Radovan Zogović

Veljko Ostojić krónikái

HÁROM ELBESZÉLÉS

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Radovan Zogović: Očevi i osvete. Prva hromka Veljka Ostojića. –
Đeca i đetinjstvo. Druga hronika Veljka Ostojića. –
Tuga i svatovi. Treća hronika Veljka Ostojića.
(In: Pejzaži i nešto se dešava. Pripovijetke. Prosveta. Beograd. 1968.)

Fordította
CSALA KÁROLY

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Radovan Zogović örökösei
Hungarian translation Csala Károly

Radovan Zogović (1907-1986) költő, prózaíró, esszéista a XX. szá­zadi szerb nyelvű irodalom egyik kiválósága.

Elbeszélés-trilógiájában szülőföldjének, Crna Gora hegy­vidé­ké­nek nemze­dé­ke­ken át húzódó családi vérbosszú-hagyo­má­nyáról mond el olyan, minden törté­nelmi részletében, sze­rep­lőinek min­den jellemvonásában hiteles történetet, amelyet talán elképzelni sem tudnánk évszázadunkban igaznak – ha nem ismernénk a bal­ká­ni testvérháborúk véget érni nem látszó históriájából napjaink­hoz egészen közel eső öldök­léseket is… Szerelem, vitézség, nyomo­rúság s a nemzetségek villongásán fölül­emelkedve megszerzett ön­tudat története ez a könyv.

A fordítás Csala Károly munkája.

Véreink és vérbosszúink

VELJKO OSTOJIĆ ELSŐ KRÓNIKÁJA

A negyedik nap este tájt hozzáláttak „beosztani az idejüket”.

Tízen voltak a foglyok, akiket a rendőrségi vizsgálat le­zá­rul­tával átszállítottak a gyűjtőfogházba. Közös cellába kerültek mind a tízen, negyedfél napjuk azzal telt, hogy kialudták, kipi­hen­ték magukat, élvezték az összetalálkozást, az együttlétet, azt, hogy kerek három hónapnyi magánzárka után most egy tágas helyiségben beszél­gethet­nek. Türelmetlenül buzgott belő­lük a szó, mindenki a másik sza­vába vágva beszélte el mindazt, amit a vizsgálat során átélt, hogy nem volt hajlandó vallomást tenni, hogy mit vallott be részlegesen vagy egészében, ki-ki szemügyre vette a mási­kon a vallatás nyomait, meg­vizsgálta a talpát, amelyen már kékes, ráncos, friss bőr­hártya kezdte belepni az összehasadozott, elgennyesedett óbőrt. S a negye­dik na­pon, a késő délutáni órákban, amikor minden egyszeribe elcsitul, le­lassul, és a betelepedő, sivár szürkület mintegy elvágja a zárkát az egész világtól, meglepetten újra érzékelni kezdték az időt: milyen ne­hezen múlik. Tanakodni kezdtek hát, mivel múlassák, hogyan üssék agyon, amíg csak a bíróság elé nem állítják őket, amelyik az államot védi ellenük. Kaptak az első ötleten: mindenki meséljen valamit, élményét vagy olvas­mányát. Raspopović tanársegéd Veljko Ostojić végzős régész­hallgatót javasolta első­nek meghallgatni, aki a kihallga­tásokon, jóllehet a többiekénél súlyosabb vádakat varr­tak a nyakába, szinte kihívóan csökönyös magatartást tanúsított. Raspopović a föl­dije volt Ostojićnak, eleinte valamelyest gyámo­lította is az egyete­men, s most olyan ember módján állt elő a javaslatával, mint aki itt a legközelebbi ismerőse, s ko­ráb­ban már nem csekély munkát, tudást áldozott rá. Javaslatát egyhangúlag elfo­gadták. Ámde Ostojić, aki a padlón feküdt, többszörösen összehajtogatott téli­kabát­ját hasz­nálva párnaként, elutasítólag rázta meg borostás arcú, busa fejét. Kis­vártatva nyúj­tózott egyet, s hátrahanyatló koponyáján még in­kább elmélyült a törés­vonal a homloka és az arcrésze között.

– Nem tudok én mesélni, nem jut semmi eszembe – szólalt meg azután. És csakugyan olyan ember volt, akinek se keze, se esze nem mozdul, ha hirtelen kívánnak tőle valamit.

– Tudsz te, tudsz! – biztatta sokatmondón Raspopović.

Őt csak azért fogták le, mert gyakran találkozgatott Ostojićcsal, s mert besétált a diák lakásán állított csapdába. Ezért a vizsgálat ideje alatt a magánzárkában jóleső elégedett­séggel töltötte el, hogy nem tartozik a kommunisták közé, hanem csupán messziről rokonszen­vezik velük, ő csak egy személyes jó barátja, úgymond, az egyik kom­munistának – tehát végszükségben sem lenne mit bevallania. Ám amint a közös cellában találta magát, ahol mindenkinek volt valami érdeme, titka, ki-ki részecskéje volt a történelemnek, mindannyian fontos emberek voltak, és megelégedéssel töl­tötte el őket, hogy úrrá lettek és túljutottak egy veszedelmesen nehéz helyzeten, nos, ekkor már sajnálni kezdte Raspopović, hogy őneki nincsen semmilyen titka-érdeme, hogy kilóg a sorból. Mintegy kárpótolva magát, han­goztatni kezdte hát Ostojićhoz fűződő barátságát, olyan történe­teket kezdett fölidézni, amelyek világosan mutatták, hogy a diák harmadéves koráig afféle anarchizmusra hajló lázadó volt, s ettől az elhajlástól éppen ő, Raspopović tartotta vissza, ő gyógyította ki belőle; így hát a mostani Ostojić szegről-végről az ő teremtménye és érdeme.

– Tudsz te mesélni – kezdte rá újfent, olyan ember módján, mint akinek kulcsa van a zárhoz –, jusson csak eszedbe, mondd el azt a történetet a bácsikádról, amit akkor mondtál el nekem…

– Mit? Mikor? – Ostojić kis híján méregbe gurult.

Raspopović pedig megmondta, hogy mikor és mit. Tan­szék­vezető professzoruk jóindulata és bizalma jeléül Ostojićot bízta volna meg azzal, hogy egy fontos külföldi küldöttséget elkalauzoljon a régé­szeti múzeumba, de a fiú nem vállalta. A professzor zokon vette a visszautasítást, s duzzogva azt mondta Raspopovićnak: Na, tessék, hát ilyen ez a maga Veljkója! Mire Raspopović faggatni kezdte a föl­dijét, ugyan miért utasította vissza a megbízatást, ő azonban hallga­tásba burkolózott. Amaz pedig adandó alkalommal megint rákérde­zett. Okom van rá, kapta meg a választ. Mi az, hogy okom van rá? Ezzel állítson oda a tanársegéd a professzor elé, ki magyarázni, elren­dezni a dolgot? No, csak ez hiányzott, hogy még inkább megmaka­csolja magát: ő ugyan nem akar se kimagyarázkodni, se elrendezni semmit. Nem kéri senki emberfia jóindulatát, gyámkodását! Jó, per­sze, hogy nem. De mégis: miféle okról van szó? Nagy kegyesen ki­böki: családi. Hogyhogy? A múzeum Szkopjéban van, az Ostojićok pedig ősidők óta a világ másik táján, Crna Gorában élnek! Áruld el már, hogy s mint van ez! Nincs kedve elmagyarázni, hosszúra nyúlna, ha töviről hegyire el akarná beszélni. De aztán egyszer mégis­csak adódott egy különleges alkalom, vagy két hónapra rá, hogy elsimítódott ez, meg még egy másik összekoccanása is a professzorral, úgy­hogy Veljko végtére is előadta az egész történetet, megokolta, miért viselkedett úgy a múzeum ügyében. Szilveszterkor került rá sor Raspopović szobájában, ahol ő, Veljko meg a társaságában levő diáklány együtt várták, hogy új évet üssön az óra.

– Hát azt meséld el nekik.

Ostojić sosem szenvedhette Raspopović tolakodó gyámkodását, most is dühítette, de itt most nem akart indulatosnak mutatkozni – saját magával is sze­rette volna elhitetni, hogy ő nem indulatos ember –, beleegyezett hát, hogy megint előadja a históriáját, amit erőszakoskodó noszogatásával emlékezetébe idézett a földije. Enge­dékenységében még valami közrejátszott. Bő egy esztendeje, pon­to­san amióta egy tüntetésen az egyik forgolódó csendőr puskacsővel hátulról, úgy a füle magasságában, fejbe kaszálta, epilepszia kezdte elővenni. Eleinte csak néha­nap jelentkezett a roham, később azon­ban, kivált a lefogatása előtti időben, mind gyakoribbá vált, a végén már hetente kiújult. A vizsgálati fogságban, amikor körül­dongták, lekötözték, kínvallatták, bármennyire szerette volna, hogy ütközne ki a nyavalya­törése, jönne bár elő, hogy önkívülettel kurtítsa, eny­hítse az elkerül­hetet­lent, az örökkévalóságig folytatódót – nem, kerek három hónap alatt egyszer sem jelent­kezett. Mire véljem? – töprenkedett. – Lehet, hogy valami csoda folytán teljesen elmúlt? Vagy éppen majd most, a vizsgálat lezárultával, újra előjön, talán még gyakrabban is? És pontosan amikor azt mondotta: nem jut semmi eszébe, nem tud ő mesélni, hirtelen mintha mély, éles-hegyes szögletű tereket nyitott volna meg, s ragyogott volna be bensőjében néhány roppant jelentős, eredeti gondolat vagy tétel vagy párhuzam. Boldog ámulattal tapasztalta ezt, s úgy érezte, mindenkinek látnia kell, meg kell ismernie ezt a benne született fölfedezést, ezt a boldog­ságot. De amint épp az ötlött az eszébe, hogy mindezt tüstént pa­pírra fogja vetni, ha majd engedé­lyezik neki az írást – eltűnt a becses fölfedezés. Olyannyira elmúlott, hogy meg sem tudta volna monda­ni, miképp, mikor, mennyiben. Szörnyen elárvultnak érezte magát, s fájni is kezdett a feje. Ha megfeszült, se volt képes fölidézni azokat a bizonyos gondolatokat vagy párhuzamokat, még egy kis töredékü­ket sem – írmagjuk sem maradt. Az egész csak úgy át rebbent rajta, akár egy nyugtalan árny, villanása be­ragyogta, boldoggá tette, kihunytával pedig mindenéből kifosztotta. Most úgy rémlett neki, hogy a háztetők meg a hátulról megvilágított felhő­foszlányok is, amiket a cellaablak bal oldali rácsnégyszögében bámult, kapcsolat­ban lehetnek a veszen­dőbe ment tüneménnyel. Szerette volna tudni, vajon látszik-e rajta, ami történt; már egyre kevésbé lett volna kedve elmagyarázni, milyen pótolhatatlan veszteség érte őt; tudatában hir­telen egy jelentéktelen, rég elfeledett élmény derengett föl; emlékeze­tében és orrlikában egyaránt érezte illatát, de aztán ez az egész vala­mi pislákoló folttá fakult, s fölszállt, ott lebegett előtte. Megijedt: csak nem a roham előjele ez? S hogy ne kelljen rágondolnia, belekez­dett a történetbe, amit követeltek tőle.

Következzék hát a története.

1.

Veljko Ostojić anyaági nagybátyái s egész nemzetségük, a Radomilićek a Plavi-tó környékén éltek, amely a török alatt maradt egészen 1912-ig, s ahol el­törökö­södött családok meg albánok lak­tak egész falvakat. Régi família a Radomilić: egyik ősüket Dečani monostorának solymáraként említi Dečani Stefan adománylevele. Ráják voltak, vagyis a török birodalom keresztény alattvalói, jó néhányuk a plavi agák földbéreseként szolgált, de őseikre és régisé­gükre büszke, erős emberek mindannyian. Készek voltak bármikor fölzúdulni, ha valamelyik nemzetségtársukat, sőt, a fajtájukból bár­kit csapás ért, akárha őket mindnyájukat ütötték volna; így hát szün­telenül öltek és ölettek. Ha elkevélyedett a tájukon valamely török vagy török hitre tért bitang, gyilkolt és garázdálkodott, keserítette az életüket, kivált, ha egy Radomilić becsületére vagy életére tört, akkor meglesték, csapdába csalták, meg­ölték. Az ilyesmi aztán, ahogy már lenni szokott az efféle környezetben, bárhogyan igyekeztek is titok­ban tartani, okvetlenül kitudódott, és ha a meggyilkolt férfi vala­me­lyik muzulmán hitre tért nemzetség tagja volt, a garázdára mért, megtorló csapás vérbosszút vont maga után, ez pedig a maga logi­kája, rendje-módja szerint bonta­kozott tovább, valóságos bosszúhad­járat alakját, sőt, gyakorta méreteit öltötte magára. A Radomilićek így hát a török hatóságnak is, meg a kiirtottak nemzetsé­gének is adóztak. Hogy miként festett ez az adózás, ha csak időről időre is, amikor kivált kiéleződött a harc, olykor napokig tartó, nagyszabású összecsapássá fajulva, a következő példa szemléltetheti: amikor Veljkót szülte az anyja, az asszonynak két fivére és hét unokafivére volt, de amikor másfél évre rá az öccsét hozta világra, már egyikük sem volt életben. így aztán ebben az egyenlőtlen számla­egyenlít­getésben egyre csak zsugorodott a nemzetség, és ami még rosszabb, egyre satnyult: mindkét oldalon az ellenfél legjavát szemelgették ki bosszú­ból. S 1912 őszén, amidőn fölszabadult ez a vidék a török alól, Radomilićék nemzetsége, amelyik valaha harminc népes házközössé­get számlált, immár tizenöt portányira apadt, két tucatnál kevesebb tagja maradt, túlnyomórészt nyomorék, alkalmatlan rá, hogy meg­bosszulja nemzetsége utolsó, bosszulatlanul halálba hullott főit, köztük Veljko nagybátyjának, Vukosavnak a fejét.

Amikor Crna Gora államhatára közelebb került Plavhoz, Ostojić bácsikái, miután bosszút álltak a kiontott vérért, erőszakért, rendsze­rint átszöktek a határon. Átszöktek a bosszú közvetlen végrehajtói – kiváltképp, ha nyilvánosan hajtották végre, vagy ha a megbosszult hozzátartozójuk sírja fölött puskaszóval közhírré tették az ember­ölést – s velük az atyafiságuk tekintélyesebb tagjai is; ha meg a les­hely valódi csatatérré változott, mert mindkét félnek segélyére futott egész nemzet­sége, sőt, néha még egyéb nemzetségek is, a muzulmá­noknak pedig a török császári katonaság, olyankor a határon túlra húzódott vissza minden tizenhat éven fölüli Radomilić. Nappal napszámosmunkát végeztek a Crna Gora-i oldalon, éjjelente pedig átlopakodtak a határon, kémlelték a török katonákat, fegyvert csem­pésztek a magukfajta rájáknak, ölték, akit ölniük kellett, elhajtották a szarvasmarhát, fosztogatták a Pecről gabonát szállító plavi karavá­nokat. Így ment ez néhány esztendeig, amikor is a török hatóság, hogy véget vessen a rajtaütéseiknek, meg hogy a kezükre játsszon a muzulmánoknak, akik bosszúterveikhez illőn inkább szem előtt akarták tudni őket, mindannyiuknak megbocsátott, mire ők vissza­tértek üszkös otthonaikba. Akiknek vérrel voltak adósai, egy darabig békén hagyták őket, hadd bátorodjanak föl, s mozduljanak ki há­zaikból, akkor aztán hirtelen lecsaptak rájuk; erre mihamar követke­zett a visszavágás, és a bosszú közhírré tétele után újfent a megugrás Crna Gorába. Veljko bácsikái három ízben járták végig ezt az utat együtt­éltükben, ami túl rövidnek számított még az ő földjükön is, ahol csúfság az öregség s talán-talán a legnagyobb szégyen.

Ostojić két nagybátyja, a két testvér, Vukosav és Radosav utoljára családostul, két másik, tekintélyes Radomilić társaságában menekült át a határon, miután meg­öltek egy orgazdát, aki egy közismert sze­génylegény gyilkosa volt, s a leshelyről egyenest a hajduk sírjához vágtattak, és lövöldözéssel adták hírül, talán még neki magának is, hogy megbosszulták a halálát. Ez alkalommal meglehetősen sokáig időztek a Crna Gora-i oldalon: határvigyázó crnogorácoknál lakoz­tak; határőr falvakba adták férjhez húgaikat; az egyik ilyen faluból nősült Vukosav is; volt bőven munkájuk, főképpen kőmívesmunka – Crna Gora állama határőrsöket meg kapi­tány­sági lőpor­tárakat létesített, s a nagybácsik ezermesterek voltak. Ott is jó néhány kebel­barátjuk akadt, együtt portyáztak, mulatoztak. így aztán nem na­gyon igyekeztek vissza a török birtokra, ahol bérlősorban túrták a földet, jóllehet a szultáni hatóság már kegyelemben részeltette, s hazahívta őket a cetinjei kormányzattal kötött határ­egyez­mény értelmében. Fogytán volt viszont az ellenségük türelme, akinek vér­rel voltak adósai, s ezért az maga igyekezett a közelükbe férkőzni.

Késő őszre járt, s Radosav azon az őszön egy őrs épületét falazta a Lim bal partján, egy magaslaton. Október derekán a hirtelen támadt déli szél jókora mennyi­ségű vizet hajtott a Plavi-tóból a Lim med­rébe, majd tíznapos esőzés kezdődött, s a zavaros és nekivadult folyó minden hidat elsodort Novšićtol Beranéig. Amikor elállt az eső, s derűs napok köszöntöttek be, reggelente novemberi dérrel, vissza­apadt a Lim. Radosav talált egy helyet, ahol át lehetett gázolni rajta, és újra járni kezdett az építkezésre. Ez a gázlóhely – azokban a napokban az egyetlen az egész kapitány­ságban – közvetlenül Crna Gora török államhatára mellett volt, s Radosav minden reggel ugyanabban az órában érkezett oda a folyóparton, levetette lábbeli­jét és nadrágját, belegázolt a derékon fölül érő vízbe. Valaki meg­jelentette ezt a gyilkos orgazda testvérének, s az a török oldalon odalopózott a gázló közelébe, éjszaka alkalmas leshelyet talált, leheveredett, várakozott. Amikor megvirradt, s a hidegtől kéklő reggel csöndjében fölbukkant Radosav, és – egyik föltartott kezében a nad­rággal, a lábbelivel meg a vakolókanállal, a másikban meg a puská­val – belegázolt a vízbe, a lesben fekvő megvárta, amíg beér a folyó közepére, ahol a legmélyebb a meder, s ahol sem megiramodni, sem lekuporodni, sem pedig fedezékbe húzódni nem tudott, és akkor a reggeli táj, a környező káposztaföldek kékes háttere előtt fehér ujja­sában termetesen a víz színe fölé magasodó, daliás alakot egyetlen lövéssel eltalálta. Radosav puskája megrándult, csövével lefelé for­dult, s a folyóba esett; ugyan­abban a minutomban, mintegy csak le­guggolva, hogy utánakapjon, s fölvegye, a víz alá bukott Radosav maga is. A víz színén maradt nadrág gyorsan kinyújtózott, tétován megfordult, majd megindult a felszínén már csaknem áttetszővé tisztult folyóvíz sodrás­irányában. Vagy harminc méterrel lejjebb ki­bukkant a vízbe veszett ember tarkója, majd a háta – nadrágja meg öt-hat lépésnyi távolból követte, s a halott úgy távolodott lefelé a fo­lyón, amint akit kettészeltek, s két része keresi egymást. Csak fél­napi járóföldre állapodott meg a test a parti sekélyben, a folyó s a part kövein annyira összezúzódva, hogy csak nagy nehezen ismertek rá. Veljko anyja szemében így a Lim is vérbűnössé lett, s jóllehet há­zuk alig száz lépésnyire állt a folyótól, sohasem mosta benne a fehér­neműt, nem szerette, ha gyerekei fürödtek benne, halait sem kívánta megízlelni, sőt, a nevét sem ejthették ki a házában, csak úgy emleget­ték: amott, a parton, amarra…

2.

Radosav halála után nem találta többé helyét Vukosav a vidéken, ahol testvére elpusztult – nem csupán nagyon-nagyon szerette őt, aki öccse volt, s egyben vitéz fegyvertársa, hanem büszkélkedett is vele, rajongott daliás termetéért, szépségéért, mind­azért, aminek ő maga híjával volt. És tüstént készülődni kezdett, hogy vissza­települ­jön a határ túloldalára. Barátaitól, sógoraitól azt a tanácsot kapta, hogy ne menjen, várjon még vele: lehet, hogy nemsokára a Crna Gora-i sereggel kelhet át a török határon, az öccse halálát pedig akár azonnal is megbosszulhatja, innen is – hányszor átvágott már a határon portyázni, amióta a szökevények életét éh; cimbora­ságából, atya­fia­ságá­ból pedig annyian tartanak vele, ahányat csak kivá­laszt magának. De mindez falra hányt borsó volt – leküzdhetetlen vágy húzta oda, ahol Radosav csakis élő ember volt, ahol együtt dol­goztak nappal, együtt portyáztak éjjelente. Meg egyébként is, a titkos bosszúállás, innen, a határon túlról, amiről még szólni sem lenne szabad – hát méltó ilyesmi egy Radosavhoz?

Szedte hát a sátorfáját Vukosav, és családostul visszament a török­höz. Vissza­tele­pedett a parcellára, amit ott hagyott, és amelyet szö­kése után az aga minden dühön­gése, rábeszélése dacára sem akart senki átvállalni. S mindjárt a bosszú elő­készí­tésén kezdett munkál­kodni. Fölmelegített két régi komasági kapcsolatot a muzul­mánok­nál, talált a vérbűnös falujában egy albánt, aki szemmel tarthatja, s hírt adogathat róla, kikémlelte, milyen ügyekben, merrefelé jár-kel a vérbűnös, kiszemel­gette a csapdának alkalmas helyszíneket.

De a biztonság kedvéért mégis úgy határozott Vukosav, hogy tü­relemmel lesz, haladékot ad a dolognak. Nekiveselkedett a munká­nak, megművelte parcelláját, jámboran megadta a császárnak, ami a császáré, az agának, ami az agáé, új házat húzott föl, kapával gyomot irtott a mezsgye elvadult földjén, vizet vezetett a veteményre. Két álló esztendeig tartott ez így, ám a vérbűnös nem – vagy még nem – bízott a békességben, nemigen változtatott bevált munkarendjén, út­vonalain. És akkor már egy csúfolódó dalocska is szárnyra kapott, előbb az egyik albán faluban, utóbb meg a török hitre tértek között is, s ebben elhangzott a kérdés, hogy vajon Vukosav – ráadásul nem Vukosav Arsenijev, hanem anyai nevén nevezve: Vukosav Menin – bosszút áll-e még valaha is fivére vesztéért, a válasz pedig az volt rá, hogy nincs neki mikor, nincs neki mivel: eddig tüskebokrot meg csalánt irtott, árkot ásott, házat húzott, most pedig ponyvát készít, térítőt sző, pörög keze alatt a rokkája, gyalog­guzsaly a puskája, ken­derszösz kerül a tusára, orsója a puska­vessző, rányársalt egy krump­lit, attól forog sebesebben, krumplijának volt ideje, sötét verem­ben heverve, derekasan kicsírázni. Lehetetlen volt hát tovább vára­kozni.

S akkor, ahogy már lenni szokott, a véletlen sietett Vukosav segít­ségére: hírt kapott arról, hogy Aljo (így hívták a vérrel adóst) egy­magában indul útnak egy Gusinjén túli faluba. Kiderült, hogy Alibašićnak (ez volt Aljo vezetékneve) régóta viszonya van abban a fa­luban egy leánnyal, akinek még fiatalka korában megígérte, hogy majd magához veszi második feleségnek, első ágyasnak. Most üzent érte a leány, mert az a veszély fenyegette, hogy erőnek erejével más­hoz adják nőül. Aljo elindult hát, hogy titokban találkozzanak, s megállapodjanak valamiben – ilyen ügyben nem szokás kísérettel járni, s úgy remélte, nincs is rá szüksége, hiszen Radomilić otthon tesz-vesz, esőre is jár az idő, a kukorica morzsolatlan, az erdő meg csupasz, a csalit, a sövény mind átlátszó. Vukosav még aznap maga mellé vette unokaöccsét, Jeremiját (csak őt, mert veszélyes kirucca­násra vállalkoztak, és kette­jüknek könnyebb elrejtőzni vagy áldo­zatot hozni, no meg a bosszú is nagyobb hírű lesz, ha így hajtják végre), és elindult vele, hogy a török Plav és a török Gusinje között, ahol soha addig rája még lesben nem állt, Alibašić fejére vadásszanak.

Vukosav azért vágott neki még aznap, mert számított rá, hogy Alibašić esetleg elővigyázatosságból hamarabb indul vissza, mint ahogy annak az illetőnek mondta, aki továbbmondta az ő bizal­masának. De nem indult az vissza aznap, sőt, még harmadnap sem. A harmadik nap este tájt Vukosav és Jeremija átfagyva, holt­fárad­tan, kialvatlanul, éhesen álldogált az út fölött, két szomszédos bükk vas­tag törzse mögé bújva, nyirkos ruháiktól minden tagjukban dide­regve és elmerevedve. Az eső épp abbamaradt, de a bükk csupasz tör­zsén, amelynek ritkás ágai magasan kezdőd­tek, még sötét, rozsda­barna csíkokban folydogált a jéghideg, véres váladékra emlé­kez­tető víz: Vukosav később elmondta, mindvégig úgy érezte, mintha épp ilyen víz csurogna a nyakába. A lecsupaszodott, nyirkos fák ma­gukba húzódtak, elvéko­nyultak, s az erdő ettől kétszeresen is kopár lett, megfogyatkozott, roppant barátság­talan és egyáltalán nem biz­tonságos hellyé változott. A fatörzsön, amelyik mögött Vukosav álldogált, az alsó ágaktól ölnyivel lejjebb kihajtott egy vékony gallyacska, a törzs köré csavarodott, s még zöldellt rajta néhány magának élő levél. Ezek a fagyoskodó, ázott falevelek szüntelen resz­kettek valami sejtelemtől vagy szellőtől, amit csak ők éreztek. Láttukra még inkább kirázta a hideg Vukosavot, még türelmetlenebbül tekintgetett hol erre, hol arra, a környező falvak felé, a Gusinjéből feléjük tartó útra. A fehérre mosott út végesteien végig üres volt, a völgy túloldalán meg jobb kéz felől, a hegymelléken füstölögtek és hallgattak a házak, – már csak az hiányzott, hogy sietősen elfüstöl­jék füstölni­valójukat, s mindörökre kihunyjanak. A még mindig át­tetsző csöndességben, amelynek alján az. őszi fűsarjadék tömény zöldje sötétlett, láthatatlan messziségben fölsírt egy gyerek; majd nagy sokára, ismét váratlanul, kopácsolás kezdődött valahol, másutt meg fölugatott egy kutya; asszony­hang mondott valahol valamit – világosan hallani, csak a szavai kivehetet­lenek, a távolság megkur­títja, összetömöríti a szótagokat. S mindez olyan volt, mintha épp végső álmukba zuhannának az emberek, és már csak egyikük-másikuk izeg-mozog, ad valami hangot; vagy mintha alváshoz készü­lődve, az utolsó még egy isten­hozzádot mondana, az utolsó előtti még egy végsőt kopácsolna. Hamarosan elhatal­masodott a sötétség, sűrűn, nyirkosán; a még mindig szürkésfehéren derengő úton to­vábbra sem mutatkozott senki sem; aztán már magát az utat sem le­hetett látni, s a két Radomilić előjött az erdőből, fogalma sem volt, hova, merre menjen, mitévő legyen.

Miután néhány irtoványon, sövényen és szántón át kikecmereg­tek az út és a folyó közt húzódó rét lapályára, ahol könnyebben és nesztelenebbül tudtak mozog­ni, Vukosav gondolatban sorra vette az összes okot-indokot, ami meg­magya­ráz­hatná, miért nem mutatko­zik Alibašić, s arra a következtetésre jutott, hogy vagy hamis volt a hír, vagy pedig Aljo még aznap visszaindult, mielőtt még ők ide­érhettek volna meglesni őt. Ahogy ott ázott-fázott, éhezett, dühét maga ellen fordítva, az a következtetés volt számára a legvalószí­nűbb: ácsoroghatsz, ázhatsz-fázhatsz itt a bükkfa töviben, a koma meg szépen elüldögél a jó meleg szobában, jót szunyókál, vacsorázgat! S ettől egyszeribe olyasmire szánta rá magát Vukosav, ami eszébe nem ötlött volna korábban: Alibašić faluja felé vette az irányt, hogy személyesen lepje meg a vérbűnöst a saját fedele alatt, vagy legalább arról meggyőződjék, hiteles volt-e az útrakeltéről ka­pott híradás.

Késő este értek a falu szélére. Vukosav a visszavonulás fedezésére egy kőrakás mögé állította Jeremiját, maga pedig a házfalak és sövé­nyek tövében odalopózott Aljo tornyához, amely előtt négy, tartórúdra rakott szénaasztag magasodott – sötéten: vészjóslón meredt föl a négy rúd az égre. Fölosont a kőlépcsőn, s amennyire a sötét­ség engedte, fölmérte a magasságát: vajon szükség esetén leugorhat-e róla? Aztán az ajtóra tapasztotta – mellesleg, amúgy is jókora nagy – fülét: beszédfélét hallott odabentről. Felvillant benne a re­ménység: évszak fordulója van, a téli kályhákat még nem állították be, nyilván a nyitott tűzhely mellett üldögél a pitvarban – ha még az első napon visszajött, vagy egyáltalán el sem ment hazulról – maga ő is. Kinyújtotta a karját, hogy ellenőrizze, hátha véletlenségből záratlan maradt az ajtó – s az engedett a nyomásnak. Megörült neki, de tüstént el is szontyo­lodott: odabent csak egy valaki volt, s az is egy asszony. Olyan mélyre előre­hajolt, hogy mellénye és bugyogója közt kilátszott fehér inge csíkja, arca annyira neki­vörösödött, hogy bajos lett volna megmondani, csúf-e vagy csinos, a tűzhely lángjától és parázsló szenétől pirult-e ki az arca, vagy valami mástól, és közben magá­ban beszélt, jobban mondva, a pitével társalgott, amit vékony sugárban tej­savóval locsolgatott, s közben egy kanál fejével paskolva lapítgatta a kérgét, hozzá-hozzáütögetve a kanál szá­rát a tepsi pereméhez.

– Jó színe lett, akár a piros almának, de kis híján kiszikkadt – mo­tyogta magában –, majd most helyrehozza a savó a meleg hamu alatt…

Aztán óvatosan, mintha rejtegetné valaki elől, fölvette a földről a sütőlapot, s vigyázva, nehogy rászórja a porhamut a pitére, befödte vele a tepsit, hátat fordított a tűzhelynek, és nesztelenül, lábujjhe­gyen, mintha csak az alvó tészta álmát vigyázná, átment a szobába, de kétszer is visszapillantott, hogy meggyőződjék róla: úgy van-e a tepsi, ahogy hagyta.

Amikor az asszony becsukta maga mögött a szobaajtót (csodával határos módon csak akkor lódult meg ellenállhatatlanul a tésztaillat árja!), Vukosav bement, fölemelte a sütőlapot, levette a háromlábú bográcstartóról a tepsit, visszatakarta az állványt a sütőlappal, és jól összekormozva a kezét a tepsivel, kióvakodott a tornác­ra, becsukta maga mögött az ajtót. E pillanatban az udvarból csupán egyetlen vakkantást hallatva, rárontott egy kutya. Szinte látni sem lehetett a sötétben az állatot, ám szaggatott hörgéséből és súlyos mancsa dobo­gásából világosan érzékelni lehetett, hogy erős, vad jószág, és most csak még inkább nekivadult attól a körülménytől, hogy amikor Vukosav fölbukkant a háznál, ő éppen valahol a tilosban kujtorgott. Amint az eb fölugrott a lépcsőre, Vukosav letört egy jókora darabot a pitéből, és elébe vetette. A kutya megtorpant, fölágaskodott, mo­hón szimatolni kezdett, majd jócskát krákogott, mert túl forrónak bizonyult a tészta. Forgolódva körülugrálta, várva, hogy lehűljön, s máris megfeledkezett az idegen betyárról. Vukosav pedig eközben rájött, mit kell tennie a maradék pitével: összetekerte, és becsúsz­tatta üres tarisznyájába. Aztán visszafordult, hogy megnézze, mi van a lakásban. Ha jön az asszony, hogy ránézzen a pitére, vagy be­vigye a szobába, és netán meglepetésében elkiáltja magát, Alibašić – amennyiben a házban tartózkodik – nyilván fölpattan, és kirohan a pitvarba. A tarisznya, benne a pite, kellemesen melengette Vukosav hátát, illata étvágyat gerjesztve valósággal elbágyasztotta, ám nem sokáig. A szobából előjött az asszony (bizony még csinos volt, s min­den jel szerint még sírástól is képes volt kipirulni az arca!), odament a sütőlaphoz, fölemelte, és följajdult – ám férje nem felelt rá a szo­bából. Az asszony fölegyene­sedve, elképedt arccal tekintett körül; széttárt karral, tágra kerekedett, nagy fekete szemével fölpillantott a magasba: istenem, irgalmazz! Aztán hirtelen összerezzent, s a szívé­hez kapott.

– Vukosav Radomilić! – rikoltotta siránkozó hangon, fejét in­gatva. – Megfizetsz ezért! A fejedbe fog ez kerülni! – Erre-arra toporgott a pitvarban, majd hirtelen az ajtónál termelt.

Vukosav lefutott vagy két-három lépcsőfokot, átvetette magát a korláton, és beugrott a ház sarka mögé. S amikor halkan, sietősen elhagyta az udvart, a lármásan kicsapódott ajtó előtt vonítani kez­dett a pitével lekenyerezett kutya.

– A baj jöjjön rád, hogy akadna meg a falat a torkodon! Hát hol kuncsorogtál eddig? – rikácsolta vad rémületében az asszony. Vála­szul fölugattak a szomszéd porták házőrzői, riadójukat átvették, to­vábbadták a távolabbiak, belezengett az egész, beláthatatlan éjszaka.

3.

Vukosav és Jeremija sietve hagyták el a falut, átvágtak a réteken, rátértek az útra, s Gusinje felé szaporázták léptüket – Vukosav arra­felé indult el, Jeremija meg nem kérdezte az okát. Szótlanul halad­tak, s minél távolabbra értek a falutól, annál erősebben érezték a fá­radtságot, kivált a lábukban. Senki sem akadt útjukba, üldözés zaját sem lehetett hallani a hátuk mögül. Amikor a forráskúthoz értek, amely csobogással tartotta ébren magát, csurgatta vizét a favályúba, rájöttek, hogy közel járnak Gusinjéhez, s Jeremija, akinek megcsapta az orrát a Vukosav tarisznyájából áradó meleg étolaj illata, a frissen sütött tészta szaga, suttogva megkérdezte:

– Szereztél valami harapnivalót?

– Szereztem, egy egész tepsi pitét, de hogyha… ma legyilkoljuk, akkor nem nyúlunk az ételéhez… Lekenyereztem a kutyáját, meg a szomszéd házőrzőket.

Hajnalban, amely bizonytalan, zavaros homállyal köszöntött rá­juk, amilyenek lenni szoktak ilyen évszakban az éjszakából vissza­maradó, csendes várakozással teli hajnalok, ritkás, ráérős hó kezdett szállingózni, mintha még csak méricskélné, érde­mes-e, s csak aztán kezd majd rá istenigazából. Vukosav attól félve, hogy a meg­eredő havazásban láthatóvá válnak a lábnyomaik, vizslatni kezdte az eget, milyen magas­ból, milyen felhőből ered az áldás, s ekkor a közelben füstfelhőt pillantott meg, amilyen rendszerint a hideg reggeli órák­ban szokott megállapodni a kisvárosok fölött: vékony, ritkás csík­ban húzódott, a teteje egyenletesre simult a hideg lég­réteg­től, jeges kék sáv választotta el a mögötte meredező, már behavazott hegy fél­kör­ívétől.

– Gusinje – suttogta Vukosav, s balra letért az útról. – Leshelyet kell keres­nünk.

– Már éppen melegedni kezdtem volna – szólalt meg Jeremija akadozó hangon. – És ettől a gusinjei füsttől még a fáradtság is mintha kiállott volna a lábamból…

Amíg fedezék után kutattak, a havazás sűrűre és szaporára for­dult, a reggel meg visszafordult: újra besötétedett. A fedezékbe érve aztán Vukosav jobban szemügyre vette Jeremiját: szürkéslila volt az arca, kirázta a hideg, s ettől már-már folyvást vacogott a foga; rövid, szökés bajsza ritkásan meredezett. „Nem bírja ki. Sok volt neki az a gubbasztás a kőrakás mögött” – gondolta Vukosav, s tüstént azon kapta magát, hogy neki is szorítania kell már a fogát, hogy ne verőd­jék össze, remeg a karja, még a jobb keze is. „Nesze neked!” – Szem­ügyre vette a kezét, s ekkor olyas­mit hallott, mintha valaki időnként a markába lehelgetne. De mindjárt másként kezdett hangzani ez a nesz: lépő lábak csoszogásává változott. Vukosav körülnézett, ki­lesett az útra, amely a két sor sövény közül úgy ért ki itt a szabadba, akárha a saját bordáit levetkőzve meztelenedne el: egy ember jött a város felől. Még messze járt, s csak gyengén lehetett látni, de Vukosav ösztönével mégis ráismert. Letérdelt a kidőlt fatörzs mö­gött, rátette puskáját, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Jere­mija is így tett. Vukosav odasúgta neki:

– Majd én magam. Az enyém. Csak akkor lőj, ha elhibáznám…

Már meglehetősen közeire ért az illető. Puskáját a közepén meg­markolva lógázta; bocskorban lépkedett, paszományos, buggyos fehér nadrágban, fekete juhász­bekecsben, amelynek bő, kurta ujja meg-meglebbent a fehér turbán alatt, amilyet a rugovóiak viselnek. Vukosavnak ekkora távolságból – nyilván a hő kíván­ságtól, hogy az jöjjön, akire lesnek – hirtelen úgy rémlett, hogy ez nem is ő. Ismerte a vérbűnöst, látta néhányszor Radosav halála előtt is, látta nemrégi­ben Plavban: nem bekecset, hanem prémes mentét hord, nem visel rugovói turbánt, és nem ilyen kurta­lábú, zömök termetű. Vukosav elbizonytalanodva tekintett Jeremijára, aki szótlan grimasszal bic­centett a mordályra meg az útra: lőj már!

– De biztos, hogy ő az? – kérdezett vissza szótlan pillantással.

– Ő.

Vukosav célba vette, s ekkor már ő is biztos volt benne, hogy az emberét vette célba. Csodálkozva tapasztalta, hogy már nem remeg a keze. „A te bajod – szűrte hangtalan szavát a fogai közül –, hogy kurta a lábad, ilyen lábon nem szökhet el egy ilyen ember.” Csak hát hol vegye célba? A fején? Csupán a fehér turbán­ját látni, de az akkora, hogy nem tudni, mennyi a fej, mennyi a ruha. A mellére célozzon? Akkor viszont pontosan a szívét kell eltalálni, de ahhoz meg nem lehet elég tisztán látni, zavarja a tisztánlátást a fekete bekecs repdeső ujja. Ekkor azon­ban váratlanul kioldódott a köze­ledő ember turbánja, a vége lecsúszott a vállára, eltakarta félig a mell­kasát is. Fehér a feketén – ez már igen. Vukosav célba vette a kibom­lott turbánkendő végét. S ebben a pillanatban eszébe jutott Radosav. Olyan gyöngéden és meghatóan támadt föl emlékezetében, mintha végre jó hírt kapott volna felőle, mintha ismét találkozhatnának egymással! Erezte, hogy szemébe könny gyülemlik, ezért igyekezett mihamar pontosan célra tartani, s lőtt. Jeremija látta, hogy nem vé­tette el a célt, de azért ő is lőtt egyet, csak úgy a levegőbe – ha majd elszámolásra kerül a dolog, nehogy már az legyen, hogy csak egyet­len lövés dördült, hogy egyedül Vukosav lőtt.

Amikor elvégeztetett, Vukosav ott maradt vigyázni, Jeremija pedig leeresz­kedett a lejtőn, hogy elvegye a megölt ember puskáját, s hogy valamit a maga holmi­jából a kiontott vérbe vessen, nehogy a vér a nyomukba eredjen. Elvette a puskát, a halott bekecse alatt ezüst nyakláncon csüngő ezüst órára bukkant, azt is elvette, ám nem ve­tett oda semmit a vértócsába, mert nem lelt magánál semmi alkalma­tosát: csak a töltények meg a bocskora jöhettek volna számításba, de hát a töltényeket sajnálta, hisz kevés volt belőlük, a bocskora lehúzá­sára meg nem szánta rá magát – hullott a hó, igaz, még nem borí­totta be a földet, de mégiscsak havazott. A puskát magasan az út fölött elrejtették az erdőben, és kerülőúton indultak haza, a falujuk felé. De nem tettek meg száz lépésnél többet, máris azt vették észre, hogy vagy húsz fegyveres, szemlátomást Alibašić falujából, el akarja vágni az útjukat. Vukosav meg Jeremija szaporázni igyekezett a lé­pést, hogy egérutat nyerjen, mielőtt még elébük kerülnek, de a lábuk alig akart engedelmeskedni, mintha csakugyan a nyomukba eredt volna a vér. Végtére belátták, hogy csak egyetlen irány maradt előt­tük szabadon, a meredek lejtőn jobbra, fölfelé, csakhogy az a mere­dély csupasz volt, és csak oldalazva lehetett volna megmászni. Ez pe­dig egyenlő lett volna azzal, hogy céltáblául kiállnak az ellenség elé. És Vukosavnak az jutott az eszébe, hogy talán mégsem kellett volna erre jönniük, avégett, hogy tudtára adják a történtet nemzetségük­nek, hanem inkább elosonni Gusinje mellett Vrmošig, onnan Kutin át Andrijevicába, Crna Gorába. De most már, az ellenség szeme lát­tára, szégyen lett volna megfordulni. És hasztalan is: üldözőik fris­sebbek, fürgébbek, utolérték volna őket, lövöldözéssel fölverték volna a fél világot. Ekkor eldördült néhány ismétlő Mauser-lövés (tuk-tuk), két-három lövedék fütyült el mellettük, fölhangzott a tá­madók harci kiáltozása.

4.

Vukosav és Jeremija, látva, hogy se előre, se hátra nincs tovább, körülkémlelt, akad-e valami fedezék, ahonnan viszonozhatnák a tü­zet, amíg valakinek az albán falvakból szemet nem szúr, hogy itt húszán vadásznak kettejükre, s ez okból a védel­mükre nem kel, vagy amíg az övéik közül nem érkezik segítségükre valaki, vagy legalább csak avégett, hogy minél drágábban fizessenek az életükért. Nem messzire alattuk egy földteraszra láttak, két, nyilván más­vala­honnan oda­hurcolt, meglehetősen nagy szikla­darab meredezett rajta úgy jó ölnyi távolságra egymástól: Marko és Relja ^[1] görgethették oda, hogy legyen min megpihenniük egy-egy beszél­getés erejéig. Görnyedve odaszaladtak, és elbújtak a bal oldali kőtömb mögé.

Takarékoskodniuk kellett a töltényekkel. Hasaltak, kikukucskál­tak, füleltek az ellenség lövéseire. Szakadatlanul hangzott az össze­vissza lövöldözés minden oldal­ról, visszhangot keltett a környező, homályos hegyekben, s tompán visszaverődve még fojtottabb, vészjóslóbb volt a lármája. Vukosavnak valami okból úgy rémlett, hogy éppenséggel ezek a hangok meg a hó, amely a környéket lassan be­lepve, vég­képp közönyösen mindazzal szemben, ami itt most végbe­megy, szakadatlanul hullott rájuk, ezek választják el őt a világtól és az emberektől, s ítélik teljes és visszavonhatatlan magányra. És leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy ő is lövöldözni kezdjen – tekintet nélkül mindenre, egyfolytában, mind a négy égtáj felé. De fennhangon csak azt mondogatta Jeremijának és saját magának:

– Takarékoskodj a tölténnyel. Csak arra lőj, aki egyenest felénk tart…

S mintegy megmutatva, miképp kell ezt csinálni, húszlépésnyi kö­zelségbe engedett egy testes, aránytalanul vaskos csípejű és kövér, po­cakos, ragyás arcú férfit, akinek bajusz helyett jobbra-balra csupán néhány szőrszál csüngött lefelé az ajkán. „Add meg magad, rája!” – kiáltotta, s puskája tusával ütögetve a földet, kihívó lassúsággal köze­ledett, szeme kidülledt, nagy, borotvált feje búbján szaporán verde­sett ritkás, hosszú üstöké; gyapjú fejrevalóját – a ćulafot – már el­veszí­tette, vagy szándékosan vette le, nehogy elveszítse. Vukosav még közelebb engedte, aztán egy lövéssel leterítette: hanyatt esett, lecsú­szott a lejtőn, csak nyers borjú­bőrből csinált, szőrös bocskorát lehe­tett látni föntről. Mégiscsak sokat kellett lőniük, nem mindegyik támadójuk állt ki eléjük magában, céltáblának, együtt meg nem engedhették őket húszméternyire. így aztán hamarosan végére értek lő­szer­kész­le­tük­nek: már a két kezükön megszámlálhatták a mara­dékát. Jeremija attól féltében, hogy elfogy a tölténye, még mielőtt kellőképp megfizethetne az életéért, föltérdelve lőtt egyet, utána elége­detten föllélegzett, majd ugyanabban a minutomban hátra­rándult a teste, és fejjel előre a sziklakőre bukott.

– Eltaláltak?

– Megsebesítettek. Egy kicsikét… – Jeremija ismét térdre támasz­kodott, s megint leadott egy lövést.

Közben Vukosav észrevette, hogy két üldözőjük valahogy fölébük, már csak­nem a hátukba került. Megkérdezte Jeremiját, képes-e még lőni; igenlő válaszára csak annyit mondott: „Tartsd magad, mindjárt jövök!” Azzal megfordult, s oda­kúszott a másik kőtömb mögé. Mi­után a hátulról támadókat némi visszahúzódásra és a földre kénysze­rítette, tüzet szüntetett, és változatlanul ellenfeleire tartva puskáját, fülelni kezdett: lődöz-e még Jeremija? Már nem lőtt, nem mozdult. Vukosav odafordult, s látta, hogy Jeremija a hátára hanyatlott, fejte­tőjét a kő­tömb­nek feszítve fekszik. Otthagyta puskáját a maga szik­lájánál (hadd higgyék, hogy irány­zékon tartja őket!), s visszakúszott Jeremijához.

– Pihenek egy kicsit… – suttogta Jeremija. Vukosav fogta társa puskáját, lőtt vele egyet, nekitámasztotta a kőnek úgy, hogy lentről látható legyen a csöve, s megint csak úgy biztatta Jeremiját: „Tartsd magad!” Azzal visszabújt a hátsó szikla­darab mögé, szent elhatáro­zással, hogy ha törik, ha szakad, kilövi azt a kettőt, amelyik a há­tukba került. Amikor minden valószínűség szerint megsebesítette egyiküket, megint a háta mögé fülelt, hogy mi történik mögötte. Ekkor valahol a támadók hátában puskalövések csattantak. „Segítsé­günkre jönnek?” – fordult meg agyában, s elrikkantotta magát, hogy az ellenség is jól hallja: „Csapj oda, Jeremija Obradov, jön a segít­ség!” Azok ketten, akik hátulról próbáltak rájuk támadni – az egyi­kük futólépésben görnyedve, a másikuk négykézláb –, csatlakoztak társaikhoz. Még egy lövést leadott rájuk, majd futva visszatért az elülső kőtömbhöz. S látta ám, hogy üldözőik bátorságra kapnak, szökellésekkel nyomulnak előbbre; ezért aztán nem tudott Jeremijával foglalkozni, csak az arcába pillantott, megkérdezte, hogy érzi ma­gát, és úgy rémlett neki, mintha amaz bólintott volna. Valami hirte­len támadt erővel, szinte eszeveszetten a dühtől, leadott még három lövést. Szólongatta Jeremiját, igyekezett lelket verni bele, megfékezte a támadókat, földre kényszerítette őket. Ettől még jobban megjött a hangja, már gúnyolódott is fölöttük, és kiáltozva siettette a segély­csapatot. Akkor egyszeriben rádöbbent, hogy mindössze egyetlen tölténye maradt. Ezt nem szabad ellőni – szüksége lehet rá a végső esetben, nem kerülhet élve az ellenség kezére. Hát Jeremija? Odafor­dult. Jeremija már teljesen kinyújtózott a földön, s így meglepően hosszú legénynek bizonyult. Belenézett az arcába: nem olvadt rajta a hó. Lehessentette róla a havat, szólongatta, rázogatta, letörölte a vért alsó ajkáról, abból a repedésből, ami nem volt még ott, amikor leha­saltak a szikladarab mögé. Halott. Üvölteni szeretett volna, azonnal véget vetni az egésznek egy utolsó golyóval. De nem maradt ideje semmire. Valami új körülmény támadt: harsány kiáltások csattantak föl körülötte, olyasféle szavak, amilyeneket ő maga is használt az imént, de ezek valahogy érthetetlenek voltak. Riadtan fölkapta a fe­jét, s egy szempillantás alatt elszállt belőle a mámor: összes ellensége, akikkel harcolt, vagy tízlépésnyi közelben ott állt várakozón, moz­dulatlanul, és csak nézett őrá meg valahová a háta mögé. „Nem lő­nek már, élve akarnak elfogni” – gondolta. Előre rántotta derékövé­ből a kését, fölegyenesedett, kihúzta magát, és hirtelen támadt nyu­galommal, amin maga is csodálkozott, így szólt:

– Na, jöjjön csak ide, akit anya szült!

Ám azok csak álldogáltak, s bámultak rá meg a háta mögött vala­mire. Ismét eldördült egy lövés tőle jobbra, valahol fent a domb­tetőn, ezúttal már egy kissé nagyobbat durrant, mint először.

– Aha! Nincs hozzá kurázsitok! – kiáltotta Vukosav acsargó han­gon. De abban a szent pillanatban erős kezek csaptak le rá hátulról. Megpróbált kiszabadulni a fogásból, egész testével hátrafordulni, ám csak a fejét bírta odafordítani: két török katona tartotta, mögöt­tük pedig egy egész seregnyi állt, s egy részük feléje tartott.

– A hatósággal nem verekszem – mondta Vukosav, s hagyta, hogy elvegyék a kését meg a puskáját.

Alibašićék és falubeli társaik azon nyomban körülvették őket, és a közeledő puskalövésekről magyaráztak a tisztnek: nyilván a betyárkodók segítői jönnek. A tiszt elküldte elébük osztaga felét, Alibašićék pedig azt követelték tőle, hogy adja át nekik a foglyot. A tiszt úgy elengedte a füle mellett szavaikat, mintha nem hallotta volna, s megkérdezte Vukosavtól, vajon „halott-e amaz, amelyik ott fekszik”, majd személyesen is odahajolt, hogy meggyőződjék róla. Eközben Alibašićék a könyökénél fogva ráncigálni kezdték Vukosavot, meg­kísérelték kiragadni a katonák keze közül.

– El innen! – kiáltott a tiszt. – Majd a bíróság ítélkezik fölötte…

Parancsot adott, hogy kötözzék meg a foglyot, mire Alibašićék lármázni kezdtek, némelyikük a puskájához kapott. A tiszt vagy húsz emberével elválasztotta őket a fogolytól, s indulást vezényelt Gusinje felé. Vukosav azonban semmi áron nem akarta otthagyni Jeremiját – Alibašićék még holtában is megkínoznák, fejét karóra tűznék. Hosszas győzködés után elérte, hogy eloldozzák a kezét. Ere­jének végső megfeszítésével vállára vette Jeremija tetemét, a katonák ismét megkötözték a kezét, amellyel Jeremija előrelógó lábát fogta maga előtt. Eközben Vukosav mélyeket szusszantott súlyos terhe alatt, fölnézett, s csak akkor vette észre, hogy innen a földteraszról a távoli tó csíkjára látni. A ritkás hószállingózástól beszürkült, ho­mályos, alacsony égbolt metsző hidegével nyomasztón hatott rá, s ettől gyorsan visszafordította tekintetét. A menet éle megindult, ezt követte a tiszt meg a fogoly (kötélvégen, a tiszt lovának nyergé­hez erősítve), s mögöttük menetelt az oszlop maradéka. Alibašićék és falubelijeik fenyegetőzni kezdtek, hogy tüzet nyitnak a katonákra, ha nem adják ki nekik a gyilkost, hogy magához a szultánhoz men­nek panaszra, hogy Gusinje lakosai, azok az áruló vén gyaurok drá­gán megfizetnek még mindezért. A tisztet, minthogy nem gusinjei volt, nem érintette ez az átkozódás, de amikor azt látta, hogy a plaviak – így hívott minden muzulmánt, aki a környékén lakott – nem tágítanak a menetoszlop sarkából, és puskáikat rázva fenyegetik a ka­tonákat, parancsot adott, hogy kergessék el őket.

– Egy lépést se tovább! Nem fog a szultán a plaviak miatt Orosz­országgal háborúzni…

– Ismerünk mi titeket, gusinjeieket, ismerjük a szultán iránti hűségteket még a szkadari lázadás meg Dúl bég idejéből!

– Mi is ismerünk benneteket, miattatok veszítette el a szultán Ulcinjt… ^[2]

Nemsokára egy faluba értek, ahol lakott néhány pravoszláv csa­lád. A vének megkérdezték a katonáktól: miért cipeli a fogoly a hol­tat? S fölajánlották, hogy eltemetik a temetőjükben. Vukosav nem egyezett bele: tudta, hogy Alibašićék tüstént kiragadnák a holttestet a ráják kezei közül. Akkor a vének azt kérték a tiszttől, engedje meg nekik, hogy saroglyán vigyék a meggyilkoltat a városba, az igazán istenes dolog volna. A tiszt engedélyezte, alighanem ugyanazon ok­ból, amiért Vukosavnak is megengedte, hogy a vállán cipelje a tete­met: így komolyabbnak látszott az ő sikere – az egyik betyár holtan, saroglyán, a másik megkötözve. így vonultak be Gusinjéba. Ott Vukosav a fogdaudvaron álldogált mindaddig – közben-közben le­letörölve a havat Jeremija arcáról –, amíg oda nem érkezett kérésé­nek megfelelően az egyik Čekić nembeli, gusinjei muzulmán, akivel Vukosav nemzetsége szegről-végről rokonságban állott. Azzal adta át neki Jeremija holttestét, hogy juttassa el a családjához, vagy végső esetben helyezze nyugalomra a helybeli pravoszláv temetőben. Ezek után megcsókolta Jeremiját, levetette a bekecsét, befödte vele a halott fejét és mellkasát, s akkor a foglárok bekísérték őt a tömlöcbe.

5.

Azon a télen a hegy, amelyiken a Plavból Pećbe vezető út keresz­tülhalad, már igen korán járhatatlanná vált, s nem nyílt meg már­cius végéig még a gyalogosoknak sem, még kevésbé látszott alkal­matosnak a gyalogpandúrok számára, akiknek kísérniük kellett volna a letartóztatottat. Nagy hóesések követték egymást szakadat­lanul, s nem keményedéit meg a hótakaró; a hegyi meredélyekről meg a lejtőkön lecsúszó fa­törzsek nyomvonalában hatalmas hótöm­bök zúdultak alá, összetörve-zúzva mindent, ami csak útjukba ke­rült. No, és a vizsgálat sem haladt előre, sehogy sem sikerült kibo­gozni Vukosav ügyét, nem jutottak dűlőre vele. A hatóság előtt nem ismerte be, hogy ő meg Jeremija eltették láb alól Aljo Alibašićot, ők, úgymond, piacra mentek Gusinjéba, vágójuhot vásárolni, rokonuk, az egyik Čekić meghívta őket vacsorára meg éjjeli szállásra; kora reg­gel pedig hazafelé indultak. Mentek, mendegéltek az úton, aztán bő félórai járásra két puskalövést hallottak valahonnan a hátuk mögül, de nem törődtek vele, hiszen lövöldözni folyton lövöldöznek; akkor tértek le az útról, amikor látták, hogy Alibašićék bekerítik őket; lövöldözni meg akkor kezdtek, amikor rájuk támadtak. Vukosav minden állítását igazolta Čekić, hogy mentsen az állami bíróság előtt egy embert, aki vérrokoni kötelességét teljesítette. Sőt, maguk Alibašićék is félrevezették a nyomozást: kijelentették, hogy fogal­muk sincs róla, ki ölhette meg Aliját, s hogy Vuko­savot semmivel sem vádolják, és nincs semmiféle köve­telésük vele szemben a bíróság előtt (hát meg­enged­hetnék-e maguknak Alibašićék, hogy helyettük a hatóság álljon bosszút, megkaparintsa a gyilkost, megfosztva őket attól a joguk­tól, hogy saját kezükkel és puskájukkal álljanak bosszút rajta?), ami pedig a harcban elesetteket illeti, hát abban senki sem hi­báztatható: öltünk mi is, öltek ők is. Arra a kér­désre pedig, hogy egyáltalában miért bocsátkoztak a csete­patéba, azt felelték: a pite miatt! Vukosav a házból, egyenest a sütőlemez alól vitte el a pitét, hogy megszégyenítse őket atyafiságuk ellőtt!… Így hát a török ható­ságok csak öt hónap múltán, április elején indították útnak Vuko­savot Peć és Prizren felé.

A hatfőnyi őrkíséret, Vukosavot közrefogva, némán, körül­tekintő óvatossággal, röviddel éjfél után indult el Plavból, azzal a meggon­dolással, hogy jobb, ha sötétben haladnak el Skić és Livada falvak mellett, ahol pravoszlávok is laktak, s kivált, ha így haladnak át Desni és Lijevi Metehen, ahol végképp alig lakoztak muzulmánok. De magának Vukosavnak is ez felelt meg inkább: minek jókedvre deríteni az ellenségeseket, minek szomo­rítani a rokonokat, a hozzá­tartozókat, még ezzel is te­téz­ni a fájdalmukat? A városból kiérve, amíg egyenletes, széles úton haladhattak, a fogoly előtt, mögött és egy-egy emberükkel a két oldalán vonult az őrcsapat. De amikor el­érkeztek a Meteh előtti kaptatok és lejtők vidékére, maguk elé hajtot­ták a mind­annyiuk kosztját zsákban cipelő, hátrakötött kezű Vukosavot: ha netán rájuk lőnének a sötétben, hát találják el őt elsőül.

A kelő nappal hágtak föl Dió hegyére – Čakor hasonmására és szomszédjára a Plav felőli oldalon –: ők délnyugatról, a napkorong meg keletről. Lihegtek, izzadtak a nehéz úttól, amit az emelkedő mellett még az is csüggesztővé tett, hogy minden olyan közelinek látszott, valójában azonban háromórás kaptató várt az áthaladóra – az őrcsapatnak pedig négy órájába is beletelt. Úgy döntöttek, hogy megpihennek, s ehhez még vissza is gyalogoltak egy kicsit a hágó túl­oldalára, amelyet nem mindenütt borított hó, az innensőn ugyanis vakította a szem­üket a hólepel, márpedig a pandúroknak fontosabb dolgokra való a szemük, nem könnyhullatásra, meg aztán amott már nem is leltek olyan helyre, ahol leülhettek volna. Még Vukosav kezét is eloldozták, hadd pihenjen, hadd mozgassa meg elzsibbadt karját. A nap rápillantott az őrcsapatra, sarkon fordult, elment balra, és egy kissé magasabbra hágott, hogy megkeresse a tavat. Amint rátalált, a tó valahonnan a legmélyéről fakadón elpirult, az­tán lángra lobbant, lobogott, s tágulni kezdett Plav irányába. A láng­nyelvek hamarosan egybeolvadtak, s a tó föl­szállni látszott a magas­ba. A Lim is lángot fogott, s a partját kísérő, száraz nádasra könnyű, fehér füstlepel terült, s ez is fölfelé szállingózott. Az áttetszőn meg­világított s felső részükön elritkuló és hirtelen könnyeddé váló füst­csóvák Meteh házai fölött szintén a magasba törekedtek. Vukosav feje meg­bicsak­lott, mintha e füstcsíkok finom szálai valahol a lelke mélyén érintették volna meg, s ismét Prizrenre, a bíróságra, a halálra gondolt. S mindjárt utána, akár a füstcsóvák, valahonnan a mélyből fölbuzgott bensejében az emlékezés tegnapelőtti találkozására roko­naival. Hát igen, mindannyian ünneplőbe öltöztek, sőt, az ő bátorí­tására, az ellenség bosszantására még gyászba is, Radosav és Jeremija emlékére; valamennyien arról beszéltek, hogy vigyázzon magára, a családjáért ne aggódjék, hozzátartozói nem csüggednek, nem hagy­ják el magukat. S mind olyan szokatlanul viselkedett, kiváltképp az anyja, aki nyilván már amint az első eltörökösödött család házához ért, úgy kihúzta magát, hogy majd hanyatt esett járás közben, s ma­gasabbnak tetszett, mint valójában volt. Vukosav mindezt újra maga előtt látta, míg rezdületlen szemmel rámeredt a tóra: az megint ki­gyulladt, összefüggő tűznyelvként lobbant a magasba, majd ezernyi lángra szakadozott szét, ettől a víz elsötétült, s kezdett alább eresz­kedni. Igen, igen, csakugyan valami szokat­lan merevség jellemezte mindannyiukat, hiszen középút nem létezett számukra; hétköznapi állapotukban elárulták volna érzelmeiket, nem bírták volna vissza­tartani zokogásukat. Csak középső leánya, Ljuba fakadt sírásra, de amint a többiek jelen­tőség­teljesen, szemre­hányólag rápillantottak, meggondolta és összeszedte magát: tudom, többé nem teszem, ezt fejezte ki tekintete, bólintása. A felesége pedig megint állapotos volt, terhes­sége vége felé járt, s most a maga szokásos, esetlen módján fiút ígért neki. De vajon honnan tudhatja előre? S ha tudja is, ez talán megváltoztathatja, ami történt, vagy azt, ami Prizrenben vár rá? Ki marad így mellettük, miből fognak megélni?

Lobot vetett a tó, mint a végsőt lángoló pálinka, szét­hul­lott, üle­pedni kezdett, összement, a mélybe húzódott, el­tá­vo­lo­dott. Vukosav hátrarándult, a csípőjére csapott tenyerével, s olyan hangot hallatott, mint amilyennel a parasztok szokták fejsze­csapá­saikat kísérni fa­vágás közben. Erre az őrök, akik már előbb is figyelték, mi megy végbe az arcán, a szemében, talpra ugrottak, ráfogták puskájukat. De Vukosav mozdulatlan maradt. A pandúrok parancsnoka sértett, dühös hangon rá­kiáltott:

– Miért nem állsz föl? Talpra, tartsd a kezed, vissza­kötözzük.

Lefelé haladtukban, Rugovo irányában, négy-öt óra le­for­gása alatt három tavaszi hónapon haladtak át. A szurdok köz­vetlen bejáratá­nál, Kotloviban a havazásokban bővelkedő, hegyi vidékek szokásos márciusközépi időjárása fogadta őket. A szurdok alján összegyűlt hó még csak meg-megroggyant, kez­dett a fölismerhetetlenségig megvál­tozva összeaszni, de azért még a beszakadás veszélye nélkül lehetett járni rajta, s az óriási tölgyek és fenyők ágai épp csak kezdtek előtünedezni a hó halmai alól. A felszínre bukkanva aztán váratlan idő­közök­ben sustorogni kezdtek, majd kis ideig himbálóztak, mintegy azt próbálgatva: megy-e még nekik, nem felejtették-e el? A legfölső ágaikról, amelyek már rázogatták lefele a havat, vagy már le is rázták magukról, csöpögött a víz, s ezektől a faágakon csüngő, majd lehull­tukban is csillogó vízcseppektől kékes színben pompázva vált a fák tövében mélyen a talajszintig likacsossá a hó. A hó alatt a maga út­ját némán vájó folyó csak néhány napsütötte helyen bukkant a felvi­lágra, s ilyenkor még ott is lármásan csobogott, ahol amúgy hallgat­nia kellett volna, amilyen fekete csillogással hordozta még haragját a benne fölgyülemlett sötétség miatt… A szurdok közepén, ahol a bal oldali lejtő eltávolodik a jobb oldalitól, és lankásabbá lesz, már be­köszöntött az április, mint Plav környékén is: csak a mélyedésekben őrződtek meg az alámosott hóbuckák. Víz csepe­részett, csöpögött, folyt, csobogott, csillogott, cseve­ré­szett, áradt szét mindenfelé. A le­vegő hol hóbuckák, hol ibolyák, tavaszi kankalinok illatát hordoz­ta, hol meg a halak szagát, és minden látható volt benne: a világos­ság is meg a verő­fény lehelete is egyszerre, az a valahonnan kiáradó lehelet, amelynek a határa tisztán érzékelhető volt. Az ösvényeken szerteszaladgáló, kis erecskék és megiramodó viz­sugarak temér­dek hordaléknyomot hagytak maguk után mindenfelé, metszett kristály­törmeléket halmoztak föl itt-ott. Néhány éles kavics Vukosav bocskorába is beférkőzött a talpán támadt hasa­dáson át. Amíg bűvköré­ben tartotta a szeme elé táruló látvány, s benyomásai Jeremijához visszajáró emlékeivel meg a hozzá­tartozóihoz szálló gondolataival keveredtek, addig igyekezett nem törődni ezekkel a kavicsokkal. Ké­sőbb megpróbálta a talpával odébb helyezgetni őket, majd próbált a talpa karimáján lépdelni. De mindhiába: a hasadt kavicsdarabkák igencsak zavarták a járásban, a gondolkodásban, az érzésben és a bámészkodásban! Kérte kísérőitől, oldozzák el egy kicsinyég a kezét, hogy lehúzhassa és kirázhassa a bocskorát.

– Nem szégyelled magad? Mi az a pár kavics egy betyár­nak! Nem alkalmas itt megállni. Ahány ökröt elhajtottál te ezen a vidéken… Még majd a nyomunkba érnek a rugovóiak, akkor pedig hatan sem védelmezhetünk meg tőlük…

Amikor az egyik éles kavics belefúródott a talpába, megint egy­szer kérlelte őket, hogy oldozzák már ki a kezét, vagy maguk szed­jék ki a kavicsokat bocskorából. Az elöljáró roppant mód fölbőszült ettől a kéréstől: hát ki látott már olyat, hogy a császár fegyverese húzza le egy eleven betyár bocskorát? így jutottak el a szurdok ki­járatához. Egy kőfolyosón vezetett itt az ösvény a folyó mentén, függélyes sziklafalak tövében: az eget csak úgy pillanthatta meg az ember, ha fejfedőjét a tarkóján meg­támasztva kezével, teljesen hátra­hajtotta a kobakját. Itt aztán, harmadjára is, megint egészen új idő­járás fogadta őket: füvet érlelő langymeleg, amely a sarjú illatát árasztja; friss, nedv­dús fű törekszik elő minden maréknyi földből, minden szik­la­hasadékból; az útmenti, gombaforma lócitromokból kukorica­szem sarjasztja zöld tollát, a fölmeredő folyópart és a szur­dok jobb oldali sziklafala közti résben egy kis darabka, színkék ég­bolt háttere előtt, szétágazó, törzseden vadmeggyfa hajtott virágot. A madarak egymás szavára fülelnek, sorban válaszol­gatnak, egyikük azonban elválva a többitől, a folyó moraj­lásához kíséretül énekel magában, választ nem várva, bele­feledkezve lelkes énekébe – egy rigó. Már csak száz vagy két­száz lépés, legyen az akármilyen kínke­serves is, és napfényes síkság tárul ki előttük, május derekához illő viseletében: a szülőföldje.

Miközben éles kavicsokkal a talpa alatt megtette ezt a két­száz lépésnyi utat, a magasból egy csöpp víz hullott a kezére. Csodál­kozva nézett körül, majd fölpillantott – sehonnan sem csurgott, csö­pögött, felhő sem volt az égen, harmathoz pedig még korai az év­szak. De a kiugró sziklafalon, a remete­bar­langok félig leomlott be­járatai előtt fecskék kavarogtak, csicse­regve üldözték egymást, ott építettek fészket, oda hordták az építő­anyagot, vizet és élelmet az építőmestereknek. Össze­gyűltek és munkálkodtak; s ez a háromféle tavasz, ez a sok újdonság és változás, a természetnek ez a fölszaba­dult ereje, mindez egyetlen napba sűrűsödött itt: éppenséggel ebbe a mába. Az a vízcsepp egy fecske csőréből hullott a kezére. Ilyen na­pon, amikor így változik a természet, olyan a látszata, mintha min­den lehetséges volna. Minden, csak az nem, hogy e válto­zások az em­ber sorsába és helyzetébe is változást hozza­nak: megszabadítsák a le­tartóztatásból, őrzői markából, a fog­dától, a bíróságtól és az ítélet­től. És Vukosav Radomilić, aki makacsul hallgatott, hogy ne okoz­zon örömet a plaviaknak, s ne adjon nekik ürügyet megítéltetésre, és egy sóhajjal sem árulta el sem gondolatait, sem fáradtságát, és igye­kezett kisebesedett lábbal sem sántítani, most mégis kiadott magá­ból valamiféle köztes hangot, valami nyögésfélét, álmélkodásfélét:

– Ó, Istenem!…

Később úgy mesélte, hogy mindezek után az a börtönben töltött első éjszaka volt a leghosszabb és legnyomasztóbb az életében. És nem azért, mert egy koszos, szűk, kemenceszerű zugolyba vetették, mert szakadatlanul sajgott a lába, mintha tűz perzselte volna hol az egész testét, hol meg csak bizonyos test­részeit, hanem azért, mert a korábbi napok, kiváltképp az utolsó három nap szaggatott hang­jai nem hagyták aludni, nem hagytak nyugtot neki. Százszor is meg­próbált elaludni, lábát meg­mozdítva, kényelmesebben elhelyezve, de csak zsibbadás követte próbálkozásait, utánuk meg, hirtelen föl­riadva, csak még elviselhetetlenebbnek érezte a fáradtságot, csak fél­álomba volt képes visszamerülni, de olyankor máris fölhangzottak az emberektől és a tárgyaktól elváló hangok, amelyekről mind­azon­által tudni lehetett, hogy kié voltak, s mit jelentettek, fölhangzottak és elenyésztek a sötétségben, félbeszakadva, összekeveredve: anyja szavai, a folyó hangja, lánya zokogása, a pandúrok lépései, a víz csö­pögése, a madarak kurkolása… S csak hánykolódik a félálmából riadt ember, aztán megint, még fáradtabban elcsitul, s végleg elcsigá­zottan ismét hánykolódni kezd. S hány ilyen darabkára szakítható szét az éj és a rab, elképzelni is nehéz!

Prizrenben hét év börtönre ítélték Vukosavot. Senki sem indított ellene polgári büntetőjogi keresetet; Čekić mellette tanúskodott; Alibašićék kijelentették, hogy emberüket a lövöl­dözés során Jeremija ölte meg, Vukosavot mégis elítélték törvény­telen fegyvertartás, fegy­veres összecsapásban való rész­vétel miatt, amiért, mellesleg szólva, ellenségei közül még csak le sem tartóztattak senkit. Az ítélet után Szkopjéba szállították Vukosavot kényszermunkára…

– És engem, a másodéves hallgatót – szakította félbe Vuko­savról szóló elbeszélése fonalát Ostojić – utasít a tanszékvezető, hogy mu­togassam végig a régészeti múzeumot, magyarázzam el a kiállított tárgyakat holmi külföldi delegációnak. Neki, persze, megvoltak az indokai, hogy miért érdemes azokat mutogatni, és miért épp engem érdemes erre a múzeum­látogatásra kijelölni. De nekem is megvolt rá az okom, hogy visszautasítsam. Államérdek, tág látókör, nagylelkű­ség meg ötletesség volt az ő mozgatója – az enyém bezzeg nem! –, de hát ő azért tanszékvezető, azért professzor, azért hosszabb a címe-rangja, mint a szultán titulusa a Kis Šćepan-ban ^[3]! Az ő számára, meg akiket képvisel, a történelem egész menetének egyetlen célja van: az, hogy létrehozza őket, s miután ezt megtette a történelem, hát mara­déktalanul költözzék beléjük, és a továbbiakban ők maguk legyenek most már az eleven történelem. Ő meg van a dolgokkal elégedve, tehát minden jól van, ahogy van, mindenki köteles megelégedett lenni. De ott egye meg a fene az ilyet, ahol van!

Azt az óriási, ormótlan épületet, amelyik a régiségben postafogadó udvar volt, majd török börtön lett, Törökország veresége után pedig üresen maradt, mi régészeti múzeummá alakítottuk át, odacipeltünk néhány római kori kriptát és síremléket, márvány szobor-, fürdőmedence- meg ülő­ke­töre­dé­keket, amiket a római kolonizátorok vala­melyik közeli telepü­lésén ástak ki, s nosza, kezdtünk velük páváskodni: lássátok, micsoda római múltunk van nekünk! És csúszunk-mászunk ezek előtt a mohó és dölyfös nyugati „vendégek” előtt, a talpukat nyaljuk, tömjénezzük őket, igyekszünk lekenyerezni őket: ismerjetek el rokonaitoknak, még ha távoli és szegény rokon­nak is! Én viszont minden ilyen múzeumban, akár börtön volt azelőtt, akár nem, kőbe vésetném a statisztikai adatokat: itt senyvedett rabságban ennyi és ennyi ezer ember ennyi meg ennyi millió évig; meggyilkol­tak, megfojtottak, agyonkínoztak, karóba húztak ennyit meg ennyit. Minden ilyen „vendégnek” meg „delegációnak” legelőször is ezt mu­tatnám meg, bele­dör­göl­ném a képüket a vérbe, amelyet ők meg a cinkosaik meg a csatlósaik ontottak ki… Mégsem ez volt ezúttal a fő oka, hogy meg­tagadtam a külföldi delegáció kalauzolását a mú­zeumban, hanem ahogy mondottam, személyi természetű okom volt rá. A mi régészeti múzeumunkban töltötte rabságát nagybátyám is. És ha én most elvezettem volna oda a küldöttséget, végig­mutogat­tam volna nekik dicső múltunk és kultúránk római kori bizonyíté­kait, olyan érzésem támadhatott volna, hogy lábbal tiprom, amire nem szabad rátaposni, hogy istenhozzádot intek neki, és átadom a feledésnek. Márpedig én képtelen vagyok megbocsátani egyetlenegy sebet, egyetlenegy sértést is, amit olyanoknak okoztak, akik azért sínylődtek, mert nem engedtek az erőszakos­kodóknak. Ha elmegyek akkor a múzeumba, bizo­nyára azt tettem volna, mint amikor a tár­saimmal első ízben jártam ott: faképnél hagytam volna kedves ven­dégeinket, elküld­tem volna őket a magam megszokott módján a fészkes fenébe, és egymagam jártam volna végig az összes fal hosszát, vizsgáltam volna meg minden tenyérnyi darabkáját, hogy megtalál­jam valahol a nagybátyám nevét, a rovásokat, amikkel a napok mú­lását jelölgette: 2555 nap! S egyre csak azt találgattam volna magam­ban: kapott-e vajon akár csak egyszer is hírt az övéiről; megtudta-e, hogy fia született; sejtette-e, mi vár rá, ha majd végül elhagyja a bör­tönt, és otthonába tér?

6.

Így hát Vukosav Radomilić végigraboskodta a maga hét esztende­jét (pontosabban hét évet és hét hónapot, mert Abdul Hamid biro­dalmában a vizsgálati fogság nem számított bele a büntetés idejébe), majd egyszer egy éjszakán, június derekán hazaérkezett szülőföld­jére. Másnap reggel megindult hozzá a rokonok, barátok, sógorok áradata öreganyástul, feleségestül. Öt álló napig tartott a mulat­ság. Vukosav naphosszat egy párnán üldögélt, tömlöcviselt lábát keresztbe tette, cigarettát sodor­gatott magának és másoknak, a rab­életről mesélgetett. Mind az öt lánytestvére ott sürgött-forgott körü­lötte, leste min­den mozdulatát, kitalálta minden kívánságát. Körbe­ülték, nem tudtak betelni vele, nem győztek szánakozni rajta. A bör­tönben kitanulta a gyöngyfűzést, s mindenkinek hozott ajándékot: nyakláncot, karkötőt, női tasakot, zacskót a kova­kőnek, fog­vájónak, zsebórának. És mindenki örült ezeknek az ajándé­kok­nak, büszkén mutogatták egymásnak és minden újabb vendég­nek.

Az egyedüli, aki a maga ajándékait – üveggyöngyös tokba bújta­tott bicskát, szandált – bizalmatlanul és tartózkodón vette át, Vukosav hétéves fia, Gruban volt. Mi több, amint átvette, tüstént kiosont velük az utcára. Furcsa keveréke volt ez a gyerek egyrészt a látszó­lagos lassúságnak meg a bizalmat­lanságnak, másrészt viszont a szo­katlan vállalkozó szellemnek és önfeláldozásnak. Nappal igen keve­set tartózkodott a házban, csak akkor ugrott be, ha valamire szük­sége volt, vagy ha hívták, mindannyiszor rettentő türelmetlennek látszott, igye­kezett a lehető legközelebb maradni az ajtóhoz, és foly­ton oda-odapislogott; nagy fülű, pisze orrú, hosszú szőke pillájú fiú volt, valamelyik ujja mindig be volt kötözve. Amikor szólították, nem válaszolt rögtön, csak habozva, durcás képpel adott választ. Vukosav néhányszor utánakérdezett, hova tűnik el folyvást a fia, s mindannyiszor azt a feleletet kapta, hogy az folyton fúr-farag, fon, ás, örökké babrál valamivel. „Énhozzám meg nem akaródzik neki – állapította meg Vukosav magában. – Kerüli az idősebbeket, mintha nem bízna bennük, s az ő szemében én csak egyike vagyok az ilye­neknek, ráadásul ismeretlen, idegen, aki váratlanul állított be a ház­ba, és a legfontosabb embernek bizonyult. Rendben van, majd meg­szokja…”

S alighogy a fiára, viselkedésére gondolt, valahogy máris a tó képe ötlött föl benne, vágya támadt mihamar megnézni. A tavat a börtön rekesztette el tőle, s Vukosavnak úgy rémlett: amíg nem láthatja újra, nem szabadul véglegesen a börtöntől. Amikor hazajött, esti szürkü­letben ért a Dió hegyére, a homály alulról, a hasadékok és völgyek fenekéről kúszott föl, s lepte el a hegyet, a tó pedig egyáltalán nem volt látható. A falut és a házukat magas sövényfal választotta el a tótól, föl kellett volna másznia rá, hogy megpillanthassa. De amíg a ház vendégekkel volt teli, s hozzá olyanokkal, akik az efféle cseleke­detéből semmit sem értettek volna meg, ez lehetetlen volt. Elhesse­gette hát a makacs vágyakozást: ráér még vele!

Amikor az ötödik napon este tájt az utolsó vendég is távozott, Vukosav elhatározta, hogy legkésőbb két nap múlva hozzálát a ka­száláshoz. Másnap reggel ügyet sem vetve anyja riadt tekintetére, el­indult Plavba, hogy kaszát vásároljon, meg min­den hozzávalót. Fegyvert nem vitt magával, mivel a ráják csak éjjel járnak fegyverrel, nappal csupán olyan­kor, hogyha betyárnak álltak. Alighogy súlyos, ráérős, láncaitól csak nemrég szabadult börtönlakóra valló lépéseivel kiért a falusi utcára, s elindult a sövénykerítések mentén, megpillan­totta a feleségét, aki görnyedten futott, ügyetlen mozgással igyeke­zett beérni Grubant, s végigvágni rajta néhányszor egy vesszővel. Odaszólt neki, hogy mi a baj, mire az asszony meg­állt, s feléje for­dulva panaszáradatba fogott: nem vigyáz a fia semmire, nem enge­delmeskedik, az inge alját is, lám, letépte, hogy megint bekötözze vele az ujját, élni sem hagyja az embert. Gruban biztos távolból hall­gatta e szavakat, mintha az anyja szava valaki másról szólna, valami­lyen érdekes és valamelyest mulatságos legénykéről. De amikor apja magához szólította, hogy jobban szemügyre vehesse, a felnőtt min­den mozdulatára élénken figyelve, elhátrált tőle.

– Mért húzódol el, mitől félsz? – kérdezte Vukosav.

– Te mérges vagy. Meg akarsz engem verni. Meg­mondták, hogy majd hazajön az apád, és akkor meglátod…

– Hát tényleg mérges fajta vagyok, de azért nem kezdjük mindjárt veréssel az ismerkedést. Gyere ide, mondd el, miért viselkedsz így – folytatta az apja. Gruban pontosan megjegyezte magának ezeket a szavakat, és nehéz gyermekkorának eszten­dein át sohasem felejtette.

Apja pedig ezek után csak annyit mondott Grubannak, hogy hajtsa ki a jószágot, majd odakiáltott asszonyának:

– Fél ez a gyerek! – Azzal folytatta útját. „Majd megszokja, föl­enged előbb-utóbb” – vélte magában, s aztán arra gondolt, hogy a rét, ahol kaszálni akar másnap, a tó irányába esik. Ettől jókedve támadt, mintha csak most ébredt volna rá erre a körül­ményre: kigyö­nyörködheti hát magát a tó látványában, amikor lángoló fények le­pik el, meg amikor a Visitor árnya lassacskán rátelepszik, s éjszakai pihenőre csillapítja. Majd Grubant is elviszi magával: hadd őrizze ott a marhákat a közelben, hadd szokjék az apjához. Azután a fonott sövény tövében burjánzó füveket szemlélte, meg a kukorica sötétzöl­den erősödő sarját, ami épp csak kibukkant a nedves, földuzzadt, széttöredezett talajból. „De jó lenne ledobni a lábbelit, és meztélláb menni egy darabig!” – ötlött föl benne a zárkában annyit dédelgetett vágyálma.

Plavban kiválasztott egy kaszát, megvizsgálva pendülését és acélja zöldes csillogását, köszöngetett mindenfelé és viszo­noz­ta a köszön­téseket, üdvözlő csókokat váltott számtalan em­ber­rel, ismerőssel és ismeretlennel, számolatlanul ürítgette a kávés­csészéket, kedvére ere­gette a füstöt (mindenki meg­vendé­gelte őt, aki szerette és aki nem, egyaránt, akár igazhitű volt, akár muzulmán: végtére is ez az ember a vitézségéért síny­lődött börtönben!), s amikor elfáradt a szokat­lan napsütéstől, az eső előtti fülledt melegtől, a járkálástól, betért a kovács­műhelybe, hogy kovácsolt vasgyűrűt és másegyéb szüksé­geset vásároljon a kaszájához. Jókedvre derítette a műhelyben erős, szapora kopácsolás, amitől remegtek a vasak, és tágultak, szikrákat hánytak csillogón az ajtónyílásban, derűt fakasztott benne az izzón lágyuló vas maró illata. Amíg várakozott, hogy a cigány elkészítse, amit rendelt tőle, a felhők, amelyek fontos­kodva nyüzsögtek és tor­lódtak az égen, fokozatosan egymásba értek, összesűrűsödtek, elsöté­tültek, ráborultak a völgy­kat­lan­ra. Villámok kezdtek cikázni, s mint­ha valamiféle sima lejtőn kövek kezdtek volna görögni; egymásnak ütközve tompán dübö­rögtek, visszhangoztak, s a lefelé hajló síkság másik felén le­hul­lot­tak, rázúdultak a már lehullott kövek halmára, hármat is ugrán­dozva fülsiketítő robajozással. Amikor a dörgés a tető­pontjára hágott, valami elmozdult odafönn, s zápor kerekedett, de olyan, hogy szinte el akarta mosni a földet, soha véget nem érőn. Vukosavnak úgy rémlett, hogy az esőözön még az izzó vasat is elönti a kovácskemencében, attól sipít annyira. A kovácsműhely ajtajában állva bámult a folyón túl elterülő, Bobezának nevezett kaszálóra, nézte, mint csapkodja az eső. A rét egy szempillantás alatt még sötétebb zöldre vált, aztán ködcsík jelent meg fölötte, elkeveredett a fü­vével, ami ettől kékes színárnyalatot öltött. A rétet átszelő két, kes­keny ösvény, amit azelőtt alig lehetett látni, most szürkésfehér köd­patakká változott. Végül a Bobeza lapálya tóvá alakult: furcsa, part­talan, kék tóvá, amelynek súlytalan vize a föld fölött lebeg. A rétről négy irányba széttartó ösvények pedig nem azért nyújtottak meghök­kentő látványt, mert szintén patakra hasonlítottak, hanem mert nem e tó felszínéről indultak útjukra, egy könyök­nyivel mélyebbről, mintha mély hó alól eredtek volna egy nap­sütötte hegyoldalban…

Amikor a kovácsmunka elkészült, s az eső is csak-csak elszállt, csu­pán még imitt-amott cseperészett a napsugarak közt, amelyek hamar erőre kaptak, s beragyogták a környéket, Vukosav lehúzta lábbelijét, fölkötötte hátul a derekára, s hogy ne várakoztassa az otthoniakat az ebéddel, toronyiránt átvágva a réten, sietve elindult hazafelé. De nem érkezett meg ebéd­időre, sőt, estebédre sem. Alkonyat előtt, ami­kor a napkorong elvált a Visitortól, s tétovázva várakozott még egy kicsit, jött egy metehi nő Plav felől. Megállott Vukosav háza előtt, bele­kapaszkodott a sövénytartó karókba, és Vukosav édesanyját szó­lította:

– Mena! Mena, te boldogtalan! Ott fekszik a te Vukosavod Skić falvának közepén…

S amikor Mena olyan tekintettel nézett rá, mint aki hir­te­len megnémult, s csak szemével kérdezi, mi történt, gyorsan folytatta a nő, talán csak azért, hogy megelőzze a pillanatot, amint Mena vissza­nyeri szavát:

– Az úton feküdt hanyatt, nyitott szemmel, a fejét sütötte a nap. Levonszoltam az út szélére, a fűbe. Gallyakkal betakartam az arcát… Ó, hát mikor lesz már vége ennek, mikor? – Hirtelen jajongó sírásba kezdett, s vissza se nézve, folytatta útját.

Gyerekek és gyerekkorok

VELJKO OSTOJIĆ MÁSODIK KRÓNIKÁJA

Másfél évvel azután, hogy odaveszett Vukosav Radomilić, az aga kiebrudalta az anyját és a gyerekeit a megélhetésüket adó parcellá­ról, így hát átköltöztek a Crna Gora-i oldalra. Mena anyó meg a leg­kisebb unokája a középső lányánál szállt meg, aki nyomorban ten­gődött temérdek porontyával; a két nagyob­bik lányunoka pedig el­szegődött idegenekhez: a leg­idő­sebb a mások marháját pásztorolni, a középső, Ljuba meg egy szatócs­néhoz állt be szolgálónak Andrijevicában. Grubant, a fiút anyám fogadta be mihozzánk.

Mena úgy határozott Vukosav temetése után, hogy kezébe veszi gyerekeinek és otthonuknak a sorsát, és akár azelőtt, amíg a fivére haláláért bosszút állt Vukosav tömlöcben rabos­kodott, minden maradék erejét megfeszítve küzd érettük, s ezt nem halogatja, mert ha tüstént el nem kezdi, akkor sohasem fogja elkezdeni. Ezért mi­helyt a harmadik reggelen is megjöttek a temetőből, közölte lányai­val, hogy szedelődzködjenek, aztán menjen ki-ki a maga házába, és nézzen a dolga után – a holtak holtak, az élőknek viszont élniük kell. Azután egymaga a szoba közepére tolta az asztalt, elsőként ült oda hozzá, és kurta szavakkal kiadta utasításait: fatálat; kanala­kat; sajtot; tejet! Amikor odaadták neki a nagy kukoricakenyeret, pil­lantásával leülni parancsolta a lesújtott és elképedt háznépet, aztán két kézzel az arca elé emelte a kenyeret, megrázkódott, és jaj­ga­tásba tört ki:

– Radosav, Vukosav! Nélkületek kibírom én, de kenyér nélkül nem bírom ki!

Elhallgatott, lenyelte könnyeit, gyorsan letette a kenyeret, gyorsan megtörte, gyorsan szétosztotta darabjait a háznépnek. Majd asztalt bontván, egyenest a faluba ment, hogy kalákába hívjon embereket, lekaszálni a rétet, amire Vukosavnak már nem maradt ideje.

Csak hát ezúttal már másként alakultak a dolgok. Az atya­fiság, a barátok, akik mind az ideig, amíg Vukosav tömlöcben ült, ahol csak tudtak, segítették a családját, akár kalákában, akár ki-ki magában – mostanra már erejük fogytához értek, egyre nehezebben talál­tak rá időt, de már kedvük is nehe­zeb­ben adódott a segítésre; szé­gyenszemre alig lehetett már össze­hívni őket, szinte már úgy voltak vele, mint a török hatósággal, amelyik valami nagy háborúra készü­lődhetett, mert folyton azért hajkurászta a rájákat, hogy robotban árkokat ássanak, meg sáncokat emeljenek, meg fölvezető utakat épít­senek a határon. De maga az atyafiság is rohamosan fogyat­kozott: alig másfél év alatt elpusztult Vukosav mindahány unoka­öccse. Ket­tejük rajta vesztett, amikor fegyvert csem­pé­szett át a Crna Gora-i oldalról, másik kettő szembeszegült a török sorkatonákkal, amikor azok zsarolni próbálták a rájákat, és elszedték a fegyvereiket, egy má­sik a fejével fizetett Jeremija halálának megbosszulásáért, az utolsó­nak pedig, aki a legkiválóbb volt mind­amennyi megmaradt Radomilić közül, az került a fejébe, hogy titkon részt vett Cetinjében Nikola fejedelem királlyá kikiáltásán. A meg­tör­hetet­len, a bosszút állni és segíteni mindig kész fajtát irtották ki így a nemzetségből, az életerős elevenje halt, hullott el – sen­ki sem nyújtott már védő kart senkinek, de nem is bírt volna. És akkor még egy újabb szerencsét­lenség tetőzte be mind­ezt, méghozzá Vukosav otthonában. Vukosav özvegye hama­rabb tért haza a széna boglyázásából, mint a gyerekek meg az anyósa, hogy megkeverje és megsüsse a vacsorára szánt ke­nyér tésztáját, s ott egymagában a kihalt házban, holtra fáradtan, minden rászakadt bajától nyomasztva, kétségbeesésében le­kapta a polcról a pálinkásüveget, és meghúzta a feléig; mint­hogy nem volt szokva hozzá, tüstént fejébe szállt az ital, s amúgy sem lévén ügyes járású, belebotlott a parázsba, és a kezében szorongatott agyagtepsi­vel, amit a tűzre akart épp tenni, rábukott a föllobbant tűzre, aztán másnap reggelre kínok között kiszenvedett. Ősszel jórészt kipusztult a kukorica és a sarjútakarmány, őszi gabonát semmit sem vetettek a jövő évre, mire az aga, hogy biztosítsa magának a föld járadékát, meg egyúttal a Radomihćek okozta fejfájásától is megszabaduljon, másnak adta a parcellát, s Mena az unokáival egyetemben átkelt a határon.

Csak hát nem sokkal később ő maga is megbetegedett, köhögni kezdett, lefogyott – legalább annyira az verte le a lábá­ról, ami ott­hona elhagyása előtt érte, mint amennyire maga az otthonának az elhagyása, hogy tehát Vukosav megbosszulatlan maradt, az ő foga­dalma pedig, hogy árváit nem hagyja földön­futóvá lenni, teljesítet­len. Orvosolhatatlan mélázásba roskadt, kívül rekedt a gondolatain minden, amit hajszolnak az emberek, ami után törekednek – s meg­halt, jobban mondva végképp bele­süppedt a mélázásba egy évre rá, hogy átkelt a határon. Akárha rakott fal omlana hanyatt, olyan köd zuhant le aznap reggel a határban, mintha csak őérte jött volna el, hogy magába csalo­gassa.

Mena halála után a legkisebbik unoka még egy ideig ott maradt a nénikéjénél; a legidősebb és a középső tovább szolgált a gazdáinál. Gruban pedig nálunk lakott. Alighanem csúnya fiú volt, de nekem, az öcsémnek és a nővéremnek ő volt a leg­szebb. Vele mindig érdekes volt lenni: folyton lendületben volt, állandóan kint tartózkodott a szabadban, minél messzebb a háztól, folyvást keresett valamit, rá­talált valamire, kitalált valamit, borotvakésével farigcsált, vesszőt font, nagyapám ócska ácsszerszámával mesterkedett össze ezt-azt. Apám mellett – hogyha odahívta magához, amikor az ökröket fogta be az eke mögé, vagy védőfalat rakott, vagy az erdőbe indult kivágni egy-egy bükkfát, és hazahúzatni fogattal – mindig szívesen tüsténke­dett, örömest segített neki. Ámde őrizni a jószágot, azt nem akarta: nem mondott nemet, csak valahogy mindig kitért előle. S amikor el­szökött a birkapásztorolás elől, engem meg a bátyámat is mindig magával vitt, bevont a vállal­kozásaiba, így aztán minket is, még a nő­véremet is, folyton eltérített a házimunkáktól. Anyám csendesen dü­höngött emiatt, de – jóllehet igencsak rájárt a szája a szidalomra és az átkozó­dásra, a keze meg a nyaklevesre – Grubant nem szidta össze, nem ütötte meg, még kevésbé átkozta.

Gruban örökké kitalált, készített, csinált valamit, sosem unat­ko­zott, s rajtunk kívül más gyerekek társaságát nem kereste. De hogy­ha véletlenül egy gyerekcsapathoz oda­csapó­dott, kiváltképp a nála egy-két évvel idősebbekhez, és bele­merült velük a játékba – akkor minden egyéb megszűnt létezni számára, szintúgy, amikor fabrikált valamit. Olyankor késő este, fáradtan és megtépázottan került haza. Anyám tüstént levetkőztette, szomorún és mérgesen megvarrta a ru­háját, de nem korholta érte. Nem szidta, nem verte meg akkor sem, amikor néhány óra helyett kerek tíz napra elcsavargott a Lim part­ját (a Lim partját!) szegélyező réteken, s emiatt kicsapták az elemi iskola második osztályából, amit pedig édesanyám, épp mivelhogy Grubannal történt meg, nagyon a szívére vett. A bátyjának az egy szem fia és árvája volt ő, s anyám számára ennél magasabb törvény nem létezett.

Egyszer, nagy bánatunkra, mégis áthágta e törvényét. Az egyik falubeli ember elpanaszolta neki, hogy Gruban a kukori­cá­sában le­tördeli a zsenge csöveket, és eladja dohányért a falusi boltosnak; saját szemével látta, amint a gyerek szét­terpesztett lábbal a Lim hídján pipiskedve, cigarettát sodort! Anyám­nak ettől verejték ütkö­zött ki a torka fölött – hasonló pillanatokban mindig ez történt vele. Hűvösen kikísérte a panaszkodót (nálunk nem volt szokásban Gruban után lesel­kedni!), aztán átkutatta unokafivérünknek a tor­nácon felejtett gúnyáját. Dohányt talált a zsebében, kihívta magá­hoz, s egy fűzfavesszővel csapkodni kezdte a csupasz lábát. Gruban topogva fickándozott, igyekezett átugrálni a vesszőt, zokogott, de anyám úgy forgott utána, mintha önkívületbe akarna esni, és szidta, mint a bokrot, „tudod-e, kinek a fia vagy te?”, kérdez­gette, s maga válaszolgatott rá, hogy „nem Vukosav a te apád”, „te elfajzott kö­lyök”, „te Papraćančić – te Haraszti-fattyú” (mert­hogy anyja Papraće, vagyis Haraszti falvából származott). Végül apám kiragadta a kezé­ből a fiút, anyám pedig sírva fakadt, és befutott a kamrába. Amikor nagy sokára előjött, komoly és megközelíthetetlen volt, arca meg­duzzadt, szorosra kötött kendőjét olyan mélyen a homlokába húzta, mintha fejfájás kínozná.

Gruban, jóllehet velünk, unokatestvéreivel jó viszonyban volt, nő­vérei irányában nem mutatott semmilyen gyengédebb érzelmet – ez alighanem abból eredt, hogy mint fiúgyerek, sőt, egy kiirtott család utolsó férfi-írmagja, kivételes helyzetet élve­zett, s ráadásul ő volt a család legfiatalabbja. Nővéreit sem beszél­getés, sem játék közben nem emlegette, sosem panasz­kodott, hogy elszakították tőlük, nem akarta meglátogatni őket, s tőlük sem várta, hogy őt látogassák. Nem is tették. Csak a Balkán-háború első napjaiban, amikor a Lim folyó bal partján megszorongatott törökök ellentámadásba lendültek a jobb parton, és fölperzselték Velikát, akkor bukkant föl a legidősebb nővére a velikai menekültek menetében. Irdatlan nagy háti­batyu alatt görnyedezve, aminek a tetejébe még egy lábaival fölfelé fordí­tott étkezőasztalt is fölkötöztek, egy nagy marha­csordát terelt maga előtt, alighanem az összes jószágot, ami a gazdáinak meg a szomszé­dainak a tulajdonában volt, hosszú bottal hadonászott, rikoltozott, kiabálva igazította el a marhá­kat, hogy ne forduljanak be valamelyik idegen porta kapuján, s gyorsabb vánszorgásra ösztökélte őket.

Rendetlen, nemtörődöm módon végezte a dolgát gazdáinál, és csak a török áttöréskor mutatta meg, mennyit ér. Higgadtan, ügye­sen öntött lelket az egyikbe, korholta a másikat, dugta el rejtekbe, amit nem lehetett magukkal vinni, indította útnak, amit maga előtt hajthatott, s ezzel a gazdáinak is meg­elége­dé­sükre szolgált, pedig eladdig egy csöppet sem voltak vele megelégedve, és még a fél falut is a lekötelezettjévé tette. Ez aztán erősen megemelte becsét az egyik nőtlen szomszéduk szemében, aki nagyothallása miatt maradt ki a hadból. Nem­sokára házassági ajánlatot tett a lánynak – az ő nagyot­hallása meg a lány magatartása együttvéve kiegyensúlyozta válasz­tottjának cseléd mivoltát. Annak nem tetszett ugyan a lófejű, foly­ton tátott szájú, siket kérő, de nemsokára mégis ráállt az ajánlatára, mert az árva nem válogathat, még hogyha személye takaros, családja tisztességes is. Annál is inkább igent mondott, mivelhogy már ten­gelyt akasztott a gazdáival – a gazdáival dacolva mondott igent az ajánlatra! Már bevették Plavot és Gusinjét; folyt e két városnak és környékének a fosztogatása. Gruban nővérének gazdái emlékeztek még rá, mekkora terhet volt képes cipelni béreslányuk, amikor a tö­rök elől menekültek, azt követelték hát tőle, hogy ő is menjen a gaz­dái javára foszto­gatni: mindenki, úgymond, oda köteles hordani a zsákmányt, ahol enni kap, főleg, ha fölperzselt házban kapja a be­tevő falatját. Ő azonban semmiképp sem erre volt kapható – a lá­nyok nem mennek fosztogatni, ő is lány, még ha árvalány is. Addig-addig, hogy fölmondták neki. Hát ő meg férjhez ment. Ezáltal sajá­tos módon végképp megszűnt létezni Gruban számára.

Akkor azután megjelent a házunkban a középső nővér. Tavasz volt, ilyenkor volt ideje béresnek állni vagy kilépni a cseléd­szolgálat­ból. Az a nagyon napsütéses és ugyanakkor nagyon esős, dúsan zöldelő tavaszidő és az ő mosolygós arca (mosolygó szája széle egy icipicikét mindig lefelé görbült, mintha bármely pillanatban enyhe sírásra fakadhatna), arc­csont­ján pirospozsgás, amúgy fehér arca, amely leány­kendő­jének visszfényétől még inkább fehérlett, e kettő egybeforrott emléke­zetem­ben, s bizonyára megszépítette egyik a má­sikát. Ljuba mindig jókedvű volt, de sosem féktelenül vidám. Velünk gyengéden bánt, mulattatón és engedékenyen viselkedett, Grubannal szemben viszont más magatartást tanúsított: vala­hogy kevésbé vette őt észre, nem különösebben törődött vele. Én magamban úgy ma­gyaráztam ennek okát: nem akarja kiemel­ni közülünk, nem tartja illőnek, hogy neki, az idősebbnek nagyobb figyelmet szenteljen; de nem tudom, így volt-e valójá­ban.

Ljuba nem csupán nekünk, gyerekeknek tetszett, hanem apánk­nak is – hasonlított a természetük –, jóllehet ő aztán nemigen lett boldog attól, hogy még egy szájjal többet kellett etetnie. Anyánknak viszont hamar kezdett terhére lenni lett Ljuba: esetlenül jön-megy, csoszog, az orrából beszél, s ráadásul az orrlikából fekete szőrszálak meredeznek, képtelen rendesen helyére tenni a seprűt, a tű sem áll jól a kezében! S a magas, meglehetősen csontos Ljuba csakugyan furcsa elegye volt a szépségnek, a lágyságnak és a férfias nőnek – Ljuba is, meg Ljubosava! Végezte a házimunkát, de csak fölszólításra. Ám akkor sem vette tragikus komolyan, olyan tisztaság­máni­ásan, mint anyám, jobb szerette jókedvű tréfával megkerülni, vagy ha nem, akkor is tréfára venni, a könnyebbik végét keresni minden dolognak. És jobban szeretett apámnak dohányt vágni, cigarettát sodorni, borotvát és késeket élesíteni – alighanem efféléket kellett csinálnia az andrijevicai szatócsné szolgá­latá­ban.

Nem sokkal Ljuba után egy hordozható varrógép is meg­jelent házunkban – Ljuba és a tavasz egybetartozásának har­madik (sajnála­tos) alkotóelemeként él ez az emlé­keze­tem­ben. Anyám ötlete volt a varrómasina, a megvásárlásában is része volt, az árához Ljuba kere­sete mellett hozzátett a saját pénzé­ből is, ami még a hozományából maradt. Úgy képzelte, a varrógép ad majd Ljubának foglalkozást és kenyeret, kárpótlást árvaságáért. És rászánta magát, hogy odakényszerítse Ljubát az asztal és a gép mellé, hogy vele együtt kínlódjék maga is, megtanítsa a használatára, miközben maga is kitanulja a csínját-bínját. Elszántan ült oda kezdetben Ljuba is: olajozta, for­gatta, érdeklődve nézegette a furcsa csavarorsókat meg emeltyűket. Igaz, a varrás minduntalan csáléra sikeredett, a cérna összegabalyo­dott vagy elszakadt, a gép elromlott, ám Ljuba hol lelkesen, hol meg elgyötörtén és csüggedten, de nap­hosszat ott ült mellette, még csak ki sem ment a faluba, ahol pedig bőséges szóbeszéd tárgyává lett a varrógép. És épp akkoriban értesültem róla anyám meg az egyik szomszéd­asszony beszélgetéséből, hogy két legény is tudakozódik Ljuba után.

A varrógéppel való vesződés azonban nem járt eredménnyel. Si­lány és lassú volt vele minden; maga a gép működése volt a legsilá­nyabb, leglassúbb.

– Ahogy megpörgeted, mindjárt összehurkolódik… – mér­ge­lő­dött anyám, és maga ült a masina mellé, hogy megmutassa, kijavít­sa, kitapasztalja. De hát az ő keze alatt sem dolgozott sokkal fürgéb­ben a gép; minduntalan elromlott neki is.

Végül egyszer s mindenkorra megállt. Anyám a hasztalan kínló­dástól elgyötörtén a gépnek támasztotta homlokát, és sírva fakadt, rázkódott a feje, remegett a kendő a tarkóján. Sírásra fakadt a mel­lette álló Ljuba is. Amikor kisírták magukat, meg­nyu­godtak, anyáin fölemelte fejét, letörölte könnyeit, és várat­lanul azt kérdezte:

– És mit gondolsz róluk? – Tiszta sor: azokra a legé­nyekre célzott, akik tudakolóztak Ljuba után, s akikről magam csak annyit tudtam, hogy egyikük valami lezüllött alak, másikuk meg árva fiú. – Mit gondolsz?

– Semmit – felelte Ljuba.

– Jó, hát amaz hagyján, de emez, ez dolgos, nagyon is…

– Nem tudok én így… Várjon még.

– De akar-e várni? Szabad-e nekünk válogatni?

– Ha nem akar, akkor sietni se érdemes vele.

Másnap Ljuba, ahelyett, hogy valamit csinált volna a varró­masi­nával, elment pisztrángot szerezni kétéves kisöcsémnek, aki beteg lett, és „valaki azt mondta”, hogy a nyavalyájára „rögtöni gyógyír” a parázson sütött, friss pisztránghús. Estefelé meg­hozta egy botra szúrva a pisztrángot, a másik kezében pedig egy maroknyi, erősen illatozó, zsenge diófalevelet: gyak­ran hozott haza virágokat, szagos faágacskákat, füveket.

Anyám kisvártatva megkérdezte tőle, hogy ki fogta neki azt a pisztrángot.

– Az a… dolgos. Az folyton a folyóparton cselleng.

– És?

Ljuba hallgatott egy sort, emlékezetébe idézett bizonyos dolgokat, s ettől méregbe gurult.

– Mocsok.

Ezután vagy tíz napig rá se néztek a varrógépre. Végül anyám nó­gatására visszavitték Andrijevicába, hogy akié volt, az vagy javítsa meg rendesen, vagy adja el valakinek. Estére nem hozták vissza, és többé nem esett róla szó.

Akkortájt kezdte az új hatalom a fölszabadított vidéken, Plav és Gusinje környékén a földtelen ćivćijáknak, vagyis a zselléreknek ado­gatni az agák korábbi földjeit, s lehetőség nyílott rá, hogy Vukosav gyermekének megigényeljék azt a parcellát, amelyet Vukosav is, meg az apja és a nagyapja is bírtak és műveltek. Anyám figyelmesen meg­hallgatott minden efféle hírt; tudomásul vette – és halogatta a dol­got, mert ez fölöttébb súlyos kérdést hordozott az ő számára. Oda­menni és földet igényelni annyit jelentene, hogy arra a földre lép, ahol fivére és nemzetsége lakozott, s ahol már nincs senkije és sem­mije. Hogy elkerülje Vukosav sírját, az lehetetlennek látszott, az vi­szont, hogy fölkeresse, és megbékéljen a gondolatával, hogy a fivére már csak egy sírhalom, s még mindig megbosszulatlan, és immár az is marad – ez még szörnyűbb gondolat volt számára. Anyja azzal a kínzó tudattal halt meg, hogy fiáért senki sem állt bosszút; ő most az anyja és a maga sebétől is szenvedett, s ez még inkább csillapítha­tatlanul kínozta, mióta odaveszett az utolsó reménye is annak, hogy valaki a mi falunk csapatából a Plav környéki háborús csatározások során fölkutatja és megöli a vérbűnöst, amíg az még fegyverben van. Mert megölni azután, hogy a török haderő összeomlott, és az illetőt lefegyverezték, ez méltatlan lett volna Vukosavhoz, szégyen és gya­lázat – mintha valaki egy sírhantba lövöldözné bele összes puska­golyóját!

De a varrómasina visszavitele után vagy két-három héttel mégis­csak fogta Ljubát és Grubant, és kerülőúton, a Lim másik partján, ahol nem került elébe Vukosav sírja, elment Plavba. Ott kiderült, hogy az aga közvetlenül a fölszaba­dulás előtt eladta a birtok jobbik felét egy gazdag pravoszlávnak, Durkešićnek, és ezt nem lehet vissza­venni Vukosav gyerekeinek, mivelhogy a Crna Gora-i hatalom nem óhajtja a saját embereit sújtani. Anyám nekikeseredett, fölpanaszolta Vukosavnak, hogy elpusztult semmiért, mert nem volt semmije, sze­mére hányta a hivatalnokoknak, hogy a török talp­nyaló­inak, az ilyen Turkešićeknek kedveznek, és tüstént indult hazafelé. Ment a ke­rületi kapitányhoz, ajánlólevelet kért tőle, eljutott a főbíróságra, ott azt mondták neki, hogy az aga Radosav részét adta el, Vukosav gyer­mekei pedig csakis az apjuk után örökölhetnek. Erre anyám nem tu­dott mit mondani, túlsá­gosan bölcsen hangzott, hasonlított az igaz­ságra, hát fejet hajtott, és elfogadta a megmaradt, silányabb birtok­részt. És akkor aztán, nyár közepén, eltávozott tőlünk Ljuba – ment, hogy csináljon valamit azzal a darab földdel, ami jutott nekik, s ott egy rokonnál kapott szállást, mert ház már réges-rég nem állt a par­cellán.

Gruban még csaknem két évig nálunk maradt. Nem sokkal az­után, hogy kicsapták az iskolából, rajzolási szenvedély kerítette ha­talmába. Kezdetben pala­vesszővel a táblámra rajzolgatott szokvá­nyos emberi alakokat derékig – óriásokat, ahogy neveztük őket, ezekkel telerajzolta az egész palatáblát. Rendszerint sasorrú figurák voltak bal profilból, irdatlan nagy bajusszal, amelyek rendesen ki­pödörve kunkorodtak a végükön fölfelé. Nem nagyon különböztek egymástól, de Gruban mindegyiknek külön nevet adott a szom­szé­daink után: egyikük mindig Šviko volt, vagyis az a szomszéd, aki be­árulta őt a letördelt csemegekukorica miatt. Az emberi profilokról áttért a pari­pákra. Ezeket is, akár az óriásokat, mindig bal oldalról rajzolta meg, vala­mennyinek ívben görbült a nyaka, a jobb elülső lábát mindegyik fölemelve, be­hajlítva tartotta. A sörényt, a farkat, a nyerget, a kantárt meg a szügyellőt rész­le­tezve és nagy élvezettel rajzolta meg Gruban: minden egyes szőrszálat, min­den varrást, min­den csatot. Eleinte a lovakat is palatáblára rajzolgatta, aztán áttért a papír­lapokra, s teleragasztgatta rajzaival szobánk falát, végül pedig a tűz­helyből ki­szedett, elszenesedett fadarabokkal rajzolt a deszka­pallókra, amelyekből hegyi szállásunk volt összetákolva – a vado­natúj, fehér deszkapallók széles ország­utak voltak, ezeken haladtak lovasmenetei, mind egy ütemre lépett, egyazon irányba tartott. Ami­kor némi szünet után újrakezdte a rajzolást, az újabb lovak hátán már lovasok is ültek, bajszosak, bal kezük csípőre vágva; a szerb csa­patok visszavonulása után viszont minden lovas meggörnyedten, csuklyába burkolózva lovagolt.

A visszavonulás ideje alatt Gruban naphosszat elcsavargott ott­honról – be­férkőzött a menekülők soraiba, és krumpliért cserébe, amit suttyomban lopkod­tunk ki a veremből, ceruza- és papírdara­bokat, szuronyokat, tiszti sarkan­tyúkat, töltényeket és üres töltény­hüvelyeket szerzett be. Mindezt titkos kincs­tárunk gyanánt a széna alá dugdosta el a juhakol padlásán. Valamikor decemberben alkalma nyílott a szomszéd faluban, ahol néhány napig egy szer­ve­zet­tebb csapat táborozott, katonazenét hallgatnia. Odavolt mindattól, amit látott és hallott – a muzsikától, a napfényben csillogó trombitától (még a nap is kisütött!), a tarka kavargástól és a dobpergéstől, a ka­tonakarnagy vezénylő­botjától, leginkább pedig a csigavonalban haj­lított, hatalmas helikontól, amin a nyakába akasztva, félig belebújva játszott a zenész –, olyannyira, hogy csak rikkantgatással, tapssal kí­sérve tudott mesélni róla. S másnap elvitt oda en^em meg az öcsé­met is, hadd lássuk mi is az álmot, amit ő látott. Ám a csapatnak és a muzsikának híre-hamva sem volt („már rég elmentek!”), s a falu csöndes és nyomorúságos képet mutatott, mint máskor is, sőt, mint­ha súlyos, nagy árnyék telepedett volna rá, hogy végképp eltakarja. Kiábrándultan tértünk haza, s Gruban, vigasztalásunkra, és hogy saját magát is vigasztalja, meg­csillan­totta a reményt: majd csinál ő tavaszra, csak legyen miből, trombitát meg dobot is. És tüstént a hónuk alatt hurcolt meg a nyakukba akasztott trombi­tával fölsze­relkezett lovasokat kezdett rajzolni: a trombiták ormótlanra sike­red­tek, a lovasok pedig, akik éppúgy a fejükre húzták a csuklyát, mint azelőtt, vissza­felé néztek, mintha üldözőik elől szöknének. Nekem legalábbis úgy rém­lett, hogy most jóval gyorsabban is haladnak.

Ámde a tavasz, az első okkupációs tavasz derékba törte minden remé­nyünket és tervünket: Grubannak el kellett szegődnie szolgá­latba. Anyám egyik délután behívta őt a házba, és hosszasan bent tartóztatta. S amikor kijött hozzánk, nem akaródzott semmit mon­dania arról, hogy minek hívták be: sem­mi, csak úgy – és folyton a lába körül keresgélt valamit. Mikor aztán nem talált sem­mit, elko­morult, nekiiramodott, futtában a levegőben kísért tekintetével vala­mit, ami nem létezett, majd elbújt a szántóföld végén lehajló domb tövé­ben. De mégis megtudtunk mindent, és este könyörögve kértük anyánkat, hogy ne küldje el Grubant, ígértük, hogy egész nyáron me­zítláb fogunk járni, hogy kevesebbet fogunk enni – a nővérem még le is térdelt előtte lehajtott fejjel, s könnyeibe ragadt tincseit sem haj­totta félre arcából. Anyám félig elfor­dulva ült, zárkózottan, össze­szorított ajakkal, megduzzadt, sápadt arccal, és szótlanul, meg sem várva, hogy befejezzük mondandónkat, mintegy ön­vé­de­lem gyanánt nemet intett fejével. Apám is közbeavatkozott:

– Hagyd a gyereket a gyerekekkel. Ahogy nekik jut, úgy jut neki is…

Nem segített ez sem.

– Ha csak a magam vállára venném a terhét, megtenném. De a tiedre meg az övére nem tehetem.

És Gruban elment, de mielőtt elment, nagy sietősen még össze­mester­kedett néhány fütyülőt, trombitát és lovacskát nekünk – ahogy a parasztok szoktak tűzifát hordani, lisztet őrölni a családjuk­nak, mielőtt jelentkeznek a hatóságnál, hogy internálják vagy sok­éves börtönrabságra szállítsák őket. Mi azonban Gruban elmenetele után látni sem bírtuk a játékokat és a lovakat, érintetlenül hevertek a széna alatt. Apánk sem nyúlt hozzájuk: szántáskor nagy gondban volt végig, hogy mivel etesse a tinót, a birkaól padlásán szálan­ként söpörte össze a szénát, de azt a réteget, amelyik alatt Gruban dolgai voltak, nem bántotta.

A parasztok nyáridőre fogadják föl a kisbérest, amíg a jószágot kell őrizni. De minthogy Gruban béreskedésének első nyarán Auszt­ria tizenhét éves­től hatvan évesig minden Crna Gora-i férfit inter­nált Magyarországra, télire is szegődtették Grubant. Ezért csak egy­szer vagy kétszer jutott el hoz­zánk pár napra néhány esztendőn át, aszerint, hogy egész vagy fél évre volt le­szer­ződve. És mindannyi­szor váratlanul állított be. Körbecsókolózott mind­nyá­junkkal, leült anyám mellé, majd végigjárta velünk közös rejtekhelyeinket, és neki­látott, hogy összemesterkedjék nekünk valami újdonságot. S ha egy­szer neki­látott, nem bírta abbahagyni, amíg el nem készült vele, még hogyha éjfélig tartott is a dolog.

Azután kitört köztünk a küzdelem, hogy hármunk közül melyi­künkkel aludjék Gruban. Erre minden egyéb ok mellett azért került sor, mert Gruban izgalmas meséket is tudott mesélni, s rendszerint az ágyban fogott hozzá, sut­togó hangon, lámpaoltás után. Leggyak­rabban a papokról mesélt: fösvény­ségükről, kapzsiságukról, falánk­ságukról, a mások asszonyai körüli Ügyes­ke­dé­sükről. Némelyik me­séje helyenként illetlen volt, de ezeket csak nekem, az idő­sebbik fiú­nak mondta el, és evégből leginkább – kivált, amikor már a kamasz­korba lépett – velem akart aludni. Lefeküdt, megmelengette a lábomat, el­csendesedett, majd amikor meggyőződött róla, hogy a töb­biek már mind elaludtak, kettőnk fejére húzta a takarót, és suttogni kezdett. A leggyakrabban és a legszebben a pórul járt pópáról szóló meséjét suttogta el, akit a fehérlábú („fejérlábú”) Marta, ahogy a ken­dert nyűtte a folyóparton, szerelemre lobbantott és lóvá tett: ráállott, hogy másnap ugyanott találkozzanak, ott várt reá, megmutatta, hova rejtse el a lovát (Gruban meséiben rendszerint lóháton jártak-keltek a papok!), s amíg aztán a füzesen át vezette a papját, addig a férje elkötötte a sárgát, és az ördögadta asszony mindennek a tete­jébe, amikor már letolta nadrágját a pópa, az állat beleivódott szagá­ból látnoki módon képes volt azt jósolni neki, hogy elkötik a lovát. Az efféle mesékben Gruban rendszerint elnyújtva és az orrából adta elő a pap szavait – a népi képzeletben minden pap elnyújtotta n és orrhangon beszél, talán hogy kétszínűségét fitogtassa, vagy hogy még a hangjával is fukarkodjék.

Miután Gruban betoppant hozzánk így, az egyik szolgálat lejár­tával s a másik kezdete előtt, késelésünknek engedve, ott maradt ve­lünk még vagy egy hétig – mindig csak egyetlen nappal toldva meg tartózkodását, majd még eggyel, mígnem anyám emlékeztette a köte­lességére, s olyankor nagy hamar szedte a sátorfáját, és lehajtott fő­vel, maga elé meredve, csak a lépéseire figyel­mezve, útnak indult – sehogyan sem volt képes, ahogy mi sem, megszokni az elválást. Csu­pán egy ízben – a megszállás utolsó telén – maradt nálunk öt teljes hónapig. Akkor valami roppant fura, saját kezűleg készített lábbeli­ben állított be: a felsőrésze sátorponyvából volt, a talpa meg fából, ami sajátságos, dübögő hangot adott. Képe megnyúlt, lesoványo­dott; orcáira fehérjes mohalepel tele­pe­dett, amelyen hellyel-közzel átütött pörsenéses, sötét, mosdatlannak tetsző arcbőre – ezen a hát­téren még fehérebbnek és oda nem illőnek látszottak arc­szőr­zetének kiserkent szálai. Nem rajzolt már papírra vagy faszénnel gerendára, lovacskáit meg lovasait mintha elfeledte volna, borotvával meg szekercével azonban még mindig dolgozgatott, folyton forgácsok, szi­lánkok borították a ruháját. Ezúttal még egy kis malmot is csinált nekünk a házunk előtti vizesárokra, olyan valódit, hogy még fröcs­költe is a vizet lapátkerekével, ahogy „őrölt”.

Ezt az otthon tartózkodását követte a neki is, nekünk is legnyo­masztóbb el­válás. Gruban még könyörgött is anyámnak, hadd ma­radhasson. Azt mondta: nagy­bácsikája rabságban sínylődik, ő meg már megerősödött, sokat tudna segíteni. Anyám csak hallgatott.

– Fogok tudni szántani is – bizonygatta.

– Nem, nem.

– Hogyhogy nem? Te már, látom, belefáradtál, mindent egyma­gad…

– Hogy beleszakadj, hogy éhezz? Nem, eredj csak oda, ahol meg­szakadhatsz ugyan a munkában, de legalább nem éhezel.

– De hogyha együtt éhezünk…

– Nem. Nem hagytalak kiskorodban, nem hagylak most sem, amikor már megerősödtél.

Másnap megsirattuk Grubant – anyám is velünk együtt. Azután az öcsém meg én kimentünk az árokhoz, és zokogva megállítottuk a malmot, kiemel­tük, és fölvittük a padlásra: ha nincs Gruban, ne forogjon az se!

Két-három napra rá, mintha csak sírásunkkal és jajgatásunkkal idéztük volna elő a bajt, híre jött, hogy Gruban legfiatalabb nővére, Đana, aki már szintén elszegődött szolgálónak, elképesztő halált halt. Teheneket őrzött egy távoli legelőn, s az egyik nap úgy este felé megellett a gazda szeme-fénye. Mint­hogy már rohamosan sötétedett, az erőtlen borjú meg sehogy sem bírt még lábra kapni, hát Đana fogta, és ölbe vette, hogy menedékbe vigye. Akkor azon­ban a tehén, amelyik addig csak nyaldosta, és a füvön lökdöste a borját, furcsán elbő­dült, előreszegezte a szarvát, és nekirontott a lánynak. Az ökleléstől meg­sérült Đana rázuhant a borjúra, a tehén meg összevissza harapdálta, dobálta, meg­taposta patáival a fejét, így végzett vele. Ez a szörnyű hír még borzasz­tóbbá tette Gruban távozását.

Az ilyesmire pontosan emlékszik az ember, de arra, hogy Ljuba pontosan miként is élt a háború egész ideje alatt, nem emlékszem, lehet, hogy akkoriban sem volt róla tudomásom – megszállás, inter­nálások, üldözések, éhínség kora volt az. Csak arra emlékszem, hogy az aga megint visszavette tőle a földjét, hogy az említett rokonánál lakott, akit internáltak, ő pedig segített a magára maradt asszonynak földet művelni, serdületlen gyerekeit nevelni. Azt is tudtam, hogy nem ment férjhez, és hogy miután már nem lakott nálunk, nem is akadt kérője. Ugyan ki is kérte volna meg, amikor minden legény és özvegy­ember előbb a háborút járta meg, majd az internálótábort? A háború után pedig feleannyi férfi maradt, mint nő, s Ljuba nem volt már olyan szép, mint azelőtt, és az ottani fogalmak szerint nem volt már fiatal sem. Röviden szólva, megbüntette őt az élet azért, mert árvalány és szolgáló létére megpróbált adni magára, válogatós lenni.

Azon a napon, amikor visszavonult az osztrák sereg, Gruban két hó­nap­pal szolgaidejének lejárta előtt megszökött gazdáitól (bitan­gok voltak!), és sietve jött hozzánk. Derűs, enyhe napra virradtunk, napsütés és csönd tette vala­mi szokatlant ígérőn ünnepélyessé. S úgy is lett: tíz óra tájban hallgatag osztrák menetoszlop kanyargott végig a Lim mentén vezető úton, mögötte a hegy­tetőn pedig megszólaltak az addig rejtekben őrzött, szíjatlan Crna Gora-i puskák – legények lövöldöztek (a megszállás alatt serdültek legénnyé), meg vének, rok­kantak. Aztán ünnepélyes képpel, zihálva betoppant Gruban. És mi leír­ha­tatlanul boldogok voltunk attól, hogy újra együtt vagyunk, hogy mi minden történik, kavarog körülöttünk, köszönt ránk dördülések vissz­hang­jával és villanások visszfényével – meg voltunk győződve róla, hogy többé sem­mi sem választhat el minket egymás­tól. Amikor pedig egy hónap múltán meg­jött apám is az internálás­ból, hát végképp tetőzött boldogságunk és bizako­dásunk. Anyám, igaz, szóvá tette, amikor Gruban csupasz térdeire pillantott, hogy mégiscsak el kellene szegődnie valahová a nadrágra valót megkeresni, mert ő azt már nem képes előteremteni. Ám nemsokára ez a veszély is elhá­rult: Gruban béreskedés nélkül is nadrághoz jutott. O meg anyám húzta le egy halott plavi emberről.

Azon az őszutón ugyanis a plavi bégek, a Ferovićok föllazítot­ták a muzul­mánokat és albánokat, lefegyverezték, dutyiba csukták a szerb hely­őr­séget, s a plavi körzet önálló uraivá kiáltották ki magu­kat. Semmilyen választ nem adott erre a királyi kormány, amely sürgős teendőkkel volt elfoglalva (büntető­expedíciók és pogromok Crna Gorában, a kommunista mozgalom elfojtása Zágrábban és Belgrádban). S Ferovićék kirúgtak a hámból: kijelölték és lezárták a Crna Gora-i határukat, üldözni kezdték az elszakított területen a Crna Gora-i lakosságot, nem engedték bejárni őket a plavi és a gusinjei piacra, már­pedig, miután a rugovi rablók elrekesztették a Crna Gora-iak Pećre vezető útját, csakis azokon a piacokon juthat­tak volna hozzá a muzulmán fuvarosok szállí­totta, metohijai gabo­nához. A mindezektől szorongatott helyzetbe került, érzé­kenyen súj­tott parasztok, akik korábban a Crna Gora-i sereg vasojevi bri­gád­jában szolgáltak, tüstént szervezni kezdték falvak és nemzetségek szerint századaikat és zászlóaljaikat, fegyvert fogtak, hogy szétzúzzák „Ferovicék biro­dalmát”. Anyám úgy fogta föl ezt, mint az utolsó le­hetőséget, hogy meg­bosszulja fivére halálát. Megint nem volt erő, ami visszafogja őt, nekivágott az útnak a sereggel, hogy valamikép­pen fölismerje, és rámutasson a vér­bűnös­re. Magával vitte Grubant is: majd hátrahagyja az asszonyok mene­tében, akik málhás­lóval vagy anélkül követték a hadat – zsákmányoljon ő is legalább egy nadrá­got azoktól, akik mindenéből kifosztották.

És a hadsereggel tartott, amikor az rohammal elfoglalta a párt­ütők Lim menti lövészárkait, s folytatta az üldözést a Prokletije-hegység lejtőin, valahova Piavon túlra is eljutott anyám, de azután, minthogy a pártütők szétszóródtak, és nyomuk veszett a távolban, dolgavégezetlenül, csüggedten visszafordult, hogy megkeresse Gru­bant a városban. Fosztogatásra, jajgatásra érkezett a város­ba; ablak­üveg csörömpölt, szitkozódás harsogott, lövöldöztek, palánkok dől­tek, ablakokból párnák, fezek, paplanok és takarók röpdöstek kifele; matrac­töltelék szóródott szanaszéjjel; valaki a Vár kellős közepén, Ferović házánál, egy tepsi püfölésével a templomi kereplő lármáját idézte; a kiszaba­dított és ismét fölfegyverzett szerb helyőrség tüstént hozzálátott a rend­csiná­láshoz, törvényességre intve a törvénytipró crnogorácokat; mindenfelé puskák dörögtek, hol roppant zajjal, hol meg mintha lisztbe lőttek volna; lődöztek jókedvből meg kivagyiság­ból; lődöztek török fezekre meg albán gyapjú­sip­kák­ra; még gyakrab­ban az udvarokon és a sikátorokban szaladgáló pulykákra meg kaka­sokra, amint tollúkat hullatva lendültek át a kerítéseken, hogy halá­los lövésektől eltalálva a földre zuhanjanak. Anyám halálra rémült Gruban miatt, futkosva bejárta az összes utcát, mindenütt szólongatta, kérdezősködött utána, mígnem megtudta, hogy ott maradt a Lim hídjánál. Ott aztán rá is lelt: a fiú a plavi oldalon álldogált, és hol azt a térséget fürkészte, amelyik a város felé nyílott, hol meg azt, amelyik a hideg szélben olykor meg-megcsillanó, inkább csak érez­hető, semmint látható tó irányában tárult elébe.

S alighogy ott épségben-egészségben rátalált Grubanra, tüstént azt vette észre anyám, hogy részint a Plav felől a hídra fölkanyargó úton, részint meg a Gusinje környéki falvak felé vezető úton min­denfelé csörtetnek a zsák­má­nyolok: asszonyok batyukkal, csomagok­kal, imitt-amott még fegyveres férfiak is fölmálházott vagy nyerges lovakkal, ökrökkel és tehenekkel, birkanyájakkal. Láttukra óhatatla­nul fölötlött benne a kérdés: mi lesz, ha üres kézzel megy haza, s a gyerekei látják majd ezt a föltarisznyázott asszonynépet? Széjjelné­zett, s épp arrafelé, amerre Gruban bámult fürkészve, az elhagyott plavi sánc mellett egy hanyatt fekvő, halott muzulmánt pillantott meg, akinek – nyilván már hol­tában – valaki egy meggyújtatlan ci­garettát dugott a szájába. A halott vadonat­új, fehér posztónadrágot viselt, vadonatúj borjúbőr bocskort, a talpán lenyí­rat­lan szőrrel, ta­lán azért, hogy a hadakozásban halkabban járhasson. Anyám tekin­tete a hulláról átsiklott Grubanra, a fiú csupasz térdére. És főképpen saját magára volt dühös, amikor szidalmazni kezdte, hogy minek maradt a híd mellett, hogy lehet ennyire pipők, miért nem ment a többiekkel, legalább egy nadrágot szerezni magának – most már nincs honnan, mindent kifosztottak! Gruban mentegetőzött, mond­ván, hogy minden ismerőse elillant mellőle, eltűnt a szeme elől, nem akaszkodhatott rá ismeretlenekre, és attól is félt, hogy anyámmal elvesztik egymást – tudta, hogy nem akar a folyó másik partján menni, ide kell majd jönnie a hídra, hát ezért várta itt.

– Jól kivártad a szerencsédet! – És saját szavaitól elkomorulva, hirtelen rá­pa­rancsolt, hogy vegye le a halott muzulmánról a nadrá­got és a bocskort. Gruban engedelmesen odament a tetemhez, és né­zegetni kezdte, nem tudván el­dönteni, hogyan is fogjon hozzá.

– Először is vedd ki a szájából azt a cigarettát, hogy dögölne meg, aki… Most pedig fűzd ki a bocskorát, és húzd le a nadrágját!

– De hát akkor meztelen marad…

– Nem marad, láthatod, hogy kilóg az inge rojtja, úgy kiöltözött, mintha lakodalomba indult volna. Ha meg nincs rajta, hát nincs, neked sincs semmid.

Gruban hunyorogva, tétovázva, nagy nehezen kikapcsolta a ha­lott ember nadrág­szíját, kiakasztgatta a temérdek kapcsot a nadrág­szárán, és sietősen húzogatni kezdte róla lefele a nadrágot.

– Néne, néne, ez mozog! – kiáltott föl megdöbbenve, elugrott a hullától, és okádni kezdett.

– Ó, a nagy hős, az úri vér! – gúnyolódott anyám, saját magát kábítva és bujtogatva, odament a halotthoz, rátámaszkodott fél lábbal a derekát övező töltény­táskájára (hogy megmutassa Grubannak!), és lerántotta előbb az egyik, majd a másik nadrágszárát. – Apád sem húzta volna le, a fene a fajtádat, halott­ról a ruhát. De én kénytelen vagyok rá. Én mindenre kénytelen vagyok, és min­denre képes vagyok…

Így jutott Gruban kiváló nadrághoz és bocskorhoz, hazaúton pedig előbb egy kecskét, majd egy sánta tehenet is találtak – valaki vagy elhagyta, vagy ott­hagyta őket a fosztogatáskor maguk előtt hajtva, késő este érkeztek haza. Oka fogyott tehát, hogy Gruban sür­gősen elszegődjék, és mivelhogy még egy kecs­kénk meg tehenünk is lett, úgy véltem, olyan gazdagok vagyunk már, hogy soha többé szóba sem kerülhet Gruban elmenetele. Csakugyan nem is esett több szó róla. Anyám leginkább csak a nadrág megszerzését mesélgette: hogyan nézte ki magának a halottat, hogyan parancsolt rá Grubanra, vegye ki a szájából a cigarettát, vegye le róla a bocskort meg a nadrágot (ő maga sem tudta a derékövét szétkapcsolni!), és mindent szép sorjában. S mindabból, amit és ahogyan elmesélt, még a fiú lecsepüléséből is, titkolt elégedettsége érződött afelett, hogy Grubant ilyen fából faragták, hogy az apjára ütött; és hogy ezzel a viselkedé­sével rákényszerítette őt, hogy megmutassa, mire képes. Valahány­szor arra fordította a szót elbeszélésében, hogy ő maga mit tett, ami­kor azzal kezdte a mondatot, hogy „Én pedig”, s mielőtt rátért volna, hogyan támaszkodott fél lábával a halottra, és cibálta le róla a nadrágját, mindig közbevetett egy „Hogy verne meg engem az Isten”-t. Ez, persze, megint csak nem annyira önvádként, mint sok­kal inkább az elégedettség kifejezéseként, öndicséretként hangzott.

De azután a tavasz – vérszegény, borzas, akár egy szögesdrót mö­gül sza­ba­dult táborlakó – megint mindent összekutyult. Kenyérnek való szinte semmi sem maradt, vásárolni pedig nem volt hol és mi­vel. Csalán meg vadsóska, amit nővérem szedett önfeláldozón s a ta­vasz előrehaladtával mind gyakrabban a hegy­oldalban, kezdte már helyettesíteni a lisztet a keményítőben, a zöldséges­pitében, a kenyér­ben. A többi parasztnak sem volt gabonája: csak egyetlen portán volt belőle, s bérest is csak ott fogadtak föl, ez a család a megszállás alatt sógor­ságba és üzlettársi viszonyba került egy osztrák őrmesterrel, de azt kívánta, hogy pusztán a kosztért béreskedjenek nála. A belgrádi kormány tovább­ra is sürgős teendőivel foglalkozott, s a gabonás Peć városába nem nyílott bejárás, most már a maradék plavi muzulmá­nok miatt sem – rajtuk keresztül ugyan be nem tehetik a lábukat a kukoricásba a crnogorácok! Sem­milyen segítség, de még csak az ígé­rete sem derengett semerről sem. S hogy még szorongatóbb legyen a bajunk: abban az esztendőben a tejnek is szűkében lettünk. A plavi tehén meddőnek bizonyult, a kecskét elcseréltük, s amit érte kap­tunk, azt elküldtük Ljubának, a mi két tehenünkből az egyik téli borjazású volt, a másik ellése meg épp csak majd a jövő nyárra volt várható. Mindez és még apám egyik unokaöccsének a kérése, akiből hirtelen árvát-özvegyet csinált a spanyolnátha, oda hatott, hogy Grubannak megint el kellett szegődnie – most apámnak ehhez az unokaöccséhez.

Ljuba pedig Plav bevétele után is ott maradt, ahol volt: a spanyol­járvány elvitte a rokona feleségét meg a gyermekét, s ő maradt ott házőrzőnek, amíg a férfi haza nem térhetett. Aztán megjött a ház gazdája, s Ljuba kisvártatva megint megkapta a korábban az agától bérelt parcellát (a birtok jobbik felét az új hatóság is a gazdag Turkešićnek ítélte!), s ősztől átköltözött a Plav melletti Prnjavora falu­ba, egy elhagyott muzulmán házba. Gruban is odament lakni, amint lejárt a béresideje. O azonban hamarosan megbetegedett. Hosszan nyomta az ágyat, s a tél végén – minthogy a tél derekától már nem esett a hó – anyám meg én útrakeltünk, hogy meglátogassuk.

A Lim bal partján gyalogoltunk, jóllehet a másik oldalon rövidebb lett volna az út, csakhogy anyám továbbra sem volt képes arra­felé menni. Plavban vet­tünk egy cipót egy ablakon át az utcára áru­sító pékboltban (nagy summa volt: egy dinár a cipó ára!), s anyám a kezembe nyomta, hogy csúsztassam be a mellem­re a kabátom alá, nehogy kihűljön és megkeményedjék, mert még langyos és puha volt. Anyám nem nézett se jobbra, se balra, még arról is meg­fe­led­ke­zett, hogy váltogassa vállát batyuja alatt, csak ment előre szótlanul, görnyedten, én pedig hol elmaradoztam tőle, hol a sarkába értem. A ruha­keblembe csúsztatott cipó botrányosan illatozott, s én nem bírtam megállni, hogy ne szagolgassam, s amint anyám egy kicsivel előbbre iramodott, ne nyalo­gas­sam meg a felső karimáját. A nyalogatásaimtól meg attól, hogy ajkammal (de csakis az ajkammal!) pró­bálgattam a kérgét, azon az egy helyen meglágyult a cipó, sőt, egy kicsike le is morzsálódott belőle, mire én meg-megállva, ujjam­mal visszaragasztani próbáltam, majd szégyennel és félelemmel telten lépked­tem tovább: szemet szúr majd Grubannak, s mit fog szólni anyám?

Ám félelmem nem igazolódott. Gruban ugyan kilábalt már a be­teg­ség­ből, de annyira elgyöngült, annyira minden mindegy volt még neki, hogy csak fogta a cipót, és rá sem pillantva, letette az ágya mel­letti székre. Gruban lát­vá­nya, az ágyé, amelyiken betegeskedett, a be­tegnek odakészített étel: a tűzilapát egy darab kukoricakenyérrel a háromlábú ülőkén, mindez megint olyan leve­rő­leg hatott anyámra, hogy visszatartott könnyeitől szólni sem bírt egy ideig. S magam is megfeledkeztem nemcsak a félelmemről, de még a cipóról is. Hozzá voltam szokva, hogy Gruban mindent tud és mindenre képes, hogy szeret huncutkodni, sűrű szőke pillái alatt a szemével sokatmondón mosolyogni, most azonban semmire sem volt képes, nem törődött semmivel – még csak szem­ügyre sem vett engem! Ljubának, amióta nem láttam, véznább és szög­le­te­sebb lett az arca, elhagyta magát, el­felejtett nevetni – hajdani kacagásából csak egy üres árok maradt a szája szegletében. Sötét, seszínű kendővel kötötte be a fejét, s ami­kor Gruban ágya fölé hajolt, a szoknyája és a blúza között kivillant vézna hátgerince. Látogatásunk vége felé – amikor illik valamivel megkínálni a vendégeket – a kemence falának támaszkodott, háta mögé rejtett kezének ujjait tördelte, s nekem úgy rémlett, mintha oda volna kötözve, és hasztalan próbálkozna kiszabadulni. De an­nak a kemencének is, ormótlan búbjával, holmi farácsozattal körül­kerítve, olyan turbános muzulmán sírkő-formája volt, ahogy elnéz­tem, olyan volt, akár egy elkerített sírhely a szobában, és azt a félho­mályos, idegenül ható szobát, sőt, az egész veszedelmesen meredek lép­csős, magas házat is valami fölfele tátongó szakadéknak érzékel­tem, benne két fogollyal, akik számára nincs kijutás, nincs segede­lem. Hát hogyne feled­keztem volna meg ilyen körülmények közt a cipó miatt érzett szégyenkezésemről és félel­memről. Bizony elfelejti ilyenkor az ember – még a cipó is elfelejtett illatozni!

Amikor hazaindultunk, anyám, mintha csak dacolni akarna vala­kivel, csak azért is a völgy jobb oldalán vágott neki az útnak. És csak ment megint semerre sem nézelődve, hallgatagon, sietősen – léptei zsémbesen kopogtak. Egy­szer csak hirtelen megállt. Egy letérőnél szikkadt patakmederbe hanyatló, tövis­bokorral, bozóttal benőtt falusi temető tárult elénk. Anyám valamiért a homlo­kára tette kéz­fejét. Majd kézen fogott engem, odavezetett a temető mel­lett elhe­verő, kidöntött kerítéspóznákhoz, rám szólt, hogy üljek le, és várjak ott rá, maga pedig azokkal a zsémbelődő lépéseivel, még határozot­tabb járással, mint amikor a jobb oldali útnak nekivágott, bement a temetőbe. A sírhantok közt kanyarogva átvágott egy kis domborula­ton, ahol két oldalra dülöngéltek a sírkövek, s ott valahol leült, úgy­hogy már nem láthattam. Egy ideig nem is hallottam. Azután – ki tudja, mennyi idő múltán – kivehetetlen beszéd mor­mo­lása hatolt el hozzám. Feszülten füleltem: hallom ám, hogy zokogva perle­kedik valakivel. S amit pontosan megértettem és megjegyeztem, az egészen váratlanul és szokatlanul hangzott:

– Minek? HogyTurkešićék uraskodjanak?!

Azután hallani lehetett, hogy valami kődarab szaporán és dühödten verő­dik a földhöz. Nyilván anyám tisztogatta Vukosav sírját és környékét, de én azt hittem, hogy ki tudja, mi történik. Fölpat­tantam, odafutottam; amikor a kis domb­tetőn megálltam, anyám mélyen lehajolva térdepelt a sírhalom előtt, valamit matatott rajta a kezével, simogatta – csillapítgatta, hogy úgy mondjam. Úgy szólt hozzá, mintha beszélgetőtársának felelgetne:

– Bocsáss meg nekem. Grubant pedig magamhoz veszem, hogy valami­képpen föltápláljam, amint lábra áll…

Így is tett: tíz nap múlva elment érte, és elhozta hozzánk. Ez azon­ban, jóllehet anyám csakugyan föltáplálta őt, nem fordította jóra Gruban sorsát.

Az időtt, hogy ő nálunk lábadozott, minthogy még nem kezdőd­tek a mezei munkák, apám a szomszéd falu boltosainak fűrészmalmában nap­számos­kodott: rönköket vonszolt és görgetett a csúszda végétől a keretfűrészig. Egyik nap nem vitt magával ebédet, s anyám velem meg Grubannal küldte utána. A fűrész­malom meglehetősen messze volt az erdőben, egy hegyi­patak szűk völgyében, s mi a nyíresek és a tölgyesek peremén haladtunk, majd a juharfák, a lucok meg az erdeifenyők tövében kerülgettük a forrásokat, keltünk át hol a jobb, hol meg a bal partra – ahogy az ösvény kanyargott – a bürüpallókon, amelyek a víz színéig hajlottak le alattunk. Gruban menet közben meg-meg­tor­panva, be-bekukkantott a mogyorócserjék sűrű­jébe, a tölgyek meg a nyírfák közé, jó botnak valót, kaszamarkolat­nak valót fedezgetve föl lépten-nyomon, meg taplógombát, s csak rikkantgatott örömében, de bánatában is, hogy mind­ezt nem szed­heti föl, és nem viheti magával, meg-megállt a forrásvizek fölött, föl­lelkesült a halakon, amelyeket csak ő látott, pontosan elsorolva, mi­félék, mekkorák.

Amint odaértünk a fűrészmalomhoz, azt se tudta, hol és mit bá­muljon meg először. Alámászott a nagykeréknek, amelyik összeaprí­totta, fehérjessé sűrí­tette, megforgatta és a levegőbe fölhajigálta a vi­zet; fölmászott a hatalmas, elegyen­getett fűrészporhalomra, élve­zettel süppedezett benne, sőt, kezét-lábát szétvetve, még hanyatt is dobta magát rajta (csak fiatal ember képes így örülni az életben min­dennek, amikor érzi, hogy súlyos betegségből áll talpra!); hátra­vetett fejjel vizsgálódva, körüljárta mind a négy oldalát a fűrészelt geren­dákból fölhalmozott, óriási rakásnak, amelynek fehérsége élénken elütött a fenyőerdő sötét­jétől, s négyszögletes építményként meredt a magasba; levágott fadara­bokat, lécvégeket szedegetett föl a földről, meg jókora, csontkemény, üvegesre prése­lődött göcsöket, amiket gerendákból vagy deszkákból vágtak vagy ütöttek ki – szemügyre vette őket, megszagolgatta, s úgy hagyta őket a helyükön, mint aki egyszer még majd visszajön értük, megvásárolja és elszállítja őket. De leginkább a fűrészgép nyűgözte le. A keretfűrész maga magát sür­getve, ösztö­kélve futkosott föl-le, mintegy tudatva, hogy e sietségtől és e sietség végett nincs ráérő ideje semmire, de aki akarja, csak bá­mulja, és töprengjen felette nyugod­tan. És Gruban elbűvölten bá­multa. A kettős fűrész pedig sürgette a geren­dát: siess! siess!, sípolva hatolt át rajta, visszafordult a magasba, s a felső határhoz érkezvén, mintha beintett volna a pengéjével: most! Gruban még azt a mámo­ros, nyíratlan és borotválatlan embert is ámulattal figyelte, aki tán­torogva kezelte a berendezést. A boltosék fivére volt ő, egy részeges különc, akit azért dugtak be ide a fűrésztelepre, hogy dolgozzék valamit, s ugyanakkor lehe­tőleg ne mutatkozzék a világ szeme előtt. A farönköt a fűrész alá szállító mozgó­korláton egy tartót alakított ki a pálinkásüvegének – hogy odahozza neki, a keze ügyében legyen akkor is, amikor a korlát leereszkedik a rönkkel, s akkor is, amikor a gatter alól visszatérőben van. Gruban azonban ügyet sem vetett a pálinkás­palackra, amelynek a nyaka kikandikált rejtekéből, annyira el volt telve az egyéb látványossággal, irigyelte a pityókás gépkezelőt, de még a segédjét is, aki csak egy pörsenéses, toprongyos suhanc volt ugyan, ámde a kezé­ben valódi csavarkulcsot tartott. S hazafelé me­net a tavaszidővel sem sokat törő­dött már Gruban (délután már érezni lehetett a tisztásokon, ahogy lenni szokott a tavaszelőn, hogy más a lég illata és a napsütés hunyorgása), többször is elismételgette a fűrészgép mondókáját: „Siess! Siess!” S ahogy minél ponto­sab­ban igyekezett utánozni a hangját, egyre inkább az lett belőle: „Siju! Siju!”

A tavasz derekán Gruban visszament Ljubához. Csakhogy éppen akkor tért vissza családostul az a menekült, akinek a házában laktak, így hát ki kellett költözniük – hatósági rendelet volt rá. Ljuba vissza­költözött az egyedülálló rokon­hoz, Gruban pedig, minthogy még mindig nem volt mivel megművel­niük saját parcellájukat, ismét elszegődött, ezúttal birkapásztornak. Télen, ami­kor az ideje letelt, valahonnan a tudomására jutott, hogy boltosaink testvére segéd nél­kül maradt, s minden követ megmozgatott, hogy a megüresedett helyet elfoglalhassa. Eljött hozzánk, aztán előbb ő maga kereste föl a fűrész­malom remetéjét, majd apámmal ment el a boltosékhoz, és elérte célját: segéd lett az annyira áhított fűrészmalomban, ahol nemcsak hogy fával dolgozhatott, de még fizettek is neki valamelyes napszámot.

Vagy tíz napra rá a fűrésztelep körül egész éjjel szörnyen süvített a szél, reggelre valahonnan havat kezdett összenyalábolni, ebből eleinte csak imitt-amott elszabadult, ritkás pelyheket hullatott el, de aztán szorítása ellankadt, és hagyta, hogy a valahol fönt összegyűj­tött hótömeg akadálytalanul, huzamosan zúduljon le, így két nap, két éjszaka derékig érő hó esett. Ez a nagy hó lehetet­lenné tette az erdőirtást és szállítást, s minthogy csak kevés rönköt tartalé­koltak a fűrésztelepen (gazdái rendszerint télen meg kora tavasszal irtatták az erdőt, amikor a parasztok ráálltak, hogy bagóért vágják és szállítsák a fát), ezért hát a gatternak is csak kevés dolga akadt. A tél derekán beállt a fagy, a gátat és a csatornát belepte a jég, megfogyatkozott a vízhozam, napokig nem volt képes megmozgatni a magában is jókora súlyú kereket, amelyet most úgy­szintén megfogott a jég, jég­csapok koszorúzták. Volt hát szabad idő bőven, abból a fajtából, amelyik földuzzadván, nyomasztóvá válik. Gruban, hogy enyhít­sen rajta, s hogy vigaszra leljen, fogta és faragott egy guszlicát. Ez a guszlica, magától értetődik, jávorfából készült, s a nyakán egy kecskebak feje ült: hátracsapott szarva csavaros, hegyes szakálla pedig szakasz­tott olyan volt, mint Svikóé, aki hajdan e szakállal vélte bizonyítani, hogy atyafiságban van Radomir Vešović brigadérossal és miniszter­rel. A guszlicát és a guszlicázást átvette Grubantól a fűrészmalom számkivetettje, Petronije, Gruban pedig a boltos­fivérek kívánsá­gára hozzálátott, hogy faragjon egy másikat, még szebbet – a kávé­házukba illőt, ami a bolt tőszomszédságában volt, mintegy annak az elő­csarnokát képezte. Azután a nővéremnek készített, úgyszintén jávorfából, egy csodaszép guzsalyt; faragással díszítette, lyukasztó­fogóval meg borotvával kicif­rázta, a tetejére pedig – a szarvacska helyett, amire a rostcsomó cseréjekor a zsinórt szokták tekerni – valami keresztfélét faragott, közepében egy szakál­las emberfejjel. Ezt, úgy mondhatni, a legidősebb gazdája melléről másol­ta le, egy érdem­kereszt volt, ami roppantul elbűvölte a boltost színével, ragyo­gásá­val, formájával, s nem törődött vele, hogy mit meséltek róla a falusi hír­haran­gok, hogy mennyi kenőpénzt fizetett azért az érdemrendért.

Az alkalom úgy hozta azon a télen, hogy eszébe jutott Grubannak a már-már elfelejtett rajzolás is. Elsőre csak afféle „sárga birs” meg „zöld fenyő” tellett ki tőle: én már gimnáziumba jártam, levelezgettünk, és Gruban az első két levele végére a „sürgős választ várok” e mifelénk közismert emlékeztetőit raj­zol­ta oda. Azután kezdte rajz­zal megörökíteni az eseményeket is, amelyekről írás­ban beszámolt, kiváltképp azokat az embereket, akiken csúfolódott vagy jóindu­lat­tal nevetett. Leggyakrabban közvetlen gazdája volt ezek tárgya. Pet­ronije, miután megkaparintotta a guszlicát, képtelen volt betelni vele. Amíg nem itta le magát, csupán a vonót jártatta rajta, de Gru­ban szerint azt is úgy, „mint­ha prézsmitálna”: erdőről, magányról, a messziségbe hívogatva, messziről szólon­gatva hallgatóságát. Amint viszont a pálinka fölhevítette, s ameddig le nem terítette, énekelt is a guszlicaszó mellé – pocsékul guszlicázott, de még pocsé­kabbul énekelt. Hangja durva volt, sziszegő, teli váratlan, kurta csette­nés­sel és egyéb szünetcsinálóval; egyik éneket sem tudta végig, hamar átvál­tott másikra, s ahogy az ital mindinkább a fejébe szállt, egyre gyak­rabban össze­keverte őket, összetévesztette a verssoraikat és a hősei­ket. Gruban pedig mind­erről jóindulatú csúfolódás hangján írt ne­kem, megpróbálta ábrázolni Petroni­jét abban a pillanatban, amikor egy csettenés bukik ki a torkán, lerajzolta a földre zuhanva, amint még átöleli guszlicáját, meg ahogy hátracsapott fejjel, palack­jának nyakát félig lenyelve kortyolja a pálinkát, s lerajzolta magát ezt a drága­látos palackot is, meg különleges fészkét a mozgókorláton, ame­lyik a rönk­fát a gépfűrész alá viszi. Gruban rajzai, persze, még most is naivak és mere­vek voltak, alakjai továbbra is főleg csak profilból látszottak, ám szándé­kos torzítása, amivel valamit hangsúlyozni vagy kicsúfolni kívánt, újdonságot, merész, eleven elemeket vitt áb­rázolásába. A merevséget, ügyetlenséget – így mesélték, akik látták – azokon a nagyalakú rajzain is érezni lehetett, amelyeket faszénnel firkált a deszkákra: Gruban ezt a szokását is fölújította – deszka meg palló igazán annyi volt ott, amennyit csak kívánt! Csak éppen már nem lova­kat és lovasokat rajzolt rájuk, hanem furcsa fűrészfogú szekercéket, csavar­kulcsokat, fenyőfákat és emberfejeket, köztük Petronije fejét, ezt hamarost föl is lehetett ismerni, meg – még gyakrabban – egy bizonyos lányfejet, amelyet nem lehetett fölismerni. A boltosék haragudtak Grubanra, amiért pocsékolja az idejét, be­piszkítja a deszkákat, ahogy ők mondták, az árujukat, Petronije viszont, kivált amikor már fölöntött egy kissé a garatra, lelkesedett a rajzokért, és mély töprengésben bámulta főképp azokat, amelyek­ről úgy sejdítette, hogy hasonlítanak őrá, bátorította a rajzolót, és – a legnagyobb áldozatkészségről tanús­kodó gesztussal – megpró­bálta rátukmálni a pálinkás palackját.

Gruban azon a télen esett első ízben szerelembe – mit is mond­junk, termé­szetesen boldogtalan szerelembe – az egyik gazdája leánya iránt. A fiata­lab­bik boltos lányát néhány nappal azután látta meg, hogy lehullott a nagy hó. A lány a teherszállító lovasszánon érkezett, amelyik utat tört a malomhoz, hogy elfuvarozza a fűrész­árut. Nem volt különösképpen szép (ismertem még az elemi isko­lából), de Gruban szemében – talán attól, ahogy nagy lármásan leve­regette lábáról a havat a fűrészüzemben, hogy nem adta oda rögtön nagy­bátyjának a magával hozott pálinkásbutykost, hanem incsel­kedve körbeforgott vele előtte, hogy futkosás közben csilingelő kaca­gás fakadt az ajkán, hogy olyan váratlanul bukkan föl, és hogy mind­ez az erdő és a magány közepette tör­tént – olyan szépség és kivéte­lesség képében tűnt föl, amely kizárja a bármi­féle összehasonlítást másokkal, mindenné lesz, s mindennek a mérté­kévé. És Gruban egy szempillantás alatt „kész” lett, – érezte, hogy „kész”, és úgy rémlett neki, mintha már régtől fogva tudta volna, hogy ennek éppen­séggel így kellett bekövetkeznie. Erről a leányról és amit az ő számára kez­dett jelenteni, és hogy miképpen történt meg ez az esemény, amint egy éjsza­kára hozzánk látogatott, beszélt a nővéremnek, az öcsém­nek, a vele egy­ko­rúaknak a szomszédságból – vagyis mindenkinek, csak épp annak nem, akire a leginkább tartozott volna. Még nekem is elárult róla egyet-mást levél­ben; az idő tájt volt a legszorgosabb a levélírásban. A levélpapír szélére pedig imitt meg amott apró kis leányfejeket kezdett rajzolgatni, méghozzá – életében először! – szemből, nem pedig profilból, de ezeket a kezdeményeket rendre lefirkálta kívülről befelé haladó csigavonalakkal. Alighanem azért firkálta le őket, mert nem sikerült elérnie, hogy hasonlítsanak az ere­detire, ahogy a desz­ka­rajzain sem – mert persze azok a rajzos gon­dolatai is javarészt e leányfej kö­rül forogtak. A tréfás figurákra sok­kal könnyebben ráállt a keze, ennek viszont a fele sem volt tréfa! De nem ám, és ebben a tárgyban Gruban még akkor sem ért volna el nagyobb hasonlóságot, hogyha sokkalta gyakorlottabb rajzoló, azon egyszerű oknál fogva, hogy jóformán tisztességesen szemügyre sem vette elbű­völőjét. Sem az első találkozásuk alkalmával, sem a későb­biekkor – mind­annyiszor inkább csak érezte, semmint nézte és látta a lányt!

És egyszer csak nekilátott, hogy megint egy guzsalyt faragjon, ez­úttal tisza­fából. Hogy kinek szánta, azt nem döntötte el véglegesen, nem akarta el­dön­teni – csak meg kellett csinálnia, hát megcsinálta. De a felső végén, ahol a fő díszfaragásnak és vésetnek van a helye, egy leányfejet kezdett kifaragni, szem­ből. Sokat kínlódott vele, abba­abbahagyta, eldugta a szeme elől, hogy ne is lássa, majd ismét neki­veselkedett, nagy gonddal és elmélyülten élezgetve nyomo­rúságos szerszámait, elővette rejtekéről, faragta, véste, csiszolgatta, hossza­san tisztogatta ujjaival, mintha tapintással akarná megállapítani, mire is ment vele, vagy mintha a kifaragott vonásokat és javítgatásokat ujjhegyével akarná eltakarni saját maga elől, hogy minél tovább halogassa szemügyre véte­lüket. S aztán az egyik, ki tudja, már hánya­dik ilyen tisztogatás és elodázgatás után, rápillantva, egyszeribe föl­derült az arca, visszahőkölt az örömteli látvány­tól, s fejét hátravetve, kis híján diadalittasan fölrikoltott:

– A, te nevetsz?!

Ámde azzal az arcmással, amely végtére is, amint utóbb elmesél­ték, csak­ugyan mosolyogni látszott, nem sikerült befejeznie az egész guzsalyt – sohasem lett kész vele. Még mielőtt a tavasz beköszöntött volna, egy esőt hozó déli széltől összetöpörödött, összetömörült a hó, azután a rászállott éjszakai fagyok befedték, s kérgük alatt egé­szen a talajig jéggé merevedett. A boltosék meg­dup­lázták a bosnyák favágólétszámot, tucatnyi parasztot is fölfogadtak, és hajszol­ták őket, hogy mihamar minél nagyobb tartalékot halmozzanak föl rönkfából a fűrész­malomnál. A malom éjjel-nappal működött, hogy behozza a lema­ra­dást. A gazdafivérek a télen, amikor feleannyi volt a munka, csak feleannyi pálinkát küldtek Petronijének, mint rende­sen szoktak, most azonban, hogy jobb kedvre derítsék, s szorgal­masabb munkálkodásra buzdítsák, egy egész hor­dóval vitettek neki, s Petronije a napjai felét részegeskedéssel töltötte. így aztán a munka dandárja Grubanra várt a fűrészmalomban. Nem volt elég jár­tas a dolgában, nem is volt még elég erős hozzá, sokat kínlódott a rön­kökkel, segí­teni hívogatta az ittas gazdát, káromkodott vele, sírva fakadt mérgében – né­hány nap leforgása alatt tökéletesen kimerült a megerőltetéstől és a kialvat­lan­ságtól. Amikor egyedül volt, még mindig meglehetősen félt az eszelős hangú, érthe­tetlen viselkedésű fűrészlapoktól; félt a féktől és a fékezéstől, és mind­annyiszor azt kívánta, bárcsak minél lassabban érne oda a mozgókorlát a rönk­fával a fűrészgép alá. És épp aznap, amikor a rokka fejéről rámosolygott az arca, a gazda már délelőtt tökrészegre itta magát, és Gruban szinte egész nap, egész este egyedül bajlódott, és egyedül kínlódta végig – úgy rémlett neki – az egész magányos éjszakát is, amely ahelyett, hogy elmúlna, egyre csak szűkült és nyúlt, mint valami megszakítatlan, végeláthatatlan alagút.

Egyszer csak rángatózni kezdett a keret, meg-megállt, s Gruban le­gug­golt, hogy megnézze, nem szorult-e alája valamiféle fadarab vagy szerszám. Meg­nézte – nem látott semmit, a berendezés megint egyenletesen, lassan moz­gott. De Gruban, kényelmesen rátámasz­kodva a rönkre, még figyelmesebben akarta ellenőrizni a dolgot – legalábbis meg volt győződve róla, hogy azt akarja. E mozdulata közben a közelgő fékezéstől való félelme egy szempillantás alatt megmagyarázhatatlan módon elillant, a fűrész hangjával egyetem­ben, ami szintén elhessent valamerre.

De épp a fűrész ébresztette föl (sikoltásával és a mindent dara­bokra tépő fájda­lommal), ugyanaz a fűrész, amelyik szendergésének első néhány pilla­na­tában hol álomba csicsijgatta, hol meg éles han­gon éberségre figyelmeztette, majd a rákövetkező pillanatokban már csakis álomba ringatta. Jobb kezének mutató­ujját metszette le.

Búbánat és lakodalom

VELJKO OSTOJIĆ HARMADIK KRÓNIKÁJA

Miután a munkásokból és diákokból álló, tíz főnyi csoportot átadták a bíró­ságnak – amely az államot védi az állampolgárok ellen –, a vizsgálóbíró közöl­te Raspopović egyetemi tanársegéddel, hogy nem látja indokát, miért nem helyezték szabadlábra már a rendőrségen, s hogy ő, amint elintézi a szük­séges formaságokat, ezt fogja tenni. Raspopović mérhetetlenül megörült e köz­lésnek, ahogy már a magánzárkában is örült annak, hogy nem kommunista, ha­nem csak szimpatizáns, hogy nincs semmi különös titka vagy vétke, még kín­vallatásra sem volna mit bevallania. Ámde most, amikor a foglyok hangu­lata megélénkült a közös bírósági zárkában meg az első beszélők hatására, már inkább sajnálta, hogy nincs titka, amit megtarthatna, s hogy érdemszerzés nélkül, a történelemből való saját, aprócska részesedése nélkül sétál ki a szabad­ságra. És kellemet­lenül is érezte, sőt, szégyellte magát társai előtt, amiért ő elmegy, a többiek meg maradnak, s hogy örömét, türelmetlenségét mind­nyájan leolvas­hatják az arcáról. Ezért megpróbálta rávenni földijét és némiképpen párt­fogoltját, Veljko Ostojićot, a végzős régészhall­gatót, hogy beszélje el a foglyoknak a rendőrségi fogdában elkezdett családi krónikája harmadik részét is – a vállalkozó szellemű és bosszúálló elődök leszármazottjainak históriáját. Mintha azért tar­totta volna ezt fontosnak, hogy még mielőtt eltávozik, tegyen vala­mit az emberekért, akiket elhagy, s hogy elterelje magáról, saját türel­met­len várakozásáról a figyelmüket, meg hogy elmenetele előtt még egyszer kinyil­vánítsa, milyen közel áll ő Ostojićhoz, akit a rendőr­ségi vizsgálat után érdeme szerint nagyra becsült itt mindenki, pedig korábban anarchiára hajlott, s emiatt éppen ő bírálta és egyengette – van hát neki is valamelyes fölhalmozott tőkéje, aminek birtokában léphet ki a szabad életbe! S azzal, hogy megpróbálta be­vonni a be­szélgetésbe, föl akarta rázni, kedvre kívánta deríteni magát Ostojićot is, aki súlyos levertségben hevert a padlón, a feje alá hajtogatott téli­kabáton.

– Gyerünk – mondta –, meséld el nekik még azt is…

Ám Veljko csupán a lábán lazított, majd nyújtóztatott egyet, s óvatosan, alig észreve­hetően nemet intett a fejével. A nyavalyatörés, amiben jó egy éve szenvedett, amióta egy csendőr a tüntetésen puskacsővel halántékon kólintotta, ismét kiütközött rajta, mihelyt a rendőrség átadta őket a bíróságnak. A rend­őrségi vallatás kerek három hónapja alatt egyetlenegyszer sem jelentkezett a baj, nem sza­kította meg, nem is csökkentette kínjait, a bírósági fogdában töl­tött első napon viszont, amikor már véget ért a testi kínzatás, egymás után három­szor is rátört, hogy aztán naponta megismétlődjék. Ezért hevert most össze­törten, saját magán szánakozva és csüggedten – a rendőrségen már-már elhitte, hogy végképp elhagyta őt ez a kórság. Tágra nyílott, kikerekült szemé­vel – annál tágabbra kerekült, minél mélyebbre süppedt a fájdalomtól a hom­lok és az arc közötti mélye­désbe –, olyan tekintettel, amilyennel semmit sem lát az ember, viszont kirekeszti hallóköréből a világot, mereven bámult a mennye­zetre. Talán így pihent, vagy talán azért nézett így, mit sem látva, hogy egy­re csak a magáét őrölhesse gondolatban.

Raspopović azonban nem tágított – nem tágíthatott. Föl-alá jár­kált a Cigány-szigeti cellában, nyikorgatta lába alatt a hajlékony padlódeszkákat, ezzel is növelve magabiztossága érzetét; valahány­szor elért az ablakig, kitekin­tett a Száva vízére, amely mintha forron­gott volna a nagy szemű záporesőtől, el­mo­solyodott, s valahogy kü­lönleges jelentőséggel csóválta meg a fejét, s legyin­tett hozzá egyet-egyet. (Sebaj! Akad még másvalaki, aki mindazt el tudja mesélni!) Majd előadta az előzményét a történetnek, amelynek elbeszélését követelte Veljkótól. Elsimítódott, mondotta, Veljko első félreértése a tanszék­vezető tanárral, s a professzor, aki az egyetemi diákkórus elnöke és pártfogója volt, épp a próbára indult, amikor összetalál­kozott Veljkóval, s jóindulatúan meghívta, hogy tartson vele. „Nem tudok! Ma képtelen volnék énekelni!” – hang­zott a válasza. A pro­fesszor megint szörnyen megsértődött, méregbe gurult, csak úgy remegett az orra alatt, a felső ajkán a hosszú függélyes árok: tessék, ilyen ez a maga Ostojića! Raspopović üzent a földijének, hogy jöjjön be hozzá a tanszéki kabinetbe – de nem jött; erre ő maga járkált utána a könyv­tárban, a szemináriumi helyiségben, a hosszú folyosó­kon, s végül az alagsorban akadt rá, ahol a dékáni hivatal engedélyé­vel, amit Raspopović járt ki számára, „fotólaboratóriumot” rende­zett be, mert amatőr­fény­képezés­sel próbálta el­tar­tani magát. Háttal az ajtónak, vörösen égő fülekkel (Raspopović ezt vette észre elő­ször), görnyedten térdelt egy piros papírba burkolt villanyégő előtt, az pe­dig egy darab falra volt fölerősítve, amelyik – legalábbis úgy rémlett annak, aki a viszony­lag világos folyosóról lépett be – nem folytató­dott semelyik irányban. Térdelve kavargatta egy csorba, leselejtezett lavórban síkos fényképnagyításait, mintha továbbra is egyedül volna a helyiségben. Raspopović egy darabig szin­tén szótlanul és moz­dulatlanul álldogált, aztán odahajolt, kiemelt egy képet a lavórból, megnézegette, és azt kérdezte:

– Mi ez már megint veled meg a professzorral?

– Tudod te azt.

És megint a hallgatás. Aztán a tanársegéd türelmét vesztve fölállt, járkálni kezdett föl-alá, jobban mondva körözni Veljko és a lavórja körül, mintegy magában beszélgetve, óvatosan kezdte győzködni a diákot: mégiscsak meg kéne magyaráznia, ha már semmiképp sem tudott elmenni a kóruspróbára, hogy miért nem…

– Hogy magyarázzam meg? Fussak utána, kapaszkodjak a kabát­jába, és olvassam föl neki a riportot az újságból?

– Miféle riportot? Milyen újságból?

– A belgrádiból! Szenzációs beszámoló – hadarta hirtelen dühbe gurulva Ostojić –, hosszú cikk, feleimmel, nagy, vastag, egész olda­lon áthúzódó cím­mel, tíz alcímmel és hat szövegközi fényképpel!

Raspopović leguggolt a vörös izzólámpa mellé, hogy átnézze a riportot, amit Ostojić nedves kézzel a markába nyomott. Az újság egész harmadik oldalán s még a negyediknek a felén is fölháborodva számolt be egy rablóról, aki rálőtt a rokonára, akinek tíz kerek évig a fedele alatt lakott, rálőtt saját édes­nővére násznépére, s miután el­bujdosott, gyilkos szándékkal meg­sebesí­tette a községi elöljárót, ret­tegésben tartotta az egész vidéket, puskagolyókat hagyott a házak kü­szöbén, gúnyolódó és fenyegető leveleket írt (mellékelve egy ilyen fenyegető iromány fakszimiléje), juhokat lopott, s miközben a ki­merült csendőrség szakadékok mélyén és erdők sűrűjében kereste, ő a csendőrök orra előtt rejtőzött (a csendőrőrs épületének fényképe), csendőrkoszton élt, a csend­őr­ségi szakácsnőnél rejtőzött, egy hatvan­éves egyedülálló öregasszonynál (foto­gráfia a rablót rejtegető sza­kácsnőről), ahol is épp burgonyát hámozott az öreg­asszonynak, amikor véletlenül rányitottak, mire ő szégyenteljes módon eliszkolt, egy rendvédelmi közeg megsebesítette (fényképen a ház a lövésszel, aki mutatja az ablakot s a szégyenteli menekülés irányát), véres nyo­mokat hagyva maga után egészen az első cserjében folyó patakig (a patak és a cserje képe)…

– De mi köze van ennek a riportnak ahhoz – kérdezte fölegyene­sedve, s az újsággal hadonászva Raspopović –, hogy nem mentél el a próbára, mi köze tehozzád?

– Van köze…

– Nyilván családi, ugye? Mint a múzeumnak!

– Nem mint annak, hanem éppenséggel ugyanaz. A folytatása…

Miután Raspopović mindezt úgy mondta el, hogy közben utá­nozni próbálta Ostojićot (a legjobb barátja!), s még szavai kiejtésével is mutatni igyekezett, mennyire önfejű és konok fickó, s miután összehúzott vállal és kurtán széttárt karmozdulattal kísérve szavait, utalni próbált holmi boldog­talan szerelemre meg valami még bol­dogtalanabb, szerelemtelen lagzira, megállt Ostojić fölött, cipője he­gyével megérintette a talpát, s olyan mozdu­latot tett a megfelelő arc­kifejezés kíséretében, amelyik azt volt hivatva kifejez­ni: tied a szó!

Csak hát Ostojić semmi jelét nem adta, hogy hallaná s értené, mit is akarnak tőle – olyan érzése volt, mintha valamit csak úgy mondtak volna is, meg nem is. Kisvártatva aztán kezdett emlékezni azokra a személyekre és ese­mé­nyekre, amelyekre Raspopović hivat­kozott. Hunyorítva meredt a távolba mocca­natlanul, s percek teltek el így. S azt, ami így felötlött emlékezetében, a fogda meg betegségé­nek kiújult rohamai után, mindazok után, amiken keresz­tül­ment, roppant távolinak s egyben szokatlan, leírhatatlan módon tisztának és drá­gá­nak érezte – lehetségesnek tartotta, hogy magában dédel­gesse, hogy az álom és az ébrenlét határán sajogjon tőle a szíve, de lehetetlennek vélte beszélni róla! S oly kínnal fordította el a fejét, mintha holmi szögletes és hegyes dol­gokkal volna tele, a csípőjére fordult, be a cella falának.

– Nem akar mesélni – állapította meg Raspopović –, mert bánt­ja, hogy elönfejűsködte első szerelmét. Vagy talán azért esik nehezére – vetette be végső fegyverét –, merthogy épp nemrég még kereste a kapcsolatot és a kompromisszumot a kisgazda-tanítóval, akinek a lányába volt szerelmes.

Ámde Ostojić erre sem válaszolt semmit, a fogolytársak pedig le­intették Raspopovićot, érzékeltetve vele, hogy talán nem épp az ilyen szavak volnának most itt helyénvalók. Aztán úgy tíz perc múl­tán jöttek az őrök, s elvezették Veljkót a bírósági kihallgatásra, mi­nekutána Raspopović gyorsan nekikezdett, hogy maga mesélje el a fölemlített történetet – egyszeribe ő is, a többiek is elengedhetetlen­nek érezték: így Veljko is mintha velük maradna, s ők is vele tar­taná­nak a nehéz percekben. Ezt a harmadik históriát Ostojić nem úgy beszélte el, mint a másik kettőt: Raspopovićnak kellett kihúznia be­lőle aprán­ként, több nap leforgása alatt, részletekben, darabonként.

Következzék hát ez a történet, ahogyan Raspopovićnak elmondta Veljko.

Vukosav Radomilić, a menekült, a török rab mindössze négy év­vel a balkáni háború és Plav vidékének a török alól történt fölszaba­dulása előtt pusztult el a bosszú­számla-egyenlítgetésben az eltörökösödött családokkal meg a törökökkel, egy szem fia pedig tizenkilenc évesen egy falusi szatócs-testvérpár fűrész­telepén napszámoskodott, ezek egyformán sütöttek kávét, mértek pálinkát crnogorácoknak és törököknek meg a török hitre áttérteknek; apjuk, egy Crna Gora-i határvidéki csemegéz titkos üzlettársa volt egy kereskedő agának a ha­tár túloldaláról, annak meg ráadásul még az ő fele­sé­gével is viszonya volt. Egyedül dolgozott a fiú a keretfűrésszel, a részeg gazda helyett is, aki a harmadik, félig-meddig kitagadott fia volt a boltosnak, ott kín­lódott egész álló nap meg az éjszaka kétharmadán át holtfáradtan, kialvatlanul, majd egy ízben lehajolt megnézni, hogy mitől aka­dozik a keret, rátá­masz­ko­dott kezével a fűrész alá haladó farönkre, s a fűrész levágta a jobb mutatóujját. Föl­sikoltott, és fülében a fűrész sikoltásával, még mielőtt félálmából föl­ocsúdott volna, elugrott a keret mellől, nekicsapódott a fölrakott deszka­ha­lom­nak, nekivetette a hátát, s úgy tekintett maga köré, mintha három oldalról vár­ható támadás ellen védekezne. A friss, aznap este fűrészelt deszkák már vérrel fröcskölődtek össze, kezeujja pedig csupán egy vékony bőr­darabkán lógott. Baljával megmarkolta, összeszorította, beszaladt a szobába, s riadtan szólon­gatta a gazdáját, aki ruhástul-cipőstül, hasonfekve nyúlt el magányos ágyán. Miután szólongatására nem válaszolt, Gruban elengedte lecsüngő ujját, kivette zsebéből borotvá­ját, bal kezével és fogával kinyitotta, s jajgatva és már jó előre hunyo­rogva, átvágta a bőrdarabot, amelyen ujja levágott darabja függött. Az le­pottyant a padlóra, s koppanásának hangjától a fiú hátrahő­költ, odalépett a gazdájához, a hátára fordította, lompos ruházatát jól összevérezte a mellén s a derékövénél, ahonnan is előhúzta a do­hánytartó dobozát. Szakadatlan s egyre növekvő önsajnálattal nyö­szörögve, beszórta sebét dohányporral, leszakította inge jobb oldali szárnyát, körültekerte vele csonkját, megkötötte (mindezt foggal és bal kézzel!), előkereste egyujjas gyapjúkesztyűjét, sérült kezére húzta, és indult vissza a keretfűrészhez, ahol a két fűrészlap a körülöttük levő egész világ ellen acsarkodva, s egymással is marakodva, rémí­tőn sziszegett, sival­ko­dott, dúlva-fúlva visszhangozta egyike a mási­kát. Félt ugyan a fűrésztől, s nem tudta, milyen állapotban találja, annyira félt s össze volt zavarodva, hogy még a kezében sajgó fájda­lomról is megfeledkezett, de eltökélte, hogy sérülten is elvégez min­dent a fűrész körül, amit csak lehet, s amire képes, és mindenáron továbbra is ott marad a fűrésztelepen.

Csak hát a keretfűrésszel, a fatörzsekkel dolgozni, fél kézzel, s hozzá a bal­jával, s ezt megsegíteni csonkult jobbjával, amelyik még tovább sérült, ahogy minden tárgyhoz éppen a levágott ujjának sebé­vel ért hozzá, nemigen volt lehető. Azonkívül a szétmart seb a har­madik éjszakán kezdett elmér­ge­sedni: nyilallás állott bele, s egész karja könyékig duzzadásnak indult. Akkor aztán a gazdái, egyetlen dinárnyi kártérítés nélkül, szélnek eresztették Grubant. Nyaksáljá­val fölkötötte karját, s férjezetlen nővéréhez, Ljubához ment, aki továbbra is a Radomilić-rokonoknál lakott, nem messze a földjétől („attól a kis hitványtól”), amit cselédjogon kapott – s hogy mi lett a guzsalyával, arról soha senkinek nem mondott semmit, nem is tudta meg senki a sorsát. A gyógykezelés mindennemű lehetsége nélkül kínkeserves, hosszan tartó betegeskedésen esett át, sebe csontig el­gennyesedett, fölfakadozott – így telt el telének maradéka s csaknem teljes tavasza.

Betegsége után végleg ott maradt Gruban Ljubánál. Az a Radomilić, akinek a házában laktak, s aki a magyarországi internálásból később tért haza a többieknél, ki tudja, hányadik fokon volt roko­nuk, vagyis korántsem volt valódi hozzátartozójuk. Ám mégis volt valami, ami őt meg Ljubát kiváltképp össze­fűzte, egymásra utalta. Az amúgy is akaratgyenge rokon, miután nem találta életben sem a feleségét, sem egyetlen gyermekét, magára maradt, s félt az üres ház­tól; Ljuba is, amíg Gruban a fűrészmalomban dolgozott, magányos volt és otthontalan. A rokon feleségét és gyermekét, akikkel Ljuba együtt élte végig a megszállás egész idejét, szinte egyformán szerették és sajnálták, s mind­ketten szükségét érezték, hogy beszéljenek róluk. Azonkívül Ljuba, sokak tanúsága szerint, igen-igen hasonlított a megboldogult hitvesre (a faluban rá­kap­tak, hogy nővérekként emlegessék őket), s a férfi, amikor nem volt részeg, órákig bámulta őt, újra meg újra csak a feleségéről és a gyerekéről faggatta, betegségük történetéről, arról, hogy melyikük is halt meg elébb; muk­kanás nél­kül hallgatta végig mindazt, amit erről beszélt neki Ljuba. Amikor pedig fölöntött a garatra – s ez mihamar szokásává lett a rabság­ból való hazatérte után –, Ljuba ölébe hajtotta fejét, s hosszasan, vigasztalanul sírdogált, amíg csak el nem nyomta az álom. Ljuba továbbra is minden mezei munkát elvégzett mind a magáén, mind pedig – a férfi társaságában – a rokon földjén (még kaszá­val is dol­gozott, sőt, asztagot is rakott!), s mellette még takarított, gyúrt-dagasz­tott, mosott (nagymosást, igaz, nem csinált) mindhármukra – együtt is étkeztek, hármasban. Amikor elközelgett Illés napja, Radomilićék házi véd­szent­jének ünnepe, úgy határoztak, hogy együtt ülik meg – Ljuba és Gruban első ízben rendezett magának ilyen családi ünnepet. És Gruban odaüzent hozzánk: tisztelje meg valaki tőlünk az ünnepét. Anyám nem szánta rá magát (a fivére házi ünnepére a fivére nélkül, s hozzá még idegen tűzhely mellett!), apám­nak pedig, mint mindig nyaranta, nem volt sem pihenő-, sem ünnepnapja. Rám maradt hát, hogy elmenjek, én voltam a nagyob­bik fiú, gimnazista, amúgy is Gruban kedvence.

Napszállta előtt értem a gázlóhoz a falu előtt, ahol Gruban és Ljuba laktak. A Lim és egész környéke más volt, mint mifelénk, új és ismeretlen, de ugyanakkor mégis valahonnan ismerősnek tetszett, és ezáltal éppannyira izgalmasnak, mint amennyire újszerűnek. Jobb kéz irányában, a füzes mögött, mintegy magát altatva lassú járásával és zúgásával, forgott egy óriási merítő­kerék. A folyónak ez a csöndes, széles folyása, amely egészen más volt, mint nálunk, valami elfelej­tett álomra emlékeztetett, s mormolása is mintha nem a fűz­fák alól meg a bőrző fényesség alól szállt volna föl, amely a gázlónál lángszi­porkákat szóró tükörlapként tört darabokra, hanem valamiféle elő­érzetem megnyilvánulásaként zsongott a fülemben. Ugyanig}' hatott rám Gruban hangja is, legalábbis az első pillanatban – akkor ért el hozzám, amikor épp bele­gázoltam a folyóba.

A ház, amelyik felé Gruban vezetett, fogadásunkra kilépvén elénk, jobbra egy roppant ágas-bogas almafát s egy kissé hátrább magas mogyoró­cserjét hagyott maga mögött. A háztető zsindelye szinte új volt, és önfeledten illatozott – ez is jócskán megfelelt a hangulatom­nak. A ház mögött széles és mély víztároló árok húzódott, színükig teletöltve, súlyosan – vize a színéből ítélhetőn jéghideg volt. Mö­götte lapos kaszálórét terült el, vízben álló friss sarjával borítottan; azon túl pedig égerfák és rekettyék ágait ringatta leheletével egy vézna oldalbordáit mutogató, sekély vízfolyás, a Lim mellékága; jobb partján egy kúp alakú, erdős domb szinte függélyes oldala meredezett, s szabott határt a kaszáló jobb felének, ennek a dombnak – hogy épp az én hangu­la­tom­hoz illeszkedjék – Várda volt a neve. A folyótól a vizesárokig egy hitvány cserénnyel szegélyezett ösvény szelte keresztül a kaszálót, s ezt is víz borította. Ezen az ösvényen, a vízben tocsogva, két gömbölyödő batyut cipelve a hátán, közeledett egy ösztövér, csontos férfiú. Úgy lépkedett, mint aki nem ismeri az irányt, nincs hova sietnie, de ha már egyszer nekiindult, nem képes megállni.

– Tessék, itt a házigazdánk, Ljuša – mondta Gruban, s feléje bö­kött muta­tó­ujja csonkjával, amire saját kezűleg varrott bőrtokot húzott. – Hozza a pálinkát az ünnepre, de az biztos, hogy a mogyo­rósban már megölelgette a kis­hor­dókat, mind a kettőt, nehogy vala­melyiknek sértődése essék – tette hozzá meg­vetéssel, amin csak az egykedvűsége enyhített egy kicsinyt, ez viszont, még ha Grubané volt is, bántotta az én hangulatomat.

Az előszobában Ljuba fogadott bennünket – összecsókolózott velem, Grubant azonban szóra sem méltatta. A szobában, az erős vi­lágosságban, tüstént kitetszett, hogy még jobban megöregedett, meg­fonnyadt, eldurvult, cson­tosabb és laposabb lett. Igaz, újra mosoly­gott, ám kurtábban és ride­geb­ben, az orrlikaiból még szembeötlőbben meredeztek a sötét szőrszálak, hangja pedig, talán épp azoktól, még férfiasabban szólt. „Nem Ljuba ez, hanem Ljubosava”, gondol­tam magamban, s valami okból hirtelen megharagudtam rá.

Ljuša a szomszédos kamra padlójára koppantottá a hordócskákat, sietve be­jött hozzánk, szétgombolt s a nedvességtől mereven verdeső nadrágszárait végig­húzva a padlón, vizes nyomot hagyva maga után. Sárgásbarna bőrű, erő­teljes arca, mindjárt a szemöldökénél piszén süppedő, jókora nagy orra, meg­vas­tagodott fülcimpái, esetlen kezé­nek lapáttenyerei – mind-mind azt a be­nyo­mást erősítették, hogv nem egykönnyen hevülő s gyöngédségre nem különö­seb­ben hajla­mos ember. Mégis őszintén örült az érkezésemnek.

– A nénémasszony fia! Hát mégiscsak idetaláltál! Isten hozott!

Ljušának és Grubannak, nemcsak ezúttal, de később is, elég kevés kö­szön­tő­vendége gyűlt össze a véd­szent­ünnepém Napja a legna­gyobb nyári dolog­időre esett, amikor a távoli barátok nehezen hagy­hatták oda két-három napra munkájukat. Ljuša falujában pedig min­denki Radomilić volt, tehát min­den­ki a magáét ünnepelte, a leg­közelebbi nagyobb szomszéd faluból, Lúgból viszont, ahol Durkešićek is laktak, nemigen jöttek el, mert az ottaniak, szép fehér arcú feleségeikkel egyetemben, jól megvoltak a törökkel, és még most is, jól­lehet a fehérített arcú lugi lányok-asszonyok az új hatóságnál és zsandárjainál is kegyben álltak, titokban a törököt sírták vissza, és gyűlölték a Radomi­liće­ket, holtukban és éltükben egyaránt, őket hi­báztatva a törökvilág letűntéért. De ha kevesen voltak is a vendégek, Ljusának akadt körülöttük bőséges tenni­valója. Attól a pillanattól fogva, hogy érkezni kezdtek, mintha kicserélték volna: közvetlenebb, könnyedebb, serényebb lett. És folyton kalaplevéve járt-kelt: bűn­bánó kisemberként görnyedezett a szentkép és a vendégsereg előtt, már csak azért is, mert kevés volt a vendég. Jámbor örömében, hogy láthatja őket, meg a vágytól, hogy a kedvükben járjon, még az arcbőre is finomabbra és halványabbra vált, keze is kevésbé volt szembeötlő, csontossága is valahogy lelohadt. Mindamellett nagyon gyakran szólította Ljubát, akkor is szólongatta, amikor nem volt bent a házban. És amikor szólítgatta, amikor a véleményét firtatta, amikor hol ezt, hol azt kért tőle, hívogatta, hogy fogadja valamelyik vendég felköszöntőjét, akkor furán ejtette ki a nevét: Ljuba helyett „Lubát” gügyögött.

Ljuša úgy viselkedett a védszentünnepen, mint mindennek a fő-fő fele­lőse, a legfőbb ünneplő vagy ünnepelt; Ljuba az ő tartozéka volt; Gruban meg csak amolyan félig önálló üzlettárs, akitől sem fősze­rep, sem fontos mellék­szerep nem várható. Gruban pontosan így is viselkedett: egyedül csak én vol­tam az ő vendége; a többiekre vagy nem fordított sok figyelmet, vagy ha vala­melyikük bakafántoskodni bátorkodott, félhangosan szidalmazta. Amikor pedig már ebből is elege lett, kiment a szabadba, és engem is magával vitt. Jó­korát kószáltunk, örültünk, hogy kijjebb kerültünk a házból, a ház és a rakott kőfal között fölballagtunk a dombtetőre, ahonnan a távoli, ködbevesző náda­son át a tóra lehetett látni, kétszer is elsétáltunk az egyik vén Radomilić háza elé, aki két fiától elszakadva, egyedül élt, házába zárkózva, és magas bejárati lépcső­jén egy óriási, bősz ebet tar­tott – Gruban kíváncsi volt rá, hogy a vén­ember legalább a védszent­ünnepen eltávolította-e a házőrzőt a lépcsőről. S mi­közben így, meg-megállva kóboroltunk ide-oda, át a füvön, kőfalakat és háza­kat kerülgetve, Gruban csak módjával mesélgetett, folyton félbehagyva mondó­káját, amiben egyébiránt csak a betegségére és álmatlan éjsza­káinak történetére szorít­kozott. Jómagam néhányszor, amikor meg-megálltunk, és hallgattunk egy kiadósat, fürkészve kezdtem őt szem­ügyre venni, s azt kérdeztem magam­ban, ugyan miért is nem tesz említést a levelekről, amelyeket télen küldözött nekem, miért nem mond semmit a rajzairól meg a guzsalyról, miért nem pazarol egyet­len szót sem a fiatalabb boltos leányára. Ő pedig, mintha csak meg­sejtette volna készülő kérdéseimet, és félt volna tőlük, mindannyi­szor gyorsan odébb ment pár lépéssel, majd megint csak a sebfertő­zéséről beszélt, a tíz ébren töltött éjszakájáról, a füvekről, amikkel kezelte, s a lehámlott bőr­pikke­lyek­ről. De miközben újra meg újra elbeszélte mindezeket, meg nem említette volna azt az éjszakát, ame­lyiken elvesztette egyik ujját – valami okból képtelen volt arról be­szélni.

Este, miként hajdanán, egy ágyban aludtunk, de ő nem mondott mesét. Úgy látszik, mindaz után, amit télen átélt, sorjában elfeledte őket, még a papokról szóló illetlen történeteket is.

Három esztendő leforgása alatt háromszor jártam így Grubánnál láto­ga­tó­ban. Ő és Ljuba – ezt szemre is könnyen meg lehetett állapí­tani – meg­le­he­tősen idegenek voltak egymásnak az első és a máso­dik látogatásom idején, a harma­diknál pedig már szinte ki sem áll­hatták egymást, különösen a fitestvér nem bírta elviselni a nővé­rét. Gruban legföljebb a vendégek előtt szólt Ljubá­hoz és Ljusához, s akkor is csak végszükségképpen. Én pedig hazatérvén, szóba hoz­tam ezt anyámnak.

– A szégyentelenje! Gyötri azt az árva fiút – mondta erre anyám, szem­látomást már rég táplált nehezteléssel Ljuba iránt.

Én azonban sajnáltam Ljubát.

– Miért szapulod? – kérdeztem. – Üdvözletét küldi neked…

– Ki kérte rá? Szép kis alak! A lábadat sem fogod ezután betenni hozzá…

Azután a nővérem, aki már megosztotta a házimunkát anyám­mal, s anyám cserébe megosztotta vele gondját-baját, s aki a védel­mébe vett, ha anyám olykor méregbe gurult miattam, magyarázatot adott Ljuba ellen táplált harag­jára. Kiderült, hogy Ljuša nem azért nem nősül meg, mert nem képes kihe­verni bánatát első felesége el­vesztése miatt, hanem mert viszonya van Ljubával. Anyánk többek­től is hallott erről, s üzent Ljubáért, ám az nyilván kitalálta, miért hívatja a nagynénje, s nem jött el. Anyám szenvedett amiatt, hogy Ljuba vénlány marad, elismerte, hogy Ljuša rendesen bánt vele, s hogy rokon­ságuk foka kiszámít­hatatlanul távoli. De a nemzetség akkor is nemzetség, s ki enged­hetné meg, hogy meg­nyomo­rítása után még meg is szégyenítsék, meg is bontsák, s ráadásul épp Vukosav lánya hozzon rá szégyent, tépje szét köte­lé­két?! S anyám végül is úgy döntött, hogy rokoni segítséget kér Zeljo Rado­milić­től, aki ifjúkorában Radosawal és Vukosawal barátkozott, pusztulásuk s unoka­öccsük pusztulása után ő lett a legbefolyásosabb férfiú a nem­zetségben, adzso, ahogy összes nemzetségtársa szólította. Igaz, régtől fogva nem becsülte és nem szerette őt anyám, mert túlságosan ravaszdi volt, túlsá­go­san vigyázott magára. Képes volt rá, hogy tit­kon Cetinjébe és Belgrádba men­jen pénzt fölhajtani, de nem volt képes, még pénzzel és mindenütt meglevő össze­kötte­téseivel sem volt képes arra, hogy megbosszulja a nemzetségét. Mi több, hazu­dott, és magával Aso Ferovićcsal komázott!… De hát anyám kényte­len volt lenyelni, s üzent érte, hogy látogassa meg.

Hogy ez a bonyodalom milyen részletekkel gazdagodott tovább, azt már nem tudtam követni: eljött a szeptember, az iskolaév kez­dete, és mindezek a kérdések háttérbe szorultak. Azonkívül télen férjhez ment a nővérem, így elapadt ez ügyben egyetlen hírforrásom. De azért a húsvéti szünetben meg­tudtam annyit, hogy Zeljo eljött a hívásra, azután pedig ujjat húzott Ljušával, s még mielőtt végleges beleegyezését kicsikarta volna, megkért számára egy leányzót, akit a szegénysége, külseje és kora arra kényszerített, hogy igent mondjon egy középkorú özvegyemberrel kötendő házasságra. Anyám és Zeljo, számításaik szerint, ezzel megtalálták a szeget szeggel elvének meg­felelő megoldást.

A nyáron, minden próbálkozása dacára, hogy halogassa a dolgot, meg­nősítették Ljušát, de Ljuba és Gruban továbbra is nála lakott. Közelgett Illés napja, s anyám, mivel úgy látta, hogy elrendeződött a Ljuba körüli zűrzavar, föloldotta tilalmát, így hát készülődhet­tem Grubanhoz. Nekivágtam az útnak, ámbár némi szorongással és rossz érzéssel amiatt, hogy ott találom majd Ljuša feleségét, akiről nem tudom, kiféle, és nem vagyok neki sem rokona, sem ismerőse.

De mihelyt egy kissé eltávolodtam a pásztorháztól (azon a nyáron a hegyek­ben tanyáztunk), átvágtam a ritkásan álló, fenséges szál­fenyők között, amelyek a fűre hullatták hámló kérgüket, és kiértem a tágas fennsíkra, elszállt a szoron­gásom és a rossz érzésem. S már hogyisne szállt volna el? A hátam mögül enyhe szellő fújdogált, vé­gig a fennsíkon, az a fajta, amelyiket inkább csak látja az ember a fű hajladozásából, semmint érzi vagy hallja. Ahogy lép­del­tem, egyre csak folydogált előttem a zöld fűfolyam, mindig tőlem indult el, hogy valahol a messziségben ezüstös kékségbe vesszen el. A magas­ban ritkán, de makacsul héják vijjogtak: vagy rólam adtak hírt, vagy az alacsonyan fújdo­gáló szellő miatt mérgelődtek, ami fölkavarta s olvashatatlanná tette szemük­ben a fennsíkot. Aztán jött a hegynye­reg, ahonnan egy csapásra, mint holmi dzsinnek eszközölte hangta­lan, füsttelen robbantás nyomán, föltárul az egész plavi völgy a tó­val. A völgy most a napon sütkérezett, elcsitultan, a Lim és a tó csil­lámaival hunyorogva, a pufók, jámbor napkorong pedig alacsonyra eresz­kedett, s szívta a tó vizét számtalan, a víz színe fölött megvasta­godó s hirtelen elmetszett, sugaras csövével és csövecskéjével…

Aztán Ljuša felesége sem úgy fogadott, mint holmi hívatlan ven­déget, aki nem rokona, sem ismerőse, inkább ő maga viselkedett egy kicsikét úgy, mint valami hívatlan vendég, aki egy belső kötelékek összetartotta közegbe, idegen­be tolakodott, s ezért szükségét érzi, hogy mindenkinek a kedvében járjon. Elő­zékenyen mosolygott rám vékony ajkaival, s megpróbálta ugyanezt tenni aprócska szemeivel is, amelyeket burjánzó pillák takartak, de valahogy élet­te­le­nül, csomócskákba összeragadva. S miközben így mosolygott, vagy mondott valamit, mindig a félig nyitott ajtó meg a tűzhely érződött mögüle, ahol esetleg ki­futhat valami a tűzön. Ljusával egészen átlagos mó­don viselkedett: sem idegen­ként, sem hozzátartozóként. Grubanhoz viszonyult a leg­ter­mé­sze­te­seb­ben. Ljubával, aki kevés figyelemre mél­tatta őt, nemigen tudta, miképpen bánjék: hol hízelgett neki, hol kitért előle, vállat vont rá, majd nyaka köré fonta a karját, amitől az nagyon esetlen színben tűnt föl. De még a véd­szent­ünnepen sem viselkedett gazdasszonyként, hanem csak afféle közeli rokonként, aki segíteni jött. Ljuša pedig most is lépten-nyomon Ljubához for­dult – minden fontosabb dologban, minden olyanban, amit félszó­ból vagy hang­hordo­zásból érteni kellett; Jelisavához (így hívták a fe­leségét) csak annyit szólt, hogy a vendégek előtt ne legyen föltűnő a teljes mellőzése. Ő pedig, amint szólították, sietve megjelent magas, merev piszkafatermetével, szoknyaráncait végig sem simítva, csupán nem létező pocakjával igazgatva – az asszonyoknak abból a fajtájá­ból volt, amelyik mindig siet, de sohasem érkezik idejében.

A következő nyáron pótvizsgám volt, s nem tudtam elmenni Grubanék véd­szent­ünnepére. Ezért a karácsonyi szünidőben mentem, az újévet ünne­pelni. És akkor két olyan dolog esett meg ott, ami még meglepőbb és kínosabb volt számomra, mint Gruban és Ljuba addig is tapasztalt türelmetlensége egy­mással szemben. S minthogy Gru­ban ezekből az esetekből elpanaszolt valamit anyám­nak, ő megint fölzúdult Ljuba ellen, s így e két dolog nyilván közre­játszott abban, ami utóbb Ljubára várt.

Az új esztendő előestéjén meglehetősen korán feküdtünk le. Gru­ban meg én kaptuk a fal melletti faágyat; lent, a padlón vetettek meg két másik fek­helyet: az egyiket Ljubának, a másikat meg Ljusának és Jelisavának. Ljuša hanyatt fekve, tarkóját öklével föltámasztva, egye­nest a mennyezetre fújta a dohány­füstöt. Jelisava feléje fordulva, de illő távolságban tőle, összekuporodva feküdt, normálisan. Az állig betakarózott Ljuba a pokrócával együtt forgoló­dott – jól megtömött szalmazsákjában sustorgott a kukoricacsuhé. A falon petró­lámpa égett igen gyöngén, de az elcsitult szobában így is elég jól lehetett látni. És abban a világos szobában Ljuša egyszer csak határozott mozdulattal el­nyomta égő cigarettáját a padlón, hirtelen ledobta magáról takaróját, és azt mondta:

– Én bizony átmegyek Ljubához. Kemény ez az ágy.

És áttelepedett, betakarózott, lehunyta szemét. Ljuba nem moz­dult. Jeli­sava hallgatott. S csak amikor Ljuša bizonyos idő elteltével fölkelt, és eloltotta a lámpát, akkor szólalt meg erőltetetten békés, tréfásnak szánt hangon:

– Nincs más hátra, Gruban, mint hogy te meg ide gyere énhozzám…

Gruban úgy rándult össze ezektől a szavaktól, akárha ütés érte volna. Elhúzódott tőlem, összekuporodott, valósággal belebújt a falba.

Ljuba és Jelisava pitymallat előtt keltek, s amikor én kiszakadtam az álom­ból, már lobogott a kemence, nyeldekelte a levegőt, s szab­dalta a szobát sugaraival, amelyeket hol picikét magába húzott, hol meg kétszer akkorára ki­lö­vellt magából. Ljuša megint hanyatt fekve pöfékelt, Ljuba pedig ott állt fö­lötte, s nyilván már másodjára, szólí­totta:

– Aki a kamrába készül menni, annak ki az ágyból!

Ez azt jelentette, hogy mennek az istállóba – rostából gabonát szórni a jószágra, pogácsát törni az ökör fején, gyertyát gyújtani a tehén szarván –, s Ljuša csakugyan kezdett fölcihelődni. Gruban alvást színlelt: szemlátomást esze ágában sem volt velük tartani, jól­lehet az előző napon épp ő készítette a gyertyákat. Nekem sem volt mehetnékem: ugyan minek – bakafántoskodtam magam­ban, mint minden fiatalember, akinek nem akaródzik a fölkelés az ágyból – macerálni azokat az álmos állatokat, minden jel szerint sosem szok­tak azok ünnepelni, még az állami ünnepeket sem tartják, viszont háborogva tápász­kodnak föl ilyenkor, ferdén néznek az emberre, és illetlenül nyújtóz­kodnak a fejüktől a farkukig.

Kisvártatva Ljuba ismét a szoba közepén termett, ezúttal egyik kezében ropogósán égő fáklyával, a másikban meg a csípőjének támasztott rostával. „Rajta, ki jön hát?” – kérdezte, ott állt még pár pillanatig, majd kiment, nyitott ajtót hagyva maga után.

– De hát hadd heverjenek még, ha már ennyire nincs ínyükre a fölkelés – szólt Ljuša az előszobában. – Te meg, Jelisava, eriggy, készíts valami jó reggelit nekünk – mondta olyan hanghordozással, mintha a nejébe vetné minden bizo­dal­mát, s őt bízná meg a legfon­tosabb elvégeznivalóval. S Jelisava a fáklya­fény­ben átnyújtotta neki a pogácsát, kezébe nyomta a gyertyát. Ljuba és Ljuša körbe­járták a szarvasmarhákat meg a birkákat, hol némán, hol meg bőgve és nye­rítve, minden háziállat hangját utánozva, amit csak tartottak a ház­nál, vagy szerettek volna tartani, s végül visszajöttek a szobába. Jó­kedvűen és ünne­pé­lyesen, mintha vártak volna valamit, mielőtt le­ülnek vagy nekilátnak a köznapi dolognak, valami jó szót vagy cse­lekedetet, ami megfelelne ennek a pillanatnak és a hangulatuknak. Gruban azonban, aki éppen hogy kikelt az ágyból, s a harisnyáját húzta, csak annyit dünnyögött maga elé:

– Bőgtek a marhák, lesz majd kisborjú.

– Szard össze magad! – zökkent vissza Ljuba a mindennapi életbe.

Engem valahogy mélyen sértett mindez – gyorsan összekaptam magam, és hazaindultam.

De Grubant azután is látogattam. Az újévi eset után, tavasszal a családom – mint százával a crnogorácok – áttelepedett Metohijába, olyan földre, amit az állam szkipetároktól vett el, és telepeseknek osztogatott szét, és ekkortól kezdtem hosszabb időre látogatni Grubanhoz, az egész nyári szünidőre. Hívo­gatott most már abból a metohijai hőségből a Lim, a Plavi-tó, a hegyoldal. De még másvalami­vel is csábított az a táj: azzal, hogy lépten-nyomon, akár valami vissz­hang vagy árnyék, ott kísértett benne a múlt: az omladékok alig ész­lelhető marad­ványaiban, a hegyek és a falvak neveiben, a tősgyökeres lakosságban, szó­kin­csében, a Lim emlékezetében. Milyen sokat mondtak nekem már az ottani ritka szavak, helynevek is: pipők, csú­csokéi, szilke, kódor, Gyepű, Várda! S hogy az egyetemen régészetre irat­koztam, az részben ide vezethető vissza: Plav terelt engem a régészet felé; ez az én reménységem – egyszer még ásatást fogok ott kezdeni.

De Gruban, Plav, ásatások – mindezekhez, hogy őszinte legyek, társult még valami különleges ok és ösztönző is. Plavban ugyanis, egyezer és kettőszáz lakosa mellett, ott lakott egy faragott díszű, régi házban egy leány, Ina – hát ő volt az a bizonyos ok és ösztönző. Ugyanabban a városban járt iskolába, ahol ma­gam is; amikor én a gimnázium hetedik osztályába léptem, ő a tanítóképző má­sodik osztályába iratkozott, s én segítettem neki a tanulásban. Egyik alka­lom­mal, miután együtt kiszótáraztuk a francia szavakat, megálltam előtte, meg­fogtam a karját a csuklója fölött, s ő nem vonta el. Ujjam a verőerére csú­szott, s az oly keményen lüktetett, mintha át akarna szökni az én vér­köröm­be… Ina máskülönben nem fejezte be a máso­dikat, vesztett egy évet, ott­hagyta az iskolát, és visszament lakni apjá­hoz, aki tanító volt. Az pedig szoros pó­rá­zon fogta. Mégis, amikor én a városba mentem, valahogy mindig meg­érezte, s az udvarukon, a kerítés mellett várakozott rám – csoda volt, hogy ezt meg­engedték neki. Én rendszerint elüldögéltem egy kicsikét a kávézó előtt, majd sétálni indultam, lelassítottam lépésemet a tanító kertjénél, Ina pe­dig a nevemet suttogó hangon szótagolva szólított, ujjával kopogott a deszkakerítésen. Két deszka közti résen hamarosan megpillantottam a szemét, szokatlanul tiszta, tojás­dad szemefehérjét, láthattam egyik, előre vetődő hajfonatát. Nagyon keskeny, mindig szorosra fűzött dereka fölött parányi mellkasához képest túlsá­gosan nagy keblei dacot és gyöngeséget egyszerre sugalló, fényűző tehernek hatottak az őket hordozó alak számára. A rés, amelyik csupán mell­kasa egyik felét tette láthatóvá, csökkentette ezt az aránytalanságot, növelte a dacot és a gyöngeséget – az üdvösségig, a fájdalomig nagyította.

A tavalyelőtti nyáron vagy húsz napot töltöttem Grubannál. Ljuba a hegyek­ben volt Ljuša és a saját jószágaival, s amikor megér­keztem, Ljuša erő­sen sápítozni kezdett: drága vendég, nénémasszony fia, diák, nekik meg, lám, egy falat húsételre sem futja a háznál – és elment a pásztortanyára. Elment, és úgy elidőzött ott, hogy Jelisava is utánament a keresésére. így aztán magunkra marad­tunk Grubannal. De nekünk ez, ámbár förtelmesen kosztoltunk, ked­vünk­re volt, kiváltképp Grubannak, annak dacára, hogy a mindenféle fűszer hiánya miatt naponta háromszor kegyetlenül káromkodott, szidta Ljubát, Ljusát és a Ljuša nejét egyaránt.

Gruban, mi tagadás, ujjának elvesztése után és a többé-kevésbé meddő földet­túrás miatt, ami nehéz is volt, meg egyhangú is, s ki­merítette és el­tom­pította őt, már teljesen megfeledkezett arról, hogy egykor lovakat és lovasokat rajzolt, hogy emberfejeket is rajzolt és fa­ragott, s hogy az egyik ilyen fej, egy kis­lányé, még rá is mosolygott a guzsalyról – még ácsmunkáit és szerszámait is el­hanyagolta! Min­denféle kis deszkái és rönkvégei, ívbe és könyökbe hajló fa­darabjai pontosan ugyanott hevertek a tetőeresz és a lépcső alatt, ahol három éve mutatta nekem, mondván, hogy majd ha kiszikkadnak, ezt meg azt készít belőlük. S minél tovább hanyagolta őket, s általuk saját magát is, annál való­szerűt­lenebb terveket nyilatkoztatott ki velük kapcsolatosan: azt fejtegette például, hogy ezekből a fadarabokból ő egyszer még biciklit fog fabrikálni! Ámde ugyanakkor olyan érdek­lődés támadt föl benne, ami nem tűrt semmiféle halogatást és elodázgatást, s ami még inkább egymásra utalt bennünket, kapcsola­tunk új, különleges kötelékévé lett, kimeríthetetlen témát szolgál­tatva meghitt beszélgetéseinknek. Ez az újfajta érdeklődés, érzékelés új módon élesztette föl lényét, az ottani fogalmak szerint még járdakoptatóvá is tette őt: rá­szánta magát, hogy néhanap otthagyja a munkát, és velem tartson a tóra, fürödni társaimmal s velem, evezni az otromba plavi lapátokkal, sőt, még csónak­ról vízbe ugrálni is, este felé pedig velünk együtt sétálni a plavi utcákon.

A nyár végén kollégáim, a Beranéból való egyetemisták mulatsá­got akar­tak rendezni, s erre egy szórakoztató, szatirikus műsort állí­tottak össze. Én is épp ott tartózkodtam, s mint jó szavaló hírében álló valaki, csatlakoztam hoz­zá­juk. Miután Beranéban sikere volt a rendezvénynek, azt javasoltam, hogy menjünk el Plavba. El is men­tünk, megszálltuk a legtágasabb kávézót, kibé­rel­tük a helyiséget, köz­hírré tettük a rendezvényt. „Társulatunk” leányzói kéré­sem­re föl­keresték Inát, valamiképp elintézni, hogy eljöhessen a rendezvényre. Ina azt kérte tőlük, hogy a mulatság két-három rendezője látogassa meg apját, és hívja meg a rendezvényre – ez a legbiztosabb módja, hogy ő is ott lehessen. A meghívást átadók közt volt a beranei tanfelügyelő fia is, és a tanító csak­ugyan eljött a rendezvényre, még nagyságos hitvesét is magával hozta, aki alatt, midőn első ízben automobilon utazott Plavból Gusinjébe, leszakadt a gusinjei híd, s elhozta még kisebbik, érettségi előtt álló leányát is, csak Inát nem. S én azon az egész hosszú estén megcsalatva, lóvá téve, megrabolva éreztem magam szavalói szívem legmélyéig! S persze, az egész világra dühös voltam, tanítóstul és leginkább tanítólányostul. Tombolt a dühöm még másnap reggel is, meg­tetéz­ve a kialvatlansággal. Rövi­den szólva, elhatároztam, hogy elmenetelemkor nem fogok megállni a kerítésnél, még akkor sem, ha Ina ott lesz mögötte. De azért, ami­kor a tanító kerítése mellett haladtunk el – én gyönge lény, mégis­csak meg-megálltam, vissza-visszanéztem, talán többször is. A kerítés közein semmi sem látszott, a rések mögött nem várakozott senki – a hatalmas ház régimódi erkélyével és díszfaragásos ablakkereteivel, álmosan merengve, úgy magába zár­kózott, mintha bizony maga is késő éjjelig mulatott volna. Határtalan haragra gerjedtem, már jó előre, ameddig csak előreszaladt képzeletem az időben, semmi sem állhatta útját dühömnek.

A Lim hídja előtt pedig látom ám: Brezovice felől két lány tart felénk ló­háton. Nem nézek oda, nem érdekel, de ugyanakkor látom őket, s tudom, hogy kik: Ina és a húga az, aki ott volt a mulatságon is – apja folyton Ina mellé rendeli, mintegy fiúsítva őt, vigyázni a nővérére. Ok is megismertek minket: Ina vágtára ösztökélte a lovát. Tüstént tízszer olyan hangosan kezdtek zörögni – a lópatáktól mo­zogni és egymásnak verődni – a híd palánkdeszkái. Mi tör­tén­he­tett, mitől kezdett így száguldani Ina? Lehet, hogy örömében; lehet, hogy le akarja hagyni a húgát, hogy mondhasson nekem valamit; lehet, hogy pusz­tán csak kérkedve el akar száguldani mellettünk? Ez a harmadik föltételezés kérdés-felelet formájában vetődött föl ben­nem. Erre voksoltam magamban, és erőltetett társalgásba kezdtem társaimmal.

Ina lova hirtelen megállt mellettem, de úgy, mintha az égből pottyant volna oda. S rögtön utána a farán csattant a kis érettségiző leányzó ostora, an­nak a lova a szügyével nekiütközött emennek, mire mind a két állat fogra kapta a zablát, és megugrott. Én meg csak akkor hallgattam el, megtorpanva. S ami­kor már egy kicsivel odébb jártak, akkor dolgozta föl agyam a korábban szer­zett benyo­mást, hogy Ina melle, amikor lova meghőkölt, fölröppent a ma­gasba, és előreszállt, mintha le akarna szakadni, s elrepülni a sem­mibe, majd ami­kor a lova megugrott, két keble vissza­tántorult, hátra­nyomódott.

Amikor egy hét múlva hazatértem, ott találtam egy levelet Inától. Kö­zölte benne, hogy apja azon az estén semmi áron nem volt haj­landó elengedni őt a mulatságba, még be is zárta az emeleti szobába – „nem fognak engem be­csapni a színlelt udvariasságukkal holmi nihilisták”! Másnap reggel kikönyö­rögte magának, hogy húgával együtt elmehessen Brezovicébe, elbúcsúzni nagy­nénje öccsétől, aki aznap vonult be regrutának – apja csak azért engedte el, hogy el­távolítsa a városból. És ő csakis azért ment el erre a búcsúztatásra, hogy visszafelé talál­koz­hassék velem… És csak ennyi, többet semmit sem írt. Még mindig sértődött és dühös voltam (őrá és magamra, ami végső soron azt jelen­tette, hogy megint csak őrá), meg voltam döbbenve, és utólag a levél rövidsége miatt is megsértődtem, hát nem válaszoltam neki – egyre csak halogattam. De aztán – ő is halo­gatta a levélírást.

Néhány hónap múlva Gruban, akinek télen nem volt semmi dolga a föld­mű­veléssel, azt a vágyát viszont le nem küzdhette, hogy elhaladjon egy bizonyos plavi fuvaros háza előtt (ide fűzte most új keletű érdeklődése!), el­ment a plavi kovácsműhelybe, hogy pénzzé tegyen egy zsák, maga égette fa­szenet. Visszatérőben találkozott Ina apjával. A tanító megállította, s közölte vele, hogy úgy értesült, Gruban valamikor ácsmunkával foglalkozott, s mind­járt föl is fo­gadta, hogy amint az idő egy kissé megenyhül, rakjon új fakerítést az udvara köré, és reparálja meg a kapuja eresztetejét. A tanító örö­mére hama­ro­san megenyhült az idő, s Gruban tüstént munkához látott. A második na­pon, amikor az utca felől már végzett a kerítés­sel, megjelent az udvaron Ina. Két kezét, mintha csak büntetné őket, kurtabundája zsebeibe mélyesztette, apró, szapora lépésekkel bejárta néhányszor az udvart, aztán megállt Gruban mel­lett, hosszasan bá­multa a kerítést, majd halkan megkérdezte:

– És hogy fogom én ezen a kerítésen át meglátni a maga unokatestvérét, ha kegyeskedik egyszer Plavba jönni?

Így kezdődött Ina és Gruban ismeretsége, bizalmassága, barátkozása. Ez mindannyiunknak sokat jelentett.

Másnap, amikor a kapunyergen lovagolva a bejárat tetőereszének javí­tá­sán munkálkodott, a tanító házának egyik felső ablakában a fuvaros lányát pillan­totta meg Gruban, azt, akinek az udvarát sze­rette kerülgetni. Ina utóbb el­magya­rázta neki, hogy a fuvaros lánya, Darka a rokonuk, s hogy el szokott jönni hozzájuk segíteni, ha nagytakarítás adódik. Mindennapos kérdezősködés, üdvözlés, üzengetés vette kezdetét. A munka befejezése előtt, amelyet Gruban a maga feje szerint teljesített, Ina közvetítésével viszontüdvözletet kapott Darkától, sőt, Ina még arra is ígéretet tett, hogy másnapra találkát szer­vez számukra.

Gruban jókora izgalommal várta ezt a találkát, s ez – maga is be­ismerte – meg is látszott rajta. Természettől fogva lassú mozgású volt, s Ina ígéretét bírva, hazament, és másnap egész testében resz­ketve tért vissza Plavba, egyre csak azon törve a fejét, milyen szava­kat mond majd a találkozásukkor. Ám a találka várat­lanul zajlott le, és nem a tanító udvarán, ahogy Gruban föltételezte, s ahova minden előre kigondolt mozdulata és szava szólt, hanem a Đurička folyó hídján, a plavi kovácsműhely közelében. Darka lehajtott fővel, szem­öldö­kére húzott kendőben igyekezett Plav külvárosa, Prnjavora felé. A már addig is izgatott Grubannak pedig elakadt a lélegzete, s telje­sen elfelejtette mindazt, amit kiagyalt. És elveszett ember lett volna, ha neki, aki pedig nem szokott guszlicával éneket mondani, nem jött volna a nyelvére kínjában egy ötletes tíz­szó­tagos verssor:

– Hej, de nem jó helyütt találkoztunk!

– Hát! – mondta rá, vagy inkább csak sóhajtotta a leány.

Ilyen alkalomkor minden hely rossz az embernek, de ez csak­ugyan a rossz­nál is rosszabb volt: hirtelenül, hídon, szűk helyen, mindenünnen látha­tón; a lányt ismeri egész Plav és a fél Prnjavora, a fiút meg az összes kovács egytől egyig – mindannyian, akik most egyszeribe abbahagyták az üllő püfö­lését, hagyván, hogy a szíve ver­jen egymagában. Darka pedig még jobban le­szegte a fejét, fölfogta kezével hosszú szoknyája szegélyét, és szaporán, egyre gyorsuló lépé­sekkel odébbállt. O meg ott maradt azon álltó helyében, körbe­pislogva, ám nem ismerve föl semmit az égvilágon maga körül. És csak akkor rez­zent össze, és kezdett el szaladni, amikor a kovácsok riadót vertek: oda­nézzetek! gyökeret vert a lába a hamuszín szegény­nek!

Ámde Ina konok kitartással – talán kárpótlásul azért, amit magá­nak el­mu­lasztott – helyrehozta a hídon elkövetett baklövést: két Hó­nap múlva Darka beleegyezését adta, hogy hozzámegy Grubanhoz. Csak azt kívánta, hogy előbb költözzék ki a legény a rokoni házból, s a maga földjén tákoljon össze akármilyen kicsiny házikót – addig várni fog rá.

Csak hát ennek a szerencsének is megvolt a maga ,,csak”-ja meg „hát”-ja. Ki­költözni Ljusától – de hát hogyan, ha Ljuba nem egyezik bele? Az osztoz­kodás szégyenét nem bírná elviselni Gruban! Házikót építeni – miből, amikor nincs abban a helyzetben, hogy törlessze az államnak az adósságát, amely a szerelemben szerencsésektől és sze­rencsétlenektől egyaránt adót követel és hajt be? Mindezt mindannyiszor elmesélte nekem, ahányszor csak négyszemközt marad­tunk, csakhamar erre fordult a beszélgetésünk, még ha Adámtól és Évától kezdtük is. És folyton ismétlődött: egészében is, részleteiben is, még a rész­letek sorrendjében is. Minden alkalommal sor került az össze­találkozásra a hórihorgas, féloldalra hajló tanítóval, meg a deszkák csiszolására, meg az új kerítés szögelésére, és Ina fölbukkanására, szépségére és fürgeségére, ahogyan sétál­gatott, ahogyan közben lép­kedett, az apró lábfejére, a szavaira, ahogyan első­nek megszólalt, majd azokra a szavakra, amelyekkel Gruban válaszolt neki. Azután még terjedelmesebben, a részletek számát tekintve bár ugyanúgy, de tartalmilag minden egyes változatában megszépülve áttért a Darkáról való elbeszélésre: a tanító ablaka, a lány arca az ablakban, az üdvözlések, az üze­netek, a megígért találka, a váratlan összetalál­kozás a hídon, a kovácsok, akik abba­hagyták a vas verését, ahogy ki­tört őbelőle a kiáltás, a lány mosolygós, szégyenkező arca a mélyen lehúzott kendő alatt. (Ez a kendő is elbeszélésről elbeszélésre más és más értelmezést kapott: legelőször csak egy régi kis forradás el­takará­sára szolgált, később azonban Darka szerénységét és illedelmességét mu­tatta, azt, hogy óvta arcát a mások tekintetétől.) A hídon történt talál­kozásról rátért Ina együttérzésére a mások baja iránt, az ő ki­tartására: ahogyan saját maga és a számára legkedvesebb személy érdekében munkál­kodott; teérted ám, te tökfej – és mutatóujjával a homlokomat kopogtatta –, érted csinálta az egészet, olyan volt ez neki, mintha veled beszélgetne! Aztán mind gyakrabban elhangzott Darka neve. Amikor kimondta, mindig meg is ismé­telte, mind­annyiszor mintegy zárójelben ismételte meg, minden alka­lommal más hangsúllyal, minden újabb helyen újabb jelentéssel ruházva föl ezt a nevet. Ezután pedig a kínzó kérdés következett, s azt a még kínzóbb válaszok követték a költözésről, a házról – miből, hogyan? Szavak formájában buk­kan­tak föl, de a bensőjét egyfolytában rágták, emésztették, még azután is, hogy elhatá­rozta: télen, ha lehull a hó, kalákát hív össze, odahurcolják a gerendákat és a padlódeszkákat, aztán pedig egymaga megalapozza, összeácsolja, befedi, amiket és ahogyan tudja, Ljuba meg azt csinál, amit akar.

Fiatal emberekkel gyakorta megesik, hogy maguk is némiképpen bele­sze­ret­nek egy leányba, aki közeli barátjukat vagy rokonukat sze­reti, hogy titku­kat, veszekedéseiket a sajátjuknak érzik. Ilyenformán volt ez Grubannal is. De más oka is volt rá, hogy igazán a szívére vegye szerelmünket Inával: kapcso­la­tunkban kezességet látott Darka meg a maga kapcsolatára. S a tanító számára végzett munkájától jú­niusig, amikor jómagam meglátogattam, valóságos hős­tettet hajtott végre: négy egész levelet írt. Ezekben, ahogyan előadta az ese­mé­nye­ket, a követelésben, hogy azonnal írjak Inának, a szemrehányások­ban, hogy egyi­künk makacsabb a másikánál – világosan érződött mindkét indok. Gruban levelei­nek őszintén örültem, főleg azért, amit Ináról közölt bennük, s vála­szaim­ban nem is titkoltam örömö­met. Ugyanakkor levelei, bármilyen furcsa, bizonyos ellenhatást is kiváltottak belőlem. Félig-meddig elsimították a félre­értést, közvetve levélváltást jelentettek köztem és Ina közt, elhárították a köz­vetlen veszélyt, ami arra ösztönzött volna, hogy tüstént útra keljek, hala­dék­ta­la­nul írjak, és valamiféle biztonságérzetet sugalltak (viszo­nyunk mégis­csak vál­to­zatlan!) – meghosszabbították hát buta ma­kacskodásunkat, olyan érzést kelt­ve, hogy így is lehet élni. írtam Iná­ról és Ina számára, de neki magá­nak nem írtam. Ő Grubannal barát­kozott, vele foglalkozott, olyan szavakat mondott neki, amelyekről tudta, hogy eljutnak hozzám – de nekem magamnak nem írt, bele­törődött felemás kapcsolatunkba. Gruban pedig mind e miatt levél­ről levélre egyre jobban nyugtalankodott és csodálkozott.

Elégedetlen és gondterhelt volt még azután is, hogy júliusban ismét be­állí­tottam hozzá. Ina áprilisban azt mondta neki, s ezt ő megírta nekem, hogy a falu mellett, ahová férjhez ment a nővérem, a csendőröknél szakácsnőként dolgozik a komaasszonyuk, egy rop­pant jólelkű öregasszony, s úgy hiszi, apja június végén elengedi majd őt hozzá, és akkor jó lenne, ha én is ott tartóz­kodnék a nővé­remnél. Ott tartózkodtam, és türelmetlenül vártam Inára. De nem jött. Ezért dühösen, sértődve állítottam be Grubanhoz, és Plavba – hiába unszolt – csak a harmadik napon ballagtam el.

Ina már ott várt a kerítésnél. Félig elhúzta a deszkát, amelyiket Gruban megjelölt neki, s úgy szögelte oda, hogy a tetejét el lehes­sen mozdítani, aztán vissza lehessen nyomni a helyére. Hallgatagon, tágra nyitott, moccanatlan és – biztos voltam benne – hideg szem­mel nézett rám. Álltam a tekintetét.

– Tehát? – kérdeztem végtére.

– Mi tehát?

– Bolondítottál, hogy eljössz.

– Bolondítottalak? – kérdezte szemrehányón, és valahol a szeme mögött mint­ha összevetette volna ezt a szót valami másikkal, ami ott rejtőzött. Ez az össze­vetés dühbe gurította, félreszegte a fejét, ki­húzta magát. – Bolondí­tot­talak?! És mi van még?

– És minden egyéb! Ez a rendőri kerítés! – Azért mondtam ezt a „rendőrit”, mert akármennyi kifogása volt is az apja ellen, nagyon érzékeny volt mindenre, amit mások mondtak rá. – Ez a folytonos leselkedés a lyukon, ez az én kerítésudvarlásom… Én – fontos­kodva fejeztem be, ahogy egy ifjú egye­temi hallgatótól kitelik – nem vagyok már gimnazista!

– Hát ha téged ez zavar, akkor – ne csináld.

Mire én, abbeli vélekedésemben, hogy valami különös bátorságot tanú­sítok, faképnél hagytam. Grubannak azonban egy szóval sem említettem az esetet: mégsem sajnáltam magamat annyira, hogy őt ne sajnáltam volna. De hát hangu­latom valamelyest azért kiütközött az arcomon, s bizonyos kétségeket ébresz­tett Grubanban. Nyugta­lan lett, kiötölt valami dolgot Plavban, s ott vala­hogy szerét ejtette, hogy láthassa Inát. Visszatérvén, vigyorogva csóválta előt­tem a fejét, szemrehányón s egyben elégedetten. Röviden szólva, üzenetet hozott nekem Inától: ha már olyan sértődős vagyok, menjek el az apjához – másképp nem távolítható el az a kerítés. Gruban megtoldotta az üzenetet még annyival: a tanító maga is óhajtja az ismeretséget és a beszélgetést, ő, mármint Gruban, érezte ezt már akkor is, amikor a kerítéscseréről megállapodtak. De én nem mentem el ismerkedni és beszélgetni – a saját szememben egyszeriben vesze­delmesen fölszök­kent az árfolyamom. Gruban nagyon elképedt, meg­sér­tő­dött, és csak bámult azon, hogy az „iskolázott emberek” micsoda galibákat sző­nek maguknak, s nem tudom, miképpen viselte volna el ezt az egé­szet, ha nem ígértem volna meg neki, hogy – Ina apjának kivételé­vel – mindent el fogok rendezni, s ha ő maga valami más úton-módon meg nem győződött volna róla, hogy semmi sem jutott el Darka fülébe az Ina és a köztem támadt feszültségről.

Közben Grubannak kasza alá érett a lápos, kései füves rétje, hozzá kellett tehát fognia, tekintet nélkül holmi izgalmakra és gondokra – ilyen a föld törvénye. Együtt mentünk ki a kaszálóra: segíteni is akartam neki, meg a számára leginkább elfogadható módon „meg akartam kerülni a kérdést”. Ka­szál­tunk, kínlódtunk a rozsdás kaszá­val, amit nekem kértünk kölcsön, agyon­csigáztuk magunkat, szűköl­ködtünk étel híján, s Gruban azon kívül, hogy szidta a rozsdás ka­szát meg a füvet meg Ljubát és LjuJát, s mentegetőzött, hogy nekem is itt kell kínlódnom mellette, amúgy nem szólt szinte semmiről. Én viszont, amint megvoltunk a kaszálással, ráhagytam, hogy egymaga forgassa a széna­rendet, és bementem a városba – a posta végett. A postáról visszatérőben még­is­csak elhaladtam Ináék háza mellett – a kerítésen néhány frissen tépett rózsa­szál csüngött. Lelassítottam a lépést, vártam egy kicsit: Ina nem szólított. S tovább­mentem, nem vettem el a rózsát – mit számít itt a rózsavirág, nem vagyok én sem kertész, sem költői lélek!

Amikor összetakarítottuk a kaszálót, boglyába raktuk a szénát, Gruban azt javasolta: gyerünk, fürödjünk meg a tóban. Elmentünk a tóra, ami annyit jelen­tett: közel mentünk a városhoz. Én azonban egészen nyugodt maradtam, meg­őriztem hidegvéremet – elismerés­sel adóztam magamnak ez okból. De aztán, amikor a tó langyos vi­zéből a felszínre bukkantam, kisimítva a hajamat meg a vizet az ar­comból, én is éppúgy kiáltoztam és kurjongattam, akárcsak Gruban, s úgy rémlett, hogy lármázásunk, kurjongatásunk Plavba is el­hal­latszik. A fürdés után Gruban okvetlenül be akart menni a városba. Rá­álltam a kedvé­ért – miért ne mehetnénk! Ám Ina nem jelentke­zett, még akkor sem, amikor Gruban mögöttem lemaradva, elálldo­gált egy darabig a kerítés mellett. Meg­lepte ez a dolog: ez is, meg a fonnyadt rózsaszálak a kerítésen.

– Miért nincs itt Ina? Mit jelent ez a rózsa? – kérdezgette.

– A minap abban maradtunk, hogy néhány napig, ameddig az öreg meg nem békéi, nem látjuk egymást – hazudtam, s tüstént érez­tem, hogy nyomaszt a hazugság súlya. A rózsát meg ott felejtettem: kijött a lány apja a kertbe…

És hogy ennyiben maradjunk, hívtam Grubant a Káposztás-ne­gyed felé, hátha láthatjuk ott Darkát. Ez rögvest elterelte a figyelmét, még a bajusza is föl­penderült, ahogy annak idején a rajzain az „óriá­soké”. S hogy még jobban süljön el a dolog, csakugyan megpillantot­tuk Darkát, méghozzá most mind a ketten (mert Gruban már koráb­ban is mindig látta vagy sejdítette őt, vala­hány­szor elhaladtunk a há­zuk mellett!). Tárva volt az udvaruk kapuja, a fuvaros-apa egy rémüldözős lovat nyergeit, rá-rákiabálva, Darka pedig a kantárfejnél fogva tartotta a lovat, simogatta a fejét, és beszélt hozzá, jóval nagyobb hangon, mint ahhoz szükségeltetett, hogy hallja az állat:

– Nincs mitől félned, nyughass már, te türelmetlen teremtés!

E szavak kétértelműsége még nekem is világos volt.

Kevéssel azelőtt kibökött hazugságom azonban, bár egy kicsikét hasz­nom­ra volt, nem segített rajtam: még jobban megharagudtam Inára, és másnap Beranéba mentem – Grubannak azt mondtam, azért csinálom, hogy a tanító még inkább lecsillapodjék. Amikor viszont onnan visszatértem, és bementem a város­ba, Ina istenigazá­ból meglepetést okozott: kijött hozzám, méghozzá a kapun keresz­tül! Súlyosan zörgött valami retesszel, kinyitotta a kaput, és elibém toppant úgy, mintha csak az imént tépte volna ki magát valakinek a mar­kából, s most dühösen, elszántan, csak nagy nehezen sikerült volna vissza­fognia futtából a lendületét. Nyoma sem látszott csinos rátartiságának – gyűrtnek, szinte lefosztottnak látszott; még örökké begombolt derékövén is ki­sza­kadva néhány gomblyuk, gesztenye­szín, göndör fürtjei pedig, amelyek mindig hosszan, sűrűn omoltak le apró alakjára, most kibomolva, ziláltan, össze­vissza meredeztek, szinte hangosan verődtek egymáshoz.

– Bujkálsz, vagy fenn hordod az orrod? – kérdezte sietősen. – És tudod-e, mi történik itten?

Ettől a „bujkálsz”-tól rögvest méregbe gurultam.

– Na, és mi történik itten?

– Hogyha nem teszel semmit, akkor engem erőnek erejével férj­hez adnak, ez történik!

Az én fejemben az „erőnek erejével” ragadt meg ebből, s eltakarta a „férjhez adnak” jelentőségét és lehetőségét.

– Hát hogyha te csak egy dolog vagy, amit lehet így adni meg úgy adni meg férjhez adni, akkor adjanak! – szavaltam, s csupán a saját mély értelmű megfogalmazásomat hallottam és érzékeltem, majd egy félfordulatot tettem – megyek. De hogy ez a mozdulatom a vé­gét jelentheti a dolgunknak, az egész egyszerűen meg sem fordult a fejemben.

– Jó-ó-ó… – mondta Ina, nem mozdulva álltó helyéből. Ha ezt nem mondta volna, talán megint odafordultam volna hozzá. így azonban elindul­tam, igaz, lassú lépésekkel, várva valamire, érezve, hogy pillantása végigkísér, s azt kívánva, hogy ez a végtelenségig így legyen. Egyszerre aztán eleresztett az a pillantás – megéreztem a há­tammal. Tompán dörrent a kapu, a retesz úgy csapó­dott, mintha szöget ütnének bele, mintha beszögeznék a kaput! Attól a hangtól, mást nem tudván tenni, elhatároztam, hogy másnap útra kelek, haza­megyek!

De Gruban este rettentőn ellenezte a dolgot.

– Nem mész! – jelentette ki határozottan. – Tudom, hogy éhes vagy, attól van az egész, azok odaföntről nem küldenek semmit, de hogy elmenj, és éppen most, azt már nem! Majd én gondoskodom ételről…

Győzködtem volna, hogy nem a kosztról van szó, hogy csakugyan mennem kell – még valami szemináriumi dolgozatot is kiagyaltam. O azonban végképp hajthatatlan maradt.

Aznap éjjel csak hajnaltájt aludtam el – bajlódtam a folyton szerteágazó kérdésekkel, Ina kijelentésének sérelmes oldalát ízlel­gettem! Hát kicsoda ő – kérdeztem magamban –, ha mások csak úgy férjhez adhatják, akihez akarják? Mi vagyok én neki, hogy így azonosítson, behelyettesítsen másvalakivel?… Amikor a csekély alvásból és a napkelte utáni zavaros álomból magatehetetlen ember módján fölébredtem, Gruban nem volt a házban. Kénytelen voltam megvárni – miatta kellett elhalasztanom az indulást! De nem adott rá lehető­séget, hogy sokáig őt hibáztassam a magam tétovaságáért: hamarosan fölbuk­kant, vállán egy lombos égervesszőnyalábbal. Amint észrevett, jelentőség­teljesen elvigyorodott, s bement a gallyak­kal a házba. Becsukta mögöttünk az ajtót, bereteszelte, és egy kis pihenő után szétoldozta a vesszőket, amelyekkel a nyalábot alul-fölül összefonta. Széjjelhúzta a felső gallyakat, és egy lefejezett, ki­zsigerelt bárányt tett láthatóvá.

– Nem megmondtam neked, hogy nem fogsz elmenni? – kér­dezte, a zsákmányt paskolgatva tenyerével.

– Ez meg micsoda?

– Hús.

Kiderült, hogy már tudomása volt róla, merre csapják ki reggeli legelőre annak a gazdának a birkáit, akitől a bérét odahagyva szökött el, amikor vissza­vonult az osztrák sereg – tudta, odalopózott, el­kapott egy bárányt, levágta, gallyakat nyesett, szétterítette, befedte, hazahozta. A fejét azért dobta el, mert a gallyakhoz képest hosszú volt a báránytest, a zsigereket pedig azért szedte ki és dobta a bo­zótba, hogy a farkasra háruljon a gyanú, s hogy könnyebb legyen a terhet cipelnie, ha ismerősök szeme elé kerülne útközben, fiatal éger­hajtá­sokat cipelt, a nyaláb közepében pedig égerfa kérgét nadrágfes­téshez – így mondta annak a két embernek, akivel összetalálkozott.

– De hát ez lopás! – mondtam megrémültén.

– Lopás? – kérdezett vissza elcsodálkozva. – Te magad mondtad, hogy amijük csak van a gazdáknak, azt mindet mitőlünk lopták…

Méregbe gurultam, de aztán elnevettem magam: vigyen el az ör­dög! Neki­veselkedtem, hogy már amennyire akkortájt nekem ma­gamnak is rémlett, meg­magyarázzam a különbséget az ilyen meg az olyan lopás között. Nem tudom, mennyire sikerült, de arra magam is rájöttem a beszélgetés során, hogy nem indulhatok útnak azonnal: jóvátehetetlenül megsérteném vele Grubant, s ami még rosszabb, magára hagynám a veszedelemben. Maradtam hát, s másnap mégis bementem Plavba – megint a postára. Ina nem jött elő, a posta pe­dig rossz hírrel várt: apám táviratával, hogy sürgősen menjek utóla­gos katonai soro­zásra. A katonai sorozás, tudnivaló, elkerülhetetle­nebb még a halálnál is – a nagynál is nagyobb hatalom! És megkér­tem Grubant, hogy ha alkalom adódik rá, üdvözölje nevemben Inát, megígértem, hogy írni fogok a lánynak, üdvöz­letemet küldtem Darkának is, és útra keltem.

Otthon anyám, talán rosszkedvem láttán, faggatni kezdett Grubanról. Szükségét éreztem, hogy kibeszéljem magam, ezért részle­tesebben és tragiku­sabban festettem le a sorát – hogyan kínlódik, mennyire nem küldenek neki a hegy­ről semmit, mennyire szeretne megnősülni, házat építeni, de Ljuba nem áll rá, hogy elköltözzék Ljusától. Anyám csak hallgatta, és kiverte a torkát a veríték. Hirtelen fölpattant, és dühösen azt mondta:

– Ne is mondd tovább! Miért nem költözik el egyedül?

– Nem tudom…

– Én tudom: mert ilyen az istenadta. Bezzeg az apja úgy átköltöz­tetné azt a szégyentelen nőszemélyt, hogy arról koldulna – megtaní­taná kesztyűbe dudálni. De hát az ő anyját Harasztiból szalajtották. Fattyú. Pipők.

Októberben, miután az egyetemen letettem két vizsgámat, meg­be­te­ged­tem hastífuszban. Az orvos sokáig nem igazodott el a beteg­ségemen, s én kis híján belepusztultam. Kilábalván a betegségből, úgy éreztem, mintha nem csupán a bőrömet vedlettem volna le, megtisztulva, hanem a lelkemet is: az az egész hajsza Inával, azok a sértődések és haragvások, a félelem és a meg­fu­ta­mo­dás, mind lehul­lottak rólam, a betegségem előtti, távoli időbe vesztek, és osto­ba, ide­gen, szinte hihetetlen ügyeknek tetszettek. Érthetetlennek látszott az is, hogy azidőtt, amikor a vizsgára készültem, és letettem őket, azt vártam volna, hogy majd épp Gruban (amikor a kukoricát kellett menekíteni a plavi őszi eső­zések elől!) fog írni nekem Ináról, és rá is, meg a lányra is nehezteltem, amiért nem jön levél. És fogtam ma­gam, és minden teketória és bonyodalom nélkül meg­írtam az első teljesen őszinte, egyszerű levelet, egy olyan ember szavaival, aki sze­ret, és aki (olyan körülmények közt, amikor ő, az ösztöndíjas diák csupán ennyit tud tenni, a leányt pedig sürgősen ki akarja házasítani az apja!) naivul azt gondolja, hogy a szerelemhez elég annyi, hogy ő szeret. Inát arra kértem, mondja meg apjának, hogy amennyiben még kívánja, neki is ki fogom fejteni érzelmeimet és szándékaimat, akár most, akár a nyáron, írásban vagy szóban.

De eltelt három hét, majd még tíz nap átszűrődött türelmetlensé­gem sűrű, túlérzékeny szövetén, s nem jött válasz. írtam Grubannak – ő sem felelt. Ismét írtam neki. Ezúttal, csak három hét múltán ugyan, de legalább jött tőle levél. Nagyon hosszan válaszolt, ám leve­lének háromnegyede annak indoklása volt, hogy miért nem vála­szolt idejében: kalákát szervezett a házépítésre, majd egy másodikat is, építőanyagot szállított, elszánta magát rá, hogy mindenáron befe­jezi a házat még az ősszel, most egymaga ácsolja a gerendákat és az ága­sokat, fűrészeli a rönköket – nincs se éjjele, se nappala. S mikor is írt volna, és hogyan – szánalmas ő betűvetőnek, a ceruzát sem ké­pes jószerivel a csonka kezében megtartani! A levél hátralevő része kérdezősködést tartalmazott beteg­sé­gemről és vizsgáimról, kívánsá­got, hogy jó volna nyáron ismét találkoznunk. E kívánság után kö­vetkezett egy mondat, amelyben közölte, hogy Inát az apja „a kará­csonyi vigalomkor” – férjhez adta máshoz. Ez a mondat egy „pedig”-gel indult („A tanító pedig…”), és egy fölöttébb meggyőző magyarázattal fejező­dött be: „ezért nem válaszolt a leveledre”. Az utolsó két sorban arról tudó­sított, hogy bizonyos benne, még ezen a télelőn beköltözik a saját házába, föltéve, ha sikerül zöldágra ver­gődnie Ljubosavával, aki még mindig ellen­sze­gül, s akivel ezen sokat veszekednek. Az aláírás után még egy toldalék követ­kezett: „És hogy el ne felejtsem: sokat sírt.” De én abban a percben nem fog­tam föl, hogy ki sírt sokat: Ljubosava vagy Ina. S lehet, hogy nem is akartam el­dönteni.

Amikor június közepén hazamentem, öcsém azzal a hírrel foga­dott: férjhez megy Ljuba! Kiderült, hogy Zeljo Radomilić, lehet, hogy megint anyám kérésére, de az is lehet, hogy a saját feje után, még egyszer „elintézte az ügyet”: valamelyik régi telepítésű szerb fa­luban a metohijai Drim-vidéken (hogy Ljuba minél messzebbre ke­rüljön), egyik cimborája útján körülpuhatolt egy vén özvegyembert, „rásózta” Ljubát, kitűzte a lakodalom napját a Péter napja utáni első vasárnapra, és miután visszaérkezett Peéből, mindezt Ljuba tudo­má­sara hozta. Néhány nappal utóbb én már anyámnál voltam a he­gyek­ben – a Lim-völgyi crnogoracok még Metohijából is fölköltöz­nek nyaranta!

Elfáradtam a délelőtti hegycsúcsokra kapaszkodástól, amelyekről, úgy gondoltam, látni lehet a Plavi-tavat (nem Plavot – mi gondom nekem Plav városával, mi volna azon bámulnivaló!), s ebéd után leheveredtem a kuny­hó­ban, s elszunnyadtam. Egy idő után a fölfeslő álom szövedékén át megéreztem, hogy van itt valaki a lakban, egy újonnan jött és nekem kedves, fontos személy. Fölébredtem annyira, hogy halljam, amint anyám suttogva azt mondja:

– Most hatalmon van, lóháton jár, puskát hord. Még hogyha vén­ember is, érdemes volna megölni…

„Suttognak – gondolom hunyorogva, s ettől úgy rémlik, mintha mindent fordítva látnék –, suttognak az összeesküvő Radomilićek! Mindennek csak így, suttogva, titokban szabad megtörténnie. És ha igen, akkor én még tovább szunyókálok és hunyok…”

– Tudom, nénikém – válaszolta hosszabb hallgatás után Gruban (persze, hogy ő az!) –, és én magam is, mondom, gondoltam rá. Csakhogy… – Már kérdezték tőle valakik bizalmasan, csakugyan meg akarja-e gyilkolni Ali­bašićot: nyilván a Durkesicék híresztelték ezt, a gyanú hát mindjárt őrá tere­lődne, s a hatóság még aznap nya­kon csípné.

„Ahá!” – tisztázom magamban, mintha csak szórakoznék a meg­fejtéssel. Tehát Aljo idősebbik fiát, azt a gyilkost lenne most érdemes megölni, aki a „plavi köztársaság” összeomlása után Albániába szö­kött, de miután a belgrádi kormány ottani ügynökeként része volt Fan Noli elmozdításában és Ahmed bég – Zogu – királlyá tételében, onnan már rég diadalmasan visszatért falujába, s most Sándor király – a zsák mindig megtalálja foltját! – kinevezte a község elöljárójává Durkešić helyébe, akit az egyik január hatodiki királyi rendeletével az ország összes többi községi elöljárójával egyetemben leváltott.

– De hát én sem úgy gondoltam – folytatta anyám egy kicsivel han­go­sab­ban –, hogy te… Én sem bírom így. – Arra gondolt ugyan­is, hogy majd talál­nak egy embert, valakit, akire nem hárul gyanú, Gruban pedig az idő tájt vala­mi ügyben távol jár…

– Azt sem akarom, nénikém. Durkešicék éppen azt akarják, hogy valaki más ölje meg Alibašićot, hogy megint az ő emberük kerüljön nyeregbe. Az egyik sógoruk még el is jött hozzám: emlékeztetett rá, hogy apám halála meg­bosszu­latlan maradt, és töltényeket kínált. Megbosszulatlan – és mi történt Ali kisebbik fiával, aki állítólag fürdött, és azután holtan húzták ki a tóból? És miért kaparjam ki én a forró gesztenyét Durkešićnak, aki elvette a fele földemet? Miért in­tézzem el ezt a tolvajt, és csináljak helyet amannak, amikor az egyik kutya, a másik eb? Aztán meg Veljko sem helyeselné – egyszeribe hangosan kezdett szólni – semmiképp sem a vérbosszút.

– Csitt! – intette le anyám. – Jól van – tette hozzá kisvártatva, s azután csönd lett.

Úgy vélem, befejezték a beszélgetést, és a türelmetlenségtől sar­kallva, hogy üdvözölhessem Grubant, elhatározom, hogy most már „fölébredek”, fölkelek – csak még hunyok egy-két percig, hogy anyám megmaradjon a maga radomilići hiedelmében, hogy semmit sem hallottam. De épp amikor kinyitom a szemem, azt kérdezi anyám:

– Azt mondod, sokat sírt, ellenkezett…

Összerezzentem e szavak hallatán, amelyek már ismerősek vol­tak, és azt vártam, hogy Inára forduljon a szó, ezért, továbbra is le­hunyva tartottam a szemem.

– Hú! De mennyire, hogy sírt… – válaszolta Gruban egészen hangosan.

– Sss! – suttogott rá anyám ismét, és pillámon át láttam, hogy felém vág tekintetével figyelmeztetőleg, és egy pillanatra csakugyan elhittem, hogy Ináról kérdezte Grubant.

– Sírt, ellenkezett, tiltakozott – tért vissza a suttogásra Gruban, de suttogásából hamar kiderült, hogy bizony nem Ináról, hanem Ljubosaváról folyik a szó. – Semmire sem lehetett menni vele – foly­tatta még halkabban –, mindent lerombolt volna, ha nem követke­zik be az a gyalázat a Ljuša nejével. – Az a bizonyos gyalázat pedig így történt: Jelisava, miután meggyőződött róla, hogy Ljuba nem akar elmenni a háztól, megpróbálta fölakasztani magát a pelyvakas­ban – Ljuba vágta le őt a kötélről, és tüstént utána elszánta magát a férjhez menésre, szólt Grubannak, hogy készülődjék a pećiek foga­dására… És amíg azon elmélkedtem: hát ezért nem akarja anyám, hogy én, akinek sosem jó semmi úgy, ahogy van, halljam ezeket, addig Gruban tovább lépett a törté­net­ben, és már Darka apjával folytatta. Az ugyanis megtudta a kapcsolatukat, menny­dörögni kez­dett, hogy nem adja a lányát olyan házba, ahol a rokon a rokonnal hál – tehát minden Ljuba esküvőjétől függ, meg a házépítés befeje­zé­sé­től, de az esküvő meg a ház ügye egymást nyesegeti, mivel a lako­dalom temérdek kiadással jár…

Tudván azt, hogy ha egyszer Gruban Darkáról meg a házról meg a szá­mí­tásairól kezd mesélni, akkor az igencsak messzire vezet, ki­nyitottam a szemem, körülnéztem, „meglepődtem”, és fölugrottam a heverőről. Meg­ölel­tük egymást, összecsókolóztunk, s Grubannak izzadtság és szurokfenyő-szaga volt, keze barna a borókapálinka sep­rőjétől, tenyere érdes, arca borostás és kialvatlan, szőrzete alatt mint­ha füstölővel barnították volna a bőrét.

– Megjött hozzád Gruban! – mondta anyám. – Hívnak bennün­ket Ljubo­sava lakodalmába. – Ennyi lett volna a summázata beszél­getésüknek. – De én – folytatta mintegy eltöprengve – nem mehe­tek… majd ha Gruban nősül. Ljubosavához pedig – fejezte be fölállva – te mész el.

És én csakugyan elmentem a lagziba. Grubanra ugyan amúgy isten­igazából megharagudtam (aznap sehogy sem jutott eszébe, hogy kimenjünk a kunyhó­ból; a kunyhóban pedig, amikor anyámat ki­szólította a dolga, nem mondott egy árva szót sem Ina férjhezmeneteléről, másnap meg, amikor föl­éb­redtem, már nem volt ott: sietett fát dönteni és ácsolni!), de mégis elmentem. Késve érkeztem Ljuša házához, mindössze tíz perccel a nászvendégek meg­jövetele előtt. A hegyről minden olyan áttekinthetőnek és közelinek látszik, de ki­számíthatatlannak és távolinak bizonyul, ha gyalogol az ember.

Ljuša háza előtt és bent a házban meglehetős tömeg tolongott: rokonok és hozzátartozók. És mindannyian, kiváltképp a lányok és asszonyok, rajban nyüzsögtek, és méhraj módjára szóródtak szét, gyűltek össze. Magam is ott járkáltam, álldogáltam a ház előtt, s köz­ben folyton akaratlanul is háttal vagy oldalvást fordultam Plavnak, holott nem is látszott oda a város: éreztem, olyan ez, mintha perben-haragban állnék vele. A ház előtt csupán Gruban ügyködött oda­adom szorgosan nyalábolt le egy-egy ölnyi szénát a friss, hatalmas ágas­boglyáról, és odaadó módon hordta a gyümölcsfák és a mogyoró­bokrok tövébe – néztem ezt az elhúzódó tevékenységet, és belém vil­lant a gondolat, hogy Gruban azért végzi ezt, hogy tudtomra adja, mennyire nincs ideje semmiféle magán­beszél­getésre. A házat zsivajgás, füst, pálinkaszag meg a tűzhely felől áradó piteillat, a rézüstök­ben fövő s zavaros leveshabot fortyogtató hús szaga töltötte be, s amikor valaki kinyitotta az ajtót, mindez az illatelegy kitódult a tor­nácra, ha pedig valaki jól bevágta az ajtót, úgy tetszett, mintha a zsi­vajtól, a füsttől és a szagoktól fölpúposodna a tető, s a füst még sű­rűbben áradna ki az eresz alól. De akkor is csak arról a két oldaláról, amelyik árnyékban volt, a két meg­világított oldaláról semmi sem lát­szott: visszaszorította vagy feloldotta a rá­verődő napfény. A napfény pedig csillogott és ragyogott a vízgyűjtő árokból és elágazásaiból is, meg az árok és a folyó között haránt futó, vizes ösvényről is. Belekáprázott az ember szeme.

A nászvendégek pontosan azon az ösvényen tűntek föl, széttör­delve, szét­fröcs­kölve ragyogását. Tizenkilencen voltak, valamennyien lóháton, csak nem hoztak lobogót, nem énekeltek, és nem húzták meg lovaik nyakát a kantárral. És mindannyian – talán hogy ezzel is hangsúlyozzák, hogy öreg özvegyember háza­sodik vén­lánnyal – öregek vagy középkorúak voltak. A Radomilićek kitódul­tak a fogadásukra, lesegítették őket a lóról, bevezették a szobába, biz­tat­ták, hogy vegyék le prémes mentéiket, tegyék magukat kénye­lembe. De a nász­ven­dégek zárkózottan viselkedtek, meg is akartak maradni ilyennek, s mentéiket sem adták le magukról. Ám mégsem izzadtak – nem izzasztotta őket a rátartiságuk, a véznaságuk s az, hogy odahaza hozzászoktak a nagy hőséghez. A násznagy sem verej­tékezett, jóllehet mentéje báránybőrrel volt bélelve s hozzá még rókaprémmel szegélyezve. Apró termetű ember volt, egyenes tartással ült, fontos képpel, félig lehunyt szemmel, de nem a fáradtságtól és az álmosságtól, ámbár bizonyosan egész éjszaka utaztak hegynek föl, át a Rugovói-szoroson, hanem a tiszteletet megkövetelve és fogadva, ami őt násznagyi rangjában törvényesen megillette. Oldalról meg­lapított s ezért erősen előreugró, hajlott orra volt, ami jellegzetesen egészítette ki és hang­súlyozta egész testtartását. Két orcája annyira horpadt volt, mintha egyszer rég be­szippan­totta volna őket a lagzira kölcsönzött borostyánköves szipkájával, s belyu­kadva, nem álltak volna vissza a helyükre. Még a dohányfüstöt is képes volt ugyan­ilyen horpadt arccal öblögetni, s ugyanígy kipöfékelni. Nekem úgy rémlett, ezzel is azt hangsúlyozza, hogy mindent tud Ljubáról és Ljusáról, ezzel is bünteti Ljubát meg az egész pereputtyát, mindanyiunkat, akik rokon­ságban vagyunk vele.

A nászvendégek mindent elkövettek, hogy viseletűkkel és tartá­sukkal mutassák, kifélék, mifélék, hogy megmutassák ennek a fekete­torkú – „crnogorlác” – népségnek, akik amúgy éhenkórász módra bámulják a kemencében a kenyeret, itt viszont hivalkodnak, lármáz­nak, kötözködnek, a böjtöt nem tartják (jól megmondta nekik annak idején a három peći szent egyike, Arzén!), gyűlölik a szerdát meg a pénteket, és halat zabáinak, amikor az isteni törvény nem írja elő, komaasszonyukat és hozzátartozóikat veszik nőül, és minden rossz kitelik tőlük. Kitettek magukért a nászvendégek, de kitettek magukért a vendéglátók is, noha ezúttal csak félszívvel lakodal­mas­kod­tak: hadd emlegesse meg ez a metohijai nyb-népség, amelyik teg­nap még gyapjú­sipkát hordott, és mindent kukoricacsővel meg a te­hén farkával mért, hogy milyen vendégségben járt, milyen emberséget tapasztalt! A Radomilić nemzetség tagjai körüludvarolták a nászven­dégeket, hangsúlyozva, hogy ez náluk ősi szokás és hűség a szokások­hoz, bőségesen kínálták őket étellel-itallal, köszöntőket mondtak, emelték rájuk a poharakat, dicsérték metohijai megyéjüket, amely­nek melege simogatta, dús gabonája táplálta a Crna Gora-i betyárkodó bosszúállókat. Mindenkin túltett az efféle igyeke­zetben Ljuša. Arcát mintha idegen, homloka táján kifehéredett bőrrel húzták volna át, leszegett fejjel sürgött-forgott az asztal körül, töltött, föl­szolgált, nász­népi rangjukon és nevükön szólította a nászvendége­ket, szóval is, példával is biztatta őket. Ő volt itt a házigazda, de amúgy is az első ember volt, mivelhogy Zeljo nem jelent meg a lagzin, hanem a pásztorlakán tartózkodott a hegyek­ben, éjjeli szállást készített elő Ljuba nászvendégeinek. De állandóan félig lebocsátott szemhéjáról ítélve, még egy harmadik minőségében is mutatkozott itt Ljuša: bűnösként, aki szorgoskodásával palástolni igyekszik vala­mit. Máskülönben föltűnt nekem, hogy menet közben mereven követi az irányt, nehézkesen meg-megáll, hogy beszéd közben el­harapja a szavakat, s amikor Jelisavát szólítja, aki ma – amennyire a természetétől tellett – valósággal szárnyakat kapott, vagy másokat hív a rokon asszonyok közül, amikor odajönnek, elfelejti, miért hívta őket… Kitett magáért, természetesen, Gruban is. Nem úgy, mint a védszentünnepen, most egész lényével hangsúlyozta, hogy itt ő a legfőbb személy, ő a fitestvér, s Ljusát, aki lépten-nyomon, minden megmozdulásával útban volt neki, rossz szemmel nézte, sőt, amikor szűkebb helyen elhaladt mellette, észrevétlenül mindig a véknyába vágta a könyökét. „Beszívott, nem látod? – suttogta a fülembe. – Még hajnalban.”

Mégsem történt semmi, amíg a végéhez nem közeledtünk a lagzinak, vagy legalábbis én nem vettem észre semmi különös, előre nem látható ese­ményt – csupán azt figyeltem meg (vagy talán ez is csak úgy rémlett), hogy Ljuša, ahányszor csak kimegy a szobából, el­időzik valahol. A vége felé, amikor a nászvendégek már kérték, hogy iparkodjanak a háziak, Gruban odaszólt nekem, hogy menjek át a kamrába, ahol Ljuba is tartózkodott, s szóljak, hogy igyekez­zenek ott is egy kicsit. Elindultam, s Ljuša leszegett fejjel, gyanakodva né­zett utánam. A kamrában, ahol asszonyok, kádak, hordók szorong­tak, Ljuba egy háromlábú kisszéken ült, összezárt térddel, kezét ölébe ejtve, két rokona igazgatott valamit a haján. Magát elhagyva és ugyanakkor mereven ült, arca annyira ki volt festve fehérre és piros­pozsgásra, hogy nem lehetett érzel­meit leolvasni róla; ez a kifehérí­tett és mozdulatlan arc összhangban volt az egész teste merevségével, kiegészítette s mintegy betetőzte azt. Belépett Ljuša, kezében lapos, fekete cipővel – ezt ő vásárolta Ljuba lakodalmára, s most utolsó jeléül, hogy itt az elválás ideje, ezt kellett a nő lábára húzni, be­kap­csolni. A nők mind szemügyre vették, megtapogatták, dicsérték a cipőt, s az egyik asszony leguggolt Ljuba elé, nekilátott, hogy rá­húzza a lábára. De nagyon kétbalkezesnek bizonyult, Ljuba pedig továbbra is úgy ült, mint egy fadarab, lélekben valahol messze járt – se láb, se cipő nem létezett számára. S akkor Ljuša odébb tessékelte az asszonyt, szögletes, nehéz mozdulattal két térdére ereszkedett, ujjait összezárva, markát összetöpörítve, bedugta kézfejét a cipőbe, mintha helyet akarna csinálni benne a lábfejnek, mintha ezzel édes­getné befelé. Aztán megfogta Ljuba lábát. Nagy lapátkeze valóság­gal össze­ment, puha cipőformát öltött, gyengéden simult Ljuba láb­fejére. S amikor a nő lába engedelmesen becsúszott a cipőbe, a férfi, akárha sajnálná, hogy ilyen hamar megtörtént, ráhajtotta homlo­kát Ljuba térdére, és hangtalanul, rázkódás nélkül sírni kezdett – könnye ráhullott a lábbelire, a fekete cipőbőrt kékesre színezte. Ki­szaladtam a kamrából. Amikor benyitottam a szobaajtón, Gruban kérdőn rám nézett, bólintott, s gyorsan kiment. Kisvártatva feszül­ten hall­ga­tózó fülembe – a násznép lármázása dacára, ami már elszakadt az emberektől, magától növekedett, és hullámzott tovább – valami dulakodás hangja hatolt az elő­szobából, valaki súlyosan a padlóra zuhant, valami tompán zörrent, és néhány lapos tárgy esett a padlóra, s csapódott a falhoz. Mindjárt ezután bejött a szo­bába Gruban, békésen, megszokottan – olyan emberként, mint aki csak a szoká­sos dolga után nézett odakünn. Kimentem az előszo­bába: a tűzhely mellett, ami füstölt s a kilöttyent levestől szagot árasztott, Ljuša gondosan tisztogatta fehér nadrágját. Jelisava pedig, éppoly nagy gonddal, a levest törölte föl a padlóról, néhány másik asszony meg az előszoba végében a meleg tepsibe próbálta vissza­csúsztatni a félig kiborult, forró pitét. Visszahátráltam, s hamaro­san Ljuša is bejött a szobába, és ott folytatta szolgálatát, ahol abba­hagyta, s pontosan ugyanúgy, ahogyan azelőtt végezte.

A nászvendégek látszólag semmit sem vettek észre, semmit sem hallottak mind­ebből. De azért ismét kérték, hogy siessenek a háziak, mármint az ebéd tála­lásával, s amint megebédeltek, fölálltak, hogy útnak induljanak. Olyan ajándé­kokkal halmozták el az ebédlőasz­talt, amilyeneket sajnálnának maguktól (hadd lássák az éhenkórá­szok, kik azok a dukađiniak!), és ugyanúgy meg­aján­dé­kozták őket is (hadd tudják meg a ráják, kinél jártak lagziban!). Egymáson igyekez­tek túltenni a magasztalásban és a mentegetőzésben, az utolsó po­hárköszöntőkben és az összecsókolózásban. A Radomilićek elővezet­ték a lovakat, s a nászvendégek egymás után, hátra-hátranézve, vagy nem nézve se jobbra, se balra (lőjenek, ahonnan akarnak!), lementek a lépcsőn. Ideje volt kivezetni a kamrából a menyasszonyt, és itt megint közbependerült Ljuša, akin most is csak pillanatokra lehe­tett észrevenni, hogy részeg. Gruban azonban a dühtől elvakultan, de azért vigyázva rá, hogy a többiek ne lássanak semmit, karon ragadta, és oldalra taszajtotta, aztán maga vezette ki Ljubát a tor­nácra. Ekkor Jelisava ugrott oda, csókot akart nyomni Ljuba arcára, de csak a nyakára sikerült. Amikor a menyasszony lement a lépcsőn, néhány asszony meg lány észbe kapott, és a nyomába sietve, hangos rívásba kezdett. Gruban és a vőfély föltették Ljubát a lóra, s a más­különben is már türelmetlen menet éle, elöl a nász­naggyal, megmoz­dult, s egyre gyérült az eleje – mintha mindegyik nász­vendég attól félne, nehogy eliszkoljon az előtte haladó. Egy asszony elkiáltotta magát:

– Gruban, a puskát!

És Gruban görnyedve fölszaladt a lépcsőn a tornácra, be a szo­bába. „Hát van puskája – gondoltam magamban –, és amilyen Radomilić-fajta, soha egy szóval sem kotyogta el nekem!” Néhány perc múlva – ki tudja, hol rejtegette, honnan szedte most elő! – előugrott egy hosszú csövű alkalmatossággal, bele-beleütötte az ajtófél­fába, a tornácoszlopba, a lépcsőkorlátba. A lépcső alján belökött egy töltényt a csőbe, szétterpesztett lábbal megállt, hogy onnan kiáltson a nővérének, és amikor az majd hátranéz, s az unokaöcskösök rátor­lódnak a nagybácsikákra, elsüsse a fegyvert. De amíg a puskával baj­lódott, a szabad ég alatt – úgy rémlett neki – jóvátehetetlen gyalázat és szerencsétlenség történt. Ljuba lehorgasztott fejjel, szobormereven ült a lovon, még mindig a mély vizesárok mellett, Ljuša pedig a ló kantárszárát és kengyelét fogta, sü­ke­ten és vakon minden egyéb iránt, s nem mozdult egy tapodtat sem. A nász­menet már jócskán el­távolodott Ljubától, sietve hagyta őt hátra, mind jobban gyérült az éle felé – a vőfély volt a legutolsó a menetben.

– Te moslék! – kiáltotta Gruban elképedten. – Ereszd el az a lo­vat, te moslék!

De Ljuša semmi jelét nem adta, hogy hallaná és fölfogná, mit kívánnak tőle. És akkor Gruban a szeméhez emelte puskáját, célba vette Ljusát. Ljuša nem reagált, Gruban pedig talán attól féltében, hogy helyette a nővérét talál­hatja el, följebb lendítette a puskacsövet, de továbbra is lövésre készen. Ha akkor rögtön odaugrom hozzá, ne­kem valószínűleg kiadta volna a puskát a kezé­ből, csakhogy nekem Ljubát meg Ljusát nézve az ötlött eszembe, vajon milyen lehetett, amikor Inát vitték el a tanító házából – voltaképpen ettől a gondo­lattól vert a kelleténél tovább gyökeret a lábam. S Gruban, mielőtt még egy lépést tehettem volna, elsütötte a puskát Ljuša és Ljuba irá­nyába. Ljuba lova megnyúlt, akárha teste elülső részét el tudta volna szakítani a hátsótól, át­szökellt az árkon, magával rántotta LjuJát, belebuktatta a vízbe, és keresztül vág­tatott a réten. A nők jajgatni kezdtek, a rokonok elkapták Gruban karját, én a puskája csövét, a nászvendégek pedig mentek tovább, ügyet sem vetve a hátrahagyott menyasszonyra. Gruban ettől fölgerjedve, váratlan erőre kapott, ki­tépte magát kezünkből, előrefutott, és még néhányszor a levegőbe puffantott a násznép fölé. A násznagy lova erre két hátsó lábát föl­rántotta, s átvetette a feje fölött lovasát. Első döbbentében és a lövés­től való elrémültében tette ezt, de utána hamar lehiggadt, bűntuda­tosan visszafordult, és lecövekelve várta gaz­dáját, aki azonban nem kelt föl a földről. Három-négy nászvendég önszántából ugrott le lováról, és kezdett rohanni a földön, gazdátlan lovaik pedig tovább vágtattak, lengő kengyellel, vissza sem pillantva arra, ami a hátuk mögött történik. Mások viszont keményen tartva magukat a nyereg­ben, leszegett fejjel futtatták lovaikat gyors ügetéssel, nem is nézve egymásra, s közben föl-föl­csapódó csuklyáik a tarkóikat verdesték – szakasztott úgy, ahogyan Gruban gerendákra firkált néhai szénraj­zain haladt a lovasok sora.

– Hohó, nagy vitézek! – rikkantott Gruban, harsányat kacagva hozzá, ismét kihúzta magát, és még két ízben, gyorsan a násznép után küldött két lövést. – Hohoho! Rá se rántsatok, csak kapaszkod­jatok!

Az újabb lövöldözés hallatán a vőfély oldalra bukott nyergéből, nem sike­rült kihúznia jobb lábát a kengyelből, s a megrettent ló von­szolni kezdte a vizes ösvényen az árok és a folyó közt. Ljuba vágtatva utánaeredt, nekihajtotta lovát a sövénynek, utat tört, keresztbe állt előtte az ösvényen, megragadta a vőfély lovának sörényét, leugrott a magáéról, segített a vőfélynek kiszaba­dí­tania magát a kengyelből, s visszakecmeregnie a nyeregbe. Új cipőjében sánti­kálva, ismét oda­ment a maga lovához, fölpattant rá, utánaeredt az elkóborolt lovak­nak, összegyűjtötte és visszatérítette őket, s végül odaügetett a nász­nagyhoz. Lábra segítette, ám az nem bírt mindkettőre támaszkodni, csak az egyik­re – úgy állt ott, akár egy lefosztott ágasboglya. Oda­loholt még vagy két-három nászvendég, s amíg azok lelket vertek az öregemberbe, és visszaemelték a nyeregbe, addig Ljuba megállí­totta a menet együtt maradt elejét, odaállt elé­bük, megvárta, amíg mind összegyűlnek, rendbe szedik magukat, aztán utat enge­dett a menetnek, beállt a maga helyére a vőfély mögé, aki továbbra is hado­nászva ült a nyeregben, és megint – látni lehetett a távolból – meg­meg­makacsolta magát, mintha csak ő volna a menyasszony, akit visznek.

– Teringettét! A mi vérünk! – eredt meg elégedetten a Radomilićek nyelve, s jóízű, ragadós nevetésre fakadtak. Velük nevetett Ljuša is, aki csak az imént kecmergett ki az árokból, megfeledkezve arról, hogy csuromvizes.

Abban a percben futólépésben, előretartott puskákkal, rajvonal­ban föl­buk­kantak a zsandárok, akikről tudnivaló, hogy óvják a né­pet, nehogy valami bajba, gonosztett és árulás mocsarába keveredje­nek, s fedezékbe vágva magukat, azt kiabálták:

– Kötözzétek meg! Kötözzétek meg!

A történtektől fölhevült, sőt, roppant megelégedett és magára büszke Gruban hirtelen megrettent ezektől a nem csupán szörnyű­séges, de sértő és megalázó szavaktól és beteljesítésük lehetőségétől, beugrott a ház mögé, elbújt az élősövényben, majd fölkapaszkodott a Várdára, és – szökevény lett.

Ez volt hát – ez a szomorú, tragikusan elhúzódó családi törté­net – az oka an­nak, hogy szerencsétlen voltam aznap, s nem tettem eleget a professzor úr meg­hívásának, hogy menjek el vele az egye­temi énekkar próbájára, ahol az Egye­sülés Napja alkalmából rende­zett ünnepi műsorra készültek. Tudom, hogy a professzor úr invitá­lása megbocsátásának és kegyének jele volt, ám azon a napon nem­hogy énekelni, de még élni sem igen volt kedvem.

Gruban bujdosását, konokságát és a hatósággal való szembeszegü­lését már kezdetben is súlyosan éltem meg, amikor még semminő valóságos vétket nem írhattak a számlájára. Tíz álló napig vártam rá a pásztortanyán, és minden­felé a hegyekben, anyám pedig nagy aggódásban miatta, de ugyanakkor már egy kissé büszkén rá, nap­hosszat kószált a tölgyesben, óvatosan és össze­esküvő módjára szólongatta. Aggódtam miatta azután is, hogy megtudtam: biztos he­lyen él, nem éhezik, nem ázik. Hát még most, amikor fölfedezték, meg­sebesítették, közvetlenül a tél küszöbén kikergették a hegyek közé, amikor már az újságok is százszámra írnak a számlájára vétke­ket és gonosztetteket, amikor elvágták a lehetőségét is, hogy igazol­hassa, tehát annak is, hogy föl­adhassa magát, befejezhesse a házát, megnősülhessen!

Az első késő őszi hideg esőt, az első komor, tétova hópelyheket még kisdiák korom, gimnazista napjaim óta kínzó élményként élem át: valami súlyos teher nehezedik rám kívül-belül, fárasztó kiútta­lanságot, a világból való kirekesztettséget érzek. Ez bizonnyal az elnyűtt, nedves lábbelitől van, azon­ban bizonyosan minden késő ősszel fölébreszti bennünk a szorongató örök­séget, a betyárkodó múlt örökségét: hull a hó, belepi az ösvényt… És most, az első késő őszi esős reggelen, az első borongósan töprengve hulló hó pelyheivel, ami még csak előjel, erősödő bizonytalanság, abból a fajtából, amelyik súlyo­sab­ban nyomasztja az emberfiát, mint a legocsmányabb bizonyosság – jött az a rettenetes riport. És az egész éjsza­kát, mielőtt a professzorral találkoztam volna, Grubanról töprengve ébren töltöttem: eső, hegység; vészjóslón, nyir­kosán süvöltenek a fe­nyőfák; kihűl a tűlevél, átengedi az esőt, átnedvesednek az ágak és a törzsek, a szél kétszeresre hízott csöppeket ráz le a gallyakról – átázik a nyak, a váll, a fölpuffadt és elfásult kar; nedves, jéghideg a puska a kézben, a seb duzzad és levedzik. Az éjszakának nincs vége, nincs vége még számomra sem a szobában és ágyban, ő pedig talpon van, nyirkos, jéghideg kötésben, vacog, hallgatózik, nem ülhet le, egyedül van, mindenütt üldözik a tág világon, – az éjszaka lassab­ban múlik, mint ahogyan a haj nő a fejünkön. Kopog a késő őszi eső, a következő éjszakákon is, ez számomra ilyenkor az egyetlen időjelző, a nem múló idő mérője.

Tudtam: amikor az emberek boldogok és elégedettek magukkal, a föl­fo­gá­sukkal és a renddel, amelyik kiemeli és fölhasználja őket, mivelhogy nekik jó, hát jónak látják azt minden ízében – ilyenkor, az ilyen emberek szemében a rossz­kedv és az elégedetlenség hálátlan­ságnak és kihágásnak hat. De vajon minek örülnék, amikor csak­ugyan végtelenül szerencsétlen és elégedetlen vagyok? És mit kellene fölhoznom a mentségemre – mentheti-e bármi is az ilyen emberek szemében a magatartásomat? Talán meséljem el a professzor úrnak ezt az egész befejezetlen családi históriát – neki, aki számára min­den törté­nelem szerencsés véget ért azáltal, hogy ő és ők boldogok és elégedettek lettek! Avagy talán arról kellene szólnom vele, hogy Grubant a vén szakács­nőnél csakis Ina helyezhette el, s hogy ez azt jelenti, hogy még most is, a férj­hez­mene­tele után is… nyilván nem csupán a maga kedvéért tette! Vagy azt kellene elmondanom neki, hogy mindezek mellett még csakugyan a cipőm is elrongyolódott, és beázik? Hiszen ő erre föl elítélné Inát és a szakácsnőt mint cinkoso­kat, háborgásomra és aggodalmamra pedig annyit mondana: hát miért nem hord sárcipőt?!

JEGYZETEK

^[1] Epikus énekek népszerű hősei. [vissza]

^[2] E szóváltás az 1878. évi San Stefanó-i békekötés és az ugyanabban az évben tar­tott berlini kongresszus előzményeire és következményeire vonatkozik. A nevezett békeszerződésben ismerte el Crna Gora függetlenségét Oroszország és Törökország. A berlini kongresszus az eredetileg odaítélt Plav és Gusinje helyett, a helybeli mu­zulmán lakosság fölkelésének hatására, Ulcinjt adta Crna Gorának. A Prizrenben megalakított Albán Liga fegyveres ellenállást szervezett a berlini kongresszuson ho­zott döntések végrehajtásának megakadályozására. A fölkelés egyik vezetője volt Mahmud szkadari (shkodrai, skutari) pasa, s az ő helytartója Gusinjében Đul bég. [vissza]

^[3] A Crna Gora-i költő, püspök-fejedelem, Petar Petrović Njegoš (1813-1851) drá­mája: Kis Šćepan, az álcár (1851). [vissza]