ARANY
JÁNOS
Régi adoma
Bujkált a nap. Vén cigányt
Majd megvette a hideg.
„Bujkálj! bujkálj!” így kiált:
„Majd sütnél még: de
kinek…?”
Puranyi vorba
O kham garadyol. O rom
Izdral kathar o shil.
„Garadyuv! cipil po drom:
Pekesastu, po khonyik…?”
CHOLI DARÓCZI JÓZSEF
FORDÍTÁSA
Szentandrássy István grafikája
VAJDA
JÁNOS
A cimbalmos
Nem is rendes országút ez,
Csak oly bitang, ordináré;
Nem is urak járnak erre,
Sohse akad itt jó fáré.
Bolond építette csárda,
Csak kacsingat jobbra, balra;
Hogy a bagoly rúgná széjjel –
Hej, itt az is éhen halna.
Oda, rajkó, porzik az út!
Jön a vendég, a gavallér.
Pöng a sarkantyúja még ma,
A zsebemben meg a tallér.
Gyomrocskádra ünnep virrad,
Nossz’ elejbe, csak elejbe –
„Devla! – Dádé – forgószél az,
Vén boszorkány táncol benne!”
„Ki te, Bodrim mért hizlallak?
Ha eb lettél, ugass hát már!
Ne sírj, purdé, jön a balek.
Csak hogy most még amodább jár.
Csahintja már Bodri is, ládd!
Hol a verőm – ugorj, fattya!”
„Devla! – Bodri éd’s anyámat,
Vagy elmúlt torát siratja…”
„Haj, te gyalázatos élet!”
Zokogják a sovány húrok;
Eb nem ugat, kocsi nem zörg.
Nagy az étvágy, szintúgy kurjog…
Bodri vonít, a rajkó sír.
Hogy az éneket ne hallja,
Veri a húrt, ráfülelve –
Hej, Nagyida, veszett vajda!”
Ideje múl délebédnek,
Fellegek közé dől a nap.
Förgeteg gyűl, menkő, zápor
Útmellékről egy koldust hajt.
Húszast vált be a csárdánál.
Dáde szeme villámlik rajt –
Szól azután a cimbalom,
Ameddig a húszasban tart.
ADY ENDRE
Répakapálás
Az ötezerholdas Batáry-tanyán dolgoztak napi harminc
krajcárért a
leányok. Répát kapáltak, s daloltak, mert
május volt, mikor is
bizseregni szokott a fiatal vér. Egy
tejfölösszájú ispánka lovagolt
néha a leányokig. Cukrosodott nyálú
szájjal bámulta a friss, kapáló
leányokat. Szeretett volna dévajkodni velük, de
félt, hogy kikacagják.
Azután pedig az öreg Batáry Tamás is
érkezhet minden percben. Mint az
Orbán lelke, olyan volt az öreg. Két deres
lovával egyre a domíniumot
járta.
A leányok előtt Jusztina szorgoskodott.
Ugyanő kezdte az új nótát,
ha a régit már befejezték egy-két
sóhajjal a leányok. Jusztina félig
úrileány lett volna. Talán a Batáryakkal is
rokonságban volt.
Kurtanemes parasztleány, amilyen sok van a
vidékünkön. Erős csípőjű,
piros arcú, melles. Leghátul pedig a két
cigányleány kapált: Petyka és
Juliska. Ők nem daloltak. Velük nem álltak szóba a
többi leányok.
Holott ők is harminc krajcárt kaptak a
kapálásért.
Délben a két deressel
megérkezett az öreg Batáry. Ordítva
hívta az
ispánkát, aki lován most is ott ténfergett
a répatábla mellett. Szidta
az ispánkát az öreg Batáry, hogy a
leányok rosszul kapálnak. Kiadta
ilyenformán a mérgét, és nyomban kegyes
kedve támadt. Elballagott az
ebédlő leányokhoz.
– Jusztina, Bakos Jusztina.
Jusztina felállott az ebédtől, s
magát illegetve lépdelt a méltóságos
úr elé.
– Hát mi újság van, Jusztina?
– A két cigányleánnyal van sok
bajunk, méltóságos úr.
A méltóságos úr
újra kiáltott: – Hé, cigányleányok.
Hogyishívják. Igen. Petyka, Juliska.
Jön a két cigányleány
lomhán az öreg Batáry elé.
Láthatóan el
voltak csigázva. Nekik illett és kellett
legszaporábban dolgozniok.
Batáry Tamás kedvvel nézett a két
cigányleányra. Mert Petyka és Juliska
bársonyosak, finoman zömökek, szép szeműek
voltak. De rögtön
Jusztinához fordult a méltóságos úr.
– Hát mi a panasz ezek ellen?
Jusztina méltatlankodva, latoló
fontossággal válaszolta: – Ezek a cigányok a mi
korsónkból akarnak inni.
Batáry Tamás a két
cigányleányra nézett, s álmélkodott.
– Ah, ah. Igaz ez, Petyka?
Petyka volt az idősebb és bátrabb, s
mivel őhozzá szólott a méltóságos
úr, hát ő válaszolt:
– Igaz. Mi itt mind leányok vagyunk. Mind
harminc krajcárt kapunk
naponként. A mi szánk is van olyan tiszta, mint az
övék. És nekünk falu
csúfjára külön korsót hoznak.
Azért sem kell. Mi az ő korsójukból
akarunk inni.
Batáry Tamás vakarta a fejét.
Magához intette az ispánkát.
– Ispán úr, hozzanak ide minden reggel
négy-öt nagy korsó vizet. Hadd válogassanak a
leányok.
Petyka szemtelen hirtelenséggel vágott
közbe: –– Az nem ér semmit,
méltóságos úr. Mi abból a
korsóból akarunk inni, amiből a többiek
isznak.
Jusztina gúnyosan hahotázott, s a
méltóságos úr gondolkozott. Ilyen
két szép leány. Ezeknek ő mindent parancsolhatna.
És ezek mindig
eljönnek napszámba harminc krajcárért. De a
többiek többen vannak.
Azokra még nagyobb szükség van. Itt nem jó
lesz ítélkezni. Bízzuk az
ispánkára.
– Ispán úr, tegyen igazságot a
leányok között. Jusztina, vigyázz,
hogy mindenki szorgalmas legyen. Aki nem igyekszik, nem kap
tengerikapálást.
Felült a kocsijába, s elhajtatott
Batáry Tamás. A leányok munkába
fogtak. A két cigányleány a szélen
kapált. A leányok még csak egy
seregbe se akartak velük állni. Egyébként
izzadtak, szenvedtek, de
daloltak a leányok. Sietniök kellett, s egy kimért
táblát ma estig
bevégezniök.
Petyka és Juliska majd meghaltak a
szomjúságtól. Reggel és délben
ittak a csikó-kútnál. Akármilyen szomjasak
voltak, nem akartak a külön
korsóhoz nyúlni. Ők is a Batáry Tamás
napszámosai. Ők is leányok és
fiatalok.
A többi leányok pedig korsójukat
elrejtették egy közeli füzesben.
És daloltak. És kacagták a
cigányleányok keserűségét. Mind koldusok
voltak. Kenyeret és kicsi avasszalonnát ettek. Ha majd a
hét végén
kikapják a pénzüket, háromszor annyi se volna
elég csak az adósságra.
Még jó, ha egyik-másiknak az apja meg nem issza a
kis pénzt vasárnap a
kocsmában. De gőgösek voltak, és ez jólesett
nekik. Vasárnaponként
alázatosan kullogtak be a napszámukért a
Batáry-kastélyba. De akkor is
különválva mentek. Sohasem a
cigányleányokkal együtt.
Ez esetben úgy volt, hogy a leányok be
sem mennek a faluba, mert
már reggel ötkor úgyis munkába kell
állni. És a falu messze van. És
olyan szép, nyárias az éjszaka.
Petyka és Juliska persze külön
csináltak maguknak éji szállást.
Messze a többi leányoktól. Ők nem
nótáztak, de aludni nem tudtak. Már
késő volt, s csöndes minden. Éjfél lehetett,
s megszólalt Petyka: –
Gyere, Juliska.
Lábujjhegyen megindultak a füzes
felé. Csöndben, óvatosan, sokáig
keresgéltek. Végre megtalálták a
korsót. Be volt pólyázva zöld sással.
Petyka óvatosan lehántotta a sást. Fölkapta a
korsót, s ivott. Mintha
nem petyhüdt víz volna, hanem az élet, a
boldogság, az álmok
teljesülése: úgy itta.
– Igyál, Juliska.
És Juliska is ivott.
Áhítatosan, sokat. Azután ismét
bepólyálták a korsót, holott víz
alig volt már benne.
Reggel pedig mentek a korsóhoz a többi
leányok. Vihogva mondták egymásnak:
– Nem nyúlt hozzá senki. Ebből nem
iszik ám cigány!
És boldog arccal vették föl a
kapát, hogy harminc krajcárért
dolgozzanak a méltóságos Batáryak
üdvére. És a cigányleányok is
boldogok voltak már e napon. És így folyik
ám a répakapálás szép
Magyarországon.
1906
LIGETI
KÁROLY
Szegény
testvérem, Kalányi János
Szegény testvérem, Kalányi János,
Köhögős mellű, bús cigány kovács,
Szeretlek téged, jobban, mint bárkit,
Akire nem vár ízes, jó kalács.
Te vagy a képe minden megcsaltnak,
Akiket foszt az urak gaz népe,
Te adtál nekik puha hintókat
S elküldtek gyalog, világ végére,
Te adtál nekik földtúró ekét,
Aminek nyomán zöldült az élet,
S elküldtek téged halál elébe,
Hogy az elbánjon örökre véled.
Kalányi János, testvérem, szívem,
Kormos kovácsa tüzes vasaknak,
Köhögős melled alighogy fujtat
S szemed lángjai lassan kihalnak.
S utolszor, mégis, fölgyullad véred
S szemedben lobban bosszuló sugár,
Tudod már te is, hogy hol hibáztál
S miért oly sivár az élet-határ.
Nem puha hintót, nem is ekéket
Kellett vón adni urak hadának,
Hanem acélból kardot kiverni,
S od’adni minden szegény cigánynak.
Akiktől mindent kicsalt az úrhad
S kiket kivertek esőbe, szélbe, –
Hadd mentek volna bosszú-csatába,
Áztatni karjuk bitang úr-vérbe.
Omszk, 1917
Péli Tamás
grafikája
TÖMÖRKÉNY
ISTVÁN
Nomád katona
… A csapszék, ahová benyitok, tele van. Nagyrészt
katonával, mert
vasárnap délután van, szabadságidő. Van
ebben tizenkilencéves meg
negyvenkétesztendős. Fölkészülve a harcra a
harci ruhában. Mily
tisztességtudók! Mint tudnak egy kevés helyet
szorítani, mert hiszen
régi igazság, hogy sok jó ember elfér kis
helyen. Újabb katonák jönnek
be egy vasárnap délutáni pohár bor
irányában, de hely nincsen, még a
nagyanyónak a kályha mellett levő
gondolkodó-karosszékében is
tartózkodik egy bús árkász; akkor a
bejött négyek láttára más
négyek
fölállnak s elmennek. Mehetnek, mivelhogy becsület
szerint előre szokás
fizetni.
Jó füst van. Az ilyesmire szokás
mondani, hogy a tollpehely nem
szállna benne alá, és már régen
kialudt volna a lámpa, ha petróleum
égne benne… Hát most már itt nézd ki,
Dóczi, hogy ki micsodás? Ugyan
abban el nem igazodsz, amíg a beszédüket nem hallod.
De hallhatod, ha
kedved van rá. Hat nyelven beszélnek, és csak a
beszéd nyomán lehet
meglátni, hogy sváb, román, szerb, bolgár,
bunyevác, magyar: ez így
együttvéve a formaruhás nemzet.
Akkor bejön az ajtón a hetedik fajta.
A sátoros cigány, egyenruhában.
A mostani harcokban tapasztaltak után ezeknek
a nomádoknak némely
részét más szemmel nézhetjük, mint
eddig. Láthatta, aki akarta, hogy
miként vánszorgott utcáinkon át a maga
faluszéli putrijába, nagy
szellős sátorába ez a hindu, akit nem gőzösön
hoztak ide, mint az
angolok a gurkát, hogy ment boton, ment félmankón,
mint ama nagy
harcokból jött sebes ember, és a hóban
lábalván utána a mezítlábas,
félmeztelen rajkók, boldogok voltak, ha foghatták
a kopott, szürke, a
bornyú nyalása folytán a háton
barnára feketült rongyos
katonaköpönyegét.
Bejön a beduin az új szürke
ruhában, a vastag posztójú szürke
köpönyegben. Most nem valami szigorú
előírás a gombok fényesre
pucolása, de a cigányé valamennyi fénylik,
ez az a bizonyos fényesség,
amelyről „még a légymadár is lecsúszik”.
Van ugyan olyan szerb, amelyik
éppen olyan füstösképű, mint a cigány,
de azért a rom-ot mégis csak föl
lehet ismerni a szürke öltönyben is, mert vele van a
felesége. Szép
barna asszony, tarka-barka ruhában, ahogy már a
sátorosok öltözködni
szoktak. Mindketten módfölött büszkék,
hogy ilyen helyen
megjelenhetnek. Az asszony olyan mosolygó örömmel
néz az embere arcába,
mint a tükörbe, melyből a tulajdon szépsége
nevet rá vissza.
A korotáró (ez a szabad ember neve,
ellentétben a letelepült,
földhözragadt glete csórééval)
szétnéz hely után. No, nem sok akad. De
ennél az asztalnál még van egy szék. Az
asszony állva marad, a cigány
mit sem törődik vele. Akkor az asszony az asztalok
között elmegy a
másik sarokba a söntésig, ott kér a
lánytól két kis üveg pálinkát.
Kifizeti, elhozza, az asztalra teszi az embere elé, ő maga a
szék
mögött állva marad, és simogatja az ura
ruháját a vállán.
A szomszéd asztalnál sváb
katonák ülnek, éppen arról van szó,
hogy
van köztük két testvér, s az öregebb
már meg is járta a tűzvonalat, míg
a fiatalabbat, valami névcsere folytán, csak most
hívták be.
– Mindegy az – mondja a köztük levő
őrmester.
– Persze, hogy mindegy – felelik –, csak
bátran neki, ez a fődolog. Nur tapfer hinein…
Hogy látják állni a
cigányasszonyt, egy a székről a többi mellé a
padra szorul, a másik a széket a menyecskének
viszi:
– Tessék.
Emez asztalnál is szorítanak helyet a
szerbek, románok, így az
asztalsaroknál a nomád ember és az élete
párja egymással szembe kerül.
Nem szólnak semmit, csak nézik egymást, és
a négy szem beszédéből, a
büszke mosolygásból ki lehet olvasni, hogy azt
beszélik egymásnak, hogy
valaha, mióta a világ csak világ, ekkora
megtiszteltetésben volt-e
részed? A tavaszi alkonyatba lehajló nap betekint a kis
ablakon, és a
füst kékes szivárványán át a
két sátorosra veti sugarait. A napsugárban
az asszony barna szemegolyója olyan
sárgaszínűvé változik, mint a
borostyángyöngy, a cigány
orracimpájában pedig a vér olyan pirosan
világít, mintha vörös üveg volna.
Nézik és megint csak nézik
egymást. Az asszony képén mondhatatlan
szeretet, bámulat és csodálat van az ő
szépruhás, csillogó gombú hőse
iránt. Áthajol hozzá, az új sárga
szíjat, a fényes címert simogatja a
derekán. Néha szólnak egy-egy szót az ő
kevert és kavart, érthetetlen
nyelvükön, amiben van cigány, rác, román
és isten tudja csak, hogy még
miféle. A pálinkához nemigen nyúlnak,
látszik, hogy azt inkább helypénz
gyanánt vették, hogy ilyen úri helyre juthassanak,
ahol még sohasem
voltak. Az asszony föláll, elmegy megint a
söntésig, cigarettákat vesz,
és az ember elé teszi. Egy katona gyufaskatulyát
tol elébük. A cigány
tolja a cigarettát az asszonya elébe, hogy
gyújtson rá ő is. Az asszony
azonban szemérmesen int, hogy nem, ugyan hova gondol, hiszen nem
a
sátorban vagyunk.
De eddig itt, ahol mindenki barát és
testvér, a korotáróhoz nem
szólt senki. Egy másik asztaltól
föláll egy szálas magyar, ráteszi a
kezét a cigány vállára, és azt
mondja:
– Mi fityög itt a sapkád mellett,
cimborám?
Papiros van a cigány sapkájába
dugva, fölnyúl érte, s a négyrétre
hajtott cédulát kinyitja. A rajtavaló
ákombákomok ismeretlenek előtte,
ez a fehérek dájmánája vagy
sivályija: ez egy fehér varázseszköz, aki
ezt a fehér őrök előtt fölmutatja, annak nem
szól este nyolc órakor a
takarodó. A fehérek nem fára faragják vagy
kőbe vésik a bűvös
jelvényeket, hanem papírra írják. Mondja a
cigány:
– Ez kimaradási engedély.
– Tudom – neveti a magyar –, de hát ne tartsd
ott a sipka mellett,
mert sok égetni való rossz csont van ám itt
köztünk. Aztán valamelyik
kikapja a sapkád mellűl, aztán akkor ű mén vele
estére az asszonyához,
nem te. Oda a köpönyeged ujjába tödd bele.
Látod, a köpönyegujjadon föl
van hajtva a posztó, annak a hajtásába tödd
bele, cimborám, hogy el ne
fogja valaki, testvér.
A cigány odadugja a papirost, és
ismét nézik egymást az asszonnyal
boldogan. A rom és a májko végtelenül
büszkék egymásra. Egy sváb fehér
széket adott az asszonynak, egy rác gyufaskatulyát
nyújtott a korotáró
felé, egy magyar fehér testvérének nevezte
a korotárót. Hát nem
érdemes-e katonának lenni Fran Joszip alatt?
1915
PÁSZTOR
BÉLA
Hazajáró cigány
Sötét füst száll a hegy mögül…
S a hegy vörös fokán
Cigány áll. – Árnya hétöles
S mint holté, oly sovány.
Vállán a hold, mind macska ül
És ujja alatt bőg, –
Valami régi fájdalom
Rázza a hegedűt.
Csikót lopott, és jaj, ezért
Húzták egy ágra fel…
Most minden éjjel ő itél
Ős törvényeivel.
Hegedűje az éjszaka.
Négy húron sír a vád,
Átjárja, mint a holdsugár
A házaknak falát.
Hajamba száll vad, karmosan
Apasztó rémület,
Átdöföm szíved, bőregér,
És megfeszítelek!
Seprő, állj őrt a küszöbön,
Itt jár a kerteken!
Az ágakon, úgy leng az árny,
Mint megnyúlt holt tetem.
Iromba felhő suhan el
A temető fölött…
Mostan viszi a holt cigány
Jussát: lódögöt.
Fölötte hét holló evez.
A sápadt tejuton.
Rabolt csillagok csüggenek
Nagy, csöndes szárnyukon.
S a messziben két jegenye,
Mint csendőrtoll lobog.
Őriznek reménytelenül
Egy rézpénz-csillagot…
Szentandrássy István
grafikája
KRÚDY GYULA
A vadevezős megtérése
Szindbád olyanformán vetődött az óbudai
partra (a hajógyári sziget
környékén), mint egy hajótörött,
akinek nem volt válogatnivalója a
menekülés módjában.
Ott szállott partra, ahol lehetett,
akár csak egy sekélyes,
reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh
kályhacsövek, lyukas bádog
gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok megfoltozhatatlan
edényei
(ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak
között haszontalannak
érezte már önmagát is. De sajkája
léket kapott, vihart talált, sziklába
ütközött, egyszóval tönkrement a
Dunán, csak puszta életét mentette meg
a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is
minden percben
agyonzúzhatta volna magát…
Tehát beköltözött
Szindbád Óbudára, mint egy tönkrement
vadevezős,
aki soha többé nem mer kalandokba indulni a nagy Duna
mentén, hogy ott
olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz
Kristóf.
– Legfeljebb kocsin járok, ha járok
valahová – gondolta az alig
magához térő hajótörött, amikor a
plébániai templomban ráeszmélt, hogy
még vannak jó emberek. Szent András, Szent
Flórián és más oltárképek
szentjei ezen a világon, akiknek
támogatására lehet számítani.
Az apátúr maga is olyan jó
öregember volt, mint egy jövendőbeli
szent szobor a plébániai templomból, csak a
sekrestyés nézegetett
gyanakodva a bevándoroltra tövig nyírt haja
alól, és magában mormogott,
mert megjegyzését nem hallgathatta el, mielőtt azt
elfelejtené a
plébániai templomból csak ezer
lépésnyire nyitható vendéglőkben.
S a sekrestyésnek mindennap meg kellett
tennie az ezer lépést,
mormogván könnyelmű fiatalsága felett, mikor
még az ezer lépést éppen ő
mérte ki a bormérő helyekig.
– Legfeljebb kocsin járok – ismételte
az alig magához tért hajós,
mint azoknak szokása, akik valami hosszú
nélkülözés után valamely égi
vagy földi pártfogást éreznek a hátuk
mögött, s ezért kissé
elbizakodnak.
Kisütött a nap Óbuda felett,
és a pünkösdi ünnepekre való
ruhákat
mind megszárította az udvarokban kifeszített
köteleken, világoszöld
falombokká, rétek sárga virágaivá,
mennybeli angyalokká, sőt cukrászdák
vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a
májusünnepi öltözetek révén, de
némelyek még a cseresznyeréteshez is
(magjával) hasonlítottak,
különösen azok, akik régi divat szerint
rózsaszínű harisnyát húztak a
rózsaszínű ruhához, és úgy mentek
mindig a templomba, mintha a saját
esküvőjükre mennének, amely után való
lakodalomból elmaradhatatlan a
rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell
nyúlni.
A napsütésben a tavalyi
fehérneműek, alsószoknyák és
alsónadrágok
között az udvaron valami része volt Szindbádnak
is, mert váratlanul
búcsút mondott a
ruhaszárítókötélnek, amellyel
néha véget vetni akart
életének, és előlengedezett, mint egy vasalt ing,
amelyet az ünnepi nap
jól kifehérített, a gazdasszony keze kivasalt,
régi, tisztességes
gombokat kapott kölcsönbe, hogy inggombjai
révén maga is tisztességes
polgárnak számítson, ne pedig csak afféle
vadevezősnek, akit a szelek
játéka sodort az óbudai partokra.
Úgy közeledett Szent Antal
szobrához a templomban, mintha a szent legalábbis
régi keresztkomája volna.
Éppen a nagyon fehérre, nagyon
tisztességesre vasalt ing tette,
hogy egy gyermeknek lett a keresztapja, első
állását elnyervén ezzel
Óbudán.
Tudniillik az idő tájt, mikor Szindbád
vasalt ingében örvendezett
az életnek: két szegény asszony egy kis gyermeket
hozott keresztelni.
Tarka ruhás, a romantikából való
cigány nők voltak, akik Óbuda
környékén laktak, és mint a
népmesében: kártyavetéssel,
jóslással,
tenyérolvasással és más
mágiákkal foglalkoznak, mert csak ehhez
értenek. Fiatalok és frissek voltak az asszonyok, mint az
erdei vadak,
a szemükben ezeresztendős titkok bogarásztak,
sötétlettek, gyermekei
azon törzsnek, amelynek Fábián vajda volt a
főnöke, Óbuda és Pomáz
között az országúton.
A cigánynők a gyermekkel a karjukon – mert
felváltva és dédelgetve
vitték, azzal a csodálatos szerelemmel, amellyel csak a
cigányok tudják
szeretni a purdéikat – a plébániai templom
körül leskelődtek, és
nyomban szemügyre vették Szindbádot nagyon
fehérre vasalt ingében,
amelyet úgy viselt, mint valami rendjelet, mint valami
csodálatosságot,
amelyben hosszú idők óta először van része.
A bűbájos szemű cigány nők persze
nyomban észrevették Szindbád
büszkélkedését, és mialatt a gyermeket
egymás között cserélgették, a
maguk hipnotizáló nyelvén arról kezdtek
beszélni a plébániai templom
ódon fala mellett, hogy hiába várják
Fábiánt, a vajdát, akinek a
gyermek keresztapaságát kellett volna vállalni,
Fábián valami okból
meggondolta magát, és nem lép óbudai
területre, mert van az úgy, hogy
néha maguk a cigányvajdák sem merészelnek
bizonyos városokba belépni. A
purdénak pedig keresztapára volna szüksége,
aki a helyén legyen, amikor
az öreg plébános a keresztvízzel meghinti a
gyermeket.
– Fiú vagy lány? – kérdezte
bizonyos érdeklődéssel Szindbád, miután
a cigány nők beszédének bűvkörébe
került, és miután ezt a kérdést
megtette, többé nem menekedhetett meg a
varázslattól, amelyet a cigány
nők elkövettek arra nézve, hogy a gyermek
keresztapaságát Szindbádra
bízzák.
Már jött is a plébános
úr, és Szindbád a két cigány nő
rábeszélésére vállalta a
keresztapaságot az apátlan kisded mellett.
– Mi legyen a neve? – kérdezte a
plébános úr.
Mielőtt Szindbád felelhetett volna, az
asszonyok egyértelműen
válaszolták: – Fábián legyen a neve, mert
ez a neve a vajdának is,
habár nem jöhetett el a keresztelőre.
Szindbád tűnődve, elgondolkozva nézett
a kis Fábiánra, akinek
keresztapaságát vállalta a távollevő vajda
helyett. Állt a cigány
csecsemő felett, aki csak abban különbözött a
többi gyermektől, hogy
már néhány napos korában fekete volt, mint
a lurkó. Milyen lesz, mikor
felnő Fábián? Akasztófán csizmában
vagy mezítláb, ágyban végzi-e
életét? Amint már a keresztapák szoktak
gondolkozni az új hívecske
felett, akit a plébános úr éppen most
lát útravalóul az életre, a szent
keresztséggel.
– Mit mondjunk neki komám uramról, ha
majd Fábián felnő, és
keresztapja felől kérdezősködik? – szólalt meg a
cigány nő, aki
komaasszonya lett Szindbádnak, és a gyermek
nyakára egy aranytallért,
aranyláncon akasztott (amelyet bizonyára visszavesznek
Fábiántól, ha
felnő).
– Mit mondjanak rólam a keresztfiamnak? –
tűnődött Szindbád, és még elgondolkozottabban
nézte a gyerkőcöt.
Eleinte azt akarta felelni, hogy
Fábiánt, ha felnő, elküldhetik
hozzá vályogot vetni vagy muzsikálni, de
aztán hirtelen elgondolkozott.
– Mondják meg neki, hogy az első inget
én ajándékozom neki –
felelte Szindbád, miután Fábián tetőtől
talpig anyaszült meztelen volt.
Levetette büszkeségét, a maga
fehér, magavasalt ingét, és keresztfiának
adományozta.
Ez a vadevezős megtérésének
története.
Szentandrássy István
grafikája
NAGY
GUSZTÁV – CHOLI
DARÓCZI JÓZSEF*
* Cigány költők verseiből
válogatta: Nagy Gusztáv. A szövegkönyvet
írta: Choli Daróczi József.
Cigány passió
SZEMÉLYEK (a megjelenés sorrendjében)
Mária
Gludija
József
Judás
Cigány asszony Barabás
Moga
Gruja
Zoga
Pap
Bodonya
Gurán
Jézus
A tanítvány
Pilátus
ELSŐ FELVONÁS
1. jelenet
Betlehem városában,
egy elhagyatott
istállóban MÁRIA és JÓZSEF. Egy
kopott jászolban fekszik JÉZUS, az
újszülött Megváltó. MÁRIA altatja
a
kisdedet és énekel, JÓZSEF takargatja, hogy meg ne
fázzon.
MÁRIA
Aludj, kicsim, aludj, drága
Anyád ringat két karjában:
Énekemmel kérek áldást álmodra.
Álmod fehér-könnyű legyen,
Mint pillevirág a hegyen:
Énekemmel kérek áldást álmodra.
Kintről egy cigány
jósnő, most árus
CIGÁNY ASSZONY
Gyöngyhegyet!
Emberek,
Gyöngyhegyet tessenek!
Szív kelyhe termette
Fekete gyöngyöket
Vegyenek!
Testvérem, nagy világ!
Gyermekem, ifjúság!
Vedd meg e könnyeket!
A CIGÁNY ASSZONY
belép az istállóba
és MÁRIA elé veti magát.
CIGÁNY ASSZONY
Hontalan lelkem kér bebocsátást,
Könyörülj rajtam,
Jézus anyja, oldozz fel
Szíved erejével,
Sugaraiddal tisztíts meg,
Add rám áldásodat.
MÁRIA (a
jövevényhez hajol és megáldja)
Szülessen benned oly naggyá,
Oly hatalmassá a lélek, mint amilyen nagy és
Hatalmas Tebenned az összeomlás.
Beszélj, jövendőmondó!
CIGÁNY ASSZONY
Onnan indultam
Én is:
A vadvirág lángokban rejtőző
Árvák földjéről,
Hol szomorú tüzekre olvassák
Bánataikat az anyák
Mellükön éhes csecsemőkkel,
Suttogva Mária nevét,
Vándorolva
Márvány-fagy telekkel
Nyöszörgő keréknyomnyi hazákban,
Csillagfény-zománcos éjjeleken
Lázas gyermekek
Madár-homlokára hajolva,
Éj-sóhaj sátrakban
Rejtőzve,
Kuporogva várva
A Megváltót.
CIGÁNY ASSZONY,
szenvedélyesen,
kitárt kezekkel a kisdedhez
térdelve
CIGÁNY ASSZONY
Mi lesz
Velünk, Uram,
A jövendők mit hoznak?
Angyalaid
Csendőr éveket
Hoznak?
S mi lesz
Teveled, Uram,
Neked az évek mit hoznak?
Kereszteket
Ácsolnak,
Uram?
S mi lesz
A kis
Népekkel,
Koponyaheggyé,
Auschwitzi hamuvá
Válnak, Uram?
S az emberiséggel
Mi lesz,
Uram?
Milliárdoknak
A jövendő ezredek
Mit hoznak?
MÁRIA gyengéden karon
fogja az asszonyt és
elvezeti JÉZUS
jászlától
MÁRIA (kedvesen)
Áldott vendég vagy
Te nékem az éjszaka
Asztalánál. Ülj mellém,
Kedves, és végy a kenyeremből.
MÁRIA egy
agyagtányérra mutat, amiben bodag
(bokolyi) van.
Ebben a pillanatban kintről
kopogtatnak. A CIGÁNY ASSZONY
ijedten hátrál, majd
eltűnik azon az ajtón,
amelyiken bejött.
JÓZSEF nyit ajtót.
Tekintetében félelem
szikrázik, de beengedi
a jövevényeket.
Megjelenik a három bölcs
király.
2. jelenet
MOGA, ZOGA, BODONYA
(megállnak az ajtóban)
JÓZSEF
(MÁRIÁ-hoz, megkönnyebbülten)
És eljöttek ők is,
A csillaggal-föllármázott
Királyok, átsuhogtak szívdobogva
A hó-urnákban sötétlő városok
fölött,
Holdsugarak csipeszei elől menekülő sivatagok
Zizegésén, szél-jeleken, moha-taréjos
kőfalakon
Átrepültek szárny csattogva s bekopogtattak
Hozzánk, hátukhoz fagyott sörényeikkel.
MOGA (a jászol előtt
térdelve)
Nem szülnek már a hajnalok
Nevető hajnalcsillagot,
És nem szülnek már az estek
Álmot, mosolyt, szerelmeket.
ZOGA
A dalaink megfakultak
Sivár mezsgyéjén a múltnak.
Mélabút, csendet, kínt terem
Jövőnk kertjében a jelen.
BODONYA
Ám kamasz derűnk ma visszatért
Karján a világ Megváltójával.
S táncra perdül szívünkben a vér,
Kacér táncra, az elmúlással…
Lassan elsötétül a
színpad
3. jelenet
Egyszerű szobabelső, amely
bíborvörös színben
ragyog, este van. A szoba
közepén egy hosszú asztal, feltálalva a
vacsora. JÉZUS felnőtt férfi
(harminchárom éves), az asztal közepén
vörös kantusban imádkozik.
Körülötte cigányok és a tizenkét
tanítvány. Imádkozás után mindenki
vacsorázik. A színpad bal oldalán egy tizenöt
év körüli lányt vonszol
be az apja, GURÁN. GLUDIJA (a cigány lány) alig
tud lépni, béna. JÉZUS
előtt letérdel. A háttérben az angyalok kara:
táncosok, zenészek,
énekesek. Halkan énekelni kezdenek egy szomorú
hallgatót, a Kalyi Jag
együttestől.
Az angyalok kara lassanként
elcsendesül
GLUDIJA(JÉZUS-hoz)
Te,
Aki olyan megfoghatatlan,
Titokzatos áramlat vagy
Az emberi szívekben,
Fordítsd most felém arcodat,
Hadd lehelem forró imáimat
Füledbe.
Te,
Aki az emberi test
Univerzumában a kromoszómákat
Oly ügyesen csavargatod,
Tekerd az agyam a szívem hullámára,
Ne kételkedjem létedben, vakon bízzak
És higgyek benned. Gyógyíts meg…
4. jelenet
JÉZUS feláll
és megérinti a lányt.
Az angyalok kara pergetőbe kezd,
először lassú, majd egyre gyorsabb a ritmus. A ritmusra
elindul a béna
láb, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy
gyorsul az ütem, úgy
gyorsul a láb is. Fergeteges szóló tánc
következik, később a boldog apa
és lánya együtt táncol. Eközben
JUDÁS, JÉZUS tanítványa kimegy a
színből, és kisvártatva visszatér
néhány római katonával. Elárulta
JÉZUSt. Megszakad a zene. Drámai csend. Majd hirtelen az
angyalok kara
bátran JÉZUS elé áll… Botoló
tánccal védik meg a betolakodó
katonáktól.
Elkezdődik egy igazi botoló a katonák és a
cigányok között. JÉZUS egy
intéssel leállítja a verekedést.
JÉZUS (a katonákhoz)
Miért álltok körül? Mit akartok tőlem?
Hogy tenyereitek izzadságszagú edényeibe
Kiosszam véremet, ahogyan a hófehér
férgeknek a halál
Kiosztja a holtat?
Fenékig lefetyeltetek már annyi megalázott tengert.
A katonák JÉZUS-t
kiviszik a színből.
GLUDIJA kivételével
mindenki kimegy. GLUDIJA a
színpad hátsó falánál lefekszik egy
földre terített pokrócra.
A színpad
elsötétül. A lány
megálmodja JÉZUS halálát.
MÁSODIK FELVONÁS
1. jelenet
A szín most
börtön. Elöl rácsszerű fal.
Benn, a cellában három rab
beszélget. JÉZUS, BARABÁS és GRUJA.
BARABÁS halálra ítélt, GRUJA
egyszerű tolvaj. JÉZUSt lázítással
vádolják, mivel Isten fiává tette
magát.
GRUJA
Szabadság: vasra-vert ígéret,
Szemünk láttára hervadsz
A rozsdát-vétkező láncok közt,
S azt merik mondani, szíveinket
Éled, hogy szabadok vagyunk, azt
Merik mondani, árva, némaságtól-szenesedő
Torkú madarak előtt: előttünk, akik
Ismerjük sóhajait a
börtönt-próbáló eszmék
Tüzein tisztuló létnek.
BARABÁS (GRUJÁ-val
szemben)
Balgaság nagyokat sóhajtozni:
Kiállni csupaszon a holdas éjszakában
És szentséges fogantatású
Beszédet tartani az egyforma csillagoknak,
Ezeknek a fáradhatatlan bamba lányoknak,
Milyen jó, hogy én sose tudom, mikor van este,
Milyen jó, hogy ígéretet tehetek: nem
Fogom észrevenni az elmúlást, nem fogom
Tudni, hány része van a pillanatnak: hirtelen
Lesz majd minden, mint ama nagy sötétség,
Amelyben fogantam, és aljas lesz majd
Minden, mint ama nagy sötétség, amelyben
Éltem s amelybe egykor belehaltam.
Küldd el hozzám szabadságodat,
Lelkem, szép szerelmem, örökig tartó
örökszép
Örökkévalóság, add rám
szabadulásodat, lelkem,
Szent szerelmem, örökig tartó mostoha
egyedülvalóság,
Mert íme én:
E cellahosszúságú létezésben
Már semmi másban – csak a puszta pusztulásban
Látok tiszta épülést.
JÉZUS imádkozik.
Tudja, hogy hamarosan meg fog halni,
a mi bűneinkért. Arra
kéri Istent, hogy segítsen
rajta.
Hajlandó meghalni, ha Isten
ezt akarja.
JÉZUS (BARABÁS-hoz
és GRUJÁ-hoz)
Szögekre hull a holnap,
A hold fekete kövekre kaptat.
Csatakos mének tapossák véremet,
Kajafások –
Szentírások ragyognak.
BARABÁS (JÉZUS-hoz,
kiáltva)
Uram, te vagy Jézus, a Megváltó
Ó Uram, nyisd meg az
Eget, hogy imám felmenjen
A mennyekbe s a te közbenjárásoddal
Eljusson a Mennyei Atyához.
Jézus, te ismered az emberi természetet,
Azért jöttél el közénk, hogy
megtapasztald
A mi gyötrelmünket, fájdalmunkat.
Éheztél, szomjaztál, fáztál,
eltikkadtál a tűző nap hevétől,
Tüskés ágak szaggatták ruhádat.
Sértegettek, kigúnyoltak s leköpték a te
dicsőségedet.
Ilyen nagy gonoszságot csak isteni természet tud
megbocsátani.
Nehéz a bűn hordaléka, amelyet leteszek néked,
Uram.
Tégy engem alázatossá, Uram, a bűnök
megbocsátására.
Hatalmat kaptál az Atyától, hogy megváltsd
az életünket
Kiömlő véred árán.
JÉZUS
Boldog vagyok, hogy meghalok,
Hogy mindig hűséges vagyok
Atyámhoz.
És nem sajnálom, hogy halálom
Nem az én halálom.
2. jelenet
Ácsműhely. A műhely
közepén GURÁN, GLUDIJA
apja teknőt farag. A feleség
ruhát mos egy fateknőben. Szép nyári nap.
Jobbról egy pap és két katona
érkezik. A katonák két szál fát
hoznak a vállukon. Ledobják GURÁN elé.
PAP (GURÁN-hoz)
Gurán, jól figyelj!
Nagy kereszt legyen,
Sokat ne faragj rajta,
Meglesz az ára,
Siess!
GURÁN munkához fog.
GLUDIJA a színpad
hátsó ajtója felől,
apjához siet. GLUDIJA
szomorúan
GLUDIJA
Édesapám, milyen két furcsa fa!
Mi lesz belőle?
GURÁN (haragosan)
Eriggy, Gludija, ne is kérdezd!
A lány elfut, nyoma sincs a
nemrég béna
lábnak. GURÁN
mosolyogva néz utána.
Hamar elkészült a
kereszt.
Két katona cipeli tova.
GURÁN (a katonákhoz)
Hová viszitek, emberek?
Kinek? Szóljatok!
Két kérges kezem keresztet,
Mást mindennap annyit ácsol,
De soha semmit ilyen nehezen.
3. jelenet
KATONÁK
Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad nevét.
Nem emlékszel rá?
GURÁN (a fejéhez kap)
Jaj! Emlékszem!
KATONÁK
Vidd már a pénzt, kell a kereszt.
Megvettük. Mi közünk veled?
GURÁN
Nem adom. Nem adom.
Én rám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!
A KATONÁK félre
lökik és tovább viszik
a keresztet
4. jelenet
A Golgota. Középen
áll a kereszt, rajta JÉZUS
fölfeszítve. A kereszt
alatt MÁRIA, JÉZUS anyja, és MÁRIA
MAGDOLNA, magukba roskadva. A
háttérben fáklyás tömeg. A
tömegből JÓZSEF, JÉZUS tanítványa,
félre
PILÁTUS-hoz:
A TANÍTVÁNY
Hogy hozzád hű lehessek,
Magadtól el ne űzz,
Mert a távolság megszülheti a bűnt.
Minden más szavam csak fikció,
Hogyan lássam meg, benned mi a jó?
Ha szeretsz szeretlek:
– Jézus az enyém –
Arcod-arcomról csorog le a fény.
Magam vagyok, s te is,
Félőn, remegőn:
Bűnben született ember,
Fekete, fehér.
Minden, amit látsz rajtam,
Jézusi,
Minden, amit látsz rajtam,
Ördögi.
De hozzád, hogy hű lehessek,
Benned is ott az ok:
Híved magadért,
Jóságodért vagyok.
Nem lehetek más, sem jó,
Sem rossz:
Mint minden ember, élő,
Élni akaró.
Szeress, s szeretlek!
Add nekem Jézus testét!
PILÁTUS
Szavak szigorával,
Bűntudat ostorával
Ne taníts engem Jóságra,
– Jézus a tiéd!
A szín lassan
elsötétül. Halk zene szól
(Kalyi Jag), drámaivá
válik a szín. Ebben a
hangulatban jelenik meg
három ember,
a TANÍTVÁNY,
BARABÁS és GRUJA. Leveszik
JÉZUS-t a
keresztről, aztán a
katonák
kíséretével egy sírba helyezik,
és a bejárathoz a
katonák egy hatalmas követ
gurítanak.
Ebben a pillanatban megjelenik a
jósnő, a CIGÁNY
ASSZONY, álmot küld
mindenkire, csak BARABÁS
és GRUJA
maradt talpon, akik kihozzák
JÉZUS-t a
sírból. A CIGÁNY
ASSZONY
varázserejével visszagörgeti a követ a
nyílásba.
JÉZUS-t a színpad
elejénél viszik ki.
JÉZUS kinéz a
közönség
felé
5. jelenet
A helyszín újra a
színpad hátsó
része, ahol most ébredt fel GLUDIJA. Reggel van.
GLUDIJA (az apjához)
Édesapám, álmomban láttam ám
Édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
Két nagy-nagy fából.
S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De az egész olyan volt,
Mint mikor meggyógyította a lábamat.
Fényes angyalok álltak körülötte
És uralkodott az egész világon.
Édesapám, ugye, gyönyörű álom?
GURÁN (tágra meredt
szemmel)
Királyi széket… faragtam neki…
És uralkodik az egész világon?
Királyi szék volt véres keresztfából…
A te váltságod az Ő vére,
Igen, kis Gludijám, egyetlen leányom,
Gyönyörű álmod volt: prófétai
álom!
Függöny
Szentandrássy István
grafikája
MÓRICZ
ZSIGMOND
Karácsonyi ének
Ragyogó hóba borult a kis falu.
Gyönyörű karácsony este volt. Az
égen rettentő csillag, mint amikor
tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog
a harmat. A kis falu
megbújt, és a parányi házakban boldogtalan,
szegény nép tanyázott.
De két legénynek ez az este volt a
szüretje. Páva Sajó volt az
egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át,
kisiskolás koruk óta ők voltak
a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk
volt, mint az érc-síp, s náluk
nélkül nem is volt karácsony este a kis
kálvinista faluban. Még
aratáskor is emlegették, hogy az a karácsony,
amikor Páva Sajó, meg a
Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal.
Az idén nehezen is várták, mert
ez az év nemcsak a gazdagokra
rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a
munkás koplalja
meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántálási
pénzből, mert most csak úgy
szortyogott a hólé a lábukon. Meg egy üveg
bort is vinnének haza az
édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy
itt jár az Isten angyala.
De ahogy elindultak az énekes útra,
már néhány házzal előttük erős hangok
fújták a karácsonyi zsolozsmát.
– Ki lehet az – döbbent a két
legény.
Mikor az első ház eresze alá
beállítottak s rázendítették, hogy
Mennyből az angyal… – kijött a gazda ingujjban a tornácra s
azt mondta:
– Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak
már a cigányok, megvolt a karácsony.
Elvitték a kenyeret.
– Milyen kenyeret?
– Nem kértek pénzt, csak egy kis
kenyeret.
A két fiatal legény
elvörösödött a sötétben s úgy
kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák.
A cigányok már megint egy
házzal tovább énekeltek.
Hallgattak sötéten, szédülve.
– Mék lehet az?
– A Buga…
– Jól van. A nyáron is
elvállalt előlem egy fairtást egy kis
kenyérért. Csak voníts!
Azért még bementek a következő
házba. Ott is rákezdtek.
Kijött a gazdasszony.
– Ki az?… Tik vagytok, Páva Sajó… Ej,
ej… Jó van, na.
Nem híjta be, mint tavaly őket, hogy
megkínálja mézes borral és
fonott kaláccsal. És nem adott pengőt, csak egy-egy
tízfillérest
nyomott a markukba.
– Jaj, fiaim, szegények vagyunk az
idén. Szegény a világ.
Nagyon le voltak törve, nagyon
szégyellették magukat. Hogy ezek a cigányok…
Már látszott, hogy itt az idén
nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.
Lassan kullogva mentek előre a hóban.
Szédült a fejük, és most
elkezdték érezni, hogy a hólé hidegedik a
lábukon. Már a kapca fagyni
kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is
kifog rajta.
A cigányok meg csak vonítottak
valahol, hogy: mennyből az angyal.
Bementek a kocsmába s egy-egy pohár
pálinkát ittak a harminc
fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit
felfrissítette a vérüket s
megokosította a fejüket.
– Na, próbáljuk meg mégeccer.
Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput
nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket.
Mennybül az angyal… Eljött hozzátok…
– Már megint itt vannak ezek a
cigányok? – nyitott ki a gazda. – Vagy tik vagytok, Páva
Sajó?
– Mink vagyunk, gazduram.
A gazdasszony azonban kiszólt. – Hogy nem
szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a
mán csak a cigányoknak.
A két legény meg volt halva.
Birtokháborítás történt. A
vérük kigyúlt.
Utána a cigányoknak.
Éppen jöttek ki sustorogva egy
udvarból, mikor elérték őket. Marakodva
számolták a kapott alamizsnát.
– Hé – kiáltotta Sajó Pista.
A vezető cigány legény, a Buga,
hetvenkedve mondta: – Nekünk is eljött az angyal!
– Nohát, ha eljött, el is visz! –
ragadta torkon Páva Sajó.
– Én is ember vagyok, értem is meghalt
a Krisztus.
– Hát akkor te is meghalsz érte,
büdös cigány. Te eszed el a faluba a mi
kenyerünket!
Volt ott egy
sövénykerítés, abból egy karó
törött a Páva Sajó kezébe.
– Én is tudok énekelni
karácsony éccakáján – rikácsolt a
cigány.
– Meg is fogsz dögleni karácsony
éccakáján.
S a két legény agyonverte a két
cigányt, s azok ott maradtak, a
szép, fehér hóban, a csillagok ragyogó
koronája alatt, karácsony
éjszakáján.
1931
Szentandrássy István
grafikája
WEÖRES
SÁNDOR
Cigány bagatell
Éc
péc
kapuléc,
Csimpilimpi hova mész?
Pockot viszek a vásárra,
egy peták az ára.
Besuttyantam a sátorba,
állt feltűrve Bábos Dorka,
benn a pocok táncot ropott,
Bábos Dorka sivalkodott,
árus-polc mögébe bujt,
mézes huszár legurult,
uccu neki fuss!
NAGY
GUSZTÁV
Isten tenyerében
Valaki itt járt az éjjel
Hosszú fejkendője volt
Hajának éke a hold
Valaki eljött az éjjel
Tudom, hogy Ő volt
Elhagyott régen
Valakit láttam az éjjel
Sápadtan, hófehéren
Isten óvta tenyerében
CSANÁDI
IMRE
Cigány lakodalmazó
Bodzabokor jó bokor, –
ha leveles, mindenkor.
Itt is nő,
ott is nő, –
köll fenét pap, esküvő!
Péli Tamás
grafikája
NAGY
LAJOS
[A rőzsetolvaj*]
* Részlet „A tanítvány”
című regényből
A tó-pusztai birtokrész esett a
kastélyhoz, illetve Barlangvárhoz a
legközelebb. Itt volt kasznár Vérfi Barnabás.
Ezen a napon sok
ügye-baja akadt a kasznárnak. Már korán
reggel cselédet akart enni. Az
öreg Vargára förmedt rá, aki már csak
fél szolgálatot teljesített,
mindig benn a tanyán. A vályúban piszkos,
állott volt a víz, mikor a
göbölyöket kieresztették, hogy megitassák.
Ez Vargának is a hibája,
mert ő a csősz benn a tanyán. Szidta az öreget, mint a
bokrot, és hogy
jobban megalázza, tegezte. – Te vén ökör, te
vén barom!
Azután kilovagolt a csépléshez,
messzire a Béla-puszta és a
Tó-puszta határára. Ott a cséplés
elakadt, mert elszakadt a hajtószíj.
Emiatt állt a munka csaknem egy óra hosszat. A
gépésznek támadt neki,
mert ő felelős a szíjért, neki kellett volna a
hibát észrevennie,
mielőtt a napi cséplésbe belekezdenek. A
gépész szembeszállt vele és
feleselt, hogy ő nem cseléd, neki a kasznár úr nem
parancsol. A
gorombaságokra hasonló gorombaságokkal
válaszolt a gépész, a kasznár
pedig, nehogy a tekintélyén csorba essék,
kénytelen volt meghátrálni.
Mert csak úgy körülállták őket a
tétlen cséplőmunkások és gúnyosan
mosolyogtak. Látta is, hogy a Varga suhanc fia, aki pedig
tanyai,
csupán a csépléshez állt be
segítségnek, megbökte a társát
és
vigyorgott. No, majd ezért is ellátja neki is, az
apjának is a baját!
A cséplést azután otthagyta,
hogy ellovagoljon a szántáshoz, az
ugart szántják éppen gőzekével. Nagy
kerülőt tett, a sűrű akácos erdőn
keresztül. Ekkor már elmúlt dél, még
nem is ebédelt, éhes volt, mint a
farkas. Az erdőt átszelő úton lovagolt, éppen az
erdő tanya felé eső
széléhez ért, amikor meglátta, hogy valaki
benn a sűrűben nagyban
buzgólkodik valamit. Egy szemvillanás alatt tudta, mi
történik: valaki
lopja a gallyat.
Megállította a lovát,
enyhén megpaskolta, meg is simogatta, hogy az
állat értse meg őt és maradjon csendben. Majd
lassú lépésben közeledett
a gallyat szedő emberhez. Fölismerte, hogy valami idegen
cigánylegény.
A legény háttal állt feléje és
szorgalmasan hajlongott, szedte a
gallyat, itt-ott tépdelt a beteg, korhadó
fatörzsekről, egy kis rakás
gally már ott állt a legénytől
néhány lépésnyire. Vérfi elborultan
nézte egy ideig a legényt, végén
rászólt:
– Mit csinálsz, drusza?
Így, ilyen szelíden kérdezte,
persze el volt tökélve arra, hogy
majd másképpen folytatja. Mert hát nem kisebb
dolog történik, mint hogy
lop ez az égetni való tolvaj.
A legény megrezzenve hirtelen felegyenesedett
és egyidejűleg meg is
fordult. A kezében levő gallyat eldobta, és első
gondolata az volt,
hogy felel a barátságos kérdésre. De amint
meglátta, hogy a kasznár
úrral áll szemben, a második gondolata az volt,
hogy elszalad, be a
sűrű fák közé, ahova lóval nem lehet
követni. A kasznár azonban
előkapta revolverét és rászegezte a
cigányra. És megismételte a
kérdést, kissé barátságtalanabbul:
– Azt kérdeztem, mit csinálsz.
– Kis gállyát sédtem,
tekintetés úr.
Jóképű fiatalember volt a
cigány, a tekintete riadozott, de a szájával
mosolyogni próbált.
– Kiéből? – recsegett az újabb
kérdés.
– Senkiéből, tekintetés úr,
csák ámi itt a fédén hever.
– Kinek a földjén?
– Nem is tudom én ást,
tekintetés úr. Nem kell ezs á kis gálly
sénkinek, itt rohádná úgyis.
– Szóval loptál.
– Nem loptam, tekintetés úr. Nem kell
ezs sénkinek.
– Hogy hívnak?
– Sunyónák.
– Micsodának?
– Sunyónak.
– A rendes nevedet mondd.
– Sunyó.
– Szóval nem akarod megmondani a nevedet.
– Nem loptám én,
kényérgém, itt á rézse, nem vittem
el beléle egy sálát sé.
– Még nem vitted el, csak akartad. No
várj csak. Eriggy előre!
A cigány nem mozdult. Vérfi
közelebb léptetett hozzá, a revolverét
folyton rá irányítva.
– Indulj, ha mondom, mert beléd eresztek egy
golyót.
A cigány olyan mozdulatot tett, mintha a
kasznárnak akarna ugrani.
De úgy megtorpant maga is, hogy inkább
hátrált egyet. A kasznár
tanácstalanul nézett körül, mert belelőni a
cigányba még nem mert.
Nincs tanú, aki alkalmazottja az uradalomnak, és vallja,
hogy a cigány
megtámadta őt. Várt, újra és újra
nyugtalanul nézett körül.
– Indulsz, vagy nem indulsz?
– Tessék elengedni, tekintetés
úr, kenyergem. Ázs Isten is megáldjá.
– Elengedjelek?
A cigány szeme felvillant. Ez a
kérdés úgy hangzott, mintha még
lehetséges lenne a szabadulás, hogy talán
még ellágyulhat ez a jó
tekintetes úr. Még alázatosabban kezdett
könyörögni: – Á Jóisten is
megáldjá á tekintetes úrát. Nincs
egy fálát tízsrevalónk.
– Csak nem fűtötök nyáron?
– Válámit főzsnénk, egy kis
levest.
– Az előbb még azt mondtad, hogy nem is
akartad elvinni a rőzsét.
– Csák elkérném á
tekintetés úrtól, kenyergem.
– Majd odabenn a tanyán beszélünk
róla. Ha igazat mondtál, majd
kapsz fát. Nem ilyen nedves, rossz gallyat, hanem jó
száraz fát. Aztán
főzhettek. Gyerünk! Indulj előttem.
A cigány nem mozdult, csak állt
és a teste megvonaglott. Láthatóan az járt
az eszében, hogy megugrik.
– Te cigány! Ne kéresd magad
sokáig, mert…
Ebben a pillanatban meglátta a kasznár
az egyik kerülőt, háttal
feléje, jó messzire az erődszélen. – Héj!
Hallja-e? Kerülő-ő-ő!
A kerülő megfordult a hangra. Látta a
kasznár urat lóháton és előtte egy embert.
Szaporán elindult feléjük.
– Szedje a lábát, az istenit
magának!
A kerülő futni kezdett.
– Tessék elengedni, tekintetés
úr, á Jóisten is megáldjá. Nem
csináltám én sémmit. Lédolgozsom…
mégfizsetém. Itt a rézse, el nem
vittem, tekintetés úr.
A kerülő loholva érkezett,
megállt és várakozóan nézett a
kasznárra.
– Kötözze meg ezt a cigányt!
A kerülő matatni kezdett a zsebében. –
Zsineg… Aligha van nálam zsineg.
– A szentségét magának!
Nézze meg jól.
– Nincs, kasznár úr.
– Kutassa ki ezt, hátha van nála
valami madzag.
A kerülő odalépett a cigányhoz.
Az elhúzódott. A kerülő elkapta és
átfogta a két karját, az oldalához
szorítva. A cigány le akarta magáról
rázni. Dulakodni kezdtek. A kerülő teljes erővel
pofonütötte a cigányt.
Az sírni kezdett. A kerülő sorra belenyúlkált
a zsebeibe. A cigány
tűrte. A nadrágzsebéből zsineget húzott elő.
Vérfi fölnevetett, úgy, mintha
nyerített volna: – Jól van! Most
kötözze össze a kezeit. Szorosan. Ne úgy, ne
úgy, maga mulya! Hogy ki
ne húzhassa.
A cigány megint ellenkezett,
kirántotta kezét a kerülőéből. A
kasznár ráordított: – Ha még egyet
moccansz, keresztüllőlek! Puskás,
álljon félre!
Puskás, azaz a kerülő, nem állt
félre, hanem dühös buzgalommal egykettőre
összekötözte a cigány kezeit.
– Á-áj-já-jájáj!
– ordított fel a cigány, mert vágta a zsineg a
csuklóját. – Ázs istenit!
Vérfi szájaszéle és
orrcimpája reszketett. – Még káromkodsz is? No
megállj! Majd ha benn leszünk… Kösse ide
mögém: a ló farkához.
A kerülő elbámult és habozott.
– Mire vár, mamlasz?!
– Kérem alássan, kasznár
úr…
– Ne papoljon! Tegye, amit mondok!
– De kasznár úr, én…
– Tegye, amit mondok! Az én
felelősségemre.
– Csakis arra, kasznár úr.
– Gyerünk, gyerünk!
A kerülő nem szólt többet.
– Erősen!
Kis szünet után: – Készen van?
– Odakötöttem, kasznár úr.
– Na, gyerünk! Maga jön utánunk.
A kerülő csóválta a fejét,
már meg is bánta, hogy teljesítette a
parancsot. Szerette volna leoldozni a cigányt. De most
már mindegy,
egye a fene.
– Maga jön utánunk, mondtam. Nehogy
ellógjon ez a jómadár. Magát teszem
felelőssé.
Elindultak. A kasznár ment
lóháton, utána a ló farkához
kötve a
cigány, végül a kerülő. A cigány
hallgatott, a kerülő dohogva
káromkodott. A kasznár megpöccintette a
lovát, az ügetni kezdett. A
cigány futott, a keze meg-megrándult, ordítani
kezdett. Já-áj-jájáj! A
kasznár hátracsapott az ostorával a
cigányra. Az arcát találta. A
kerülő nem volt hajlandó futni, elmaradt, majd
megállt. A kasznárban a
szenvedély fellobogott, megint megcsapta a lovát. A
ló sebesebb iramot
vett, a cigány botladozott mögötte, majd elbukott s
attól kezdve vonta
maga után a ló. Így rohant
zsákmányával a tanya felé Vérfi.
Mire odaért, a cigány már
félig ájult volt. A keze feltört és
vérzett. Az arcán széles, piros sáv volt,
az ostorcsapástól. A ruhája
csupa por, föld, rongyokban lógott rajta.
Egy-két tanyai, akik
érkezésükkor meglátták őket, csupa
asszony,
csodálkozva meredt a látványra. A gyerekek
hangtalanul álltak és
bámultak. Egy asszony megszólalt: – Hát ez mi a
csoda? Jézusom, mit
csinálnak?
Gyorsan terjedt el a híre annak, hogy mi
történt. Az asszonyok rémüldöztek,
hangjukat suttogóra fogva beszéltek.
– A kasznár úr megveszett – mondta az
egyik.
– Meg az. Tisztára. Még hogy ilyent.
– Istentelenség.
– Agyon kéne az ilyen embert csapni.
– Nahát, ha az én uram itthon lenne,
az nekimenne.
– Isten ments. Majd eléri ezt a
büntetése.
– El. Előbb-utóbb agyoncsapja valaki.
– Már régen agyon kellett volna
csapni. A cigány is ember. Szegény pára.
A kasznár leugrott a lóról, az
öreg Vargára ráripakodott: – Ne
tántorogjon itt, mint a részeg, hanem ugorjon! Nyissa ki
azt a kisajtót.
– Ez a kamraajtó, kérem.
– Azt, azt. Nyissa ki, vén marha.
Varga meg a kasznár leoldozták a
cigányt a ló farkáról. Varga a kezét
is ki akarta oldozni.
– Mit csinál? Ahhoz ne nyúljon!
– Csupa seb ez már.
– Ebcsont beforr. Majd teszünk rá
fügefalevelet.
A cigány talpra állt, a kasznár
betuszkolta a kamrába. Varga csak
ímmel-ámmal segített neki. A kasznár
becsukta a kamraajtót. – Van ehhez
kulcs?
– Nem tudom, kérem.
– Hogyhogy nem tudja? Kerítse elő a föld
alól is a kulcsot.
– Nem tehetem, kérem alássan.
– Az istenit, magának! Zsivány mind,
valamennyi. Akkor majd…
A kasznár kinyitotta az ajtót, a
sarokba lökdöste a cigányt, ott le kellett ülnie
egy felborított dézsára.
– Varga, kerítsen elő egy darab kötelet.
Varga elment a szín felé. Azalatt a
cigány sziszegett, jajgatott,
néha könyörgött. – A Jóistenre
kérém, á tekintetés kásnár
urát, oldjá
ki már á kezseimet.
– Ne óbégass!
– Lerágjá ezs ázs egés
husomát…
– Hadd rágja!
– Hát egy kicsit há
méglázsítaná… Jájjáj!
Varga beállított a
kötéllel.
– Kösse meg a lábait, hogy ki ne
mehessen innen. Mert itt kell maradnia, míg a csendőröknek
átadom.
Megkötözték közös erővel
a cigány lábait. A cigány Vargának
könyörgött: – Jóember, ázs Isten
áldjá még…
Hogy talán annak lágyabb a
szíve, mint a tekintetes kasznár úrnak.
Amikor a kasznár kilépett a
kamrából, jónak látta, hogy kicsit
megmagyarázza Vargának a dolgot. – Rám
támadt a disznó! Meg akart ütni.
Az ilyen még le is szúrhatja az embert.
Az ajtót becsukta és
ráparancsolt Vargára. – Maga innen el nem
mozdul! Megértette? Addig itt áll és
vigyáz, míg a csendőrök el nem
viszik ezt a tolvajt.
– Igenis, kérem alássan.
A kasznár levette a kalapját, nagy,
tarka zsebkendőt húzott ki a
zsebéből és megtörölte verejtékező
homlokát. Még egy pillantást vetett
a kamra ajtajára, felpattant lovára és ellovagolt.
Ki a tanyáról, az
ugar felé, ahol a szántás folyt.
Mj. 1945
Szentandrássy István
grafikája
SZÉCSI
MARGIT
A nyurga Margit
A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?
Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.
Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.
Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépségét is a szél elfújta,
ült porosan, de kevélyen.
Tánc
Nézd, a völgy mint füstös kohó,
lehervadt a végső szikra,
sűrű, álmos csönd szitál
a pattogzott meszű otthonokra.
Neszez növényi szerelem,
porharmat hull omló rögre,
térjünk meg a szerelemhez,
édes, mára – mindörökre.
Már én öltök bíbor inget,
barna karom aranya villog,
kurta hajam bodza szagú,
szalagos koszorút hordok.
Virágok, sárgák, vörösek,
pillézzetek rá a szivére,
mikor zöld selyemszoknyámig
hajtja bíbor szenvedélye.
Vagyok én barna Mária,
vihart is tanítok táncra,
zöld szoknyámon forog a föld,
csillagképek kicifrázva.
Kígyótipró az én sarkam,
s halál ellen éles fegyver:
tíz fehér hold, gyémánt-szarvú
lapul gyöngyház körmeimben.
Tíz aranyos pecsétgyűrűt,
tíz napot hord a tíz ujjam,
napok, holdak szállnak az égből,
megbújnak mind szöghajadban.
Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
rézvörös lángok erdejében
kalapáltak karcsura engem.
A csillagos vágy-paripákat
böjtös jászoltól eloldom,
a csillagos vágy-paripákat
hajtom a viharos mennybolton.
Napos oldala életemnek,
két bazalt-hegy a te vállad,
könnyeimnek vízválasztó,
istenek sírnak utánad.
Jajaj!
Nem tudom, én, mire lettem,
élet-választók az éjek,
kettéhasít a vágy, a bánat,
akarom, hogy mint csillag, elégjek.
Kóborak voltak
Kóborak voltak őseim,
kis, fehér cigánylovakon,
jártak csupa-tűz csontokon.
Fekete vállperecükön
nem sírt aranyos hegedű,
szájuk volt piros citera,
zenekar voltak egyedül,
a bőrös, sátoros szekér
vadszagú, guggolós színházuk,
s fönn és körül a végtelen
puszta s a dőzsölő világ,
ahol deres lélekkel is
pénzért komédiázni kell.
Füst a bölcsőm
Füst a bölcsőm. Szülőházam
nem is volt soha.
Mennék majd meghalni én is
haza, de hova?
Majd elalszom az időben,
majd a víg hazát:
visszaálmodom a régi
töltés oldalát,
hol a sáska a hőséges
égboltra kiszáll,
s elsápad szép piros szárnya
mint kéjben a száj,
hol a mackószőrű dongó
mennydörögve jár
s óriás arany bundáját
pörköli a nyár – – –
és fölém, míg fényben fekszem,
jönnek játszani
a mozdonyfüst sárga, szárnyas
oroszlánjai.
TABÁK
ANDRÁS
A köszörűs
Ilyenkor, ősszel, már ferde sugarakban
táncol a napsugár. A tető
felett nedves orrú szél kerget fürge
vinnyogással egy porgombolyagot.
Csendes a ház. Fénylik az ég, csillognak az
ablakok. Majzikné, a
házmester, fogja a seprőt, kijön az ajtó elé.
Reggel már söpörgetett a
portája előtt, de szereti a tisztaságot meg az asszonyok
reggeli
pletykáit. Ma azonban teremtett lélek sincs a
folyosókon. Szombat van,
sietni kell a főzéssel, korán jönnek a
férfiak a munkából. A konyhákból
könnyű szagok szállnak. Majzikné megkerüli a
virágágyat, elindul körbe
az udvaron. Terebélyesen elvonul az ablakok alatt, sorra
beléjük
szagol. Néha megtorpan, a homlokát ráncolja; nem
akarja összekeverni a
szagokat. Gárdosné, például, az orvos
felesége, serpenyős húst süt,
amit nem szabad összezagyválni a Bokáék
ablakából szálló
lencseillattal. Bokáéknál gyakori a lencse
és gyakori a perpatvar.
Talán épp a lencse miatt. Boka nem szereti a
lencsét. Ha szöges
bakancsával végigdübörög a
folyosón, Majzikné már fogja is a seprőt,
ballag fel az emeletre. Odasettenkedik az ablakhoz, úgy tesz,
mintha
szorgalmasan söpörgetne, holott csupa fül, minden neszre
felfigyel,
minden szófoszlányt elcsíp. Néha még
leskelődnie se kell, csak kiáll az
udvarra és a porolónak dőlve hallgatja a Boka
ordítását. Mert ő aztán
tud ordítani. Fuvaros. A fuvarosok két dolgot tudnak:
ordítani meg
inni. Boka is iszik, mint a gödény, s amikor
részegen jön haza, zeng
tőle az egész ház. Olykor belefárad, elfullad a
hangja, és az asszony
szüppögését is hallani. Majzikné mindig
borzasztóan megsajnálja.
Szörnyű sora lehet annak az asszonynak. Ha csöpp
sütnivalója lenne, rég
otthagyta volna az urát.
Majzikné megkerüli az udvart,
visszaérkezik az ajtaja elé, nagy
sóhajtással már fordulna is be rajta, amikor
jön a köszörűs. Cigány.
Amolyan szép szál ember, gyűrött arcú, korom
szemű. Karján csomósan
feltűrve az ingujj. Zöldre pingált
köszörűstaligát himbál maga előtt,
zöld a fején a zsinóros kis kalap is. Illendően
odabókol a
házmesternének, a kalapját is megemeli. Puha
talpon járva gurítja be a
kocsit az udvarra.
– Köszörűs! Itt a köszörű-ű-űs…
Majzikné fellép a küszöbre,
sután lóg a kezében a seprő. Micsoda
köszörűs ez? Majzikné még sose látott
cigányköszörűst, a köszörűs mind
tót vagy sváb. A svábokon még mulatni is
lehet. Ha azt kérdezik: „Hogy
fan nagysasszony, fan-e falami köszörű-munka?”, akkor
muszáj nevetni
rajtuk. Hanem, hogy cigányköszörűs… ez megint valami
új dolog. Majzikné
falhoz támasztja a seprőt, nagy buzgalommal igyekszik
néhány
rokonszenves vonást felfedezni a cigány
képén. Mert náluk aztán
garmadával akadna munka. Az ura már hetek óta eszi
a lelkét, hogy teli
az ekszcájg életlen holmival. Majziknében
kigyúl a lelkiismeret,
csakhogy nem bízik az emberben. Hátha kereket old a sok
késsel? Nem
strázsálhatja el mellette a napot.
A köszörűs megtörli a
homlokát, másodszor is elordítja magát. A
folyosóra kiugrik egy gyerek, kinyújtja a nyelvét,
de mellette ott a
házmesterné, és ki tudja, talán még
ebből is civódás adódnék. De az
emeleten előszállingózik néhány asszony.
Összeverődnek a Gárdosné
lakása előtt, tanakodnak. Mindegyiknél lapul a
sublótban csorba kés,
életlen olló, de cigányra még kést
se bízzon az ember. Már csak
Gárdosné miatt se. Nem szereti a cigányokat,
tavaly a piacon ellopták
az erszényét, s ugyan ki más tette volna, ha nem
egy füstös. Gárdosnét
pedig kár lenne megharagítani, jóravaló
asszony, pénzszűkében megsegíti
az embert.
Gárdosnén patyolatfehér
kötény van, szemüvegét törülgeti.
– No hiszen – mondja szájbiggyesztve –,
cigányköszörűs! Erre se bíznék
munkát.
És az asszonyokra néz. Azok
bólogatnak, bár szemük szaporán
forgolódik az udvaron. Lehet ugyan a sarki boltban is
köszörültetni, de
ott napokig elkoslatnak rajta. Késre meg szükség
van, azt már szégyen a
szomszédasszonytól elkérni.
A cigány még egyet, utoljára,
kiált, aztán szedi a sátorfáját,
baktatna kifelé, amikor a földszinten nyílik az
ajtó, kiszól a Szabóné:
– Várjon!
És odaad egy ollót meg egy
kést. A köszörűs megnyálazza az ujját,
szakértelemmel végighúzza a kés
élén. Majd megpörgeti a masinát, a kő
felett felszikrázik az acél. Közben fölveti a
tekintetét az emeletre.
Az asszonyok izegnek-mozognak, noszogatja őket valami. Mégiscsak
le
kéne vinni azokat a késeket! Gárdosné nem
szól, fölteszi a pápaszemét,
gúnyos mosollyal bemegy a lakásba. Igaza van, igaza van,
de ha egyszer
a késeket meg kell fenni… A kis Sipőczné azt
tanácsolja, vigyék csak le
a késeket, de tartsák szemmel azt a cigányt.
Felváltva. Tíz percet
mindnyájan kiszakíthatnak a főzésből. Jó
ötlet, tetszik nekik. Sipőczné
megy le először, egész csokor kés csillog a
kezében. Átadja a
köszörűsnek, az kezicsókolomot köszön,
elveszi. Sipőczné a porolónak
dűl, vizsla szemmel méregeti a férfit. De az rá se
hederít, hosszúkat
fütyülgetve végzi a munkáját.
Göcsörtös ujjai közt sivít a kés.
Sipőczné unja meg előbb a hallgatást.
– Soká készül el vele? –
kérdezi, mert nem olyan fajta, aki sokáig kihúzza
szó nélkül.
– Pár perc, kezicsókolom…
A köszörűs ujja közé
csípi a kést, a világosság felé
tartja.
Szikrázik a kés lapja, gyöngyös fonálban
fut róla a fény. Hunyorgó
szemmel vizsgálgatja, majd megfordul. Éppen
Majzikné csoszog ki
mogorván a konyhájából.
– Itt van, no. Vegye el ezt is…
A cigány neki is kezicsókolomot
köszön, de már kerekebb kedvvel, és
a szemében is bujkál valami huncut fény. Gyorsan
elfödi a száját, úgy
tesz, mintha rájönne a köhögés, pedig a
nevetését nyomja el.
Tíz perc múlva megérkezik a
váltás. Bokáné siet le az emeletről.
Éppen a rántást kapta le a gázról,
még csillog kezén a zsír, útközben
törülgeti a kötényébe. Sipőczné
fellélegzik, cinkos tekintetet vet rá,
bandukol föl a lépcsőn. Bokáné is a
porolóhoz megy, ő is
nekitámaszkodik. A cigány már érti a
dolgot. Nyel egyet, az asszonyra
pillant, aztán rajta is marad a pillantása.
Jóformájú asszony a Bokáné,
gömbölyű a karja, párás a szeme. A
köszörűs kidugott nyelvvel
szorgoskodik, de olykor felpillant, fekete szeme végigsuhan az
asszonyon. Bokáné látja ezt, zavarbajön. Ez a
fajankó még azt hiszi,
hogy miatta ácsorog itt, mikor száz dolga is akadna!
Bolondság ez az
őrködés, igazán csak a napot lopja az ember.
Összekapja vállán a
kendőt, a mellére húzza, a kapu felé tekinget. Nem
fordul a köszörűs
felé, azért se néz rá, de érzi, hogy
az egyre többet pislog feléje és
egyre kevesebbet törődik a késeivel. Bosszús, de
valami jóleső-félét is
érez. Nevetséges volna, ha rászólna.
Senkinek se tilthatja meg, hogy
nézze. Ez is csak olyan ember, mint a többi.
A cigány leveszi a kerékről a
kést, az ujjai közt forgatja.
– Kibomlott a cipője – szól csendesen.
Bokáné elpirul, először azt se
tudja, mit tegyen. Lesimítja a szoknyáját, a
férfire pillant.
– Köszönöm – mondja ő is csendesen.
Leguggol, bizonytalan ujjal befűzi.
A cigány abbahagyja a munkát,
még a kereket is megállítja és kerek
szemmel csodálja a lehajló asszonyt. A fehér
lábszárát nézi, nem tudja
elszakítani róla a tekintetét. Elmosolyodik a
bajsza alatt, talán
gondol is valamire, aztán meglóbálja a
kést, csillámló tűzkört húz vele
a levegőben, és ismét a pedálra tapos.
Fürgén pattogtatja tovább. Most
már igazán a késekkel foglalkozik.
Később a kövér
Vértesné ereszkedik le a lépcsőn.
Bokáné félszegen a
köszörűsre mosolyog, elsiet. Az megint félbehagyja a
köszörülést, lopva
utánanéz, a lépcsőig kíséri a
szemével. Csak azután fordul mogorván
Vértesnéhez.
– A két fanyelű a magáé?
Vértesné bólint, szusszant is
hozzá egyet, de szólni nem szól.
Hasához szorítja a darálót,
kávét őröl. Orra hegyére tűz a
napsugár.
A köszörűs délre végez a
munkával. Körülhordja a házban a
késeket,
összeszedi a pénzt. Bokáné ajtaja előtt
sokáig időzik. Az asszony
kapkodva kotorászik a táskájában,
egyesével pengeti a markába a
forintosokat. Az asszonyok közben fejben összeadnak,
kivonnak, nehogy
becsapja őket a cigány. Ő is számol, körmével
vékony vonalkákat karcol
a falra, dünnyög magában. Zsebre vágja a
pénzeket, majd meggondolja
magát, két forintot kivesz, az ujjai közé
csípi.
– Többet adott – mondja
Bokánénak. – Maga két forinttal többet adott.
Nem szól többet. Nekirugaszkodik a
kocsinak, nagy csattogással a kapu felé
lódítja.
1959
KOVÁCS
JÓZSEF HONTALAN
Ismeretlen cigány ének
Az év első napja
kicsinál ez az évszak
havas ingemből is kilakoltat
Föld-bolygó szépségű
szemedből kitaszít
nem indulok országom ellen
hiába igazoltat naponta
rendőr-brutálisan a szél
kiforgathatja a zsebeimet
nincs egy vasam se
gumiöklével dagadtra pofozhatja
szomorú képemet
nem félek a húsomra csontomra
uszított mágneses viharoktól
nem indulok szerelemem ellen
sújtva a Fekete Síkon
emberi sorsomon tűnődöm
szál-férfi-kopjafa
tengeri beteg időben
Az év tizenhatodik napja
(Glossza, magamért)
miért ne lennék tisztességes
hiszen így is úgy is
hazavágnak a frankó jankók:
az élet funkcionáriusai
okirathamisítók rablók sikkasztók
pojácák és tökfilkók
a félművelt vezérek
ganajból és vérből totális
rezervátumokat tapasztó fejvadászok
a tradíciók orgazdái
szellememen élősködő piranhák
a hatalom túlfizetett apostolai
a jelen AIDS-vírussal
ojtozó harsogó külsősök:
akik méltó kisebbségnek
egyenestartású fájdalomnak
is rosszak
Az év ötvenegyedik napja
Lebegve ötszáz éve,
nélküled s veled élek:
ország, országom.
Nincsen hová menjek,
és nincs kire emelni
átdöfött tekintetem.
Majd emlékezet-
kihagyásos földedben
fog rohadni csontom,
mint mind az ötszázezernek,
alul kell hevernem:
tilos másnak lennem.
Esendő lényem nélkül,
gyönyörű csúf orcád
hiába romol vagy szépül:
ha szégyenében
a leomló ég is
belekékül.
Az év ötvenhatodik napja
Az anyák sérthetetlenek,
ölükben cipelik a népeket:
fölnevelik az emberiséget.
Erősebbek minden hatalomnál,
lakhatóvá teszik a Földgolyót,
értelmünket megtisztítják a mocsoktól.
Az anyák mind tehetetlenek
a háborúk, éhínség,
merényletek
ellen: sírdogálnak csendesen
Afganisztánban, Afrikában
a rezervátumokban és a
szaporodó menekülttáborokban.
Az anyák megalázhatatlanok,
ha bántják őket, a létezés
törékeny lényege belesajog.
Szebbek a manökeneknél
s jobbak mindannyiónknál:
a világot fölnevelő édesanyák.
Az év száznyolcvan-
hetedik napja
nem tudok
elmenni innen
átejtett szerető
oxigénalagutam
a fasor
Lorca-zöld őrjöngésem
mint szülőföldemen
a promenád
vadgesztenyés
vedlő platánokkal
rózsaszín
meg fehér
virágokkal
a csukott ablakokból
elárult
évekre
látok
szabad
és megtörhetetlen
sorsomra
az idő
lepke-szárnya
csapkodja
szikla homlokomat
s hiába szél
az örök akácokat
Az év háromszáz-
harmincadik napja
rosszul érzem
magam
itt legalul
múltam
s jövőm közt
ingázva
omladék időben
Isten-társra
várva
közkatona-fa
akác
az Erdélyi utcában
nem leszek
kevesebb
se több
annál
aki
vagyok
fű
kő
rög
költészetem szavai
mint a hon
az anyaföld
ismeretlen
cigány
ének
SÁRKÖZI
LÁSZLÓ
Jajszó
Diósi Ágnesnek
ajánlom
És kitalálom új, saját kis világom;
gyűlöltem… s nem győzhettem le a véremet:
szíven mart a szégyen. Most hát kikiáltom:
fekete szemem könny, mint sötét hold ragyog,
mert cigány vagyok, mert magyar vagyok,
mert két kardot hordok és emberléptemet
végzetem vezérli, míg porrá hamvadok.
Bárhol e világon a más: baja tenger;
titkon, fű alatt ősi állatvágyak
sértik méltóságát s döfik
villa-szemmel!
Cseppenként szivárog erőm, csak kis álmok
tartanak meg, a pengék húsba vájnak;
hazám idegen, nyesné vézna szárnyam:
szabad akarat s vágy: élni, mint sirályok.
Csikágó
XXII.
… a fuvolaszó átszúr a morajon,
a fiatal srác Mozartot játszik,
kottából, pontos és tanult – látszik:
lágyan időz pár trillán és sóhajon,
majd tova ring. A tudását adja:
aránylik hozzá kongó kalapja.
Vonó búsul s jajong a túloldalon:
kajla a kalap, borotvált a tarkó,
ősöktől örökölt a mozdulat
s magával ragad hangzás, fordulat,
csatakos az ing, tajtékos a barkó,
s a koldus kilép a művész mögül;
sárgult, göcsörtös ujjai közül
csak dara hullik a tokba – az apró…
Szonett Nemes Nagy Ágnes
versére
És egy világot.
Helyükön, a hegyek.
Nagy fák alatt kicsiny
szerelmesek,
mély barlangokban
bujdokló szavak,
vízben, virágban
visszhangozzanak
s a tengerből már
felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos
szigetek,
kinek a pálmák
és kinek a nap
s a költőnek a születő
szavak.
(N. N. Á.: Utazás)
… s a költőnek a születő szavak,
amelyek tiszta árnyékokat vetnek
a létező és jövendő lelkekben.
Tavaszt dalolni s őszbe hull nyaram;
nem én vagyok! A gyűlölettel rokon
goromba írásom, sötét s mind jogos;
kegyelem – nincs: ítélnem kell magam
és másokat. Kiutam sincs s nem lehet.
Mégis: mikor magamra maradtam
s legyöngültem, nyakamba szakadtak
a gondok. Embernek sorsa, hogy tegyen,
ha még hibásan is, de változzon,
szeretetet, szót, békét álmodjon
és egy világot. Helyükön a hegyek…
Szentandrássy István
grafikája
NAGY GUSZTÁV
Az okos cigány
lány
Élt egyszer egy öreg cigány ember
meg a lánya egy erdőszéli
házikóban. Nagy szegénységükben is
mindig igen nagy megértésben és
szeretetben. Egy szép napon kérője akadt
Zágának. Hamarosan meg is
ülték a lakodalmat, ami abból állt, hogy
valamivel finomabb étel és
ital került az asztalra, mint máskor. Az életük
azonban attól kezdve
sem változott, mert továbbra is szegények
maradtak, mint annak előtte.
De aki egy dunna alá búvik szerelmével, az
számíthat arra, hogy
harmadmagával ébred. Telt-múlt az idő.
Zágának kilenc hónap múlva
fiúgyermeke született. Lett is nagy öröm a
családban, csak éppen Zága
volt elkeseredve, mert időközben elhagyta a férje.
– Mi bajod, kedves lányom, amikor
örülnöd kellene? – kérdezte az apja.
– Drága apám, hogyne
sírnék, amikor tudom, hogy gyermekem éhezni
fog, akárcsak mi, mert a szegénységünk olyan
nagy, hogy ilyen nincs is
a világon.
– Szegény az ördög, mert nincs
lelke – bolondozott az öreg, de
szíve mélyén elszomorodott. – Ne búsulj,
lányom, meg fogjuk ünnepelni
az újszülöttünket, lesz itt olyan
dínom-dánom, hogy a király udvarában
sincs különb.
A lány álmélkodva figyelte apja
szavait, de még jobban elment a kedve, mert az öreg
gondolatai mögött veszedelmet sejtett.
– Mit akarsz cselekedni édesapám? –
fogta vallatóra.
– Hm, hm… mondanám is, meg nem is –
hümmögött az apja.
A lány azonban addig faggatta, amíg el
nem árulta tervét.
– Elmegyek a gróf kastélyába,
és hozok én onnan annyi kincset, hogy még az
unokám is meg fog élni belőle – áradozott.
Zága próbálta
lebeszélni, de mindhiába. Még aznap útnak
eredt az
öreg. Három nap, három éjjel gyalogolt
árkon-bokron keresztül, mire
elért a kastélyhoz. Ott megállt az
ajtónál, s egyszeriben rádöbbent,
hogy nem is olyan könnyű bejutni, mivel azt strázsák
vigyázzák. Olyan
őrség állt ott, hogy még egy légy sem
tudott volna berepülni
észrevétlen. Szegény öreg cigány egy
fél éjszakát virrasztott, mikor
észrevette, hogy az egyik őr az épület
hátsó kapujánál állva alszik.
Hogy meggyőződjön róla, egy kavicsot dobott az
alvóhoz. Akkorát koppant
a kő, hogy még maga is meghökkent. De az őrnek
szempillája sem rezdült.
Több sem kellett az öregnek, sutty, beosont az udvarba. Egy
terebélyes
fatörzs mögé bújt, és várt.
Szerencséjére ezt tette, mert nagy volt a
sürgés-forgás. Míg leskelődött, egy
keskeny ajtót pillantott meg, ami
éppen nyitva volt. Odalopakodott. Az ajtó hosszú
folyosóra nyílt, amely
úgy ragyogott, hogy belekáprázott a szeme. Mert
ilyet még álmában sem
látott. Egyszercsak halk suttogásra lett figyelmes. A
gróf tárgyalt a
kincstárnokával.
– Az a tíz zacskó arany – mutatott az
asztalra – a tiéd lesz, ha
meg tudod vásárolni a szomszéd
földesúrtól az egyik birtokot.
– Igen, uram – válaszolt alázatosan a
kincstárnok.
Ezután kinyitottak egy rejtekajtót,
és eltűntek.
Az öreg csak erre várt.
Szélsebesen összeszedte a tíz zacskó
aranyat, s igyekezett kifele. Sikerült átjutnia az udvaron,
egészen a
terebélyes fáig; ott aztán újra
megállt, és várt, amíg az őr
tízlábnyi
távolságra el nem ment a kaputól. Ekkor
futásnak eredt. De ráfizetett,
mert a strázsa meghallotta a lábdobogást, s egy
tucatnyi katonát
küldött a nyomába. Az öreg futott, futott,
amíg a lába bírta. De mivel
vén is volt, fáradt is volt, nem tudott messzire eljutni,
csak a
kastély háta mögötti, közeli mezőig. Ott
felbukott egy friss
vakondtúrásban. Már éppen
átkozódni kezdett, amikor hirtelen eszébe
jutott, hogy elrejti a tíz zacskó aranyat abba az
alagútba, amit a
vakond ásott. Egy szemvillanás alatt el is kaparta,
és ingjének egy
darabkájával megjelölte azt a helyet. Jól is
tette, mert a katonák
utolérték, és a gróf elé
cipelték. Az meg huszonötöt veretett rá, hogy
bevallja a lopást. Az öreg szó nélkül
tűrte a verést, nem árulta el
magát. Ezen a gróf megdühödött, és
büntetésből befalaztatta. Vízen és
száraz kenyéren kívül egyebet nem kaphatott.
Szegény rab ereje napról napra
fogyott, mert se ülni, se feküdni
nem tudott. Egész nap csak állt, és nézett
kifelé egy akkora ablakon,
amibe egy emberi fej éppen belefért.
Zága várhatta az apját, az nem
érkezett meg. Gondolt egyet, és
elindult gyermekével apja keresésére. Három
nap, három éjjel csak rótta
az utat, mire nagynehezen rátalált a kastélyra.
– Mit akarsz te itt? – állt
útjába a kapu őre.
– Az apámat keresem – felete alig
hallhatóan a lány.
– Befalazták azt már régen –
mondta közömbösen az őr.
– Addig bizony el nem megyek, míg meg nem
győződök róla –
makacsolta meg magát Zága, és leült az
ajtóval szemben. Nem sok idő
múlva gyermeke sírni kezdett, mert megéhezett.
Meghallotta a sírást a gróf is,
és ahogy meglátta őket, megesett a szíve rajtuk,
és beengedte a lányt a kastélyba.
Zága, miközben elpanaszolta
jövetele okát, anélkül, hogy tudott
volna róla, valósággal elbűvölte a
grófot szépségével. Az meg
tüstént
parancsba adta, hogy vigyék a lányt az apjához. Az
öreg szinte már
beszélni is alig tudott. Zága az ablakon keresztül
bedugta a mellét, és
tejével megetette az apját, hogy egy kis erőre kapjon.
Eztán minden harmadik nap
meglátogathatta az öreget. Az egyik
mellét elvonta gyermekétől, hogy apját
megetethesse. Igen ám, csakhogy
szöget ütött a kastély uraságainak
fejébe, hogy ilyen hosszú időn át
befalazva, hogyan lehet élve maradni, mert ők továbbra is
csak kenyéren
és vízen tartották az öreget.
Fülébe jutott ez a grófnak is, magához
rendelte hát Zágát, hogy a nagy titok
végére járjon.
A lány csak annyit mondott a grófnak:
– Találjátok ki, ha okosok vagytok.
A gróf nem faggatózott tovább,
hanem egy ajánlatot tett a lánynak.
– Ha fel tudsz nekünk olyan
találós kérdést adni, amire a
tanácsosaim nem tudnak megfelelni, szabadon engedem az
apádat. De ha
megfejtik, téged is az apád mellé falaztatlak.
Három nap gondolkodási
időt kapsz.
Ezután a gróf összehívta a
tanácsosait, s nekik is elmondta, mit eszelt ki.
– Még hogy egy koszos cigány
lánynak nagyobb tudása legyen, mint
nekünk – gúnyolódtak a főemberek. – Nem tud az olyan
kérdést kitalálni,
amit mi meg ne fejtenénk.
– De ha mégis – felelte a gróf –,
akkor legfőbb tanácsadómnak ide veszem a kastélyba.
Zága pedig sírva hagyta el a
kastélyt, nagyobb szívfájdalommal mint
máskor. Csak arra gondolt, hogy az urak meg akarják őt
viccelni.
Eltelt egy nap, kettő, semmi sem jutott
eszébe. Harmadnap, szokás
szerint elindult apjához, hogy megetesse. Egy hídon
vezetett az útja.
Gondolt egyet, és leült a szélére, mert el is
fáradt, meg a gyerek is
megéhezett. Szoptatás közben elővett a
tarisznyájából egy falat
bokolyit, és azt eszegette. Egyszercsak arra lett figyelmes,
hogy a híd
alatt dögkeselyűk lakmároznak egy állati tetemből.
Olykor-olykor
felszállnak a híd tetejére a
húsdarabkákkal, és ott eszik meg.
Gondolkozik a lány, és így
beszél magában: „Alattam is esznek,
felettem is esznek, én is eszek, belőlem is esznek.” Nagyot
dobbant a
szíve.
– Megvan a találós
kérdés – kiáltotta boldogan.
Azon nyomban felállt, és tovább
akart menni, amikor hangos
madárcserregést hallott. Nem tudta, merről jön a
hang, felállt hát egy
kőre, és megpillantotta a madarakat, amint a fészkük
fölött
veszekedtek. Ez a fészek egy koponyában volt, hat
apró madárfióka
tátogott benne. Újra elkezdte előbbi
mondókáját, de most még ezt is
hozzátette: „Egy kőre állok, és egy
koponyában hat elevent látok.”
– Ez az! Ezt még hozzáteszem a
kérdéshez.
Mire a kastélyhoz ért, kész
volt a feladvány.
Alattam is esznek,
felettem is
esznek,
én is
eszek,
belőlem is
esznek,
ha egy kőre
állok
koponyában hat elevent látok,
és kinek
vagyok lánya,
annak lettem
anyja,
szája
szívja lelkemet
anya
helyébe megyek
lelket
váltani.
Odaállt a tanácsosok elé, akik
kérdő pillantásokkal nézegettek
egymásra. Akárhogy is törték a fejüket,
három nap múlva sem tudták a
versikét megfejteni. Szégyenszemre
megkérték a lányt, mondja el a
megoldást. Zága örömmel mesélte el, mit
látott az úton, és azt is, hogy
apját a saját tejével táplálta.
Az öreg cigány embert azonnal
kiengedték a börtönből. A gróf
kérlelte a lányt, maradjon, de Zága
visszavágyott az erdőszéli
kunyhóba. A kastély urának nagy
bánatára el is indultak hazafele.
Útközben az öreg megkereste a
vakondtúrást – ingjének egy darabja
árulta el a tíz zacskó arany helyét. A
kincsből aztán szép házat
építettek a rozoga kunyhó helyére,
került az asztalra bőven étel és
ital. Csak Zága volt még mindig szomorú,
férje után búslakodott. De nem
sokáig. Zága okosságának híre messze
szállt, eljutott a csapodár ember
fülébe is. Ment hát vissza lehajtott fejjel
Zágához. Volt is nagy öröm
a házban, csaptak olyan dínom-dánomot, hogy
még a király udvarában se
lett volna különb.
Péli Tamás
grafikája
DOBOS
ÉVA
Ellenvers
A házassági hirdetés rovatban
„jólszituált orvosözvegye” férjül
„magyar embert” keres.
Tuaregek nyilvánvalóan
nem jönnek számításba.
„Bronzbőrű honfitársaink”,
kiknek jelenlétét villamosunkon
tüstént jelzi az éber vezető,
hogy ki-ki megmarkolja a retiküljét,
meszet oltanak, téglát hordanak:
így épül újgazdagék tornyos háza
barokk erkéllyel, lőrés-ablakokkal,
a tuareg-mentes övezetekben.
SZARKA
ISTVÁN
Bozótvágó
Ha beszakad a korhadt nád: a kémény
eldől mihamar, a vályog romjai
elenyésznek szinte szemlátomást,
s csak a csalán, a bodza. – Hét évtized
fájdalmas-boldog tömkelegébe,
lefolyástalan ínségeibe,
feneketlen, bűzös sártavak
zöld hártyái alá, reménytelen
aszályok forgó tornyaiba hatolni
ily mérőpontokat miért is kutatok még?
Bozótvágó kell ide, eke vasa,
ültetőgödör a pázsitfűbe, közmű,
szép gyerek szép kutyával, álomi ház,
a szellem napvilága…