább éhen haljak, mint hogy egy őrült nő fényes nappal agyonverjen az utcán.

A lakásban egy tiszta rajzlap előtt ülök és gondolkodom. Ez így nem mehet tovább. Szükségem lenne igazi női modellekre. Ez a lesirajzolás nem igazán megy nekem. Egyébként nem értem a nőket. Féltik tőlem azt a kis látványt is, amit a külsejükkel nyújta­nak. Más fórumokon meg még fizetnek is, ha rajzolják őket. Pél­dául a portrérajzolóknak a köztereken… Lehet, hogy tényleg fel ké­ne adnom elveimet és kiülni a Tavas térre, a város főterére, a töb­bi rajzoló közé. Előbb, vagy utóbb, rám találna egy két teljesen megfelelő arcú nő.

– Tessék csak hölgyem! Foglaljon helyet! Gyorsan dolgozom. És szépen. Ön el lesz ragadtatva.

Szépen, nyugodtan lerajzolnám, aztán, ha kész van, nem ad­nám oda neki a rajzot.

Elszaladnék vele.

Vagy megvenném tőlük a saját portréjukat. Biztosan hülyének néznének, de végül is mindenki jól járna. Pontosan annyit ajánla­nék a képért, amennyit ő fizetne nekem a rajzolásért. így senki­nek nem kéne fizetni egy vasat sem.

Ki is fogok menni a Tavas térre, körülnézni. Ilyen szép időben biztosan akad kint egy-két portrés. Legalább meglátom, hogy mi­lyenek ott a viszonyok. És milyenek a nők.

Leballagok a lépcsőn.

Két emelet között, pont összefutok a parfümillatú nővel. Szép lassan lépeget fel a lépcsősoron. Fejét lágyan hátra hajtja. Mikor kö­szönök neki, szemével egy pillantást vet rám, majd miután ő is kö­szönt, újra álmodozóan, fenségesen néz maga elé.

Elégedett önmagával.

Ez fontos.

Közvetlenül mellette haladok el, mikor megérzem a parfümil­latot. Az üzletasszony illatú van rajta. Illetve most már mindenütt. Hiába. A hétköznap, az hétköznap.

A földszintre érve eszembe jut valami.

Azt hiszem, fejből le tudnám rajzolni a parfümös nőt. Nem is tudom, hogy eddig miért nem jutott ez eszembe. Visszasietek a lépcsőkön. Az üzletasszony illat még most is itt terjeng az öreg lépcsőházban. Talán még a korhadt falépcső is szippanthat belőle pár slukkot…

A szobámba érve, elkezdem papírra vetni a nő arcát. Abban a nézetben, ahogy valóban láttam.

Hogy én mire nem vetemedek? Ezt az időszakot később eskü­szöm, tagadni fogom.

Pár halvány vonallal sikerül megrajzolnom a nő arcát. A tekin­tetét, a hátra vetett fejét, a magabiztosságot sugárzó kifejezést az arcán. Most jöhetnek a részletek.

3. fejezet


[illusztráció]

A Tavas tér a város legelőkelőbb tere. Ez több dologban is megnyil­vánul. Az egyik ilyen dolog, hogy itt nem szabad szemetelni. Egy nagyméretű tábla figyelmeztet erre.

A másik ilyen dolog, hogy itt nem szabad köpködni sem. Erre pedig egy unatkozó nagyméretű rendőr figyelmeztet, ha észreve­szi.

Az emberek mindenesetre itt nem szemetelnek, és nem is köp­ködnek.

Mivel itt tábla van kihelyezve a szemetelés tilalmáról, jogos az a következtetés, hogy a város többi részén, ahol nincs tábla, ott lehet szemetelni. (Ezt be is tartják az emberek.)

A Tavas téren a galambokat is tilos etetni. Erre is van ide egy tábla kirakva, bár ez kisebb méretű. A galamb­etetési tilalom, biz­tos mély felháborodást kelt egy-két öreg­asszonyban, de úgy lá­tom, azért ezt is betartják. Persze a galambok ettől függet­lenül szeretnek itt tanyázni, mintegy csalogatva a szabály áthágását fon­tolgató, kísér­tésbe esett kis örega­sszonyokat.

Ezenkívül úgy látszik, hogy itt hajléktalannak lenni is tilos, mert furcsa mód, itt egy sincs közülük. Bár erre vonatkozóan nem látok táblát kitéve.

Úgy veszem észre, hogy itt a tér közepén mindent tilos, kivé­ve gyönyörködni, meg elégedett pofával sétálgatni. Gyönyörköd­ni nem tudok, mert annyira azért nem szép ez a hely. Elégedett sem vagyok, úgyhogy igaziból, ezt mind összevetve lehet, hogy be sem tehetném ide a lábam.

Erre a térre egyébként jellemző, hogy a burkolat macskakővel van kirakva és, hogy a teret körülvevő hatalmas épületek földszint­jén kialakított üzletek tripla áron árusítanak mindéin.

Persze a környékbeli hotelokban lakó szerencsétlen külföldi tu­rista nem veszi észre, hogy átverik, mert az olcsóbb helyekre az idegenvezetők nem is viszik őket.

A turistákon kívül, a környező üzletekbe, főleg a tehetősebb réteg feleségei járnak vásárolni, de szerintem ők is csak azért, hogy egy-egy alkalommal, mikor az üzlet nevét viselő papírszatyorral a kezükben kilépnek az üzletből, bosszantsák az erre járó többi nőt, akik nem tudnak ott vásárolni. A többi nő erre föl, úgy bosszant­ja vissza az előző nőt, hogy direkt nem néz oda, sőt, még ő is be­megy gyorsan abba az üzletbe, mintha mi sem lenne természete­sebb, és bár ájuldozik az áraktól, mégis vesz ott egy blúzt magának, amit otthon le fog tagadni a férje előtt.

Mindenesetre az üzlet tulajdonosa jól meggazdagszik.

A Tavas tér arról kapta a nevét, hogy középen egy pici, kör ala­kú szökőkút díszeleg, aminek az alján hemzseg a behajigált apró­pénz. A turista-hit, úgy tartja, hogy ha valaki egy helyen pénzt dob a vízbe, akkor az élete során még egyszer el fog jutni oda. Én még nem dobtam be a szökőkútba egy fillért sem, mégis sokszor voltam már itt. Tehát, ha úgy vesszük, potyázok. Tiszta haszon. Va­lami, még nekem is sikerülhet.

A szökőkút előtt, pár odaültetett platánfa áll, annak árnyékában ülnek egymás mellett a portrérajzolók. Többnyire tipikusan művész külsejű egyének várják az elébük ülő turistákat. Némelyiken még svájcisapka is van. Hát, igen. A külsőség sokat számít.

Az egyik egy bozontos szakállú pasas, aki lehajtott fejjel, foly­ton ceruzát hegyez. Elnyűtt, fekete buszvezető-cipő van a lábán és fehér zokni, mely a bokájáig érő farmernadrág alól kiabál ki. A szakállas, a grafitporos kezét időnként a nadrágjába törli, majd folytatja a ceruzahegyezést.

Mellette egy vékony, sárga színű emberke üldögél egy üres lap­pal felvértezett rajztáblával az ölében. Nézi a járókelőket, és látha­tóan élvezi az enyhe tavaszi napsütést. Nyugodt emberke. Ha nem ül le neki senki egész nap, hogy lerajzolja, látszólag az sem érdek­li. Lehet, hogy nem is tud rajzolni.

Mellette egy bőrkarkötős lány dolgozik éppen. Egy izgő-moz­gó kisfiút rajzol, aki unalmában a lábával kalimpál és halkan nyö­szörög az apja felé, aki viszont a tekintetével fegyelmezi.

Mellettük van a svájcisapkás, aki egy másik rajzolóval, egy hosszú copfba kötött hajú fickóval beszélget, miközben időnként leszólítgatja az arra sétálókat.

– Uram, egy portrét? Egy portrét a hölgyről? Tessék csak!

Az arra sétálók ilyenkor persze zavarba jönnek, és inkább gyor­san továbbhaladnak.

A kis kempingszékeknek támasztva referenciaként minden raj­zolónak ki van rakva pár portréja, hogy a páciens már előre tudja, hogy nem csalás, nem ámítás, a rajzoló tényleg tud rajzolni.

– Egy portét?

Túl sokáig szemlélődtem itt. Egyből azt hiszik, hogy turista vagyok.

– Nem, köszönöm.

– Csak ötezerbe kerül.

Tényleg azt hiszik…

Az tény és való, hogy az emberek szeretnek megállni az ilyen raj­zolóknál, és szeretik elnézegetni a képeket, illetve a folyamatban lé­vő rajzokat. Na, ez az, ami engem bosszantani fog, ha esetleg ki­jövök rajzolni, de ezt már kifejtettem.

Inkább ki sem jövök.

Hazaérve ma is összefutok a lépcsőházban a Gyurmaarcúval. A találkozást lehetetlen volt elkerülni, így köszönök neki, amit ez az idióta mosolyogva viszonoz.

Csak tudnám, hogy miért van ennek örökké jókedve? Neki so­ha nincs semmi problémája? Ennyire sikerült neki az élet?

Hazaérve megpróbálok összeütni egy grafikát. Kitalált nőt áb­rázol. Egyesítettem benne több, ma látott nő vonásait. A velem szemben lakó hosszú körmű lányból is rakok bele egy csipetnyit, úgyis összefutottunk reggel a kapuban.

Egy jó óra múlva elkészül a rajz. Szép rajz. Valóban szép, csak nem hasonlít senkire. Az asztalon, a falnak támasztom és egy ide­ig elfogulatlan szemmel nézegetem. A pártatlanság fontos dolog. Néha elfordulok, majd közömbös arccal ismét a rajra tekintek, mintha csak véletlenül venném észre. így, első benyomásra is jó rajz­nak tűnik.

Pár perc múlva összetépem.

Ez volt nekem egy program.

Reggel összeszedek pár újabb képemet, hogy elvigyem a meg­rendelőhöz. Összesen hetet. Közre van a parfümös szingli nő is.

A megrendelőm megtalálási helye, a Jó reménység, utcában van. A Jó reménység szimpatikus név, bár ezzel az utcával kapcsolatban mostanában nincsenek túl jó reményeim. Igazából nincs messze tőlünk, úgyhogy gyalog negyed óra alatt szoktam odaérni, azon­ban minél többször teszem be oda a lábam, annál jobban csökken az ön­bizalmam. A hülye meg­rende­lőnek köszönhetően, mára csak éppen hogy, egy egészen picike kis ön­bizalmam maradt, ami annyi­ra picike, hogy bármikor elveszít­hetem, mint egy gombot.

A Jó reménység utcában található egy kisebb nyomda, ahol többek között az én rajzaimnak a lenyomatait is szokták készíteni.

A nyomda mellett közvetlenül, egy méregdrága, de kellemes kis kávézó működik, annál kellemetlenebb emberekkel. Ide jár ter­mészetesen a megrendelőm is, akiről tudni kell, hogy a nyomda tu­lajdonosa. A pasasnak egyébként nincs szépérzéke, de javára írha­tó, hogy ezt nem is szégyellj. Mint mondta, őt a kereslet érdekli, és ahhoz viszont eléggé ért.

Az utcában, a méregdrága, de kellemes kis kávézóval szemben van még egy játékboltja is. Nem tudom honnét jött neki az ötlet a játékbolthoz, hisz a pasasban nem sok kedvesség lakozik. De hát vé­gül is, ez is csak egy üzlet.

A játékbolt előtt, közvetlenül a bejáratnál, egy ismerős ember látja el a reklámember munkáját.

A Gyurmaarcú.

Kezén a kedvenc bábjával, ami egy mosolygós arcú fickót áb­rázol, csinálja a műsort.

Hasbeszél.

Beszélteti a bábot.

A bábot Tóbiásnak hívják. Az idétlen, vékony, rekedtes hang és a mondandóval összehangolt mozdulatok mosolyt csalnak az előt­tük megálló járókelők arcára.

A Gyurmaarcút is az én megrendelőm fizeti. Gondolom, egy kis alamizsnát ad neki, hogy éhen ne haljon. A Gyurma­arcú pedig nem hal éhen. Rendületlenül bábozik a bolt előtt, minden nap. Bábozik hazafelé menet az utcán, bábozik a lépcső­házban és sze­rintem még otthon, a padlásból kialakított szobájában is bábozik csupán saját magának, hogy ne unatkozzon.

A megrendelőt a kávéházban találom meg, ahogy máskor is. Éppen egy bundába öltözött hölgy társaságában üldögél. Mikor ész­revesz a bejáratnál kezemben a raj­zok­kal, unottan int, hogy men­jek oda.

A pincér látja ezt, és megvetően néz rám, majd felém veti:

– Óhajt valamit?

Ezt kérdezte.

Pedig tudja, hogy nem óhajthatok itt semmit. Ez biztos jól esik neki. Úgy, mint a megvető nézése. Szüksége van rá.

Őrá egész nap megvetően néznek az itteni vendégek.

– Pincér! Hol marad a kávém? Már öt perce kikértem!

– Már hozom is, uram.

– Még egyszer ne forduljon elő!

– Nem fog, uram.

A megrendelő most megnézi az összes rajzot. A vele lévő nő is megbámulja őket.

– Jaj, de jó rajzok!

Végül a pacák kiválasztja a parfümös szingli nő képét, majd a többit visszaadja. Az, az egy kell most neki.

– Talán ez az egy jó lesz. – mondja.

A nő felkiált:

– Nagyon jó kép! Az ilyet viszik, mint a cukrot.

A megrendelő már nem mond semmit. Csöndben kifizet.

Ismét egy lélegzetvételnyi levegőhöz jutottam.

A többi rajz, ismét potyára készült el. Pedig a lelkem is belead­tam.

Nem kell neki.

A kávézóból kifelé jövet, még hallom amint a megrendelőm suttogva jól meg­fegyelmezi a bundás nőt.

– Zsuzsika! Nem szeretem, ha beleszólsz. Rontod az üzlete­met!

Letörten és elesetten haladok el a játékboltnál hasbeszélő Gyur­maarcú előtt. Kezén a mosolygós báb, kedvesen csodálkozva kém­leli a körülötte nevető gyere­keket. Idétlen hangján azt mondja ép­pen:

– Megjött a tavasz. Mindjárt itt a nyár.

– Azért az még messze van, Tóbiás.

A bábu azonnal ellentmond.

– Miért lenne messze? Ezt mondtad ősszel is aztán, tessék, el­múlott az is.

Kezemben az eladhatatlan rajzokkal, lassan továbbindulok. Majd behányom ezeket is a többi eladhatatlan rajz közé, a harma­dik szinten lévő lakás amúgy is eladhatatlan rajzokkal túlzsúfolt szobájába.

A ház előtt összetalálkozom a Béla bácsival. Hátra tett kézzel, mereven áll a kapu előtt és az embereket kémleli. Ez neki egy elfog­laltság.

A ház előtt a járdán, egy hajléktalan férfi egy fémvázas taligán, hullámpapírokat tol maga előtt éppen, és közben mérgesen ká­romkodik. Béla bácsi szigorú tekintettel figyeli.

Ha most észrevenné a vele szemben lakó földszinti molyszagú nénike, biztosan kijönne hozzá egyetérteni vele. Mellé állna és ő is nézné az utcát, meg a hajléktalant.

Köszönök Béla bácsinak, majd befordulok a kapun és fölmegyek a lépcsőn.

Odafönt, a néptelen szobámban már biztosan türelmetlenül, epekedve vár rám életem egyetlen biztos pontja: a magány.

Csütörtök van, és délután. Ilyenkor az emberek egy kicsit több optimizmussal tekintetnek a világba. Ez érthető is, hiszen holnap már péntek van, ami már a hétvége előszele.

A péntek, egy barátságos nap. Pénteken, aki csak teheti, igyek­szik lógni. Péntek reg­gel, az emberek egy kicsivel könnyebben éb­rednek és egy kicsivel kevesebbet ve­szek­szenek a buszon munká­ba menet. Pénteken az emberek egy kicsivel izga­tot­tab­bak és ezál­tal kevésbé vaskalaposak. A vaskalapok ilyenkor felkerülnek a fo­gasra, és a kockafejű bürokraták feje, ilyenkor pénteken egy kicsit kigömbölyödik. A bát­rab­bak, péntekenként már be sem mennek a munkahelyükre. Várják a délutánt. Meg a hét­végét.

Ilyenkor tavasszal, még a hétvégék is különlegesebbek. Ha szép idő van, elő­szeretettel szoktak felkerekedni az emberek és kirándul­ni indulnak, vagy sétálni a parkokba.

Akinek pénze van, az még egy elegáns étterembe is el tudja vinni a nőjét, amit később számonkérhet rajta, ha a nő nem akar ve­le lefeküdni.

A cukrászdák is megtelnek, és ha olyan idő van, mint most, a kis kerek asztalokat is kirakják a teraszára, a kis székekkel, hogy a simogatóan tavaszi napon kerüljön elfogyasztásra a kikért habos capuccino, vagy csokoládéturmix.

– Ízlik, szívem?

– Tudod, hogy ez a kedvencem.

– Ó, te kis hamis! Hát nem én vagyok a kedvenced?

A hétvégeken szoktak sportolni menni az elhízott, gyöngyöző homlokú középkorú vállalkozók és ilyenkor az egészséges életmód jegyében megrohamozzák a parkokban, meg szabadidőközpon­tokban lévő teniszpályákat.

Esténként ugyanezekkel a középkorúakkal telnek meg a színhá­zak, operák, amiknek előterében az alkalmi ruhákba öltözött asszo­nyaik, szeretőik mutatják egymásnak jobbik énjüket, meg méreg­drága ékszereiket. A férfiak válogatott öltönyökben kísérik őket, és névjegykártyákat cserélgetnek egymás között, miközben titokban unják az egészet. Az előadást, a névjegykártyát, meg a nőt is.

Szombat-vasárnaponként, akik tehetik, egy kicsit kialusszák magukat. A fiatalok nem tehetik, mert discóban vannak.

Majd alszanak a suliban.

Délben családi ebéd, vagy étterem. Étterem esetén a családfő fi­zet és még az asszonnyal is feltűnően udvarias. (Az asszony ezt persze nem érti, és egyből gyanakodni kezd.)

Délután a nagyszülőkhöz ellátogatnak az unokák, és gyorsan fölzabálják a nagymama süteményét, amit egy egész álló napig ké­szített.

– Egyél csak szívem!

Kisebb-nagyobb eltérésekkel, de nagyjából azt hiszem minde­nütt ez a hétvége.

A hétvége elmúltával, az emberek jelentős részén, egy csapás­ra ismét felül­ke­re­kedik a szürkeség és az egykedvűség. Előkerülnek a vaskalapok és a kocka­fejű­eknek ismét derékszögben gömbölyödik a fejük és még a nem kockafejűek is világvége hangulatban si­etnek reggel a munkahelyükre, ahol minden nap látják egy­mást, és egy kicsit haragszanak is egymásra emiatt. Egymásra haragszanak, mint­ha a másik tehetne arról, hogy történetesen hétfő reggel van.

Keddre pedig már, a hétvégeken amúgy érdekesnek tűnő em­berek is unalmassá vállnak. Beszürkülnek és közönyösek lesznek.

– Marika! Azt az elintézetlen aktát soron kívül kéne elkészíte­ni!

– Igen, főnök.

– És nem szeretem, ha a családi fényképeivel aggatja körbe az irodát. Nem valóak ide.

– Nem főnök. Már teszem is el őket.

A lényeg az, hogy most csütörtök délután van. A másik lényeg pedig, hogy ilyenkor veszem igazán észre, hogy csóró vagyok és ma­gányos. Persze, hogy pontos legyek, teljesen átérezni ezt csak hol­nap fogom, péntek délután, de én már igyekszem magamat előre felkészíteni erre.

Vannak valahol barátaim a városban, illetve voltak, de egyiknek sem láttam már egy jó ideje még a színét sem. Lemorzsolódtak. Per­sze, ha ismét igazán pontos akarok lenni, akkor úgy fogalmazok, hogy én morzsolódtam le róluk.

Ezen nincs mit szépíteni…

Régebben még nőim is voltak. Igazi hús-vér nők. Olyanok, akiket meg lehetett ölelni és meg lehetett csókolni. Közelről érez­hettem az illatukat és el is várták, hogy közelről érezzem. Jól is voltam lakva velük akkor.

A jóllakott embernek azonban hiába mutatják a jobbnál jobb, az ízletesebbnél ízletesebb falatokat, igazából nem tudja úgy érté­kelni, mint az éhes ember az üres kenyeret. Most én a hasonlatban az éhes ember vagyok, de üres kenyér nélkül.

Ilyenkor szoktam visszaemlékezni azokra a pillanatokra, ami­kor még nekem is mondtak ilyeneket a nők, hogy:

– Csókolj meg!

Mekkora marha voltam! Most mennyivel másképp csinálnám…


[illusztráció]

4. fejezet

A péntek délutáni önsanyargatást nem hagyhatom ki. Sétálgatok az utcákon, a parkokban.

Mivel tegnap a parfümillatú szingli nő és a gazember megren­delőm jóvoltából pénzhez is jutottam, így azt is megtehetem, hogy kiüljek egy söröző elé egy kör alakú fémasztalhoz és elszopogassak egy korsó sört.

Az asztaloknál többnyire fiatalok vannak, akik a péntek dél­utáni felszabadult mámorban az estére készülnek. Jókedvű tini-lá­nyokat látok, akik még jobbkedvű tini-fiuk társaságában iszogat­nak és cigarettáznak.

Mellettük egy másik asztalnál, kigyúrt fickók ülnek, akik egy­más után isszák a korsó söröket és egymáshoz közel hajolva, hal­kan beszélgetnek valamiről, miközben néha megnézik a járdán el­haladó nőket.

Megpillantok két lányt is az egyik asztalnál, akik egy-egy pohár sör mellett beszél­get­nek. Az egyiknek rövidre vágott, szálkás, bar­na haja van, és egyfolytában beszél, mi­közben arcával folyamato­san gesztikulál. Annak ellenére, hogy ilyen feltűnően rövid haja van és látszólag nem akar az a típus lenni, aki után az utcán forgo­lódnak a fér­fiak, mégis egész lényéből sugárzik a nőiesség. Az a fajta, aki érzelemből tesz min­dent. Most láthatóan éppen elege van valamiből. Gyorsan beszél és indulatosan, ugyan­akkor néha mégis felnevet és bátran, alt hangon kacagnak össze a másik lánnyal.

A másik lány szőke hajú, és nyugodtabb típus. Egyébként figyel­mesen és egyetértőén hallgatja a rövid hajú beszámolóját. Néha még bólogat is.

Előkapom a kis noteszemet és óvatosan rajzolni kezdek. A rö­vid hajú a célpont. Fénylő, mogyorókrém színű bőre van, amihez párosul két gesztenyebarna színű hatalmas szem. Nagyon enyhe smink van rajta, mégis úgy fest, mint egy egyiptomi fáraónő. Az orrán egy kedves görbület található, amelyet rendkívül érdekes­nek találok és jól meg is figyelek. A lány folyamatosan beszél.

Én meg folyamatosan rajzolom.

Vékony nyaka van és az is érzékien fényes, mint a lány egész ar­ca. Szép kis nő. A kezén szinte minden ujján kis ezüst színű gyű­rűk sorakoznak. A körme nincs kifestve, de innen, jó öt méter tá­volságból is látom, hogy formásak, ápoltak.

A másik lány, aki egyébként láthatóan jobban figyeli a környe­zetet, mint a beszédbe belefeledkezett barna, most véletlenül észrevesz engem és óvatosan meg is löki a rövid hajút, hogy ő is néz­zen felém.

Nem érdekes, babám! Most már kész vagyok a rajzzal. A ceru­za végén lévő radír segítségével, még a bőre csillogását is sikerült kihangsúlyoznom, úgyhogy most már akár hátat is fordíthattok nekem. Utolsókat simítok rajta.

Mikor végleg elkészült a rajz, fölpillantok a noteszból.

A szőke lány áll mellettem. Mit akar ez? Se szó, se beszéd mel­lém állt. Ha én tenném ezt egy nővel, az azonnal kiakadna. Pis­logva, kérdően nézne rám, majd megkérdezné:

– Óhajt valamit?

A rajzot nézi.

A rövid hajú az asztaluknál maradt és másfelé fordulva ciga­rettázik.

A szőke megszólít.

– Jól rajzolsz, mit ne mondjak…

– Ebből élek.

– Az nem jelent semmit.

Ebben egyébként teljesen igaza van.

– Megmutatjuk a barátnőmnek?

A barátnőt látszólag nem érdekli. Nem csak a rajz, de maga az sem, hogy a szőke miről társalog velem az asztalom előtt állva. Azóta egymagában ülve cigarettázik és elgondolkodva a járókelő­ket figyeli.

– Mutassuk! – mondom, azzal átadom a noteszt a lánynak.

Remélem nem tépi szét.

A lány izgatottan, nevetve odaviszi az asztalukhoz a rajzot és a rövid hajú elé dugja.

A másik meglepődve megnézi, majd hirtelen a szájához emeli a kezét, és han­go­san felnevet.

Most igyekszem nem önelégült képet vágni, mert az szerényte­lenségnek tűn­het­ne, de elszégyellni sem akarom magam, mert az­zal csak bátorítom a fölényes­ségében, ami az arcán egyre jobban tük­röződik.

Egy kis ideig még nézi a képet, majd felhúzott szemöklökkel, kissé oldalra billentett fejjel kérdőn felém pillant. Ez a pillantás olyan, mintha azt kérdezné tőlem:

– Hülye vagy? Engem rajzolsz?

A szőke közben visszahozza a noteszomat és lerakja az. asztalom­ra.

– Tényleg jól sikerült… – mondja, majd visszaül a barátnője mellé.

Itt maradtam. Megint egyedül.

A két lány, nem néz ide többet. Beszélgetnek még egy kicsit, majd nemsokára felállnak. Felállnak és elmennek. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem is kommunikáltam volna velük.

Igenis, kommunikáltam!

A szőkével verbálisán, a barnával pedig… másképp. Válaszol­nom kellett volna a nézésére. Mikor, a felvont szemöldökével és eny­he mosolyával, magyarul a nézésével megszólított, válaszolnom kellett volna. Egy viszont nézéssel… Egy olyan nézéssel, ami azt mondja:

– Nem vagyok hülye, csak már nem bírom a magányt!

Ennek ellenére én nem válaszoltam neki. Udvariatlanul viselked­tem. Erre nincs mentség. Saját magam hajtom el folyton a szeren­csémet és az, az igazság, hogy meg is érdemlem.

A lányok most ide sem nézve együtt kisétálnak a kis teraszról és örökre eltűnnek az életemből.

Nekem ennyi jutott péntekre.

Itt hagytak.

Kitépem a noteszből a lapot, amin a rajz van és magam sem tudom miért, összegyűröm.

– Pincér! Még egy sört!

Egyre inkább leáldozóban van a szerencsém.

Eddig megéltem a rajzokból, sőt volt idő, mikor nagyon szépen kerestem. Egy­szer fenn, egyszer lenn. Most lent vagyok. Csak nem találom a létrát, amin föl tudnék mászni.

Legalább, ha lenne egy nő ebben a regényben, aki egy kis éle­tet lopna a szür­ke­sé­gem­be és magányomba… Egy kis színt, meg egy kis illatot. Igazi női illatot. Néha láthatnám és összemosolyog­nánk. Aztán egy idő után beszélgetnénk is, és nekem onnantól kezdve végre lenne okom fölkelni reggelente. Éjszakánként lenne kivel álmodnom, és ezt az álmot lenne ki előtt eltitkolni. Készül­hetnék a találkozásainkra, még akkor is, ha mondjuk időnként csak egy pillanatra látnánk egymást. Várnám azt a pillanatot és utána, aznap már rossz nem is történhetne, semmi.

Kezdem nem beérni a morzsákkal, meg szánalmas adományokkal, amit a vadidegen nők hajítanak felém a látványukkal, akarat­lanul is és mégis lesajnálóan. Ez nekem nem elég.

A múltkor, valamelyik nap, azon kaptam magam, hogy a parfümös szingli nő után a lépcsőházban maradtam és diókban mélye­ket szippantottam az utána terjengő aktuális üzletasszony illatból. Közben az orrom automatikusan kiválogatta az illatból az üzle­tet, azt félredobta, és a maradék asszony-illattal hódította el az agyamat.

Aztán lépéseket hallottam és gyorsan, mintha mi sem történt vol­na kisétáltam a házból.

Ekkor jöttem rá, hogy olyan magányos az életem, mintha tífuszjárvány lenne. Az is tatárjárás után.

A szobámban nagyon régen volt már igazi nő. Akkor is, csak, mint modell volt jelen. A velem szemben lakó együgyű fickó, aki­ről nem tudom, hogy mivel foglalkozik, bezzeg egy nővel él együtt. Igaz, hogy folyton veszekednek, mert már unják egymást, de a ki­száradt étel is jobb, mint az éhség.

Húsvét szombat van.

Délután egy közeli parkban üldögélek egy padon.

Ha az ember mélyeket szippant a levegőből, enyhén érezni le­het a közelben bimbódzó virágok illatát. A húsvét illatot. Persze ez a húsvéti illat nem azonos a házban lakó szingli nő hétvégente ma­gára fújt húsvéti parfümillatával. Amiről most beszélek az, az iga­zi, eredeti húsvét illat. A tavasz illata.

Ilyenkor arra gondolok, hogy a zöld füves kertekben a gyere­kek fészket építenek egy arany­vessző bokor alá, a konyhában az anyukák, kis fonott asztali kosárkákba rendez­getik a színes tojáso­kat, miközben a nagymama a tojáslikőrt töltögeti kis poha­rakba. A sonka már reggel megfőtt és már csak a vendégekre kell várni. A lányok barkabimbós vesszőket gyűjtenek és ma az apukák is a kert­ben isszák a sörü­ket. Ilyen benyomások jutnak most eszembe unal­mamban, itt a parkban üldögélve.

Ha egy kicsivel is izgalmasabb lenne ez a regény, akkor most las­san erre sétálgatna egy lány, aki véletlenül mellém ülne ide a pad­ra és fejét hátra hajtva, lehunyt szemmel napozva hallgatná ezt az egy szem énekesmadarat, amelyik itt velem szemben fütyörészik egyfolytában, mintha szép lenne az élet. Aztán egy kis idő múlva megszólítana azzal, hogy ismerős vagyok-e errefelé, mert keres egy utcát, vagy valami hasonló átlátszó kérdéssel, aztán onnantól már menne is. Még ma haza vinném. Ő lenne a húsvéti ajándékom.

Aztán persze biztosan lennének később bonyodalmak, mert különben nem lenne érdekes a regény, de az most engem nem ér­dekelne, csak az, hogy a kezemben lenne már végre egy igazi nő. Mesélnék neki mindenfélét, sőt folyamatosan csókolgatnám.

Sőt! Én hülye!

Gyorsan le is rajzolnám és persze a megrendelő, az a vadba­rom vállalkozó, egyből meg is venné a képet, amiből másnap el tudnám vinni étterembe is.

Persze most csak egy bolond öregasszony ül ide mellém és egy zörgős nylon­zacskóból kenyérdarabkákat szór szanaszét a járdára. Nem veszi észre, hogy egy darab galamb sincs a környéken?

Na, el is megyek innen.

Már rajzolni sincs kedvem. Soha többet.

Gyerekkoromban, mikor szomorú voltam, a képzeletemben mindig megjelent egy kis manó, aki beszélt hozzám. Piros sapká­ja volt és kantáros nadrágja, szóval pont olyan hülyén nézett ki, mint a többi átlagos manó. Persze senki nem látta őt, csak én és a hang­ját is csak én hallottam. Rendszerint akkor jelent meg, ha magá­nyos voltam, ha megbántottak, vagy ha azt éreztem, hogy nem szeret­nek. Olyankor elő­bukkant, hol a zsebemből, hol az iskolapadból, hol a tolltartómból, hol pedig egy­szerűen a semmiből és ott sé­tálgatott előttem, ugrándozott, vagy egyszerűen leült az asztalra fek­tetett ceruzára, mint valami kidőlt fatörzsre. Mindig mosolygott. Beszél­gettünk és ő győzködött, hogy milyen rendes kissrác va­gyok, és hogy fel a fejjel, meg satöbbi. Bizonygatta, hogy ő a ba­rátom és hogy hamarosan boldog leszek. Egyszer azt is megígér­te, hogy majd elvisz magával meseországba. (Később kiderült, hogy ez az ország nem is létezik, …csak valami túlbuzgó pedagó­gus találta ki.) Aztán hipp-hopp, megint eltűnt egy időre.

Hozzáteszem, én azért többet vártam volna ettől a kis manótól, mert csupán a dicséreteivel nem voltam kisegítve.

Például el tudtam volna képzelni, hogy az iskolában súgjon ne­kem feleléskor, vagy hogy egy ügyes varázslattal megmámorítson egy szép lányt, mondjuk a Kiss Katikát, hogy velem is szóba álljon, ne csak a többi fiúval. Vagy, hogy titokban összekösse a verekedős fiuknak a cipőfűzőjét, hogy elessenek. Megsúghatta volna, hogy hol találhatom meg az elvesztett játékaimat, vagy meggyógyíthatott vol­na, ha fájt a hasam… Mondanom sem kell, a kis manó persze sem­mi kézzel fogható csodát nem hajtott végre. Aztán később, mikor már nagyobb lettem, le is lépett és azóta nem is láttam többször.

Ha most idejönne, mintha mi sem történt volna, lehet, hogy az ujjammal akkorát pöckölnék rajta, hogy messzire repülne, majd valahol hanyatt esne a fűben, és csak annyit kérdezgetne ijedt kis manóarccal, hogy:

– De, hát miért? De, hát miért?

Tényleg kezdek megkergülni…

El kéne mennem valami pszichológushoz, hogy végre kimond­ják, hogy be­szá­mít­ha­tatlan vagyok és kész. Nem lenne ez a bizony­talanság folyton. Bekerülnék egy elme­gyógy­inté­zetbe, ahol még en­ni is kapnék. Kényelmes gumiszobában aludnék és a Napóleon-tudatú szobatársammal egész nap csak röhögnénk.

Holnap jelentkezek is. Majd leül velem szembe egy kecskesza­kállas emberke, fehér köpenyben és nyugalmat sugárzó hangon lerajzoltatja velem a családomat. így szokták kezdeni.

Aztán az úgynevezett Szondi-teszt keretében száz évvel ezelőt­ti bűnözők képei közül kéne kiválogatnom, hogy melyik a leg­szimpatikusabb.

– Ez a kis darabolós, roppant szimpatikus, doktor úr. Megtart­hatom?

Aztán, mivel ez sem vezetne eredményre, mert mondjuk törté­netesen a fő­or­vos­nak is pont a darabolós gyilkos képe lenne a leg­szimpatikusabb, türel­met­lenül azt monda­nám neki:

– Doktor úr! Vizsgáljon meg! Lemegyek alfába. Nem tagadok semmit. A lépcső­ház­ban a női parfümillatot szaglászom. Van er­re gyógymód? Ne kíméljen! Fel vagyok készülve.

– Fiam, maga csak egyet tehet. Tagadjon mindent! Nincs bizo­nyíték. Tagadni, tagadni és tagadni! Nem beismerni semmit! Tisz­telt Bíróság! Ügyfelem ártatlannak vallja magát.

– Nem vagyok ártatlan bíró úr! Bámulom a nőket!

– Csönd legyen! Maga kéjenc! Kivezettetem!

Úgy látszik elaludtam.

Annyira egyhangú volt a délután, hogy fel sem tűnt, hogy köz­ben hazajöttem.

Ruhástul fekszem hanyatt az ágyamon, és a plafont bámulom. Ez a nap is elmúlt. Most jön az éjszaka, de én már nem fogok bír­ni aludni. Nem megy.

5. fejezet

A városban az előbb majdnem elütött egy autó. A gyalogátkelőn mentem át, mikor pár centire tőlem, éppen hogy lefékezett egy Mercedes.

A sofőrje, egy ideges fickó, hangosan káromkodik kifelé. Ő fel van háborodva. Olyanokat mond, hogy:

– Csak ez a lökhárító annyit ér, mint a te egész életed!

Köp egyet, majd elhajt.

Gyorsan veszek egy autós újságot. Meg kell néznem mennyit ér az életem.

A hirdetési rovatokban némelyik lökhárítót egész drágán kí­nálják. Ez meg­nyug­tat.

Ma a Jó reménység utcában volt dolgom. Megint vittem egy pár más jellegű raj­zot a megrendelőnek. Színes ceruzarajzok. Tájképek, csobogó patakokkal, meg ha­vas hegyekkel. Mindegyik giccs, úgy­hogy teljes a siker. Ez a gazember egyből meg­vette mindet. Persze negyed annyit sem kapok értük, mint egy általa megfelelőnek ítélt női portréért, de azért ez is valami. Egyébként továbbra is azt mondta, hogy érdekes arcú, de szép nőket keressek. Azt mondja, olyan nőket rajzoljak, akiken megakad az emberek szeme.

Nem tudom, hogy milyen nőkön akad meg az emberek szeme.

Ez olyan dolog, mintha az éhező emberrel végeztetnék az üze­mi konyhán a kóstolást.

– Ízlik a leves?

– Hülye! Persze, hogy ízlik. Van még?

Fogalmam sincs, kiket fogok ezután lerajzolni, mindenesetre ígé­retet teszek neki pár újabb rajzra.

Az ember néha hibát, hibára halmoz…

A játékbolt előtt a Gyurmaarcú bábozik rendületlenül. Körülötte gyerekek, meg mosolygó anyukák állnak. A Gyurmaarcú éppen arra akarja rábeszélni a bábot, hogy mondjon egy mondókát, vagy, hogy énekeljen valamit, de az meg megmakacsolja magát, és szé­gyenszemre csak idétlenkedik.

– Tóbiás! Mindenki bennünket néz. Tessék mondani egy ver­set, mert a gyerekek ki fognak nevetni mindkettőnket.

– Nem.

– Tóbiás!

– Tessék?

– Ha nem csinálsz semmit, most azonnal haza megyünk és még enni sem kapsz.

– Te oda mész, ahová akarsz. Én itt maradok a gyerekekkel.

– Te csak egy bábu vagy. Nélkülem meg mozogni sem tudsz.

– De igen. Minden éjszaka életre kelek és táncikálok az ágyad fölött és fűszállal csiklandozom az orrodat. Ha ha, ha-ha!

– Micsoda? Ezért még számolunk!

Azt veszem észre magamon, hogy nevetek.

Ezért tartok itt. Amikor a legnagyobb komolysággal kéne össz­pontosítanom a problémákra, úgy teszek, mintha minden rend­ben volna és leállók a Gyurmaarcú hülye hasbeszélő előadásán rö­högni. így csapom be magamat. A szervezetem most azt hiszi, hogy minden rendben van és nem tesz meg semmit, hogy változ­zon a helyzet. Kész öngyilkosság.

Most pedig ki fogok menni a Tavas térre, és rajzolni fogok. Kimegyek és punktum!

Persze nem most, hanem majd holnap…

Van egy vekkerem. Ritkán állítom be, mert egy ilyen mihasz­nának, mint én, nem igen szokott időre dolga lenni. Most viszont kikészítem és beállítom hajnali hatra. Nincs több nihilizmus! Hat­kor fölkelek és irány a Tavas tér!

Mire kiérkezik a többi rajzoló, addigra én már ott fogok ülni a platánfák alatt. Még csak arra sem hivatkozhatnak, hogy nincs hely. Ha nincs, akkor az utolsónak érkező, majd hazamegy. Punk­tum.

Kikészítek pár üres papírt, a rajztáblámat és a kedvenc ceruzá­mat. Referencia­képeket is válogatok egy párat. Ez a szokás. Majd lát holnap csodát a világ.

Korán lefeküdtem és ezzel a meggondolatlan lépéssel elértem, hogy nem tudok el­alud­ni. Valamiért egyszerűen nem megy. Már elszámoltam ezerig is. Teljesen értel­metlen dolog. Mindenféle hü­lye gondolatok jutnak az eszembe. Például, hogy holnap reggel új életet kezdek.

Azt hiszem meleg van ebben a szobában. Fölkelek és kinyitom az ablakot. Most sokkal jobb. Hason fekve különben sem lehet aludni. Hanyatt fekve kell. Azt mond­ják, az egészséges. Ilyenkor rengeteg friss, tápláló oxigénhez jut a tüdő. Az oxigén­ben nagyon sok a vitamin. Ez most fontos, hogy holnapra friss és kipihent le­gyek. A turistákkal udvariasan kell bánni.

– Ladys and gentlemen! Hölgyeim és uraim! Kérem, foglalja­nak helyet előttem! Persze csak egyesével. Mindenkit lerajzolok. Ne tolakodjunk, kérem! Mindenki sorra kerül. A szép arcú hölgyek előre jöhetnek. Hogyhogy ki mondja meg, ki számít szép arcú­nak? Hát az a gazember megrendelőm a Jó reménység utcából. Na, üljön csak vissza, drága!

Most már kényelmetlen ez a hanyattfekvés. Lehet, hogy túl sok oxigénhez jutottam. Na, túlzásba vinni semmit nem szabad. Oldal­ra kell fordulni, hogy ne lássam az utcáról beszűrődő fényeket. Fényben nem jó aludni. Vajon mennyi lehet az idő? Lehet, hogy két-három perc és megcsörren a vekker. Mindjárt fel kell kelni.

Megnézem az időt. Fél tizenkettő van. Kár volt negyed kilenc­kor ágyba bújni. Ha még csak most feküdnék le, pillanatok alatt el­aludnék. A párna nagyon magasan van. Nem is kell párna. Külön­ben is, így hason feküdni mégiscsak kényelmesebb.

Brrrrrrrrr!

Az óra csörömpölve, zörögve riaszt fel a sötétben. Fizikai fáj­dalmat érzek. Hat óra van. Fel kell kelni. Felülök az ágyban. Ször­nyű… Mi lenne, ha inkább hétkor kelnék? „Ki korán kel, aranyat lel.” A hét óra, az elég korán van.

Gyorsan hétre állítom a vekkert, és hanyatt dőlök az ágyon. Milyen kellemes…

Brrrrrrrrr!

Mi az? Hét óra van. Ez nem igaz. Hétkor még a kutya sem megy ki a Tavas térre. Nincs ott senki. Nem fogom kiröhögtetni magam egyedül ülve a fák alatt.

Ha nincs ott senki, akkor ki fog kiröhögni?

Na, jó lesz nem kötekedni saját magammal! A kiröhögést átvitt értelemben értettem…

Csönd! Elég legyen! Fél óra múlva fel fogok kelni és elindulok.

Csak fél óra. Több nincs!

Erős fényre ébredek. Hirtelen felpattanok és ránézek az órára. Fél tíz van.

Elaludtam!

Nyomás a Tavas térre! Gyorsan öltözködni kezdek. Felkapom a felszerelést és kilépek az ajtón. A Gyurmaarcú jön le éppen a nyi­korgó lépcsőn. Megy valahová. Megy a dolgára.

Még neki is van dolga. Mire várok még?

Lesietek a lépcsőkön, ki az utcai. A rajztáblát és a rajzokat az üres papírokkal egy nagy mappába téve cipelem magammal. Gya­log nincs túl messze a tér. Tíz-tizenöt perc alatt oda is érek. A he­lyi portrésok már régóta kint vannak és szólítgatják le a járókelő­ket.

Oda fogok ülni a sor végére.

Oda is megyek. Büszke vagyok és ünnepélyes. Meg egy kicsit magabiztos is. Most majd ámulhat a világ. Én leszek ám az igazi konkurencia! Hajaj!

A szélen ülő svájcisapkás alaposan végignéz, ahogy a hatalmas mappával a kezemben mellélépek.

Mi az? Mit nézel? Majd akkor fogsz nézni, ha kirakom én is a referenciaképeimet. Nekitámasztom a kisszékemnek és…

Úristen! Nincs is kisszékem!

Elfelejtettem!

A lényeg, hogy megtorpanás és feltűnés nélkül ballagjak to­vább. Csak semmi őszinteség! Unott arccal, sétálgatva bámulom a kirakott rajzokat. A még mindig bámuló svájcisapkásét is meg­nézegetem. Én csak erre sétálgatok…

Tényleg megőrültem. Nem hoztam magammal széket. Pedig kettő is kell. Honnét szerezzek?

Vannak dolgok, amik abszolút rám vallanak. Ilyen ez a mai székes eset is. Eggyel több dolog, amit később tagadni fogok.

Délutánra szereztem két kempingszéket. A Gyurmaarcú adta őket. Mikor dél körül összefutottunk a lépcsőházban, – pontosabban én futottam, ő ballagott, – hanyagul, úgy csípőből rákérdeztem, hogy nincs-e neki, és volt. (Lám, még egy ilyen embernek is mint a Gyurmaarcú, lehet pozitív megnyilvánulása.) Odaadta őket, az­zal hogy neki úgysem kell.

Ezzel persze még nem tett jóvá semmit…

A meleg tavaszi délutánon bágyadtan üldögélek a Tavas tér kö­zepén a többi portrékészítő mellett. Az emberek jönnek-mennek.

Remélem, nem ismeri fel magát egyik feleség sem valamelyik referenciaképről. Én már nem emlékszem, kit rajzoltam titokban és kit nem.

A körülöttem ülők folyamatosan mondogatják, hogy:

– Portré! Portré!

Nem unják még? Mindjárt elalszom. Egész kellemes érzés így félálomban üldögélni a napon… Ha most valaki leül elém és meg­zavarja a szendergésemet, legalább ötezret fogok tőle kérni. Sőt, tízet. Arra csak feláll majd és békén hagy…

Egész délután két portrét készítettem. Az egyik egy nagyon kövér, szakállas férfi volt, akit a még kövérebb felesége erőltetett bele az egészbe.

– Kell egy emlék rólad, Tibi! Hidd el, később örülni fogsz ne­ki…

A másik egy idősödő asszony volt, akit meg a férje akart befi­zetni, amiért születésnapja van. Mikor kész lett a rajz, annyira megtetszett nekik, hogy odaadtam ingyen. Hálálkodtak érte, ami nagyon jól esett. Remélem majd a rokonaiknak elmesélik, hogy micsoda remek portréssal találkoztak.

Az igazat megmondva, nem túl mozgalmas itt ülni. Unalmam­ban az embereket figyelem. Persze az elmúlt időszakban mást amúgy sem csináltam…

Közben hallgatom, ahogy beszélgetnek és véleményt mondanak a világról. Rólunk rajzolókról is véleményt mondanak. Most már végre a világhoz tartozom én is…

Unalmamban följegyeztem pár elkapott mondatot, amiket a járókelők mondtak ma. Itt az első. Aszongya:

– Ez már azért súrolja a szürrealista értékeket.

Ezt egy szemüveges, nagyon magas, vékony lány mondta. Egy portréra! Nem egy modern festményre, vagy egy torzított grafiká­ra, hanem egy portréra… Egyébként látszólag egyetemista volt. Amolyan tarisznyás típus. Egy másik lánynak mondta, aki nagyon hasonlított rá, és aki erre azt felelte, hogy:

– Talán pont ez volt az alkotó célja…

Borzalmas…

Egy másik járókelő, aki egy enyhén kövér nő volt, ilyet mondott oda valakinek:

– Mindig megfogott az ilyen képek impressziója…

A valaki, akinek címezte a mondatot, nem válaszolt. Lehet, hogy azóta is a fejét fogja.

Vannak, akik csak úgy beszélgetnek, miközben a kirakott képe­ket bámulják fagylalttal a kezükben. Ilyen párbeszédeket lehet hal­lani itt közvetlenül előttünk:

– Megnézzük a múzeumot, Pucikám?

– Megnézhetjük, de én már láttam, Mucikám.

– Én is láttam, nem arról van szó…

– Akkor menjünk inkább moziba!

– Hülye! Semmi kultúra nem szorult beled!

Sőt, ez is megtörtént:

– Nézd, apukám! Portrésok!

– Hol?

– Itt, ni!

– Nem látom ettől a sok hülye rajzolótól.

Volt pár órája egy kövérkés kisfiú, aki ezt kérdezte az apjától, egy sovány kopaszodó pasastól, hogy:

– Apúúú! Mit csinálnak ezek itt?

Az „ezek itt”-re egyébként pont rám mutatott. (Milyen meg­tisztelő…)

Az apuka válaszolt neki:

– A bácsik lerajzolják azt, aki eléjük ül a székben.

Erre a kisfiú megkérdezte, hogy:

– És, miért?

A kisfiú egyébként nem volt olyan hülye, mint amilyennek lát­szott. A kérdés mindenesetre jogos.

Délután öt óra van, és én ma még nem ettem. A nagy kapkodásban elfelejtettem ebé­delni. Néha korog a hasam, de szerencsére nem hal­ja senki, mert nemrég a kö­zel­ben, tőlünk húsz méterre tanyát vert egy hittérítő csoport, akik egy teherautóról leemeltek két hatal­mas hangfalat, összeszerelték egy erősítővel és az egyik közülük, ter­mészetesen a legnagyobb hanggal rendelkező, azóta egyfolytában veszettül kiabál egy mikrofonba.

Ilyeneket mond, hogy:

– …Mert akkor én megéreztem. Igen. Akkor tudtam meg, hogy isten mégis szeret engem. És most már tudom…

Közben nagyokat nyel. Vagy a könnyeit nyeli, vagy ő is éhes. Persze a beszédet közben nem hagyja abba.

– …Én nemrég még ugyanúgy bűnös voltam, ahogy ti is… Míg ezt mondja a mik­ro­fonba, az őt körülálló nézőkre muto­gat. A nézők meg legszívesebben egy­más­ra mutogatnának. A hit­térítő persze tovább kiabál:

– Én igaziból bűnbe estem! Én nemrég még loptam, csaltam, raboltam, kábítószereztem, még a szeretteimet is megloptam…

Miközben ettől zeng a tér, két rendőr, tőlük harminc méterre bágyadtan álldogál és hallgatja tikét. Az egyik közben a röpdöső ga­lambokat figyeli, mintha itt sem lenne.

Én az embereket figyelem, akik egyre jobban ellepik a környé­ket. Hiába. Lejárt a munkaidő. A környező hivatalokból kiszaba­dulva, párosával sétálgatnak a macska­köveken és hol az éppen nem jelenlévő kollégáikról, hol az időjárásról beszélgetnek. Ez csak at­tól függ, mennyire vannak egymással bizalmas viszonyban.

Egy ismerős arcot pillantok meg.

A rövid hajú lányé! Akit a sörözőben láttam.

Lassan sétálgat végig a rajzolók sora előtt. Egyedül van. A ki­rakott referencia­képeket nézi. Elém érve észrevesz. Alig észre­vehe­tően elmosolyodik, majd másfelé néz.

– Egy portrét?

Most először szólaltam meg, mióta kint ülök.

A lány hangosan felnevet, mintha nem is egyedül lenne.

– Már csináltál rólam egyet.

Alt hangja van.

– De az, az enyém. Most neked csinálok egyet.

– Nincs most időm.

Felállók és odalépek hozzá. Halkan mondom:

– Ülj le! Gyors vagyok.

Itt most egy pillanatra meg kell állni. Fontos dolog történt ve­lem. Mikor közel mentem hozzá, sőt, ha jobban meggondolom, na­gyon közel, megéreztem egy olyan illatot, amit, ha a múltkor is megérzek, amikor a söröző előtt ültünk, akkor egy teljesen más rajzot készítek róla. Most derült ki számomra, hogy a múltkor ta­lán nem is pontosan ezt a nőt rajzoltam… Illetve mégis, de… Mind­egy. Már nincs is meg az a rajz.

Nem szabad elengedni.

– Nagyon szép képet készítek rólad. Olyan szép lesz, hogy oda sem adom neked.

– Úgy nem rajzolhatsz le.

– Rendben. Tehát lerajzolhatlak, ha tied a kép?

– Mennyibe kerül?

– Én fizetek. De figyelmeztetlek, hogy nincs sok pénzem…

– Ha-ha-ha.

Nevet. De jólesik végre egy nővel beszélgetni.

– Csüccs le!

– Tényleg nincs időm. Majd holnap. Holnap ugyanekkor, ugyan­itt.

Int a kezével nekem és elsodródik a lassú tömeggel. Ránézek az órámra. Öt óra van. Holnap ötkor randevúm van.

Milyen szép az élet! Elégedetten nézek körbe. A mellettem ülő svájcisapkás is hallhatta, holnap találkám van. És látta a lányt is. Ő a tanúm. Érdemes ide kiülni. Na, össze is pakolok, mert éhen ha­lok. Mindent a csúcson kell abbahagyni.

Mindig mondtam, hogy nem szabad feladni a reményt. A re­mény hal meg utol­jára. Én már rég halott leszek, mikor a remény még gyönyörűen élni fog.

Holnap elcsábítom ezt a nőt. Úgy elcsábítom, hogy ha azt ő tud­ná, el sem jönne. Az biztos! Felcsalom estére a szobámba és meg­rontom. Meg én!

Lehet manapság egyáltalán egy ilyen nőt megrontani? Lehet, hogy ezek a nők már megrontva jönnek a világra. Az utcán ismer­kedik… Mit bánom én…

Egész este izgatott vagyok. Már csak egyet kell aludni, és hol­nap van. A holnapi nap egy rendkívül fontos nap lesz az életemben.

Meg fog törni a jég.

Szinte hallom, ahogy reccsenve-roppanva megtörik és végre normális mederbe terelődik az életem, meg a regény is. A lényeg, hogy magabiztosnak kell lenni. Csak semmi pánik! Most már men­ni fog minden.

Érzem.

Reggel hatalmas esőre ébredek.

A hatalmas eső, annyira jól érzi magát, hogy eshet, hogy még délben is, sőt, még délután is esik. Igaz, van egy-két fél óra, mikor megáll pihenni, de aztán, mintha mi sem történt volna, esik to­vább. Legszívesebben szájon vágnám ezt a hatalmas esőt. Miért nem tud máskor esni? Miért ma? Ilyen időben nem lehet rajzolni a Tavas téren. Nincs is kint senki.

Azért kimegyek.

Lehet, hogy az a szegény lány, a finom nőillatával ott fog vár­ni engem egy eresz alá bebújva, mint egy kis madár, pontban öt­kor.

Ötre tehát kimegyek. Ennyit megér. Az, az illat…

Fél öt óta ázok a téren egy eresz alatt. Az eresz persze lukas és meghatározott időközönként a fejemre koppan egy-egy kövér víz­csepp. Nem állok arrébb. Ha arrébb állnék, biztosan nem jönne a lány. Ennyit ki kell bírni!

Most fél hat van. Sehol senki. Még esernyős embereket sem látni az utcán. Illetve egyet láttam, de az is egy bajuszos férfi volt egy fekete aktatáskával. Mit rohangászik az is itt ilyenkor? Nem tud otthon maradni?

Fél hat után, a tócsákat kerülgetve hazaindulok.

Átok ül rajtam.

Otthon, a magányos szoba ablakából bámulok kifelé. Mind­járt teljesen sötét lesz. Az eső persze még mindig zuhog.

– Ne zuhogj már, te eső! Ne erőlködj! Elérted a célodat. Én már föladtam. Beismerem, hogy a természet diadalmaskodott fe­lettem.


[illusztráció]

6. fejezet

Az esős idő elmúltával, ismét kisütött a nap.

Egyes kertekben a sárga aranyvessző már le is virágzott és min­denütt elkezdett a színes pici virágok, meg bimbók, vagyis a külön­féle apró tavaszi színek helyett, egyre inkább a zöld szín dominál­ni. A dús orgonabokrok is hamarosan kiszínesednek és onnantól már csak egy ugrás és a nyárban vagyunk.

Én is megnyugodtam. Most már sokkal nyugodtabban veszem az élet mély buk­tatóit. A mély buktatókkal igazából nincs is baj, csak az apróbbakkal. A mély buk­tató olyan, mint egy nagy gödör, amit az ember, ha észrevesz, kikerül. Az apró gödröcs­kékkel van a baj, mert az ember nem látja őket és folyton hasra esik bennük.

Az életem nem igen akar változni, annak ellenére, hogy már ráférne. Rám is, meg az életre is.

Délutánonként, hogy ne kergüljek meg teljesen és ne legyek én is később gyurma­arcú öregember, el szoktam menni sétálni. Csak úgy, cél nélkül. Ilyenkor mélyeket szippantok a normális em­berek normális életének, előttem lejátszódó esemé­nyeiből. Ezek a szippantások kimondottan jót tesznek. Érzem. Jó érzés látni, hogy lehet normálisan is élni.

Egy padon üldögélő fiatal szerelmespár gügyögve kommunikál éppen, miközben lassan elhaladok előttük. A lány azt kérdezi:

– Biztos, hogy mindig szeretni fogsz?

– Lehet ilyet kérdezni? Még halálom után is…

Ezt mondta a fiú. A többit nem hallom. Mindenesetre ezt az ígé­retet senki sem fogja számonkérni rajta.

Pár lépéssel arrébb egy másik fiatal pár sétálgat. Egymás kezét fogják.

– Elmenjünk moziba?

– Elviszel? Ó, te drága! Puszi-puszi…

Figyelmesen nézem az utcákon sétáló embereket: a bottal las­san haladó idős néniket és ősz bajuszú vékony bácsikat, az őket türelmetlenül kikerülő aktatáskás üzletembereket, és a kirakatok bá­mulásába belefeledkezett nőket.


[illusztráció]

Az egyik söröző-restaurant üvegablakain keresztül látom, amint a felszolgáló, egy üveg pezsgőt tölt ki éppen egy nevetgélő fiatal pár­nak. Mikor kitöltötte, diszkréten meg­törli az üveget, lerakja az asztalra és távozik. A fiatalok koccintanak. Mit ünne­pel­hetnek? Eljegyezték egymást? Nincs rajtuk gyűrű. Sikerült a vizsgaidőszak? Pár éve, mikor én jártam főiskolára, én is minden vizsgaidőszak után ünnepeltem. Ké­sőbb már vizsgaidőszak sem kellett hoz­zá… Milyen régen volt…

A Tavas térre kiérve nagyjából ugyanolyan embereket látok, mint eddig bár­mikor. A környező hivatalokból kitóduló dolgo­zókat, titkos dolgaikat egymás között megbeszélő fiatal nőket, a szállodákból kisétált érdeklődő arcú külföldieket, meg abszolút érdektelen arcú környékbelieket.

Mint mindig, most is körbejárom a kint lévő portrésokat. Né­melyikkel már köszönőviszonyban is vagyok. Biccentünk a fejünk­kel.

Lassan sodródom a még lassabban sodródó tömeggel. Hiába! A legnagyobb érdeklődést itt mindig a portrérajzolók kapják.

Jól láttam?

A rajzolókat bámuló tömegben, egy pillanatra mintha megpil­lantottam volna a lányt.

A barna, rövid hajút.

– Bocsánat!

Ezt egy kövér járókelőnek mondtam, aki elállta előttem a tel­jes kilátást.

Hol lehet? Már nem látom. Elvesztettem. Ő volt egyáltalán?

Nem tudom meg.

Sok itt a bámészkodó. És, ha ő volt? Úgysem ismerne már meg. Nem is kell foglalkozni vele…

Utána megyek. Merre mehetett? Valahol erre kell lennie. A fe­ne a sok bamba bámészkodóba!

– Bocsánat! Szabad lesz?

– Nézzenek oda! De sietős!

Nem találom.

Lehet, hogy nem is ő volt. Az ember gyakran képzelődik. A sok munka okozza…

Lassan elindulok hazafelé. Kilépek a tömegből. Még azért utol­jára hátrapillantok.

Ott van! Megtaláltam.

Kis női táskával a vállán lassan haladva bámészkodik az embe­rek között. Nézelődik.

Én meg odamegyek.

– Szia!

A lány egy kissé mérgesen néz rám. Úgy álltam elé, mint vala­mi közvéleménykutató, mikor azt mondja:

– Feltehetnék néhány kérdést?

Nem ismer meg. Nem csodálom.

– Ugyanitt, ugyanekkor… – idézek neki. Ezt mondta nekem utoljára.

Hangosan felnevet. Jellemző. Úgy látszik eszébe jutottam.

– A múltkor nagyon esett az eső. Tudom, hogy akkor nem szoktatok itt lenni. Senki sincs itt olyankor.

– Spongyát rá! A lényeg az, hogy most itt vagy. Pótolhatjuk az elmaradást. Most szavadon foglak.

Láthatóan gondolkodni kezd.

– Mit is ígértem?

– Nem tudod?

– Nem.

Nem tudja.

Ezzel most szépen vissza lehetne élni. Mondjuk így:

– Megígérted, hogy hozzám jössz…

Persze nem vagyok visszaélős típus. Baj is ez nekem…

– Azt ígérted, hogy lerajzolhatlak. – Mondom.

– Tényleg megígértem?

– Hazudtam én neked valaha?

Most megint felkacag.

– Na jó. Lerajzolhatsz. Mit is mondtál, mennyibe kerül?

– Semmibe.

– Rendben, de nincs sok időm, tényleg.

Most hirtelen elbizonytalanodok. Nincs most irt semmi rajzkész­letem. Én ma csak sétálni jöttem.

Miért nincs nekem soha szerencsém?

– Nem hoztam magammal semmi felszerelést, még papírom sincs. – ismerem be.

– Hol a noteszod? A múltkor sem jelentett gondot…

Notesz… Még nem látott engem igazi rajpapíron dolgozni.

– Most sem jelent gondot. Várj egy percet! – mondom neki hirtelen ötlettel, azzal odalépek a svájcisapkás portréshoz és kölcsön­kérek tőle egy kisebb rajztáblát, meg egy rajzpapírt. (Holnapra kell neki egy új papírt hoznom. Smucig.)

Kicsit arrébb hívom a lányt és leültetem a szökőkút kőpilléré­re. Én is leülök mellé, úgy egy méterre. Most lerajzolom.

– Nézz csak ide!

– Itt vagyok.

Végre nekikezdek

A lány nyugodtan üldögél a pilléren, ölében a kis női táskával. Néha rám néz, néha a rajztábla hátuljára, néha a tőlünk pár méter­re sétáló emberekre. A nap szépen ragyog és szikrázva táncoltatja arcára sugarait, ahogy az enyhe szél felborzolja a szökőkút köze­pén csillogó víz sima tükrét.

A rajz szép lassan készül.

Rendkívül izgatott vagyok. Végre normális kerékvágásba jut­hat a regény és most már elkezdődhet valami érdekes esemény is az életemben.

A lány egy idő után ránéz az órájára és megszólal.

– Még öt percem van, aztán mennem kell.

– Mennyi?

– Öt perc.

Ez most olyan könyörtelenül hangzott, mintha valami bünte­tő bírónő lenne és öt perc helyett, azt mondta volna:

– Öt év!

Ennyi idő kevés. Gyorsan dolgozom, de nem lesz elég.

Öt perc múlva valóban feláll.

– Elkészült?

– Még nem. Még öt perc kéne. – mondom és a rajztáblát füg­gőlegesen tartom, hogy ne lássa a rajzot a másik felén.

– Sajnos nem megy. Megkaphatom? – kérdi nyugodtan és ke­zével, lassan a rajztábla felé nyúl.

– Még nincs kész.

– Nem baj. Kérem!

– Holnapra befejezem emlékezetből.

– Nem. Azt ígérted, hogy ezt nekem rajzolod. Tessék nekem ad­ni! Neked ott van a noteszban lévő. Másoknak még annyit sem engedek.

Annyit sem enged… Nézzenek oda! Szerintem még soha nem rajzolták le rajtam kívül.

– Félkész rajzot nem adok oda.

– Legalább mutasd már meg!

Megmutatom.

Tetszik neki. Kéri.

– Értsd meg, nem adhatok ki félkész munkát rajta az aláírá­sommal.

– Nincs is aláírva…

Igaza van. Gyorsan aláírom. A lány felkacag.

– Látod? Most mégis kénytelen leszel félkész munkát kiadni az aláírásoddal.

– Nem. Inkább befejezzük máskor.

– És addig?

– Addig a rajz nálam lesz.

– Nem, nem! Nem így állapodtunk meg.

– Rendben, legyen nálad a legközelebbi alkalomig, amikor be­fejezem.

– De hát, ez be van fejezve.

– Nincs. – mondom.

– Nem baj. Nekem ez így tökéletes.

– Értsd meg, hogy ez így még szinte félkész állapotban van. Ezt valamikor be kell fejeznem. Vissza kell hoznod. Tehát, mikor? Mikor találkozunk?

Ebből értenie kell, hogy randira hívom…

– Mondom, hogy nekem jó így. – mondja kissé türelmetlenül.

– Pedig befejezném emlékezetből. Holnapra kész lesz. Nem bízol bennem?

– Nem.

Nem bízik.

– Akkor nem viheted el.

– Rendben. Akkor nem viszem el. – mondja azzal megfordul és elindul.

Itt hagyott bennünket.

A rajzot és engem.

Pedig azt mondta, hogy magamnak nem rajzolhatom le. Ráné­zek a képre. Az enyém lett. Lett egy újabb portrém. Mit akarok még?

Gyorsan a lány után eredek. Utolérem.

– Várj!

Megáll és néz rám.

– Ennyi idő alatt, míg itt vitatkozunk, már réges-rég befejeztem volna. – mondom.

– Nem baj. Most már tényleg mennem kell.

– Tudod mit? Akkor inkább lerajzollak újra, amikor több időd lesz.

– És addig?

– Itt a rajz. Neked adom. Csak azért mondtam, hogy nem adom, mert látni akartalak máskor is és tudtam, hogy ha odaadom, akkor többet nem találkozunk.

– Akkor most mi legyen?

– Legyen nálad. Tessék.

Nem nyúl érte.

– Szóval nem akarsz velem találkozni…

Ez most szíven ütött. Játszik velem? Na, bennem emberére akadt. Nem vagyok egy könnyű préda…

– De igen.

– És addig?

– Addig ezt széttépjük. – mondom hanyagul.

– Rendben.

Gyilkos boszorkány! Képes beleegyezni, hogy széttépjük a ró­la készült portrét! Hogy lehet ilyen szívtelen?

– Biztos? – kérdezem nyugodt hangon.

– Biztos.

Nem beszél félre.

Gyors mozdulattal kettétépem a rajzot és bedobom a közelben lévő szemetes kosárba, majd ismét felé fordulok.

– Akkor, mikor lesz több időd?

Most biztos valami nagyon kellemetlen dolgot fog mondani… Érzem. Ha kikosaraz, soha többet nem jövök ide.

Gondolkodni kezd pár pillanatig, majd sóhajt egyet és kissé ol­dalra hajtott fejjel rám néz. Ő már tudja, mikor lesz több ideje. Látszik rajta. Csak még nem mondja.

Próbálok nagyon kedves, rendkívül megbízható, roppant fe­gyelmezett és végtelenül intelligens arcot vágni. Ezt így egyszer­re. Ha az ítélőszék előtt lennék, akkor is így néznék a bíró szemé­be. Hátha lefaragna egy-két évecskét az ítéletből…

A lány végül megszólal:

– Pénteken. Hét után.

– Az nekem is jó. Találkozzunk a Római téren!

– Rendben.

– Akkor hétkor?

– Ühüm.

Ez már valami! Hiába! Mindenki a maga szerencséjének a ko­vácsa. Én már össze­kovácsoltam a szerencsémet.

Búcsút intek.

Megvárom, míg biztos, hogy elmegy a környékről aztán dalol­ni fogok. Fütyörészni és énekelni.

– Hej Mambó!

Egy járókelő rálép a lábamra. Rámosolygok. Semmi baj. Én álltam rossz helyen.


[illusztráció]

7. fejezet

Péntek van. Mindjárt hét óra, és a Római téren vagyok. Ma van a nagy nap. Egész héten erre vártam. Rettentő büszke vagyok. Ran­devúm van! Mint megtudtam, franciául randez-vouge. Úgy írják. Randez-vouge.

Nézem az embereket és teljes megelégedettséggel tisztázom, hogy a többségnek bizony nincs mára randevúja megbeszélve. Bi­zony nem mindenki ilyen szerencsés.

Ennek a bevásárlószatyrokkal felmálházott asszonynak példá­ul biztosan nincs. Csak a férje várja otthon, meg a gyerek.

– Te, a Pisti bukásra áll matekból.

– Ne azt mondd, asszony! Hol a söröm?

A járókelők sietve, vagy éppen sétálva haladnak el előttem. A ronda szoborra senki nem néz rá. Ennyi éréivel el is szállíthatnák onnan.

Minek? Ha senki nem néz rá, akkor hadd maradjon…

Ez a szemüveges, szakállas emberke valami utcát kereshet itt, mert már harmadszorra látom elhaladni előttem. Biztosan neki sincs itt randevúja. Körbe-körbe megy, mint valami ringlispill. Az utcatáblákat figyeli hunyorogva, és közben vicsorít. Az előbb majd­nem el is gázolta egy motoros, mikor lelépett. Ha most megkérdez­ném tőle, hogy melyik utcát keresi, biztosan azt mondaná, hogy ő nem keres semmit, csak sétálgat.

Tőlem pár méterre egy fiatal egyetemista lány álldogál. Na, ő már vár valakire.

Vajon hozzá érkeznek meg előbb, vagy hozzám? Biztos egy fiú évfolyamtársára vár az egyetemről. Csak tételeket cserélnek… Köz­ben megisznak valamit a közelben, aztán fölmennek a lányhoz.

– Anyámék ma elutaztak. Legalább nyugodtan tudunk tanulni…

Erre az egyetemista barátja meg majd jól megdörzsöli a kezét

és bólogat:

– Az jó lesz…

Hogy milyen erkölcstelenek az emberek…

Most észrevett engem. El is fordulok.

Hét óra van. A lány pontosan érkezik. Elém lép és köszön.

– Na, szia!

Alt hangja van. Még mindig.

– Mennyi időd van? – kérdezem tőle. (Csak úgy miheztartás végett.)

– Ma sincs túl sok. De egy rajz belefér…

– Rendben. Gyere föl a műtermembe!

– Hová?

– Hozzám.

– Miért mennék én fel hozzád?

– Csak vicceltem. Gondoltam egy próbálkozást megér…

– Ha-ha-ha! Hol fogsz lerajzolni?

– Arra gondoltam, hogy keresünk egy nyugodt helyet. Mond­juk itt a szomszéd parkban…

– Nem szeretem azt a parkot.

– Pedig milyen romantikus lenne…

Most megint felkacag.

– Ha-ha-ha. Nem vagyok túlságosan romantikus típus.

Nem romantikus. Nagyon helyes. Nem is kell örökké romantikázni. Minek annyit bájologni? Egy igazi modern nő már túl van mindenféle szenti­menta­liz­mu­son. Ez való nekem. Még virágcsok­rokra sem kell költeni. Éljen a teljes racio­na­liz­mus!

– Rendben. Akkor álljunk itt egyhelyben!

Ismét nevet, majd oldalra billenti a fejét és azt kérdezi:

– Hol az a műterem?

– Milyen műterem? – kérdezem.

Bal szemöldökét felhúzza, és úgy néz föl rám, még mindig ol­dalra hajtott fejjel. Ugyanúgy, mint legelőször, ott a söröző tera­szán.

– Nálad.

Jól hallottam? Azt mondta, hogy „nálad”. Ezt nekem mondta. Feljön hozzám. Biztos ez?

Reagálj már te marha! Ne kelljen kétszer mondania!

– Gyere! Öt perc és ott vagyunk.

Elindulunk.

Nem hiszem el. Biztosan csak álmodom, és mindjárt fölébredek. Fölébredek, hogy reggel van és mennem kell a Tavas térre. Nem baj. Majd lenyomom a vekkert és alszom tovább. Aztán később, mikor előbb-utóbb fölkelek, csak annyit mondok majd magamban:

– Milyen hülyeséget álmodtam…

Egymás mellett ballagunk.

Nem lakom messze, úgyhogy most már ezt a kifogást sem fo­gadnám el neki, ha esetleg meggondolná magát.

– Üdvözlöm Béla bátyám!

Bála bácsi a ház kapujában söpröget. Jól megnéz minket.

– Jó estét! Látom maga sem tétlenkedik.

Hogy értette ezt? Nem kérdezem meg, mert még baj lehet belőle. A lány sem firtatja a dolgot. Együtt megyünk fel a lépcső­házban.

A szingli nőt úgy látszik, színházba vitték nemrég. Alkalmi il­lat terjeng mindenütt.

A harmadik szintre érve a zárral kezdek ügyetlenkedni. A lány közben csöndben kö­rül­néz. Az öreg lépcsőt is megfigyeli. Kö­nyörgöm! Csak most ne jöjjön a Gyur­ma­arcú! Meglátná a lány, kezében a hülye bábokkal és azt hinné, hogy egy komplett elme­gyógyintézetben lakom és délutánonként egymás vállát fogva szok­tunk itt a lakókkal vonatozni az emeleteken le-föl…

– Si-hu-hu-hu, Si-hu-hu-hu… Húú-húú…

A lakásba beérve a földre hajítok pár rajzot a fotelből és hellyel kínálom.

Állva marad. Lassan végigsétál a szobában és megnézi a rajza­imat.

– Egész szépek.

Mit mondjak neki? Az igazat? Az igazat.

– Nem kellenek a kutyának sem.

– Pedig nem rosszak. – mondja.

– A múltkori sem volt rossz, amit széttépettél velem…

– Miért nem adtad nekem?

– Ami nem a tiéd, azt széttéped? Boszorkány!

– Te tépted szét. Én nem akartam.

Ő nem akarta… Nézzenek oda!

– Régi história. Hagyjuk ezt!

Ő hagyja is.

Mikor körbejárta a szobát, hozzám lép és kezet nyújt.

– Akkor, ha már felcsábítottál ide, bemutatkozom…

Hoppá! A jó modor…

– Ne haragudj! El is feledkeztem róla. Nagyon régóta nem volt szerencsém új isme­rősökre szert tenni, mert egy lakatlan szigetre voltam száműzve évekig. Az ottani lakótársam egy bizonyos Pén­tek, oltári nagy bunkó volt. A tánc- és illem­taná­romnak pedig már hetekkel ezelőtt felmondtam, mert köpködött az utcán, így…

– Emese vagyok.

– Szia Emese.

Én is bemutatkozom. Kezet is fogunk. Törékeny női keze van.

Villanyt kell gyújtanom, mert időközben majdnem besötétedett. Nincs most kedvem rajzolni.

A lány egyébként nagyon nem illik ebbe a szobába. Megszok­tam, hogy ez a szoba nem más, mint a magány és a szerencsétlen­ség megtestesítője. Az életem leg­ügyet­lenebb időszakának ottho­na.

A lány most leteszi a táskáját a fotelba, és üde, ringó mozgásá­val az ablakhoz sétál.

A külső világot szemléli. Mi mást csinálhatna itt? Aki teheti, in­nen szökni akar…

Egyébként nem fél tőlem? Pedig akár egy igazi bűnöző is lehet­nék, aki most elvehetné a pénzét. Vagy kilökhetné az ablakon, csu­pán gonoszságból. Vagy csak egyszerűen megerőszakolhatná.

– Egyébként nem félsz tőle, hogy egy gonosztevő lakásán vagy? Akár még meg is…

A lány megfordul, és a szavamba vágva annyit kérdez:

– Nem iszunk valamit?

Nincs itthon semmi. Mit mondjak neki?

– Bor jó lesz?

– Igen.

Kell szereznem egy üveg bort. Honnét? A Gyurmaarcúnak biz­tosan van kölcsön egy üveggel. Vén alkoholista.

– Mindjárt hozok! Ne mozdulj!

Kilépek a lépcsőházba, és fölsettenkedek a falépcsőn. A falépcső, úgy látszik nem ismer meg és a szokásos ropogó, nyikorgó hang­ján minden lépésnél rákezd, hogy:

– Jaaaj, de rrroppant öreg vagyok… Nyíííj, de öreg vagyok mááár…

Bekopogok.

A Gyurmaarcú kis idő múlva kinyitja a padlásszoba ajtaját. Még sosem voltam itt. Egy pillanatra benézek a válla fölött.

Egy nagyon érdekes bábot pillantok meg odabent. Úgy néz ki, mint egy züllött kikötői kocsmatöltelék, csak kicsiben. Körülbelül harminc centi nagy lehet. A fején egy gyűrött matrózsapka van, a szájában egy elgörbült szivar. Egy asztal tetején áll karba tett kéz­zel, és mérgesen pont a szemembe bámul, mintha megzavartam volna valamiben. Biztos az öreggel kártyáztak… Egy kicsit hason­lít a Béla bácsira is. Az is ilyen szemrehányóan szokta megbámul­ni az utcán lófráló haszontalan embereket a kapu előtt állva.

– Tessék?

– Mester! Tudna kölcsön adni egy üveg bort? Holnapig… Illet­ve holnap utánig… A vendégeknek kell.

– Bort? Mindjárt. – mondja a Gyurmaarcú, azzal kitárja az aj­tót, jelezve, hogy lépjek be.

Belépek.

Az öreg egy paraván mögé megy, és ott matat valamit. Gyor­san körülnézek. A matrózsapkáson kívül, még sokféle bábot látok odabenn. Az asztal mögött lévő polcos szekrényen ülnek és… de fur­csa. Mindegyik engem néz! A többségük már nem ennyire szigo­rú tekintetű. Van, amelyik kimondottan kedvesen bámul a sze­membe.

Észreveszek egy királykisasszony külsejűt, amelyik kicsit el is van pirulva és kissé szégyellősen, lehajtott fejjel üldögél a polcon, de a szeme sarkából ő is kíváncsian engem figyel. Mellette egy színes ru­hába bújtatott bohócot veszek észre. O is engem néz! Mi van itt?

A Gyurmaarcú nem sokára megjelenik előttem és egy üveg vö­rösbort nyújt felém.

– Ez az egy borom van. Jó lesz?

– Jó. Pár nap múlva visszaadom.

Megfordulok, hogy kilépjek az ajtón. Zavarnak már a bábok. Mi­ért pont engem figyel mindegyik azzal a hülye odafestett szemével?

Megrökönyödök.

A bejáratnál, az ajtó mellett egy hosszúkás, derekamig érő te­lefonasztalka van. Persze telefon nélkül. Az asztalon a leggyakrab­ban látott bábot ismerem meg: Tóbiás.

Tóbiás ezen a kis asztalon üldögél és kárörvendően, vigyorog­va bámul… Egye­ne­sen a szemembe.

Menekülök innen, mert itt csak megőrül az ember. Ennek a vén Gyurmaarcúnak is az agyára mehettek a bábjai. Neki is inkább már réges-régen egy szociális otthonban kéne sakkozni a többi vénemberrel, mint ezen a padláson üldögélni a hülye bábjaival…

A szobámba belépve végre ismét megpillanthatom a lányt. Már a fotelban ül és cigarettázik.

A lakásban nem is szoktam dohányozni.

– Hozzak egy hamutartót?

– Igen, légy szíves!

Keresek valami kisebb méretű rossz fazekat és elindulok vele a lány felé. A lány észreveszi és ijedten nézi. Végre ő is meg tud va­lamitől ijedni.

– Nincs rendes hamutartód?

– Dehogynincs. Mindjárt hozom. Ezzel a virágokat szoktam öntözni. Csak behoztam, hogy el ne felejtsem…

Honnét szerezzek most egy hamutartót? A Gyurmaarcútól nem fogok kérni. Nem adom meg neki ezt az örömöt…

Találok egy rendkívül lapos asztali díszt. Fogalmam sincs, mi lehet az igazi funkciója, úgyhogy elvileg ráfoghatom, hogy hamu­tartó. Mindenesetre, aki ezt a darabot elkészítette, biztosan komp­lett idióta volt. Gondolt egyet és kitalálta, hogy ő most bizony ké­szít fémből egy ilyen alaktalan lapos tálkát, aminek a közepéből mindenféle kivehetetlen minták fognak kidomborodni és miután kiöntötte az elsőt, és teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy abszolút használhatatlan mindenre, csináltatott még belőle vagy húsz-harmincezer darabot. A többi idióta meg megveszi.

Leteszem a lány mellé a fotel karfájára.

Nem mond rá semmit.

Én is rágyújtok és őt figyelem. Milyen szép arca van…

– Nem szeretem, ha néznek.

– Akkor, hogy foglak lerajzolni?

– Muszáj most?

– Nem, nem muszáj. De akkor mit csináljunk? – kérdezem.

– Nem tudod?

– Mit? Mármint, hogy…

Nem értem, mire gondol.

– Nem jut eszedbe?

– Mi?

Minek kéne eszembe jutni? Lehet, hogy arra gondol, hogy…

Most megint olyan csábosán néz rám. A fejét kissé oldalra hajt­ja és a bal szemöldökét felhúzza. Mosolyog is.

– Ígértél valamit…

Mit ígértem én? Ó! Olyan rég nem voltam nővel, hogy idő köz­ben lehet, hogy észre sem vettem, hogy mekkorát fordult a világ? Cselekedni kéne, mert később a fejemet fogom a falba verni, ha ezt is elbaltázom…

Érzem, hogy felforrósodom. Meleg van. Most át kell ölelni… Öleld már át, te marha!

Emese végül megtöri a csendet.

– Hát, ígértél egy kis bort…

– Persze… Vöröset találtam. Mindjárt kitöltőm.

A bor jó ízű és gyorsan érezteti is a hatását. Egyre felszabadul­tabban kezdünk beszélgetni.

Emese a fotelban ül, én pedig az ablakpárkánynak támaszkod­va, felé fordulva állok. Később ő is föláll és az ablakhoz jön. Köz­vetlen közelről érzem az illatát. Nem mozdulok.

Emesének egyébkén jó humora van. Sőt, az erkölcstelen, ma­lac humort is szereti és felszabadultan, hahotázva nevet rajtuk, ke­zében a bortól pirosló pohárral.

Mesélek neki a ház lakóiról is. Persze kicsit kiszínezve.

Béla bácsiról például azt mondtam, hogy fiatal korában balett-táncos volt és néha nosztalgiából előveszi a balett-ruháját, és ab­ban söprögeti a lépcsőházat.

Hangosan nevetett rajta.

A szingli negyvenes nőről, – akinek a hazatérését pont láttuk az ablakból – azt hazudtam, hogy a polgármester szeretője, és minden hétvégén titokban randiz­gatnak.

A Gyurmaarcúról is mesélek. Róla elég az igazat…

Az igazság az, hogy kissé becsíptem.

Emese nevetés közben néha a vállamra borul, majd visszalép. Ez nagyon övön aluli tőle… Nem tudom, mit akar.

Most jó lenne, ha valahonnan, a távolból tűzijátékot lőnének fel. Innen az ablakból, a magasból néznénk egymás mellett állva. Át­ölelnénk egymást, majd a végén csókolóznánk.

Először lassan, majd… Már hallom is a lassú, szép, andalító ze­nét, ami ilyenkor szokott a filmekben felhangozni…

Tűzijáték nincs. Zene sem. Csók pedig végképp.

Puszit azért kaptam tőle, ami rettenetesen jó volt. Puha volt, me­leg és illatos. Igazi, eredeti női puszi.

Tizenegy felé készülődni kezd. Ő lassan megy haza. így mond­ta.

– Maradj itt! Kérlek szépen!

Neki menni kell.

– Aludj itt!

Nem alszik.

– Boszorkány!

Akkor sem marad. Majd egyszer.

8. fejezet

Ma kaptam egy levelet. A postaládámba volt bedobva. A megren­delő írta. Már nincs meg, mert kidobtam, de nagyjából az állt ben­ne, hogy valamelyik nap vittem neki egy rajzot, ami az egyik házam­ban lakó asszonyt ábrázolta és mikor több száz lenyomatot készí­tettek róla, a nő véletlenül magára ismert, és következményekkel fenyegette a vállalkozást. Ezért állítólag be kellett szüntetnie a kép nyomtatását és az elkészültek is eladhatatlanok lettek. Mindezek mi­att felbont velem mindennemű megállapodást és egy szó, mint száz, ki vagyok rúgva.

Miből fogok megélni?

Az őt nem érdekli. Gazember volt mindig. Annyira gazember volt, hogy szerin­tem még a saját anyukája sem szerette soha. Biz­tos még a rokonok előtt is szégyell­ték gyerekkorában, és ha vendé­gek jöttek, dugdosták előlük. Nem csodálom. Ebből a gonoszte­vőből még azt is kinézem, hogy gyerekkorában, miközben a Pál ut­cai fiúk-at olvasta, titokban a vörös-ingeseknek drukkolt… Jellemtelen!

Kirúgott.

Hála istennek! Most végre szabad embernek érzem magam. A Jó reménység utcát pedig egyszer még lebontatom, beszóratom fűmaggal, és vidámparkká ala­kí­tom. Legyek csak egyszer minisz­terelnök!

A szingli nő egyébként örülhetne, hogy egyáltalán lerajzolja valaki. Nem sok ilyen marha van, mint én.

A Gyurmaarcú bezzeg nem szomorú. Pár bábbal, meg egy sza­tyorral a kezében jön föl a lépcsőn.

Egyből eszembe jut, hogy még tartozók neki egy üveg vörös­borral, úgyhogy igyekszem gyorsan eltűnni, de nem tudom időben kinyitni az ajtót. Jellemző!

Mikor mögém ér, azt mondja:

– Ne vegye úgy a szívére, fiatalember! Maga még sokra viheti…

Szóval a Gyurmaarcú tudja, hogy engem kirúgtak.

– Honnan tudja?

– Hát, akinek jó a kézügyessége…

– Nem azt! Azt honnan tudja, hogy kirúgtak?

– Onnan, hogy ott voltam, mikor az a hölgy követelte a főnök­től, hogy mind­kettőnket dobjon ki.

– Mindkettőnket? Miért?

– Azért mert maga állítólag felismerhető gúnyrajzot készített ró­la a beleegyezése nélkül, engem pedig azért, mert mikor megláttam a képet, véletlenül megdicsértem és a nő, azt hiszi, hogy mivel szomszédok is vagyunk, összebeszéltünk, hogy meg­szégyenítsük. Állítólag.

Tehát a Gyurmaarcút is kirúgták. Kirúgattam. Közveszélyes vagyok.

– Miattam rúgták ki magát?

A Gyurmaarcú röhögve bólogat, majd hozzáteszi.

– Nem maga miatt fiatalember. Annak az asszonynak a gőg­össége és a főnök gyávasága miatt…

– Miért, ki ez a nő?

– A polgármester szeretője.

Őrültek háza!

Lehet, hogy a Béla bácsi is balett-táncos volt fiatal korában?

A Gyurmaarcú lassan lépeget fölfelé a nyikorgó, recsegő lépcsőn. Utána szólok.

– Még tartozók egy üveg borral, mester! Valamelyik nap beviszem…

Más lehetőség híján, a Tavas téren üldögélek minden nap. Portrézok.

A portrézásra azt lehet mondani, hogy olyan, mint a kutya va­csorája. Annyi a különbség, hogy a kutyák általában kapnak va­csorát, én viszont nem.

így fog elmenni a nyaram.

Havonta fizetnem kell a lakbért, ami egyébként szerencsére nem túl sok. Viszont ennem nekem is kell.

Valamelyik nap volt a névnapom és két képeslapot is kaptam. Az egyiket a család küldte. Ők egyébként azt hiszik, hogy rendkí­vül sikeres, befutott grafikus vagyok, aki habzsolja az életet. Jó anyám mindig meséli az ismerősöknek, hogy mekkora nagy ember lettem én. Szegények, még büszkék is rám…

A másik képeslapot viszont Emese küldte. Nagyon megörültem neki. Az áll rajta, hogy:

Szia. Picasso!
Isten éltessen sokáig névnapod alkalmából!
Millió puszi
A te boszorkányod

Százszor is elolvastam.

Izgatott vagyok miatta. Nevet is adott nekem. Picasso lettem.

Már lassan két hete nem láttam. Most pénteken viszont újra találkozunk. Megint feljön hozzám. Meg volt beszélve. Mindenkép­pen össze kell rajzolnom addigra valami üveg italt.

Sért kettőt, mert a vörösbort még a mai napig nem tudtam visszavinni ennek a gyarló Gyurmaarcúnak. Persze a szemembe nem szól semmit, ha találkozunk, de titokban biztos minden este elát­koz miatta. Rám küldi a rontást. Kétszínű alak… Egyszer majd arra fogok ébredni, hogy kiszőrösödött a nyelvem…

A parfümillatú nővel, azóta már párszor találkoztam. Haragszom rá. O meg rám haragszik biztos, de akkor sem vagyunk kvittek, mert én teljesen tönkrementem ő viszont továbbra is a polgármes­ter babája maradt és az égvilágon semmi gondja nincs. A parfüm­jei is megvannak.

Az egyik nap láttam, amint a kezében egy szép nagy bekerete­zett lenyomatot cipelt föl a lakásába. Lefogadom, hogy az én raj­zom volt rajta. A Corpus delikti… A „gúnyrajz”, ahogy ő nevezte. Mikor észrevett, igyekezett nem felém fordítani, így nem láttam, mit ábrázol, de akkor is gyanús…

Egyébként, ettől függetlenül továbbra is köszönünk egymásnak. Ez valahogy megmaradt. Majd egyszer megkérdezem tőle, hogy mi­ért tette ezt. Legalább azt a szerencsétlen Gyurmaarcút ne bán­totta volna. Most emiatt biztosan még jobban utál engem az öreg és még több rontást küld rám. Hát nincs elég bajom?

Ma horgászni megyek. Valami program nekem is jár, ilyenkor szép időben.

Eddig nem említettem, de van egy horgászbotom. Itt találtam, a lakásban. Az előző lakó hagyhatta itt. Ha majd én is elköltözöm, én is itt hagyom az utánam jövőnek.

A város mellett közvetlenül folyik a folyó. A folyó nem túl szé­les, de ennek elle­nére a város egyik büszkesége. Mindig beszélnek róla, hogy milyen szennyezett.

A folyópart jó időben, ennek ellenére megtelik horgászokkal, akik egymás mellett ülve, senkihez nem szólva, csöndben várják a kapást.

Én is csak a szórakozás kedvéért jöttem ki. Nincs most ked­vem senkihez hozzá­szólni. Azt mondják, hogy a vízpart nyugtat­ja az embert. A helybéli horgászok a vá­ros­hoz legközelebbi pon­tokon szoktak letelepedni. Sorban ülnek egymás mellett és „sport­társnak” szólítják egymást, de titokban haragszanak egymásra.

Vannak közöttük nagyon régi, hozzáértő horgászok is, akik el­néző mosollyal figyelik a szemük sarkából, a látszólag kevésbé ta­pasztalt másodrendű horgászokat. A nagyon régi, hozzáértő hor­gászok, mindig a legjobb helyeken ülnek. A halak persze ezt nem mindig tudják, és bizony előfordul, hogy tapasztalat ide, tapaszta­lat oda, senki nem fog semmit. Én rendszeresen így vagyok ezzel.

Ezen belül, a horgászoknak több típusa van.

Az egyik típus, a kövér, harcsabajuszos horgász, aki terepszínű ruhában van, mindig motorral jár és egész idő alatt sört iszik üveg­ből és folyton elégedetlen a kapással. Az ilyen típusra jellemző, hogy mindig hatalmas horgokat használ, – mert meggyőződése, hogy akkor rekordnagyságú halat fog kifogni – és gyakran károm­kodik magában.

A másik gyakori típus az öreg helybéli nyugdíjas, aki legtöbb­ször kék színű ruhát és hozzá fekete gumicsizmát visel. Az ilyen, csöndben üldögél a botjai mellett és a fehér szigetelőszalaggal kör­betekert zsebrádiójából a híreket hallgatja, miközben bicskával a ke­zében szalonnázik és a halgazdálkodást szidja. Ennek ellenére ez a típus jóban van a halőrökkel még akkor is, ha csak nagyon ritkán fog halat.

Van a harmadik típus, amelyik ritkán jelenik meg a parton, de akkor is méreg­drága felszereléssel és csak pár órát horgászik, de ve­szettül sok halat fog, amit utána visszadobál. Megállapítja, hogy a hely még nem az igazi és elmegy. Ezt a típust a másik kettő borzasz­tóan megveti és igyekszik nem észrevenni. Ebben egyet­értenek.

Ezen kívül van még a maradék, a semelyik típusba nem sorol­ható horgászok szánalmas kis csürhéje. A kezdők, a dilettánsok, a rosszul felszereltek, meg a vasár­napi gyerekkel kitévedt elvált apu­kák kis csoportja. Ok fogják a legkevesebb halat, de még azt a ke­veset is sajnálja tőle a többi típusú horgász. (A kövér harcsa­bajuszosok, ha rajtuk múlna, még ki is tiltanák őket innen.)

Én sajnálatos módon, ez utóbbi, semelyik típusba sem sorolha­tó horgászok közé tartozom, de igyekszem ennek nem látszatot adni, és mivel ráérek, inkább feljebb gyaloglom a folyónak egy tel­jesen néptelen partjához. Itt csak fák vannak, meg bokrok. Meg bogarak is.

Az úszómat bámulom, ami vidáman ugrándozik az enyhe folyá­sú folyó vizében. Néha lebukik egy pillanatra, majd felbukkan, és újra vidáman lebeg, hajlong a csillogó víz színén.

Ha most fognék egy halat, megsütném. Lehet, hogy a halak ezt érzik és ezért kerülnek el? Megpróbálok szeretettel gondolni rá­juk, hátha az segít.

Pontosan délután fél négykor, hirtelen lemerül az úszóm. Óvato­san bevágok, és egyből megérzem a damil végén rángó halat, amint szájában a horoggal, tör vissza a mélyvíz felé.

Dobogó szívvel kitekerem a parthoz. Egy keszeg.

Nincs egyedül. A vízben egy másik keszeg szorosan követi. Úszik utána. Elkíséri egészen a parthoz, majd hirtelen megfordul és eltűnik a szemem elől. Visszaúszik a folyó közepe felé. Miért csinálta ezt?

Csak a megfogott halam maradt egyedül, meg én. Kiemelem. Rendkívül kemény, duruzsmás a pikkelye, ami azt jelenti, hogy éppen ívik.

Szerelmes!

Az a másik hal volt a szerelme. Tehát ezért követte…

Utoljára még elbúcsúzott tőle. Elkísérte utolsó útjára, hogy minél több időt lehes­senek együtt, majd egyedül visszafordult, hogy szomorúságát leküzdve, tovább éljen és tovább úszkáljon egymagában.

A peches halam, beletörődően fekszik a kezemben. Lemondott az életről.

Egyébként így ránézésre egész intelligens halnak látszik. Tud­ja, hogy még pár pillanat és meg fog fulladni.

Azonnal visszaengedem a vízbe.

Egy pillanatra meglepődik. Gondolom azt hiszi, hogy valami té­vedés történt, majd megérezve a szabadságot, ficánkolva elúszik a folyó közepe felé.

Lesz majd meglepetés, mikor újra összefutnak:

– Hát te? Élsz? Én meg már teljesen lemondtam rólad. Na, gyere gyorsan baby, ívjunk tovább!

Ennyit megérdemel a folyó.

Ez volt az első és utolsó hal, amit sikerült kifognom. Ezután, nincs több kapásom. Messzire elkerülnek.

Nagy gazemberek ezek a halak…

Mikor végre összepakolok, hogy hazainduljak, véletlenül megcsúszok egy pilla­natra és a cipőmmel bokáig belekerülök a vízbe. Mérges vagyok emiatt. Erről is a halak tehetnek. Mindenesetre nem látta senki. Még szerencse, hogy itt a partoldalon csak ilyen sekély a víz.

Haza indulok.

A lépcsőházban összefutok a Gyurmaarcúval. Az emeletről bal­lag lefelé. Egyből kiszúrja a horgászbotot és érdeklődni kezd:

– Volt valami eredmény, fiatalember?

– Nem horgászni voltam. Csak gyűrűztetni vittem a botot…

– Esik kint az eső?

– Nem.

– Értem. Csak mert olyan csurom víz a cipője…

Mit kötözködik ez itt velem? Azért vizes a cipőm, mert pocso­lyába léptem a járdán. Mind a kettővel. Talán nem szabad? Majd pont a Gyurmaarcú fogja nekem megtiltani.


[illusztráció]

9. fejezet

Péntek van.

Egész nap izgatott vagyok. Este hatkor, a szokásos helyen ta­lálkozom a lánnyal. Azért mondom, hogy a Római tér szokásos hely, mert eddig ott volt az egyetlen rande­vúnk, (franciául randez-vouge) azaz az eddigi statisztika szerint, száz elméleti talál­kából, százszor ott találkozunk. A statisztikai hivatal is így dolgozik. És minden­ki elfogadja.

Egy üveg pezsgőt össze tudtam spórolni. A vörösbor rovására persze. A Gyur­ma­arcú csak ne türelmetlenkedjen! Ha eddig nem volt sürgős… Nekem viszont létfontosságú, hogy le tudjam itatni a lányt. Le kell itatnom! Ez az egyetlen esélyem. Én majd csak egy pohárkával iszom belőle. Majd úgy csinálok, mintha folya­mato­san innám, közben csak szopogatni fogom. Néha meg majd imi­tálom, hogy rátöltök… A Gyurma­arcúnak meg kell értenie, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben, mint az ő vörösbo­ra. Hama­rosan úgyis megadom neki. Sőt, ha legközelebb pénz­hez jutok, minden­képpen meg­veszem neki a borát. Legalább tud­ja, hogy kivel van dolga. Hadd tanuljon egy kis jó modort…

Emese már itt van. A fotelban ül, mint a múltkor és lassan issza a pezsgőt. Közben beszélgetünk. Az nagyon fontos dolog.

Kiderült, hogy van valami fickó az életében, akivel nem talál­kozik túl gyakran.

Szép kis kapcsolat…

A holnap estét mindenesetre vele tölti.

Szép kis nő… Ez nekem roppant megtisztelő…

A fickót valami Ferinek hívják.

– És mit szól a Feri, hogy most itt vagy velem?

– Mit szóljon? Semmi köze hozzá. – válaszolja Emese.

– Nincs?

– Ez az én életem. Én akarom élni.

– Biztos roppant módon egyetért ezzel a barátod…

– Ő nem a barátom. Ő csak van. Mint, ahogy te is.

Én csak vagyok. Ezt jól megmondta.

– És ezt ő is tudja? Mármint azt, hogy ő csak van?

– Tudja. Én nem vagyok senkié a szó, hagyományos értelmében.

– És nem is leszel?

– Egyenlőre nem.

Emese nem lesz senkié.

– Úgy látom, egy kissé feszült vagy ma…

Most hanyatt dől a fotelban, lehunyja a szemét, és úgy válaszol.

– Nem vagyok feszült, csak egy kissé fárasztó napom volt. Fel­húztak a gyerekek.

Gyerekei vannak.

– Értem… Hány évesek?

– Tíz.

Hazudik! Az nem lehet. A lány, nem több mint huszonöt-hu­szonhat éves…

– Ilyenkor péntekre, a munka után néha egy kicsit kikészülök.

– Miért? Mit dolgozol? Várj! Kitalálom.

– Jó.

Beleszív a cigarettájába és várakozva néz rám.

Mi lehet?

– Kémnő. Mata Hari, személyesen.

Hangosan felnevet. Szóval nem az…

Még mindig nevetve szólal meg:

– Annál sokkal izgalmasabb és érdekfeszítőbb, amit csinálok. Annyit segítek, hogy roppant egyedi munkám van…

– Akkor megvan! Irattáros!

Hahotázva nevet tovább, majd végül szabad lesz a gazda.

– Majdnem kitaláltad. Tanítónő vagyok.

Gyorsan elképzelem, amint a tábla előtt állva magyarázza a lec­két húsz meg­rémült kissrácnak.

– Még egyszer kérdezem: Mennyi hatszor hat?

– Tanító néni! Én tudom! Hatvanhat.

– Hülye vagy, fiam! Ülj le!

Emese rendkívül vonzó nő. Most, hogy így közvetlenül mellet­te vagyok és beszél­getünk, folyamatosan érzem azt az illatot, ami­vel már az elején elbűvölt, ott a Tavas téren.

Mindjárt elfogy a pezsgő. Sok mindenről beszélgettünk. Mesélt nekem a kis tanít­ványairól. Például, az egyik kisfiú szerelmes lett belé és rajzolt neki ajándékba egy hadihajót. Azt, azóta is otthon őrizgeti. Nem lehet kiigazodni ezen a nőn.

Megadta a címét. Oda üzenhetek. Úgysem fogok.

Egyébként sokat mesél magáról. Nagyon sok mindent tudok már róla. A szü­leivel él együtt. Figyelmesen hallgatom. Mesél ne­kem. Néha viszont, mikor el­mond­ta amit akart, elhallgat pár pil­lanatra. Olyankor halkan, alig hallhatóan, el­gon­dol­kodva dúdol magában egy kis dalt, majd hirtelen ismét mesélni kezd.

Mikor szóba kerül a névnapi üdvözlőlap, azonban csak annyit mond:

– Azt akartam, hogy örülj egy kicsit. A Ferinek is szoktam kül­deni.

Ez ismét jól esett… Te rongy!

– Emese! Megcsókolhatlak?

Erre nem számított.

Gondolkodik. Meredten figyelem.

– Na jó. De csak egyszer, és soha többet nem. – mondja, majd egy kissé közelebb hajol, és nagyon-nagyon lassan, de olyan lassan, amilyen lassan csak lehet, összeér a szánk.

Most pár perce megint kissé rideggé vált. Miért ilyen?

– Emese! Aludj velem!

A lány elgondolkodik, majd mintha csak kávéval kínáltam vol­na, annyit mond:

– Most nem.

Ő úgy döntött, hogy most nem…

– Mikor?

– Majd egyszer.

– Majd egyszer?

– Talán.

– Ezzel nem vagyok kisegítve. És mikor fogunk újra találkozni?

– Még nem tudom.

– Fogunk egyáltalán találkozni?

Ezt meg kellett kérdeznem. Szükségem van tiszta lapokra. Mondja meg, ha nem! Mondja meg! Akkor még gyorsan el tudom felejteni. A regényben legföljebb mellék­szereplő lesz. Úgyis an­nak indult az elején…

Emese meglepő választ ad:

– Persze, hogy fogunk! Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Például még le sem rajzoltál. Mikor fogsz lerajzolni? Látod? Te is csak ígérgetsz…

Ez a lány játszik velem. Játszik az idegeimmel, az érzéseimmel, a lelkemmel. Bele­csöppent a kis szerencsétlen életembe és min­dent összezavart. Olyan jól meg­voltam eddig. Senki nem akart tönkretenni… Csak a polgármester szeretője, de az, más ügy.

– Ne találkozzunk többet, Emese!

– Jó. Meggyőztél.

Most föláll és felveszi a felsőjét.

– Hová mész?

– Haza.

– Ne menj még!

– Mennem kell.

– Elkísérjelek?

– Köszönöm, nincs rá szükség. Maradj csak itt, a rajzaiddal! Kiengedsz?

Elindul.

Most tényleg hazamegy.

Már nem lehet visszatartani. Legalább kikísérem. Gyorsan utá­na lépek az ajtóhoz.

Puszit akarok adni neki. Búcsúzóul.

Szájon csókol.

Boszorkány!

Minden egyes nap, minden percében legalább egyszer eszembe jut. Hol lehet? Mit csinálhat? Eszébe jutok én is? Csak kacérkodik velem? Utál engem? Jelentek neki valamit? És egyáltalán miért tet­szik nekem? Vajon lettek már miatta férfiak ön­gyil­ko­sok? Biztos!

Jó, de hányan?

Már ott tartok, hogy verseket írok neki. Persze fogalmam sincs, hogyan kell verset írni, de mégis próbálkozom. A fotelban ülök, ahol O ült és ilyeneket firkálok le, mint például ez is, hogy:

Mindig, mindig eszembe jutsz,
Akkor is, ha erről nem tudsz.

Ez egyébként tényleg így van.

Folytatás is van. Azt, erre a másik fecnire írtam:

Te vagy nekem az ideál,
Akkor is, ha szívem, megáll.
Utána is rólad vágyom,
Kis felhőkről, arcod látom

Sőt:

Vigyázok rád, ahogy tudok,
Telente hópelyhet szórok.
Nyaranként fönn neked sütök,
Kismadárként lent fütyülök.

Szörnyen nyálas lett.

Pár nap után, el is küldöm neki. Majd biztos megmutatja a Fe­rinek és együtt fognak nevetni rajta. Elképzelem, amint egy szép vasárnap délután, a fickó elnéző mosollyal ledobja a levelet a do­hányzóasztalra, szív egy slukkot a cigarettájából és elnézően oda­veti az ölében ülő Emesének:

– Meddig kínozod még ezt a szerencsétlent? Dobd ki! Már ele­get röhögtünk rajta…

Világgá megyek. Elmegyek hajóskapitánynak. Úszni például tudok. Mégiscsak előny azokkal szemben, akik nem tudnak. Olyan fazonokkal leszek körbevéve, mint a Gyurmaarcúnak az a matróz­sapkás bábja, aki olyan mérgesen bámult rám görbe szivarral a szá­jában. Körbehajózom a világot és minden kikötőben tartok majd egy szeretőt. Sőt! Mindegyiket el is veszem. Ezen ne múljék…

Emese pár nap múlva üzen. Köszöni szépen a verset. Megkap­ta. Azt írja, hogy elteszi emlékbe.

Gondolom a hadihajó mellé…

Most, hogy már beköszöntött a május, egyre melegebb van és egyre több ember tölti a nyomorult idejét a Tavas téren. Persze ezáltal a rajzolók is megszaporodnak, így végeredményben a pén­zem ugyanannyi. Vagyis pontosan annyi, hogy éhen ne haljak. Még éhen halni sem hagynak. Pedig milyen megható és ünnepélyes esemény lenne, ha a regény közepén, a főhős egyszer csak hopp, éhen halna… Ezután csak üres lapok lennének egymás után, az alábbi üzenettel: „Tájékoztatjuk, hogy a főhős éhenhalt.”

A Gyurmaarcút kezdem kerülni. Még mindig nem tudtam meg­venni neki azt az átkozott vörösbort. Azóta is biztosan küldi rám a rontást. Egy ideig ellenáll neki a szervezet, de a jóltápláltság hi­ánya miatt, előbb-utóbb hatni fog az átok. A múltkor például el­kezdett viszketni a nyelvem. Ez jelenthet valamit…

Randevúm van Emesével. Ma délután. Sétálni fogunk, aztán majd feljön hozzám.

Most már tényleg le kell rajzolni. Már nagyon szeretném. Le­het, hogy még örülne is neki. Persze mást is szeretnék, de erre gondolni sem merek…

A parkban sétálunk. Bár legelőször, azon az első pénteki na­pon azt mondta, hogy nem szereti ezt a parkot. Ehhez képest most ő találta ki, hogy sétáljunk itt. Hát, sétálunk…

Azért nekem sikerült az élet…

Az igaz, hogy olyan rideg velem, mint egy idegennel, de legalább velem van. Most valamennyire hozzám tartozik. És ezt mások is lát­ják.

Látja például ez az öreg bácsi itt, aki egyedül üldögél ezen a padon. Kis ősz bajusza van és nagyon szomorú arca. Biztos meg­járta a háborút. Frontkatona volt. Persze úgy értem, hogy fiatal­korában, nem most… Szóval itt ül a bácsi ezen a padon és ő is lát minket. Tudomásul veszi, hogy itt vagyok én, a főhős, (Ezt persze ő nem tudja. Ő azt hiszi, hogy ő a főhős…) és közvetlenül mellet­tem sétál Emese. Biztosan azt mondja most magában, hogy:

– Lám, milyen szép pár…

Igaz, nem fogjuk egymás kezét, de ez így első látásra nem jelent semmit. Az igazi szerelmeseknél, mármint ahol a nő is mutat va­lamit, ott is előfordul, hogy egy kicsit elengedik egymás kezét…

Séta közben beszélgetünk. Emese, mint már mondtam, rend­kívül sokat tud beszélni. Sokszor van, hogy ő beszél, én meg csak hallgatom és memorizálom, amit mond. Aztán majd később, ha nincs velem, próbálok kielemezni belőle minél több információt. Mint egy igazi pszichológus. Elsősorban azt szeretném megtudni, hogy érez-e irántam valamit…

Szerintem nem érez. Csak egy szórakoztatóipari eszköz vagyok neki. Mint cicának a gombolyag. Vagy mint kutyának a cica. Sőt! Mint öregasszonynak a pincsi­kutya. Nem, az nem jó. Az öreg­asszonyok nagyon jól bánnak a pincsi­kutyáikkal. Mindig etetik őket. Galamb helyett is…

Este megint nálam vagyunk, a harmadik szinten. A Gyurmaar­cú alatt.

Elvileg úgy állapodtunk meg, hogy ma már tényleg lerajzo­lom, de én már nem bírok magammal és inkább szeretnék kikez­deni vele.

Emese viszont úgy látszik, nem szeretné. Kisiklott a kezeim közül. Biztos utál.

Ha az ősz bajuszú bácsi a parkból most látná ezt, biztosan jól kiröhögne és nagy bölcsen azt mondaná:

– Ja, hát kérem, nem mind arany, ami fénylik.

Ezután a zakójából elővenne egy megkopott, régi, besárgult fényképet, ami egy alig látható Karády-frizurás nőt ábrázolna, és azt mondaná:

– Bezzeg az én kis Lujzámat, annak idején alig lehetett lecsilla­pítani… Hajaj!

– Emese! Majd egyszer hozol nekem egy fényképet magadról?

– Fényképet?

– Igen.

– Nem hozok.

– Miért nem?

– Mert minek?

– Hogyhogy, minek? Mert szeretném nézegetni, amikor nem vagy velem.

– De engem ne nézegess, ha nem vagyok veled!

– De, ha meg itt vagy, mindig azt mondod, hogy utálod, ha nézlek.

– Így van. Nem szeretem.

– Akkor, hogy nézzelek?

– Sehogy. Vagy nézz úgy, hogy ne vegyem észre!

– Ha adnál egy fotót, arról is le tudnálak rajzolni. Később visszaadnám, ha kérnéd. Megígérem.

Megrázza a fejét.

– Nincs fénykép!

– Akkor adj nekem valami más emléket.

– Milyen emléket?

– Bármit. Amire, ha ránézek, akkor olyan mintha velem len­nél.

– Erre semmi szükség. Nem utazott el egyikünk sem.

– Pedig ez igenis fontos dolog. Ebből tudom, hogy van valakim.

Szerinte ez marhaság. Nem ért egyet. Hamar össze is veszünk.

Szörnyű érzés. Fájdalmas.

– Miért veszekszel?

– Te veszekszel.

– Semmi mást nem kérek tőled, csak hogy kapjak belőled egy kicsit, ha nem is ugyanannyit, mint más férfiak. Tudom, hogy más férfiaknak sokkal könnyebben odaadod magad.

– Semmi közöd hozzá!

– De van.

– Már hogyan lenne?

– Mert még az a földönkívüli kis herceg is megmondta a siva­tagban, abban a hülye mesében, hogy „felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Ráadásul egyszer és mindenkorra.

– Azt a róka mondta a Kis Hercegnek. – javít ki komoly han­gon.

– Mindegy, ki mondta. A lényeg az, hogy megszelídítettél. Tes­sék felelősnek lenni!

– Felelős vagyok.

– Akkor engedj magadhoz!

– Most nem.

– Tudod, hogy mindent megtennék érted.

Most valamiért megint nagyon feldühödött:

– Senki nem kérte, hogy bármit is megtegyél értem! És én sem tartozom neked semmivel.

Nem tartozik. Igaza van.

Most el is megy. (Ebben nincs igaza.) Utána megyek.

A lépcsőházban még próbálok tenni valamit. Megszólítom.

Őt nem érdeklem.

Bocsánatot is kérek tőle, bár azt sem tudom, hogy pontosan miért.

Hasztalan.

– Nézd, Emese! Beszéljük meg a dolgot, mint férfi a nővel, vagy fordítva, mint nő a férfival!

– Nincs mit megbeszélni.

– Ne menj el!

Elment.

Ezt már nem hozom jóvá.

Egyik pillanatról a másikra ismét egyedül maradtam.

Vége.

Most folytathatom ott, ahol eddig voltam. A magány közepén.

Nem számít. Végre legalább túl vagyok ezen az őrült kapcso­laton. Csak szen­ve­dés lett volna úgy is ez az egész. Azzal a másik fickóval is mindig összejárt volna és különben is… Még egy fény­képet sem tud adni magáról… Vége. Ennek csak örülni lehet… Mit örülni? Meg kéne ünnepelni! Végre megvan az esély, hogy egyenesbe jöjjön az életem. A világ tele van nőkkel. És micsoda nőkkel! Hajaj! Mindegyik különb, mint Emese! Mindegyik. Tes­sék rendesen örülni! Azt mondtam örülni!

Letörten megyek vissza az ajtóhoz. Még érzem az illatát…

Valaki van mögöttem.

Megfordulok, de nem azt látom, amit szeretnék. A nyikorgó lép­csőn állva figyel valaki.

A Gyurmaarcú!

Ezek szerint mindent hallott. Még leskelődik is. A gazember! Ma úgysem kapod meg a borodat! Nincs egy petákom sem. Nincs semmim.

Sosem leszek már boldog…

10. fejezet

A Tavas téren ilyenkor jó időben, fel szoktak tűnni különbö­ző pantomim művészek, szobor­emberek. Végül is az sem egy rossz szakma. A pasas teljesen mozdulatlanul áll egy bizonyos pózban, előtte meg egy kübli van a földre lerakva, amibe pénzt kell dobni neki. Leg­alább­is a szobor­ember azt szeretné, hogy dobjanak. Olyankor szolgál­tatás­képpen átvált egy új pózba és úgy marad megint mozdulatlanul, míg valaki újra nem áldoz neki egy kis aprót. (Ha nem aprót ad, az sem baj…) Egyéb­ként, ha nem dob be neki senki semmit, akkor egy idő elteltével iszonyatosan elzsib­badhat szegény művész és olyankor bizto­san nagyon haragszik a járókelőkre. Persze ebben az esetben a járókelők ebből semmit nem vesznek észre, mert a szobor­ember nem mozoghat és még arckifejezése sincs. Csak áll me­reven, megdermedve, fehérre mázolt arccal és néz bele a sem­mibe. A járókelők meg csak vigyorognak előtte, nézegetik, esetleg lefényképezik, aztán mikor megunják, továbbmennek.

Ma ismerős arc tűnt fel a téren. Egy új mutatványos.

A Gyurmaarcú.

Úgy látszik, ide is utánam jön. Természetesen ő a bábjai­val lép fel, és hasbeszél. Néha a Tóbiással adja a műsort, né­ha a matrózsapkással.

Tóbiás, a köréjük gyűlt nézők kívánságára bármilyen is­mert dalt vagy mondókát előad és beszélgetésbe is bocsátko­zik. Táncikál is, ha úgy tartja kedve, és persze jól kibeszéli az őt mozgató Gyurmaarcút. Időnként veszekszik is vele, és vén marhának nevezi, amin a gyerekek hangosan nevetnek.

Az öreg matrózsapkás, morgó, rekedt, száraz hangon, ló­gó szivarral a szájában mesél régi hajós történeteket, amelye­ket persze senki sem hisz el neki, de rendkívül szórakoztató­nak tartanak.

Egy szó, mint száz, a Gyurmaarcú kitesz magáért. A gye­rekeknek mindenesetre nagyon tetszik. A turistáknak is, bár ők egy kukkot sem értenek belőle. Némelyik, még le is fényképe­zi a Gyurmaarcút. Csak nehogy a végén még klóónozni is kezdjék.

Egyébként egész szépen keres az öreg. Legalább ő jól járt. Én egész nap csak egy rajzot készítettem, úgyhogy annyi pén­zem van csak, hogy este egyek valamit. Ez nem panaszkodás, ez tény.

Késő délután már befejeződik a Tavas téri forgalom. A raj­zolók is, a pantomimosok is kezdenek összepakolni. Egyébként soha nem sikerül elkapnom azt a pillanatot, amikor egy szobor­ember befejezi a műszakot és hopp, hirtelen mozogni kezd. Mindig csak azt látom, mikor még mozdulatlanul pózol, majd pár pillanat vagy perc múlva mikor odanézek, addigra már, mint egyszerű ember szedegeti össze a holmiját.

A Gyurmaarcú is lassan befejezi a hasbeszélést. Kezdenek elfogyni a nézők.

Én is összepakolok. Kezdenek elfogyni a turisták. Meg las­san a türelmem is.

Pakolás közben, azt veszem észre, hogy három fickó körbeállja az öreget. Az egyik elég tagbaszakadt. Nem szívesen küz­denek meg vele csupasz kézzel. A másik kettő átlagos terme­tű, de annál gorombább tekintetű.

Pár perc múlva, mellettük megyek el. Ezt hallom:

– Azt hiszed, nem kell helypénzt fizetned? Ide jössz, és csak úgy letelepszel itt?

A Gyurmaarcú szótlanul nézi őket. Most nem vigyorog. A behemót folytatja.

– Vagy letejeled most a felét a lének, vagy péppé leszel ver­ve.

Ez is egy lehetőség.

Megállók.

Hirtelen lökdösni kezdik.

Tehát nem tejeli le a felét a lének. Ha minden igaz, akkor most péppé lesz verve.

Az embereket nem érdekli a konfliktus. Szépen elsétálnak mellettük. Páran távolabbról figyelik az eseményt, ahogy a három legény lassan hozzákezd, hogy a szegény Gyurmaarcú­ból pépet készítsen.

A következő pillanatban, már azt látom, hogy az öreg a földre kerül. A három fickó, rugdosni kezdi. Persze először nem olyan hatalmas erővel, hanem csak kicsit, hogy a megfe­lelő hangulat, a félelem hangulata meglegyen.

Az egyik közben hangosan mondogatja:

– Kellj már föl, öreg! Elfáradtál?

A Gyurmaarcú nem reagál. A földön fekszik, és összegubózik. Nem ad ki hangot. Kemény ember. A rúgások egyre sza­porodnak és egyre erősebbek.

Nem tudom, mi történt. A fa rajztáblámat teljes erőből meg­próbáltam ráhúzni a tag­ba­szakadt fejére. Nem sikerült. Min­denesetre erre nem számított senki. Meg­le­pőd­tek ők is, én is.

Nekem esnek. Most én vagyok a földön és engem kezdenek péppé verni. Az ilyen péppé verés egyébként fájdalmas dolog. Félelmetes is. Nem tudni, meddig tart. Meddig tart még?

Irtózatosan megvernek. Soha életemben nem vertek így meg. A rajztáblával is kapok. Hogy is van? „Aki másnak ver­met ás?” Vajon mikor lesz már belőlem pép?

Egy idő után, abbahagyják. Persze nem azért, mert pép let­tem, hanem mert az egyik azt kiáltotta, hogy:

– Vigyázz! Fölkel az öreg!

Ezek nem ismerik a munkamegosztást? Most ismét a Gyur­maarcú van terítéken. A három fickó hatalmas dühvel kezdi egyszerre rugdosni a még mindig földön lévő öreget.

A két kis bábú, mellettük a földön hever. Kis bábruhájuk a kopott, szürke macs­ka­kőre van szétterülve. A Tóbiás most nem vigyorog. A mindig vigyorgó Tóbiás­nak, most megválto­zott a kifejezése. Meg van döbbenve. Ilyet még ő sem látott.

A matrózsapkás bábu bezzeg most is ugyanolyan szigo­rúan néz. Szemrehányóan. Egyenesen a szemembe. Már megint? A görbe szivarja azért még most is ott lóg a szájá­ban. De, miért engem néz?

Föltápászkodok.

Most már mindegy. Felkapom a rajztáblát és nekiesek mind­nek. Nem félek. Ha már az ember benne van, nem érzi olyan veszélyesnek a szituációt.

Az egyiket nagyon csúnyán leütöm. A tábla bele is repedt. Sajnos. Honnét fogok én szerezni egy új rajztáblát, ha ez most eltörik?

Mivel így ismét én lettem a közvetlen célpont, az egyikhez hozzá vágom a táblát, mint a bumerángot. Kettétört.

A földről felkapom az egyik kempingszéket és azt is közé­jük hajítom. Van még egy székem. Hadd repüljön. Nincs más a kezem ügyében. Felkapom az egyik bábot. A matrózsapkás az. A feje fából van és jó nehéz. Közéjük vágom azt is. Az egyiket homlokon találja. Most már biztos, hogy pép lesz be­lőlem.

Azonban a támadás hirtelen abbamarad.

– Még visszajövünk!

Azt hiszem ezt kiáltotta az egyik. Mindenesetre elmennek.

A jobb regényekben persze ez úgy lenne leírva, és persze ne­kem is jobban tetszene, hogy a támadók „elszaladtak”. Ezek nem szaladtak. Egyszerűen, mint akik jól végezték dolgukat, elmentek. Elgyalogoltak. Elsétáltak. Eltolták a biciklit.

Egy szó, mint száz: eltűntek a sötétben.

Az öreg nagy nehezen föltápászkodik.

Mindenféle járókelők lépnek most hozzá. Állítólag segíte­ni akarnak.

Eddig hol voltak?

Az egyik kitalálja, hogy mentőt kell hívni. Hívnak. Meg kell várni, míg kiér. Rendőrt is kell hívni. Azt is hívnak.

Az már úton van.

A bámészkodó járókelők közül páran megbotránkozott arc­cal mutogatnak felém.

– Lám, ez is mindenbe belekeveredik…

Eltörött a rajztáblám. Szörnyen mérges vagyok miatta. Összeszedem a földről a dolgaimat. A tábla két darabját meg­próbálom összeilleszteni. Ilyen volt, míg egyben volt. Most már vége.

A két bábfigurát is fölveszem. Mindkettő nagyon aranyos. A matrózsapkást most röhögni látom.

Közben valahonnan előkerült egy civil orvos. Kalapban van és világos színű zakóban. Megvizsgálja a Gyurmaarcút és kijelenti, hogy biztos, hogy kórházba kell mennie. Szegény Gyurmaarcú. Még jövök neki egy borral…

A világos zakós közben engem is méricskélni kezd. Feles­leges. Úgysem hagyom magam megvizsgálni. Nem bízok a kalapos orvosokban. És a zakója sem tetszik.

Odanyújtom az öregnek a két kezemben lévő kis bábot. Rám néz. Csúnyán megverték. Szomorúan azt mondja:

– Kérem, vigye el magával őket! Ha kiengednek, beugrom értük…

– A fiatalember még nem mehet sehová! Még nem értek ide a rendőrök!

Ezt egy kis hivatalnok külsejű, bajuszos emberke mondta nagy hangon. Fontos­kodik. Egyébként megismerem. Végig itt volt az incidens alatt. Jó tíz méterről, biztos távolságból, la­pítva figyelte az eseményt. Akkor még nem volt ilyen határo­zott.

A két bábot a hónom alá csapom, és a törött rajztáblával, meg a székekkel csöndben haza indulok.

Nagyon, de nagyon szomorú vagyok.


[illusztráció]

11. fejezet

Szörnyen fáj mindenem. Ráadásul elálmosodtam. Biztos az egész napos ülés a melegben…

Nagyon szeretném látni Emesét. Nem láthatom.

A két bábot ledobom az ablak melletti kis asztalra.

Ruhástul dőlök az ágyra. Kicsit sötétben akarok lenni. Kintről így is bevilágít a telihold azzal a nagy, kerek, vigyori tésztaképével.

Jó ez a kis csönd. Az utcán is csönd van.

A hold most pont megvilágítja mindkét bábot. Tóbiás, oldalt fekszik, arccal felém fordulva. Nem lehet kivenni, hogy most mi­lyen a kifejezése. Árnyékban van a szája.

A szivaros matróz mögötte fekszik. Csak a kopott kis kabátja lát­szik.

Csöndben nézem őket.

Furcsa!

Tóbiás most pislogott egyet. Ezt biztos a rajztábla okozza ná­lam. Kár, hogy eltörött. Zúg is a fejem tőle.

A bábu most már a szemét is forgatja. Nem baj. Majd egyszer ezt is elmesélem egy pszichológusnak… Ez most már nem oszt, nem szoroz. Már nem küzdők semmi ellen. Hagyom, hogy az ese­mények irányítsanak.

A bábu most felül.

Ez az, Tóbiás! Csak nyugodtan ülj fel! Legalább meglátom, hogy mit csinál mögötted a matróz haverod. Szivarozik. Mi mást csinálna? Pirosán égő kis szivarral a szájában könyököl, miközben a lábai kényelmesen fel vannak polcolva a váza oldalára.

Tóbiás, most megszólal:

– Remélem nem lesz semmi baja.

A matróz rekedt, kérges hangon válaszol.

– Nem lesz baja.

Most pöfékel párat a görbe kis szivarból, majd hozzáteszi:

– Eb csont beforr.

Úristen! Érzem a szivar füstjét!

A bábok ezután vicceket mesélnek egymásnak, amiken hango­san röhögnek. Tóbiás még térdre is ereszkedik és mindkét öklével üti az asztal lapját, annyira röhög. Közben levegőért kapkod.

Most már én is megszólalok.

– Csöndesebben!

Muszáj, mert ha a szomszéd meghallja ezt a cirkuszt, azt hiszi, hogy én röhögök ennyire itt egymagamban az éjszaka közepén.

Az öreg matróz-sapkás felém fordul.

– No, nézd csak! Fölébredt a kis bunyós.

– Mióta tudtok ti beszélni? És mióta tudtok, ilyen rondán rö­högni?

Tóbiás is felém fordul. Vigyorog.

– Mi újság van, szomszéd?

Az öreg báb, még rekedtebb hangon hozzáteszi:

– Hm. Azért kissé előbb is beszállhattál volna a csatába.

– így is mi nyertünk. – felelem nem túl nagy meggyőződéssel.

– Ez azért volt, mert mi ott voltunk.

Minden matróz így hazudik?

Tóbiás most óvatosan lemászik az asztalról. Utoljára a két ke­zével csimpaszkodik még az asztal lapjába. Kicsit himbálózik, majd leugrik. A földre érve megtörli a kezét, majd sétálgatni kezd a föl­dön, az ágyamtól egy méterre.

A matróz – sapkás is feláll és a vázának támaszkodva, szivaroz­va figyel engem.

– Miért figyeltek mindig engem?

A szivaros pöfékel még párat, majd azt mondja:

– A kutya se figyel téged mindig. Te figyelsz inkább mindenre oda, ami más normális embert nem érdekel… Mit törődsz te velünk?

Tényleg. Mit törődöm én velük?

Tóbiás most körbesétál a szomorú kis szobában. A hold kísér­teties, kékes fénnyel világítja meg az elöl hagyott, és a falnak meg szekrénynek támasztott rajzaimat. Tóbiás elsétál előttük. Mintha valami kiállításon lenne.

Az öreget bezzeg nem érdekli. Csak támaszkodik és pöfékel.

– Egyébként – szólal meg Tóbiás – mi van a kis hölggyel? Jár még ide?

Emese!

– Mi közöd van hozzá, te kis vigyori?

– Szóval már nem. Nem tudtad meghódítani… Jellemző…

A szivaros, most hozzáteszi:

– Mindig mondtam a többieknek, hogy egy anyámasszony ka­tonája vagy…

Most pont ez hiányzott nekem. A bábok megint hangosan rö­högnek. Tóbiás éles hangja mellett párhuzamban, mintegy hát­térzeneként dörmög a matrózsapkás lassú, mély nevetése.

– Kuss!

Most ismét Tóbiás szólal meg.

– Jól van, jól van. Nem cikizünk. Egyébként tudnánk rajtad se­gíteni…

– Te inkább maradj csöndben! Hagyjatok aludni!

– Minek? Úgysincs semmi dolgod…

– Azt te nem tudhatod, te vigyori, fafej. Holnap hajnalban egyébként horgászni megyek.

– Horgászni? Nem is tudsz horgászni.

– Azt ti honnan tudjátok?

– Mondta az öreg mester.

A vén kecske! Ilyeneket terjeszt rólam. A hátam mögött…

Tóbiás folytatja:

– Rád férne egy kis segítség abban is.

– Lehet. De semmi esetre sem két beszélő bábtól.

– Nem bízol bennünk?

– Az öregeteken se tudtatok segíteni…

– Ha mi nem vagyunk ott, azok a fickók laposra vertek volna. – mondja megint a szivaros.

Erre inkább nem válaszolok. Nincs kedvem teljesen megőrülni. Még küzdeni akarok egy kicsit a teljes elborulás ellen. Az egy dolog, hogy a bábok a szemem előtt életre keltek, de én ebben nem akarok részt venni. Egyedül vagyok, egyedül vagyok… Nincs itt senki… Bábok sincsenek. Úgy teszek inkább, mintha itt sem len­nének… A legegyszerűbb, ha nem szólok hozzájuk. Megpró­bálok inkább elalud­ni végre.

Azt mondja ez a kis vigyori fafej, hogy segíteni tudna rajtam… Egy báb… Röhej.

– Hogyan tudnátok segíteni rajtam?

– Bízz bennünk!

– Nem bízok senkiben. Főleg nem két fafejű bábban.

Az öreg matróz, kis idő múlva lágyabb hangon megszólal:

– Te is segítettél az öregen, mi is segítünk rajtad…

Délig aludtam. Ma már jobban vagyok. Persze sajog minden porcikám, de legalább elvonja a figyelmemet az éhségről… Micsoda hü­lyeséget álmodtam…

Kopognak.

Ki lehet?

Emese! Megérezte, hogy nem vagyok jól és eljött meglátogat­ni. Őrületesen ver a szívem. Nincs kitakarítva. Mit csináljak? Nem számít. Az ajtóhoz sietek és kinyitom.

A Gyurmaarcú az!

Kicsit jobb állapotban van, mint tegnap, bár még meglátszik raj­ta, hogy félig már pép volt.

– Jó napot, fiatalember! A bábokért jöttem.

– Igen. Hozom őket.

Nyitva hagyom az ajtót és felkapom az asztalról a két bábot. Ki­viszem.

Az öreg cinkos mosollyal néz rám.

Már megint örül. Minek örül? Nincs elég baja?

– Köszönöm fiatalember. Remélem, nem okoztak túl nagy grimbuszt.

Ezt vajon hogy értette?

– Szóra sem érdemes.

Valamit még mondani akar, de becsukom az ajtót.

Nincs most kedvem azt hallgatni, hogy a borát már mióta nem adtam meg neki. Majd megadom. Türelem, mester!


[illusztráció]

12. fejezet

Azt nem tartom igazán problémának, hogy most átmenetileg pénz­szűkében vagyok. Ez majd idővel elmúlik. Majd kitalálok valamit. Ha igazán megunom a szegénységet, majd leülök gondolkodni egy kicsit és akkor rájövök, hogy mit kezdjek magammal.

Az sem baj, hogy verekedésbe keveredtem. Azt mondják, hogy ami nem öl meg, az keményít. A hadirokkantaknak is biztosan ezt mondogatják. Valószínűleg meg is vigasztalja őket.

A legnagyobb probléma most Emese. Miért nem tud engem szeretni? Nem kell annyira, mint amennyire én szeretném, csak egy kicsit. Kéne írnom neki.

Tollat ide!

Nagyon hiányzol.
Kérlek találkozzunk!
Pénteken, hatkor várni foglak a Római téren.
A te szomorú Picassód

Elolvasom még egyszer.

Én nem könyörgök senkinek! Főleg, nem egy ilyen haramiának. Úgyis azt várja, hogy azután elegánsan azt mondhassa:

– Nem!

Egy másikat írok.

Szia te hülye Boszorkány!
Pénteken hatra gyere a Rómaira!
A seprűdet hagyd otthon!

Ez azért így túl erőszakos. Majd kikéri magának, aztán többet nem látom.

Következő levél:

Drága kis Boszim!
Utolsó kísérletet teszek arra, hogy találkozzunk.
Ha úgy döntesz, hogy igen, légy pénteken, hatkor a Római téren!
Ha nem leszel ott, tudni fogom, hogy soha többet nem látjuk egymást.
A te szomorú Picassód

Nagyon nem az én stílusom. Úgy hangzik, mint valami szerel­mi dráma utolsó előtti felvonása. Az utolsóban, pedig a lány felke­rekedik, hogy szerelméhez siessen, de útközben elrabolják, vagy va­lami hasonló történik és a lényeg az, hogy nem ér oda. A főhős meg vár fél órát, aztán felköti magát. Örökre. A közönség meg sír. Azért sír, mert nincs más gondja. Szégyellhetik magukat!

Mindenesetre most beborítékolom a legelső levelet. Mégis az lett a legjobb. Bélyegem még maradt.

Most pedig futás a postaládához! Holnapra vagy azután meg is kapja.

A hétfői forgalomban kerülgetem a tébláboló embereket, kezem­ben a levéllel. A szomszéd utcában van egy postaláda. Oda igyek­szem.

A szomszéd utca egyébként egy szép utca. Itt mindig lelassítok. Szép világoszöld, hatalmas levelű vadgesztenyefák sorakoznak a széles járdákon. A fák alatt, padok sorakoznak, amiken fiatal diá­kok, meg babakocsikban matató fiatal anyukák üldögélnek.

Mellettük, szintén a fák alatt, fagylaltot árulnak egy mozgó fagylaltos pultnál.

Megállók előtte és nézem. Nyolcféle fagylalt van. Megszámol­tam. A pult tetején tölcsérek sorakoznak. Egy fiatal anyuka az öt év körüli kisfiával éppen odaáll a pulthoz. Egy gombóc citromot kér neki. A fagylaltos belemártja a fagylaltba a merő­kanalát, majd óvatosan ráhelyezi a tölcsérre a gombócot. Közben a nyelve hegyét is ki­dugja egy picit, annyira koncentrál. Biztosan még kezdő a szakmában. Átadja az anyu­kának, aki mosolyogva lehajol vele a kisfiúhoz. A kisfiú nagyon óvatosan, koncentrálva átveszi a töl­csért. Milyen jó neki…

A mi utcánkban bezzeg nincsen egyetlen fa sem.

Miután bedobtam a levelet, egy kis kerülővel visszaindulok. Vissza a ház harmadik szintjére, a nyikorgó falépcsővel szemben lé­vő világos, csöndes lakás, magányos szobájába.

Hazaérve rendet rakok az asztalon. Kidobom a próbaleveleket.

Úristen! Ennél hülyébb már tényleg nem lehetek. Itt az a levél, amit el akartam küldeni neki.

Rossz levelet adtam föl!

Véletlenül a legcsúnyábbat borítékoltam. Amibe azt írtam, hogy: „hülye boszorkány!” A másik kettő itt van az asztalon. Vissza lehet ezt csinálni?

Nem lehet.

Nyugalom! Ennek csakis én vagyok az oka. Nem hibáztathatok senkit sem. Tényleg megérdemlem a sorsom. Most már végképp le­mondhatok a nőről.

Kopognak.

Emese!

Feltépem az ajtót. Már megint csak a Gyurmaarcú. Lassan már haza jár ide…

Jött a boráért.

– Jó napot!

– Jó napot! Bemehetnék, fiatalember?

Úgy látszik, tényleg a borért jött. Felőlem átkutathat mindent. Itt egy deci alkoholt nem talál.

Bejön. Ünnepélyes hangulatban van. Nem várom meg míg be­lekezd, úgyis tudom mit akar.

– Nézze, mester! Momentán most nem állok valami jól. Tu­dom, hogy ez nem mentesíti az embert, de…

– A múltkor meg akart menteni.

– Hagyjuk ezt…

– Jó tett helyébe, jót várj!

Mit hisz ez? Hol vagyunk? Valami népmesében?

Az öreg teljesen természetes hangon folytatja:

– Mivel mást nem tudok adni, hálám jeléül elviszem horgász­ni.

Ha-ha-ha!

Ebben a regényben mindenki hülye? Majd pont a Gyurmaarcú­val fogok horgászni menni…

– Siessen! Kapja össze magát, mert leszáll a nap! Jöjjön! Meg­tanítom horgászni.

Honnét vette az ötletet? Arra nem akarok gondolni, hogy a harminc centis, fából faragott fejű matrózbáb, a pici matrózsapká­val a fején, szivarral a szájában odalépett hozzá és azt mondta:

– Hé, öreg! Ezt az alattunk lakó szerencsétlen hülyét el kéne vin­ni horgászni. A múltkor megígértük neki, Tóbiással…

Nem megyek sehová! Főleg nem tanulni. És főleg nem a Gyur­maarcútól.

Körülbelül azon a helyen telepedtünk le az öreggel, ahol a múltkor utoljára horgásztam. Az öreg rendkívül izgatott. Mint egy gye­rek. Elmondja, hogy utoljára ötven éve horgászott itt. Elkéri a bo­tomat. Az úszót leveszi róla. Az nem kell.


[illusztráció]

Ráhúz a horogra valami kukacot és bedobja a vízbe. Vár egy pi­cit, míg lemerül, majd a boton aprókat ránt párszor, míg az egy-két pillanat múlva hirtelen hajlani kezd.

– Hóhó! Megvan az első!

Egy ficánkoló, ezüstösen csillogó hal jelenik meg az örvénylő víz színén. Kiemeli.

Nem nagy szám. Szerencséje minden hülyének lehet.

Újra dob.

Pár pillanat múlva kint van a második hal is.

Hogy csinálja?

– Én is megpróbálhatom?

Átadja a botot. Én is próbálok aprókat rántani a meder aljára leért csalin. Az öreg szurkol. Közben magyarázza, hogy kell.

Kapás!

Recsegve hajlik a bot. Attól félek, hogy kettétörik.

Kiemelek egy csodálatos, zölden fénylő hátú sügért. Nagyon szép. Újra dobok és pár apró rántás után újra kapásom van. Han­gosan nevetek. Az öreg is.

Hamarosan kiveszi a kezemből a botot. Most ő is akar egy ki­csit. Mint egy gyerek…

Egymás után kapkodjuk ki a halakat a vízből. Összesen negy­venhatot. Volt köztük pár kicsi is. Az öreg azokat rögtön vissza­dobta.

Horgászat közben hallgatjuk a rengeteg béka folyamatos bre­kegését, a víz felszínén időnként magukat megmutató halak csobbanását és persze beszélgetünk is. Beszélgetünk a folyóról, a békák brekegéséről és a régi időkről, amikor én még nem voltam. (Meg­tudtam, hogy régen, nagyon régen, a békák ugyanígy brekegtek irt, mint most…)

Beszélgetünk a halakról is. Az öreg jóba van velük.

Én mesélek egy kicsit neki Emeséről, persze nem említem név szerint. Az öreg csöndben hallgatja és csak sóhajtva annyit mond, hogy:

– Ajaj… Nehéz dolgok ezek…

Mikor csöndben vagyunk, Emesére gondolok. Nagyon hiány­zik. Vajon mit szólna ilyen sok halhoz?

Én soha nem láttam még ennyi halat egyszerre.

– Mit kezdjünk velük?

– Semmit. – mondja az öreg, azzal visszaönti az összesét a víz­be. – Jól szórakoztunk, nem? És ez a lényeg.

Most erre mit mondjak neki? Inkább semmit… Pakolni kez­dek.

– Van ám még egy meglepetésem. – mondja az öreg és buzgó lelkesedéssel int, hogy kövessem. Követem.

A város széléhez érünk egy kocsmához.

Az öreg int, hogy várjam meg, majd bemegy. Ő tudja…

Míg kint várakozom, mellém lép egy férfi. A kocsmából jött ki. Környéken lakó lehet. Nagyon magabiztos. Elővesz egy ciga­rettát és egy vonalon végignyalja, majd a szájába veszi. Az egész em­bernek erős szesz szaga van. A muslincáknak biztos nagy barátja. Kicsit megijedek, mikor rágyújt, de nem történik baj.

Szippant párat, majd leszólít:

– Vannak, akik így akarnak meggazdagodni, mint ez az öreg is, aki az előbb bement. Titokban, hálóval kirabolja a folyót, aztán idejön eladni. A kocsmáros persze megveszi. Nekünk becsületes hor­gászoknak meg már nem jut hal. Nem jut, mert nincs. Az ilyenek, mint ez is, lerabolja a folyót. Pedig tilos hálóval halászni. Onnét tu­dom, hogy már nem maradt hal, hogy a múltkor mérgemben, per­sze csak próbaképpen én is kifeszítettem egy hálót, de alig fogtam valamit. Csak tudnám ki lehet a társa az öregnek… Mert hogy egyedül nem lehet hálózni, az is biztos. Ezt onnét tudom, hogy amikor nyáron még én is hálóztam, nekem is mindig kellett egy segítség…

Nyílik a kocsma ajtaja. Az öreg lép ki rajta. Elégedetten mosolyog.

A kocsmatöltelék most udvariasan köszön neki:

– Adjon isten!

– Adjon Isten! – köszön vissza az öreg, majd hozzám fordul és a kezembe ad egy üveg jó minőségű vörösbort. – Ez a magáé. Hogy legyen a vendégeknek…

Nem várja meg, hogy megszólaljak. Még az előzőt sem adtam meg neki…

Elindul a város felé.

Én a gyönyörűen palackozott vörösborral a kezemben még ál­lok egy darabig, majd utánamegyek.

A kocsmatöltelék csöndben néz utánunk. Már nem mond sem­mit.

13. fejezet

Egész nap esik az eső.

Igazi nyári eső. Hangosan kopog az ablakpárkányomon, mint­ha csak be akarna jönni.

Nem hagyja abba. Biztos békülni akar. Tudja, hogy még min­dig haragszom rá egy kicsit. Persze titokban azért már lassan kez­dek neki megbocsátani.

Az esőn kívül, a Gyurmaarcú is bekopogott ma hozzám és azt mondta, hogy menjek át hozzá, mert kihív egy sakkpartira.

Hogy milyen ötletei vannak…

Nem utasítom vissza az öreget, nehogy eszébe jusson a bor. Inkább megyek.

A padlásszobába belépve újra végigtekintek a bábokon. A pol­cokon ugyanazok ülnek sorban, amelyek a múltkor, csak teljesen más sorrendben. A király-kis­asszony­ra például határozottan em­lékszem. Ő a középső polc közepén ült, most pedig a leg­felső polc hozzám távol eső szélén van. Tehát használva volt. Most is néz, ahogy a többi.

Tóbiás is köztük van.

Mióta az a kis incidens volt pár hete, azóta nem ment az öreg a Tavas térre. Azt mondja, még fáj neki itt-ott. Tóbiás így azóta nem dolgozik.

A matróz-sapkás a földön áll a szekrény mellett és a falnak tá­maszkodva szivarozik.

Az asztalon egy fa sakktábla van kikészítve. Mindkét oldalon egy-egy szék. Sokkal rozogábbak, mint a kempingszékek, amiket adott…

Mielőtt leülök, elsétálok a szekrénysor előtt és végignézem a bá­bokat. Büszkén mutogatják magukat. Még mosolyognak is.

A mester halkan jegyzi meg:

– Én készítettem őket. Még réges-régen. Az öreg hajóskapi­tány volt az első. – azzal a szivarozó matrózsapkás bábra mutat.

Tehát nem matróz az öreg, hanem hajóskapitány.

– Vele jártam a városokat. Kocsmákban, csárdákban léptem fel vele. O volt minden vagyonom, de semmi pénzért nem váltam volna meg tőle.

– És Tóbiás?

– Tóbiás, pár év múlva készült el. Öreg báb ő is, hiába nem látszik meg az arcán a kor. De, lélekben mindig fiatal marad. Kel­let Alfrédnak, az én öreg kapitányomnak egy társ, aki időnként felváltja.

Most ránéz a kapitányra, és szégyenlős mosollyal hozzáteszi:

– Ő maga kérte… Aztán később Alfréd és Tóbiás akkora szen­záció lett, hogy felvettek velük egy bábszínházba, ahol később igazgató is lettem. Ott készítettem el a többi bábut is. Mindegyik egy önálló egyéniség. Mindegyiknek önálló lelke van. Rengeteg előadáson vettek részt. Onnantól kezdve életre keltek.

Most leemel egy mindig szomorú arcú kisfiút, akin egy pici kantáros kord nadrág feszül.

– Ő Peti. A bombázás alatt faragtam ki az arcát egy pincében. Látja? Ő, örökre kisfiú maradt, pedig már igencsak egy vénség le­hetne ő is.

Most lepillantok a falnak támaszkodó Alfréd kapitányra. Öreg, fáradt arcával a mestert nézi. Nem szól semmit. Egyetért vele.

A polcról leemelem a királykisasszonyt, és a kezemre húzom. Életre kel.

– Őt egy igazi lányról mintáztam. – mondja. – Persze valójában nem volt királykisasszony, de én annak láttam. Annak láttam, így a szememben mégis az volt.

A pirulós kisasszonyt visszahelyezem a polcra. Körülnézek. A szoba leghátsó falának támasztva egy nagy, furcsa fakeretes szer­kezetet pillantok meg.

– Mi ez?

Az öreg suttogva válaszol:

– Egy sárkányrepülő. Még fiatal koromban készítettem. Nagy vágyam volt a repülés. A repülés egy igazi csoda. Megalkottam ezt a favázas sárkányrepülőt. Persze a lányt akartam elhódítani ve­le.

– A királykisasszonyt?

– Igen. A királykisasszonyt. El szerettem volna repülni vele.

– Hova?

Csak pár pillanat múlva válaszol.

– Messzire.

– És működik?

– Működött. Bár, mindössze egyetlenegyszer próbáltam. Egy szikla­csúcsról ug­rot­tam le vele. Repültem. Alattam voltak a fák, lát­tam a környező vidéket, a folyó­kat, házakat. Mindent felülről, és kicsiben. Persze nem tartott sokáig. Ügyetlenül landoltam, ami nem volt túl szerencsés. A szárnyon a merevítés eltörött egy helyen, én pedig az orromat vertem be. Azóta olyan, mint egy szivacs.

Ezen most nevet. (Gyurmaorrú…)

– És többször nem is repült vele?

– Nem. Meg kellett volna javítani a merevítést, de jött a hábo­rú. A király­kis­asszonyt, egy bombázás után soha nem láthattam többet…

Elhallgat. Hirtelen szomorúvá vált. Most látom először a Gyur­maarcút szomo­rúnak. Kis szünet után folytatja:

– Nem álltam neki soha. Majd, ha egyszer rávisz a lélek, kijaví­tom. Elviszem magát és kipróbálhatja. Na, de ideje nekikezdeni a partinak, fiatalember! – mondja, és a kezére húzza a kapitányt.

A szivaros abban a pillanatban életre kel. Úgy, mint amikor nálam volt, azon az éjszakán.

– Alfréd verhetetlen sakkban. Majd figyelje csak meg! – mond­ja, majd a kezén izgő-mozgó, szivarját rágó kapitánnyal a bábukat kezdik figyelni.

Lépek a fehérrel.

Hülyére vertek. Három partiból háromszor. A mester szerint a kapitány az oka…

Gyorsan eltelt az idő, és nagyon jól szórakoztam. A mai egy igazán kellemes nap volt. Rám fért már végre egy kellemes nap. Es­tefelé haza indulok.

A mester, búcsúzóul a kezembe adja Tóbiást. Nem értem.

– Tegye csak el! Emlékbe. Én már úgysem használom őket. Legföljebb itthon beszélgetünk a régi időkről…

– Nem fogadhatom el…

– De, de! Vigye csak magával! Tóbiásnak fiatalabb gazdára van szüksége, nem ilyen vénemberre… Higgyen nekem! Ezt már ő ma­ga is többször jelezte nekem… Magára gondolt.

– És maga mivel megy a Tavas térre?

– Én már nem megyek többet.

Az öreg most kacsint, majd hozzáteszi:

– És vigyázzon rá!

Tóbiás hozzám került.

Aztán remélem jól viselkedik, mert ha éjszaka nem hagy alud­ni, kivágom!

Még sosem volt ilyen bábom. (Másmilyen sem.)

Többször a kezemre húzom és próbálgatom. Persze én hasbeszélni nem tudok, de nincs is rá szükség. Tóbiás, a nevető arcával és kiváló humoros mozgásával a kezemen, egy kis optimiz­must tölt belém.

Csöndben próbálgatom. Közben Emesére gondolok. Holnap van az a bizonyos péntek, amikor végérvényesen szakít velem. Nem fog eljönni. Persze nem is kell azon csodálkozni, hogy ilyen szörnyű levél után, soha többet nem áll velem szóba. Próbálom elfelejteni. Igyekszem minden másra gondolni, csak Őrá ne kelljen.

Ki sem megyek a Római térre. így döntöttem. Az lesz a legjobb. Itthon maradok és lezárom ezt a kapcsolatot. Örökre.


[illusztráció]

14. fejezet

Fél hatkor kint vagyok a Római téren. Roppant meleg van. Hiá­ba. Nyár közepe van.

Pontban hat órakor megjelenik Emese. Meglepődök, hogy el­jött, de nagyon örülök neki.

Nyári ruha van rajta és teljesen le van bámulva. (Nekem sem ár­tana egy kicsit napozni.)

Elém lép és azt mondja:

– Na, szia!

Puszit is ad.

Most csak nézem. Nagyon régóta nem láttam. Szükségem van rá, hogy beteljek a látványával. Ezek a hatalmas szemek…

Nem örül, hogy bámulom. Meg is töri a csendet.

– Nos? Miért akartál találkozni?

Miért akartam?

– Hát nem érzed, Emese?

– Mit?

Nem érzi.

Most mondjam el neki? Semmi esetre! Nem szabad. Egy ilyen nőnek soha nem szabad elmondani semmit. Ha megérzi, hogy egy kicsit is szeretik, abban a pillanatban lelép, mint a gyermekkorom kis kantáros manója. Bár így utólag nézve a manó nem akkora veszteség, mint Emese lenne.

– Hát nem érzed, milyen szépen süt a nap? – kérdem.

Hahotázva felnevet. A boszorkány! Tudja, miről van szó.

– De. Nagyon szép idő van. Hova menjünk?

– Gondoltam, sétáljunk egy kicsit. Közben beszélgetünk…

– Rendben. Szép kis levelet küldtél nekem. Roppant kedves volt… – mondja nevetve.

– Tetszett?

– Igen. Éppen nem voltam jó passzban, de felvidítottál vele.

Tehát, Emese akkor vidul fel, ha lehülyézik. (Ezt jegyezzük.)

A lány folytatja:

– Egyébként mizújs van veled?

– Semmi. Nem történt semmi különös.

– Hogy állsz a rajzokkal?

– Sehogy.

– Mi az, hogy „sehogy”?

Most el kéne mesélni, hogy a gazember megrendelő kirúgott. (Gazember volt az mindig…)

– A vacak Jó reménység utcából kirúgtak.

– Hogyhogy?

Megállók.

– Emese! Kérlek, gyere fel hozzám! Most azonnal! Gyere fel! Nagyon fontos lenne. Még soha nem kértem tőled semmit… Il­letve kértem, de…

Most csöndben néz rám. Gondolkodik. Biztos kifogást keres.

Kis idő múlva megszólal.

– Menjünk!

Jól hallottam?

Azt mondta „menjünk”. Azt mondta.

Ha minden ilyen könnyen menne…

Együtt lépünk be a lakásba.

Az ablaknál lévő asztalon egyből megpillantja Tóbiást. Oda­megy érte.

– Jaj, de aranyos! A tiéd?

– Igen.

– Jó pofa. Honnét van?

– Kaptam valakitől.

– Csak nem a padlásszobai öregembertől? Hogy is hívtad? Gyurmaarcú?

Az eszébe sem jut, hogy esetleg egy nőtől kaptam.

Nézegeti a bábot. Én őt nézegetem. Őrületesen szerencsés va­gyok. Itt van nálam. Bárhol máshol is lehetne, de itt van velem. Ve­lem!

– Emese!

– Igen?

Figyel rám. Visszateszi a bábot és rám néz. Rám figyel.

Most nem tudok mit mondani neki. Meg kéne kérni, hogy… sze­ressen.

Nem szabad! Épp elég baj, hogy én…

Türelmetlenül néz rám. Várja, hogy mondjak valamit, de én nem tudok.

Hozzá lépek és gyorsan átölelem.

Lassan ő is átölel. Most jó. Most mintha valami szörnyű, szo­rító érzés enyhült volna. Most kapok rendesen levegőt is. így ké­ne maradni.

A vállán keresztül véletlenül észreveszem Tóbiást az asztalon.

Rám kacsintott!

Nem nézek oda.

Ma este rengeteg, de rengeteg puszit és csókot kaptam Emesétől. Cserébe én szintén rengeteg puszit és csókot adhattam neki. Sőt, közben leszámoltam neki egymás után, kerek száz puszit az arcá­ra.

Valami megváltozott. Végre a helyes irányba. Igen. Ilyennek kell lenni egy regénynek.

Egész este, egyfolytában az illatát lélegzem be. Nem tudok be­telni. Többször a nyakamba csimpaszkodott és lábával átfogta a de­rekam. így sétáltunk a szobában és rengeteget nevettünk. Egész es­te csak velem foglalkozott. Végre.

Egyébként most itt alszik az ágyamban.

Az arcát simogatom már több órája. A szobában sötét van. Csak az utcáról beszű­rődő éjszakai fények lopnak egy kis félho­mályt a feketeségbe és egy kis halovány csillogást az arcára. A fe­jem közben a párnán pihen. Nem akarok elaludni. Nem. Akkor egy pillanat alatt elmúlik minden. Reggel felébrednék és már csak egy emlék maradna a jelenből. Ebből a jelenből.

Milyen jó most így feküdni…

A bábra pillantok. Tóbiás azonnal megmozdul. Leugrik a szék­re és onnan a padlóra, majd az ágyhoz szalad. Felmászik rá, majd közelről, óvatosan megnézi a lányt az enyhe félhomályban. Végül ráül a párnára, és azt mondja:

– Alszik. Nyugodtan beszélgethetünk. Hát mindenesetre gra­tulálok, öregem.

– Mihez?

– Most már a tiéd a lány.

– Honnét tudod ilyen biztosan?

– Mondtam, hogy segítek rajtad.

– Ezt hogy érted, Tóbiás?

– Úgy, ahogy mondom. Én nem vagyok olyan, mint az a kis kan­táros manó, akit gyerekkorodban képzeltél az életedbe. Én valósá­gos vagyok. És beváltottam az ígéretem.

– Milyen ígéreted?

– Megígértem, hogy segítek rajtad. Azt akartad, hogy szeressen a lány. íme! Szeret téged.


[illusztráció]

Az élet, nagyon szép dolog. Annyi minden jó dolog történhe­tik az emberrel… Annak mindenesetre örülök, hogy a világra jöt­tem. Belegondolni is rossz, milyen szörnyű unalmas lenne nekem, ha nem lennék. így is hány millióan lehetnek, akik nem születtek meg… Hajaj! És ráadásul még esélyük sincs rá, hogy megszülesse­nek, mert például még a szüleik sem születtek meg. Vagy a szüle­ik esetleg megszülettek, de nem is ismerik egymást. Vagy ismerik egymást, de az „anyuka” mondjuk örökre zárdába vonul…

Elég legyen!

Egyszerűen csak jó kedvem van. Ilyenkor gyakran hülyeségek jutnak az eszembe. Úgy látszik, csak a szomorúság tud belőlem valami értelmet kierőszakolni…

Az elmúlt napokban többször is kiültem a Tavas térre portréz­ni. Próbálok minél több pénzt összerajzolni. Hamarosan fizetnem kell a lakbért, és még a lányt is el szeretném vinni valahová. El sze­retném vinni, vacsorázni.

Most jelenleg nyaralni ment egy időre. A szüleivel, három hét­re. Persze meg­ígérte, hogy gondolni fog rám. Én egyfolytában.

Milyen kár, hogy nem tudhatom, hogy pontosan mikor gondol rám ő is. Mikor jutok eszébe… Meg kellett volna beszélnünk vala­mi konkrétumot, mint a szenti­men­tális filmekben, hogy mond­juk, minden éjfélkor, az égbolton ugyanarra a csillag­ra nézünk és koncentrálva egymásra gondolunk. így szokták.

Emese biztos nem menne bele ilyesmibe. Hülyeségnek tartaná még az ötletet is, aztán csak vitatkoznánk.

Mindenesetre mire hazajön, szeretném, ha lenne annyi pén­zem, hogy el tudjam vinni egy gyertyafényes vacsorára. Úgy, mint ahogy a többi nőt viszik.

Minden nőt elvisznek étterembe. Még azokat a nőket is elviszik, akiket nem szeretnek.

– Estére foglaltattam asztalt. Marha éhes vagyok. Ráérsz?

Még azokat is, akik utálatosan sznobok és gonoszak.

– Szívem, ma vacsorázni megyünk. Foglaltattam asztalt.

– Na végre szívem. Már azt hittem sosem jut eszedbe. De remé­lem nem valami egyszerű helyre megyünk. Az ember sosem tudhat­ja, kivel fut össze…

Emese nem ilyen…

Én nagyon szeretem őt. Ha minden nőt elvisznek gyertyafé­nyes vacsorára, akkor Emesét is el kell vinnem. Öt százszor is…

Meg virágot is vesznek nekik. Bár Emese nem túlzottan rajong az ilyen virág­csokrokért. Úgy emlegeti őket, hogy „gaz”. Egyszer mondta is:

– Némelyik férfi azt hiszi, hogyha időnként elővesz a háta mö­gül egy csokor gazt, és azt csücsörítő ajkakkal átnyújtja a párjá­nak, akkor ő már mindent megtett a tökéletes kapcsolatért és per­sze a nő ettől egyből elolvad, és örök szerelemre gyúl…

Ezt mondta.

Nem is mertem soha virágot adni neki.

Azt szokták mondani, hogy aki szerencsés a szerelemben, az sze­rencsétlen a kártyá­ban. Remélem, van igazság ebben a mondás­ban, mert anyagilag teljesen le vagyok égve. Bár én nem kártyázom, mert csak Fekete-Péterezni tudok, mégis a portrézást, most a kár­tyázáshoz hasonlítom. Ma nagyon keveset kerestem és mivel eszem­be jutott ez a mondás, emiatt nagyon boldog vagyok.

Vidáman lépegetek az utcákon, a mappával. Imádom, mikor ilyen szépen süt a nap.

Szembe velem két diáklány halad el. Mögém érve az egyik súg valamit a másik­nak, majd hangosan összenevetnek. Örüljetek csak lányok! Ha ti tudnátok, hogy én kivel szoktam randevúzni…

Ma hétfő van.

Jövő hét pénteken találkozunk újra. Bár a három hetes távollé­te, most szombaton fog letelni. Akkor jönnek haza. Utána már csak hat nap van péntekig, és végre láthatom.

Pénzem, szinte semmi nincs. Sürgősen kéne szerezni. A port­rézással nem tudtam.

Itthon ülök a szobámban és számolgatok. Ha a lakbérre félre­teszem a pénzem, szinte nem marad semmi. Ebből bizony nemhogy gyertyafényes vacsora nem lesz, de még egy üveg bor sem. Sze­gény öreg, pedig biztosan nagyon várja már.

Na, Tóbiás! Most is tudsz-e segíteni nekem?

Kedd van.

A Tavas térre sietek ki. Mindent meg kell próbálni az ügy érde­kében. Hátha utol­só pillanatban jön egy hatos ikrekkel megáldott nagycsalád és a nagyszülők kérésére minden gyerekről rendelnek egy portrét tőlem. Tiszta haszon lenne. Végül is elég volna csak az egyik ikret lerajzolni, a többit már csak fénymásolni kéne…

A Tavas térre, a Kilátó utcán keresztül lehet eljutni. Ez az ut­ca elég széles és kétoldalt nagy irodaházak ablakai merednek a já­rókelőkre. Az irodaházak dolgozói, ha kinéznek az ablakokon, szinte minden nap láthatnak engem a tér felé sietni. Már megszo­kott látvány lehetek errefelé a székekkel meg a mappával.

A rajztáblámat nem tudtam megjavítani, úgyhogy azóta a map­pán rajzolok. A szomszéd portrésok eddig nem kérdezték meg, hogy mi az oka. Ebből is látszik, hogy tudják.

Szóval, ott tartottam, hogy a Kilátó utcán megyek és gondol­kodom. Annyi ter­vem van. Emesét boldoggá kell tennem. Nagyon szeretném. Azon kívül étterembe is el kell vinnem. Meg aztán le is kell most már végre rajzolnom őt.

Hoppá!

Mi ez itt a földön?

Egy bankjegy! Biztosan hamis.

Körbenézek. Sehol senki. Most gyorsan meg kell kötnöm a ci­pőmet. így ni…

Egy tízezres! A kezemben van.

Most ártatlan pofát kell vágni, és továbbmenni. Biztosan hamis! Biztosan hamis!

Nahát! Milyen érdekes bárányfelhők úsznak az égen… És mi­lyen kellemes emberek jönnek itt velem szemben a járdán. Ők va­jon miért nem mosolyognak?

A térre kiérve alaposan megnézem a pénzt. Eredetinek tűnik.

Valaki elvesztette.

Úristen!

Lehet, hogy egy nagyon szegény ember veszítette el, akinek ez volt minden meg­spórolt pénze. Ma kérte kölcsön, uzsorakamatra. Lehet, hogy pont most veszi észre, hogy eltűnt és kétségbeesetten, sírva dobálja szét a szegényes holmiját, hogy meg­találja… Három csöpp kis beteg gyereke van, akiknek gyógyszert akart venni a pén­zen… Vissza kell vinnem! Visszaviszem, és majd lerakom a földre, ugyanoda. A pénz, amúgy sem boldogít. Még jól is járok. A fene akar boldogtalan lenni…

Nem, ez mégsem jó ötlet. Amint visszatenném a földre, pont arra jönne valami boldogtalan milliomos, akinek egyáltalán nincs is rá szüksége:

– Nicsak! Egy tízezres. Majd otthon odaadom a gyereknek, úgyis szeret repülőt hajtogatni…

Erre fog gondolni. Boldogtalanul. Aztán majd boldogtalan arc­cal lehajol érte és elteszi.

Még soha életemben nem találtam pénzt az utcán.

Viszont annál többet veszítettem el… Sőt! Hogy mekkora mar­ha szerencsém van! Hiszen ezt még én veszítettem el évekkel ezelőtt! Egyszer három évvel ezelőtt egy cukrászdában elveszítettem egy ötezrest. Kiránthattam a pénztárcámból, minden­esetre nem lett meg. Aztán utána meg elhagytam egy új téli sapkát a buszon. So­hasem lett meg. Kétezerbe került. Ez már összesen hétezer. És er­re jönnek rá a régi apróbb pénzvesztéseim. Ajaj! Mikor szétgurult az összes apróm… Meg amikor kiesett a zsebemből… Összejön az a tízezer… Igaz, hogy kisebb címletekben, de valaki beváltotta. Én meg most megtaláltam. Tényleg kicsi a világ.

Egyébként olyan, mintha kölcsön adtam volna valakinek és ma adták volna meg. Manapság már ez is nagy dolog.

Aztán lehet, hogy az egész tényleg csak a Tóbiás műve? Lehet, hogy mégis csak varázsereje van? Épp tegnap gondoltam arra, hogy vajon tud-e segíteni a szegény­sé­ge­men… persze én ezt csak viccnek szántam… Egyébként nem hiszek a hülye mesékben. Még a parafenomén kanálhaj htoknak sem hiszek…

Vagy Tóbiás csak egy jó kabala? Mindenesetre ezt mások előtt nem fogom bizonygatni…

Emese! Jövő pénteken étterembe megyünk!

Nyugalom! Csak nem örülni ilyen feltűnően! A végén még va­laki kiszúrja, aztán megkérdezi:

– Fiatalember! Maga véletlenül nem azért örül, mert talált egy tízezrest az utcán? Hm? Mert, ha talált, akkor azt le kell ám adnia. Le kell adnia a polgármesternél. És erről egy jegyzőkönyvet kell ké­szíteni. Úgy ám!

Ez a bajuszos ember már régóta figyel engem. Tessék! Most el is indult felém. Biztos ő szűri ki az utcai pénztalálókat. Ez a hiva­tása. Azt figyeli, ki az, aki látszólag ok nélkül örül az utcán.

– Elnézést, fiatalember!

– Tessék!

– Ki van kötődve a cipőfűzője.

15. fejezet

A nyár végét sosem szerettem.

Hogy pontos legyek, nem is a nyár végével van bajom, hanem az ősz kezdetével. Persze tudom, hogy egy igazi belevaló regény­hősnek nem szabadna így vélekednie, mert az őszt azt igenis sze­retni kell, mert az a legszebb évszak, meg különben is a változatos színekben pompázó természet lágy öle és a lehullott rozsdás fale­velek zizzenése örömmel kéne, hogy eltöltse a szívünket…

Az ősz engem akkor is csak az elmúlásra emlékeztet. Úgy érzem, hogy haldoklik a természet. Vége a nyárnak. A szépen zöldellő fa­levelek besárgulnak és meghalnak. Ez a szép? Egyre rövidebbek a nappalok és még egy rohadt szüreti bálba sem hív senki.

Emese szombaton hazajött. Végre meg is van beszélve, hogy holnap találkozunk a Római téren. Már nagyon várom. Elviszem vacsorázni. A talált bankjegyet már több mint tíz napja gondosan őrizgetem.

Ma koradélután összefutottam a házmester Béla bácsival. A pad­lásról jött le éppen a nyikorgó lépcsőn. Az öregnél volt?

– Jó napot!

– Jó napot! Hallotta mi történt?

Megijedek.

– Nem.

– Az öreg mestert elvitték a mentők.

Még jobban megijedek.

– Mi történt?

– Rosszul lett. Itt a lépcsőházban. Én magam hívtam ki a men­tőket. Most csak ellen­őriztem, hogy bezárta-e az ajtaját.

Azonnal az ugrik be az agyamba, hogy meg kell látogatnom. Más dolgom úgy sincs, úgyhogy semmi akadálya, hogy ellátogas­sak a város másik felén lévő kórházba. El is megyek.

A Tavas tér közelében megálló buszra kell felszállni, majd hat megálló után egy másikra kell átszállni. Ennek a másiknak a negyedik megállójánál van a kórház. így lehet odajutni.

A buszon sokan utaznak. Még lökdösődés is van.

Egy tíz-tizenkét éves forma fiút jól kioktat egy öregasszony, amiért nem adta át neki a helyét. Mikor a srác föláll, utána még két másik nyugdíjas is megjegyzésekkel illeti.

– Szégyentelen!

Mielőtt megérkeznék, még fölszáll két részeg fickó, akik han­gosan röhögnek és káromkodnak egy teljes megálló közti úton ke­resztül. Az egyiknek még sör is van a kezében és az egyik szabad­dá vált ülésre huppanva vigyorog. Az előbbi nyugdíjasok ezt vala­miért nem veszik észre. Lankad a figyelmük…

A kórház kapuján belépve megállít a portás. Rág valamit, mint­ha kérődzne. Világosbarna bajusza van, aminek végén egy hosszú, piros zsírfolt díszeleg.

– Kit keres?

Megmondom.

– A betegnyilvántartás nem nálam van. Az első emeleten a nő­vér tudja meg­mondani, hogy van-e ilyen beteg itt.

Vajon miért kérdezte meg, hogy kit keresek?

Szerintem ezt ő maga sem tudná megmondani. Ha most meg­kérdeznék tőle, hogy:

– Portás úr! Miért érdeklődte meg az előbb ettől a fiatalem­bertől, hogy kit keres, ha úgysem magánál van a betegnyilvántar­tás? – vajon mit felelne? Valószínűleg azt felelné, hogy:

– Magam sem tudom. Ez csak úgy jött.

– És miért van a bajuszán ez a zsírfolt, portás úr?

– Zsírfolt? Ez nem zsírfolt, uram! Ez szaft.

Elindulok az első emeletre.

– Köszönöm.

– Várjon fiatalember! Nem úgy van az! Be kell írni.

A kis fülkéjéhez hív, ahol szép komótosan egy vonalas füzetet vesz elő. Szem­üveget is húz.

Ez most zsírfalt, vagy szaft a bajuszán?

– Hogy hívják, fiatalember?

Megmondom. Az utolsó bejegyzés alatti rubrikába kerülök én.

Vajon egyszer el fogja olvasni bárki is ezt a füzetet?

Végre fölmehetek.

Az első emeleten egy fehér pult mögött egy unott arcú, cigaret­tázó fiatal nőt pillantok meg. Éppen lerakta a telefont. Fehér kö­penyben van és klumpában. O a nővér. Szóval nála van a betegnyil­vántartás.

– Kezét csókolom.

– Jó napot!

Elmondom, kit keresek. A nővér egy nagy füzetben kezd la­pozgatni. Közben azt kérdezi:

– Rokona?

– Nem.

– Hát?

– …A barátja vagyok.

A nővér most felpillant. Megvonja a vállát, majd tovább keres. Közben csörög a telefon. A nyolcadikra fölveszi.

– Bé igazító… Hallottam… Hagyj most engem Juli! Engem nem érdekel. Majd az éjszakás… Na, pá!

Leteszi a kagylót. Vajon mi lehet az, ami nem érdekli? És ki az a Juli?

Tovább lapozgat. Végül megtalálja.

– Már nem itt van a bácsi. Át lett szállítva a megyei kórházba. Ott kell keresni.

– Köszönöm.

A megyei kórház száz kilométerre van innen. Most aztán szép feladatot kaptam. Mindenképpen meg kéne látogatnom. Valame­lyik nap el is utazom hozzá. Ennyit megérdemel szegény, ha már a borát sem adtam neki vissza.

Emese ismét pontosan érkezett a randevúra. Nagyon régen nem lát­tuk egymást. Tő­lem jó tizenöt méterre áll az emberek között. Még nem vett észre. Feltűnő jelenség. Egy kicsit megállók, és őt né­zem. Nagyon szépnek látom. A mellkasomban esze­veszetten kala­pál valami. Ez biztos nem normális.

Gyorsan hozzá sietek.

– Na, szia! – mondja a szokásos hanghordozással, mikor elé lépek.

– Szia! Gyere, elmegyünk vacsorázni!

– Hová?

– Egy étterembe.

– Nocsak… Mit találtál ki?

A tértől nem messze, pár utcával arrébb található a Pöttyös Panni. A Pöttyös Panni egy étterem, ahol már jártam egyszer, még ideköltözésem naiv időszakában. Akkor még úgy gondoltam, min­dennapos vendég leszek itt. A pincérek most biztos röhögnének, ha ezt hallanák. Most ide megyünk Emesével.

Az étteremben, a hátsó falnál egy fehér frakkos emberke zon­gorázik egy még fe­hé­rebb színű zongorán. Lassú dallamokat ját­szik, amitől időnként ő maga is meg­ha­tó­dik, és olyankor nagy ív­ben bólogatni kezd, és olyan rettenetes arcot vág, mint­ha dü­höngeni készülne.

A pincér odavezet minket egy asztalhoz, ahol leülünk. Étlapot is kapunk, meg­gyújt egy gyertyát, majd magunkra hagy.

Én olyan izgatott vagyok, hogy egyáltalán nem érzem magam éhesnek, úgyhogy találomra rábökök az egyik ételre. Majd azt fo­gom kérni. Emese sokáig keresgél a lapok között.

Addig is nézem őt.

Mire a pincér visszajön, már tudjuk a rendelést.

Emese ma nem olyan kedves, mint legutóbb. Ilyen szeszélyes lenne?

– Emese, te szeszélyes vagy?

– Igen.

Ez tetszik nekem. Megmondja. Elvégre ez nem baj. Vannak szeszélyes nők is.

– És most nyűgös vagy?

– Nem. Nem vagyok. Miért?

– Csak kérdeztem. Hogy telt a heted?

Ez egy rendkívül idióta kérdés volt. Ilyet a válófélben lévő entellektüel szülők szoktak egymástól kérdezni, mikor hétvégén ki­cserélik egymás között a gyerekeket.

– Ne is kérdezd! Nagyon elfáradtam. Ilyenkor, iskolakezdéskor mindig elfáradok. Elszoktam már a zsivajtól. Persze azért hiányzott is.

– És néha azért szoktál gondolni rám is?

– Persze hogy szoktam. De miért olyan fontos ez?

– Ha nem akarod, akkor nem fontos…

Néha nagyon fel tud bosszantani!

A vacsora végén csöndben ülünk az asztalnál és hallgatjuk a fe­hér ruhás zon­go­rista zenéit. Van közte egy-két nagyon jó szám is. Olyankor a zongorista sűrűbben és nagyobb lendülettel bólogat.

Valami baj van Emesével. Legutóbb nem ilyen volt.

Velem is baj van. Annyi mindent szerettem volna neki elmesél­ni, hosszan-hosszan, és most mégis csöndben ülök itt vele szemben. Nem tudok megszólalni. Pedig hogy készültem… El szerettem volna mesélni neki mindent. Az egész világot. Valamiért nem megy. Nem tudok beszélni. Nagyon hiányzik nekem. Hiába van ve­lem. Nem jut eszembe semmi. Ami meg mégis eszembe jut, az most nem érdekes. Csak nézem őt.

Nem szereti.

– Miért nézel?

– Én? Nem is néztelek.

Nevet.

– Emese!

– Hm?

– Ma is együtt alszunk?

– Ma nem lehet.

– Miért nem?

– Mert holnap korán reggel dolgom van.

Dolga van szombat reggel. És ráadásul korán.

– Fölkelek veled hajnalban.

– Aranyos vagy, de ma akkor sem fog menni. Egyébként is, ma elég nyűgös vagyok és azt te nem szereted.

Az előbb azt mondta, hogy nem nyűgös. Most mégis az lett? Megőrülök tőle!

A vacsora után a pincér megkérdezte, hogy ízlett-e az étel. Nem emlékszem rá. Igazából azt sem tudom, hogy mit ettem.

Emesének ízlett. Én is azt mondom. Ezen ne múljon az örömük. Az étterem után tényleg hazamegy. Nem akarja, hogy elkísér­jem.

Az utcán válunk el. Szörnyű.

Még csókot sem ad.

Miért fájdítja a szívem?

Valamelyik nap elhatároztam, hogy fölhívom a megyei kórházat és megérdeklődöm, hogy ott van-e az öreg. Persze az elhatározás könnyebb volt, mint a végrehajtás, ugyan­is a kórházban valamiért nem veszik fel a telefont. Így döntöttek.

Hagyják, hogy csöngjön, csöngjön, de nem veszik fel. Pedig biztosan ott vannak közvetlenül a telefon mellett, fehér köpenyben, de valami mást csinálnak. Minden­esetre a csöngésre immúnisak. Ezt onnét gondolom, hogy mérgemben elhatá­roz­tam, hogy addig csörgetem őket, míg teljesen ki nem készülnek és végre fel nem veszik.

Meg se kottyan nekik. Biztos mondják egymás között:

– Te Teri! Nem kéne mégis fölvennünk egyszer ezt a rohadt telefont? Ez az idióta, szünet nélkül csak csöngeti.

– Ugyan már! Ha most fölvesszük, akkor ezután minden idió­ta ide fog telefo­nálgatni, aztán sosem lesz nyugtunk…

Több órát szántam erre a programra. Estefelé végül egy álmos női hang beleszól a kagylóba.

– Kórház, tessék!

Nagyon megörülök neki. Lám, vannak még hivatástudó em­berek.

Mindenesetre most gyorsan elmondom neki, hogy ki után ér­deklődöm.

– Tartsa a vonalat, kérem!

Tartom. Kis idő múlva ismét beleszól:

– Melyik osztályon fekszik a beteg?

– Nem tudom. Azért telefonálok.

– Ha maga nem tudja, akkor én honnan tudjam? Na, tudja mit? Hívjon vissza holnap nyolc és kilenc között. Addigra megtudjuk. Majd beszélek a váltással.

Rendes tőle.

Reggel nyolckor már csöngetem is őket. Nem veszik föl. Újra. Most sem.

Kilenc óra után elérek valakit. Neki fogalma sincs, miről van szó. Elmagyarázom.

Utána kell néznie. Fél perc múlva azt mondja:

– Már réges-régen nincs nálunk a beteg. Itt volt pár napig, de már hetekkel ezelőtt elszállították máshová. Ön a rokona?

– Nem.

– Akkor a rokonokat kérdezze meg! Azok biztosan tudják, hol van a beteg.

– Én viszont nem tudom, hol vannak a rokonok…

Letette.

Ma összetalálkoztam a parfümös szingli nővel. A ház előtt szállt ki éppen egy taxi­ból. Biztos a szeretőjétől jött. Ilyen korán? A nő nem szándékozott engem észre­venni. Biztosan szégyelli magát. Lelkiismeret furdalása van és éjszakánként vizesre sírja a párnáját.

– Ó, az a szegény fiatalember… Vajon meg fog-e nekem egyszer bocsátani?

Fölényes tekintettel lépett be mellettem a ház kapuján.

Egyszer mindenki megbűnhődik… Tudja ezt ő is.

Emese már lassan négy hete, hogy nem jelentkezett. Én nem üzentem neki, mert nem akarom, hogy azt érezze, hogy a nyakán lógok. Azt biztosan nem szereti. Minden nőt riaszt, ha valaki foly­ton tukmálni akarja magát. Ezt egyébként rendkívül nehéz volt megállni. Fájdalmasan nehéz volt. Többször ültem le és fogalmaz­tam neki egy-egy levelet, de szerencsére mindig volt annyi lélekje­lenlétem, hogy ne küldjem el. Ha megtettem volna, most még ennyi esélyem sem lenne.

Persze miután utoljára találkoztunk, üzentem neki, hogy bár­mikor írhat, vagy meglátogathat, amikor csak akar. Nem tette.

Rettentően hiányzik. Ha csak egy picit láthatnám, biztosan sokkal könnyebb lenne. Most biztosan más fickókkal van együtt. Azok ölelgetik. Milyen kis törékeny teste van… Mindenesetre re­mélem, hogy az illatát nem szagolják ki teljesen.

Tóbiás néha éjszakánként továbbra is életre kel. Mesélni szok­tam neki a dolgaimról, ő meg hallgatja. Mikor elmondtam neki, hogy pénzt találtam az utcán, széttárt karokkal, rá jellemző meg­bocsátható szerénytelenséggel bólogatni kezdett.

– Mondtam, hogy segítek…

Emese is szóba kerül. Egyre türelmetlenebb vagyok, de Tóbi­ás csak nyugtatgat, hogy minden rendben van. Legyek türelem­mel! Emese szeret engem, csak várjak még.

16. fejezet

Most már ténylegesen is beköszöntött az ősz. A fákról szépen csöndben hullanak le az utolsó besárgult levelek. Eleresztik a faága­kat és búcsúzóul annyit mondanak:

– Na, én befejeztem. Részemről ennyi volt.

Ezután megteszik utolsó útjukat a faág és a talaj közti légtérben, hogy végleg elterüljenek az avarban, elhullott társaik tetemei mel­lett.

A parkban a lehullott faleveleket egy öreg, sovány kertész ge­reblyézi össze. Fekete gumicsizmában, lehajtott fejjel, csöndben kapirgálja a földet.

Vajon mire gondolhat közben?

Fiatalkorában lehet, hogy nagy vagány volt. Lehet, hogy vadgesztenyével dobálta meg mindig az öreg kertészeket, akik az út­jába kerültek…

Aztán persze lehet, hogy sosem voltak elhajlásai. Odaállt az apja elé, kihúzta magát, és azt mondta:

– Apám! Én kertész leszek. Ősszel pedig faleveleket akarok ge­reblyézni, itt a parkban.

Az apja meg a szakállát simogatva, elmerengve válaszolta:

– Fiam, ez szép gondolat. Magam is faleveleket gereblyéztem egész életemben, meg az apám is. Meg az apám apja is. Meg aztán az ő apja is faleveleket gyűjtött. Csak úgy, mint az ő apja.

– És az ő apja nem?

– Az ő apja már nem. Ő ugyanis huszártiszt volt. Innét a fegye­lem a családban.

– Fiatalember!

Egy ijedt idős néni szólított most le.

– Nem látott erre egy kiskutyát? Fehér alapon, barna foltos. Buksinak hívják.

– Nem, nem láttam.

– Arra szaladt az előbb!

Ezt az öreg kertész kiáltotta ide, miközben a kezével a bokrok felé mutat. A másikkal a gereblyére támaszkodik.

A nénike meglepő gyorsasággal kezd a mutatott irányba szalad­ni.

– Köszönöm!

Tessék! Az öreg kertész, már nem hiába jött a világra. Nesze ne­kem gúnyolódni. Ő, ellenben velem, már valami hasznosat is tett az életben. Másokért.

Emese kilépett az életemből.

Ha most itt lenne, biztosan határozottan tiltakozna, és állítaná, hogy ő bizony be sem lépett. Ő ilyen.

Most el kell felejteni. Egy nőt elfelejteni, egyébként egy végte­lenül egyszerű dolog. Semmi ördöngösség nincs benne, csak sokan túlmisztifikálják. Ebből szokott az a sok tragédia is lenni, amit utána az újságok is megírnak.

– Valéria! Nem tudlak elfelejteni! Próbáltam, de nem tudlak! Itt a búcsúlevelem. Ma öngyilkos leszek!

Ezután előránt a muksó egy hatalmas kést, és többször megvág­ja vele jobbik esetben csak a saját csuklóját. Persze felül, mert ott nincs ütőér. A nő sikít, a mentők meg szirénáznak. Aztán marad minden változatlan…

Elfelejteni egy nőt, valójában egy egyszerű dolog. Több meg­oldás is van rá.

Egyszer egy régi barátom, akinek állandóan szerelmi bánatai vol­tak elmesélte, hogy hogyan kell csinálni. Az első, hogy a nő rossz tulajdonságaira kell gondolni. Minden nőnek van. Emesének pél­dául rossz tulajdonsága, hogy őszinte. Tessék! Máris egy ok, ami­ért utálni lehet.

Még csak arra sem méltatott, hogy legalább sajnálatból hazud­jon nekem.

– Gyere te kis hülye! Hát persze, hogy szeretlek, csak sok a gondom. Gyere, csókolj meg!

A másik rossz tulajdonsága, hogy néha átlátszóan hazudik… Hogy is van ez? Igenis hazudott nekem többször. Csak mindig úgy hazudott, hogy azonnal le tudjam leplezni. Hogy még az is fájjon.

Gyilkos boszorkány! Igen, ez illik rá. Gyilkos boszorkány! Ezt kell sokszor mondo­gatni. Kúraszerűen. Míg kialakul egy feltételes reflex, mint Pavlov kutyájánál, és ha az ember később meghallja a nő nevét, akkor egyből beugrik ez a jelző. Gyilkos boszorkány!

A régi barátom esetében ez a jelző a „szajha” volt. (Később, bármelyik nőt leszajházták a környezetében, egyből szerelmes lett bele…)

Egyébként közben tanácsos új nőt is keresni. Egy teljesen újat. Persze ilyenkor hajlamos az ember az új nőben is a régit keresni. A szóban forgó régi barátom szerint ez egyáltalán nem baj. Sőt, hasznos. Ennek előnye az, hogy előbb-utóbb kitudódik, azaz tel­jesen világos lesz az új nő számára, hogy a férfi, benne is a régit ke­resi. Ilyenkor az új nő mérgesen ki szokta hajítani a pasast:

– Menj vissza az Erikádhoz! Úgy látszik egy olyan való csak neked!

Ilyenkor nem szabad megijedni! Hiszen ez a dolog lényege. Kihajítva állva az utcán, ugyanis eszünkbe jut, hogy lám, van még egy ok, amiért lehet haragudni az elfelejtendő hölgyre… Hiszen:

– Ennek is csak ő az oka.

A régi barátom folyton ilyen módszereket mesélt nekem. Na­gyon értett a dologhoz. Gyakran részeg volt és folytak a könnyei, miközben újabb és újabb módszereket talált ki az aktuális ügy meg­oldására. Nagyon bízott a módszereiben. Meggyőződése volt, hogy használnak.

Később le akart ugrani az emeletről, de szerencsére lefogták. Nem tudom, azóta mi lett vele, mert ideköltöztem.

Emesét nagyon nehéz elfelejteni. Pedig milyen véletlen, hogy meg­ismerkedtünk. A legviccesebb az egészben, hogy nincs róla egyet­len rajzom sem. Soha nem fejeztem be egy rajzot sem róla. Pedig úgy indult az egész.

Most megpróbálhatnám.

Fejből nem megy. Annyiszor gondoltam már rá, de annyiszor, hogy teljesen elkopott az emlékeimben az arca.

Olyan szívesen találkoznék vele… Csak egy picit…

Szörnyű dolog, de mindenről ő jut eszembe. Az illata, a töré­keny alakja… Ha kimegyek a Tavas térre, ha a Római téren sétálok át, ha a „boszorkány” szót meg­hallom, ha hozzá hasonló termetű nőt látok, ha a csúnya lapos fém dísztárgyra nézek, amit hamutar­tónak használtunk, ha a fotelt meglátom, amiben ült, ha nevetni lá­tok egy nőt, vagy sírni egy férfit… mindig.

Rá gondolok, ha szomorú vagyok, de ha vidám dolog törté­nik, akkor is.

Gyűjtöm magamban az élményeket, hogy egyszer elmesélhes­sem neki őket. Mert egyszer el fogom.

Az öreg gyurmaarcú mesterről azóta nem hallottam semmit. Nem tudom, hol csavaroghat. Lehet, hogy a rokonainál van vala­hol, akik folyton gyötrik, és csak kompóttal etetik.

– Papa! Nem kelhetsz föl! Nem szabad erőltetned magad! Tes­sék bekanalazni az orvosságot is!

Most jelenleg semmilyen pénzkereseti forrásom nincs. A port­rézás, a hideg beálltával már teljesen leáldozott.

Egyedül lófrálok a hideg őszi utcákon.

A minap láttam egy képeslapokat készítő vállalkozás cégérét a városban. Nem tudom, be merjek-e menni munka után érdeklőd­ni. Mindenesetre otthon rajzoltam gyorsan pár képeslaptervet, re­ferenciaként. Csak azért, hogy megnézzem, menne-e nekem ez a te­rület. Bár egy kissé már szkeptikus vagyok.

Tóbiás az éjszaka azt mondta, hogy biztos a siker. Ő garantál­ja. Próbáljam meg!

Holnap megpróbálom.

Sikerült!

Megegyeztünk a főnökkel. Novemberre legalább van munkám. A képeslapokat készítő kis vállalkozással kötöttem egybe a sor­som.

Tóbiás az éjjel meghajolt előttem és gratulált. Ebben a gratu­lációban volt egy kis irónia.

Mostantól egy ideig karácsonyi képeslapokat tervezek, meg rajzolok. Ez jó dolog. Havas táj, kis hófödte dombok között elte­rülő falucska pici sárga ablakú házakkal, kis templomtoronnyal, szökkenő mókusokkal, meg hasonlók. Igazán szépek lettek. És ke­resek is valamennyit. Rám fér.

A képeslapozás három hétig tartott. Eddig szólt a szerződés. A végén meg­nyug­tattak, hogy jövőre is fölvesznek. Nagyon meg­nyugodtam… Azóta nyugodt vagyok…

Minden karácsonykor haza utazom.

Azért az év többi napján is meglátogatom a szüléimét, a nagy­városi családi házban, ahol élnek, de a karácsonyi, az más.

Mindenki szépen kiöltözik, és igyekszik a tiszta, elegáns öltö­zékével is hódolni az ünnepi hangulatnak.

A karácsonyfát már délelőtt feldíszíti a nagypapa. Közben meg-megáll, és pihe­nés­képpen pipázik egyet a kellemes illatú dohány­ból. Közben koncentrál, és erőt gyűjt a díszítés folytatásához. Min­den évben úgy indul neki, hogy idén valami egé­szen más kompozíciójú fát készít, de valahogy mindig ugyanolyan lesz. Persze ez nem baj. így is tetszik mindenkinek.

A húgom is igyekszik a legszebb formában mutatkozni. Igaz, ő egész évben ezt teszi.

– Az a kosztüm már nem is divat. Nem fogom a tavalyit fölven­ni… Nem a múlt században vagyunk…

Kész nő lett már belőle is.

A nagymama szegény persze egész nap a konyhában főz. Anyá­mat a tűzhelyhez sem engedi. Neki ez a karácsony.

– Leányom! Hozd be, kérlek a halat az erkélyről!

– Nem a hűtőben van, nagymama?

– Oda már nem fért szívem. Tudod, a torták miatt…

Apám, csak akkor jön ki a dolgozószobájából, ha anyám szól ne­ki, hogy kezdődik az ünnepség. Olyankorra persze már ő is ki van csípve.

Igaz, nem csak magunk ünnepiünk, hanem anyám rendszerint meghívja a kövér Erzsi nénit is karácsonyra, aki persze még so­sem mondott nemet a zabálási lehetőségre.

Erzsi néninek állítólag senkije sincs rajtunk kívül, ezért már évek óta megszokott, megtűrt karácsonyi kelléknek tűnik számunk­ra.

Erzsi néni valami rokon, de hogy pontosan kinek a kicsodája, nem tudni.

Minden karácsonykor megjelenik és még az elején körbejárja a szobákat, változásokat keresve.

– Drágáim, ez a komód tavaly még nem itt volt…

Persze az a komód már öt éve ott van, de mégis mindenki rá­hagyja.

Aztán jön az ajándékosztás. Mindenki kap valami marhaságot. Még én is. Gyerek­koromban, számomra ez volt a legfontosabb pillanat. Minden évben volt valami vágyam, amit nagyon szerettem volna. Egy piros kis autó, vagy egy nagyon színes mesekönyv… Azt hittem, hogy ha azt megkapom, akkor örökre boldog leszek eb­ben a világban.

Az ajándékok után aztán jön az ünnepi vacsora. A közös étke­zés.

Közben a nagymama párszor rászól majd a nagypapára, hogy

– Mondtam papa, hogy ne használj annyi sót! Az orvos megtil­totta…

Meghallgatjuk a kövér Erzsi néni híres családi történeteit, a ré­gi időkről és a régi pletykákról. Minden évben elmondja őket, de mindig egy kicsit másképpen. Olyankor apám alig észrevehetően csóválni szokta a fejét, mire a nagymama, aki természetesen ezt egyből észreveszi, kétségbeesve kérdezi, hogy

– Nem ízlik a leves?

Szóval, nagyjából így telik nálunk minden karácsony.

Emesének még ma küldök egy lapot. Úgy számoltam, hogy hu­szon­negyedikére kap­ja meg. Remélem örülni fog neki. Egy saját ma­gam által tervezettet vettem neki. Az egyik legszebbet azok közül, amelyeket árulnak. (Jó drágán adják… Majdnem rekla­máltam.)

A képeslapra ezt írom:

Drága Emese!
Nagyon boldog karácsonyt kívánok!
Picasso

Egy perc múlva még odaírom:

Nagyon szeretlek!

Ezt nem kellett volna. Meggyűröm, hogy ne küldjem el.

Most kell vennem egy új lapot. Sietek is vissza az árushoz. Ve­szek egy másikat. Egy ugyanilyet.

Ugyanilyen már nincs. A lapárus lány széttárja a kezét. Ez volt az utolsó.

Mit képzelnek ezek? Nem baj, megveszem máshol.

Máshol lehet kapni, de itt majdnem kétszer annyiba kerül. Nincs nálam annyi pénz. Elvitte a karácsony az összesét. A mara­dék, otthon félre van téve a holnapi útra. Ahhoz nem nyúlhatok.

Hosszas válogatás után, veszek egy egyszerű, egy amolyan ha­gyományos lapot. Erre futotta. Mérges vagyok miatta. Egy ronda fenyőág van ráfényképezve. Szörnyű…

Hazaviszem és szép betűkkel írni kezdek rá:

Drága Emese!
Nagyon boldog karácsonyt kívánok!
Picasso
És nagyon szeretlek!

Hogy én mekkora marha vagyok… Most már így marad.

Elfogyott az összes bélyegem, úgyhogy kell vennem azt is. Nem baj, mert úgy sincs más dolgom és annyi apróm még maradt.

A postán hatalmas sorok vannak. Minden kis ablaknál türel­metlen emberek állnak sorban.

Egyesek politizálnak, mint például ez a két idősebb ember itt, akik mögé be­áll­tam. Az egyik egy kockás vastag filckabátban van. Főleg ő beszél és minden mon­data után, a kezével legyint egyet, majd a mennyezetet nézi. A másik bólogat, hogy mindenben iga­zat ad neki, de látszik rajta, hogy titokban más véleményen van.

Átállok egy másik sorba.

Egy pici idős nénike van előttem, aki szintén egy képeslapot szorongat a kezé­ben. Biztos az egy szem unokanővérének küldi ki Svájcba. Már húsz éve nem látták egymást, és lehet, hogy már nem is emlékeznek egymásra, de képeslapot, azt mindig váltanak. Egyet karácsonykor, egyet meg húsvétkor.

A nénike előtt közvetlenül, most egy kalapos ember kezd éppen hangos szó­vál­tásba egy másik kalapos emberrel. Lényegében, amit ki tudtam venni a vitából az, az, hogy az egyik kalapos tolakodni akart, de ezt az állítólagos műveletét, a másik kala­pos észrevette, és most számon kéri rajta. A tolakodó kalapos persze ezt nem is­meri el és védi saját igazát, de olyan hangosan, hogy az előbb, az egyik postáskisasszony is kíváncsian kikukkantott a kis ablakából.

Már mindenki a két kalapost nézi. Egyébként teljesen egyfor­mák. Akár iker­testvérek is lehetnének. Csak az egyik egy jó tíz év­vel idősebb és egy fél fejjel maga­sabb a másiknál és a másiknak ki­csit nagyobb orra és előreugróbb álla van, mint az egyiknek. Biz­tos, hogy nem ikertestvérek, de barátok még lehetnének. Kiülhet­nének a parkba és sakkozhatnának. Vagy elmehetnének egymáshoz vendégségbe.

Sőt, legjobb barátok is lehetnének, hisz mind a kettőnek ha­sonló kalapja van, tehát még az ízlésük is azonos. Valószínűleg ugyanaz a kedvenc zeneszerzőjük is és még talán egyetértenek a környezetvédelmi, meg gazdasági kérdésekben is.

Sőt, lehet, hogy gyerekkorukban mind a ketten a Nemecseknek drukkoltak, miközben a Pál utcai fiukat olvasták.

Hiába. Az egyik tolakodni akart…

Még szerencse, hogy a másik észrevette. Jól néznénk ki, ha mindenki csak tolakodna. Hova jutna a világ?

Azért azt sem szabad engedni, hogy csak úgy rágalmazzák az em­bert… Mi van, ha az egyik kalapos, (a nagyobb orrú, vagy az idő­sebb, már nem is tudom) nem is akart tolakodni, hanem csak a másik kalapos értett valamit félre? Rendkívül sok a kötekedő em­ber.

Hogy kinek van igaza, az már sosem derül ki.

Mindenesetre ezek ketten, a mai naptól kezdve örökre utálni fog­ják egymást.

Boldog Karácsonyt!


[illusztráció]

17. fejezet

Idén fehér karácsonyunk van. Most is hull a hó.

A vasúti fülkében viszont meleg van. Velem szemben egy idős bácsi üldögél. A kis bőr bőröndjét még én segítettem feltenni a csomagtartó rácsra. Öreg, vasalt öltönyben van és csöndben vár­ja, hogy megérkezzünk. Azt még várhatja, nemrég indultunk el. Még jó pár óra…

Tóbiás is velem van. A mellettem lévő kis kézitáskába csoma­goltam be.

Mellette egy fiatal, sápadt nő utazik egy nyolc év körüli kis­lánnyal. A kislány az ablak mellett csücsül és mosolyogva nézelő­dik kifelé. Nagy szemekkel bámulja az elsuhanó havas tájat. A hó­födte mezőket és a fehér ruhát öltött hatalmas, öreg fenyőfákat. Az anyukája az előbb, az ujjával rajzolt neki az üvegre egy „pont, pont vesszőcskét.” így készül a mosolygó fej… Néha súg neki valamit, mire a kislány mindig arcon puszilja.

A hó sűrű pelyhekben hull alá, még fehérebbé téve az ablakon keresztül elénk táruló és tovasuhanó téli tájképet. Az öreg bácsi is a tájat nézi. Mindenki azt nézi, még én is.

Emesére gondolok. Úgy érzem, hogy velem van. Itt ül mellet­tem az ülésen és együtt utazunk. A kezét fogom. O a tájat nézi. Köz­ben játékból keresünk egy helyet, ahol majd leszállunk. Egy eny­he domboldal közelében lévő tisztást, egy pici erdő mellett. Ott gyorsan építenék neki egy kis fakunyhót, hogy meg ne fázzon. Jól befűtenénk és együtt díszítenénk a karácsonyfát…

Mintha lassulnánk. Biztos megint valami állomás. Mondjuk Mágocsa-Alsó­mo­csolád…

Megálltunk. Hogy milyen kis piszlicsáré állomás lehet ez… Semmi mást nem látok, csak a hófödte mezőt. Itt is laknak embe­rek?

Mindjárt felszáll pár jegesmedve. A kalauz meg sem lepődne.

– A jegyeket kérem! Mi ez a hülye bunda magukon? Remélem nem hullik… Be vannak maguk oltva?

A kislány az anyukájára néz.

– Miért álltunk meg?

A sápadt nő megsimogatja a kislány haját. Suttogva válaszol neki valamit.

Felállók, amúgy is jól esik egy kicsit mozogni. Kilépek a fülké­ből, hogy lássam, merre járhatunk. Semmi állomás nincs itt. De még váltót sem látok. Remélem nem az óriási havazás miatt állunk. Visszalépek a fülkébe.

A kislány most rám néz és megszólal:

– Meddig fogunk itt állni, nem tudod?

Az anyukája szomorkás mosollyal, halkan, szinte suttogva szól rá.

– Nem tudja a bácsi. Biztosan nemsokára újra elindulunk.

A vonat, csak nem akar elindulni.

A türelem nem mindig terem rózsát. Már lassan negyven per­ce állunk.

Kell keresni egy kalauzt, ő majd megmondja, mi a dekkolás oka. Merre lehet?

– Keresek egy kalauzt. – mondom, és újra kilépek a fülkéből.

Az öreg bácsi, hirtelen felém kapja a fejét. Biztos! Nem értet­te, mit mondtam. Majd megkérdezi a sápadt anyukát, ha annyira kíváncsi.

– Ne haragudjon, kedves! Mit is mondott az előbb ez a derék fiatalember?

– Keres egy kalauzt!

– Á! Értem. És az kiderült már, hogy miért állunk?

A keskeny folyóson haladva indulok a mozdony irányába. A fülkékben meg­szep­pent emberek ácsorognak, vagy üldögélnek tü­relemmel, ki-ki a maga módján. Többen már kiléptek a folyosóra és egymás feje fölött bámulva nézegetik a nagy semmit.

– Odanézz anyjuk! Hogy esik a hó!

– Eddig is esett, de te egész úton csak a szemben ülő nőcskét bá­multad!

Sorra hallani a különböző találgatásokat, meg egyben a magabiztosabbaktól származó megoldásokat is:

– Miért állunk?

– Várjuk a csatlakozást, na.

– Nincs is mellettünk másik sín…

– Hülye!

– Meg kéne kérdezni valakit, Lajos!

– Maradjon mán mama! Más sem tudhassa, miért állunk!

– Biztos megint sztrájkolnak…

– Karácsonykor?

– Hagyja csak! Ezek a szakszervezetisek teljesen begolyóztak…

Egy kendős paraszt-néni hatalmas kolbászt majszolva bámul rám, miközben oldalazva elhaladok a fülkéjük mellett.

Valaki sportújságot olvas. Lehet, hogy észre sem vette, hogy már lassan egy órája egy helyben állunk. „… Ismét esélyes a vízilabda válogatott…”

Egy idősebb nő elkapja a karomat.

– Fiatalember! Nem tudja miért álltunk meg?

A kalauzt több kocsival arrébb találom meg. Egykedvűen ír va­lamit a táskáján. Szájából cigaretta lóg ki.

– Ne haragudjon! Nem tudja meddig állunk még?

A kalauz rám sem nézve válaszol.

– Nem.

Nem tudja.

Közben tovább ír valamit.

– És nem tudja, miért állunk?

A kalauz még mindig írja azt a valamit. Közönyös hangon vá­laszol.

– A hó miatt…

– Eltorlaszolta az utat?

– A vasút azért vasút, mert nem úton közlekedik, hanem sí­nen…

Ez neki egy válasz…

– Válaszolni fog nekem normálisan, vagy kilökjem a hóba?

A kalauz kiveszi a cigarettát a szájából, és rám néz.

– Egy jeges hótorlasz keletkezett a sínen. Nem lehet rámenni. Majd küldenek hóeltakarítót. Egy-két óra múlva itt van…

– Karácsony van…

– Ezt mondja a hónak…

Újra ír. Mit ír? Búcsúlevelet?

– Az embereket meg kéne nyugtatni…

– Miért? Maga most megnyugodott?

A fülkébe visszaérve beszámolok a helyzetről. Az öregember alig észlelhetően bólogat. Az anyuka bágyadtan néz rám. A kis­lány szólal meg helyette:

– Tudod, hol lakik a Télapó?

Ez most, hogy jön ide?

– Lappföldön lakik… – mondom.

Magam sem értem, honnét tört fel belőlem ez. A kislány ezen felbátorodva, már nekem is szegezi a következő kérdést:

– A Télapó minden kívánságot tud teljesíteni? Bármit?

– Háát… Azt hiszem bármit.

Ez nem volt tőlem túl meggyőző… Most jóvá teszem:

– írtál levelet a Télapónak?

A kislány lassan megrázza a fejét. Az anyuka szomorkásán mo­solyog.

– Akkor most nem fog hozni nekem ajándékot a Télapó?

– Ez nem ilyen egyszerű…

Bizony nem ilyen egyszerű. Nézzük csak azokat a gyerekeket, akik még nem tudnak írni, mert például még nem járnak iskolába. Azoknak akkor nem szabadna ajándékot kapni. Elképzelem amint a Télapó, miután az iktatókönyvet az asztalra dobja, egy tollvo­nással kihúzza a névsor felét.

– Óvodások kihúzva. így ni. Nem írtatok levelet, nem kaptok semmit!

– De hát Télapó bácsi! Én még nem tudok írni. A bátyám meg nem segített…

– Mííícsodaaa?! A bátyád sem írt? Ő sem kap semmit!

A folyosóról kisebb zúgolódás hallatszik be. Mindannyian ar­ra kapjuk a fejünket. Mi történt? Mi ez a hangzavar? A kislány még mindig rám nézve várja a válaszomat.

Kilépek a folyosóra. Páran teljesen fel vannak háborodva. Egy ideges ötvenes pasast szólítok meg.

– Mi történt?

– Hogyhogy mi történt? Nem veszi észre, hogy két órája ál­lunk? Mi időre megyünk, kérem! Lehet, hogy maguk fiatalok rá­érnek, de mi nem!

Erre, most többen felém fordulnak.

– Két órája állunk! …

– Úgy van! Maga persze ráér!

A csordaszellem…

Ezek, most azt hiszik, hogy én vagyok itt a hótorlasz. Szemé­lyesen.

Inkább visszalépek a fülkébe. A kislány mosolyogva néz rám. Várja a választ. Sürgetni kezd:

– Szóval? Mi van, ha valaki nem írt a Télapónak?

– Hát ez nehéz dolog…

– Volt olyan, hogy te sem írtál, amikor még gyerek voltál?

Az igazság az, hogy én sosem írtam a Télapónak.

– Háát… Előfordult, hogy nem írtam…

– És hozott azért neked ajándékot?

– Persze hogy hozott…

– És volt olyan kívánságod, amit teljesített?

– …Csak, ha üzentem neki…

A kislány egyre türelmetlenebbül kezd faggatózni.

– Hogyan kell üzenni?

Az anyuka úgy látom elaludt. Az idős bácsi csöndben bámulja az ablakon keresztül a még mindig sűrűn hulló hópelyheket.

– Hogyan kell üzenni? Hogyan kell üzenni?

Fogalmam sincs. Hazudozok itt össze-vissza… Ki kéne mennem egy kicsit szellőzni.

– Mindjárt visszajövök. Ne légy türelmetlen!

Kisétálok a folyosóra. Az emberek cigarettáznak, beszélget­nek.

Leszállók a vonatról. Többen kitapostak egy kis ösvényt a hó­ban a vonat mellett. Diónyi nagyságú pelyhek hullnak a szürkés­fekete égboltról. Hideg van. A fehéren fénylő hótakaró egészen megvilágítja a környező tájat. Máskor bezzeg egész télen nem esik a hó…

Hirtelen egy ismerősen csengő hang szólal meg mellettem:

– Hogyan kell üzenni a Télapónak?

A kislány áll mellettem a hóban. Utánam szökött. Az anyuká­ja elaludt, az öreg bácsira pedig gondolom nem hallgatott, pedig biztosan próbált szólni neki, hogy

– Ejnye! Ne szökj el te kislány…!

A kislánynak a térde fölé ér a hótakaró. Majd jól át fog ázni… Fölkapom. Milyen könnyű… A szerelvény lépcsőjére rakom. Még mindig türelmetlenül néz rám. Már nem kerülhetem tovább a vá­laszt.

– Hát… Tudod, több módszer is van. Én csak egyet ismerek…

– Melyiket?

Törnöm kell az agyam… Felnézek az égre. Csak kevés csillag lát­szik…

– Meg kell keresni az égen a Télapó csillagját.

Az eget kémleli.

– Hol van?

– Azt én sem tudom. Valamelyik. Koncentrálj a Télapóra, hogy teljesítse, amit nagyon szeretnél.

– Hogyan kell koncentrálni?

– Hát… Erősen gondolj arra a dologra, amit nagyon szeret­nél…

A kislány még mindig az égboltot vizslatja. Kevés csillag van.

Halkan, suttogva mondja nekem:

– Megvan a Télapó csillagja.

Egy halvány fényű, de látható pont felé mutat.

– Most kívánok tőle egy nagyon fontosat. Nagyon szeretném, hogy az anyukám meg­gyógyuljon… Nagyon beteg. O azt mond­ja nekem, hogy nem tud meg­gyógyulni, de ne féljek, mert min­dig velem lesz. Odafönt. De én azt akarom, hogy meg­gyógyul­jon. Ugye ezt is teljesíteni tudja…?

Megrettenek. Nem tudok mit válaszolni. Úgy érzem magam, mint valami hittérítő.

A kislány csöndben bámulja a halovány fénypontot az égen.

– Betti! – Az anyuka jelent meg mögötte a szerelvény ajtajá­ban. Ugyanolyan halkan szólal meg, mint eddig. Megfogja a kis­lány kezét.

– Hol csavarogsz? Tudod, hogy megijeszted a mamát…

A nő most bágyadtan rám néz.

– Nézze… én nem tudtam, hogy a kislány…

Betti közbevág:

– Anyu! Kérhetek valamit a Télapótól? Tudok neki üzenni.

Az anyuka a kislány mögé guggol.

– Hát persze… de tudod, hogy szép ajándékokat fogsz kapni… Gyere be, mert megfázol…

– Várj anyu! Egy picit még kontrentecálnom kell.

Az anyuka még mindig guggolva türelmesen vár. Na, most ér­zem kellemetlenül magam. Várom a dorgálást:

– Miért veszi hülyére a kislányomat? Ez a kislány színjeles az is­kolában, mi igyekszünk felvilágosult módon nevelni, erre jön ma­ga, és butaságokkal kezdi tömni a fejét…

Az anyuka azonban továbbra is halovány mosollyal a sápadt arcán, vár.

Nemsokára a kislány elégedetten jelenti be:

– Kész vagyok.

Lassan visszamennek. Na, ez szép. Úgy nézhettem ki, mint va­lami cukros bácsi. Ezek után menjek vissza a fülkébe?

Szegény kislány.

Na, Tóbiás! Most mutasd meg, mit tudsz! Én azt hittem, hogy valami játékot szeretne kapni… Segítened kell neki! Hallod, Tóbi­ás?

Hirtelen éljenzés hallatszik a mozdony eleje felől. A mozdonnyal szemben, a sínen egy világító fénypont közelít.

A hókotró! Csakhogy ideért… Nem sokára mehetünk.

Föllépek a vonatra és visszaindulok a fülkébe.

Az öregember mosolyogva hallja meg tőlem a jó hírt. Nemso­kára indulhatunk.

Elindult a vonat!

Több mint négy órát álltunk itt egyhelyben. A végállomásig tartó út, már viszony­lag gyorsan telik el. A hóhullás is alábbha­gyott. ,

A pályaudvarra való beérkezés előtt az emberek már készülnek a leszállásra. Az utasok többsége a csomagokkal a folyosón vára­kozik.

– Teréz! Teréz! Megvagy?

– Itt vagyok Jocó! Maradj ott elöl! Nehogy eléd furakodjanak!

A fülkében én is leemelem a bácsi csomagjait a rácsról, majd az

enyémet is.

– Köszönöm fiatalember. Köszönöm…

A kislány lelkesen veszi észre, hogy már látszanak a csillagok. Valóban. Az égbolton hemzsegnek a fehéren világító apró csillagocskák. A szerelvény megállt. Négy órát késtünk.

Az emberek nem igazán udvariasak. A vonatról leszállva a tö­meg sietve igyekszik a pályaudvar kijárata felé.

A sápadt anyuka előttem, a lépcsőn való leszállás után kissé meginog.

– Jól van?

A kis Betti, a betonra érve, szorosan hozzábújik.

– Köszönöm, csak egy kicsit megszédültem.

Csak megszédült. Zavarom tehetetlenségbe megy át. Egy pil­lanatig ügyetlenül állok előtte, majd hirtelen elindulok a hömpöly­gő tömeggel, elhagyva őket. Egy fülkében utaztunk, megérkez­tünk, ennyi! A kislány legalább nem unatkozott annyira…

Na, most már sietnem kéne nekem is. Még jó, hogy az lett meg­beszélve, hogy nem jönnek ki elém az állomásra. Az emberek még mindig idegesen igyekeznek kikerülni egymást, mintha a vonatké­sést próbálnák meg ily módon behozni.

– Orvost! Van a közelben orvos?

Mögülem hallatszik a kiáltás. Valaki biztosan rosszul lett. Biz­tosan ránézett az órájára. Vagy most jutott eszébe, hogy a bejglit a sütőben hagyta…

– Orvost!

Ki lehet rosszul? Csak nem a sápadt anyuka? Megállók a tö­megben. Páran azonnal belém jönnek.

– Itt kell megállni? Nézzenek oda!

Visszafelé indulok. Pár lépés után meglátom a kis Bettit. Az anyukáját most ülteti le két idősebb férfi az egyik padra. A kislány kétségbeesve szorítja a kezét. Valaki mentőt hív.

A szerelvény és a mellette lévő rámpa hamarosan üres lesz. A hömpölygő utas­közönség lassan szétoszlik. Nekem is szét kéne oszlanom. Miért ácsorgók itt?

A földön egy szatyor hever, benne valami négyszögletes do­boz. Megismerem. Az övék. Fölveszem.

A pályaudvari orvosi ügyeletről két mentős ruhában lévő boros­tás férfi siet felénk egy fekete bőrtáskával. Az egyik sietés közben pár utolsó slukkot még beleszív a cigarettájába, majd a szerelvény alá pöcköli. A kislány halkan sír.

A nőt a padra segítő két férfi, látva a piros ruhások érkezését, elmegy. Én is hátrébb állok.

A két mentős az anyukához érve vérnyomásmérőt vesz elő. A bágyadtan ülő anyuka pár gyűrött, orvosi papírt vesz elő, amit át­nyújt az egyiknek. A férfi, fejét lassan csóválva nézegeti.

A kis Betti szomorúan hozzám lép. Hatalmas krokodilkönny­cseppek szaladnak végig az arcán.

– Nincsen semmi baj. – mondom és próbálok mosolyogni. Szörnyen rémisztő lehetek.

Fölnéz az égboltra, majd szemrehányóan rám.

Hallom, amint az egyik mentős közli a nővel, hogy kórházba kell vinni.

Na ne! Karácsony van! Hogy lehet valakit karácsonykor kórház­ba vinni? Ilyenkor nem is szabadna üzemelni a kórházaknak. Az ün­nepek alatt zárva! Minden beteget hazaengedni! Nyitás az ünnepek után.

– Lajos bácsi! Aztán nem túlzásba vinni a bejglievést! És szed­ni a gyógyszereket!

– Igenis nővérke…

– Hékás! Vigye a lélegeztetőt is!

Tóbiás! Hol marad a csoda? Neked meg sem kottyanna egy ilyen ügy… Miért nem csinálsz most semmit? Miért lapítasz?

Az anyuka most átöleli a hozzábújó kislányt.

– Ugye tudod, hogy nem szabad sírni. Te vagy az életemben az én nagy boldog­ságom. Sohasem hagylak el. Ugye tudod? Mindig vigyázni fogok rád. Még akkor is, ha te nem látsz engem. Ugye tudod?

A kis Betti csöndben bólogat.

A két mentős felsegíti a padról a nőt. Mit keresek én itt?

Ketten elkísérik a várakozó mentőautóhoz. A kis Betti szoro­san az anyja mellett halad velük.

A mentőautó hang nélkül, villogó kék lámpával indul ki az ál­lomásról.

Biztos minden jóra fordul. Majd kap valami injekciót, amitől jobban lesz, aztán mehetnek is haza…

A kislány az előbb olyan szemrehányóan nézett rám. Szörnyű volt.

Most már tényleg indulnom kell nekem is. Fél hat van.

A szatyor!

A szatyor a kezemben maradt. Belenézek. Jól sejtettem. A kis­lánynak valami ajándék baba, vagy hasonló, színes papírdoboz­ban. Itt felejtették. Nincs elég bajuk szegényeknek? Még az aján­dékot is lenyúlja tőlük egy ilyen idióta?

– Igen, az, az idegen pasas volt, aki egész úton a kislányomat traktálta…

Bekopogok a pályaudvari orvosi ügyeletre. Kisvártatva a cigarettás férfi nyit ajtót. Mögötte egy kopott íróasztalon egy váza, benne fenyőágak, pár szem szalon­cukorral. Karácsony az orvosi ügyeletén.

– Tessék!

– Nem tudja véletlenül, hogy az előbb ezt a hölgyet a kislánnyal, melyik kórházba vitték?

– Hozzátartozó?

– Nem, csak ez a csomag véletlenül nálam maradt.

– A! Hagyja csak itt, majd beviszem, ha jön a váltás. Józsi! A nej­nek itt maradt egy csomagja! Jegyzőkönyvezzük, aztán majd bevi­szem.

– De…

Átveszi a szatyrot.

– Kellemes ünnepeket!

– Kellemes…

Milyen csöndes a város. A járdák nedvesek a házak előtt felsó­zott és eltakarított hótól.

Egy kapualjban két hajléktalan ácsorog meggörbülten. Gyufa sercen. Egy cigarettát szívnak közösen.

Szinte minden ház, minden ablaka világít. A csillagok is világí­tanak. Szégyell­hetnék magukat! Én is szégyellem.

18. fejezet

Január elején jöttem vissza. Ennyit az ünnepekről.

Az otthoniak azt hiszik, hogy teljesen jól megy sorom. Alig tud­tam lebeszélni őket arról, hogy hamarosan meglátogassanak.

– Rengeteg megrendelésem van… Ki sem látszom a munkából.

Szegények, ha tudnák…

Még az Erzsi néni is elismerően nézett, mikor a megrendelések tömkelegéről kezdtem hazudozni. Persze egyből rákontrázott, hogy az, ő megboldogult férje, egyszer országos rajzversenyt is nyert.

Ennyiben maradtunk.

Így télen rendkívül unalmasak a napjaim. Folyamatosan hideg van, így kimoz­dulni sincs kedvem. Otthon magamban rajzolgatok. Főzök is magamnak. Egyébként rendkívül jó teát tudok készíteni. Két-három litert szoktam főzni egyszerre és azt egész nap meg is iszom. Az alvásban nem akadályoz. Úgy látszik, már immúnis va­gyok a koffeinre.

Esténként az ablak előtt ülve szoktam figyelni a sötét téli utcát. Bámulom a régen épített öreg házakat. A házak tetején sorakozó, a megolvadt hólétől fénylő, sötét­bordó cserepeket. Figyelem, ahogy a fekete égboltról apró szemcsékben, hang nél­kül esik a havas, vi­zes eső, hogy gondosan, egyenletesen nedvesen tartson mindent, a hideg, sötét éjszakában.

Reggel van.

Furcsa zajra ébredek. A lépcsőházban valami nagy nyüzsgés fo­lyik. Kimegyek meg­nézni.

A Béla bácsi van itt az emeleten, meg pár idegen. Kik ezek?

Az öreg padlásszobája nyitva van. Onnét hordják ki a holmi­kat, meg bútorokat az idegenek.

Költözés?

A Béla bácsi hozzám lép.

– A rokonok. – mondja és a kis padlásszobában ügyködőkre mutat.

– Kinek a rokonai?

– Az öreg mesteré.

– És hol van a mester?

– Meghalt. Már négy hónapja.

Ez egyébként nem igaz. A Béla bácsi most biztos csak meg sze­retne tréfálni. Vannak olyan emberek, akiknek nincs olyan jó humo­ruk. Na, és? A gesztus a lényeg. Az öreg mester biztos csak ki akar­ja festetni a szobáját és azért hordatja ki a dolgait… Vagy csak be­törők ezek… Igen. Ezek biztosan csak betörők és az öregnek sem­mi baja sincs. A megyei kórházban sétálgat a folyosón. Igen. A fe­kete-fehér kockás folyosón sétálgat és várja, hogy meglátogassam és mondhassa végre, hogy

– Na, fiatalember, hogy ityeg a fityeg? Tóbiással minden rend­ben van? Vigyázni kell ám velük. Úgy ám! Varázserejük van ezek­nek a kis gazfickóknak.

A padlás-szoba ajtaján a rokonok, most nagy nehezen a fakere­tes sárkányrepülőt próbálják kipréselni. A Béla bácsi segítőkészen megfogja az ajtót a cipekedőknek, miközben az egyik azt mondja a másiknak:

– Mi a fene ez?

– Nem tudom. Minden hülyeséget begyűjtött ide. Ez a vacak itt volt elöl. Való­színűleg épp ezt ragasztgathatta, mikor rosszul lett. Valami vitorlaszerűség lehet. Vagy sárkány.

A szárny törött merevítése most kijavított állapotban van. Meg­javította! Azért hogy repüljünk vele… Mert megígérte nekem…

Mint akit leöntöttek hideg vízzel, úgy állok a nyikorgó, öreg lépcső alatt.

Még a bort sem kapta vissza.

A rokonok egymás után, zsákokba téve hordják ki az élettelen bá­bokat a szobából.

– Ezek se kellenek már senkinek. – mondja az egyik.

– Az öreg mániái voltak. Hülye volt már teljesen. Folyton beszélt hozzájuk, meg elhitte, hogy igazi lelkük van ezeknek. Hiába. Az ember a rokonait nem tudja megválogatni.

– Mindjárt itt a konténeres autó. Földobáljuk rá, aztán viheti, ahová akarja. Holnap meg már lehet is hirdetni ezt az ólat.

Tóbiás, mondj valamit! Tényleg csak egy darab fa, egy kis drót, meg egy kis szövetből állsz?

Abból. Nem is tudsz beszélni. Csak álmomban. Meg a képzele­temben, mikor magányos vagyok. Hol a haverod, az öreg hajós- kapitány? Ostoba báb…

Ezek szerint Emese sem lett elbűvölve. Nem tudtál hatni rá. Ahogy én sem. Maga döntött úgy akkor, hogy velem tölt egy éjsza­kát.

Dönthetett úgy?

Meg kell tudnom. Azonnal! Látnom kell őt.

Emesét telefonon hívom. Az ismerős alt hang, vidáman szól be­le a telefonba:

– Tessék!

– Emese?

– Na, szia! Mizújs?

– Találkozzunk!

Sóhajt. Ez nem válasz.

– Utoljára. – győzködöm. – Most mindenképp találkoznunk kell. Fontos.

– Rendben. Mikor?

– Ma. Ötkor. Kimegyek érted a Rómaira.

Fél hatkor már a közeli park mellett sétálgatunk, a magányos lámpaoszlopok tetejéről pislákoló fénnyel megvilágított nedves jár­dán. Kihalt minden.

Rendkívül erős a vágy, hogy magamhoz öleljem. Nem lehet.

– Hogy vagy, boszi?

– Köszönöm kérdésed, jól.

– A Ferivel?

Elmosolyodik.

– Nem.

– Pedig azt hittem, ő a…

– A nyomodba sem ért.

– Akkor miért nem én?

Nem válaszol. Gondolkodik.

– Van más?

– Van. De nem tudom, hogy az igazi-e.

– Én nem lehetnék az igazi? Teljesen igazi vagyok, nézz meg!

Most mosolyog egy kicsit, majd sóhajtva annyit mond:

– Jaj, Picasso…

Csöndben ballagunk egymás mellett. Most arra gondolok, hogy van a világon valaki, aki bármikor megölelheti őt. És biztosan Eme­se is rendszeresen hozzábújik. Törékeny testével az ölébe ül és át­öleli. Minden kérés nélkül. Milyen szerencsések egyesek… Biztosan még fényképet is ad neki magáról. Meg emléktárgyat is. És, ha az illetőnek születésnapja van, Emese elé áll, és szépen becsomagolt ajándékot nyújt át neki.

– Isten éltessen sokáig! Boldog szülinapot!

Aztán puszi a szájra!

Virágot is kap biztos rendszeresen. (Gazt.) És elfogadja.

Sőt, lehet, hogy már el is várja.

Lehet, hogy ugyanúgy tud szeretni, bújni és simogatni, mint más nők…

Sőt biztos. Egyszer még nekem is megmutatta…

– Kérdezhetek valamit, Emese?

– Persze. Bár eddig mást sem tettél.

– De ez most fontos.

– Szóval az eddigiek nem is voltak fontosak…

– Ez most furcsán fog hangozni, de fontos. De te tényleg az igazat fogod mondani?

– Még nem tudom.

– Ígérd meg! Velem kapcsolatos…

– Jó, rendben. Megígérem. Kérdezz már!

– Amikor nyáron nálam voltál… amikor együtt aludtunk… ak­kor szerelmes voltál?

– Kibe?

Ilyenkor megtudnám fojtani.

– Hát belém!

Most gondolkodik.

– Igazából nem.

– Közömbös voltam neked?

– Sosem voltál nekem közömbös. Most sem vagy az.

– De akkor nyáron, mikor nálam aludtál, mikor csókolóztunk, nem éreztél irántam egy kicsit többet?

– Nem.

Nem érzett.

– De miért fontos ez most? – kérdezi.

– Nem fontos… Emese!

– Hm?

– Többször azt álmodtam, hogy az a vigyorgó fafejű báb, ami ná­lam volt, életre kelt. Beszélgetett velem.

– Jaj, Picasso! Mindenki szokott butaságokat álmodni.

– Csak azért mondom, mert a báb az álmomban, azt mondta nekem, hogy ő megbűvölt téged és ezért szeretsz engem…

Furcsán néz rám.

– Látod, Emese? Ilyen őrültségeket álmodok.

Most elneveti magát.

– Ha-ha-ha! Ha ez megnyugtat, nem éreztem semmi bűvölést. Mikor veled voltam azon az éjszakán, már akkor tudtam, hogy nem lesz folytatása… Ne haragudj rám! Nem akartam neked fájdalmat okozni.

Nem haragszom. Nem haragudhatok rá, amiért nem szeret.

Most pedig hazamegyek és földhöz csapom ezt az idióta bábot.

Majd jól megfogom és kivágom az ablakon. Megérdemelné. Mit hazudozott itt össze-vissza nekem hónapokon át? Reggel majd megtalálja valami iskolás gyerek.

– Nézd anyu, mit találtam! Egy báb!

– Dobod el azonnal! Nem szabad a földről semmit fölvenni!

– De hát te is fölvettél a nyáron egy arany karkötőt a strandon…

– Csönd legyen! Az más.

Nincs itt semmiféle varázslat. A csoda, ha létezik, azt az ember magában hordozza. Mint az öreg mester. O tudott csodát tenni. A bábokat is ő keltette életre. Vele együtt meghaltak.

Szeretnék egyszer majd én is olyan lenni…

Nem leszek. Már éppen ideje, hogy végre magamhoz térjek.

Emesével elbúcsúzunk. Nagyon nehezemre esik.

Rendes tőle, hogy eljött és, hogy válaszolt. Szeretnék még mon­dani neki valamit. Biztosítani arról, hogy nem haragszom. Szeret­nék beszélgetni vele, meghallgatni a mondatait, vagy mesélni neki pár érdekes eseményt, vagy csak egy viccet. Mindegy, csak még ne menjen el! Maradjon egy kicsit velem! Hadd öleljem meg! Nem kell, hogy hozzám érjen, sőt egy lépés távolságra is jó lesz, ha áll tő­lem csak még maradjon! Egy kicsit. Még, utoljára…

Elment.

Azt mondta, hogy jó legyek, és még azért találkozunk. Leg­alábbis, ő reméli.

Micsoda marhaság…

Magam sem értem miért, de emelt fővel megyek haza az unal­mas életem unalmas kalitkájába, a megüresedett padlásszoba alá, a senkinek sem kellő rajzok, a magányos fotel és a borzalmas külse­jű hamutartó társaságába.

Egyszer még eljön az, az idő, mikor őszülő halántékkal, szo­morkás mosollyal az arcomon fogok visszaemlékezni erre az időszak­ra. Milyen távolinak fog tűnni… Utólag biztosan másképp élem majd meg.

Fölöttem már nem lakik senki. Az öreg falépcső sem nyikorog még egy ideig. Majd csak az új lakók alatt, ha egyáltalán lesznek.

Az üres lakásba belépve még sóhajtani sincs kedvem. Felkap­csolom a villanyt. Minden úgy van, ahogy hagytam.

A báb nem mozdul. Azóta az asztalon üldögél, ahogy utoljára odatettem.


Vége




ISBN 963 460 465 X
ISSN 1216-1861

Felelős kiadó a szerző

Felelős szerkesztő Tabák András

2005 Vasas-Köz kft nyomda
Felelős vezető Badó Géza

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság