Ezredvég

ESZES MÁTÉ

Romák

1.
A tanácsháza előtt lármás, tarka cigányhad gyülekezik. Nagybajuszos öreg cigány nyomakodik át a tömegen. Fején szalmakalap, övén dohányzacskó lóg, belőle jókora cseréppipa kandikál ki. Kalapkötő Ernő cigányvajda semmi kincsért nem válna meg a marhahólyagból készült dohányzacskótól és remekül kiégetett pipájától, mindkettőt mint hatalmi jelvényt viseli. Tekintélye van az öregnek a telepen, de a tanácsiak előtt is, mert ha nem boldogulnak a romákkal – mint most is – azonnal küldöncöt szalaszt érte Vallyon Kazi tanácselnök.
    Az öreg fellép a lépcsőre, szembefordul az izgatottan vitatkozó, szitkozódó sokadalommal, felemeli a karját és rekedtes, erős hangjával túlkiabálja a zsibongókat: – Elég legyen! Amelyikőtök óbégat, az szedheti a sátorfáját és mehet vissza a telepre.
    Elcsendesedik a tér. Az öreg komótosan megfordul, vár. Kinyílik a tanácsház ajtaja, kilép rajta Vallyon Kazi, nyomában Tolka Pityu rendőr őrmesterrel.
    – Menjenek haza, emberek! Megmondtam maguknak százszor, legutóbb a falugyűlésen, hogy az iskola belső vécéje szolgálati jellegű. Csak a tanárok használhatják – mondja az elnök.
    – Hazugság! A magyar gyerekek is odajárnak, csak a mieinknek kell hátramenni a budira – hallatszik a tömegből egy indulatos hang.
    Tavaly ősszel az új iskola átadásakor derült ki, hogy a többször módosított tervből kimaradt a mosdó, utólag választottak le a tanári szobából egy szűk kis helyiséget. A hideg beálltával a helyzet úgy alakult, hogy előbb a tanítók gyerekei, azután a kivételezettek használhatták a tanári vécét, később pedig már csak a cigánygyerekeknek kellett az iskolaudvarban hátul álló árnyékszékre járni.
    – Emberek, ne keltsék itt a feszültséget, menjenek békével haza! Holnap majd a vb-gyűlésen megtárgyaljuk. – Az elnök még leszerelő mosolyt is mellékel a mondottakhoz, de hatástalanul, mert a felerősödő lárma elnyomja a hangját.
    Kalapkötő bal kezével maga mögé int, a hangoskodók elcsendesednek.
    – Szóval csak holnap, Kazikám? A kölykeink meg ott fáznak meg a nagy mínuszban a budin. – A vajda szavait helyeslő kiáltások kísérik.
    – Megmondtam, majd holnap. Ehhez testületi döntés kell.
    – Nem így beszéltél tavaly, a választások előtt, Kazikám – mondja a vajda. – A Kacska Etel gyereke kórházba került, vesegyulladással, mert felfázott. A Bangó Juszti lánya két hete nem jár iskolába, belázasodott…
    – Honnan vegyek pénzt még egy klozettra? A kassza üres. Jó, ha a szociális segélyeket ki tudjuk fizetni és a közmunkadíjakat.
    – Onnan vedd, Kazikám, ahonnan a vadásztársaság bankettjére, meg a szabadtéri színpadra valót vetted.
    – Azt külön alapról fizetjük, a kulturális alapról.
    Az elnök és a vajda nyugodtan, indulatok nélkül beszélgetnek. Azok beszélgetnek így, akik tudják, hogy mit akarnak. A választások említésére Vallyon Kazi összeráncolta a homlokát. Nagyon jól tudja, hogy ha Kalapkötő nem szerzi meg neki a cigányok szavazatát, ma nem ő az elnök.
    – Ígérd meg, hogy lesz közös vécé, Kazikám. Amíg nem teszed meg, addig nem megyünk haza. Az is kultúra, Kazikám, hogy szanaszét szarnak-e az iskolások a bodzabokrok között vagy rendesen a helyére. Meg, tudod, Kazikám, a mi gyerekeink se szarnak büdösebbet, mint a másé.
    Az elnök töri a fejét, hogy mit feleljen erre.
    – Rendben van, emberek, holnap kérek bontott téglát a téesztől és megépítünk a folyosó végén az iskolában egy újabb mosdót. Aki tud, jöjjön el társadalmi munkában segíteni.
    Kalapkötő Ernő megkönnyebbülten sóhajt, kezet ráz az elnökkel. Előveszi a pipát és a szárával suhint egyet a tömeg felé a levegőben.
    – Hallottátok, lesz klozett, oszoljatok.
    A tömeg lassan szétszéled, megy mindenki a dolga után.

    2.
    Düledező, nádtetős házikó simul az ártéri gáthoz. Az udvarán overallba öltözött férfi kenegeti a felfordított ladik fenekét kátránnyal. A ház előtt, a járdán Vallyon Kazi nyitogatja a dróttal összetákolt kiskaput, de nem boldogul vele. Ráköszön a munkájába feledkező férfira: – Adjon isten, Robikám! De bezárkóztál!
    Farkas Robi felnéz, felé biccent a kátránygőz mögül. Kelletlenül nyitja ki a kiskaput, int, hogy menjen beljebb. Nem túlzottan örül a látogatónak. Visszaballag a ladikhoz, kezébe veszi az ecsetet, újabb csíkokat húz vele a ladik fenekére. Hallgat, mintha megkukult volna. A parányi udvaron és a fészerben halászszerszámok hevernek. Halomba dobált varsák, összetört bárka, rozsdás szigony. A fészerben a falon még kézzel kötött háló is lóg, a fonalat alaposan megette az idő, szemei szétmállottak.
    – Gondolkoztál-e az ajánlatomon, Robikám?
    – Még nem eleget.
    Vallyon Kazi panziót nyitott, a lánya nevére, tizenkét vendégszobája van, melegkonyhával. Közeleg a nyugdíj, aztán ezekben az új politikai változásokban sem tud igazán eligazodni. Úgy döntött, hogy vendéglő- és szállodatulajdonos lesz. Robit szeretné rábeszélni, hogy hetente kétszer-háromszor főzzön nála halászlét bográcsban a vendégeinek.
    – Pedig sürget az idő. Ha nem vállalod, szólok az öreg Csöröginek.
    – Abból a halból ugyan nem esznek a vendégeid, amit Csörögi János fog. Reggeli harangszóra már olyan részeg, hogy nem tud beszállni a ladikba.
    Kazi leereszkedett egy csonka bárkaorra, szuszogva fészkelődik.
    – Annyi baj legyen, majd felszedi az asszony a varsákat, az öreg addig is ráhagyta – mondja kevés meggyőződéssel.
    – Háromszáz forintot ígértél egy bográcsért, meg a hal árát. Ennyiből nem tudom etetni a családot. – Farkas Róbert az egyetlen cigány halász a vidéken, és ő főzi a legfinomabb halászlét.
    Az apjától tanulta a mesterséget, aki emberöltőn át járta az ártéri vizeket. Robi avval szokott büszkélkedni, hogy az örege még Ferenc Jóskától kapta a Sajtól a Kolopi-zsilipig terjedő folyószakaszra a halászati jogot.
    – Pedig, Robikám, hamarosan lejár az engedélyed, és azt nehezen újítja meg a vízügyi igazgatóság. Én tudnék segíteni neked. – Kazi töpreng egy kicsit, azután még megtoldja: – A szociális otthonban takarítónőt keresnek, szólj a feleségednek, a Rózsinak… Így rendben vagyunk, Robikám?
    Farkas Róbert nem szívesen adja fel a függetlenségét, mert az neki mindennél drágább. Anélkül, hogy a tekintetét levenné a feketén csillogó ladikról, a fogain keresztül szűri a szavakat: – Bográcsonként négyszáz és a hal ára, gilt?
    – Megegyeztünk. Holnap harmincfős német csoportom érkezik, megfőzheted nekik azt a híres Farkas-féle halászlét.
    Vallyon Kazi elköszön, elérte, amit akart. Elégedett léptekkel távozik a kerti kapun a portáról.
    Kis számolgatás után Farkas Robi is elégedett az elnökkel kötött üzlettel. Mindig is igyekvő ember volt. A hét gyereket iskolába járatta, a legkisebb, a Robi, az idén végez, ipari tanuló, lakatos lesz belőle. Szeretné, ha legalább a gyerekei kikapaszkodnak ebből a nyomorúságból. Eszébe jut a maga gyerekkora. Itt, a környéken az egyetlen munkaalkalom a fatelepen, a gőzfűrésznél volt. Cigányok, magyarok ott ültek a gáton naphosszat napszámra várakozva. De legtöbben hiába dongatták magukat a legyekkel, mert a tulajdonos rafinált volt, csak azokat választotta ki napszámra, akinél szép lány volt otthon. Felírta őket a noteszába, majd csak úgy mellékesen odaszólt: „János, küldje el estére a Sárit takarítani!” A takarítás rendszerint úgy fejeződött be, hogy ágyba vitte őket, azután adott nekik egy darab szalonnát, darab kenyeret, és mehettek haza.
    A Farkas családban tizenegy gyerek cseperedett fel. Egyedül Robi végezte el az elemi iskolát. A többiek kimaradtak, félanalfabéták. Ő nagyon szégyellte a szegénységüket. Farkas Róbert, mintha tegnap lett volna, úgy emlékezik egy összeírásra. Csinoska egyetemista lány jött a lepedőnyi kérdőívekkel. Alig tudott bemenni az ajtón. A szoba közepén pokróccal letakart szalmán Robiék vagy hatan szorongtak. A kemencepadkán, meg a sutban visítoztak a kisebbek. Robi, Dodó öccsével, éhes kamasztekintettel méregette a lányt, és disznóságokat sugdostak egymás fülébe. De hamarosan elment a kedvük, mert látták, hogy a lány undorral ül le az asztal mellé és papírt csúsztat a keze alá, hogy ne kelljen az asztallaphoz érnie. Az apjuk sorolta a neveket. Farkas Mária, Farkas Sarolta, Farkas Róbert, Farkas József, azután az ötödik, hatodik. A lány idegesen nevetgélni kezdett: „Hi-hi-hi. Ó, még egy. Nahát!” De nem jutott a végére. Szájához kapta a kezét és kiszaladt hányni.
    Farkas Róbert még gyerekfejjel elhatározta, hogy kikecmereg ebből a feneketlen szegénységből. Iskola után dolgozni ment az erdőgazdasághoz. Szívósan dolgozott, nem váltogatta a munkahelyét, mint a legtöbb cigány.
    Húszévesen, amikor leszerelt a katonaságtól, megnősült, Kalapkötő Ernő legszebb lányát, a Rózsit vette el. Hűséges, dolgos társa lett a vidám természetű asszonykában. Gyűjtöttek egy kis pénzt, kölcsönt vettek fel az OTP-től és megvették a faluvégen ezt a kis házat, távol a cigányteleptől. Ha rosszat álmodik, még ma is a vályogvető gödör melletti viskóba álmodja magát, ahol az ajtóig ugráltak a vízből a békák. Pedig most már szépen élnek az asszonnyal. A tsz almáskertjében hat sort vállaltak művelésre, a halászat mellett ez is hoz egy kis jövedelmet. Békében élnek a faluban a magyarokkal is, csak akkor érzi, hogy lenézik a fajtája miatt, ha el kell hagynia a falu határát. Legutóbb is megbántódott, amikor a városból utaztak haza autóbuszon. Felesége batyura való ruhaneműt böngészett össze a leértékelt áruk boltjában. Ahogy az asszony felszállt a buszra, látta, hogy a bejáró diákok fintorogva tágulnak mellőle. Az ő keményített blúzos, takaros, tiszta asszonykája mellől. Az öreg parasztasszony pedig, aki mellett helyet foglalt a Rózsinak, felállt és csúfondárosan mondta, hogy így legalább lesz helye a batyunak is. Ő kibámult az ablakon, nézte a távoli domboldalak egymásra futó síkját és nyelte a keserűséget…

    1990

Szentandrássy István grafikája

HAYPÁL TIBOR

Kiűzöttek

Kavicshegyek piramisainak tövében álltak. Az újdonsült Tulaj túlkiabálta a kavicsrosták zaját.
    – Maga nekem nem kell! Ki van rúgva!
    Kalányos Ádám ijedten nézte a halszemű, vérmes arcú embert, akinek széles egyenes bajusza alatt keskeny cápaszáj rejtőzött.
    – Soha nem volt ellenem panasz – hebegte. – Ne tessék elküldeni. A feleségemet elbocsátották a csokoládégyárból, asztmás kislányom van, idős anyám is nálunk él. Négyen tengődünk egy keresetből. Mindent megteszünk magának, meghúzzuk magunkat a kis vityillóban. Nálam jobban senki sem őrizte ezt a telepet… Elismerték buzgóságomat, igazgatói jutalmat kaptam, s egyszer a Balatonra is elküldtek családostul üdülni…
    – Mondtam már, maga nekem nem kell! A vityillót is megvettem a teleppel. Eltüntetem ezt a tetűfészket. Szedje a cókmókját és pucoljon a pereputtyával együtt. Ne akarja, hogy erőszakhoz folyamodjak!
    – Mi baja velem, uram? – Kalányos Ádámnak elkeseredettségében vizes lett a tenyere, az elnehezült légzéstől horpadt melléből sípoló hangok törtek elő. – Mit vétettem?
    – Nem bízom a fajtájában – köpte oda dölyfösen a Tulaj, s nagy léptekkel elindult Mercedeséhez.
    Kábultan vánszorgott vissza Kalányos Ádám a vityillóhoz. A hozzálapuló csapott-tetős fáskamrát két éve építette, miután összegyűjtötte a szükséges téglákat, deszkákat, hullámpalát. Kívül-belül mindent hófehérre meszelt. Az egyszobás, kopott bútorzatú lakás mindig ragyogott a tisztaságtól.
    Felesége, Luca a rántást kevergette, anyja a konyha sarkában hálóhelyén a dikón kötögetett. Amikor elmondta a Tulaj döntését, először feleségén tört ki a hisztériás roham, majd átragadt anyjára. Fülsüketítő szitkozódásba, keserves jajgatásba kezdtek, egymást túlkiabálva a legrémesebb átkokat szórták a Tulajra. Elszabadultak indulataik, nem figyeltek csitító szavára. Majd őt is szidni kezdték tutyimutyi tehetetlensége miatt.
    Megfájdult a feje. Magukra hagyta őket.
    A buszállomáshoz vezető dűlőúton találkozott Ritával. Irkákkal, könyvekkel tömött piros hátizsákját nehezen cipelte a vézna kislány. Nagy, barna szemében ragaszkodás és szeretet volt, ahogy ránézett.
    – Hová mégy, apa?
    Nem tudott válaszolni. Megsimogatta hullámos, kékesen csillogó, szép, fekete haját, s tovább indult.
    Ahelyett, hogy vigasztalnának, segítenének, tanácsot adnának, hisztiznek, dohogott magában az asszonyokra gondolva, s kezdte érteni apját, aki néha lekevert egy nyaklevest anyjának, ha nagyon szájalt… Felesége akkor is dühöngött, amikor megözvegyült anyját felhozta Szabolcsból. Rita a konyha dikóról beköltözött a szobába. Felébredt, amikor az asszonyt gyömöszölni kezdte, tágra meredt szemmel bámult rájuk a telihold kék sugárzásában. Azóta Luca félve csinálja, az ágy nem nyikordulhat, a sóhajok, a lihegések, az apró örömteli kis nyöszörgések, suttogások elmaradnak, nincs önfeledt beleélés, eluralkodott rajtuk az óvatosság meg a csend. Luca kielégületlen és ideges. Lehet, hogy Rita csak színleli az alvást, suttogja gyanakvón, ha hozzányúl a testéhez…
    Sokáig várt a buszra, majd kétszer is átszállt, míg a Dzsumbuj negyedhez nem ért. Rátalált az aládúcolt, lakhatatlanná vált, lebontásra ítélt házra, ahol nagybátyja lakott. A kapualj dohos, penészes bűzt lehelt. Az udvarban, a törmelék- s szeméthalmok között, fürge férgek surrantak.
    Az udvarra néző földszinti lakás előterében a leszerelt villany- és gázóra nyomai látszottak.
    Kalányos Péter a szoba félhomályában, a pokróccal takart sodronyos ágy szélén ülve, horpadt alumínium lavórban lábat mosott. Együttérzéssel hallgatta unokaöccse délelőtti keserves találkozását a Tulajjal. Sokáig dörzsölgette lábujjait a lenvászon törülközővel. Mióta az építőiparból nyugdíjazták, széles arca alatt löttyedt kis tokát növesztett. Elmondta, hogy két szabolcsi rokon fiú lakik náluk, a felesége pereputtyából. Padlóra fektetett matracokon alszanak a sarokban. Miután régi munkahelyüknek, az állami gazdaságnak földjeit széttrancsírozták, s azóta parlagfű terem rajtuk, elmenekültek szülőhelyükről. A munkaközvetítővel hiába kísérleteznek. Pedig mindenféle munkára vállalkoznának. Néha akad üresedés. Elloholnak a címre. Végigmérik őket. Nem kellenek. Újabban már a Moszkva téri emberpiacon is válogatnak. Holott a kiválasztottak éhbérért dolgoznak vért verejtékezve. Most a nagytétényi bolgárkertész paprikáját árulják. Sára ángyi vastag, visszeres lábaival a Móricz Zsigmond körtérre cipelt nagy vesszőkosárral, a fiatalabb fiú a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában, az idősebbik a Boráros téren kínálgatja a járókelőknek a paprikát. A kertész alig lök nekik néhány forintot. De ez is valami! A semmiből nem lehet megélni.
    Mikor nagybátyjától hazatért, anyja és felesége már megcsendesedett. Közölték, holnap körmenetre indulnak, s ajánlatos neki is elmenni, mert már egyedül csak Jézus segíthet.
    Húsvét köszöntött rájuk. Némán álltak a kavicsrosták, a dömperek, a tehergépkocsik. A kavicspiramisok csúcsát glóriával fonták körül a reggeli nap sugarai.
    Bezárták a telep kapuját s elindultak. Elöl ment Rita a nagyanyjával, utánuk Ádám és Luca baktatott. A por belepte cipőiket, mire a dűlőutat elhagyták. Sokáig vártak a buszra.
    Az utolsó percekben érkeztek. A körmenet élén megindultak az énekes asszonyok. Megemelték a feszületeket, zászlókat lengetett a tavaszi szél. A kígyózó körmenet végén tarkaruhás roma asszonyok ballagtak átszellemült arccal. Közéjük vegyültek. Anyja a rózsafűzért morzsolgatta, felesége félhangon fohászkodott, Rita bámulta az éneklő sokaságot. Alleluja! Alleluja! Zengett az örvendezők ujjongó éneke, s Ádámra is ráragadt anyja bizakodása a Megváltóban, aki segít minden bajbajutotton.
    Késő délután ballagtak hazafelé, fáradtan és éhesen a dűlőúton. A szél sűrű felhőket kergetett az égen, hidegre fordult az idő.
    A telep kapuja előtti gazban találták szegényes cókmókjukat, a roggyant szekrényt, a kopott asztalt edényekkel zsúfolva, a sámlikat, a felemás székeket, a heverőt, a kiságyat, a tükröt a nagy, sárga műanyag lavórba téve.
    A vityillót a buldózer a kerítés mellé tolta. Füstös kéménytéglák keveredtek a töredezett vályoggal, a repedt hullámpalával, gerendamaradványokkal. A vakolattöredékeken fehéren virított a mész.
    Kinyílt a kerítés bal oldalára állított lakókocsi ajtaja, kopaszra nyírt, testes, bőrdzsekis fiatalember lépett ki rajta, nyomában egy dühös dobermann. A kutya acsarkodva rontott a kapuhoz, amelyen fényes, nagy lakat fogta össze a láncot. A telep új őre közömbösen nézte a kétségbeesett családot néhány másodpercig, majd visszament a lakókocsiba, s kint hagyta a kerítésnek ugráló, bősz állatot.
    Megeredt az eső. Özvegy Kalányosné ráncos arcán összemosódott az eső a könnycseppekkel. Térdre roskadt, összekulcsolt kezét égfelé emelte, belenézett a felhőkbe, reszkető hangon könyörgött.
    – Jézusom! Tudom, könnyezel nyomorúságunkon, de ez nem elég, tégy csodát velünk!
    Egyre sűrűbb és nagyobb cseppekben esett. A kutya behúzódott a lakókocsi alá, amelyből rockzene áradt a sötétülő délutánba.

    1995

Péli Tamás grafikája

HOLDOSI JÓZSEF

A lázadó

Ragyogó fényár vette körül, amikor felébredt. Nem látott semmit, csak a sugarak melengető becézését érezte a testén. Hosszas töprengés után rájött, hogy a mennyországban van, csak az angyalok hiányoznak, vagy azok közül valaki, akik itt hagyták a telepet. Egy éve, tíz éve, száz éve, nem tudta már, mikor.
    Létező volt számára a hajnal, amikor kiült a kunyhója elé, az esti evés, az asszony, aki a faluból hetente egyszer ide biciklizett, és letette az ajtaja elé a kosarat, amiben kenyér, krumpli, bab, borsó, liszt volt, és zsír kicsike csuporban. Először még kiment elé, később már csak kiszólt neki, hogy él, de egy idő múlva elfelejtette a szavakat, pedig az asszony mintha kérdezett is volna valamiket, amikre csak morrantott. Aztán már ezt sem kellett. Mikor hallotta, hogy megjött, zörgött valamivel.
    Most mégis örült, hogy felötlött benne a mennyország képe, és vele a szó, de a nap megijedve a kiszáradt, öreg testtől, mint serdülő lány, akit tiltott játékon kaptak, riadtan visszahúzta a sugarait, és magasra szökkent az égen. Ő pedig rádöbbent, hogy kunyhójában, a fából összetákolt priccsen nyomorúságos rongyaiban fekszik.
    Nem sokáig kellett a mennyországnak, szomorkodott. Megrémült ezektől az érzésektől, hiszen már elfelejtette, hogy mi az öröm, mi a szomorúság. Ki is menekült a kunyhója elé, ahol csak az üldögélés van, a maga elé nézés, nincs ég, nincs nap, nincsenek madarak, csak Ő van az idő megbocsátó türelmeként.
    Zúgást hallott, a hang irányába fordította a fejét, fájdalom hasított belé a mozdulattól. Egy motoros száguldott felé, nagy féknyikorgással megállt előtte. Kopasz fiatal fiú volt, fekete bőrdzseki, bőrnadrág, ugyanolyan csizma a lábán. Elégedettséggel töltötte el, hogy meg tudja nevezni magában ezeket a dolgokat. Az, ami a fiú derekára volt kötve, ismerős volt ugyan, de oly hosszú ideig élt a szavak nélküli világban, hogy nem sikerült felidéznie, mi az. Ennek ellenére jókedve lett, szeretett volna beszélgetni vele. Először is megkérdezni, hogy milyen évet írnak, melyik hónap és nap van, aztán megtudni, hogy mi történt szegénnyel, hogy ilyen fiatalon kihullott a haja. De szavak helyett csak hörgés tört fel belőle. Érezte, hogy folynak a könnyek az arcán…
    A fiú meg csak ordítozik, leveszi a derekáról azt a valamit, azzal hadonászik, de mit mond? Üöeeiáooieöee – ezeket a hangokat hallotta először, meg is jegyezte gyorsan. Aztán a többi hangot is felfogta: Bdsttvscgnykmstmndmgdgltk! – ha az előzőekhez hozzárakja, megtudja, hogy miért olyan dühös ez a kopasz fiú.
    Kapaszkodót keresett: az iskola, a tanító, ahogy olvasni tanította őket! Büd… tet… ci… ok… min… let… egyetlen értelmes szótag felismeréséig sem jutott el, már-már feladta, amikor a kopasz visítozni kezdett, és ez a hang, mint egy hurok, jelentéssel bíró szavakká rántotta össze az addig roncsaiban heverő mondatot: Büdöstetvescigányokmostmindmegdögletek!
    Boldogan nevetett, igen, most már érti, csak beszélni nem tud.
    – Hol vannak a többiek? – üvöltötte a kopasz.
    A romokra mutatott, és intett, hogy elmentek. Szerette volna magához ölelni ezt a fiút, aki, most már biztosra vette, hogy angyal, a mennyországból küldték hozzá, hogy segítsen rajta, elvégre nem mehet úgy oda, hogy nem érti, mit mondanak neki, még azt is megéri, hogy újra beszélni is tud.
    – Akkor te vagy az utolsó – röhögött a másik. – Mielőtt megdöglesz, megtáncoltatlak egy kicsit. Gyerünk, vetkőzz meztelenre!
    Hányszor kellett már az életében parancsra meztelenre vetkőznie: először, mikor nyilas suhancok törtek rájuk, és a jéghideg vízbe hajtották őket, aztán Auschwitzban. Az anyja, apja és a húga gázkamrában végezte, ő megúszta, de nem tudta kitörölni a borzalmakat az emlékezetéből, ezért meg sem nősült. Aztán az ötvenes években az ávósok aranyakat kerestek rajtuk, amik eltűntek a faluból. Mindig úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetik a megbélyegző szavakkal, ezért is mondott nemet a többieknek, mikor hívták, hogy menjen velük új életet kezdeni a városba. Itt legalább nyugalomban élhet, nincs becsmérlő csúfolás, lekicsinylő szó.
    És most ide jött ez a kopasz fiúangyal a mennyországból… ott sincs igazság! Düh rázta meg testét. A kő a markában elfért, kitapogatta az ujjaival, éles volt.
    – Mi lesz már? Ne kívánd, hogy én vetkőztesselek le!
    A fejét célozta meg. Az vérző koponyával lezuhant a motorról, de nyomban felállt, és elindult felé. Most már tudta, hogy amit a kezében ütésre emel, azt régen bikacsöknek mondták, aztán gumibotnak, de ennek vas van a végén…
    – Te szemét! – bukott ki belőle, és leköpte az előtte állót.
    Az eget látta, ami kék volt, színes tollú madarak repültek a vörös színűvé izzó nap felé.

Péli Tamás grafikája

CHOLI DARÓCZI JÓZSEF

Óda

Segítsd, Isten a cigányt,
Lelhesse meg a hazát.
Segítsd meg a nemzetét,
Amíg a világon él.

Bejárta a világot,
Nem talált csak bánatot.
Az élete csak a gyász,
Segítsd, Isten, a cigányt.

Bejárta a világot,
Hosszú út volt, meg átok.
Hosszú út volt, hideg sár,
A szívében csak a gyász

A bűn, ha elkövette,
Azt már rég megfizette.
Megfizette szívével,
Tiszta piros vérével.

Gyertek, gyertek cigányok,
Leljük meg az országot.
Leljük meg azt a helyet,
Ahol nem hullnak fejek.

Segítsd, Isten, a cigányt,
Békét leljen és hazát.
Segítsd meg a gyermekét,
Lelje meg a nemzetét. Zhutin Devla le romen,
The shaj rakhen penge them.
Zhutin Devla te zhuven,
K’andej luma trubuven.

Anmdre phirdam e luma,
Chi rakhlam feri briga.
Amaro trajo-j bibax,
Zhutin Devle te zhuvas.

Andre phirdam e luma,
Lungi sas lake droma.
Lungi sas thaj chikale,
Jilestar sam bokhale.

Te sas dosh so kerindam,
Kodi dulmut potyindam.
Potyindamla dukhasa,
Chache lole rates.

Aven, zhastar romale,
Rodas carra amenge.
Rodas opre kodo than,
Kaj chi amen chi azban.

Zhutin Devla le romen,
Pacha penge te rakhen.
Zhutin sa le shavoren,
Khere von te shaj resen.

Elvitték a cigányokat

A sok cigányt mind elvitték,
nagy árkokat ásni vitték.
A nagy árok lassan mélyül,
víz bugyog fel a mélyérül.

Szegény fiúk, mind mifajtánk,
a csendőrök űzik-hajtják.
Verik őket, kapják kézre,
lemaradót puskavégre.

Az a nagy árok minek kell,
a fekete feneketlen?
Nem tudják, honnan is tudnák,
csendőröktől meg nem tudják!

Ha tudnák, hogy minek ásnak,
hogy maguknak, hogy nem másnak,
maguknak s a többieknek,
asszonyoknak, gyerekeknek.

Másodnapon, délutántájt
a kék ég vörösre vált át
vérétől a cigányoknak:
tiszta vérükkel lakolnak.

Azt a napot, jó testvérek,
cigányok, ne feledjétek!
Nagy sötét napját a gyásznak,
gyásznapját a cigányoknak. Ingerde le romen
Ingerde le bute romen,
bari gropa te hunaven.
Loke-lokesz barol bari,
opre dasz telal o paji.

Csorre save sza amare,
tradenle le but singale.
Nasaven le thaj maren le,
tele t’asen, puskeden le.

Szoszke trubul kodi bari
bibahtalyi gropa kalyi?
Csi zsanen, kathar te zsanen:
nastig pusen le singalen!

Haj te zsannasz, szar csi zsanen:
e gropa penge hunaven,
penge thaj le majbutenge,
rom, romnyi thaj savorenge.

Dujto gyesz, pal’o mizmeri
lólo kergyilasz o cseri
kathar o rat le romengo,
o rat uzso, bidosalo…

Savorale thaj savale,
kado gyesz na bisztren, more!
Kado gyesz o baro kalo,
kadi bezeh la lumaki!

Talpig félelemben

Mezsgyeföldekre kiszorulva,
talpig félelemben állok
házas hazátlanul.
Mellemben bulldózer csikordulás;
anyám csontjait forgatja ki.
Templomaim szentséges sarkát tépi
a huszonegyedik század.
Harangos dalaimat kigúnyoló
hazában vagyok kigúnyolható.

Megbotló csillag kilépésem,
kifosztottságom elárvult
megalkuvó puszta test,
lelkem megkopasztott idegen;
eladó talpam alól a föld,
szentséges
szűk hazámban talajtalan honfoglaló.

Bizalmam csaló hatalmak tárgya,
testemben száz acél henyél,
ajtómon hazaszél sír nyikorgó
átkot.

Ima

Szent Mária, Szűz leány,
Jézus anyja!
Júdások között,
jászolnyi csillag kíséretében.
Pilátus előtt,
maroknyi feszületszeggel,
arcodról szökő fényben állok,
egyszál magam,
egyszál magam,
mint Jézus a kereszten.
Hontalan lelkem kér bebocsátást hazádba,
könyörülj rajtam,
Jézus anyja!
Sugaraiddal tisztíts meg,
add rám áldásodat.
Ámen.

Ars poetica helyett

Koponyát szorító vaspánt,
sötétség glóriája,
letéplek fejemről!
S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
lenyúzom,
a vályoggödör sarkába dobom.
Szemem csak új sugarakban fürdik.
Csontom visszaver minden
színtelen színt.
Tenyeremen a Nap parazsa ég.
Árnyainkra visító átkot mondok,
és kést fenek
megmaradt nyomorunkra.

A zöldruhás asszony

García Lorca emlékére

Mint hold előtti
szökkenés,
mint csillagbozót-zörrenés,
haja a vízre omlott.

Fekete volt az éj, az ég
fekete,
csillám voltam én,
s Ő várt reám.

Lassan, mint lomha szörnyeteg,
hinárhaja úgy lebegett:
arcomat eltemette.
Béklyóba fogta nyelvemet,
béklyóba fogta az eget,
belém döfött.
Átfúrta minden csontomat,
elnyelte mozdulatomat,
gyökeret vert húsomba.

Fekete volt az éj, az ég
fekete,
csillám voltam én,
s Ő várt reám.

Zöld volt a szája,
zöld a sálja,
zöldet kínált:
zöld hínárt!

Blúza alatt zöld árapály,
ruhátlanul
zöld dagály.
Zöld volt a rét,
zöld volt a szél,
zöld intett:
fehér, fehér!

Zöld asszony
zöld ábránd alatt,
fekete arcom alatt,
fekete arcom alatt.

Az égen megjelent a hold
– alumínium ruhája volt –,
nevetett.
A tó tükre csillogott,
a fekete csillám vibrált,
majd elmerült.

Zöld asszony
zöld ábránd alatt,
fekete arcom alatt,
fekete arcom alatt.

Jóapám álma, Tűzvirág!
Gyermekedért, fiad iránt,
mond el a pásztoros imát:

„Miért illatozik a rét,
ha vad paták szaggatják szét?
Miért a gyöngy, ha lenn marad,
ha nem ékesítheti nyakam?”

Péli Tamás grafikája

FEDERICO GARCÍA LORCA

A spanyol csendőrök
románca

Juan Guerrerónak,
a Költészet főkonzuljának

Fekete ló, fekete ló.
Patkók fekete zenéje.
Tintapecsét, viaszpecsét
köpönyegük ékessége.
Ólomgömb a koponyájuk,
nincs könnyük a világért se.
Lakk lelküket feltünteti
országutak messzesége.
Púposak és éjjel járók.
Rendelkeznek és itélnek
súlyos, tömör gumi-csendre.
S porzó riadalmat mérnek.
Akkor mennek, ha akarnak.
Eszük tokjaiba téve,
hordják asztronómiáját
sötét pisztolyok csövének.

                  *
Ó, te árva cigány város!
Zászlók sarki lebegése,
holdnak, töknek, aszalt meggynek
fényessége, édessége!
Ó, te árva cigány város.
Emléked már sose vész el,
állsz kínokkal, illatokkal,
tornyaid fahéjszinével.

                  *
Eljött az éj, földre szállott
éjje éjjek éjjelének.
Cigány üllőn fölszikrázó
napok és nyilak zenéltek.
Egy véresre szaggatott ló
jött, a kapukon benézett.
Üvegkakas kukorékolt
Jérez felől föl az égre.
Pőre szél a meglepetés
utcájába lép merészen,
jár az ezüst éjü éjben,
éjes éjjel éjjelében.

                  *
Szűz Mária és Szent József
kasztanyettet keresgélnek,
kérdezik a cigányokat,
mert lehet, hogy ők lelték meg.
Szűz Mária beöltözött
polgármester-feleségnek.
Csokoládé-sztaniolba –
visel mandula-nyakéket.
József keze mint bugyorban:
saját selyemköpenyében.
Pedro Domecq s három fényes
perzsa szultán áll mögéje.
Extázis a félhold álma,
tekereg már gólyaképpen.
Lampion- és zászlóünnep
a terraszok tetejében.
Csipőtlenül a táncosnők
rínak a tükörbe nézve.
Víz meg homály, Jérez de la
Frontera egész vidéke.

                  *
Ó, te árva cigány város!
Zászlók sarki lebegése,
zöld sugárzás – bujj el, bujj el,
mert a zsaruk ideérnek.
Ó, te árva cigány város!
Emléked már sose vész el.
Ne bántsátok ezt a várost,
álljon kócosan a szélben.

                 *
És rátörtek párosával,
rá a város ünnepére.
Örökzöldek visszazsongnak
patron-rezek zörejére.
És rátörtek párosával.
Zsávoly-parok, noktürn-rémek.
Képzelik az eget fényes
rézsarkantyúk üzletének.

                 *
Tárt kapukkal állt a város,
Mulatott és mit se féltett.
Negyven zsaru párosával
úgy bezúdul, mint a végzet.
Belebénul minden óra,
konyak befagy üvegébe,
novemberi álorcát vesz,
nehogy őt is gyanu érje.
Fölszállnak a sikoltások
szélkakasok tetejére,
magasról a paták alá
szellőt szel a kardok éle.
Cigány vénasszonyok futnak
a félhomály szögletébe,
kezeikben pénzes bögre,
hajuk mered megigézve.
Röpülnek a gyászfekete
köpenyek a meredélyre,
szárnyas köpeny: olló-örvény
forgat mindent feketébe.

Betlehemi templomajtó
a cigányok menedéke.
Szent József is vérzik, csipkét
hoz egy holt leány szemére.
Ropognak a konok puskák
szüntelenül, teljes éjjel.
Szűz Mária csillag-nyálat
ken a kisdedek sebére.
Csatangol a csendőrgárda,
gyújt máglyákat szerte-széjjel,
meztelenül s fiatalon
a képzelet rajtuk ég el.
Camborióék Rózsája
a kapuban nyög az égre,
két levágott melle tálcán,
elébe rakták, hogy nézze.
S lányokat űz hajfonatuk
korbácsa az éjbe, szélbe,
a fekete puskaporból
robbant rózsák ligetébe.
Lent a földön cseréptetők
barázdája, törmeléke.
Megrándul a hajnal válla
kopár tűzfalakhoz érve.

                 *
Ó, te árva cigány város!
Mennek már, kik összetéptek.
Csendőrök: csend-alagúton.
S lángok koszorúznak téged.

Ó, te árva cigány város!
Emléked már sose vész el.
Itt vibrál a homlokomon
holddal és homok tüzével.

1928

NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA La espanyake shingalero
romanco

Kalyi grasnyi, kalyi grasnyi.
Kale petalongi gilyi.
Le momestar, memelyatar
Dyes fimlal pe lengi stadyi.
Archich-glontoj lengo shero,
Najle mila, najle asvin.
Le dromengo dur-duripe
Sikavel lengi bi patyiv.
Bendyalej, sa ratyi phiren,
Bida keren, phari krisi;
Kale dyesa, muti ratya.
Kaj’ dar-daramnyaki vatra.
Atuchi zhan, kana kamen,
Ande pengi godyi inkren
Zhanimo la dar-daraki:
Penge phurdinenge sirmi.

                  *
Vaj, tu romengo gero gav!
Flakongo kolco sar izdral,
Shonut, dudum, kiresenge
Fimlalyipe guglyol feri!
Vaj, tu romengo gero gav!
Chi maj nachol tyi aminti,
Tordyos dukhadya sungasa,
Sar kana l’khangera cipin.

               *
Avel e rat, tele perel,
Ratyi le maj ratyajengi.
Pe-j kovanca le romengi
Kham thaj xanro kerdyol aspin.
Ekh ratendar shindyi grasnyi
Avel, dikhelpes pe-j glinda.
Glazhuno bashno bashnyilpes
Pel Jerezosk kuch cheri.
Nangi balval andaj darja
Pel’ vulyici zhal tromasa.
Phirkerelpes andej ratyi,
Rupunyi ratyi-ratyaki

                *
Marja thaj o svunto Joshka
Kastanyeta shinen, maren,
Pushen vi kathar le roma,
Hajkam dihkle le biknaren.
E Marja xuravdindaspe;
Mezil mujaleski gazhi.
Akhor kecol pe peski kor
Andekh’ hirtyija patyardes.
Le Joshkaske vast, sar vazdyon
Andej posotyi garadyon
Pedro Domecq thaj trin gazhe,
Perzhicka kraja den suno,
Sano gindo, pharo suno
Kade vulyol sar le sapa.
Memelyi thaj flako svunto,
Pe le dolmi opre cirdyon;
Bi pulpenge zhuvlya khelen,
Roven jokharsa pel glindi.
Ratyako paj pe la Jerez
De la Fonterake malya.

               *
Vaj, tu gero rom,engo gav!
Flakongo kolco sar izdral,
Zeleno raza zhatar-zha,
Le shingale orde lenpe.
Vaj, tu gero romengo gav!
Chi maj bistrol tyi aminti.
Na azbaven kado foro,
Mukh ashel v’andel zor-sili.

               *
Po gav phagle dujtopencva,
Pe le gaveski khangeri.
Le zeleni denpe mujal
Glontura le phurdinenge.
Po gav phagle dujtopenca
Le shingale, le biuzhe.
Dikhen o kham xarkomeske,
Buzexenge, kuch razake.

                *
O gav phuterde jakhenca
Del suno le singalenca:
Shtarvardesh shingale, donc
Po gav dine phurdinenca.
Vi mucilpe sakko chaso,
Glazha phangren le gadenca,
Tomnaki faca len opre
Te na shindyon le grastentar.
Nachontar le shudre ratya
Opre pel plajenge plaja,
Thaj tela le but petala
Xanrengi balval del dumna.
Le phure romane zhuvlya
Nashen andej kalyi ratyi,
Love inkren andej burnyik
Te shaj denle kaj le gornyik.
Lenge bal huran po cheri,
Huran, sar baro zubuno,
Kodi gindyin shaj skepina
Kathar le kale shingale.

Betlehemoski khangeri
Kerdyol le romengo foro.
Vi o svunto Joshka rat del,
Sar la mulya sha sharavel.
Bashon inke le phurdine,
Chi na tordyon sorro ratyi.
Svunto Marja cherhaj-praxo
Sharavel pej cinyi rakhlyi.
Phrkeren le but shingale,
Jag phabaren, nashen, maren,
Bi gadeskes, tyar nangores
O gindo pe lende dikhel.
Camboriongi luludyi
Ando vudar bungal po kham,
Lake tele shinde chucha,
Anglala shute te pittyan.
Shejan nashaven lengo vast
Sar chunyi andej ret, anglal,
Anda kalo praxo vazdyol,
Bungal lugyalo mashkar.
Tele pej phuv hirbo shordyol
Le but barrengi kerara.
La teharako phik razal
Kana resel kal zidura.

                 *
Ó, tu chorro romano gav!
Zhan aba, kon phagerdetu.
Shingale: pel’drom telalde.
Para del angalya pe tu.

Ó, tu chorro romano gav!
Tyi aminti chi mukhla tut.
Kathe phabol pe m’o chikat
Shonutesa, jag-varosa.

1928

CHOLI DARÓCZI JÓZSEF FORDÍTÁSA

Péli Tamás grafikája