NÉPKÖLTÉSZET
CIGÁNY
NÉPKÖLTÉS
Hogyan lett az ember?
(Eredetmonda)
Ez még akkor történt, amikor a
Szent Jóisten megteremtette a Földet, akkor is a hetedik
napon. Nagy elégedetten járkált a Jóisten
fel és alá és boldogan nézett
körül. Ragyogott a Nap, zöldelltek a fák, a
füvek, és virágok illatoztak, amerre járt.
Boldog mosollyal nyugtázta: hát, igen, mindent rendben
találtam, jól tettem, amit tettem.
Hanem, amikor már délutánra
járt az idő, azon vette magát észre, hogy
egyedül van. Nem akadt senki, akivel szót válthatott
volna. S hiába volt mindennel kibékülve, egyre
erősebb nyugtalanság vett rajta erőt. Olyan erős
hiányérzet gyötörte, nem tudta hova tenni,
már szinte fájt.
Változtatok a helyzeten – mondta
magában, és tudjátok, mit csinált?
Beállt a vályogvető gödörbe:
felgyűrte a nadrágszárát és ásni
kezdte az agyagot. Tett hozzá vizet, szórt bele
pélyvát, még egy kis sót is hintett a
sárhoz. Jól megdolgozta, ahogy csak kell, hogy jól
formálható legyen. Amikor már a sár engedte
magát megdolgozni, elkezdett belőle EMBERT formálni.
Csinált neki kezet, lábat, testet, fejet, még
eszet is tett belé.
Amikor pedig mindennel készen volt,
begyújtott a bóvba, vagyis hogy a kemencébe,
és azonmód, zsupsz, rap*, beletette az embert sülni.
Ott járkált, ott forgolódott a
kemence-bóv előtt. Álé,
lélélé, legyél már készen! –
mondta türelmetlenül. Nem is nagyon bírta
sokáig. Gondolt egyet, rap, lenyitotta a kemence ajtaját,
kivette az embert, homlokon csókolta, hogy az rögtön
megéledt –, s csak akkor nézte meg jobban.
Ajajaj! Na, hát mit mondjak? Bizony, a nagy
sietségben nem sült meg rendesen az ember. Olyan
fehérkés maradt a bőre, a haja meg sárga,
szóval, sületlenre sikeredett.
Mihez kezdjek veled? – állt ott
tanácstalanul, aztán legyintett. Hát,
mégiscsak az én teremtményem vagy, te leszel a
fehér ember – mondta neki a Jóisten, és
máris sokkal jobban érezte magát, mert
legalább volt, akihez szóljon.
Hanem másnap, ahogy felvirradt, megint ott
találta magát a vályogvető gödörben a
Jóisten. És már megint sárt dagasztott,
hogy embert formázzon belőle.
Hátha most jobban sikerül! – gondolta
magában, és nem felejtett el rakni a sárba
pélyvát, vizet, de még sót sem…
Ahogy készen lett a sárral,
megformázta az embert: kezet, lábat, testet, fejet
formált neki, még eszet is tett bele. Ahogy készen
volt, a forró kemencébe berakta sülni, és
tudjátok, mit csinált?
Elment beszélgetni a fehér emberrel.
Egyszer az egyik mesélt, máskor a másik, de az idő
közben nagyon elhaladt.
– Hűha, te fiú, te, hát, nem
szólsz rám, hogy a kemence meg tele van! – azzal
futásnak eredt a Jóisten.
Lekapta gyorsan a kemence ajtaját, kivette
belőle az embert, életre csókolta és aztán
nézte, nézegette. Hát, bizony, ez megégett,
fekete lett a bőre, a nagy melegtől összezsugorodott apró
karikákba a haja.
– Hát, nincs mit csináljak,
mégiscsak az én teremtményem vagy te is – mondta
neki. – Tudod mit, te leszel a fekete ember – és fiának
fogadta őt is.
A harmadik napon, nagy elszánással
megint nekifogott. Így se jó, meg úgy se
jó, mondogatta magában, de most már tanultam a
saját hibáimból, és dudorászva,
énekelgetve készítette a harmadik embert. Tett a
sárhoz friss vizet, pélyvát, meghintette
sóval is. A sárból pedig gyúrt egy
jó szabású embert. Formázott neki kezet,
lábat, testet, fejet, még eszet is tett belé.
Amikor pedig készen volt, berakta a forró
kemencébe sülni. Bezárta gondosan a kemence
ajtaját és leült magának az árok
partjára énekelgetni.
– Tudjátok, melyiket mondta?
Ezt ni: „házunk előtt van egy régi
eperfa”. Énekeljétek ti is vele!
Szépen szólt a dal,
besegítettek a kész emberek is, egyik is tercelt, a
másik is, igazán öröm volt hallgatni.
És ahogy a dalnak vége volt,
megszólalt a fekete ember: hát, ezt ismered, Istenem? –
és azzal rázendített egy következő
nótára. De hogy olyan szépen szólt, a
fehér embernek is eszébe jutott egy dal, azt ő vezette,
és a többiek segítették a dalban. Az is csuda
szép volt.
Mikor már gondolta a Jóisten, hogy
eleget sült az embere, lenyitotta a bóv-kemence
ajtaját, kivette és életre csókolta a
harmadik embert is.
Lássatok csodát, ha még nem
láttatok! A bőre gyönyörű barnára sült,
olyan volt, mint a friss cipó héja, a haja
hullámos, a szeme fekete, magas, karcsú, vállas,
szóval, gyönyörű ember lett.
– No, fiam, te leszel a cigány ember,
téged örömömben, jókedvemben
csináltalak, azt is neked adom.
Így történt, hogy a
Jóisten embert teremtett, méghozzá
háromfélét, fehéret, feketét,
barnát. Azért énekelnek a cigányok
szívesen máig, mert a Jóisten is énekelve
alkotta meg őket, s a jókedvét adta nekik
ajándékba.
Segítsen benneteket is a Jóisten,
mindannyiótokat, mint akit jókedvében
csinált!
DARÓCZI
ÁGNES GYŰJTÉSE
ÉS FORDÍTÁSA
_________________
* A rap a hirtelen cselekvések elmondását
kísérő, jellegzetes cigány szavak egyike.
CIGÁNY NÉPKÖLTÉS
Ment az Urlan meg a Bezsan
Ment az Urlan meg a Bezsan.
Bezsan hátra, hogy pillantott,
Azon nyomban felkiáltott:
Ahaj, Urlan bátya,
Nézzél csak hátra,
Mi az a nagy esőfelleg-féle?
Urlan hátra, hogy pillantott:
Ahaj, Bezsan bátya,
Nem is esőfelleg-féle,
Nem is felleg: tatár sereg!
Fogd a lovad kötőfékre,
Ne ugorjék könnyen félre!
Ha a dombig elérhetnénk,
Bizony, meg is menekülnénk.
Értenek a dombra,
Hogy az Urlan felkiálta:
Hej, Bezsan bátya,
Bírod-e majd nélkülem,
Amint bírtad énvelem?
Fogom bírni!
Kérdé a lovát:
Hej te, jó lovam!
Bírod-e majd kivénhedt korodra,
Amint bírtad ifjúi korodba?
Ahaj, gazdám, mikor ifjú voltam,
Húsom, mint a tajték, lágy volt,
Csontom, mint a velő, mállott –
Ehejt pedig, megvénülvén,
Húsom kemény, mint a kötél,
Csontom pedig, mint az acél!
Mit elbírtam ifjúi koromban,
Hétszeresét bírom annak mostan.
Annak végett megmondom azonban:
Aludni kelt kedvem.
Aludjál kedvedre! –
Fejét ő is lehajtá a hantra.
Aj, a felleg, tatár sereg
Körös-körül körülvette őket,
Mint a fű s a lomb.
A Bezsan meg így kiálta:
Hallod-e te, Urlan bátya,
Ahány csak volt, mind levágva –
Egy maradt csak hírmondóul,
Azzal el nem bírok.
Urlan akkor felpattana:
Ahaj, bátyám, jó Bezsan,
Nyílvesszőim ideadjad,
Fejedet meg félrehajtsad,
Mert a szemem homályos már,
Mert a lovam megsántult már.
Nyilát Urlan mind kilövé,
Míg a tatárt is meglövé,
Homlokán át agyonlövé.
Azzal lóra pattantanak,
Útjukra is indultanak,
Emígy pedig minden bajtól
megszabadultanak.
Cica-mica, feleségem
Cica-mica, feleségem,
Merre jártál tegnap éjjel,
Hosszú, sötét, elmúlt éjjel?
Bemegyek én a kocsmába,
Kikérek egy fél pálinkát,
Belém gyullad a pálinka.
Cica-mica, feleségem,
Ablakodat ki zörgette,
Melyik legény, karcsú, hetyke?
Bizony az volt, édes uram,
Szeretőm, a karcsú, délceg,
Kivel magamat jól érzem!
Hej, pedig a jó mulatság
Megér nékem ötszázezret,
Annyit is, hogy el is vesszek!
Be sem megyek a kocsmába,
Hordják a bort literszámra,
Hordják a bort a pincérek.
Vége felé sötét éjnek
Sürgönyt kaptam virradatra:
Szajha lett a feleségem.
Adj, istenem, pénzt hát nékem,
Magam egyszer kimulatni,
Cigányokkal vigadozni!
Be se rúgtam, édesanyám,
Mégis rózsás lett a kedvem
Alighogy reggel fölkeltem…
SZEGŐ LÁSZLÓ
FORDÍTÁSAI
A zöld erdő alján
A zöld erdő alján
Sok cigány tanyázik,
Fiatal menyecskék
Aj, mind tyúkot főznek.
Körükben az egyik
Mind közt legcsinosabb,
De annak a főztje
Mind közt legsótlanabb.
Mitől olyan sótlan
A szép asszony főztje?
Mert eszét pazalja
Rongy csirkefogóra.
Az öreg cigánynak
Ifjú felesége
Sátor nyílásából
Kitekint a rétre.
Sátor nyílásából
Mért les pillogatva?
Mert eszét pazalja
Rongy csirkefogóra.
Levelek, hulljatok,
Be is takarjatok.
Mire tavasz eljő,
Betakar az erdő.
WEÖRES SÁNDOR
FORDÍTÁSA
Kinek nem múlik az éj?
Kinek nem múlik az éj?
A szegény cigánynak,
A szegény cigánynak,
Egész fajtájának.
PETRI GYÖRGY
FORDÍTÁSA
Volt, istenem, énnekem
Volt, istenem, énnekem
Szép cigánylány jegyesem,
Egyszer nagyon fútt a szél,
Már azóta mással él.
A Bácskában nincs már
cigánytelep
A Bácskában nincs már cigánytelep,
Mind leölték a veszprémieket.
Megállj, Hitler, verjen ki a kórság!
Temiattad mivé lett az ország?
Mikor lőnek, futnak a cigányok;
Mikor futnak, lőnek csak utánuk…
DOBOS ÉVA
FORDÍTÁSAI
Hitler-ballada
Bizony Jankó, nehéz ez az élet.
Sok fiad van s gyenge feleséged, hej!
Jön a német nagy bombavetőkkel,
jön a ruszki nagy aknavetőkkel, hej!
Hitler, Hitler, meg ne edd fejünket,
mivé tetted szép szabad népünket, hej!
Puska kaffog, futnak a cigányok.
Hová futtok, mikor lőnek rátok, hej!
Nyisd ki, Hitler, nyisd ki kapuidat,
hadd láthassam meg a családomat, hej!
Add vissza a sátort és a párnát,
mert megfagynak a szegény kis árvák, hej!
Hitler-ének
Puska kaffog hosszú utak mentén,
A sok gyerek sírva jár az utcán.
Feleségem, eszem a zuzádat,
Nem alszol a hátam mögött eztán.
Péli Tamás
festményei
A cigány csendőr balladája
Hagyd el, Tollas, hagyd el, hagyd el cselfogásod, úgy
éljek!
Ravasz a sok cigány, régóta figyel már
téged.
Azt kérdezi tőlem: mit loptam, kit öltem, úgy
éljek!
Nem öltem, nem loptam, csak a hamis passust írtam.
– Itt van neked, Tollas, tízszer száz, ezer pénz,
úgy éljek!
Neked adom, Tollas, meg ne kötözz engem érte.
– Nem kell a pénz, öcsém, mert te meg fogsz halni,
úgy éljek!
– Előbb halsz te, Tollas, verjen meg az Isten téged!
Négyfelé hasítlak, lóbőrbe csavarlak,
úgy éljek,
Lóbőrbe csavarlak, gané alá raklak mélyen…
………………………………………………………………….
– Jöszte kislány, jöszte, két szem cukrot kapsz
te, úgy éljek!
– Sok-sok cukrot kérek, s megsúgom a Tollast néked,
Elárulom neked, mit csináltak vele, úgy
éljek!
Széjjeldarabolták, gané alá rakták
mélyen…
…………………………………………………………………
Zöld erdőn születtem, de nagy zsivány lettem,
úgy éljek!
Nagy fehér világba megették az árva fejem.
ERDŐS KAMILL GYŰJTÉSEI
VÉGVÁRI REZSŐ
DALLAM-LEJEGYZÉSEI
BEDE ANNA FORDÍTÁSAI
Jaj,
megfogott, anyám
Jaj, megfogott, anyám,
két szép csendőr, meg ám.
Alig hogy megfogtak,
mindjárt megvasaltak.
Jaj, elvennék, anyám,
zsenge életemet.
Jaj, eriggy be, anyám,
nagy urakhoz, kérlek.
Jaj, megkérleld őket,
sokat ne adjanak,
mert ha sokat adnak,
megölöm magamat.
TANDORI DEZSŐ
FORDÍTÁSA
MÉRLEG
SZEGŐ LÁSZLÓ
Romológia,
dióhéjban*
____________________
* Részlet a Csikóink
kényesek (Magyarországi
cigányköltészet, Európa, Bp. 1977)
című gyűjtemény utószavából.
Az itt szereplő címet mi adtuk.
A cigány népköltészet a
romológia (ciganisztika) egyik legrégibb kutatási
területe. Az első jelentősebb cigányfolklorisztikai
tanulmányok a múlt század második
felében látnak napvilágot, főként az
Osztrák-Magyar Monarchiában. A romológia
folklórcentrikussá válásának kezdete
nagyjából egybeesik a kései romantika,
másfelől a folklorisztikai pozitivizmus időszakával; a
kutatók ekkor újult érdeklődéssel fordulnak
a népköltészet, nem utolsósorban a
primitív népek költészete felé, s
ugyanakkor a kutatási és földolgozási
módszerekben is jelentős változás megy
végbe.
A cigánykutatás voltaképpen a
19. század negyvenes éveitől kezdve válik
tudománnyá: ekkor jelenik meg az első jelentős
cigány nyelvészeti dolgozat, A. F. Pott Die Zigeuner in
Europa und Asien című kétkötetes alkotása
(Halle, 1844–45), amely a cigány nyelvjárások
első, valóban tudományos etimológiai és
leíró földolgozását adja. A
következő évtizedekben Európa-szerte új meg
új munkák jelennek meg, s a nyolcvanas esztendőkben
megszületik a nemzetközi cigánykutatás
máig is legrangosabb központja, az angliai Gypsy Lore
Society, amelynek évente kétszer megjelenő
folyóirata (a Journal of the Gypsy Lore Society) majdnem egy
évszázada a romológia legfontosabb
orgánumaként ismert.
A cigány népköltészet
vizsgálatához is nyelvész adja az első
megbízható szöveganyagot: Franz Miklosich Über
die Mundarten und die Wanderungen der Zigeuner Europa’s című
terjedelmes munkája bőséges népmese-, dal-
és balladagyűjtést is tartalmaz. Mellette kell
megemlékeznünk Wlislocki Henrikről – aki sok
kötetben és folyóiratcikkben közölt
cigány népköltési alkotásokat
(elsősorban verses anyagot) –, továbbá az ugyancsak
magyar Herrmann Antalról és Meltz Hugóról
is. E múlt századi kutatók gyűjtéseinek
hitelessége a korabeli lejegyzési módszerek
pontatlansága miatt helyenként kétséges –
de szem előtt kell tartanunk, hogy e tudósok
gyűjtőmunkájának köszönhetjük a
cigány népköltészet első ismert darabjaink
fönnmaradását, s az általuk közreadott
szövegek ismerete nélkül
úgyszólván semmiféle
következtetést nem vonhatnánk le a cigány
folklór történeti vonatkozásaival
kapcsolatosan.
A monarchia idején hatalmas lendületet
adott a romológiai kutatómunkának Habsburg
József főherceg (József nádor fia), aki maga ugyan
mint nyelvész írta be nevét a
cigánykutatás
tudománytörténetébe, de a
rendelkezésére álló – és
valószínűleg szinte korlátlan – anyagi
eszközökkel és művelődéspolitikai hatalommal
fölbecsülhetetlen szolgálatot tett a ciganisztika
más területei fejlődésének is. A
századvég pezsgő magyar etnográfiai
életének jelentős eseménye volt, hogy – Habsburg
József kezdeményezésére – az Ethnologische
Mitteilungen című szakfolyóirat néhány
esztendőre romológia-központúvá lett
(Mitteilungen zur Zigeunerkunde címen olvashatunk ez időből
különszámokat), ezenkívül a
nemzetközi ciganisztikában is páratlan
alkotásként megjelenik az a magyar–cigány
szótár, amelyet a főherceg barátja és
állandó munkatársa, a cigány anyanyelvű
Nagy-Idai Sztojka Ferenc állított össze, s mely
függelékében az első hitelt érdemlő
népköltési válogatást tartalmazza (Ő
Császári és Magyar Királyi Fensége,
József Főherczeg Magyar és Czigány Nyelv
Gyök-Szótára, Paks 1890).
A múlt század végének
cigány folklorisztikája azonban a páratlan
értékű szöveganyagon kívül egy
alapjaiban elhibázott folklorisztikai koncepciót is
örökül hagyott a későbbi kutatóknak.
Majdnem minden, a cigánysággal foglalkozó
tanulmány kötelességszerűen leszögezi
elöljáróban, hogy a régebben oly sokat
vitatott származású cigányság nyelvi
genetikájára elsőként Vályi István
magyar tudós derített fényt, amikor az Anzeigen
1776-os VI. kötete közzétette
fölismerését: a cigányok indogermán
eredetűek, és nyelvüket az újind nyelvek valamely
nyelvcsaládjával kell rokonítani. (Azóta
bebizonyosodott, hogy a cigány nyelv az ind és
iráni hatások alatt fejlődött dard nyelvcsoport
nyelveihez áll legközelebb.) A 19. század
kutatóit örömmel töltötte el, hogy az
egzotikus, távoli és nehezen megközelíthető
India egyik népét Európa kellős
közepén tanulmányozhatják, s – mint ez a
korabeli művekből napnál világosabb kitetszik – a
cigány kultúra egészét az indiai
kultúrák egyikének tekintették.
Mulatságszámba megy, mégis
megemlítjük, hogy Eine Hildebrands-Ballade der
transsilvanischen Zigeuner címmel 1880-ban Lipcsében
közreadott balladagyűjtésében Wlislocki Henrik, aki
egyébként kitűnően tudott cigányul, a –
föltehetően hibás lejegyzés miatt – valóban
alig érthető … ando soman len romes… sort így
fordítja: a szent folyóba dobta, s mellette nem mulasztja
el megjegyezni, hogy a Gangeszről van szó.
Azt a tényt, hogy
Kelet-Ázsiából való
elvándorlásuk óta a cigányok majdnem egy
évezredet töltöttek a Közel-Keleten, illetve a
Balkán-félszigeten, s hogy a cigány népi
kultúra ezeken a területeken formálódott, az
említett etnográfusok és folkloristák
figyelmen kívül hagyják.
Valamennyiüknek föltűnik ugyan, hogy a
kisebb-nagyobb közösségekben letelepedve élő
és vándorló cigányokat sok
évszázados, állandó és szoros
kapcsolat fűzi a környező államalkotó
népekhez; hogy a cigányságnak soha nem volt
írásbelisége; hogy a kicsiny, elsősorban
fogyasztásra szerveződött közösségek laza
belső társadalmi szervezete soha nem tette lehetővé
egzakt formákban rögződött hagyományok
kialakulását; ennek ellenére úgy
vélik, hogy a cigány kultúra – főként a
folklór – valamennyi sajátos jelensége az indiai
származás következményének tekintendő.
Hangsúlyozzuk, ez a szemlélet nem hal el a múlt
század végén, hanem tovább
öröklődik egészen napjainkig. A rendszeres
munkához nem szokott, egyik napról a másikra
élő, oly sokáig lenézett és
üldözött cigányság még néhol
föllelhető jellegzetesebb magatartásmintáiról
mindenki tudja, talán a cigányok maguk a legjobban, hogy
a tartósan hátrányos társadalmi helyzet
nyomán alakultak ki. S mégis, akár egy-két
esztendővel ezelőtt is olvashattunk még – hazai
kiadású cikkben! – olyan
föltételezést, hogy a „tipikus cigány tudati
struktúra” a klasszikus indiai filozófiából
ered!
Amennyi időt és fáradságot
szenteltek hozzáértő vagy botcsinálta
filológusaink annak, hogy egy-egy cigány név
analógját az indiai mitológiában
kimutassák, éppannyira elhanyagolták a
cigány népi kultúra és a környező
európai népek kultúrái közötti
párhuzamok megvonását, a cigány
folklóralkotások
összehasonlítását más – elsősorban
balkáni – népköltészetek darabjaival. Franz
Miklosich gazdag gyűjtésében szinte mindmáig nem
tűnik föl senkinek a sok román, délszláv vagy
szlovák párhuzam; s amikor pedig a balkáni
folklórok közötti összehasonlító
vizsgálatoknak immár figyelemre méltó
hagyományuk van, a cigány népköltést
még mindig nemegyszer valamiféle egzotikus,
Európán kívüli jelenségként
kezeli a kutatók egy része.
Természetesen, ezt az is magyarázza,
hogy a romológia egészében fiatal tudomány.
A századvéget követően a
cigánykutatások centruma évtizedeken
keresztül a már említett Gypsy Lore Society, de
Közép- és Kelet-Európában (ahol a
legtöbb cigány él) a két
világháború között szinte
semmiféle ciganisztikai munka nem folyik. A negyvenes
évek hoznak csupán némi változást: a
Csenki fivérek jelentősebb énekes-verses
népköltési anyagot gyűjtenek, s Johann Knobloch
német kutató terjedelmes népmesei gyűjtést
végez egy koncentrációs táborban.
Anyagát 1953-ban adja közre Romani-Texte aus dem Burgenland
címmel. A Csenki-gyűjtésből egy tudományosan
értékelhetetlen válogatást 1955-ben tesz
közzé a Zeneműkiadó, Bazsarózsa – 99
cigány népdal címen; az anyag java része
azonban a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában
van, és még földolgozásra vár.
A második világháborút
követő esztendőkben ismét megindul a gyűjtés.
1949-ben Franciaországban megalakul az Association des
Études Tsiganes; a társaság folyóirata, az
Études Tsiganes című, negyedévenként
megjelenő lap a cigány népköltészeti
alkotásokat, többek között a magyar Hajdu
András gyűjtésének több darabját teszi
a szélesebb olvasóközönség
számára is hozzáférhetővé.
Hazánkban az ötvenes évek elejéig Csenki
Imre, később Erdős Kamill, Vig Rudolf, Hajdu András,
Vekerdi József, Bari Károly, továbbá e
sorok írója végez jelentősebb gyűjtést; a
gyűjtött anyag földolgozása, különösen
pedig publikációja azonban lassan halad, esetleges is.
Jugoszláviában Rade Uhlik professzor és a
cigány ajkú Slobodan Berberski folytat
említésre méltó folklorisztikai
gyűjtőmunkát; a többi közép- és
kelet-európai ország ciganisztikai életére
a nyelvészeti vizsgálódások
túlsúlya jellemző. Kivételnek számít
újabban a Szovjetunió, ahol a nemzetiségi nyelvű
könyvkiadás keretében G. Kantya gyűjtése
(Folklorosz Romano) 1972-ben jelent meg cigányul.
A közreadott cigány
folklóralkotások legtöbbje népmese; ezt az
magyarázza, hogy a gyűjtők nagy része nyelvészeti
érdeklődésű, és lingvisztikai
következtetések levonására elsősorban a
prózai szövegek alkalmasak. A Német Demokratikus
Köztársaságban működő Reclam
Könyvkiadó 1966-ban kiad ugyan egy kisebb
dalgyűjteményt (Rade Uhlik Jugoszláviában
szerb-horvát és szlovén nyelven megjelent
kötetének német
nyersfordítását), másutt azonban a
népszerű kiadványok is csak meséket tartalmaznak.
Hazánkban 1958-ban az Európa Könyvkiadó
Népek Meséi sorozatában jelent meg Sosemvolt
Cigányország címmel egy kisebb és
kétséges hitelű válogatás; 1972-ben a
püspökladányi tanács adta ki –
korlátozott példányszámban és belső
használatra – Csenki Sándor mesegyűjtésének
egy részét magyar nyelven; majd 1973-ban a Móra
Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
gondozásában látott napvilágot
Sáfár Sándor népmeseanyaga, Jékely
Zoltán földolgozásában. A
Csenki-gyűjtést a már említett sorozatban 1974
folyamán az Európa Könyvkiadó is kiadta, de
cigány szöveget ez a kötet, A cigány meg a
sárkány, sem tartalmaz.
A cigány népköltészet
szerves egységbe olvad a Balkán-félsziget
népeinek amúgy is több-kevesebb egységet
mutató folklórjával. Őstörténete
teljes homályba vész, s jóllehet bizonyos, hogy a
cigányságnak már Európába
érkezése előtt is volt valamiféle népi
kultúrája, ez a romológiai kutatások
megindulása, tehát a 19. század közepe
óta még nyomokban sem mutatható ki.
Ha tehát a cigány folklór
történetének vizsgálatára
vállalkozunk, számolnunk kell azzal, hogy a
legrégibb szövegek, amelyeket elérhetünk, alig
többek százesztendősnél; ez még akkor is igen
rövidke múlt, ha föltételezzük – mint
ahogy kénytelenek vagyunk föltételezni –, hogy a mai
cigány folklór európai folklór, azaz
kezdeteit a cigányság Európába
érkezését követő korban kell keresnünk.
Mindenekelőtt föl kell hívnunk a figyelmet arra a
körülményre – s ezt ma már a kutatók
egyértelműen bizonyosnak tartják –, hogy az
európai cigányság nagyobb része a
Balkán-félszigetről áramlott szét a
kontinens országaiba. Ez a szétáramlás
több párhuzamos, illetve egymást követő
hullámban ment végbe, s a legelső hullámban
Közép-Európába érkezők nagy
többsége a 20. századra nyelvileg és
kulturálisan is asszimilálódott a környező
népekhez (ezeket hívják hazánkban magyar
vagy muzsikus cigányoknak, cigány szóval
romungró-knak). A régebbi szöveglejegyzések
azt tanúsítják, hogy egykori cigány nyelvű
folklórjuk nem mutatott lényegi eltérést az
úgynevezett oláh (kolompár)
cigányokétól, tehát föl kell
tételeznünk, hogy a két – vagy több, hiszen
Nyugat-Európában is élnek már a kora
középkor óta cigányok – cigány
népcsoport folklórja eleinte közös
hatások alatt fejlődött.
A hagyományos cigány társadalom
három fő ismérvvel jellemezhető. Ezek közül az
első a közös és körülhatárolt
nyelvi-kulturális terület, gyakorlatilag a cigány
ország hiánya. Ebből a szempontból
látszólag hasonló helyzetben volt az
európai zsidóság is; nem szabad
megfeledkeznünk azonban arról, hogy a
zsidóságot összetartotta a közös
vallás és ehhez kapcsolódóan a
közös őshaza történelmi tudata. A
cigányság történelmével
foglalkozó munkák rendszerint megemlítik, hogy a
középkor elején Európába
áramló cigányok egyiptomiaknak nevezték
magukat, de ez csak azt bizonyítja, hogy az egész
kontinenseken végigvonuló vándorlásuknak
csupán legutolsó állomáshelyére
emlékeztek. A kicsiny európai államokban
való szétáradásuk után már
ennyi sem maradt a történelmi tudatból –
talán csak a sosemvolt haza utáni fájó
nosztalgia, abban az Európában, ahol a
középkor századai során erős és
hatalmas államokat létrehozni képes nemzetek
formálódtak ki. Köztudott, hogy az európai
cigányság nagy többsége már igen-igen
korán – valószínűleg még a
Közel-Keleten s bizonyára nem csupán
jószántából – fölvette a
keresztény vallást, minden modern vallások
legnemzetközibbjét. Ha voltak is azelőtt cigány
eredetmondák, legendák az ősi szülőföldről – a
keresztény hit- és mondavilág ezeket már
réges-régen elfeledtette.
Az oláh cigányság*
hazátlanságérzetét jól jellemzi,
hogy ez a nép a 19. században másodszor is
útnak indult: egykor Ázsiából
Európába, most viszont
Kelet-Európából a kontinens középső
és nyugati országai felé. Nem
szükséges talán emlékeztetnünk arra,
mennyivel nagyobb fejlődési különbség volt
akkor az elmaradott Balkán és a fejlett nyugati
államok között, mint amekkora annak idején
Kelet- és Közép-Ázsia államai
között lehetett.
_________________________________________
* Oláh cigányokon a szakirodalom azt a
cigány népcsoportot érti, amely meglehetősen
sokáig (a kora középkortól egészen a
19. századig) a mai Románia területén
élt, vándorolt, s amely
nyelvében is erős román hatások nyomait őrzi, s ma
is cigányul beszél. Ezek a cigányok önmagukat
oláhoknak nevezik (Vlasiko Rom),
megkülönböztetendő az ugyancsak Romániában
élő,
de nyelvében és kultúrájában is
elrománosodott romániai cigányságtól
(Vlahhicko Rom), illetve a román anyanyelvű magyarországi
(elsősorban bányász, teknővájó)
cigányoktól (beasi); ez
utóbbiakat a szakirodalom román cigányoknak
hívja, s ezzel nyelvhasználatukra utal. A nyelvileg
ugyancsak asszimilálódott magyar cigányok
eredetileg valamennyien a kárpáti (főként
szláv
hatások alatt fejlődött) cigány
nyelvjárást beszélték; a román
anyanyelvű magyarországi cigányokról azonban –
adatok hiányában – egyelőre nem sikerült
megállapítani, hogy egykor a cigány
nyelv melyik – kárpáti vagy oláh –
dialektusát használták. A dunántúli
köznyelvben egyébként e román
cigányokat hívják oláh cigányoknak,
a cigány anyanyelvű oláh cigányok
neve pedig kolompár cigány (az elnevezés
nyilván a cigány csoportok hagyományos
csengőöntő, kolompkészítő
foglalkozására utal). A valaha a kárpáti
cigány nyelvjárást beszélő
magyarországi
cigányság egy része ma szlovén vagy
német anyanyelvű (főként a
Nyugat-Dunántúlon) – ezeket a helyi magyar
lakosság vend cigányoknak nevezi.
A másik fontos vonás, amely a
klasszikus cigány társadalmi szervezetet a nem
cigányokétól megkülönböztette: az
azonos etnikumhoz tartozók kicsiny, egymástól
viszonylag elszigetelt csoportjai. A hagyományos cigány
mesterségek eredményes folytatása
megkövetelte, az ország- és
államnélküliség pedig
kikényszerítette, hogy a tartósan együtt
élő, vándorló cigány
közösségek létszáma igen kicsi legyen.
Általában egy nagyobb család élt csak
tartósan együtt, s ez a rendelkezésünkre
álló korabeli adatok szerint nemigen tehetett ki
többet egy-két tucat személynél. Hogy a
csoportok alkalomszerűen kapcsolatot tartottak egymással, az
természetes; de az ilyen laza kontaktus még arra sem
lehetett elegendő, hogy – a fejlődés alsóbb szakaszainak
valamelyikén megrekedt népekhez hasonlóan –
törzsi jellegű hagyományaik alakulhassanak ki. Emellett a
kicsiny létszámú közösségek
természetszerűen mindig is védekezésbe
kényszerültek a környező népek jól
szervezett feudális, majd tőkés államainak
összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalmú
közösségeivel – a faluval, várossal –, illetve
az államhatalom mindenkori képviselőivel szemben. Ha a
rasszikus, kulturális, nyelvi stb.
különbségekből adódó faji-nemzeti
elfogultságoktól el is tekintenénk, ez a
különbség mindenképpen
közrejátszott a cigányok és nem
cigányok közti alá-, illetve
fölérendeltségi viszony kialakulásában
és tartóssá válásában.
Arról a sajátosságról
sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kicsiny, éppen csak a
közösség vegetálására alkalmas
méretű csoportok egészen a legutóbbi időkig – sőt
Nyugaton sok helyütt ma is – kóborló
életmódot folytattak. Köztudott dolog, hogy a
civilizáció, azaz az emberi társadalom magas
szintű szervezettsége csak ott jött (mert csak ott
jöhetett) létre, ahol a lakosság – többnyire a
földművelő életforma szükségeinek
engedelmeskedve – letelepült. A cigányság
mindenütt talajtalan, otthontalan és a végletekig
kiszolgáltatott kisebbség maradt. Anélkül
hogy etnológiai kérdéseket is érinteni
kívánnánk, meg kell jegyeznünk: a
vándorló cigány közösségek
kapcsolatai elsődlegesen fajfenntartó funkciójúak
voltak, minthogy a csoportok kicsiny létszáma az
endogám házassági rendszert eleve kizárta.
A más etnikumú lakossággal való
házasságkötésekre manapság is alig
akad példa; úgy véljük, ennek okait nem
szükséges részleteznünk.
Belátható, hogy az a kapcsolatrendszer, amely a
külön élő cigány csoportok között
kialakult, és gyakorlatilag egy-egy lagzin való
közös részvételben,
lóvásárok, búcsúk alkalmával
folytatott néhány napos együttlétben
merült ki, nem lehetett alkalmas valódi
kohézió létrehozására –
legföljebb arra, hogy a csoportokat úgy-ahogy
megvédelmezze a környezet nyilván
rendkívül nagy nyelvi és kulturális
asszimiláló erejével szemben.
A cigányság társadalmi
szervezetének az előbbiekben elmondottakkal szoros okozati
összefüggésben levő harmadik és egyúttal
legfontosabb sajátossága az elszigetelt csoportok belső
szerkezetéből és funkciójából
adódik. Már szóltunk az úgynevezett
hagyományos cigány mesterségekről. Ha e
foglalkozástípusokból kiemeljük azt a
közös vonást, amely valamennyit jellemzi,
látjuk, hogy a hagyományos cigány iparágak
– modern kifejezéssel élve – a szolgáltatás
szférájába tartoznak.
Természetesen csak a szorosan vett
mesterségekről beszélünk, s eltekinthetünk
attól, hogy a nemek közötti munkamegosztás
folytán a klasszikus cigány tevékenységi
struktúrában alkalmasint az asszonyok koldulása,
tolvajlása is „mesterségnek” számított;
hasonlóképpen nem minősíthetjük tipikusnak
azt az esetet, amikor a lókupec, üstfoltozó,
vándorkereskedő cigány felesége
alkalmanként egy-egy parasztgazdaságban
napszámosmunkát vállalt. A cigány
foglalkozások sajátossága, hogy nem termelő vagy
csupán kvázi-termelő tevékenységek. A
hagyományos cigány életformában a
dolgozó cigány nem tulajdonosként viszonyul a
munka tárgyához, és új
értéket is ritkán hoz létre munkája.
A tipikus cigány mesterségek jellege
általában lehetetlenné teszi, hogy
folytatójuk tezaurálható
értéktöbbletre tegyen szert, illetve a
munkából szerzett haszna csupán önmaga
újratermeléséhez – magyarán mondva
saját maga és családja éppen csak nem
állati szinten való vegetálásához –
elegendő. Összefügg e jelenség az előbb
említett két specifikummal annyiban, hogy a
cigányságot már csak elsődlegesen
kisebbségi helyzete is rákényszerítette e
szánalmasan kevéssé jövedelmező
foglalkozások fölvételére; ugyanakkor pedig
sok más sajátosság is következik
abból, hogy a meghatározott számú, jellegű
és folytatójukat eleve hátrányos helyzetbe
kényszerítő mesterségek egy egész etnikumra
jellemzővé váltak.
Jóllehet igaz, hogy századokon
keresztül az európai zsidóság helyzete is
hasonló volt, de a zsidóknak a múlt század
második felében Európa-szerte bekövetkezett
és hivatalosan is kihirdetett emancipációja
megnyitotta az utat a zsidó kisebbségi csoportok belső
rétegződése felé. Ebben az időben a
cigányság emancipációjáról
még szó sem eshet. A kapitalista társadalomban a
zsidók – akárha megőrizve is etnikai együvé
tartozásukat – végeredményben a társadalom
alapvető osztályaiba integrálódtak; ezt az is
könnyűszerrel lehetővé tette, hogy a legjellemzőbben
hagyományos zsidó mesterség, a kereskedelem a
tőkés társadalomban döntő
jelentőségűvé válik.
Ugyanez a tőkés termelési mód
azonban eleve halálra ítéli a feudalizmusban
még szükségletnek örvendő vagy
legalábbis megtűrt kezdetleges kézműipart,
primitív kiskereskedelmet, de legfőképpen a
kóborló életformát. A
cigányság előtt tehát lezárulnak az utak, s
minthogy hagyományos nyomoruk és
számkivetettségük a társadalom nem termelő
rétegei (értelmiség, adminisztratív
és fegyveres apparátus stb.) felé való
kitörésüket is megakadályozza, a
cigányok egységesen a társadalom peremére
szorulnak. A cigány közösségeken belül a
magántulajdon híján nem jön létre a
termeléshez való viszonyon alapuló
osztálytagozódás, a cigány etnikum pedig a
kapitalista társadalom osztályszerkezetének
keretein kívül reked.
Ezt nemcsak a mai történelmi ismereteink
láttatják velünk így.
Ha végiglapozzuk a cigányokkal
foglalkozó régebbi törvények, rendeletek
és törvényjavaslatok sorát,
észrevesszük: már korán, a 18. század
végén és a 19. század elején arra
törekedett a polgárosodó vagy a porosz
típusú fejlődés útjára lépő
európai országok uralkodó osztálya, hogy –
drasztikusabb, avagy kevésbé durva eszközökkel
– likvidálja a cigányságot, mintegy kiiktassa a
meglevő és megszületőben levő osztályok, rendek,
rétegek sorából.
Az elképzelések változatosak
voltak. A fizikai megsemmisítéstől az erőszakos
nyelvi-kulturális asszimilálásig terjedtek,
végeredményben azonban egységes, bár akkor
még tudatosan meg nem fogalmazott céllal és
motiváció alapján: egy belső
osztálytagozódás híjával
való, etnikailag azonban egységes,
immanenciáját tekintve ugyanakkor társadalmilag
retrográd népcsoportnak nincs és nem is lehet
helye a tőkés–bérmunkás viszonyán
alapuló kizsákmányoló
osztálytársadalomban.
Az idő végül is bebizonyította,
hogy hiábavalóak voltak mind a cigány nép,
mind a cigány kultúra
fölszámolására irányuló
törekvések, de bebizonyította azt is, hogy a
kizsákmányoló és
kizsákmányolt osztályok ellentétére
épülő rend alkalmatlan az e rendszeren kívüli
etnikai egység bármiféle
integrálására, emancipálására.
1977
Péli Tamás
grafikája
VOX HUMANA
LAKATOS MENYHÉRT
A cigányság és
a könyv
Manapság egyre hajlamosabbak vagyunk arra,
hogy magát az embert az iskolai végzettsége
alapján értékeljük. Valami olyan kort
igyekszünk elhitetni magunkkal, melyben az ember épp olyan
jól eligazodik a világűr bolygói között,
mint abban a környezetben, melyben él. Pedig nincs olyan
ország vagy nép, ahol a kulturális szint egy
és ugyanaz lenne. Kérdés, hogy melyik szint,
milyen fokon éli, illetve tartalmazza azt a
kultúrát, melyet egy társadalom
magáénak mond, és vajon a társadalom
kultúrája milyen eszközökkel jut el ezekhez a
szintekhez. Azt hiszem, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb
eszköze az írás, illetve az olvasás. Ennek
természetes velejárója, hogy az egyén, vagy
a tömeg ismerje a betűvetést, írástudó
legyen. Magyarország legkiterjedtebb kulturálisan
alultáplált rétege a cigányság. Ez
azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a
cigányság nem betűismerő. Ilyennel ma már alig
találkozunk. A magyarországi cigányok negyven
éven aluli részének most mintegy 99%-a
írástudó. Egészen más
kérdés, hogy milyen fokon. Azt mindenesetre tudjuk, hogy
az általános iskola nyolc osztályát csak
egy egészen kis százalék mondhatja
magáénak, és ezek a húsz éven
aluliak, és a tizenévesek.
Kérdés, hogy ezzel a kulturális
szinttel milyen igények merülhetnek fel a
kultúrával, s főleg az olvasással kapcsolatban.
A statisztikai adatok mellett figyelembe kell venni,
hogy a cigányság évszázadokon
keresztül a társadalomtól – és ezzel
együtt a társadalom
kultúrájától is – elszigetelten élt.
Mint ismeretlen, a kultúra soha nem jelentkezett az
igények listáján. De az elzártság
nem csak meggátolt, hanem létre is hozott valamit, ami
tulajdonképpen a kulturálódást
szolgálta. Tekintve, hogy a cigányságon
belül, szinte az országok határait meghaladva, a
cigányság kultúrája azonos, ezért
joggal nevezhetjük népi kultúrának. És
általában a népi kultúrákhoz mindig
is jól illeszkednek az ún.
szokáskultúrák, melyek az általános
népi kultúrát kisebb csoportokra, vagy
éppen családokra bontják le.
Ez a jelenség nem cigány jellegű,
hanem általánosan népi, ami a
cigányságra vonatkoztatva is igaz. Ezt azért
igyekszem kihangsúlyozni, mert vagy egyáltalán
nem, vagy csak meglehetősen kis mértékben alkalmazzuk a
cigányság művelődésének
fejlesztésében. Pedig nincs olyan nép vagy nemzet,
amely ne a saját kultúrájából indult
volna el az egyetemes kultúra felé. És a
célja soha nem az egyetemes kultúra megszerzése
volt, hanem saját kultúrájának
fejlesztése, illetve a nemzeti kultúra
megteremtése, amely képes elbírni az egyetemes
kultúrát. Általában, ha a népi
kultúráról beszélünk, leginkább
csak a dalok és a táncok jutnak eszünkbe, azok,
amelyekkel nap mint nap találkozhatunk a rádió
és a televízió kapcsán. Elfeledjük,
hogy alig félszáz évvel ezelőtt a népmese
komoly funkciót töltött be az egész nemzet
kultúrájában. Jóllehet, azóta nagyot
lépett előre a társadalom, de az egyes társadalmi
rétegek, amelyeknek még van mit behozni, hogy a nemzet
kultúráját utolérjék, nem
kuriózumként reprodukálják, hanem
élik ezt a népi kultúrát. Ebből az is
következik, hogy kulturális igényük a
könnyen érthető szint határán van.
Haszontalan fáradozás egy írni-olvasni alig
tudó embernek a csillagászat
tudományáról szóló kötetet
említeni. Mégis a könyvtárak
megdöbbenten, sőt elítélően nyilatkoznak a
cigányság meseirodalom iránti
érdeklődéséről. Sőt, a mese
írásával kapcsolatban is hallottam már
elítélő, vagy lekicsinylő
megnyilvánulásokat.
Nincs jelentősége a
megnyilvánulásoknak, de mégis el kell mondanom,
hogy a meseirodalom nem rangon alulija az irodalomnak, hanem szerves
része. Másodszor az írókat, de főleg a
cigány írókat, nem a kiégettség,
hanem a célszerűség ösztönzi a
meseírásra. A cigányság olvasásra
nevelésének elengedhetetlen eszköze a
látszólag könnyebbnek tűnő meseirodalom.
Tudomásul kell vennünk, hogy a cigányság
kultúrája még gyermekkorát éli,
és ahhoz, hogy megszokja, megszeresse a könyvet, nem csak
megteremteni, hanem tisztelni is kell a korának megfelelő
igényét. A cigányság olvasásra
nevelésében oroszlánrészük lehet a
könyvtáraknak, ha nem szatócs szintű
kiszolgálói lesznek a kultúrának, hanem a
gondos, a társadalom céljait ismerő,
tanácsadó szerepét is betöltik. A nem
cigány olvasók általában kész
igényekkel lépnek be a könyvtárba, hisz
olvasó környezetük már felkeltette az
érdeklődésüket, vagy éppen a folyamatban levő
tanulmányaikhoz keresnek megfelelő anyagot.
Ezzel szemben a cigány olvasók,
szegényes vagy hiányos élményeikhez
számukra érthető, kultúrájukba
beilleszthető olvasmányt szeretnének kapni, s ez nem
minden esetben sikerül. Hisz a
tájékozatlanság vagy a külső
benyomások a legjobb esetben is csak fél sikert
hozhatnak, mert nem előzi meg semmi, nincs felkeltve az
érdeklődése, nincs mérce, amihez a saját
benyomásait hasonlítsa, vagy amivel azonosítsa.
De ez magába foglalja azt is, hogy a
fejlődése egy vízszintes skálán mozog, hol
pozitív, hol negatív irányban. Kulturális
fejlődésükben csak akkor mutatkozhat igazi eredmény,
ha kellő segítséget kapnak maguktól a
könyvtáraktól. Hozzá kell tennem, hogy ez a
segítség csak úgy válik
gyümölcsözővé, ha tervszerűen
végezzük munkánkat, ha figyelemmel
kísérjük a bekövetkezett fejlődést,
és az olvasás iránti igényt nem
bízzuk a véletlenre. Hisz a cigányságon
belül a gyermekirodalomnak nem csak azért van nagy szerepe,
mert a kulturális fejlődésük még a
gyermekkorát éli, hanem azért is, mert a
gyermekeken keresztül jut el a szülőkhöz, vagy egy-egy
közösségbe.
1996
ZENE
SÁROSI BÁLINT
Bihari János*
* Részlet a szerző Cigányzene
című művéből
A 19. század első évtizedeinek
cigányprímásai közül
kétségkívül az egyetlen igazi nagy név
Bihari Jánosé. Jelentőségét a
zenetörténész Major Ervin így foglalja
össze:
„Bihari a 19. sz. első évtizedeinek
legjelentősebb magyar muzsikusa és legnagyobb
előadóművésze. Fennmaradt 84 dallama
rendkívül gazdag invencióról és biztos
formaérzékről tesz tanúságot. A
verbunkoszene az ő keze alatt válik igazán
reprezentáns, nemzeti magyar muzsikává, az ő
tánc-parafrázisaiban nyeri hosszú időre
végleges formai szerkezetét, az ő dallamaiban üti
meg a nagyvonalú pátosznak és hősi
lírának azt a magával ragadó, ittasult
hangját, amely a 19. sz. magyar romantikus
zenéjének mindvégig alaphangja és
eszményképe maradt. Jelentőségét fokozza az
a tény, hogy megtalálta a kapcsolatot a magyar
népi zenével, mint ezt népdalfeldolgozásai
igazolják (Csípd meg, bogár, A vénasszon
dérdúr, Csak olyan már a’ világ stb.);
ezzel részben közelebb hozta a verbunkos új műzenei
stílusát a nép szélesebb rétegeihez,
másrészt új, mélyebb elemekkel
gazdagította ezt a stílust. Emellett Bihari az, aki
verbunkos-zenéjében s főleg
interpretációiban visszanyúlt a kuruc-korszak
tradícióihoz, s ennek a »magyar hőskor«-nak
zenéjét propagálta (különösen az
1809-i inszurrekció óta), amivel jelentékenyen
hozzájárult a kétféle zenei
tradíciónak a köztudatban egyetlen nemzeti
hagyománnyá való
összeolvadásához.”
Bihari életrajzát nem ismerjük
részletesen. Nincs elég adatunk arra vonatkozólag,
hogyan, mit tanult. Nem tudjuk részletesen, hogy élete
folyamán milyen helyeken
fordult meg. Zeneszerzői
tevékenységét illetően is sok még a
tisztáznivaló. 1764. október 21-én
született a Pozsony megyei Nagyabonyban; 1827. április
26-án halt meg
Pesten, ahová valószínűleg
1801-ben vagy 1802-ben került. Zenekara többnyire öt
tagból állt: vonósok és egy cimbalom.
Karrierjéről, melynek kiindulópontja
és központja Pest volt, első
életrajzírója, Mátray Gábor 1853-ban
ezt írta: „Biharinak Pesten, mint hazánk legnagyobb
és legnépesebb városában, legtöbb
alkalma volt magát hangszerén kiművelni s gyakorlani.
Ügyessége hamar kitünteté őt, s a magyar
zenét pártoló közönség bő
jutalmazásban részesíté. Elsősége
levén minden egyéb Pesten s az országban
létezett magyar népzenészek fölött,
minden nyilvános és magánházaknál
tartott ünnepélyekhöz és lakomákhoz
meghívatott. Budán a cs. k. főherceg-nádori s
Pozsonban a koronázási, udvari,
országgyűlési s egyéb vigalmaknál
(még az 1825-i országgyűlésen is) a folyó
század három első tizedében mindenkor ő volt a
magyar zene előadója; sőt Bécsbe is gyakran
felhívatott a császári fényes
ünnepélyek és lakomák alkalmával, hova
egyébiránt csaknem évenként felutazott
társaival. Midőn a lipcsei ütközet után az
elfoglalt francia ágyúkból
készíttetett érdemkeresztek Bécsben
kiosztattak, nemkülönben a csász. városban
1814. oct. 18-kán tartatott pompás tábori
ünnepély alkalmával s az európai fejedelmek
bécsi gyűlése egész idején ő is jelen volt,
sőt ekkor ott csaknem egész évet töltött. Ez
idő alatt részesült Bihari ama legmagasabb kegyben, hogy
bandájával a fölséges cs. udvar előtt is
játszhatott, sőt ugyanott egyéb magas
kitüntetésekre is méltatták. […]
Midőn a Buda s Pest közötti Margitszigeten
a Budán mulatott Katharina Pawlowna, özvegy oldenburgi
hercegnő, dicsőült nádorunk, József cs. k. főherceg
őfönsége, első hitese, Alexandra Pawlowna
testvérének tiszteletére 1815. jún.
1-jén adatott mulatság alkalmával szabad ég
alatt magyar nemes ifjak mutatták be a fönséges
vendégeknek nemzeti táncunkat, Bihari és
társai voltak (az Esterházy-ezrednek ugyanott
működött híres dudásán
kívül) a magyar zene eléadói.”
Népszerűségére jellemző, hogy
1808-ban Kisfaludy Sándor, a költő, már nem
átallja Kazinczyhoz írt levelében hozzá
hasonlítani magát: „Én csak az vagyok a Magyar
Poéták között a’mi Bihari és
Pityók a muzsikusok között.” 1809-ben pedig Schwartner
Márton statisztikakönyvében az egyetlen élő
cigányzenész-hírességként van
megemlítve.
Az 1810 márciusában Pestre
látogató Berzsenyit a Paradicsom fogadóban
valósággal lenyűgözte
játékával. Íme erről egy részlet
Szemere Pálnak Kazincynak írott, 1810. április
27-én kelt leveléből:
„Literátori
beszélgetésünket egy Violint-játszó
német szakasztotta félbe, a’ki az ebéd
mellé egy néhány nótákat
húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy
Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze
lakik, midőn Berzsenyi a német musikussal meg nem
elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most
Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha
tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk
meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?…”
(Ugyanaznap a Magyar theatrumban) „Be kár,
így szólla a’ theatrumban (B.), be kár ez a’
németekből álló muzsika. Miért nem
fogadják meg inkább Biharit?”
(1810. márc. 30.) „A német
Ritter-Schauspiel után a’ Paradicsomba tértünk be.
Ott leltük Vitkovics és Kölcsey barátinkat.
Vitkovics első beléptemkor ezt súgá nekem: Itt van
Horvát is, de titkon akar lenni, el ne áruld. Ekkor
Berzsenyi, Vitkovics, Horvát, Kölcsey ’s én asztalt
foglaltunk ’s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics
Berzsenyi előtt ezt a’ szót: Itt van Bihari, azonnal felkele B.
’s Vitkovics őtet a’ másik szobában hegedülő
Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. B(erzsenyi)
Biharival sokáig hegedültetett ’s annyira el volt
ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában
utána várakozókról egészen
elfelejtkezett… Végre bejött Berzsenyi ’s hegedültette
Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már
utána voltunk. – »De legalább isznak eggy
két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari
húzd! Énnekem a’ muzsika csak magyar nóta legyen,
igen tetszik.«”
A sors tréfája, hogy
éppen a katonagyűjtő zene, a verbunkos leghíresebb
képviselője, „a köznek ösméretes musikusa”
Bihari János kényszerül rá, hogy egy
alkalommal levélben forduljon a nádorhoz – mert a
katonafogdosás bandájának három
tagjától megfosztotta: „… a magam testinek
sanyargattatásával többi cimboráimmal
együtt a múlt insurrectionál fáradoztam
és ide haza is a publicumnak tetszése szerint tettem, de
ha jobb kezeimet Miller kapitánynak mesterségeibűl
és közbenjárásábúl el
lopdossák, a dicső Nemzetnek szolgálatjaimat nem
tehetem…” Leginkább Bakos József nevű
kontrását szeretné kiszabadítani, de
ezúttal Miller kapitány az erősebb, és Bihari
kérését nem teljesítik.
Vigasztalhatja magát azzal, hogy az
ország nevezetességei között szinte elsőnek
tálalják őt fel, valahányszor idegen
hírességek látogatnak Magyarországra. Az
1820-as hadgyakorlat mulatságain a felséges
vendégeknek szilaj magyar gulyát mutatnak be, és
pásztorokat, akik bámulatos ügyességgel
fogják ki a gulyából a vad bikát, a szilaj
csikót; felvonultatnak dudáló magyar
juhászt és természetesen „megszólamlott a
magyar musika, s ama híres hegedűsünk, Bihari, oly
kellemetesen húzta a magyar nótákat, hogy az ő
mesterséges fogásait, kik eddig nem ismerték,
egész gyönyörűséggel hallgatták.
Különösen meglepte az anglus királyi herceget,
hogy a Malborough nótáját kezdette vonni, melyre a
királyi herceg és a vele lévő négy anglus
gavallérok oly kellemetesen megindultak, hogy azt a musika
mellett vígan énekelnék…”
Liszt Ferenc természetesen Bihari
legőszintébb bámulói közé tartozik:
„Mint egy szesztüzes essentia cseppjei, úgy hatottak ezen
varázshegedű hangjai füleinkre” – írja Bihari
játékáról. „Játékát
nem halmozá el dagályos czifrázatokkal… Bihari
nagy mértékben bírá a
látszólag idegen és összeférhetetlen
elemek gyors eltulajdonítása és
átalakításának a cigányokkal
született adományait… Ha egy az övével
váltakozó zenekar a bálban franciát vagy
németet játszott, mihelyt az elhallgatott,
tüstént új erővel vevé ő azt föl!”
Egyébként arról Liszt is tud, hogy Bihari maga is
játszott idegen táncokat: „kalamajkát, […]
négyeseket, ecossaise-eket; menuetteket”. Leginkább a
Mátraytól kapott tájékoztatás
alapján ír Bihariról. Még
külsejének leírását sem mellőzi:
„nagy, erős termetű volt; […] erős szeszes italokat nem igen kedvelt
[…] ő is [mint bandája] a Kubinyi Károly ezredestől
kapott öltözetet viselé, kinek mindig nyitva levő
erszénye Biharinak nem egy szolgálatot tett. Ezen
öltözet magyar szabású
sötétkék nadrágból, rojtokkal
és fekete sallangokkal, vörös, fekete és
sötétkék prémű dolmányból
birkabőrös ujjakkal állott. Fövegük
vidrabőrös kalpag fehér tollal volt. Ők később ezen
öltözetet, mely állandó maradt, saját
költségükön csináltatták. Csak
Bihari hordott aranyrojtokat. Most a cigányvirtuózok ezen
öltözetet rendkívüli alkalmaknál viselik,
s rendesen választékos divat ruhában
járnak.”
Liszt könyve nyomán terjedt el
Bihariról az az anekdota is, miszerint a császár
nemesi rangot akart neki adományozni, de azt Bihari csak
úgy fogadta volna el, ha a banda többi tagja is megkapja.
„Azon negyed évszázad közben,
míg Bihari virágzó működése tartott –
írja Mátray –, megjárta csaknem minden jelesebb
városát Magyar-, Erdély-, Tót-,
Horvát- és Gácsországoknak, hol
mindenütt köztetszést s bő jutalmat aratott. –
Megjelent az 1824-ki nov. 29-től dec. 4-ig tartott egri
tisztújításon is; de midőn innen hazafelé
utazott, Gyöngyös és Hatvan között kocsija
felfordúlván, s esés közben balkarja csontjai
megrepedvén, annak idegei (néha Stáhly György
[helyesen: Stáhly Ignác] nagytudományú
jeles orvosunk minden fáradozása dacára) oly
meredtek maradtak, hogy többé nem vala képes
karának előbbi hajlékonyságát a
hegedűjátszásnál, kivált az
applicatúrában használni. Játszott ugyan
még egy ideig (miként az említett pozsoni
országgyűlés alatt 1825-ben) de csak
segédképen társaival, kik közől
Sárközy János vivé az első hegedűs
szerepét.”
Az öreg Bihari leginkább Csermák
és Lavotta darabjait, a maga szerzeményeit, a
Rákóczi nótát, a Rákóczi
indulót, a Te vagy a legény Tjukodi pajtás,
valamint a Csodálkozom drága kincsem, dolgodon kezdetű
kuruckori dalt szerette húzni.
Ma is ismert arcképét 1820-ban
festette meg Donáth János.
Kottaíráshoz nem értett,
szerzeményeit mások jegyezték le: Ruzitska
Ignác, Mohaupt Ágoston, Hunyadi János
Keresztély, Pfeiffer Ferenc, Czerni József stb. –
és korántsem abban a virtuóz pompában,
ahogy ő játszotta, hanem leegyszerűsítve és
többnyire emlékezetből. E szerzemények nagy
része nem egyéb, mint kora népszerű dalainak
feldolgozása: Csípd meg bogár, A vén
asszony dér dúr, Országunkban
futkározó ebadta németje…
Nevezetesebb, ma is játszott művei:
Bercsényi nótája (Jaj de nagyon régen volt,
de soká lesz szöveggel is ismert), a Requiem fia
halálára, a Hatvágás verbunk, Primatialis
lassú magyar, A Felséges Magyar Királyné
koronázására készített lassú
magyar, Koronációs magyar nóta, Sarkantyús
verbunkos, Mikor a pénze elfogyott, Száz ember verbunkos.
Koránt sincs még tisztázva,
hogy a neki tulajdonított verbunkos-szerzemények
valóban mind az övéi-e, és milyen
mértékben azok (hangszeres parafrázis,
átdolgozás, eredeti mű…), és viszont mi van
még, amiről nem tudjuk, hogy az ő szerzeménye.
Meglehetős elhagyatottságban és
nyomorban halt meg, s ennek nem csupán a mindenkori
közönség hálátlansága az oka –
mely csak addig kényezteti kegyeltjeit, amíg azok
hatóerejük birtokában vannak –, hanem a bohém
életmód (már maga a francia eredetű bohém
szó is – mint tudjuk – eredetileg cigányt jelent), aminek
következtében a Bihariéhoz hasonló
szélsőséges sorsra gyakran jutottak más
cigányzenészek is. Bartalus István Bihari
jövedelméről szólva a következőt írja:
„Bihari Pesten a Hét választó fejedelemnél
tartott bálokban a közlelkesedést annyira fel szokta
izgatni, hogy a szünetek alatt körülhordozott kalapot a
közönség versengve töltötte meg
bankjegyekkel, melyek közt százasok, ötvenesek s
tízesek voltak legnagyobb számmal. E sorokat egy
élő tanú – Bräuer Ferencz – után írom,
ki ma a belvárosi egyház kar-igazgatója s a
zenedében aligazgató; akkor pedig mint 8-9 éves
gyermek, néha éppen ama kalapot szokta
körülhordozni.”
„Egykorúak állítása
szerint jövedelme mesés volt… fejedelmi módon
élt, szállodában lakott, s libériás
inas hordta utána hegedűjét” – olvashatjuk máshol
is Bihariról; „… fejedelmek és főurak épp
úgy nem tudtak ellenállni hegedűje
varázsának, mint a szegény mesterlegény, ki
utolsó keresményét is odadobta a nagy
cigány körülhordott kalapjába.”
Érdemes idéznünk azt a cikket,
amit a győri Das Vaterland című újság 1845.
december 16-ai száma közöl, s ami eredeti –
német nyelvű – formájában Major Ervin
Bihari-tanulmányának függelékében is
olvasható. A korabeli romantikus lelkesedők
stílusával ellentétben, már-már
karikaturisztikus élességgel ábrázolja
Biharit, a cigány zenészt és
közönségét. A „cigányzenében”,
mint minden szórakoztató zenében, a nem
csupán zenei eszközökkel történő
hatáskeltés alapvetően fontos elem, s ennek
eszközeit – mint a cikkből egyebek között ez is
kiderül – már Bihari is nagyon jól ismerte és
alkalmazta.
„Bihari abban a tekintetben is igazi
cigány és igazi zseni volt, hogy időnként
ellenállhatatlan belső kényszert érzett a
tékozlásra, így aztán a leggazdagabb
jövedelem mellett is gyakran koldusbotra jutott.
Különben arcának sötét
színén és farkastekintetén
kívül alig mutatott valamit népe jellegzetes
külsejéből; óriási testalkata sokkal
inkább emlékeztetett a régi kunokéra.
Amikor a hegedűkirály diadalainak valamelyik
színhelyén, újólag kiürült
zsebbel, de mindig – mint fiatalabb kísérete is –
új világoskék, ezüstgombos dolmányba
és fényes csizmába öltözötten,
elegánsan megjelent, rendszerint éppen nagy
betegségből felgyógyult tönkrement ember
benyomását keltette. Bágyadtan ereszkedett le a
székre, mélyet sóhajtott, letörölte
homlokáról a lábadozók
izzadságát, siralmas arcfintorokat vágott.
Miközben segédei némán és
szomorúan szemlélték e komédiát, ő
éles tekintettel végigmérte a termet, vagy a
kertet, egy pillantással kifürkészte: milyen
közönségre lehet számítani. Viselhetett
bajuszt akár minden jelenlevő, sőt – káromkodhatott is
jó magyarosan –: a természet fiának egy
éles tekintete elég volt annak
megállapításához, mi itt az igazi,
és mi a látszat. Ha a vendégek
többsége városi polgárokból,
német-magyar kreolokból állt, akkor a
körülményekhez alkalmazkodva rázendített
egy »fuser«-nótára (így
nevezték a »svábok« a Magyarországra
behurcolt valcert). Ilyen körülmények között
játéka nem emelkedett az átlagos fölé.
Csak amikor a közönségnek a krémje, a
szűk-nadrágú nemes urak, a marha- és halkereskedők
jelentek meg – egyáltalán, olyan figurák, akik a
német morálból lehetőleg mennél kevesebbet
árultak el –, mikor ezek a jókedvű és nyers
fickók a filiszterek közé vegyültek, akkor
derült fel Bihari arca. Szeme felragyogott, összeroskadt
alakja kiegyenesedett, domború melléhez illesztette
hegedűjét, széles ívben felemelte
vonóját, miközben jelentőségteljesen a banda
felé biccentett; most valami rendkívülire lehetett
számítani. Ilyenkor nem tudta az ember, mit
csodáljon jobban: az invencióképességet, a
pillanatnyi helyzethez illő legjobb ötletek gyors
felismerését, a kifejezés legédesebb
lágyságának és legbravúrosabb
lendületének váltakozását, a
prímás játékának technikai
tökéletességét, vagy a kíséret
irányítójának
ügyességét, pontosságát,
rendkívüli zenei ösztönét. A hallás
után szoktatott kíséret tagjai gyakran teljesen
váratlanul és kapásból alkalmazkodtak a
prímás intencióihoz, gyors fordulataihoz; meglepő
tempó- és hangnemváltásait olyan
gondolkodás és késedelem nélkül
vették át, mintha testének tagjai lettek volna.
Nem volt szórakoztatóbb az
ember-tanulmányozó számára, mint a
cigány (-zenész) teátrális mozdulatai
és jól kiszámított taktikája – amint
a hangokkal együtt ringatózott, a vonót rezgette,
fejét lehajtotta, szemeit forgatta, és úgy
látszott, mintha a harmóniában teljesen
feloldódott volna. S ha aztán ebben az udvaronc
stílusban, egyre fokozódó tetszés mellett,
modern darabokat adott elő, s úgy látta, hogy a
kedélyeket sikerült kellő mértékben
felszítania, arca hirtelen leírhatatlan
lesújtottság kifejezését öltötte
fel; egy könnycseppet törölt ki szeméből, mintegy
elszánta magát, felállt, s néhány
harsány akkorddal belekezdett – abba a siratóba, amit
fiáról szerzett, akit ígéretes
ifjúsága virágában ragadott el a
láz. Könnyek között, mélységes,
általános csend közepette, valóban
magával ragadó kifejezéssel adta elő azt a
siratót, egy fantasztikus requiem-félét, mely
mindenkor egy megjátszott kimerülés
teátrális mesterfogásával ért
véget; bár távol áll tőlem annak
állítása, hogy e jelenetből hiányzott volna
a sebzett atyai szív valódi meghatottsága.
E katasztrófa után szünet
következett, elég rövid ahhoz, hogy a
részvét el ne szálljon, de elég
hosszú ahhoz, hogy ezalatt a nagylelkűség, a
tetszés és együttérzés
megnyilvánulása útján
fokozódjék. Ekkor Bihari megragadta a
gyűjtőtányért röstelkedve, és
újólag sóhajtva amiatt, hogy íme: a
szerénység kénytelen a szükségnek
engedni. Az ember azt várta volna, hogy először a
szűknadrágos és zsinóros mellényű
»nagyságos urakhoz« fordul. Ellenkezőleg, a
kreoloknál és filisztereknél kezdte, akikről
tudta, hogy belőlük a nemzeti ritmus és a
cigánykesergés legfeljebb csak aprópénzt
tud kicsalni. Csak ezután, miután a gyűjtés első
része – mint ez várható volt – szűkös
eredménnyel zárult, fordult a magyar és
horvát urakhoz, mert abban most már biztos lehetett, hogy
a hazafiak, a »kézművesek« konok
zsugoriságán felháborodva, másképpen
fognak cselekedni. Aranyakra természetesen itt sem
számíthatott, mert a magyar bőkezűség mindenhol
csak viszonylagos, ahol úgy látszik, hogy csupán
eszmei teljesítményekkel is kifejezhető a
hazafiasság, vagy ahol a hazafias érzésnek
való hódolás nem tekinthető egyébnek, mint
»kutyakötelesség«-nek. Ezért
aztán olyankor, amikor a lengyel egész
pénztárcáját számolatlanul a
tányérra dobja, a magyar néhányat az
elővenni szándékolt pénzérmék
közül is visszacsúsztat a zsebébe.
A cigány arany búzája akkor
érik meg, ha a szenvedélyek és politika bora a
rossz hangulat és a pénzhez való
ragaszkodás bilincseit megoldja. Nem a városok
nyilvános mulatóhelyein, hanem a földesúr
asztalánál, az urak dáridóin, vagy a
megyegyűlések alkalmával van a cigánynak a
leggazdagabb bevétele; hegedűjének legnagyobb diadala – a
Rákóczi-induló.”
Bihari és társai sikereiben a korabeli
közhangulatnak igen fontos szerepe volt, de mint az idézett
leírás is mutatja, voltak olyanok is, akiket a
közhangulat fátyla sem akadályozott a
reálisabb látásban. Széchenyi István
1820. július 5-én kelt
naplórészletében ezt olvashatjuk:
„Az estét a Beleznay-kertben
töltöttem. Schwarzen[-berg Frigyes herceg]
sok-üvegszám vedeli a rossz bort a jurátusokkal;
»éljen a herceg Schwarzenberg!« – harsan
háromszor a kiáltás a korhely fickó lelke
legmélyéről. Bihari hegedül, dudák
visítanak, jurátusok gyülekeznek. Mindez azt a
látszatot kelti, mint egy összeesküvés. Minden
felélénkült. Kissé meghatottan gondolom:
»Mindez csak ködkép, vagy legfeljebb
álom«.”
1971
FÜST
MILÁN
Rácz Aladár
Akármennyit
is
írtak róla,
mégis nyilván kevesen tudják, hogy milyen nagy
művészünk van nekünk itt, hogy itt él
közöttünk a világ egyik legnagyobb és
legkülönösebb szólistája: a
világhírű és mégis elhagyatott
magányban élő Rácz Aladár
cimbalomművész. Buda egyik csodálatos
völgyhajlatában lakik, messzi künn a hegyek közt,
művészetéhez méltó
elhagyatottságban. Azért aposztrofáltuk ezzel a
szóval e magányt, mert azt gondoltuk róla, hogy
szükségszerű, mert csak így válhatik
zenévé minden, ami csak körülötte
tenyészik, nemcsak ő maga, hanem még a falak is. Ezen a
kis tanyán semmi egyéb nincs, csakis művészet,
vagyishát az ő különös, nagy művészete,
amelynél sajátosabbat alig is láttunk eddig.
Meg kell itt vallanunk, azok közé
tartozunk, akik cigányzenét és annak legfőbb
ékességét, a cimbalmot sohase szerettük.
Durva korcsnak éreztük a hangszerek között.
Cifrálkodásra való, hol dohos hangú, hol
rikoltó valaminek éreztük. És ami a
legcsodálatosabb ebben, Rácz Aladár is annak
érezte. És épp ezért határozta el,
hogy a világ legangyalibb hangszerét fejleszti belőle
és önmagából. Kettős munka volt ez:
néki, a cigányzenekarok cimbalmosából előbb
önmagából kellett a világ egyik legnemesebb
érzésű muzsikusát kifejleszteni, s azután
hangszeréből az angyalhangok instrumentumát. Hogy ez
mekkora munka lehetett, el nem képzelheti az ember,
akármennyit hallgatja is erről szóló
önnön életét igazoló
elbeszéléseit. Cimbalmos volt, de nem szerette
hangszerét, át akart térni a zongorára, de
egyszer Stravinsky, mikor véletlenül tanúja lett
zongorajátékának, így szólt
hozzá: „Nem megy, uram, ez nem jó
zongorajáték, önnek meg kell maradni a cimbalma
mellett.” Mit volt mit tennie? Mindenek előtt cimbalmát kellett
átalakítani olyanná, hogy szerethesse. S hogy ma
szereti-e? Elképzelhető-e vajon, hogy valaki, aki ilyen
csodás hangszert hozott létre egymaga, s aki így
tud játszani rajta, azt ne szeresse?
S méghozzá tragikus is ez a szeretet,
s annál megrázóbb és szebb. Mert
különösségében és
nagyságában méltó társai, Segovia
és Landowska létező hangszereken játszanak,
gitáron és csembalón, s ez utóbbi nem is
általánosan használt hangszer ma már,
mégis mindenkor előállítható, viszont
Rácz Aladár hangszerét senki sem tudja
utánacsinálni, ő tehát nyilván egyetlen
virága marad ennek a csodának – se elődje, se
utódja; ez a zene egyetlen egyszer elhangzott, és
úgy látszik, sajnos nem fog elhangzani soha
többé.
S ő mindezt tudja is, mindezt vállalta, mikor
rálépett erre a különös útra, mikor
elhatározta, hogy az égiek hangszerét hozza
létre a duhajok e hangszeréből. Segoviát hallgatta
valahol külföldön, s akkor azt mondta magának:
„Gyönyörű volt, de csak neki szabad, s nékem nem?” S
akkor fogott hozzá, hogy megvalósítsa azt a
csodát, amely ma ő.
Valaha vitézkötéses,
vörös frakkban mulattatta mint cimbalmos a párizsi
mulatóhelyek különösségkedvelő
közönségét divatos utcai zenével. Ma a
zene legáhítatosabb mesterei keresik fel avégből,
hogy a zene régi klasszikusainak legegyszerűbb és
legbensőségesebb interpretációját
hallgassák. Mert, mintha gyermekek énekelnének,
halkan, bánatosan, olyan a játéka, de nem is
akármiféle gyerekek, hanem, olyanok talán, akiknek
édesanyja maga a zene volt.
A legegyszerűbb és legbensőségesebb
zenék barátja, s ezért is szeretjük őt
annyira, mert bár nagyszerű virtuóz, de
virtuozitása mindenkor rejtőzködő. Ismételjük
el: mikor őt hallgatja az ember, az az érzése
támad, hogy ezt akár egy édes gyermek is
eljátszhatná ugyanígy. Lullyt és Couperint
jól játszani annyit tesz, mint túlvilági
csendet varázsolni a hangzatok közé. Pablo Casalsra
emlékeztet ebben – tőle az különbözteti meg, hogy
pillanatnyi ihletének több teret ád. Nála a
pillanat ihletének a boldogságát is
érezzük – ha őt hallgatjuk, sokszor az az
érzésünk, hogy a mű ott keletkezik a
fülünk hallatára. Művészetének
intimitása páratlannak mondható, nincs olyan
zongoristája a világnak, aki e tekintetben versenyre
kelhetne vele, már hangszerének, a zongorának
mechanikus konstrukciója, tehát a húroknak
közvetettebb megszólaltatása miatt sem. Az
énekesek lehetnének versenytársai talán, de
csakis akkor, ha az éneklésnek elementáris
boldogságát érezve énekelnének
nagyszerűen. S ez nyilván a legtöbb, amit egy hangszerről
és mesteréről elmondani lehet.
Meghatottan írunk róla, mert oly
emberről beszélünk, aki egész életét
áldozta művészetének, akinek egész lelke
és minden idege telítve van vele. Hogy tehát
egyike ő legnemesebbjeinknek, erről meg vagyunk győződve, s épp
ezt akartuk e pár szóval kifejezni.
1947