MÚLTUNK
KOVÁCS JÓZSEF
HONTALAN
Láthatatlan
tömegsírok
Az európai
cigányság 20.
századi tragédiája
„A cigány transzportra vonatkozólag
közlöm, hogy 1939. november 20-án az első zsidó
transzport elindul Bécsből. Ehhez a szerelvényhez
kapcsolnak három vagy négy vagont cigányokkal.
További vonatok is indulnak majd, Bécsből,
Märisch-Ostrauból és Katowicéből. A
legegyszerűbb módszer, ha minden transzporthoz kapcsolnak
néhány vagon cigányt. E transzportoknak előre
meghatározott tervet kell követniük,
biztosítani kell a lehető legtapintatosabb
végrehajtást.”
Adolf Eichmann-nak, a
„zsidókérdés végleges
megoldásával” megbízott különleges
csoport vezetőjének a táviratából
való ez az idézet, s alighanem ezekkel a sorokkal
kezdődik konkrétan a tragédia. A cigányság
ügyében is nyomozó Simon Wiesenthal idézi
ezt. 1964 szeptemberében azért utazott
Prágába, hogy felleltározza a
dél-morvaországi tóból, a Černé
Jezero mélyéről kiemelt vaspántos
ládákban levő náci dokumentumokat.
Ott-tartózkodása idején a csehszlovák
hatóságok megmutatták neki a Gestapo Moravsk
Ostravában hagyott és akkor nemrég felfedezett
levéltárát. Ez tartalmazta az első dokumentumot,
amely a cigányok módszeres kiirtására
vonatkozott.
„Akkor kezdtem tanulmányozni a
kérdést – írja Simon Wiesenthal –, és
kivizsgálni az ügyet, amivel alig törődtek. […] A
Majna-Frankfurtban 1960 elején tárgyalt Auschwitz-perben
beszéltek röviden a cigányok
kiirtásáról. […] A cigányok és
mások sem létesítettek dokumentációs
központot, és senki sem törődött
különösebben azzal, hogy milyen sors volt az
osztályrészük, míg 1964-ben puszta
véletlenségből fel nem fedeztem a Moravsk Ostrava-i
levéltárban a dokumentumokat.”
A második világháború
után az első nemzetközi nyilvánosságú
megemlékezés arról, hogy egész
Európában a cigányság mennyit szenvedett a
náci-fasiszta uralom alatt, 1979. október 17-én
történt Bergen-Belsenben.
„A cigányság
tragédiájához hozzátartozik – mondotta a
gyászünnepség megnyitójában a francia
Simone Veil, akkor az Európai Parlament elnöke –, hogy
most, a legújabb időkig, nem tudtak igazán hangot adni
Európában annak, hogy velünk, zsidókkal
együtt, ők is a fajüldözés legtöbbet
szenvedő áldozatai voltak. Harmincnégy év telt el
azóta, hogy a haláltáborokban felszabadultunk, s
vajon mennyi szó esett azóta is arról, hogy a
megszállt Franciaországtól
Kelet-Európáig, a Baltikumtól a Balkánig a
cigányság ugyanolyan üldöztetésnek volt
kitéve, mint a zsidóság. […] Himmlerék
nemcsak a második világháború alatt, hanem
már jóval előbb célul tűzték ki a
cigányság, a »cigány faj«
likvidálását.”
A „némaságra ítélt
fájdalom” eszméje végigvonult a bergen-belseni
mementó, a nemzetközi találkozó más
fölszólalóinak gondolatmenetében is. Az akkor
nemrég alakult „Romani Unio”, a Nemzetközi Cigány
Szövetség vezetőségéből többen
rámutattak: a nürnbergi perben nem került a maga
valóságában napirendre az európai
cigányság ellen elkövetett náci
népirtás bűnlajstroma.
„Ez a jelenség azért is
megdöbbentő – mondotta Romani Rose, az NSZK-ban élő
cigányság egyik vezető személyisége –, mert
túl a fél évtizeden át tartó
kegyetlen üldöztetésen, a halálos
áldozatok száma is a fő vádpontok közé
tartozhatott volna Nürnberg nemzetközi
ítélőszéke előtt. Összesen
körülbelül egymillióra kell becsülnünk
a nácik és különböző országbeli
cinkosaik által meggyilkolt cigányok
számát.”
Hogy ez a szám, ez a megrendítő
„statisztikai becslés” nem az érintett fél: a
cigányság képviselőinek
„felbecsülése”, azt mindjárt akkor
tanúsította egy politikus felszólalása,
akit nem lehet szubjektivizmussal, részrehajlással
vádolni. Björn Engholm egykori nyugatnémet
államtitkár beszédéből idézzük:
„A történelemtudomány a mai napig nem dolgozta fel
kellő alapossággal, hogy nemcsak zsidók, lengyelek,
oroszok, szocialisták, liberálisok, kommunisták
voltak itt áldozatok a lágerekben, hanem egész
cigány törzsek és teljes családok. […]
Részletes listák, statisztikai adatok híján
senki sem tudja, hány cigányt hurcolt ide a fasizmus, de
reális, komoly becslések szerint semmi esetre sem lehet
kevesebb az áldozatok száma, mint 500 ezer. Ez a
szám azonban csak a lágerekben, az éhség,
betegség, kínzás által és a
gázkamrákban megöltekre vonatkozik. Még
egyszer ennyire kell becsülnünk azoknak a cigányoknak
a számát, akik a nácik megszállta
területeken Lengyelországtól Oroszországig
és Jugoszláviáig az SS-kivégzőosztagok vagy
a kollaboráns fasiszta szervezetek lelőtt, felakasztott
tömegsírba temetett áldozatai lettek.”
Az államtitkárnak ez utóbbi
utalása igen fontos mozzanatra hívja föl a
figyelmet. Arra ugyanis, hogy a cigányság európai
tragédiáját nemcsak a haláltáborokba
hurcolt százezrek jelzik, hanem már megelőzően, a
különböző országokban elkövetett
üldöztetés is.
Himmler, aki már 1938-ban „rendőrileg
nyilvántartásba vette” Németországban a
cigányokat, hogy amikor aztán 1939-ben a „fajvédő
törvények hatályát” kiterjesztették a
cigányságra is, már „birtokon belül
legyenek”, később minden megszállt és
kollaboráns területen következetesen végigvitte
tervét.
Ahogy megszállták Hollandiát,
Belgiumot, Dániát, Luxemburgot,
Elzász-Lotaringiát, mindenütt megkezdték a
cigányok összegyűjtését, majd
deportálását. Ugyancsak súlyos lett a
cigányok helyzete a kollaboráns Franciaországban.
A vichyi kormány 30 ezer cigányt internált, s
közülük 18 ezer pusztult el a
haláltáborokban. Olaszországban a fasiszta
kormányzat először néhány adriai szigetre
és Szardíniára deportálta a
cigányokat; a fiatalabb családos férfiak egy
részét az Albánia elleni háborúba
munkaszolgálatra besorozta, „és lehetővé tette”,
hogy „önkéntes alapon” családjuk
Albániába követhesse őket. Amikor 1943-ban a
nácik megszállták Olaszországot, azonnal
megkezdték a deportálást.
A „Drang nach Osten” politikai-háborús
menetrendje jól tükröződik a cigányság
sorsában is. Donald Kenrick és Grattan Puxon – akiknek
1980-ban megjelent Az európai cigányság
végzete című művét nemzetközileg alapműnek
tekintik – a Kelet- és Dél-Európában
megölt cigányság számát 238 000-ben
jelölik meg. Észtországban,
Litvániában, Lettországban a korábban
már elhurcolt zsidóság helyi lágereibe vagy
éppen zsinagógákba gyűjtötték őket
össze, nagy részüket legyilkolták.
Lengyelországban gettókba vitték őket; az itt
megöltek számát 35 ezerre becsülik; ugyanebben
az időben történt az ukrajnai cigányság –
mintegy 30 ezer ember – kivégzése. Himmlerék a
krími cigányság kiirtására is
parancsot adtak, Szlovákiában a „nemzetiszocialista
publicista”, C. Pokorný 1942-ben megjelent hírhedt cikke,
melyben a „zsidó- és cigánykérdés
megoldását” jelöli meg első feladatként,
indította meg a pogromhangulatot. Mindjárt utána,
ott két tábort létesítettek, és
hatezer cigányt likvidáltak.
Rendkívül súlyos helyzet alakult
ki Romániában és a horvát
bábállam területén. Ez utóbbiban,
Jasenovacban, a fasiszta usztasák
gyermekkoncentrációs tábort
állítottak fel! A mintegy 28 ezer horvát
cigány közül mindössze néhány
maradt életben.
Szerbiában kénytelenek voltak a
nácik „saját kezükbe venni” a
cigányság kiirtását.
Koncentrációs táborokat szerveztek, ahol a
férfiakat agyonlőtték. Az asszonyokat és
gyermekeket a zemuni (zimonyi) lágerbe vitték,
ahová elpusztításukra
Németországból szállítottak
mozgó gázkamrákat.
Antonescuék fasiszta lapja, az Eroica
állandóan napirenden tartotta, hogy a
„zsidókérdés” és a
„cigánykérdés” azonos. A háború
után megalakult vizsgáló bizottság
Romániában, illetve a megszállt ukrajnai és
besszarábiai területeken megölt cigányok
számát 36 ezerben állapította meg.
Kenrick és Puxon írja:
„Magyarországon a cigányság tömeges
üldöztetése, mint a zsidóságé,
1944 márciusa után következett be, amikor a
megszálló német csapatok átvették a
hatalmat.”
A több mint 30 ezer magyarországi
cigány csak kis részben élte túl a
deportálást. Ezért személyek vagy kisebb
csoportok emlékezésein kívül
egyértelmű, reális,
átfogó-dokumentációs képet nehezen
nyerhetünk erről.
Azt sem tudjuk pontosan, hogy 1945. február
végén, március elején a Várpalota
mellett levő Kiserdőben hány cigányt végeztek is
ki a nyilasok. Azt tudjuk, hogy körülbelül 150
székesfehérvári és várpalotai
férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze egy
pajtában. A székesfehérvári
cigányokat előző este szállították ide
teherautókon. Reggel a férfiakat 20-25 fős csoportokban
elvezették avval az ürüggyel, hogy
bunkerásásra mennek. Amikor elérték a
Kiserdőt, ásattak velük egy széles és
mély gödröt, ahová
belelövöldözték őket.
Ezután este az asszonyokat és a
gyermekeket is a gödörhöz kísérték,
s nekik sem kegyelmeztek. Azokat a gyermekeket, akik
megpróbáltak kimászni a halottak közül,
visszarugdosták a többiek közé. Ennek a
tömeggyilkosságnak is csupán néhány
túlélője maradt.
A „faji üldöztetés
testvérpárja” – ahogy Simone Veil mondta –, a
zsidóság és cigányság sorsa
végső soron azonos volt. Az elhelyezési módokban
azonban volt egy megdöbbentő különbség.
Nevezetesen az, hogy míg a zsidó családokat a
rámpánál könyörtelenül
szétválasztották, a cigány
családokat együtt hagyták. Simone Veil
visszaemlékezett, hogy kicsit irigyen nézték a
szomszéd, szögesdróttal elválasztott
„cigány tábort”, ahol apjuk, anyjuk, nagyszüleik
körül a gyermekek, bár ők is csontig
soványodva, de ott játszadoztak, futkároztak. (S
aztán megrendülve futott végig a táboron a
hír: úgy, ahogyan voltak, gyermekeket, szülőket
együtt vitték a gázkamrákba…)
Minthogy Nürnbergben a cigányság
ügyében elfelejtették kihallgatni a
lágerfőnök vádlottakat, a módszereket
illetően a történészek csak
feltételezésekre vannak utalva.
Tudjuk, hogy a nácik az embereken való
kísérletezéshez széles körben kerestek
cigány médiumokat Auschwitzban. Dr. Mengele a
cigány ikrekkel és a fenolinjekció
hatásformációival kísérletezett;
Ravensbrückben a férfiak és nők
sterilizációjával foglalkoztak; Clauberg ott 140
cigánylányt sterilizált; Horst Schumann még
1945 márciusában is sterilizált
röntgensugár-kísérlettel cigány nőket
és férfiakat; Natzweilerben tífusszal
fertőzték őket, Dachauban sóoldattal
injekciózták és
kényszerítették őket emberileg addig
elképzelhetetlen mennyiségű vízivásra.
Sachsenhausenban mustárgáz-kísérletekre
használták a cigány foglyokat; Buchenwaldban a
flekktífusz-inficiálással a
hidegrázás sokkhatásait vizsgálták
rajtuk. A kísérletekbe belehaltak már nem tudnak
tanúskodni – ám néhányan az életben
maradottak közül Bergen-Belsenben vallottak ezekről a
nyilvánosság előtt.
Hogy az embertelen kísérleteknek
hány magyarországi cigány volt az áldozata?
Ez ma már kideríthetetlen. De talán a dolgok
végső lényegében nem is csak erről van szó,
hanem ennél többről. A magyar cigányság sorsa
része az európai cigányság
történetének. És „a cigányság
évszázados szenvedései
történetében – ismét Engholmot idézve
– egyetlen korszak vagy fejezet sem volt olyan véres és
könyörtelen, mint sorsuk a német fasizmus
idején, egész Európában”.
Indiai eredetű rajz
pálmalevélen
SZELE
ANNA
Visszafojtott emlékezet
Gondolatok Katz Katalin
könyvéről
Katz Katalin magyar származású,
kislánykora óta Izraelben élő szociológus.
Minden róla szóló vagy általa írt
írásban felemlíti két
meghatározó élményét: holokausztot
túlélő szülei és bátyja mellett mindig
úgy érezte, hogy azok már bizonyítottak, ő
még nem. A másik: még budapesti kislány
korában cigány gyerekekkel játszott volna, de
felnőtt kísérője megtiltotta. Otthon megkérdezte
édesapját, igaz-e, hogy tilos cigány gyerekekkel
játszani. Apja azt válaszolta, hogy nem
származásuk szerint választjuk barátainkat,
sőt: a cigányok sorstársaink, együtt
szenvedtünk velük a lágerekben.
Katz Katalin ezzel a könyvével
(Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák
holokauszt történetéhez) ahhoz a több
évtizede folyó vitához szól hozzá,
hogy a holokauszt csak a zsidók és (némely
vélemények szerint) a nácik
története-e, vagy abban igenis helye van – s milyen – a
cigányoknak. A szerző elfogadja a holokauszt fogalom
használatát (ami az általa ismertetett
vélemények szerint az iparszerű, nagyüzemi jellegű
népirtáson kívül azt a speciális
elemet foglalja magában, hogy célja faji alapon az
egész zsidóság kiirtása), de
könyvével vitatkozik is vele – cigány
interjúk tucatjaival érvel amellett, hogy a
cigányok ellen elkövetett népirtás is
integráns része a holokausztnak.
Katz elvi vitát nem folytat,
magyarországi – döntő részében maga
készítette – interjúkkal érvel. Az
interjúkból kiderül, hogy – a zsidókhoz
hasonlóan – a háború elején a
cigányokat is katonának hívták be
(így fordulhatott elő, hogy például Borban a
zsidó munkaszolgálatosok keretlegényei
között cigány is akadt), majd a faji alapon elrendelt
munkaszolgálat rájuk is vonatkozott. (Bár Katz
munkaszolgálatos interjújából annak ideje
nem derül ki, de Karsai László szerint a
cigányok munkaszolgálatát 1944 nyarán
rendelték el, a vidéki zsidóság
deportálása után.) A cigányok
más részét a zsidókkal együtt
deportálták, vagy a deportálás
szándékával összegyűjtötték, s
vagy gyalogmenetben tovább indították nyugat
felé, vagy – a front állása miatt – 1944
novemberében a komáromi erődből szabadon engedték.
Nem tisztázódik a könyvből, hogy a
deportálás, a koncentrálás pontosan mikor
történt. Katz statisztikákat idézve az 1944
júliusa és 1945 áprilisa közti
veszteségekről beszél, azok szerint 5000 (Karsai
László) vagy 25-30 000 (Mezey és társai)
cigány áldozata volt a fasiszta rezsimnek. Az első
becslés szerint 1000 a visszatértek száma, a
második szerint 3-4000. Katz szerint 50 000 érintett, a
túlélők számáról nem szól. Az
1944 júliusától történő
számbavétel vagy azt jelenti, hogy a korábban, a
zsidókkal együtt elhurcoltak számát nem
ismerjük, vagy azt, hogy – mivel a zsidók
deportálása 1944 júliusától a
nyilasok hatalomátvételéig szünetelt – a
cigányok üldözése önálló
akciókként is folyt (július és
október között) végül pedig jelentheti azt
is, hogy a nyilas rémuralom alatt történt. Ennek
ismerete – ha a holokauszt fogalom értelmezése
szempontjából közömbös is – a magyar
történelemismeret miatt fontos lenne.
A cigányok meggyilkolásának
volt egy saját lakóhelyükön
intézményesített módja is.
(Hasonlóan a zsidók és mások Dunába
lövéséhez.) Erre a lengyeli és (a
Jancsó Miklós által Temetetlen holtak című
filmen is feldolgozott) lajoskomáromi esetet írja le a
szerző. Mindkettőnek az a sajátossága, hogy (az egyik
esetben 1 nappal később, a másikban a 2
órányi járásra levő faluban) már ott
volt a felszabadító Vörös Hadsereg, amikor a
cigányokat az utolsó pillanatban még, a
helybéli csendőrök (Lengyelben) vagy a falu
jóváhagyásával (Lajoskomáromban)
„valakik” legyilkolták. A lajoskomáromi eset a könyv
leghosszabb és legkidolgozottabb története, amelyben
nem csak a valamikori eseményekre vetül fény, hanem
azok utóéletére is.
Lajoskomárom kétnyelvű,
sváb–magyar falu volt, a II. világháború
idején a svábok tömegesen jelentkeztek a
csendőrségbe. A front 1945 januárja és
márciusa közt a falu határában
húzódott, a szovjet hadsereg 1945
márciusában kerekedett felül, amit a helyiek a falu
elesteként éltek meg.
1996-ban Jancsó Miklós és
ismert cigánykutatók tudomására jutott,
hogy a községben 1945 januárjában 2
családot, 14 embert meggyilkoltak. A dokumentumfilm
készítésére meghívták Katz
Katalint, aki szem- és fültanúja volt a
múltfeltárás folyamatának és
különösen érzékenyen figyelt a mai
reakciókra. A forgatás előtt az akkori
polgármester és Jancsó
beszélgetéséről Jancsótól
értesült: a polgármester a háború
után született, soha nem hallott arról, hogy a
községben cigányokat gyilkoltak volna, de ezt
kizárt dolognak is tartotta, mégpedig két
okból: egyrészt a falu csendes, nyugodt,
békés, másrészt, ha így lett volna,
az ő nevük is szerepelne a háború
áldozatainak emelt emlékművön, ahogy a két
zsidó áldozaté rajta is van. A
történet további része Katz személyes
megfigyelésén alapszik: találnak passzív
résztvevőt, akit annak idején községi
szolgaként arra utasítottak, hogy – a gyilkosság
idején – álljon őrt a falu végén, s oda
senkit be ne engedjen. De ő volt az is, akinek a családja
jóban volt a megölt családokkal, s
kérdezése idején is tudta, hogy az egyik
család egyetlen élő tagja – aki már a
gyilkosság idején sem lakott a faluban – hol
található meg. A történet további
részében Katz őt is, és a vele együtt
megjelenő, ugyancsak cigány szomszédját is
túlélőnek nevezi – indokolja is –, mert szeretteiket
vesztették el. A szomszéd úgy kerül a
történetbe, hogy annak idején az egyik meggyilkolt
lány a szerelme volt, s éppen ezért, mivel az ő
faluja már stabilan szovjet kézen volt (még
egyszer mondom: 2 órányi a távolság),
lovaskocsival átjött a két családért,
hogy biztonságos helyre menekítse őket. A családok
köszönték a segítséget, de azt
mondták, hogy nem kell megszökniük, ők jóban
vannak a falusiakkal. Visszafelé útjában
aztán falusiakkal találkozott, akik munka és
pénz ígéretével maradásra
akarták bírni, de valami olyan fenyegető volt a
hangjukban, hogy inkább menekült.
Másnap külön a férfiakat (a
temetőben) – és külön a nőket, a gyerekeket (a
kukoricaföldön) megölték.
Az egyetlen megmaradt családtag és a
volt szerelmes a háború után visszatért a
faluba, hogy legalább a sírokat felkeresse.
Vasvillával, kaszával kergették el őket. „Itt se
neked, se senki hozzád hasonlónak nincs helye és
semmi keresnivalója, itt semmi sem történt!”
Újból csak a filmesek hívására
kerültek Lajoskomáromba, ahol az egyik asszony felismerte a
valahai szomszédot. Felemlegették az egykori
ismerősöket, közös emlékeket, mindaddig,
amíg – mégiscsak vannak itt jó emberek! – a
látogató arról nem kezdett beszélni, hogy
talán még meg lehetne találni valamit
abból, ami régen az övék volt. Ekkor az
egykori szomszéd sietve elbúcsúzott.
Katz Katalin megjegyzései: a
cigányoknak nem volt sírjuk, még csak „tetthely”
sem azonosítható, hiszen elnyelte őket a föld.
(Ahogy a polgármester állításával
szemben a zsidóknak sem volt helyük az
emlékművön.) Amikor a tettet már nem lehetett
tagadni, a tettesekről hallgattak. Az őrként szereplő embert a
lánya az interjú közben utasította, hogy
mondja azt: idegen katonák voltak. Aki a csendőröket
szállította a kivégzés
színhelyére (utasításra) az a
csendőröket nem ismerte, nem is látott semmit, mert azt
parancsolták. A falubeli asszony szerint az az idegen „orosz”
volt, aki kémkedett, ő akarta megmutatni a náluk
bujkáló magyar katonákat az oroszoknak, s ő
mutatta meg előzőleg a németeknek a cigányokat, ahogy azt
is az oroszoknak, hogy hol voltak megerőszakolnivaló fiatal nők.
A falu idős papja – azonos a cigányok valamikori papjával
– kényszeredetten vette elő az anyakönyvet, melyben a
nőkről, a gyerekekről semmiféle adat nem volt, a
férfiakról pedig ez: „miután halálra
ítélték, kivégezték őket”. Katz a
hiány és – az akaratlagos – felejtés
különböző formáit írja le; ennek
tulajdonítja azt is, hogy a falu a háború
óta elvesztette a német nyelvet.
Katz elégedetlen azzal, hogy a film
kevesebbet mutat be a lehetségesnél. Nem mutatja meg az
előttük bezárult ajtókat, nem mutat általa
fontosnak tartott szereplőket, nem bolygatja meg eléggé a
falu csendjét. Méginkább elégedetlen a film
hatásával. Amitől a falu tartott, s amit Katz Katalin
remélt, nem következett be. Maradt a csend.
Végezetül: akár volt ilyen
szándéka a szerzőnek, akár nem, az
interjúkból kiderül a
cigánytörténet kutatásának
számos nehézsége. Katz abból a
tényből indul ki, hogy a cigányok
üldözésére vonatkozó iratok nem maradtak
fenn – éppen ezért készítette és
gyűjtötte az interjúkat. Az emlékezések
azonban magukból a tényekből nagyon keveset
árulnak el. Sokkal kevesebbet tudunk meg arról, hogy mi,
hol, mikor történt, mint arról, hogy az az
elbeszélőre milyen érzelmi hatással volt, s maradt
a mai napig is. (A tipikus reakció: „Nagyon beteg lettem tőle,
most is beteg vagyok tőle.”) Mindazonáltal a
könyvében közzétett interjúkkal Katz
Katalinnak vitathatatlanul sikerül bebizonyítania, hogy a
fasizmus cigány áldozatai – akárcsak zsidó
sorstársaik – a magyar hatóságok és a
lakosság tevőleges részvételével
kerültek hóhérkézre.
Mint ahogy vitathatatlanul bizonyos az is, hogy a
Horthy-korszakban (a hitleri Németországhoz
hasonlóan) hoztak cigányellenes
intézkedéseket. 1927-től rendszeres
„cigányrazziákat” rendeltek el országszerte, azzal
a figyelmeztetéssel, hogy minden egyes cigány
személyt „gyanús egyénként” kell kezelni.
1938-ban sterilizálásukat javasolták, s azt, hogy
valamennyiüktől – bűnügyi nyilvántartás
végett – ujjnyomatot kell venni, és lépések
történtek alsóbbrendűségük genetikai
„bizonyítására” is.
Ha a háborúban a rezsim maga meg nem
semmisül, aligha kétséges, hogy következetesen
végre is hajtják mindezt.
Péli Tamás
grafikája
BISTEY
ANDRÁS
Nemcsak Tiszabura gondjai
Ez a riport először a Jászkunság
című folyóirat 1976.
évi harmadik (szeptemberi)
számában jelent meg. Szóhasználata,
szemléletmódja a mai olvasó számára
bizonyos szempontokból már idegenül hathat, hiszen
annak az időszaknak a jellegzetes terminológiáját
használja. A leírt események között is
van, amelyik furcsának tűnhet a 21. században, a mai kor
sok mindent másképpen ítél meg. Ám
segítő szándékkal íródott, és
segítő szándékokról szól.
Képet ad a harminchárom évvel ezelőtti helyzetről,
bizonyítva, hogy azóta inkább romlott, semmint
javult a cigányság helyzete.
B. A.
1.
Magyarországon a cigány
lakosság 3-4 százalék, Szolnok megyében
1975-ben 4,6 százalék volt, de a tiszafüredi
járásban levő Tiszabura községben
elérte, sőt időközben meg is haladta a 33
százalékot. Ahol ilyen tömegben él
együtt a cigány lakosság, ott
másképpen vetődnek föl a gondok, amelyeknek
megoldása az MSZMP Politikai Bizottságának
1961-ben hozott határozata óta hangsúlyozottan
foglalkoztatja a tanácsokat, és mindazokat a
társadalmi és tömegszervezeteket, amelyek tehetnek
valamit a cigányság helyzetének
javításáért.
Tiszaburán a magyar lakosság
száma 1970 és 1975 között évente
harminceggyel csökkent, a cigányok száma ugyanezen
idő alatt évente negyvenkilenccel növekedett, és
1975-re elérte a 966 főt. (Csupán a pontosság
kedvéért jegyzem meg, hogy a cigány-magyar
megkülönböztetésre ez esetben csupán
technikai okokból van szükség, a cigányok
helyzetének vizsgálata és leírása
megköveteli, hogy valamilyen módon
megkülönböztessük őket a község
többi lakójától. A „cigány” és
a „magyar” szó erre alkalmas, országszerte
használják maguk az érdekeltek is.)
Tiszaburán a községi
tanács vb 1970-ben intézkedési tervet fogadott el
a cigány lakosság helyzetének
javítására. Attól kezdve
évenként foglalkozott a kérdéssel, de
bárhol, bármikor, bármiről kezdenek
tanácskozni Tiszaburán, előbb-utóbb a
cigányok helyzetére terelődik a szó, vagy
legalábbis részben arra. A végrehajtó
bizottság 1975. május 16-i üléséről
készített rövidített jegyzőkönyv is
jól mutatja, hogy milyen élénken foglalkoztatja az
embereket ez a kérdés, és egyúttal milyen
ellentétes és helyenként szélsőséges
vélemények alakultak ki, még a vezető
testületben is:
„G. I. A munkaviszonyban nem álló
cigányokkal kapcsolatban kérdezte, hogy ezekre
miért nem érvényes a munkakényszer?
Miért nem alkalmazzák a törvényeket
ugyanúgy a cigányokra, mint a magyar emberekre? Ha magyar
ember engedély nélkül épít
házat, akkor megbírságolják, és ha
ugyanezt cigány csinálja (toldalékot
épít a házához engedély
nélkül), nem indítanak ellene eljárást.
B. S. Sokat léptünk előre, de ez
még mind nem elég. Hathatósabb
intézkedéseket kellene tenni.
M. I. Elismeri, hogy sok cigány dolgozik
rendesen. A további feladat is az, hogy a munka felé kell
terelni őket.
B. K. Veszélyesebbnek érzi a
helyzetet, mint az előtte felszólalók. Hiába van
lakás és fejlődés, olyan helyzet fog kialakulni
később, hogy növekszik az analfabetizmus. A felnövekvő
korosztály nem fog odajutni, hogy dolgozzon, fiatal gyerekek
kártyáznak, isznak. Valamilyen felsőbb szintű
intézkedést kellene hozni ezeknek a dolgoknak a
megelőzésére. Kollégiumi formában lehetne a
gyerekek nevelését biztosítani.
Lakáskörülményeiket tovább kell
javítani. A cigányprobléma belátása
szerint az elkövetkezendőkben tovább fog növekedni, ha
hathatósabb intézkedések nem születnek.
N. I. Véleménye szerint a
cigánykérdés nem kerülhető ki. Ha a
születések számát vesszük figyelembe,
nálunk nem néger-, hanem
cigánykérdés lesz. A termelőszövetkezet
felé nem lehet irányítani őket. Ha az iskolai
végzettség nincs meg, nem lehet foglalkoztatni a
cigányokat. Már a nyolc általános sem
elég, szakképzettségre van szükség.
N. L. Véleménye szerint a felsőbb
szerveknek kell törvényt alkotniuk ebben a
kérdésben, mert a helyi vezetés nem tud
segíteni. Hiába segít a lakosság, a
tanács, ha ők elkártyáznak, elisznak mindent.
Már kicsi korukban nevelni kell őket, mert ha felnőnek,
már nem lehet. Nagy feladat, hogy az óvodában el
tudjuk helyezni a cigány gyermekeket, mert az iskola nagyon kis
segítséget tud adni. A tanár hiába
beszél azoknak a gyerekeknek, akik éhesen vagy
álmosan, fáradtan ülnek az iskolapadba. Javasolja,
hogy az óvodába több cigány gyereket vegyenek
föl, mert ez nagy mértékben
elősegítené az iskoláztatást.
N. I. Föl kell készülnünk arra
is, hogy ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel
megfelelően, a mi fejlett szaktudással rendelkező fiatal
szakembergárdánk elköltözik innen, hiába
adunk meg nekik mindent.
N. L. Elmondja, hogy a munkaképes gyerekek
(15–16 évesek) nem dolgoznak, és teljesen
lerongálják a házakat is. Ezeknek a száma
igen jelentős, és csak kártyáznak, lógnak,
szemtelenkednek.
F. S. Elmondja, hogy azzal nem haladunk előre, hogy
elhalasztgatjuk a törvényhozást. Javasolja, hogy
akik nem dolgoznak, nincs munkaviszonyuk, kényszermunkára
kellene vinni őket, és a pénzt, amit keresnek, a
családjuknak adni. Nagyon sok idegen cigány van a
faluban, és a rendőrség is gyakrabban
látogathatná a telepet, mert ezek nincsenek bejelentve.
R. L. Borzalmas az a helyzet, ami a telepen van. A
gyermekek elsősorban a szülőktől tanulhatnak, de a szülők
addig isznak, amíg csak a pénzükből tart,
azután meg ennivalóra sincs.”
A helyi feladatok megfogalmazásakor a
munkavállalás szorgalmazását, újabb
házhelyek biztosítását, az
építkezések segítését, az
egészségügyi felvilágosítást,
az oktatás és közművelődés
hatékonyabbá tételét emeli ki a
végrehajtó bizottság.
2.
Valamennyi dokumentumban az áll, hogy a
cigányság helyzetének
javításához alapvető feltétel a munka.
Tiszaburán 1975-ben összeírták a
cigány lakosságot. Az összeírás
szerint a községben 966 cigány lakos élt 161
családban. Ezekben a családokban összesen 335
aktív keresőt tartottak számon, átlagosan
tehát egy családra nagyjából két
kereső jutott, hasonlóan a magyar családokhoz. A 335
aktív kereső közül azonban csak 160-nak volt
állandó munkahelye, 175-en csupán alkalomszerűen
dolgoztak, és ez igen nagy különbségeket rejt.
Az alkalomszerűen dolgozók közé tartoznak, akik
évente csak néhány napot töltenek
munkával, ugyanúgy, mint az idénymunkások,
a napszámosok, akik a rövidebb ideig végzett
munkával is jelentős összeghez jutnak.
A tiszaburai cigányok közül 150-en
a községen kívül dolgoznak, többnyire
azok, akiknek állandó munkahelyük van. Az
egész napi munka mellett 80-120 kilométert utaznak,
legnagyobbrészt Törökszentmiklósra, illetve
Szolnokra és vissza. Aki Szolnokra jár, annak hajnali
4-kor kell kelnie, mert a buszok 5-kor indulnak, este pedig 7
óra körül érkeznek vissza. Ilyen módon
éppen azok hiányoznak a faluból, akikben megvan az
igény a hagyományostól eltérő
életre, s akik sokat tehetnének a még nem
rendszeresen dolgozók befolyásolására.
Ugyanakkor az ingázásnak ez a testet-lelket
kimerítő módja akadályozza is őket a
további előrejutásban, hiszen nem hagy lehetőséget
a tanulásra, kivonja őket a munkahelyi és a
lakóhelyi népművelés
hatóköréből is. Régi kapcsolatok meglazulnak,
újak pedig nem jönnek létre, hiszen ehhez szabad
időre lenne szükség.
Legtöbben a szolnoki Közlekedési
Építő Vállalatnál, az Állami
Építőipari Vállalatnál, a
Középtiszavidéki Vízügyi
Igazgatóságnál, illetve a
törökszentmiklósi Baromfifeldolgozó
Vállalatnál dolgoznak. Túlnyomó
többségük semmiféle
szakképzettséggel nem rendelkezik, ezért a
legrosszabb, legnehezebb munkát végzik. A
vállalatok szívesen segítenék őket a
szakmunkás-bizonyítvány
megszerzésében, de alacsony iskolai
végzettségük miatt erre alig van lehetőség.
Akik most dolgoznak, általában nem végezték
el a nyolc osztályt, sőt a felső tagozatba is csak kevesen
jutottak el. A keresetük 1600-4000 forint között van.
Ahol többen keresnek, ott már jelentős összeggel
gazdálkodhat a család, bár ebből a pénzből
rendszerint 8-12 családtag megélhetését
kell biztosítani.
Gecse Miklós családjában
például tizenketten élnek ötezer
forintból és a családi
pótlékból. Túró
Sándoréknál hatan négyezerből. A
dolgozók többsége egyszerű brigádtag, aki a
brigádvezetőségig emelkedett, mint Réti Lajos,
arról már beszélnek a faluban. A legfiatalabbak
közül néhányan már
elvégezték a nyolcadik osztályt. Számukra a
szakmunkás-bizonyítvány az áhított
cél. Túró Sándor fia hegesztő lesz, Gecse
Miklósé nehézgépkezelő, mások a
kőműves vagy a motorszerelő szakmát választották.
Mészáros Béla nevezetes ember a faluban, hiszen
két szakmája is van: szerelő és traktoros.
A helyi termelőszövetkezetben kevés
cigány dolgozik, néhány régi tag mellett
inkább csak fiatal szakmunkások. „Gyalogmunkást” a
szövetkezet már nemigen vesz föl, legföljebb
idénymunkát tud adni, főleg az asszonyoknak.
A rendszeres jövedelem lehetővé tette
egyes családoknak, hogy a környezetükben
élőkénél magasabb életszínvonalat
érjenek el. Az állami segítséggel
épült illetve épülő, a magánerőből emelt
és a vásárolt lakások tulajdonosai mind
közülük kerültek ki. A rendszeresen végzett
munka megtörte a Bihari-telep lakóinak
egyöntetűségét. A cigányságon
belül igen erős különbségek alakultak ki
életmódban, életszínvonalban,
életszemléletben. A „kiemelkedettek”
példája általában vonzó, de
velük szemben itt-ott ellenséges magatartást is
lehet tapasztalni. Ennek alapja valamiféle torz „cigány
öntudat”, amely az elmaradottságot azonosítja a
„cigánysággal”. Fehér Imre nyolcadikos fiát
például azért verték meg a társai,
mert „nem akar cigány lenni”. Fehér Imre rendszeresen
dolgozik, a faluban él, tehát kiköltözött
a telepről, két gyermeke van, őt a beilleszkedés
példájaként emlegetik faluszerte.
Természetesen a cigányságon belüli
konfliktusok kirobbanásában egyszerűbb okok is
közrejátszanak, mint például az
irigység, a belső rétegződésben magasabbra
jutók gőgje. Közülük sokan, hogy a magyarokkal
jobban elfogadtassák magukat, olykor egymást
túllicitálva szidják a „cigányokat”,
akikhez magukat már nem számítják oda.
3.
A kvalifikáltabb munka
végzésének legfőbb akadálya a
tanulatlanság. A rendszeresen dolgozó cigányok
gyermekei általában az iskolát is megfelelően
látogatják, hiszen az ilyen családokban
érzik a tanulásból származó
előnyöket, a gyermekeket többé-kevésbé
tudatosan készítik elő valamilyen pályára.
Az iskolakerülők, a bukdácsolók, a túlkorosak
az elmaradottabb családokból kerülnek ki, s ez
nehezíti ezeknek a családoknak a
felemelkedését, konzerválja az
igénytelenséget, a régebbi
életformát.
Tiszaburán az iskolában jóval
magasabb a cigányok aránya a községbeli 33
százaléknál: az alsó tagozatban 64, a
felsőben 46 százalék. Az utóbbi adat
különösen kedvező, s ez egy 1973-ban született
kezdeményezés eredménye. Abban az évben
ugyanis, nagy viták után, külön
cigányosztályokat szerveztek az iskolában. Nem
teljes szétválasztásról van szó,
csupán két párhuzamos osztály
közül az egyikbe csak cigány gyerekek járnak, a
másikba vegyesen osztják be a tanulókat.
Csökkent a bukások száma, több cigány
gyerek jutott felsőbb osztályokba: nyolcadikba
például a most befejeződött tanévben hatan
jártak, hetedikbe viszont már huszonketten, hatodikba
huszonegyen, ötödikbe huszonketten.
Bár arányuk a felsőbb
osztályokban növekedett, rendkívül
hátrányos helyzetben vannak. Az 1975–76-os tanév
első félévében az alsó tagozatban 12 gyerek
bukott meg, valamennyien cigányok, a felsőben 13 gyerek
közül 7 volt cigány. Ez utóbbi számok
mutatják, hogy ha – legalábbis rövid idő alatt –
teljesen megszüntetni nem is, csökkenteni lehet a
cigány gyerekek elmaradását.
A harmadikosok közül például
az úgynevezett tiszta cigányosztály tanulói
átlagosan jobban tudtak olvasni, mint a vegyes osztály
tanulói. Az ilyen eredmények mögött azonban
nagyrészt egy-egy, hivatását a
megszállottságig szerető pedagógus önzetlen
munkája áll, mint az említett esetben a Horti
Erzsébeté. A cigány gyerekeknek úgy kell
megtanítani a tananyagot, hogy otthoni
felkészülésükre gyakorlatilag nem lehet
számítani. A napközisek között
mindössze 13 cigány gyerek van, mivel az
ellátásért fizetni kell, és sok szülő
nem akarja, vagy nem tudja vállalni az összeg rendszeres
befizetését.
Az otthoni körülmények egyéb
módon is nehezítik a cigány gyerekek iskolai
munkáját. Egy felmérés során
például kiderült, hogy a cigány
családokban egy ágyon 3-7 gyerek alszik. A felső
tagozatosok 28 százaléka harmadmagával alszik egy
ágyon. A fáradtság, valamint a nem mindig
kielégítő ruházkodás és
táplálkozás a hatékonyabb iskolai munka
legfőbb akadálya. Az éhesen, télen
összefagyva érkezett gyerekeket igen nehéz bevonni a
közös munkába.
Az elmúlt tanévben 72 esetben tett
följelentést az iskola olyan szülők ellen, akiknek a
gyerekei nem látogatták az órákat. A 72
szülő mind cigány volt. A büntetésről
megoszlanak a vélemények a pedagógusok
körében. Nem mindenki helyesli, mondván, hogy ha a
sokgyerekes családoktól pénzt vonnak el, azt
elsősorban a gyerekek sínylik meg. A gyakorlat azonban
inkább azt mutatja, hogy kellő körültekintéssel
és más ösztönzőkkel együtt alkalmazva, a
büntetés is hozzájárulhat, hogy a gyerekek
rendszeresebben járjanak iskolába.
Az óvoda sokat segíthet a
cigány gyerekeknek az iskolára történő
előkészítésben, de óvodába
viszonylag kevesen járnak közülük, mivel
betegségek, fertőzések miatt nagy az elutasítottak
aránya. A kötelező székletvizsgálat jó
részüket kiszűri, bár a jelentkezők száma sem
túl magas. Helyhiány miatt cigány gyerek
fölvételét nem utasították el; a
fölvettek megtartása azonban gondot okoz, és nem is
mindig sikerült.
Az egyéves iskola-előkészítőbe
16 cigány gyereknek kellett volna járnia, de
valójában az érdekeltek fele sem jelent meg,
ezért az előkészítő elmaradt. Pedig a
pedagógusok házról-házra járva
próbálták összeszedni a gyerekeket, akik
ingyen uzsonnát is kaptak volna.
A községben az óvónőkkel
együtt 26 pedagógus dolgozik. A fluktuáció
erősen akadályozza az összeforrott tantestület
kialakulását. Nem mindenki bírja ezt a
munkát, amely egyéb nehézségei mellett nem
is mindig veszélytelen. Hiszen előfordult, hogy a nagyobb
gyerekek megtámadtak pedagógusokat. Aki ottmarad, arra
olykor emberfeletti munka vár. Amikor például
korrekciós osztályt akartak szervezni az
iskolában, két bizottság jött ki, hogy
megvizsgálja a gyermekeket. Az első bizottság a 17
behívott gyerek közül ötöt engedett volna
hagyományos tantervű iskolába, a második egyet.
A pedagógusoknak, nevelőmunkájuk
során olyan általános magatartás- és
életmódbeli szabályokra is meg kell
tanítaniuk a cigány gyerekek nagy részét,
amelyeket más gyermekek már otthon megtanulnak. Az egyik
osztályban például mosakodási
bemutatót tartottak. Másnap a pedagógus
kérdésére 20 gyerek közül 8
válaszolt úgy, hogy otthon is mosakodott, ahogyan az
iskolában tanulta.
A felnőttoktatás is kínál
lehetőséget a cigányoknak a társadalmi
fölemelkedésre. Tavaly a termelőszövetkezetben indult
egy 16 hetes tanfolyam, amelynek hallgatói
elvégezték a nyolcadik osztályt. Ebben a
csoportban csupán egy cigány volt, aki zenész
szeretett volna lenni, de csak úgy kaphatta meg az
engedélyt, ha befejezi az általános
iskolát. Az idén az öthónapos tanfolyamnak 13
hallgatója volt: 8 hetedikes és 5 nyolcadikos,
valamennyien cigányok. Mindnyájukat valamilyen
szakképzettség megszerzése
ösztönözte a tanulásra. Mostanában a
hegesztői és a gépkezelői tanfolyamok a
legnépszerűbbek. A hetedikesek között volt egy
brigádvezető is, Bánki József, akit azzal győztek
meg a tanulás szükségességéről, hogy
mint brigádvezetőnek, példát kell mutatnia.
4.
A tiszaburai Bihari-telepen egy-két
éven belül az utolsó putrit is szétverik,
és valamennyi család jobb lakásba
költözik. A putrikat valamikor a legrosszabb helyre, egy
mélyedésbe építették, ahol nagyobb
esők után mindig elöntötte őket a belvíz. Most
4-5 putri áll még, a családok többsége
a Veresparton lakik, ahol nem kell attól tartani, hogy a
belvíz elmossa a házat fölülük.
Az 1964-es és az 1967-es
kormányhatározat nyomán 1967-ben kezdődött
meg Tiszaburán a putrik felszámolása. 1967-ben 6
lakás épült kedvezményes hitellel, 1970-ben
24, 1971-ben 6, 1972-ben 8, 1973-ban 1. A cigány családok
saját erőből 1970 és 1975 között 12
lakást építettek, 8 család pedig
vásárlás útján jutott saját
lakáshoz. Az építések és
vásárlások következtében a
cigány családok lakáshelyzete igen
nagymértékben javult, de még mindig messze elmarad
a magyar családokétól.
A lakások többsége
szoba-konyhás, legföljebb egy kamra és veranda
tartozik hozzájuk. Gyakori jelenség, hogy több,
rokonságban álló család
költözött egy új lakásba, és olyan
zsúfoltságot teremtettek, ami az egykori putrik
zsúfoltságát is fölülmúlja. Van
olyan szoba-konyhás lakás, amelyben 16 ember él,
és ez azzal jár, hogy az új épületek
igen gyorsan tönkremennek. Egyes házakhoz putriszerű
toldalékot építettek, s rokonok
költöztek bele. A gondatlanság, sőt olykor a
szándékos rongálás is
közrejátszik abban, hogy némelyik új
ház már csak méreteiben különbözik
a putriktól, néhány év alatt szinte
lakhatatlanná vált.
Ugyanakkor meg kell említeni, hogy e
házak építői sem végeztek minden esetben
teljes értékű munkát. Több ház
oromfala leomlott, sok építési hiba
gyorsítja a lakások romlását.
Az új házak
felépültével sokan kerültek kedvezőbb
körülmények közé, de közben
néhány nyugtalanító jelenség is
felbukkant. Elsősorban a zsúfoltság okoz újabb
gondokat. Ezek közül is az egészségügyiek
adnak okot aggodalomra. Miközben egyes korábbi
népbetegségek, mint a tbc, visszaszorulnak, a
tetvesség és a rühesség gyakoribbá
vált. Hiába akar valaki, vagy akarnak
néhányan megszabadulni a tetűtől és a rühtől,
az egy lakásba zsúfolódott rokonoktól
visszakapják.
Az iskolában rendszeresen ellenőrzik a
tanulókat, de szinte tehetetlenek. Hiszen a gyerekek otthon
újra fölszedik a tetűt meg a rühöt. A harmadik
osztályban egy alkalommal 27 gyerek közül 14-nek a
ruhájában illetve a hajában találtak tetűt.
Cigányok és magyarok között ez a konfliktusok
egyik fő oka. Több szülő inkább máshol
járatja iskolába a gyermekét, elsősorban Karcagon
és Kunhegyesen.
A mélyebb gyökerű
előítéletek hiányát vagy szinte
elhanyagolhatóan csekély voltát bizonyítja,
hogy az együttélés elemi szabályait
öltözködésben, viselkedésben
megtartó cigányokat – felnőttet és gyereket
egyaránt – a magyarok befogadták, sőt bizonyos
elismeréssel veszik tudomásul
beilleszkedésüket.
Néhány évvel ezelőtt a
cigány családok nem akartak beköltözni a
faluba, most viszont már sokan bánják, hogy a
Veresparton maradtak. A gondozott, kívül-belül
tisztán tartott házak lakói szégyelli
környezetüket, szívesen szabadulnának belőle.
Kertet művelnének, aprójószágot
nevelnének, de ez szinte lehetetlen, hiába kerítik
körül a telküket. A telepen tengődő kiéhezett,
félvad kutyák és macskák elhordanák
a baromfit, a zöldség-gyümölcsöt pedig a
csapatosan kószáló gyerekhad
dézsmálná meg. Az utóbbi
néhány év egyik emlékezetes esete is
gyümölcslopáshoz kötődik. Az egyik
kertészkedő falusi ember, hogy szépen fejlődő
gyümölcseit megóvja, villanypásztorhoz
hasonló szerkezetet készített a kertjében,
áramütéssel akarta elriasztani a tolvajokat, s az
áram agyonütött egy cigány gyereket.
A beilleszkedésnek, ha nem is a legfontosabb,
de igen lényeges jellemzője az úgynevezett vegyes
házasságok alakulása, vagy még
inkább a két közösség
reagálása az ilyen házasságokra. A vegyes
házasság, tehát amelyben az egyik fél
cigány, a másik magyar, egyelőre még ritka, szinte
bárki valamennyit föl tudja sorolni a faluban.
A közösségek alapvetően
egészséges gondolkodásmódjára vall,
hogy nem egyformán ítélik meg ezeket a
házasságokat. A különbségtétel
alapja az, hogy az alakuló új család
várhatóan a társadalom normáinak megfelelő
életmódot folytat-e. Ha igen, akkor a
házasság szinte egyértelműen rokonszenvet kelt.
A viszonylag nagy tömegben együtt
élő cigányság, miközben legjobb elemei
asszimilálódnak a falu
közösségébe, sajátos
életformájával maga is kifejt egy bizonyos
asszimiláló hatást. A vegyes
házasságok vagy a tartósabb
élettársi kapcsolatok egy részében a magyar
férfi vagy ritkábban a nő költözik a telepre,
esetleg putriba, és ott a kiemelkedésre valamilyen ok
miatt képtelen cigányok életét éli.
Általában olyan emberekről van szó, akiket
iszákosságuk, garázda,
együttélésre képtelen természetük
miatt a falu lényegében kiközösített.
A héttagú tanácsi
apparátusból több mint egy évig
hiányzott a vb-titkár. Négy év alatt
kilencen dolgoztak rövidebb-hosszabb ideig a
tanácsnál, olykor minden közigazgatási
ismeret nélkül, szinte az „utcáról
behívott” emberek végeznek felelősségteljes
munkát. Az idén február 13-án tartott
gyermekvédelmi ankéton így fakadt ki egy
elkeseredett résztvevő: „Tiszaburán a csordát
négy ember őrzi, a gyermek- és
ifjúságvédelmi munkát egy látja el.”
A községi tanácsnak 31 tagja van,
közülük 4 cigány. Arányuk szerint a
cigányokat 9-10 tanácstagnak kellene képviselni,
azonban a tanácsi választókerületek
beosztása alapján csak 4 olyan kerület van, ahol a
cigányok alkotják a többséget.
A tanács munkája ugyan
alapvetően nem azon múlik, hogy hány cigány tagja
van, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a cigány
tanácstagok igen hasznosan közvetíthetnek a
tanács és a cigányság között,
sokat segíthetnek a tanács céljainak
elérésében. Segítségükkel
befolyásolni lehet a telep lakóit,
felvilágosító, mozgósító
munkájuk egyes esetekben nélkülözhetetlen.
A telepnek semmiféle
önkormányzata, belső hierarchiája nincs,
lakói vezetőt nem választanak, a „bírót” a
tanácsnál jelölik ki. Néhány
száz forintos díjazás ellenében ő is
közvetít a tanács és a cigányok
között.
Tiszaburán vagy negyven évig
Fehér Miklós volt a cigánybíró.
Olykor népszerűtlen intézkedésekről kellett
tájékoztatnia a telepieket, vitája, konfliktusa is
volt jó néhányszor. Különösen az
utóbbi időben négy nagy fia adott – ha kellett –
„nyomatékot” a már
összetöpörödött, madárcsontú
öregember szavának.
A közrendre és a
közbiztonságra egyetlen rendőr ügyel
Tiszaburán, ugyanúgy, mint a nagyjából
feleannyi lakosú Tiszagyendán. Sőt, betegsége
miatt Bozsik József sem tudja folyamatosan ellátni
feladatát.
Szinte egyöntetű vélemény
szerint a községben az elmúlt évhez
képest romlott a közbiztonság. Lehetséges,
hogy Pellei Sándor esete mondatta ezt az emberekkel. Pellei
Sándort ugyanis tavasszal három, 16-17 éves
cigány gyerek leütötte és kirabolta egy este a
mázsaháznál. A rendőrök még aznap
éjjel kijöttek Tiszaburára, és
összeszedték őket, de az eset így is nagy
felháborodást keltett.
Tavaly összesen 99
szabálysértési ügy volt a
községben, 5 érintett magyarokat. Az idén
április első hetéig 51, ebből 7 esetben magyarok ellen
indult eljárás. A növekedés tehát igen
jelentős, ezek a számok azonban nem jelzik a tényleges
helyzetet, amely korántsem romlott ilyen aggasztó
mértékben. Az esetek zöme a cigányok
között a tankötelezettség
megszegéséből, a magyaroknál kontár ipari
tevékenységből adódott. Sok asszony ugyanis a
Fővárosi Kézműipari Vállalat
abádszalóki üzemében megtanult varrni,
és az iparengedély kiváltása
nélkül vállalt varrást.
Tavaly egyetlen súlyos testi
sértés történt a községben: Mici
Miklós rendreutasított egy másik veszekedő
cigányt, aki ezért megszúrta őt.
A megyében egyébként 1965
és 1975 között a bűncselekmények
elkövetőinek 11,2 százaléka volt cigány, ami
a cigányság 4,6 százalékos megyei
arányához képest sok. A bűncselekmények
elkövetői között nagy volt a fiatalkorúak
aránya. Egy részük intézetből
szökött meg, s közben követett el
bűncselekményeket.
Papp Gyula, aki több tisztsége mellett a
művelődési ház igazgatója is, azt mondta: aki itt
rendőr akar lenni, abban nagy hivatásszeretet legyen. Ő tudja,
hiszen például a bálokon neki kell gondoskodni a
rend fenntartásáról. Ez azóta sikerül
jobban, amióta cigány rendezői is vannak. Évek
óta nem volt nagyobb verekedés, ma már az is
ritkaságszámba megy, ha egy-két sietős pofon
elcsattan.
A bálokon egyébként olyan rend
alakult ki, hogy a zenekar előtt a cigányok táncolnak, a
terem másik végében a magyarok. Egymást
nemigen kérik föl.
A KISZ-nek egyetlen cigány tagja van,
Mészáros Béla, akit párttagnak is
ajánlott a szervezet. A sportkörben 9 cigány
rúgja a labdát. A tagság feltétele az
állandó munkaviszony és a kulturált
viselkedés. Máig emlegetik a Pengő néven is ismert
Fehér Imre esetét. A telepről került a
futballcsapatba, olyan időszakban, amikor annak gerincét
hazatért fiatal diplomások és
érettségizettek alkották, 12 osztály volt
az átlagos végzettségük. Sokan
állítják, hogy Fehér Imrét a csapat
tette azzá, ami lett: megbecsült, köztiszteletben
álló emberré, akit a beilleszkedés legjobb
példájaként emlegetnek.
5.
Abban ma mindenki egyetért Tiszaburán,
hogy ha csak az elmúlt évtizedre tekintünk is
vissza, túlzás nélkül történelmi
jelentőségűnek minősíthető változásokat
észlelhetünk a cigány lakosság
életében. A munkavállalás, az
iskoláztatás, a lakáshelyzet jellemző adatai ezt
vitathatatlanul bizonyítják. Más
kérdés, hogy a változások üteme
lassúbb, mint ahogy azt 10-15 éve a legtöbb helyen
gondolták és tervezték. Az a tény, hogy
legalábbis Szolnok megyében a cigány
lakosság életkörülményeinek
javítására készített
intézkedési tervek csak néhány éves
késéssel valósulnak meg, hogy a rossz
emlékű telepek a vártnál lassabban és
nehezebben tűnnek el, hogy a megszüntetett gondok helyébe
gyakran újak lépnek, aligha lehet ok a pesszimizmusra.
A mindennapos „aprómunkájába”
belefáradt emberek valami „központi
intézkedésre”, „törvényre” várnak,
amely – miként remélik –, egyik napról a
másikra megoldja gondjaikat. Ilyen törvényt azonban
aligha lehet hozni. A „csoda” napról-napra születik a
pedagógusok, orvosok, védőnők, tanácsi
dolgozók, népművelők munkája nyomán.
Születhetne gyorsabban is, ha például a
művelődési ház vezetése nem egy
mezőgazdasági technikus harmad-negyed állása
lenne, amelytől maga is próbált már szabadulni,
mert egyéb kötelezettségei is bőven kitöltik a
munkaidejét, vagy a tanácsi apparátus több
mint egy évig nem vb-titkár nélkül dolgozott
volna, ha a beteg körzeti megbízottat nem egy másik
község körzeti megbízottja
helyettesítené hónapokig a saját
munkája mellett, ha a könyvtár
olvasótermét a termelőszövetkezet nem venné
olyan sűrűn igénybe, hogy a terem gyakorlatilag már nem
is szolgálja az olvasókat, ha… a felsorolás azt
mutatja, hogy helyben vagy alig valamivel magasabb szinten a gondok egy
része orvosolható.
Vannak persze nagyobb gondok is,
például hiányzik a
vízvezeték-hálózat, az iskola öt
különálló, egymástól
távoli épületben kapott helyet. Ezeket a
község a maga erejéből már valóban nem
tudja megoldani.
Tiszabura kivétel – mondhatnánk,
hiszen nem sok olyan község van, ahol a cigány
lakosság aránya meghaladja a 33 százalékot.
Ez a község azonban megérdemli a figyelmet, hiszen
nemsokára talán már más
települések is ugyanilyen gondokkal szembesülnek. Ezek
majdani kezeléséhez Tiszaburán sok hasznos
tapasztalatot lehet szerezni.
1976
Szentandrássy István
grafikája
Péli Tamás
grafikája
NAPJAINK
HORVÁTH ALADÁR
Beszédek,
írások,
interjúk
1.
Viszonylag széles körben elterjedt az a
nézet a gyöngyösi rasszizmus elleni roma
demonstráció előtti napokban, hogy a tiltakozók a
lázadás tűzcsóváit akarják
szertehajigálni, és kezdeményezésük
közveszélyes provokáció. Ugyancsak
lábra kapott olyan nézet is, hogy a
gyülekezés hátterében sanda
„pártpolitikai” szándékok rejlenek. Holott a
Gyöngyösön összegyűlt romák és nem
romák, gyöngyösiek és nem gyöngyösiek
azért sorakoztak fel a Fő téren, hogy kegyelettel
megemlékezzenek az ötven évvel ezelőtti
náci-nyilas népirtás ártatlan
áldozatairól, és közös
fellépésükkel hitet tegyenek az eltérő
bőrszínű emberek békés egymás mellett
élése, a törvényes jogrend és
demokrácia mellett, vagy, más
fogalmazásában: hallassák szavukat a
nácizmus mai örököseinek
barbárságával szemben. […]
A város polgármestere abban a
levélben, amelyben elutasította a
közösségvállalást békés
demonstrációnkkal, hangot adott
véleményének: fellépésünk
veszélyezteti „az eddig elért eredményeket”. Nem
értem, miféle eredményekre gondol a
polgármester úr. Ebben a városban pár
éve még ismeretlen volt az etnikai
szembenállás, a romákkal szemben
megfogalmazódó és nyílt erőszak
formájában is fellépő fajgyűlölet – ma
viszont izzik az ellentétek tűzvésszel fenyegető parazsa.
Ha valaki ezt a fejleményt tekinti „eredménynek”,
szomorúan kell megállapítanom: nagyon
eltérően ítéljük meg a dolgokat. […]
Csaknem másfél évvel a
gyöngyösi demonstráció előtt, hasonló
körülmények között találkoztunk egy
közeli város, Eger utcáin. Akkor, 1993
júliusában is egy brutális cselekmény, egy
ártatlan roma ember nyomorékká
kínzatása adta az indíttatást. Ma
már felmérhető: akkori felvonulásunkkal
sikerült megálljt parancsolnunk – legalább ott,
Egerben – a fenyegető erőszaknak. (Az erőszaknak talán igen, a
kirekesztésnek még fizikai értelemben sem: az egri
Dobó téren azóta is ritkán látni
romákat.) Ha csak annyit tettünk is, hogy érthetően
kinyilvánítottuk: szilárdan igényt tartunk
az ember-voltunkból következő jogokra, és nem fogunk
szó nélkül engedelmeskedni a mészáros
hajlamú újnáciknak, akkor már tettünk
hasonlót, valami nagyon fontosat a gyöngyösi
demonstrációval is. […]
Nem volt könnyű megszerveznünk ezt a
találkozást. Nagyon sokan azok közül, akiket
megszólítottunk és hívtunk,
kifejezést adtak kételyeiknek: a gyöngyösi
gyújtogatás kárvallottjai nem kimondottan
szegény emberek, lehet, hogy éppen a gazdagságuk
ingerelte támadóikat – biztos, hogy „jó ügy”
mellé állunk? […]
Gondoljunk csak bele: miféle sors a
romáké? Ha gazdag a roma, azért ütik, ha
szegény, akkor meg azért. Ha sem szegénynek, sem
gazdagnak nem szabad lennünk Magyarországon, saját
hazánkban, akkor ugyan micsodák legyünk, hogy
eltaláljuk a „népítéletek” gyáva
végrehajtóinak kényét-kedvét? […]
Mi szorongatja a lelkünket? Az etnikai
háború víziója? Én nem akarok hinni
az „etnikai” szembenállásban, az „etnikai”
háború időszerűségében. Kegyetlen
nehézzé vált mindennapjainkban konfliktusok persze
hogy egyre bőségesebben adódnak – emberi konfliktusok,
súrlódások az egyik és a másik ember
között. De bizony sok felelőtlen
újságíró, sok munkájában
hanyag rendőr, sok részrehajló bíró
és – ne hagyjuk ki őket sem – sok sanda
szándékú politikus egybecsengő mulasztása
és – gyakran már úgy tűnik – egybeszerveződő
munkája kell ahhoz, hogy ezek a konfliktusok egy hibás
gondolatmenet mentén etnikai szembenállássá
formálódjanak. Nem először mondom ki: én
úgy gondolom, hogy a frontvonal nem a cigányok és
a nem cigányok között húzódik, hanem az
európai jogállam, a demokrácia hívei
és az ellenségei között.
(Ki akarja a
romlást? Magyar Hírlap,
1995. január)
2.
Tisztelt emlékező gyülekezet!
Kedves barátaim!
Négy évvel ezelőtt Auschwitzba
utaztam‚ hogy megtekintsem azt a szörnyű helyet, ahol
testvéreink szenvedtek és az életükkel
fizettek, azért mert romának születtek. A
felrobbantott gázkamrák és krematóriumok
előtt álltam, mikor egy öreg férfi
szólított meg: „Elnézést uram, Ön
roma?” Igen, válaszoltam. Válaszom hallatán a
férfi könnyekben tört ki és remegő karral
mutatott a tábor egy pontja felé: „Fiam – mondta –, ott
voltak, ott őrizték a romákat. 44. augusztus 2-án,
amikor az utolsó zsidó transzporttal jöttünk,
nem jutott nekünk hely, ezért a nácik úgy
döntöttek, hogy megsemmisítik a cigány
lágert. Kivégeztek mindenkit, asszonyokat, gyerekeket sem
kímélve.” Megrendülten álltunk ott azon a
helyen, mely a végállomását jelentette egy
embertelen korszak, embertelen népirtó
politikájának.
Vajon hányan tudják azt, hogy hogyan
kerültünk mi gázkamrákba, miért
sújtott minket is a hitleri rezsim terrorja? A válaszom a
következő: A náci birodalom egyik fő alkotóeleme az
a faji ideológia volt, mely az árja faj
felsőbbrendűségét hirdette minden más emberi
fajta, népcsoport felett. Ezt az ideológiát
használták fel arra, hogy igazolják a faji-etnikai
kisebbségek teljes kiirtását célzó
politikájukat. Ugyanakkor Hitlerek azzal is tisztában
voltak, hogy a romák Indiából erednek: onnan,
ahonnan – elképzeléseik szerint – az árja faj is
származott. Hitler ezért először „csak”
deportálni akarta az összes romát Polinézia
szigetére, ám miután az ENSZ elődje, a
Népszövetség nem támogatta
elképzeléseit‚ a romákra a kiirtás‚ a
megsemmisítés, a „végső megoldás”
várt. De előbb a nácik, pontosan azért, mert
Indiából származunk, alaposan meg akartak
vizsgálni minket.
Faji kutatóintézet vizsgálta
jellegzetességeinket, kultúránkat,
szokásainkat. Ezért volt az, hogy a
koncentrációs táborokon belül a
romákat külön táborban
különítették el, ahol ún. „orvosok”,
„antropológusok” és egyéb „tudósok”
végeztek kísérleteket asszonyokon, gyerekeken,
méricskélték a koponyaméretüket,
szemeink egymástól való
távolságát, a nyelvünket, szavainkat,
mindent, ami e „tudósok” szerint összefüggésben
állhatott azzal, hogy romák vagyunk.
A romák kiirtásának
másik történeti oka pedig évszázados
üldöztetésünkben rejlik. A holokauszt egy
több évszázadra visszanyúló
diszkriminációs folyamat betetőzése. A
romákat sehol nem engedték letelepedni, ezért
vándorolni kényszerültek. A hátrányos
megkülönböztetést igazolandó, az
európai kultúra „kóbor” deviáns,
bűnöző elemekként tartott számon bennünket,
és a társadalmi vérkeringésből
történő kiiktatásunkra tett
kísérleteket azóta, mióta megjelentünk
ezen a földrészen. A náci rezsim csak annyiban
különbözött elődjei többségétől‚
hogy összehangolt és „végleges” megoldást
tűzött ki maga elé: népünk teljes
kiirtását. A holokauszt kutató
történészek és
társadalomtudósok többé-kevésbé
megegyeznek abban, hogy 500 000-re tehető a roma áldozatok
száma, ám az amerikai Holokauszt Kutató
Intézet vezető történésze szerint az
áldozatok reális száma: 1,5 millió.
Óriási a veszteségünk, bármelyik
szám is az igaz.
Az államszocializmus évtizedei alatt
II. világháborús szenvedéseink
tabuvá váltak, nem beszélhettünk roma
holokausztról, nem kaptunk semmilyen
kártérítést, még egy
bocsánatkérést sem. Mintha mi sem
történt volna, úgy kellett élnünk,
elfojtanunk magunkban a félelmet, hogy a borzalmak újra
történhetnek. Egyetlen felelőst sem neveztek a
nevén, együtt kellett élnünk a gyilkosokkal
és a kibeszéletlen fájdalmakkal. Ugyanakkor sokan
közülünk ezt a korszakot, ezeket az évtizedeket,
a mából visszatekintve egyfajta „aranykornak”
vélik, mondván, hogy akkor minden romának volt
munkája. És ha szerényen is, de biztosan meg
tudott élni. Ez ugyan önmagában igaz, de ne
felejtsük el azt, hogy a romáknak megint csak a
társadalmi-gazdasági alávetettség jutott, a
kádári rendszer a társadalom legaljára
sorolt be minket. Volt ugyan munkánk, de milyen munkánk?
A legkevésbé megbecsült, a társadalmilag
legkevésbé elismert, a legalacsonyabban fizetett
nehéz fizikai munka jutott nekünk, melyhez semmiféle
képzettség nem kellett. Társadalmi fal
zárta el a romák elől a társadalmi
felemelkedés útjait. Időnként persze, hogy legyen
hivatkozási alapja, egy-egy roma magasra jutott, juthatott. Tőle
aztán „jótevői” elvárták, hogy
bocsánatot kérjen népe
„tehetségtelenségéért”, áldja a vele
jót tevők nagylelkűségét, és elfelejtse‚
hogy honnan jött, megtagadja azt, aki volt. Egy-egy ilyen ember
feljutott, és a fal azonnal újra összezárult,
népünk maradt a társadalom legalján a
kitörés minden esélye nélkül.
„Fekete vonatok” szállították
szétzúzott, szétbombázott
hagyományos közösségeink esélytelen,
vesztésre ítélt tagjait a munkahelyre, a
városba, s vissza a faluba. Bár ezeken a vonatokon
legalább volt ülőhely, nem úgy, mint a
marhavagonokban. De a hazai romák közössége
társadalmilag ugyanúgy számkivetett maradt, mint
az előző évszázadokban.
Erőszakkal próbáltak minket
beolvasztani, nem volt szabad és illő romaságunkat
hangoztatni. A rendszer asszimilálni akart minket a
munkásosztályba. Mária Terézia
korában „parasztokká” kellett volna válnunk, az
„újparaszt” nevet kellett viselnünk, most pedig a
munkásosztályba kellett beolvadnunk, „szocialista
embertípussá” válnunk.
Származásunkra hivatalosan csak a „Kék
fényben”-ben lehetett utalást hallani, akkor is
úgy, mint „cigány bűnöző”, illetve, „kreol bőrű”
gyanúsított.
Az államszocializmus tehát újra
kitermelte a társadalom legalján élő,
vegetáló romák százezreit, hogy
azután a „gazdasági szerkezetváltás
és reform” pár év leforgása alatt
leselejtezzen minket, az utcára taszítson, és a
teljes kilátástalanságba, a még
mélyebb nyomorba döntsön.
A romák többségének
útja az álságos nyugalomból a teljes
nyomorba vezetett. Újratermelődtek a gettók és a
nyomortelepek, melyekben a zártság, a
kitörésképtelenség fullasztó levegője
uralkodik. A demokrácia keretében a hatalmi kontroll
módszere megváltozott: a régebbi központi
ellenőrzést és levezénylést
felváltotta a szétterített, lokalizált
hatalom, közösségeinket
„együttműködés” címen a helyi
önkormányzatok ellenőrzik, irányítják,
szabják meg lehetőségeinket.
Egy más modell, de a lényegében
ugyanaz: Magyarországon a romák
gyarmatosító uralom alatt élnek most is,
akárcsak korábban. Elzárva a
társadalomtól, önmagukat és
testvéreiket pusztítják, élet-halál
harcot vívnak egymással a
túlélésért, egy falat
kenyérért, vagy azért a kis koncért, melyet
a gádzsó társadalom eléjük vet.
Közösségeinket, problémáinkat, sorsunkat
pedig közrefogja és körbeveszi a közöny, a
társadalom teljes érdektelensége. A
„közöny zónáiban” élünk,
akárcsak akkor, amikor katonák jöttek
értünk és marhavagonokban tereltek, vagy a falu
határába kísértek bennünket, hogy
aztán a saját magunknak kiásott
tömegsírokban lőjenek minket, asszonyainkat, gyermekeinket.
A társadalmat akkor sem érdekelte, és ma sem
érdekli, hogy mi lesz velünk, hová vezet utunk.
Amíg a gettókban, az
elkülönített nyomortelepeken a társadalom
figyelme, szeme elől elzárva élünk és halunk,
addig senkit sem fog érdekelni, hogy gyermekeink
ólomtól mérgezettek, vagy
döghústól kapnak halálos fertőzést,
hogy szipuzástól, kábítószerektől
vagy alkoholtól 15-16 évesen pusztulnak-e el,
egyszóval, hogy a mára már teljesen
szétzúzott és megnyomorított
népünk nagy része haláltusáját
vívja. Sokszor vetik szemünkre, hogy mi vagyunk a felelősek
nehéz sorsunkért. Pedig ott, ahol mindennapos
küszködés folyik az éhség, a hideg, a
fáradtság és olykor az ütlegek ellen, ott a
választás (különösen az erkölcsi
döntés) lehetősége a nullára csökken.
A fasizmus korszakát és a mai
állapotainkat a közöny és a
zártság kapcsolja össze. Nincs szükség
ma Auschwitz-szerű koncentrációs táborokra,
elég, ha elkülönített, zárt
világba kényszerítenek minket. Gettószerűen
elkülönülő cigánytelepekbe, nyomortelepekbe, nem
nemzetiségi‚ hanem faji és szociális alapon
ellenőrzött roma gyűjtőhelyekre. Ezek után
törvényszerű, hogy több emberünk ül a
börtönben, mint az egyetemek iskolapadjaiban. S a rendszer, a
közösség belső és demokratikus
ellenőrzése érdekében kiválasztja és
magához emeli a „főnököket”, ahogy ezt olasz
szóval régen mondták, a kápókat.
Ezek régen is és most is az öngyűlölő,
hatalomvágyó, sok esetben zsarolható és
kisstílű emberek közül kerültek ki. Ők azok,
akiket elnyomott létükre megfertőztek az elnyomók‚
akik ösztönösen azonosulni akarnak elnyomóikkal.
De nemcsak gyenge, hanem erős politikai és
erkölcsi gerincű emberek is élnek ebben az
országban. Ők azok, akik tudják, hogy mások
és magunk bűneinek láttán elfordulni nem szabad.
Látni és tudni kell,
szembenéznünk múltunk és jelenünk
kínjaival, mert ellenkező esetben, ahogy ezt Primo Levi olasz
zsidó túlélő mondja: „Minden oldalról
körülvesz bennünket a múlt és a jelen
kínjának tengere, és évről-évre
magasabbra dagad, olyannyira, hogy csaknem belefulladunk.”
Közös a felelősségünk abban,
hogy a jelenleg is dagadó tengerbe ne fulladjon bele senki.
Emberek lévén szót kell értenünk
egymással: ez a legegyszerűbb és leghasznosabb
módja annak, hogy magunk és mások
békéjét megteremtsük és
megőrizzük.
Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.
(Beszéd a
Roma
Holocaust-megemlékezésen, a magyar
Parlament előtt),
1997. augusztus 2.
3.
Jövőre lesz tíz
éve, hogy a
magyarországi kisebbségi törvény
létrehozta a kisebbségi önkormányzatok
rendszerét. 1994-ben több mint 400, 1998-ban 800, 2002-ben
1000 önkormányzatot választottak meg –
többségi szavazatokkal. A rendszer ki van
szolgáltatva a többségi szavazóknak, a
kisebbségi önkormányzatok helyi szinten ki vannak
szolgáltatva a települési
önkormányzatoknak, az Országos Cigány
Önkormányzat pedig a mindenkori kormány
érdekei szerint működik. Az első kisebbségi
önkormányzati választások óta egyre
karakteresebben artikulálódik Magyarországon
három különböző roma politikai stratégia.
A polgárjogi, a nacionalista-etnokrata és a
korporatív. Az utóbbi leginkább a cigány
önkormányzatok és a Lungo Drom
stratégiáját jellemzi. Ma már csaknem
ötezer roma közéleti ember dolgozik a cigány
önkormányzatokban. A közéletben részt
vevő romák számának gyors
növekedésével egy időben drasztikusan romlott a
cigányok többségének
életszínvonala. […]
Vajon az állam miért biztatja
politizálásra a cigányokat, amikor
nyilvánvalóan nem kíván a jelenlegi
ideológiai, politikai és gazdasági
feltételek mellett eleget tenni a roma társadalom
alapvető, elsősorban szociális igényeinek.
Véleményem szerint azért, mert megteheti. A roma
önszerveződés politikailag fejletlen,
nyomásgyakorlásra gyenge. Továbbá: sokkal
olcsóbb eltartani egy néhány ezer fős,
megvásárolható, jelentős részben
politikailag hasonulni kívánó cigány
elitet, mint az objektív problémákat
enyhíteni s a hátrányokat csökkenteni.
Mára világossá vált, hogy a cigányok
politikai tevékenységének etnikai
pályára terelése
intézményesíti politikai
elszigeteltségüket és konzerválja
nyomásgyakorló képességük
gyengeségét. Világossá vált, hogy a
cigány önkormányzati rendszer is, a
korporatív stratégia és az etnicista
stratégia is csődöt mondott. A
közvélemény-kutatási adatok 2001-ben azt
jelezték, hogy a romák nagy számban fognak
szavazni a parlamenti választásokon, s hasonló
arányban szavaznak majd a különböző
pártokra, mint az azonos társadalmi szinten élő
nem cigányok. […] Ettől lettünk érdekesek a
kétpólusúvá váló és
kiegyenlített erőviszonyokat mutató magyar politikai
életben. A romák több felelősséggel
viseltetnek a sorsuk iránt, mint ahogy feltételezik
róluk, s mint a „képviseletükben”
politizáló politikusok.
A legutóbbi parlamenti
választásokon – a felméréseket igazolva – a
romák csaknem hatvan százaléka ment el szavazni, s
közel fele-fele arányban szavaztak jobbra és balra.
Baloldali–liberális kormány alakult – nem
jelentéktelen roma szavazótáborral –, amely
programjában a romák társadalmi és
gazdasági integrációjára, az
esélyteremtő politikára helyezi a hangsúlyt.
Kissé felemás és ellentmondásos
módon, de elindult a kormány ebbe az irányba.
Esély mutatkozik arra, hogy a cigányok
etnikai-kulturális „másságának”
érvényesítése helyett a cigányok
állampolgári (esély)egyenlőségének
érvényesítése kap
megerősítést. Az új kormány a romák
társadalmi integrációját elsősorban a
leszakadó társadalmi csoportok
reintegrációjának keretén belül
kívánja előmozdítani. Fölhagyva a
párhuzamos intézményi struktúrák
kiépítésével, noha erős nyomás
nehezedik rá ez irányban a nacionalisták és
a rasszisták részéről. A gazdasági,
lakhatási és oktatási
válságjelenségek szakszerű kezelése
haladéktalanul meg is indulhat. A magyarországi
romák nem szavaztak a cigány pártokra, mert
túlnyomórészt elutasítják az etnikai
alapú politizálást, és ki akarnak
lépni abból a csapdából, amelyet a roma
és gádzsó nacionalisták teremtettek
számukra. Nem akarják, hogy kiszorítsák
őket a demokratikus jogállami keretekből, mert ennek
alternatívája a politikai gettó. […]
Úgy látom, hogy veszélyes
érdekazonosság kezd kialakulni az egyes nemzetek
nacionalistái, a cigány etnokraták és az
európai bürokraták között. Az
európai bürokraták, akik a legkevésbé
ismerik a roma problémavilágot, ráutaztak egy
ügyre, amelyet a nemzetállamok nem tudnak kezelni. A
kelet-európai országok nacionalistái, de sokszor
még a multikulturális neoliberálisok is
másságunkat hangsúlyozzák. A genetikai
másságunkat, a munkához való viszonyunk, a
kultúránk különbözőségét.
Azzal érvelnek tehát, hogy „a romák nem olyanok,
mint mi, és soha nem is lesznek olyanok”. […]
Én olyan Európában
szeretnék élni, ahol a szegénység és
az egyenlőtlenségek csökkennek, és ahol mindenki
egyenlő állampolgárként boldogulhat szabadon
gyakorolva jogait, és nem olyanban, ahol az
esélyegyenlőség hiányában a faji
megkülönböztetést és az etnikai
szembeállítást gerjesztik.
(„Cigánykoncepciók”,
Népszabadság, 2002. december)
4.
I. A ROMA SZEGÉNYEKET ÉS A NEM ROMA
SZEGÉNYEKET KÖZÖSEN ÉRINTŐ
INTÉZKEDÉSEK
Alkotmánymódosítást
kezdeményezünk a lakhatás jogának
alkotmányos, állampolgári joggá
emelése érdekében Törvényben
rögzítjük, hogy gyermekes családot kilakoltatni
csak abban az esetben lehet, ha az érintett
önkormányzat, vagy az állam gondoskodik az emberhez
méltó lakhatás feltételeiről.
2.) Továbbfejlesztjük a lakhatási
támogatás intézményét: a
legszegényebb családok
megsegítésére, ahol a lakhatáshoz
szükséges kiadások meghaladják a
család jövedelmének az egyharmadát. Az
államnak, az érintett önkormányzatnak
és a segítő társadalmi szervezeteknek át
kell vállalnia az egyharmadon felüli rész
megfizetését. Fizetési hátralék
miatt kilakoltatni csak olyan családot lehessen, aki a
lakhatási támogatás ellenére sem fizeti a
közüzemi díjakat, tehát
önhibájából marad adós.
3.) A családi pótlék –
és iskoláztatási támogatás –
reálértékét az 1998. évi szintre
kívánjuk emelni. Visszaállítjuk a
családi pótlék rászorultság elve
alapján differenciált rendszerét.
4.) Az önhibájukon kívül
munka nélkül maradt családok számára
biztosítani fogjuk az elemi létfeltételeket
lehetővé tevő segélyformákat, a szociális
és egészségügyi (gyógyszer)
ellátást.
II. CÉLZOTT ROMA ESÉLYTEREMTŐ –
INTEGRÁCIÓS PROGRAMOK
1.) A közép és hosszú
távú roma stratégia részeként minden
évben célzott kormányzati
intézkedések születnek a roma
munkanélküliség kirívóan magas
arányának csökkentésére, új
munkahelyek teremtésére.
2.) A hátrányos helyzetű
települések szegény telepein, szegregált
településrészeken élő
közösségek felemelkedésének
előmozdítására helyi-regionális szintű,
hat-nyolc évre tervezett, lendületes
integrációs (komplex rehabilitációs –
deszegregációs - oktatási -
településfejlesztési) programok
beindítását és
végrehajtását kívánjuk
támogatni.
3.) Jogos elvárásnak tartjuk, hogy az
állami és önkormányzati
intézmények, mint munkáltató,
legalább a roma népesség létszáma
arányában alkalmazzanak roma
munkavállalókat. Fejlesztéseknél út,
közmű és egyéb
építkezéseknél a közbeszerzési
pályázatokon előnyt élvezzenek azok a
pályázók, akik legalább 20%-ban helyi, vagy
környékbeli munkanélkülieket, illetve roma
munkavállalókat foglalkoztatnak.
III. AZ ETNIKAI
MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÉS KIREKESZTÉS
FELSZÁMOLÁSÁRA
1.) Jogszabályi és
közigazgatási eszközökkel meg fogjuk
szüntetni a cigány gyermekek hátrányos
megkülönböztetését, faji-szociális
elkülönítését az iskolákban.
2.) Szigorú intézkedéseket
hozunk a foglalkoztatási, a munkahelyi
diszkrimináció szankcionálására.
Érvényt szerzünk az Alkotmány
diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek.
3.) Bővíteni fogjuk az
állampolgári és kisebbségi jogok
országgyűlési biztosainak hatáskörét.
4.) A társadalmilag jelentős munkát
felmutató civil jogvédő és szociális
kríziskezelő irodák alapműködését
központi forrásból fogjuk biztosítani.
5.) Valamennyi érintett szervezet és
intézmény közreműködésével
megteremtjük a hatékony konfliktus megelőzés
és válságkezelés
intézményesített mechanizmusait.
6.) A jogállamiság
értékeinek megőrzése, illetőleg a
konfliktusmentes, fejlődésorientált
együttélés-együttműködés
iránt elkötelezett és sikeres állami
és civil tevékenységeket a
közmegbecsülés rangjára kívánjuk
emelni.
IV. KISEBBSÉGI JOGOK ÉS
KULTURÁLIS AUTONÓMIA
1.) Biztosítani fogjuk a helyi
kisebbségi önkormányzatok autonóm
működésének jogi és pénzügyi
feltételeit, megduplázzuk az éves normatív
támogatásuk összegét. Megszüntetjük
azt a szabályt és gyakorlatot, mely szerint a helyi
kisebbségi önkormányzat
költségvetése része a települési
önkormányzatok költségvetésének,
és ezzel alárendelődik a településinek. A
kisebbségi önkormányzatok dönthessenek
önállóan saját gazdálkodási
ügyeikben.
2.) A választójogi rendszer
módosításával lehetővé tesszük,
hogy a romák választhassák meg saját
képviselőiket. Az országos önkormányzati
választási eljárás reformjával pedig
érvényesíteni kívánjuk a roma
politikai pluralizmus és arányos képviselet
feltételeit.
3.) Megszüntetjük a mulasztásos
alkotmánysértést: törvényesen
biztosítani fogjuk a kisebbségek parlamenti
képviseletét.
4.) A Gandhi Közalapítványi
Gimnázium és Kollégium mintájára
Budapesten, Észak-és Kelet-Magyarországon,
négy éven belül három új roma
nemzetiségi gimnázium és kollégium
felállítását fogjuk támogatni.
5.) A roma nyelveket (romani, beás)
védett nyelvekké kívánjuk
nyilvánítani, és intézményes
kereteket teremtünk fejlődésükhöz.
Oktatásukat az iskolarendszer minden szintjén
lehetővé tesszük. Az anyanyelvű könyvek kiadása
mellett támogatni fogjuk a roma nyelvű médiaprogramokat
(rádió-, televízió-, filmműsorokat).
6.) A törvény szigorú
betartatásával el fogjuk érni, hogy az
általános iskolai nemzetiségi oktatási
programokban csak az érintett szülők írásos
kérése alapján kapjanak ilyen típusú
szolgáltatást a tanulók.
7.)
Törvénymódosítással lehetővé
kívánjuk tenni, hogy az általános iskolai
roma nemzetiségi pedagógiai programok
megvalósításában és az állami
normatív támogatás
felhasználásában illetve annak
ellenőrzésében a helyi cigány kisebbségi
önkormányzatok valódi jogosultságot
szerezzenek.
8.) Erkölcsi és anyagi
megbecsülésben fogjuk részesíteni a magas
szintű és példamutató roma oktatási,
kulturális és tudományos
tevékenységet.
9.) Állami támogatást
biztosítunk a roma kulturális
intézményrendszer (roma múzeum,
szakkönyvtár és állandó
színház) felállításához
és működéséhez. Lehetőséget
kívánunk teremteni egy országos
sugárzású roma rádió
beindításához.
V. JAVASLAT A PARLAMENTI ÉS
KORMÁNYZATI STRUKTÚRA
ÁTALAKÍTÁSÁRA
1.) A törvényhozási és
kormányzati szerkezetátalakítási reform
részeként indokolt végiggondolni egy
állandó roma integrációs parlamenti
bizottság felállítását. A Roma
Integrációs Bizottság feladata lenne a
törvényalkotás folyamatában
érvényesíteni a roma integráció
szempontjait, továbbá felügyelni a kormányzat
ilyen irányú tevékenységeit.
2.) Indokoltnak tarjuk, hogy helyi –
regionális szintű, lendületes integrációs
(válságkezelő, deszegrációs stb.) –
programok beindításával és
végrehajtásával kapcsolatos szakmai és
koordinációs tevékenységet egy, a
Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Roma
Integrációs Hivatal végezze. A Hivatal feladatai
közé tartozna a leszakadt, nyomorhelyzetben élő, a
társadalom mintegy 7-8%-át kitevő, jelentős
arányban roma népesség teljes körű
integrációjával kapcsolatos stratégia
tervezése. A Hivatal az általános és
egyedi válsághelyzetek kezelésére
(„agytröszt”) tudományos igényességű,
részleteiben kidolgozott szociális, oktatási,
foglalkoztatási, telepfelszámolási,
esélyteremtő, előítéletromboló, stb.
programokat készít. Feladatai közé tartozna
továbbá a minisztériumok közötti
koordináció, az EU-csatlakozással
összefüggő feladatok – a
külügyminisztériummal közös –
ellátása, valamint a civil szférával
való kapcsolattartás. A Hivatal vezetését
politikai államtitkár látja el, aki részt
vesz a kormány ülésein. (Tekintettel arra, hogy a
Hivatal felállítása szerepel a Fidesz-Lungo Drom
megállapodásban is, ezáltal széles
támogatottságot, parlamenti konszenzust nyerhet, amely
erősítheti
legitimációját.)
3.) Javasoljuk, hogy az emberi jogi,
diszkriminációellenes kormányzati feladatok
miniszteriális szintre emelkedjenek, az Igazságügyi
Minisztérium keretein belül. Az Igazságügyi,
Emberi Jogi és Kisebbségi Minisztériumban
helyettes államtitkár
irányításával alakuljon meg az „Egyenlő
Bánásmód”, vagy „Polgárjogi
Egyenlőség” hivatala (titkársága), amely a
diszkriminációellenes törvény(ek)
végrehajtásának, illetőleg a
hátrányos megkülönböztetés
és kirekesztés gyakorlatával szembeni
állami fellépés feladatait látná el.
A Kisebbségi Hivatal is a Min. alá tartozna H.
államtitk. irányításával.
4.) A roma népesség
katasztrofális szociális és
egészségügyi helyzetének
kezelését az általános
szociálpolitikai és egészségügyi
intézményrendszeren belül kívánjuk
orvosolni. Azonban indokolt, hogy a Minisztériumon belül a
politikai államtitkár felelősségi
körébe tartozzon a leszakadó társadalmi
csoportokat (s ezen belül a roma népességet)
érintő speciális rehabilitációs és
kríziskezelő programok irányítása,
menedzselése.
5.) Indokoltnak tartjuk, hogy a Gazdasági
vagy a Munkaügyi Minisztériumon belül felálljon
egy, a roma munkanélküliség kezelésére
szakosodott munkacsoport, amelynek feladatai közé tartozna
a munkahelyteremtő programok,
képzési-átképzési programok
beindítása, a szociális földprogramok,
esélyteremtő foglalkoztatási projektek
menedzselése.
6.) A roma gyerekek oktatási
problémáival az Oktatási Minisztériumon
belül önálló főosztálynak kellene
foglalkozni. A Főosztály feladatai közé tartozna az
oktatási elkülönítés
felszámolása, a minőségi oktatás
feltételeinek, a nemzetiségi (a pécsi Gandhi
típusú) gimnáziumi hálózat
megteremetése, menedzselése.
7.) A hiányzó roma kulturális
intézmények felállítását
és működésük menedzselését a
kultuszminisztériumban szintén önálló
főosztály végezné. Az országos roma
múzeum, kiállító terem,
levéltár, színház stb. megteremtése
mellett központi segítséget kell nyújtani a
helyi, megyei kezdeményezésekhez is
(különös tekintettel az egyre bővülő
médiaigényekre).
8.) A kisebbségi önkormányzatok
működésével összefüggő feladatokat a
Belügyminisztérium, vagy a létrejövő
Önkormányzati Minisztérium illetékes
Főosztályához javasoljuk kapcsolni.
(Gondolatok egy
szociáldemokrata
roma-politika alapelveihez és követelményeihez, a
kormányprogram néhány fontos eleme,
szakértői anyag, 2002. április 25.)
5.
Alapvető kérdéseinkre nem tudjuk a
minden időben és mindenkire érvényes
válaszokat. A köz-társasága olyan
történelmi intézmény, amely nemcsak
közjogilag, államelméletileg
feltételezné, hogy hasonlóan gondolkodjunk
egymásról, akik ennek a
köz-társaságának a tagjaiként
szeretnénk magunkat felismerni, hanem azt is
feltételezné, hogy magukról a
közösségekről és a közösségek
társulásáról is hasonló
élményeink legyenek.
Azonban más az élménye a
köz-társaságáról annak, aki
szegény, más annak, aki gazdag. Más annak, akit
kényszerek korlátoznak, és más annak,
akinek a lehetőségei gyarapodnak általa. Mást
jelent a köz-társaság tagjának lenni
befogadottként, és más kirekesztettként.
Mást jelent a közösség tagjának lenni
akkor, ha valaki oda tartozik, és mást jelent annak,
akinek – bár odatartozik – még vendégként
sem tűrik el a jelenlétét vagy a
létezését sem. Más annak az embernek a
köz-társaság tagjaként létezni, akinek
abba elegendő volt beleszületnie, és más annak,
akinek bizonyítania is kell, hogy ő is beleszületett.
Fogantatásunktól kezdődően elegendő lenne, hogy
létezésünket már tiszteljék,
mégiscsak akkortól vesznek bennünket
emberszámba, amikor a külvilág már
ránk teheti a kezét
világrajövetelünkkor. Nem elég a
köz-társaságának tagsági jogaihoz
anyánk méhe, szeretete vagy éppen nem szeretete, a
világ látni akar minket, tapintani, érdekeit
akarja érvényesíteni, ahogyan mi is hangos
sírásunkkal.
Innentől elkezdődik az is, hogy miként
ismernek fel bennünket közösségeink, illesztenek
be minket és hová. Fehér bárányok
vagy feketék leszünk-e? Esetleg tarkák. Kicsit
mindenki tarka… valahol, valamikor. A roma identitásról
biztosan tudjuk, hogy a gázsók, a nem cigányok
részéről a cigányok
megítélése sokkal egyértelműbb és
karakterisztikusabb, egységesebb, mint maguknak a
romáknak az önmagukra vonatkozó
azonosságtudata. Ez utóbbi ugyanis a nyelvtől, a
szokásoktól és a társadalmi helyzettől
függően is igen változatos képet mutat, és
korántsem egységes tudat. Azt is mondhatnánk, hogy
Magyarországon a gázsótöbbség
differenciálatlan romaképe alapvetőbben határozza
meg a romáknak a köz-társaságában
elfoglalt helyét, mint maguknak a romáknak a saját
magukra vonatkozó azonosságtudata.
Holott ennek éppen fordítva kellene
lennie. Ahogyan ez a gázsótöbbség
közösségei és tagjai esetében így
is van.
Ebből következik, hogy a
köz-társasági tagság a gázsók
esetében születési előjog,
identitásukból eredő jogállapot, és ez a
tagsági jog az identitás része is. Míg a
romák esetében maga a roma közösségi
és személyes identitás is inkább
kívülről, a többségi gázsó
társadalom előre megfogalmazott egységesítő
ítéletétől, és valljuk meg:
feltételeitől meghatározott.
Mindez régtől fogva van így, de nem
maradhat örökké így. A roma identitás
önmeghatározó képességét,
és ezen belül a köz-társasági
tagságnak a születés jogán való
tudatát magának a romák
közösségének kell a magyar nemzeti
identitás részeként megélnie. A
társadalom életében olyan élmények
lehetőségeihez kell a romákat hozzásegíteni
– és nem helyettük ilyen élményeket
kreálni! –, amelyekben maguk alakíthatják
sorsukat, ahogyan azt a társadalom többi tagja megteheti.
Erre a formális esélyegyenlőség nem elegendő! Az
ugyanis azt feltételezi, hogy az elérhető
esélyegyenlőségi élmények feltételei
mindenki számára adottak. Holott éppen azt
fejtettük ki, hogy már a köz-társasághoz
való tartozás is a romák részére nem
a létezésükből eredő feltétlen helyzet,
hiszen a köztársaság
közösségéhez tartozás tudata is a
gázsók egységesítő romaképe
által meghatározott, és nem a romák
önmeghatárózó
élményéből, erejéből következik.
Tudomásul kell vennünk, hogy a
romák roma identitása archaikus, hagyományos roma
közösségi „belsőnek” nevezhető,
különféle közösségi
azonosságokat is hordoz, azonban megkülönböztetve
ettől, a nem roma közösség romaképét is
tartalmazza a „romának, cigánynak” nevezett
identitás, amely külső eleme a roma identitásnak.
Ezekkel a külső elemekkel vagy azonosulnak a
romák, vagy nem. De mivel nem önazonosulási
folyamatból erednek, így a roma identitás
részeként való megjelenésük lelkileg
is, szociálisan, szociálpszichológiailag is
anakronisztikus. Hiszen hogyan lehet a roma identitás
része az, ami nem is önazonos, nem
önmeghatározó élmények
eredménye? Ebből következően maguknak a romáknak is
ellentmondásos: ezeknek a külső, többnyire
előítéletes indentitáselemeknek az
énképükben való helyük, hol
alkalmazkodóan elfogadó, hol elutasított.
Az ilyen elutasított kisebbségi
identitáselemeknek a szomorú sorsa mégsem az, hogy
kirekesztődnének a közösség, az egyén
azonosságtudatából, hanem az, hogy ezekkel a roma
közösségek és tagjaik nap mint nap magukban
és a gázsókkal megküzdenek; leküzdendő
és frusztráló tudati tartalomként
élik meg: vagyis ekként is anakronisztikus részei
az identitásuknak.
A köz-társasága területi,
nemzeti, néven nevezhető politikailag, jogilag és
érzelmileg is: Magyar Köztársaság.
Tagsága: magyar nemzeti identitásúak vagy olyan
önmagukat más nemzet tagjaiként
identifikáló emberek, akiknek van valamilyen
identitásbeli kötődésük is a magyar
közösséghez. Az identitás, a
köztársaság, a demokrácia és az
emberi, állampolgári jogok azok a kérdések,
amelyek mentén a mai romapolitikát
meghatározhatjuk.
Közösségi és
személyes identitásunkat magunknak kell
felépítenünk, ettől
megkülönböztetetten állampolgári,
és ha úgy tetszik, magyar identitásunkat a
gázsó közösséggel elfogadtatva; emberi,
polgári jogainkat pedig türelmetlenül és
létezésünk alapján.
Milyen köz-társaság az,
amelyikben ennyire kihasználhatóan, minket
megoszthatóan és megítélhetően
lehetünk csak önmagunkkal azonosak? Milyen
állampolgárság az, amelyikben mindennapos a
diszkrimináció és a szegregáció
ilyen anakronisztikus roma identitás alapján? A
válasz csak egy lehet: az ilyen köz-
társasága nélkülözi azt a
teljességet, aminek az elérése
érdekében közösen dolgoznunk kell. Meg kell
alkotnunk közösségi autonómiánkat,
respublikánk közös autonómiáját,
amely a demokratikus és emberi alapjogok keretei
között egyenrangú és egyenjogú
közösségi identitásokból
épül fel. Cselekedeteink során
különbséget kell tennünk a roma és a nem
roma ügyek között. Roma ügy mindaz, ami
önmeghatározó képességünkre
tartozik. Minden más nem roma ügy:
állampolgári, emberi jogi, eredendően emberi ügy,
amiben semmi helye nincs a köz-társaságon
belüli etnikai alapú
megkülönböztetésnek, mert az éppen
így diszkriminál, és szegregál. És
ebben az értelemben a köz-társasági
identitás, az állampolgári identitás, a
nemzeti identitás ellen hat. Ha kell pozitíve
diszkriminálni, akkor azt – ami mindeddig szóba sem
került – más viszonylatok közepette kell:
szociális alapon például, mert valaki
szegény, pedagógiai alapon, mert sajátos
nevelési igényű ember stb. Az érdek is
vezérli magatartásainkat és
szándékainkat. Nem elegendő és káros lenne,
ha teendőinket a gázsó engedékenység
és nagylelkűség, valamint a feltörekvő és
politizáló roma értelmiség
találkozása és jakobinus lendülete
határozná meg.
A köz-társasági autonómia
jellemzőjeként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a legjobb
társadalmi befektetés a legkevésbé
preferált társadalmi csoportok
életkörülményeibe,
integrációjába történő
beruházás. A köztársaság
társadalmi kohéziója azon múlik, hogy a
leggyengébb érdekérvényesítő
közösségei mennyire képesek a
legpreferáltabb csoportokhoz képest a respublika szerves,
egyenjogú identitásaiként viselkedni, cselekedni.
Alapvető kérdésekben nem tudjuk a
válaszokat. De azt tudjuk, hogy önmagunkhoz képest
kell megtennünk mindazt, amit saját emberi, nemzeti, vagy
akár származási becsületünk
megkíván önazonosságunk,
állampolgárságunk autonómiája
érdekében.
(Gázsó
és roma
köz-társaság? Népszabadság,
2003.
május 24.)
6.
[…]
ROMNET: Mi a feladata a cigány
értelmiségnek?
HORVÁTH ALADÁR: – Az
értelmiség dolga általában
történelmileg az, hogy érzékeny legyen a
társadalom rezdüléseire, törekedjen annak
szakszerű elemzésére, eszményeket, célokat
és útmutatásokat adjon az emberi élet
teljesebbé és boldogabbá alakítása
érdekében. Ez a dolga, de inkább belső
késztetése a magas intellektusú cigány
embereknek is. A „cigány értelmiség” azon
részének, amelyik saját szakterületén
dolgozik, elég, hogy a lehető legkiválóbban
csinálja azt a munkát, amit vállalt. Az, amelyik
politizál, előrelátóan, felelősen és
szakszerűen képviselje azoknak az érdekeit, akiknek a
nevében kiáll. Egyre több érzékeny
és tehetséges egyetemet végzett
fiatalemberünk vállal feladatot, munkát a „roma
piacon”.
És ez a folyamat akkor fog felgyorsulni, ha a
roma társadalom demokratizálódhat, ha kis
közösségeink életlehetőségekhez jutnak,
és kinevelhetik felelős vezetőiket. A
„rendszerváltáshoz” szemlélet-, és
generációváltásra is szükség
van.
Ha a társadalmi struktúra nem
cigány része kulturált lesz és nyitott,
valamint tisztességes feltételrendszereket
produkál, akkor a cigány értelmiség is
ehhez fog idomulni. Tehát, ha a gádzsó politikai
elit kulturált, akkor önjelölt és
szélhámos emberekkel nem áll szóba, mert
ezzel akadályozzák azt is, hogy a cigány
értelmiségiek a szerepüknek,
küldetésüknek megfeleljenek. S mindemellett
véget kell vetnünk az OCÖ-típusú
kontraszelektív cigányvajdaság
intézményeinek, és a korszerű demokratikus
struktúrákat kell megtöltenünk,
kiépítenünk. Ha a politika jó szívvel
és tiszta fejjel vállalható munka lesz, akkor majd
sok-sok hiteles cigány értelmiségi fog
közéleti szerepet vállalni.
Mit szólsz azokhoz a
véleményekhez, amelyek a kulturális
asszimilációval párosítják a
cigány gyerekek középiskolai, egyetemi
továbbtanulását?
– Ez törvényszerű folyamat.
Bárhol a világon egy adott etnikai
közösség gyereke az uralkodó nyelv és
kultúra iskoláiban asszimilálódik.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt önmagában nem kell
drámai folyamatként felfogni, mert az
asszimiláció nem drámai dolog. Az
asszimiláció az integráció egyik
útja. A másik a nemzeti vagy etnikai
közösségi lét alternatívája. A
kérdés inkább az, hogy van-e
választási lehetőség. Mert ha nincs, akkor az
integrációval szemben a dezintegráció, a
kirekesztés, kiközösítés marad. A
középiskoláknak is az integrációt,
mint államcélt kell szolgálniuk,
választási lehetőségeket kínálni a
„normál” és a nemzetiségi, tehát a Gandhi
típusú iskolák között. Egyre több
próbálkozást látok arra, hogy a
középiskolák és egyetemek oktatási
programjaiba beépítik a roma kultúra, a nyelv, a
roma népismerettel kapcsolatos tudás anyagát. Igen
fontos, hogy a cigány és nem cigány
hallgatók találkozhassanak
történelmünkkel, kultúránkkal, mint
pozitív értékkel. Ehhez persze megfelelő
szakemberekre van szükség, akik ezt profi szinten
tudják tanítani.
Szóba jött az asszimiláció
és az integráció kérdése, meg
tudnád nekünk mondani, hogy mit jelent
„cigányként viselkedni”? Ezt azért
kérdezzük, mert erről egy beszélgetésünk
során azt mondtad, hogy nem biztos, hogy egy cigány
kutató megfelelőképpen tud viselkedni egy adott
szituációban, mondjuk egy cigánytelepen, s nem
biztos, hogy valóságos információkhoz jut
ezáltal.
– Általános iskolai
negyedik-ötödik osztályos lehettem, amikor leült
velem egyik nagybátyám beszélgetni. Béla
bátyám azt mondta: „Öcsém, hogyha te
elmész a cigányok közé, akkor azt tanuld meg,
hogy ha nincs szék, akkor is tudjál helyet foglalni”. A
másik tanítása pedig a következő volt: „Ha
cigányokkal akarsz foglalkozni, akkor úgy bánj
velük, mint egy lepkével, aki a sárban fetreng. Ha
ki akarod emelni onnan, akkor nagyon ügyelj arra, hogy ha azt
rosszul teszed, akkor lehullik a hímpora, és többet
nem lesz lepke.” Ez a két tanítás volt az, ami
rám nagyon hatott gyerekkoromtól kezdve, és
meghatározta gondolkodásomat. A „cigány
viselkedés” a rasszisták fogalomkészletébe
tartozik. A cigány kutató legyen szerény és
tisztességes ember. A romák is mindenkit befogadnak, aki
jó szándékkal közeledik feléjük,
mélylélektanászi képességgel
kiszúrják a gonosz szándékú
embereket. Ha a jóság és
emberarcúság mellett még látszik is rajtad,
hogy roma vagy, testvérükként fogadnak. Még
egy tanítás eszembe jutott azokból, amit szeretett
nagybátyám mondott: „Csak azzal vívjál
szópárbajt, akinek van fegyverneme!”
(„Ha nincs
szék, akkor is tudjál
helyet foglalni”,
Interjú Horváth Aladárral,
RomNet, 2002. október 1.)
7.
Be kell vallanunk, a mi közös művünk,
hogy Jászladány (és nemcsak
Jászladány) általános iskolája nem
„általános”. A mi művünk az egész
szegregáció. „Mi” alatt értjük itt a
törvényalkotást, a kormányzatot, az
oktatási kormányzatot, az önkormányzatokat, a
hatóságokat, a közigazgatást, a
jogszolgáltatást, a szülőket, az iskolákat, a
civileket és azokat, akik tűrnek, hallgatnak és
halogatnak. A Mi felelősségünk, hogy az ország
sok-sok Jászladányában helye lehet a
kétértelmű szelekciónak. Mindig is volt ilyen,
évtizedek óta szelekciós pedagógiára
képezzük a tanárainkat, erre kondicionáljuk
az egész társadalmat. A rendszerváltoztatás
után meg még anyagilag is
ösztönözték az
elkülönítést. Sok
költségvetési pénzbe került, hogy most
még többe kerüljön a szegregáció
megszüntetése, az integrált oktatás
bevezetése. Minél több roma gyereket
minősítettek a normál oktatásra alkalmatlannak,
annál jobban megérte az iskolafenntartónak. A
romák szegregációja összekapcsolódott
az egész népcsoport szellemi
leértékelésével és viszont. A
„felzárkóztatás” sohasem eredményezett
felzárkózást, csak
önértékelési zavart nemzedékeken
át.
Sokan azt hiszik, hogy a mai állapot
kialakulása természetes folyamat volt, természetes
módon választódott le egy kisebbség „a
magyarokról”. Mintha ez az apartheid nem sújtana
mindenkit. Romát és nem romát egyaránt.
Mert ez apartheid! Még jogi értelemben is.
Jászladány iskoláinak története a
szegregáció állatorvosi lova. Nem tekintjük
cigányellenesnek a jászokat, az ottani embereket
és hivatalokat, mivel – az eredményekből
ítélve – nem is tudják, hogy mit cselekednek, de
mindenesetre úgy cselekednek, mintha lépéseik
formális jogszerűsége bizonyítaná azok
alkotmányosságát. De hát
mégis: pillantsunk fel a valódi alkotmányra!
Esetleg a tisztesség alkotmányára is…
Emlékezzünk, mi volt a
Szándék, mely intézményesült! A
jászladányi polgármester Huntigton nyomán a
következőket gondolta: „A kultúrák
átjárhatatlansága következtében a
»természetes« szeparálódás
magyarok és cigányok között felerősödik a
szegények és gazdagok közötti
törésvonal szélesedésével; a
differenciált, elitoktatást is magában
foglaló korábbi gyakorlat a szülői
felelősségvállalás
csökkenésével járt, miközben korunkra az
egyetlen elfogadható differenciáló eszköz a
pénz maradt a társadalmi-közösségi
viszonyokban; így a gazdagodó réteg nem
járatja az elszegényedő, többségében
cigány réteggel együtt egy iskolába a
gyermekeit.”
Ez elég volt elméleti alapnak ahhoz,
hogy az önkormányzati iskola igazgatását,
tanári karát, tanulóit, osztályait,
eszközeit, fejkvótáját és
épületét kettéosszák, s
létrehozzák az alapítványi
iskolát. Le kell szögeznünk: a célt, az
elkülönítést nem szentesíti az
alapítványi iskola formális jogszerűsége
sem. A múlt év nyarán még a formális
jogszerűség is hibádzott, de nem ez a lényeg,
hanem a szegregációs szándék, a
többségében felelőtlennek minősített
cigányok önkormányzati
elkülönítése az önmagát
felelősségteljesnek nyilvánító
többségtől. A jászladányi
önkormányzat és iskola már az elmúlt
tanévben, az alapítványi iskola
legitimációja nélkül is
megvalósította az elkülönítést.
Költségvetésből, a hatóságok és
a kormányzat tudtával.
És hagyták. Hagytuk.
És most ez az apartheid
intézményesülhet? A szemünk
láttára? Hogyan lehetséges ez? Mennyire ügyes
konspiráció, hogy apartheid célok
érdekében használják fel a szülők
jó szándékát, azt, hogy jó
iskolába akarják járatni a gyermekeiket, hogy
felelősnek kívánják magukat tudni, hogy
élni kívánnak iskolaalapítási
szabadságukkal! Egy alapítványtevő jó
szándékát, a jászok érdekében
létrehozott összefogást játsszák ki a
romák elkülönítése
érdekében. Az iskolaalapítás
formális jogszerűsége nem takarhatja el az elmúlt
év szegregációs gyakorlatát és azt a
tényt, hogy az alapítványi iskolát e
gyakorlat véglegesítésére és
legitimálására kívánják
felhasználni. Erre tekintettel az alapítványi
iskola nem is kaphatott volna működési engedélyt,
nem is részesülhetne költségvetési
pénzekből. Ha jogellenes tevékenységre
alapítanak egy iskolát, akkor annak
regisztrálása és engedélyezése is a
jogrendszerbe ütközik! […]
A demokrácia, és az apartheid
között nem lehet közvetíteni, azokat nem lehet
integrálni! Nem a jászok és a cigányok,
hanem a demokrácia és az apartheid között van
különbség. Ha viszont siker koronázza a
kormányzati megbízásból ügyködő
mamelukok bájos igyekezetét, hogy
díszcigányokat szolgáltassanak a
szegregátoroknak és még néhány
cigány gyerek felvetetésével betömjék
az iskolai demokrácia likait, akkor valóban lesz kiket
moderálni... Ezzel ugyanis az „amit ma elkenhetsz, ne halaszd
holnapra!” jelszavával szerepet vállalnak az apartheid
intézményesítésében,
legalizálásában, jóváhagyják
annak gusztustalan indokait, és a jövő
számára jószolgálatilag megerősítik
a társadalmi elkülönülés
logikáját. Mi ezt nem engedjük!
(Az
intézményesített apartheid,
Magyar Hírlap, 2003. augusztus 27.)
8.
A Roma Polgárjogi Mozgalom
zászlóbontására augusztus
harmincadikán, az ónodi vár tövében, a
Sajó partján került sor. A közel ezer
cigány kisebbségi önkormányzati
képviselő és családtagjaik mellett mintegy
háromszáz ónodi lakossal együtt két
és fél ezren vettek részt az egész napos
hangulatos rendezvényen. A délelőtti program az
Ónodi Roma Országgyűlés nevet viselte, ahol is hat
munkacsoportban vitattuk meg a mozgalom legfontosabb szakmapolitikai
téziseit, elgondolásait. A leszakadó
társadalmi réteg helyzetéről, melyben a
romák egyharmada tengődik, a legtöbbet hangoztatott jelző a
„reménytelen, keserves, katasztrofális” volt. A
kormány tevékenységét is több
bírálat érte: „világos koncepció,
egyértelmű szándék és
költségtervezés híján üres
deklaráció az esélyegyenlőség és az
integráció, valamint több mint egy év
után sem érzékelhető a romaügyi
államtitkárság kormányzati súlya
és társadalmi hatása, állóvíz
van.” Az Oktatási Minisztérium
oktatásfejlesztési tisztségviselőin és
szakértőin kívül egyetlen meghívott
romaügyi hivatalnok sem érezte feladatának a
részvételt. A mozgalom neves szakértő tagjai
(Bársony János, Boós Tibor, Havas Gábor,
Setét Jenő, Szikinger István) által előterjesztett
szakanyagok vitáját követően született meg az Ónodi Charta:
Az elmúlt
hetekben, hónapokban a
korrupciós botrányok csinnadrattája elnyomta
azoknak a hangját, akik világosan megfogalmazták:
Magyarországon gyökeres szociális fordulatra van
szükség. Az egyenlőtlenségek tűrhetetlen és
elviselhetetlen mértékét csak akkor lehet
csökkenteni, ha a társadalmi szolidaritás
eszméje újra polgárjogot nyer, mert e
nélkül nincs esélye azoknak a jóléti
reformoknak, amelyek nemcsak a szegénység
enyhítését, hanem a szegénységből
való kiemelkedést is lehetővé tennék.
A Roma
Polgárjogi Mozgalom egyik legfontosabb
célja ennek a politikai fordulatnak az
előmozdítása.
A
források szűkösek, ezért a
társadalmi újraelosztás logikáját
kell megváltoztatni. Nem azoknak kell
költségvetési pénzekből
különféle kedvezményeket biztosítani,
akik erre egyáltalán nem szorulnak rá, hanem
azoknak, akik megfelelő támogatás nélkül
képtelenek kitörni a megalázó és
megnyomorító létfeltételek
szorításából.
Elfogadhatatlan,
hogy miközben a tehetősek
rendkívül kedvezményes és nagy összegű
lakáshitelekhez juthatnak, a szegények még mindig
maguk előtt görgetik a rendszerváltás előtt felvett
szerény összegű, utólag felemelt kamatú
lakáshitelek azóta sokszorosára duzzadt
tartozásait.
Elfogadhatatlan,
hogy miközben a leggazdagabbak
is élvezhetik a gyerekek után járó
adókedvezmény előnyeit, a szegények gyerekeinek a
betevő falat is probléma.
A Roma
Polgárjogi Mozgalom nem az
eddiginél nagyvonalúbb segélyezésért
száll síkra, hanem olyan átgondolt
társadalompolitikát akar, amely hosszabb távon
valóban képes esélyegyenlőséget teremteni.
Munkához juttatja azokat is, akik hosszú évek
óta hiába reménykednek, megfelelő
színvonalú iskoláztatásban
részesíti azokat is, akiket eddig a „nekik ennyi is
elég” elve alapján oktattak, elfogadható
létfeltételeket biztosít azoknak is, akik a
társadalom vérkeringéséből kizárt,
lepusztult kistelepüléseken, etnikai gettókban,
szeméttelepek szomszédságában tengődnek.
A leszakadt
társadalmi csoportok,
térségek és települések komplex
rehabilitációját a Nemzeti Fejlesztési Terv
végrehajtásának középpontjába
kell állítani. Aggasztó, hogy a területi-,
és társadalmi egyenlőtlenségek
csökkentéséhez még mindig nem
épült ki hatékony intézményrendszer,
mint ahogy egy éve késik az eddig hatástalan
„középtávú roma intézkedési
csomag” módosítása, a roma
esélyegyenlőségi program.
Felhívjuk
a kormány figyelmét a
mulasztásra, és arra, hogy amennyiben az
esélyegyenlőségi program elfogadása tovább
késik, végrehajtásának
költségvetési garanciái nem
biztosítottak, kudarcba fulladhat a perifériára
szorult társadalmi csoportok reintegrációja. A
program elfogadása esetén is: amennyiben nem
épül ki olyan intézkedési és
finanszírozási mechanizmus, amely közvetlenül
képes bekapcsolni a társadalom alsó egy
hatodát, abban az esetben ez a réteg és
lakókörnyezetük számára sem az NFT, sem
az uniós csatlakozás semmilyen pozitív
változást nem fog hozni, miközben a
társadalmi feszültség nőni fog.
Meggyőződésünk, hogy a leghatékonyabb
gazdasági-társadalmi beruházás az
ország alsó egy hatodába történő
befektetés. Az álságos szociális
jótékonykodás helyett, amely éppen hogy a
túlélésre elég, közgazdaságilag
hatékony anyagi és szellemi tőkéhez kell juttatni
a szegény néprétegeket. Annak
érdekében, hogy a jelenleg passzív anyagi
és humán erőforrásokat hordozó réteg
a magyar társadalmi fejlődés motorjává
váljon.
A Roma
Polgárjogi Mozgalom
érvényt akar szerezni annak a közhelyessé
koptatott gondolatnak, hogy az emberi méltósághoz
mindenkinek joga van. Amíg intézményesülhet
az etnikai vagy szociális alapon nyugvó
elkülönítés és hátrányos
megkülönböztetés, addig az érintettek
számára nem létezik emberi
méltóság.
A Roma
Polgárjogi Mozgalom
fellép a szegregáció és
diszkrimináció minden formája ellen, ugyanakkor
tényként kezeljük azt is, hogy „a
leghatékonyabb és a legnagyobb jogvédő szervezet a
demokratikus jogállam”.
A
köztársaság alapvető
érdekének tekintjük, hogy az egyes
településeken megnyilvánuló kirekesztő
politikákkal szemben az állami intézmények
határozottan lépjenek fel, eleget téve az
alkotmányos és európai uniós
kötelezettségeknek.
A Roma
Polgárjogi Mozgalom, noha
tisztában van a feladat rendkívüli
nehézségeivel és akadályaival, erős helyi
közösségeket akar teremteni, amelyek
méltó partnerei lehetnek a valóban
esélyteremtő társadalompolitikának.
Szakítani akar a paternalizmus átkos
örökségével, a passzív
csodavárás hagyományával. A Roma
Polgárjogi Mozgalom nem a ritka ünnepi alkalmak
találkozásaira épül, hanem a rendszeres
kommunikációra, a helyi közösségek
informálására és
képzésére, a célok világos
megfogalmazását elősegítő
párbeszédre, a helyi konfliktusok kendőzetlen
feltárására és
kibeszélésére.
Csak így
képzelhető el, hogy a jelen
sokszor nyomorúságos létfeltételei ne
fullasszák apátiába, keserűségbe vagy
dühödt acsarkodásba a változtatni akarás
erőfeszítéseit.
(Ónodi
Charta, Ónod-Budapest, 2003.
augusztus 30-31.
Horváth Aladár, Havas Gábor,
Roma Polgárjogi Mozgalom)
9.
Magyarországon vagyunk.
Ott, ahol 1944. október 15-én a
nyilaskeresztes párt a náci megszállók
segítségével átvette a hatalmat, bevezette
a nemzet történetének legszégyenletesebb
terrorját, és beteljesítette zsidó magyarok
és cigány magyarok holokausztját.
Budapestről és környékéről
október 28-a és november 3-a között a nyilas
hatóságok összeszedték a romákat. Az
első vonat november 7-én indult Mauthausenbe, ahonnan
többjüket továbbszállították
Buchenwald, Dachau, Rawensbrück lágereibe és
altáboraiba. November 3-án országos cigány
razziát tartottak a meg nem szállt területeken
Borsodtól Nógrádig, Pest megyétől Vasig,
Baranyáig. A romákat a komáromi várerőd
lágerébe hurcolták, ahonnan
kéthetenként szombaton indultak a vonatok.
Voltak romák, akiket saját falujukban
vagy városukban mészároltak le a nyilas
számonkérőszék
különítményesei, mint például
Veszprém megyében Várpalota mellett, ahol a
jeltelen tömegsírban 110 áldozat fekszik.
Jelöletlen halottaink nyugszanak Lajoskomárom, Lengyel,
Szolgaegyháza (ma: Szabadegyháza), Lenti, Pocsaj
községekben és ki tudja, még hány
helyen.
Pusztulásra ítéltek
bennünket, és az ítéletet
végrehajtották. Céljaik és tetteik
ismeretében sem tudjuk: miért? Mi táplálta
gyűlöletüket, embertelenségüket? Amivel
mártírokká merték tenni elődeinket.
Ugye lehetetlen, hogy mi ilyenekké
legyünk?… Mártírokká, és
gyilkosokká. Hogy polgártársaink ilyenekké
legyenek valaha is? Hogy ne hagyjanak minket emberként
élni; hogy itt valaha is olyan hatalmak, rágalmak,
eszmék, barnainges és vörösinges
terroristák legyenek, akik élet és halál
urainak képzelik magukat!
Kérdezzék meg a
túlélőket, a mártírok családtagjait,
leszármazottait: miért nem felejtenek? Talán
ragaszkodnak a szörnyű emlékekhez? Talán ez az
égő és hamuvá lett emberi életekkel terhes
történelem a tanításuk eszköze?
Nem! Ezek a szörnyű emlékek, ez a
vádló történelem ragaszkodik hozzánk…
Elpusztított embertestvéreinkre emlékezünk,
és nem a nyilas hatalomátvételre. És a
történelem, a terhes családi történetek
emlékeznek ránk, akik ma itt összegyűltünk.
Minket álmodott szabaddá a mártírok
történelme, nekünk jelent elfelejthetetlen
mementót elgázosított, elégetett
cigányok és zsidók pusztulása, a
háború sebesültjei, halottjai, a haza romjai. Ők
tettek minket ma élt történelmünkben
érzékenyebbekké minden embertelenséggel
és kiszolgáltatottsággal szemben.
Minden diszkrimináció,
kirekesztés, embertelenség a maga
logikájában megjeleníti a végső
megoldást. Minden képmutatás ezekben az
ügyekben felmutatja a kollaborációt, minden
bűnös hallgatás magában rejti a totális
cinizmust, amitől terrorrá lehetett az embertelenség
Magyarországon.
Amit testvéreink átéltek,
és ahogyan mártírjaink meghaltak, az
leírhatatlan és számunkra felfoghatatlan. A
kiszolgáltatottság, a kín, a fájdalom. Ez
most már mindörökre az övék marad. Akiktől
elvették az életet. Emlékezzünk rájuk
minden nap. Amikor valakinek nincs hol laknia, és azt gondoljuk
róla: tőle is elvettek valamit. Amikor nincstelennel
találkozunk, és azt gondoljuk, tőle is elvettek valamit.
Amikor iskolás gyerekeket különítenek el alig
titkolt, de már nyílt apartheiddel is, azt gondoljuk,
tőlük is most vesznek el valamit. Amikor a hivatali
önkény megalázottját hallgatjuk: azt
gondoljuk, tőle is elvettek valamit. Amikor a munkanélküli
keresi igazát, azt gondoljuk, azt keresi, amit elvettek tőle.
Amikor származása miatt és éppen
származásával becsmérelnek sokakat, azt
gondoljuk, elvették tőlük azt, amivel közénk
tartoznak.
Minden nap emlékezzünk meg róluk
is! Mert ma ők lennének az áldozatok! Ma ők minden nap
áldozatok! Pedig nincs katonai, náci
megszállás. Nincs, aki elvegye az életüket,
mégis korábban halnak, korábban betegednek meg, ők
ma is sokat szenvednek.
Emlékezzünk a nyilas terror, a
holokauszt, a háború sokmillió
áldozatára: egy szabad állam
polgáraiként! Ezen a napon és minden nap, amikor
kiszolgáltatott, megalázott, megfosztott, elnyomott,
kirekesztett, szenvedő embertársunkkal találkozunk. Itt,
ahol vagyunk: Magyarországon!
(2004.
október 15-én a nyilas
hatalomátvétel évfordulóján,
a Terror
Háza előtt tartott
megemlékezésen elmondott beszéd szerkesztett
szövege)
10.
Mit ajánlana
kisebbségi
önkormányzati rendszer helyett?
– Az lenne a jó, ha a
közösségeink szabadon megszervezhetnék magukat
mindenfajta pártpolitikai beolvasztást és
manipulációs kísérletet mellőzve. A
közös állam és társadalmi érdekek
alapján az integráció
előmozdításáért, a roma
önazonosság fejlődéséért
tevékenykedő civil szervezeteket kellene támogatni.
Minden egyes pénzforrást ebbe kellene fektetni, hogy ezek
a közösségek a saját akaratuk és
céljaik szerint megtervezhessék és
lebonyolíthassák a társadalomba való
visszatérésnek a lépcsőfokait. Bármennyire
is pártosodott és államosodott lett a
cigány közélet, arra lenne szükség, hogy
ezt a sok szennyet, amit összehordott ez az elmúlt harminc
év, egy tollvonással eltöröljék, ennek a
rendszernek a megszüntetésével. Ez jelenthetne
pozitív fordulatot a cigány politikában.
A
miniszterelnökkel készült
interjúnkban ő úgy vélte, hogy nincsenek
cigány ügyek, a kultúra területét
kivéve. Szegényügy van,
munkanélküliség kérdése van, s ezekben
nincsenek külön roma és nem roma érdekek.
Mások szerint viszont ez a koncepció, ami
kirajzolódni látszik a mai hivatalos politikában,
majdhogynem a 61-es párthatározathoz hasonlít,
amikor kimondták, hogy cigányok valójában
nincsenek is. Egyetért-e ezzel a
cigánytalanítással, nem kellene-e árnyalni
ezt az új paradigmát?
– Feltétlenül árnyalni kell. Egy
demokrata számára vannak romák és nem
romák, de nincs roma kérdés, nincs roma ügy.
Mert egy demokrata és egy demokratikus politika
biztosítja a feltételeket és a jogokat mind a
gondolkodás, mind a gyakorlat szintjén ahhoz, hogy a
romák hozzáférjenek az
önbecsülésük, kulturális
büszkeségük javaihoz. Tehát, hogy az nem
lehetne kérdés, hogy hol épül fel több
milliárd forintért például egy roma
múzeum. Ebben az értelemben tehát, hogy a
romákkal kapcsolatos politika az a kulturális
identitás kiteljesedése és fejlesztése
érdekében kifejtett politikát jelenti az
állam részéről, ez helytáll.
Másfelől az, hogy
diszkrimináció éri a romákat, az is a
romákkal kapcsolatos politika egyik alapvető
megközelítése kell, hogy legyen, mert a
romákat faji alapú
megkülönböztetés, elnyomás,
kirekesztés éri. Ez már nem csupán roma
ügy, hanem a magyar jogállam
működésének, a magyar alkotmányosság
működésének is fokmérője. Azt
állítom, hogy ez a két dolog vagy inkább
másfél az, amelyekről egyértelműen meg lehet
állapítani, hogy roma ügyek. Minden más
kérdésben azt állítom, hogy nem szabad őket
etnicizálni, például a lakásügyet, a
foglalkoztatást, a vállalkozások
ügyét.
A probléma egy bizonyos ponton lendül
át óhatatlanul is roma politikává. Akkor
lesznek cigány ügyek, ha a romák teljes
mértékben szegregálódnak. Ha az
állam, a társadalom nem a saját
alkotmányának megfelelően működik, és hagyja
a kirekesztést totálissá válni, azzal
találja magát szembe egy idő után, hogy mind
társadalmi, mind politikai értelemben a cigányok
kiszakadtak és elkülönültek a magyar
társadalomból. Akkor már nagyon nehéz azt
mondani, hogy ezek nem cigány ügyek. Amikor egy
településen például van egy
polgárosult magyar középosztály, egy
vékony elittel és egy vékony
szegényréteggel, és van a település
mellett egy középkori állapotok között
nyomorgó cigány társadalom…
Most
errefelé tart a társadalom, vagy
éppen ezzel ellentétes irányban?
– Én azt mondom, hogy éppen ebbe az
irányba haladunk, sőt, itt tartunk máris. Egy
demokratának az a dolga: ne fogadja el, hogy az ő
országa, annak az elitje hozzájáruljon ahhoz, hogy
itt két világ, két társadalom,
kétfajta kulturális dimenzió legyen. Most vagyunk
a holtponton. […]
Ha az eddigi roma politikai paradigmában,
amely alapvetően a cigányok megbélyegzése
és kirekesztése ügyében jeleskedett, illetve
az állam paternalista szerepvállalását
jelentette, nem történik változás, akkor
valóban eljuthatunk oda, hogy egy totálisan
szegregálódott és faji-etnikai értelemben
egymással szemben álló társadalom fog
egymásra vicsorítani, szemben állni, s ezt
még nem próbálta ki ez az ország. Eddig
évszázadok arról szóltak, hogy valahol – ha
a legalján is – a társadalom részeként
éltünk. Most kilöknek minket ebből a
társadalomból, és egy új világ
kezdődik, amennyiben nem történik nagyon komoly
változás. Azzal nem értek egyet, hogy ez a
felfogás az 1961-es párthatározatra
hasonlít, mert a mai roma politika éppen hogy nem az
asszimilációt, hanem a szegregációt
jelenti. Az elkülönült roma politikai
intézmények és finanszírozás
éppen az elkülönülés
irányába hatnak. Ma nem abban az értelemben
mondják, hogy nincsenek cigányok, mint 1961-ben.
Inkább arról van szó, hogy nem akarunk
külön szociálpolitikát, nem akarunk
külön gazdaságpolitikát.[…]
Ma egyébként sokkal rosszabb a
helyzet, mint 1961-ben. Az államilag erőltetett
beolvasztási kísérlet, bizonyos részeiben
egy valóságos, integratív politika volt. Ha
megnézzük a mostani sikeres roma politikusok
családtörténetét, azt lehet mondani, hogy
mindannyian onnan jöttek. Felszámolták a
közösségeiket, persze, de ez nem is annyira tudatos
politika volt, egyszerűen magába szippantott egy csomó
romát a városi ipar, de lakáshoz juthattak, volt
munkájuk, kaptak hiteleket. A ’60-as, ’70-es éveknek van
egy integrációs jellemvonása szerintem, amellett,
hogy erőszakos asszimilációs politikának
nevezhetjük ezt joggal, mert tiltott egy sor dolgot a rendszer.
Megtiltotta, hogy a hagyományos mesterségeinket
űzhessük, hogy a saját nyelvünket használjuk,
hogy a saját kultúránkat művelhessük, de
emellett a kor iparosításának
részeként, a kor internacionalista,
munkáspárti ideológiájának
szélén beengedte a romákat is a
társadalomba.
Ma már
egyre többször
baloldali-liberális körökben is felmerül, hogy
többnyire a többségi társadalom
felelősségéről és kötelességeiről
beszélünk, arról viszont kevesebbet, hogy mi ebben a
helyzetben a cigányság felelőssége. S ez azt is
felvetheti, hogy ebben a rendkívül rossz helyzetben mi a
roma politikai-közösségi vezetők felelőssége?
– Bogdán János szokta volt mondani,
hogy cigányság nincsen. Mint ahogyan magyarság
sincsen. Van olyan 100-120 ezer nagyon különböző
cigány család. A családoknak van viszonya
cigányságukhoz, magyarságukhoz, a
környezetükhöz, az országukhoz. A
családoknak, esetleg kisebb nemzetségeknek van egy olyan
belső kohéziója, amelyik megszül bizonyos fajta
jövőképet, perspektívát.
Különböző módokon
érvényesülnek vagy kapnak lehetőséget azok a
szándékok, amelyek megfogalmazódnak. S vannak
olyan integrációs utak, amelyeket be tudnak járni
ezek a családok, és vannak kudarcos utak is.
Millió dologtól függ ez, nem csupán a
családok szándékaitól, hanem külső
körülményektől is. Attól, hogy hova
születik, attól, hogy egy zárt cigány
közösségbe vagy egy konfliktusmentes,
szolidáris településre, közösségbe
születik valaki. Nagyon sok faluban jártam, ahol azt
láttam, hogy egészséges viszonyok vannak
romák és nem romák között. Nem igaz az,
hogy mindenhol háborús viszonyok lennének, de sok
helyen éreztem azt is, hogy a helyi hatalomban benne van a
veszélye annak is, hogy ez megváltozzon. Nincs a helyi
önkormányzati és állami oldalról
biztosítva a boldogulásnak a lehetősége. Nincs
felkészülve ez a rendszer, nem tettük
elfogadottá, nem harcoltuk ki azokat az
integrációs lépcsőfokokat, amelyekre
ráléphetnének az emberek. Nincsen adekvát,
tisztességes és szakszerű válasz arra adva, hogyan
születhet egy gyerek normális lakásba. Nincs
megfelelő válasz arra, hogy hogyan jöhet ki a
nyomorból úgy egy gyerek, hogy jól alakuljon az
iskolai pályafutása, mert nincs jóléti
politikánk, nincs megfelelő érzékeny és
támogató szociálpolitikánk, amelyik
felfelé húzná az embereket. Nincs olyan
gazdaságpolitika, amelyik értelmesen foglalkoztatni
tudná a feleslegessé váló munkaerőt. Azzal,
hogy hatórás munkaviszonyt adnak a
közmunkásoknak és 34 ezer forintos fizetést,
nem ösztönzik arra, hogy normálisan dolgozzanak, s
inkább elfogadják az emberek a segélyt, és
mellette alkalmi munkákat vállalnak. Nem tudtuk
megalkotni azt a társadalmi és gazdasági
szerkezetet és rendszert, ahol egy szegény gyereknek
valóságos perspektívája lehetne. Azt hiszem
ebben közös a felelősségünk.
(Egy szelíd
radikális, Néző
László interjúja Horváth Aladárral,
Amaro Drom, 2005. augusztus)
11.
2002-ben faggatott téged
utoljára a
Beszélő. Akkor a ciklus elején voltunk, tele hiú
reményekkel, és arról meséltél, hogy
minek és hogyan kellene megváltoznia. Medgyessy
Péter tanácsadója voltál akkor, és
azt mondtad, hogy igazi és korszakos társadalompolitikai
változás van készülőben. Azután lett,
ami lett. Most, a ciklus vége felé, arról
faggatnánk, hogy szerinted mi az, ami lett, és
miért?
– Én azzal a becsvággyal indultam a
miniszterelnöki tanácsadói szerepkörömben,
hogy igyekszem hozzásegíteni a kormányzatot ahhoz
a társadalompolitikai fordulathoz, amelyet
tíz-tizenöt éve sürget a progresszívnak
nevezhető szociálpolitikai és roma elit: hogy a
kormány a legalul lévő és a legrosszabb helyzetű
egymillió magyar állampolgárra
koncentráljon. Ez lett volna a korszakos változás:
fogják föl, hogy ennek az egymilliónak a
visszaintegrálása, visszaragasztása a
szerencsésebbek társadalmához fölfelé
nyomná a magyar gazdaságot és az egész
magyar társadalmat, viszont a szegény- és
cigányellenes közöny továbbélése
olyan szakadékokat fog kialakítani a
társadalomban, hogy nem lesz erő, hatalom, ami össze
tudná tartani a társadalmat, össze tudná
tartani a nihilbe pusztuló részt a
polgárosodó társadalommal. […]
Az én tevékenységemben
mégsem a tanácsadóként a
háttérben elmondott ötperces szövegek, hanem
mégis az volt a hangsúlyos, amit a
nyilvánosság előtt csináltam: a
kilakoltatás elleni küzdelem, különböző
akciók, cikkek. Elsősorban polgárjogi politikus maradtam
tanácsadóként is, és inkább
szimbolikus gesztus volt a kormányfők részéről,
hogy engem tanácsadói feladatokkal bíztak meg.
Hiszen ritkán találkoztunk, ritkán kértek
tőlem véleményt. […]
1995-ben elkezdett dolgozni a Roma Polgárjogi
Alapítvány. Polgárjogi politikus lettem. Nem
néztük, hogy egy polgármester baloldali vagy
jobboldali, ha diszkriminálták, kiebrudalták a
cigányokat, mentünk, és tettük a dolgunkat
Sátoraljaújhelyen, Fehérváron, Pakson,
mindenhol. Sikerült a tevékenységünket
függetleníteni a pártpolitikától.
Mindenki tudta rólam, hogy baloldali ember vagyok, hogy
baloldali liberális kötődésű iskolák,
személyiségek között nevelkedtem, de azt is
tudták, hogy nem vagyok elnézőbb a baloldali
rasszizmussal szemben, mint a jobboldalival. Ugyanúgy megvetem,
és ugyanúgy szembeszállok vele.
Most a
kampányban mit fogsz csinálni?
Kaptál már valamilyen ajánlatot?
– Igyekszem értelmes javaslatokat tenni a
párt-, illetve kormányzati programokhoz. Ha másban
is segíthetek, szólnak, és
megbeszéljük.
Munkám során, mondhatni
önkéntelenül is, részt vállalok a stabil
baloldali szavazóbázis
kialakításában és
kinevelésében. Azt gondolom, hogy a cigányok
nagymértékben befolyásolhatják a magyar
politikai gondolkodásmódot, a Magyar Szocialista
Párt fölfogását, szellemét,
programját is. Kivált, ha nagyobb számban
bemennének és politizálnának a
pártban. De ehhez másfajta
hozzáállásra, fogadókészségre
lenne szükség. Mondjuk, a rasszizmussal való
határozottabb szembenállásra. Akkor is, ha
saját káderekkel, polgármesterekkel, a
saját bázissal kell szembeszállni. Ha a
szocialista párt eléggé szocialista lenne, akkor
nyilván nem tűrné el, hogy a soraiban olyan politikusok
és polgármesterek legyenek, akik kizárják a
romákat a közös települések
társadalmából. Ha a szocialista párt
eléggé szocialista lenne, akkor én nem
lennék egy radikális figura az ő szemükben, egy
platformon tudnánk dolgozni, fölvállalnák a
polgárjogi mozgalmat, nem félnének tőlem, hanem
egymás mellett állnánk. Én azért
tűnök radikálisnak, mert a legtöbbször
egyedül kell a nyilvánosság elé állnom
olyan ügyekben, amelyekben a pártok és a
kormány vezető tisztségviselőivel kellene kiállni,
és azt mondani együtt, hogy ezt nem lehet tűrni! Ugyanis a
mi gyerekeink, a mi országunk jövőjéről van
szó!
Ha egy normális világban
élnénk, és lenne egy jó
szociáldemokrata pártunk, akkor nem
kétséges, hogy az közel érezné
magához a Nefelejcs utca 39-et! Azt a tucatnyi nagyon
tehetséges fiatal roma értelmiségit, aki itt
kinevelődött, akikre büszkék vagyunk, s akik sokkal
érettebbek és felkészültebbek, mint
korosztályuk, akikre már rá lehetne bízni
az ország sorsát is. Olyan emberekre gondolok, mint
Sárközi Gábor, Daróczi Gábor, Lakatos
Izabella, Setét Jenő, Kadét Ernő. Februárban
összehozunk egy impozáns konferenciát, ahol fiatal
roma értelmiségiek a rendelkezésre
álló kutatási anyagokból,
elemzésekből össze fognak hozni egy szakmailag
helytálló, színvonalas anyagot, amit oda tudunk
adni a pártoknak.
Nagyon sok munka van itt, a Nefelejcs 39-ben,
én jó helyen vagyok itt, és bárcsak olyan
helyzetben lenne az ország, hogy maradhatnék is itt. Most
kezdünk kiképezni ötven romapolitikai és
esélyegyenlőségi szakembert. Továbbá 32 fő
PR-szakembert és EU-s pályázatíró
menedzsert szeretnénk Észak-Magyarországon
képezni, hogy nagyobb eséllyel pályázzanak
a közösségeink az európai forrásokra.
Polgárjogi szakközépiskolát fogunk
alapítani Borsod megyében és
Kelet-Szlovákiában. Olyan gandhiánus
szemléletű gimnázium lenne ez, mely
érettségi után az ötödik-hatodik
évben szakmát adna azok számára, akik nem
tanulnak tovább a felsőoktatásban, olyanokra gondolok,
amik a polgárjogi tevékenységhez kötődnek:
jogi asszisztens, szociális munkás,
újságíró és így tovább.
Az egésznek a csúcsa egy
polgárjogi egyetem lenne Pesten. Ebben az évben
megírjuk a tananyagot, persze lehet, hogy a sztenderd egyetemi
oktatásba kell integrálnunk ezt a szakot, valamelyik
neves intézményben.
(„Álljatok
meg emberek! Ez egy őrült
helyzet!”
Horváth Aladárral Révész
Sándor és Zolnay János beszélgetett,
Beszélő, 2006. február 11.
évfolyam, 2. szám)
12.
Barátaim!
A hazai romák a II.
világháborús népirtás utáni
történetük legdrámaibb korszakát
élik.
Ma, 2008-ban Magyarországon, az
Európai Unió és a NATO tagállamában,
elsősorban a vidéken élő cigányságot
rasszista erőszak fenyegeti.
Ezért döntött a Roma
Polgárjogi Mozgalom amellett, hogy támogatja
részvételemet a Charta aláírói
között. A mai összejövetelünket
figyelemfelhívásnak, kiáltásnak tartjuk:
segítsetek megakadályozni az újfasizmus
térhódítását Magyarországon!
Barátaim! A kapitalizmusra
áttérő államszocialista rendszer leselejtezte a
leggyengébbeket, azokat, akiket faji és szociális
alapon kirekesztett a gazdaságból és a
társadalomból is. Megrázó, hogy az
új, polgári demokratikusnak kikiáltott rendszer, a
3. magyar köztársaság sem volt képes
beváltani a hangzatos szavak ígéretét, sőt:
a legszegényebbek vágyott társadalmi
integrációjából
dezintegráció, társadalmi kizuhanás lett, a
munkanélküliség csökkentésére, a
felzárkóztatásukra szánt milliárdok
hatástalannak bizonyultak, a romák demokratikus
önszerveződéséből államosított,
rövid pórázon tartott
látszat-önkormányzatiság lett, miközben
a liberális demokrácia vívmányai, a
területi önkormányzataink szabadon döntöttek
a legszegényebb cigányaik kirekesztéséről.
Kiebrudalásukról a falu, a város
közösségéből, annak
munkapiacáról, iskoláiból,
lakóközösségéből.
A legrosszabb helyzetűek a nyomortelepek
gettóiba szorultak. Így hívják ma is azokat
a zárványokat, ahova kiveti és
összezárja őket a rendszer.
A gettólét szükségszerűen
kriminalizált világa pedig felerősíti a faji
előítéleteket, ami táptalajt ad a neofasiszta
gyűlöletkeltésnek. Noha gyűlölni a cigányt
akkor is lehet, ha nem gettólakó, csak szegény, de
akkor is, ha jobb módú, és akkor is, ha
asszimiláns, de még jobban, ha öntudatos.
Barátaim! Úgy tűnik
Magyarországon a kapitalizmusnak a feudalizmussal kevert
sajátos változata tér vissza. A helyi
hűbérurak, jobb- és baloldali
csákmáték – minden munkaalkalomnak, földnek,
különösen szőlőföldnek, közmunkának,
szociális segélynek urai – zsellérként
kenyér-szalonnáért akarják dolgoztatni a
munkakerülőnek, segélyezettnek bélyegzett
cigányokat. S aki erre nem hajlandó, eltakarodhat a
leghátrányosabb helyzetű kistérség
leghátrányosabb helyzetű településeibe, a
„közöny zónáiba”, a
modernizációból kizárt gettókba.
Az unióban, a globalizációban
csalódott vesztesek pedig bűnbakért kiáltanak. Nem
kell messzire menijük, itt vagyunk: Magyarország
legszegényebb magyarjai, a cigányok, akiket faji
és szociális alapon leválasztottak a
közös nemzetről, és szembeállítottak
önmagukkal. Önmagunkkal.
Mit tehetünk, hogy megállítsuk
ezt a nemzeti önpusztító folyamatot?
Akkor, amikor az újnyilas
söpredék tematizálja a médiát, a
közbeszédet. Amikor a magyar
szólásszabadság cigányügyben
abszolút: minden következmény nélkül,
bírósági,
alkotmánybírósági
bástyáktól védve lehet uszítani
ellenünk. A kereskedelmi tv-csatornák egyes műsorai
primitív, torz, deviáns keleti
népségként idegenítik el tőlünk a
magyarságot, de a mértékadó műsorok is
romákkal illusztrálják a negatív
társadalmi jelenségeket. Az internetből ömlik a
népirtó propaganda. Mint az 1930-as években a
zsidók ellen. A minapi vicclapban eladott
karikatúrákon élősködő tücskök
voltunk, akikkel szemben fel kell lépni, nehogy
túlszaporodjunk, „nehogy egy tücsökre két
hangya jusson”. A Nemzeti Nyomozó Iroda szerint a magyar
törvények alapján nem történt
bűncselekmény. Nálunk kevésbé demokratikus
országokban, mint pl. Franciaországban, vagy
Németországban 24 órán belül
letartóztatás, a szennylap bezúzása
követte volna az uszítás napvilágra
kerülését.
A szintén korlátlan
gyülekezési jog alapján a rendőrség sem
gátolja meg a fenyegető, megbotránkoztató nyilas
felvonulásokat.
Beszédes kép és
történet: Szikszón, kettős kordon választotta
el a szélsőjobbosokat és roma ellentüntetőket, egyik
sorban a rendőrök, a másikban a gárda
egyenruhásai voltak! Kitől féljünk jobban? A
rendőröktől? A nyilasoktól? A cigány
uzsorástól? A polgármestertől?
Félelmünket tovább
erősíti, hogy a szélsőjobboldallal szemben erőtlennek,
tehetetlennek mutatkozik a központi kormányzás
és a magyar igazságszolgáltatás.
A legnagyobb baj az, hogy nincs éles
határ, sőt: eltűnni látszik a határ a
szélsőjobboldali uszítás és a demokratikus
hatalmi politika között.
Most kezdem érezni, most kezdem
érteni, milyen lehetett az a Magyarország, amely hagyta
Auschwitzba hurcolni zsidó magyarjait, amely hagyta a falu
szélén fejbe lőni cigányait.
Azért csatlakoztam a Chartához, hogy a
romák hihessenek abban, nem maradtak magukra, hogy
bízhatnak abban – és bízzon ebben az ország
is –, nem kell a cigányoknak önmagukat megvédeni!
Ahogy Csalog Zsolt fordította meg a
marosvásárhelyi romák
szállóigéjét ’93-ban az egri
bőrfejű-erőszak elleni tüntetésünkön: „Ne
féljetek cigányok, megjöttek a magyarok!”
Igen, erre van szükségünk ma is!
Ezért van szükség erős Chartára!
Innen szeretném üzenni, a helyi
és országos politikusainknak, hagyjanak fel a
hagyományos magyar
önsorsrontó-önpusztító
politikával, politikai forgatókönyvekkel, a
két világháború közötti politikai
vezetők kisebbségpolitikai vakságával.
Tessenek mindahányan egyszerre és
együtt kiállni, és elutasítani az
uszítást, a tartósan és
többszörösen kirekesztettek
megbélyegzését, bűnbakká
tételét!
És tessenek visszatérni a
rendszerváltáskor kitűzött célokhoz!
Jogállamot akarunk! A kormány,
és az illetékes miniszterek határozottan
lépjenek fel, hogy a bűnüldöző szervek szerezzenek
érvényt a hatályos jogszabályoknak!
És ha ezek nem képesek megvédeni a
törvénytisztelő magyar állampolgárokat,
kezdeményezzék a törvények
módosítását! Míg nem késő!
Mert emberéletekről van szó,
emberéletekről!
(A Magyar Demokratikus Charta alakuló
ülésén elhangzott beszéd,
2008. szeptember 6.)
13.
Honfitársaim! Az embertelenség ellen
összegyűlt férfiak és asszonyok! Barátaim!
Köszöntelek benneteket a Demokratikus
Charta és a Roma Polgárjogi Mozgalom nevében.
Összegyűltünk fejet hajtani az ártatlanul meggyilkolt
áldozataink emléke előtt. Emlékezni és
emlékeztetni azokra, akiket az elmúlt
félévben mindmáig ismeretlen
halálosztók legyilkoltak. A nagycsécsi Nagy
Tibornéra és Nagy Józsefre, a
tatárszentgyörgyi Csorba Róbertre és
kisfiára, az 5 éves Csorba Robira, a tiszalöki
Kóka Jenőre, a gyilkosságok mártírjaira.
Emlékezzünk és
emlékeztessünk továbbá mindazokra, akiket
legalább 50 magyarországi településen
támadtak meg az elmúlt másfél évben,
akik Molotov-koktélos, vadászpuskás
terrorakciókban súlyosan megsérültek
Piricsén, Pátkán, Alsózsolcán,
Székesfehérváron és az ország
egyéb településén.
Az egész világ döbbenten
nézi, mi történik Magyarországon.
Mindannyiunkat foglalkoztat a kérdés:
Mi történt, mi történik ebben az
országban, hogy 20 évvel a demokratikus
rendszerváltozás után szabadon gyilkolhatnak
embereket, hogy százezrek érezhetik félelemben
magukat azért, mert cigányok?
A Roma Polgárjogi Mozgalom 1988-89-ben
született meg Magyarországon, a miskolci
cigánygettó felépítése elleni roma-
és értelmiségi összefogással,
így egyidős a rendszerváltással. Ezért a
saját szempontunk és felelősségünk
oldaláról vizsgálom a kérdést.
Az elmúlt 20 évben azt
tekintettük feladatunknak, hogy hitelesen képviseljük
az erőszakmentes polgárjogi, vagyis egyenlő jogokat és
esélyeket követelő mozgalom szellemiségét.
Olyan roma és nem roma magyar állampolgárok
közösségét szerveztük, akik erkölcsi,
és állampolgári kötelességüknek
tekintik a határozott fellépést mindenfajta
emberjogi méltánytalansággal,
megkülönböztetéssel és
kirekesztéssel szemben. A
névválasztásunkkal is hangsúlyozni
kívántuk: elsősorban az amerikai feketék
erőszakmentes polgárjogi mozgalmának tapasztalataira
támaszkodunk.
A Mozgalom szembesíteni akarta
Magyarországot a hétköznapok
részévé vált előítéletes
és rasszista megnyilvánulások okaival és
ezek következményeivel; leleplezni a helyi és
központi hatalom, valamint a piaci szereplők jogsértő
gyakorlatait, és intézkedéseket tettünk azok
megszüntetése érdekében. Igyekeztünk
felhívni a figyelmet arra, hogy a gazdaságpolitika, a
közigazgatás átszervezése, az
oktatáspolitika milyen módon teszi még
elviselhetetlenebb gettókörülmények
közé a leszakadókat.
Folyamatosan párbeszédet
kezdeményeztünk a döntéshozókkal,
állást foglaltunk szakmai-politikai
kérdésekben; nyomást gyakorolva a
politikára a társadalmi igazságosság
teljesülése, az egyenlőtlenségek
mérséklése érdekében.
Mozgalmunk határozott fellépést
sürgetett, hatékony polgárjogi akciókat
indított a romákat és a szegényeket
sújtó lakhatási, oktatási, munkaerőpiaci,
közigazgatási- és a gyermekvédelem,
továbbá az igazságszolgáltatás
területén megnyilvánuló – jogsérelmek
és diszkriminatív gyakorlatok
felszámolásáért.
Legfőbb követelésünk volt, hogy a
felelős kormányok haladéktalanul dolgozzanak ki,
és hajtsanak végre hatékony cselekvési
programcsomagot a gazdasági-szociális
válság során a társadalomból
tartósan kirekesztődött mintegy nyolcszázezer
mélyszegény ember (akiknek egyharmaduk roma)
társadalomba való visszaintegrálása
érdekében.
A Nemzeti Fejlesztési Terv felelős
megalkotása és végrehajtása jó
esélyt kínált a leszakadt
kistérségek és rétegek
megkapaszkodására, az egyenlőtlenségek
radikális csökkentésére. Biztosítani
javasoltuk a szakmai és pénzügyi feltételeket
a 25 leghátrányosabb helyzetű kistérség
(közel 500 település) számára, hogy a
legrövidebb időn belül – az
„esélyegyenlőségről, gyermekszegénységről,
közép- és hosszútávú
romaprogramokról, roma évtizedről” szóló
blablák helyett, 15-20 évvel a
rendszerváltás után – végre
elkezdődhessenek a komplex rehabilitációs és
integrációs folyamatok.
Javasoltuk, hogy az esélyegyenlőségi
törvény módosításával
tegyék kötelezővé az önkormányzati
és állami hivatalok, vállalatok
számára, hogy roma munkavállalókat
legalább a helyi, illetve az országos
arányszámuknak megfelelően alkalmazzanak.
Ösztönző jogi szabályozással
és programokkal erősíteni javasoltuk a roma
vállalkozások jelenlétét a
munkaerőpiacon. A munkaerő-piaci igényekre nem
reflektáló, teljességgel
leértékelődött szakképzést – amely ma
gyakorlatilag az általános iskolában
sikertelenségre kárhoztatott gyermekek
gyűjtőhelyévé vált – a hiányszakmák
képzésére lehetőséget adó
minőségi oktatási műhelyeiként kellett volna
újjáéleszteni.
Követeltük, hogy hozhassuk létre a
roma színházat, múzeumot, és legyen
országos sugárzású a Rádió
C., hogy stabil és kiszámítható
működésüket törvény garantálja! A
média törvény
módosításával pedig vezessenek be
szigorúbb szankciókat a rasszista érzelmek
és előítéletek erősítésére
alkalmas műsorokkal szemben!
Sokszor mondtuk: a hatalomnak szakítania kell
a megosztó és paternalista, a kiszolgáltatottakat
egymás ellen kijátszó
politizálással, mert ez ellentétes a
Köztársaság eszményével, a
társadalom érdekeivel. Hogy véget kell vetni annak
a gyakorlatnak, hogy hiteltelen, hozzá nem értő
pártfunkcionáriusok szabotálják el a
romák maradék esélyeit. És szakítani
kell a „nemzetbiztonsági doktríná”-val: nem a
jogkövetelő roma közélet veszélyezteti a nemzet
biztonságát, hanem a faji-szociális
elnyomás, a közöny és az
újjáéledő rasszizmus.
Mi, a Polgárjogi Mozgalom tagjai
felelősséggel részt akartunk venni a hazánk
és népünk felemelkedéséért
végzendő munkában. Mert ezt elvitathatatlan jogunknak
és kötelességünknek tartottuk. Sosem kaptunk
erre lehetőséget. Ki voltunk rekesztve a demokratikus
érdekegyeztetés lehetőségeiből is. Arra futotta
erőnkből, hogy a helyi válságokat és
konfliktusokat szinte egyedüliként közvetlen
beavatkozásunkkal kezeljük.
Megéltük és tisztességgel
végigküzdöttük az elmúlt 20 évet.
Mintegy kétszáz településen,
felháborító és
robbanásveszélyes konfliktus kezelésében,
rendezésében vettünk részt
munkatársaimmal, elsősorban Setét Jenővel és
Ladányi Jánossal, Hell Istvánnal, Szikinger
Istvánnal, Iványi Gáborral és
másokkal.
Először a konzervatív oldalon levő
barátaink távolodtak el, majd a liberális
és baloldali politikusok hagytak cserben minket. Közben a
romák válságos helyzete tovább
mélyült. A miénk ugyanis nem az amerikai
pénzpiacok összeomlásával kezdődött,
hanem az évszázadok óta tart, és csak az
elmúlt 20-25 évben is legalább 4-5 súlyos
megrázkódtatást kellett
túlélnünk. A globális kirekesztés, az
intézményesült rasszizmus egymásra
rakódó válságait, amelyek a
gazdasági-munkaerőpiaci, szociális, oktatási
helyzetünk ellehetetlenülését, mintegy
százezer család társadalmi
kizuhanását okozta, azokét, akik mára a
fizikai létüket érzik veszélyben.
Végül az igazi magyar
válság, a legszegényebbek sorsát
körbevevő politikai közöny és kirekesztő
mechanizmusok nyakunkra szabadították az újnyilas,
neonáci bandákat, amelyek az európai
történelemben már többször jól
bevált recept szerint „deviáns, parazita, bűnöző”
népnek tartanak minket, elpusztítható
társadalmi szemétnek. És a hatalommal
bírók nem védenek meg bennünket.
Magunkra maradtunk, védtelenül.
Le kell számolnunk
illúzióinkkal, vágyálmainkkal! Mára
odajutottunk, hogy a cigányellenességben
nagykoalíció van. A magyar társadalom mintegy
háromnegyed része – legyen az baloldali vagy
konzervatív pártválasztó,
lényegében ugyanazt gondolja rólunk, mint a
szélsőjobboldal egyre erősödő és aktív
szavazó rétege. A baloldal
integrációpárti cselekvési programjai
óvatos programocskákká és üres
deklarációkká silányodtak. A
társadalmi lecsúszás, a kirekesztődés,
és annak következményeként a sorsukra
hagyottak egy részénél erősödő
aszociális magatartásformák, a deviancia és
bűnözés joggal okoz felháborodást az
adófizető, becsületes polgárok körében.
Legyen az cigány vagy nem cigány.
Sem a bal-, sem a jobboldal nem adott
tisztességes választ a tartós
munkanélküliségben, és tartós
kirekesztettségben – és környezetükben
élők – létét ellehetetlenítő
problémákra. Hagyták, hogy a
szegénység etnicizálódjon, hogy a
szegénységnek és a bűnnek „cigány arca”
legyen, mintha az Isten is arra teremtett volna minket, hogy
előszeretettel éhezzünk, vagy lopjunk, rettegjünk
börtöntől, rendőrtől, polgármestertől.
Így szabadították ránk a
szélsőjobboldalt. Ők nevén nevezik a
problémát, és goebelsi mintára, a magyar
hatóságok, törvényhozók teljes
közönyének kíséretében
felmelegítették a „cigánybűnözés”
kategóriáját és ennek logikája
mentén a végső megoldást is magában
hordozó újkori holokauszt rémét. Az
újnyilasok kihasználva a Magyarországon szabad
fékezhetetlen szólásszabadságot, az
ügyészségek és a
bíróságok bástyái között,
nyíltan uszítanak ellenünk.
A magyar politikát és
médiát két éve ők
tematizálják. Hatásuk kimutatható a
„Segély helyett munkát!” nevet viselő,
Magyarországon baloldalinak nevezett, valamint a „Segély
és munka helyett börtönt!” célzó, itthon
jobboldalinak tartott politika akciói mögött.
S mivel a demokratikus politika ma a
rendszerváltás óta a legsúlyosabb
válságát éli, nagy a veszélye annak,
hogy a gazdasági és morális tartalékait
felélt országban a radikális újnáci
mozgalmak a hatalom megragadására törjenek. Ennek
következtében fennáll minden veszélye annak,
hogy Magyarországon megismétlődjön a két
világháború közötti kurzus
önsorsrontó és önpusztító
politikája.
Ebben a helyzetben a polgárjogi mozgalom
egyet tehet: felszólítjuk a magyar parlamentben helyet
foglaló pártok vezetőit, ne a cigánygyűlölet
és a kirekesztettek sorsa iránti
közömbösség legyen az egyetlen dolog, amiben
egyet értenek, hanem az ezekkel a megkerülhetetlen
kérdésekkel való szembenézést –
teljesen új alapokra helyezve – és kivétel
nélkül mind a tízmillió magyar
állampolgár érdekét tekintsék
közös feladatuknak! Vegyék tudomásul: ha nem
fognak össze a rendszerváltás óta a
társadalomból kiszorult százezrek
visszaillesztése érdekében, és a
szélsőjobboldali hordák megfékezése
érdekében, hamarosan eltűnnek, és velük
együtt Magyarország is eltűnik a demokratikus
európai országok térképéről.
Erre köteleznek minket áldozataink.
(A Charta
és a Roma Polgárjogi
Mozgalom által szervezett erőszakellenes tüntetésen
elhangzott beszéd,
2009. május 16.)
Péli Tamás
grafikája
FÓKUSZ
KICSI SÁNDOR
ANDRÁS
A cigány „dik” mint
jövevényszó és utolsó szó
Az alábbiakban arra az érdekes
jelenségre mutatok rá, hogy egy nyelv esetében
előfordulhat, hogy a nyelvvesztés során az utolsó
szó éppen azzal a szóval lehet azonos, ami egy
környező nyelvbe jövevényszóként
kerül át.
A beások a magyarországi
cigányok egyik csoportját alkotják, amely szerte
az országban, főleg a Dél- és
Nyugat-Dunántúlon él. Számuk
becslések szerint kb. 30–35 000. A magyaron kívül
románul (és nem cigányul) beszélnek. Ma a
romániai, szlovákiai és a volt Jugoszlávia
területén élő cigányok jelentős része
beás.
Valószínűleg hazánkba
érkezésüket megelőzően a mai Románia
területén bányászattal foglalkoztak. A mai
Magyarország területére a
Bánságból és Erdélyből
érkeztek, s jelentős számban vándoroltak
tovább nyugatra is. Mai fő foglalkozásukról
teknővájó cigányoknak, teknősöknek
(cigányul balajári; románul lingurar ’kanalas’) is
nevezik őket. Cigány származásuk bizonyosnak tűnik
(bár ezt egyes kutatók vitatták), ők magukat
cigánynak tartják (hagyományőrzőbb csoportjaik
pedig román anyanyelvüket „a cigány nyelvnek”),
kultúrájuk az ősi román
kultúrkörhöz kapcsolódik. Kovalcsik Katalin
(1993) három csoportjukat különböztette meg: a
dunántúli argyelán ’erdélyi’ és
muncsán ’hegyvidéki’, valamint az elsősorban
Tiszafüred vidéki ticsán ’tiszai’ – utóbbiak
Nagyvárad vidékéről jöttek az 1910-es
években.
A beás cigányok hagyományőrző
(így a cigányság más csoportjaival
semmilyen kapcsolatot nem tartó) csoportjainak nyelvében
egyetlen cigány eredetű szó sincs (Orsós 1997).
Kovalcsik Katalin gyűjtése szerint csak a muncsánok
használnak egy szót, mégpedig a dik
(’nézd’) felszólító formát, de
eredeti jelentéséről nincs fogalmuk. Egyszerű
nyomatékosító szó, mint
például a na, no stb. (1993: 232).
Érdekes módon éppen ez a
szó és ennek a szónak a származékai
kerültek át némely magyar nyelvjárásba
cigány jövevényszóként.
A dik elem cigány
jövevényszóként megvan egyes magyar
nyelvjárásokban is, elsősorban a cigányok
beszédét utánzó szövegekben
’nézd’, ’mondd’ jelentésben (ÚMTsz 1: 979).
Tallóson is a dik mondatszó a cigány nyelvből
átvett töltelékszó, például
Dik, em meg akar vernyi ëngëmët (Gágyor 2003:
101).
A magyar nyelv látszólag „felesleges”
jövevényszóit vizsgálva fogalmazta meg
Moór Elemér a következő hipotézist.
„Különösen feltűnő, hogy olyan lovas népnek, mint
amilyen a magyar volt, nincs saját szava a
’nőstényló’ fogalmának
megnevezésére, mert hisz a kabala és az
újabb kanca szláv jövevényszavak. Ennek az
lehet a magyarázata, hogy a korábbi,
’nőstényló’ jelentésű szó a ’gebe’
jelentést is felvehette; a nőstényló ugyanis
hamarabb öregszik mint a hímló. Ezek szerint
nyelvünk hongfoglalás előtti ’nőstényló’
jelentésű szava gebe szavunk előzménye lehetett;
hasonlóan a ’gebe’ jelentésű mai német Mähre
szóhoz” (1963: 33). Moór arra célzott itt, hogy a
német Mähre előzményei, a
középfelnémet märhe, ófelnémet
mariha, valamint a holland merrie, az angol mare szók
jelentése ’kanca”. A svédben a märr jelentése
’kanca; gebe’ (ezen kívül hästkrake, krake ’gebe’, sto
’kanca’), míg megfelelői a többi skandináv nyelvben
általában csak ’kanca’ jelentésűek (dán
mæer, norvég merr, izlandi meri). Ez
egyébként arra is példa lehet, hogy a
jelentésváltozás általában
többértelműséggel (poliszémia) kezdődik.
Moór spekulációi nem arattak
különösebb sikert (pl. Az a feltevés, hogy a gebe
eredeti jelentése ’kanca’ volt, nem igazolható’, TESz 1:
1040). Ráadásul idáig se a kabala, se a kanca
szót tudomásom szerint nem regisztrálták
’gebe’ jelentéssel (EMSzT 6:5, 80, Tsz 1: 999, 1032,
ÚMTsz 3: 5-6, 64, Gálffy & Márton 1987: 234-5,
valamint a Nyatl. 314. „kanca” és 317. „gebe” lapja).
Ritkaság az is, hogy más, még újabb ’kanca’
jelentésű jövevényszó
meghonosulását közölnék valamely magyar
nyelvjárásból. Mindenesetre ilyen a
románból jövevényszó jápa a
volt Alsó-Fehér vármegyében (Bakos 1982:
335), a hétfalusi Hosszúfaluban (ÚMTsz 2: 1134)
és némely moldvai csángó
nyelvjárásban (Márton 1972: 336). Moór
elképzeléseit támogatja, hogy Udvarhelyszék
némely pontján a kabala előfordul ’gebe’
jelentésben (Márton 1968: 486-7, Csergő 1995: 76).
Legalábbis egy nyelvjárásban a kabala szó,
jelentéstörténetét tekintve, ugyanazt a
pályát futotta be, mint úgy ezer évvel
előtte a gebe szó.
Így pedig, Moór Elemér
nyomán, a viszonylag csekély számú
megjósolható jelentésváltozásoknak
és a várható jövevényszóknak
egyaránt egy újabb, bizonyítható (kedvező
feltételek mellett teljesülő) típusával
számolhatunk (Kicsi 2007: 110-111).
A gebe további nyelvjárási
riválisai közül megemlíthető a
Dunántúlon és északon
szórványosan előforduló grësztó,
graszta (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz 2. 691), az északon
előforduló dikhenc (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz 1:979), a
dunántúli digdáncs (Nyatl. 317. lap, ÚMTsz
1: 978) és a Tölgyesen (Erdély) regisztrált
rábla (Nyatl. 317. lap).
Közülük a grësztó,
graszta bizonyosan a cigányból átvétel
(grast ’ló’), sőt a dikhenc, illetve a digdáncs is
cigány lókupecek kifejezéseiből (’nézd,
ni!’, illetve ’nézd a fogát!’) származhat. A
dikhanc változatot már korábban
regisztrálták ’gebe’ jelentéssel (TSz 1893: 400).
MORFONDÍROZÁS
DOBOS ÉVA
Csak egy szög
2009. augusztus 2-án a cigány
holokauszt emléknapján a Duna Televízió
felvételről bemutatta Kovács Márton-Mohácsi
István-Mohácsi János Csak egy szög
című tragikus bohózatát, dicséret
érte a Duna Televíziónak. A darab alcíme:
Előítélet utólag két bitangul zajos
részben.
Mellesleg a legendás, nagy
előadásairól híres, kaposvári Csiky Gergely
Színháznak is emléket állítottak
vele, béke poraira.
A Csak egy szög ősbemutatójára
2003. október 10-én került sor, és a
kritikusok szavazatai alapján a 2003-2004-es évadban A
legjobb új magyar dráma díját kapta
megosztva.(Olvasható a Criticai Lapok 2006/7-8.
számában.) A sodró lendületű előadás
kis mozaikképekből épül fel, és teljesedik ki
nagyszabású tablóvá, akárcsak Ariane
Mnouschkine 1789-e. Mohácsi János rendezése
tökéletes összhangban van Kovács Márton
remek zenéjével és a földtől
hasonlóképpen elemelkedő, groteszk jelmezekkel.
Potyognak a könnyeink a végletekig vitt
abszurditástól, például a
Nyúzóvölgy című jelenet
bírósági tárgyalásán, ahol
Csordás Zoltán magyar ember megevésével
vádolják a cigányokat, és Csordás
Zoltán részletesen el is meséli a
bíróság előtt, hogyan evődött ő meg. Ez a
bírósági tárgyalás az efféle
perek örökbecsű paródiája a
boszorkányperekig visszamenőleg az idők
végezetéig. Itt teljesedik ki legjobban a darab
pompás nyelvi humora: a Monthy Pythonos nyelvi abszurd itt a
hivatali bikfanyelv lehetőségeit facsarja ki a végsőkig.
Máskor, például a
Tranzitváró és a Lila kristály jelenetben
(„Auschwitz állomás, Auschwitz, Auschwitz,
köszöntjük kedves utasainkat”) görcsbe
rándul a gyomrunk.
Így jutunk el jelenetről jelenetre, Krisztus
megfeszítésétől napjaink igencsak ismerős
hétköznapi abszurdjaiig, míg aztán
végül Kolompár Károly, a narrátor, aki
olykor az Úristennel feketekávézik, így
bocsát ki minket az utcára előadás után:
„Megint hazudtunk önöknek, de ma este
utoljára. Igazából nem mentek el sem a magyarok,
sem a cigányok. Igazából, amikor kimennek innen,
találkozni fognak velük, találkozni fognak
egymással… és másokkal is. Együtt fognak
élni. Amihez sok szerencsét kívánunk. Isten
áldja önöket!”
Aztán kimegyünk, és megtudjuk,
hogy ezen az éjszakán is levadásztak egy
cigányasszonyt falusi házában, és
súlyosan megsebesítették 13 éves
kislányát.
Isten óvjon mindannyiunkat attól, ami
még ránk vár, ha nem halljuk meg
például a Mohácsi testvérek figyelmeztető
kiáltását!
SZERDAHELYI ISTVÁN
„Hogy itt gyilkosságoknak
leszünk
tanúi, az nem kétséges”?!
Olyan idők járnak manapság, hogy
igencsak tanácsos némi
tájékozódást szerezni arról, mi az
ördög történik velünk már megint. S
miután megtudtam – mit megtudtam, egyebet se hallok a
rádióból-televízióból –, hogy
hazánk harmadik (bár egyesek szerint hovatovább
második) legerősebb politikai pártja a Jobbik
Magyarországért Mozgalom, kikerestem az Interneten 2009
márciusában közrebocsátott,
Magyarország a magyaroké! című programját.
Ebben azt olvastam a 27. oldalon, hogy „Politikai
hovatartozástól függetlenül mindenki
egyetért abban, hogy a magyar-cigány
együttélés kérdése a magyar
társadalom egyik, talán a legsúlyosabb
problémája.”
E probléma gyökerei közül a
leglényegesebbek egyike az, hogy „a jelenlegi politikai elit
képtelen az önkritikára, képtelen
szembenézni és kimondani a tényt, hogy a
két évtizede folytatott cigánypolitika csődöt
mondott. Bíró András alternatív
Nobel-díjas polgárjogi aktivista ekként
fogalmazott: »hiányzik a többségi
társadalomból a problémákkal való
szembenézéshez és a kibeszéléshez
szükséges bátorság. Arra, hogy nem
merjük nevén nevezni, ami pedig tény: hogy a
cigányság többsége esetében egy
premodern társadalmi struktúráról van
szó, egy specifikus kultúráról és
embercsoportról, amely – hogy csak a leglényegesebb
specifikumait említsem – évszázadokig nem
járt iskolába, ezért kívül maradt az
írásbeliségen, és ezért nem alakult
ki írásos kultúrája. Ez kemény
történelmi tény… Ráadásul –
banális ugyan, de – közismert, hogy a roma téma a
választások előtt úgy jön elő, hogy
hány kiló lecsóért vásároljuk
meg a cigány szavazatokat. Mert így kezeli a politikai
elit a cigányság ügyét. Ezek után
miért csodálkozunk, hogy prostituálódik a
roma elit egy része, hogy lefekszik a pártoknak?«”
Súlyos szavak, s nem akárkitől
idézik, hanem egy – noha csak alternatív –
Nobel-díjastól. Bíró András
1956-ban elhagyta hazánkat, 1987-ben tért haza és
létrehozta az Autonómia Alapítványt, amely
a cigányság támogatására alakult.
Főként külföldi adományokból
működik, s például 2000-ben félmillió
dollárt kapott a Világbanktól. Bíró
megállapításait – természetesen
forrásmegjelölés nélkül – a Jobbik
Magyarországért programjába az Élet
és Irodalom 2008. július 18-ai számában
megjelent interjúból illesztették bele. Az
interjút Rádai Eszter készítette vele,
és azzal a címmel tették közzé, „Hogy
itt gyilkosságoknak leszünk tanúi, az nem
kétséges”. A riporternő még azt sem vitatta,
amikor Bíró András kifejtette: a
cigányoknak olyan „önvédelmi csoporttal” kellene
rendelkeznie, amilyen az amerikai Fekete Párducok vagy a
palesztin Hamasz szervezete. Ezt a részt, persze, nem vette be
programnyilatkozatába a Jobbik Magyarországért
Mozgalom.
Ámde nézzük meg közelebbről
Bíró Andrásnak azt a
megállapítását, amelyikkel a
szélsőjobboldali Jobbik és a liberális Élet
és Irodalom szerkesztősége egyforma lelkesedéssel
egyetért. Eszerint, mint olvashattuk, a cigányok egy
„premodern társadalmi struktúrában” élnek,
melynek „leglényegesebb specifikuma” az, hogy „kívül
maradt az írásbeliségen, és ezért
nem alakult ki írásos kultúrája”.
Ami a legostobább hazugság, mely
valaha is megjelent egy magyar pártprogramban vagy a
magyarországi sajtóban.
A magyarországi cigányság
ugyanis nem valamiféle külön társadalmi
struktúrában, hanem a magyar társadalom
struktúrájában él, ugyanúgy,
miként a Jobbik programfogalmazói vagy az Élet
és Irodalom szerkesztői. Sőt, merem állítani, hogy
úgyabbul, mert ők nem az autóik ablakain át
nézegetik a magyar valóságot, hanem benne
élnek. A legújabb felmérések szerint
továbbá e cigányság 90%-a magyar
anyanyelvű, 5%-a románul beszél, s csak 5%-uk
kétnyelvű, olyan módon, hogy a magyar mellett valamelyik
cigány nyelvet is beszéli. Egy elenyésző
kisebbségtől eltekintve tehát „leglényegesebb
specifikumuk” az, hogy a magyar írásos kultúra
birtokosai, és ennek megfelelően az Ómagyar
Mária-siralom ugyanolyan örökösei, mint
Bíró András. Hogy emellett saját
néprajzi hagyománykincsük is van,
méghozzá nem is kicsi, az semmivel nem teszi őket
kevésbé magyarrá, mint a székelyeket vagy a
csángókat, nem beszélve a palócokról
és a jászokról meg a Kis- és
Nagykunság lakóiról, akik abszolút idegen
származékokként magyarok.
„Politikai hovatartozástól
függetlenül mindenki egyetért abban, hogy a
magyar-cigány együttélés
kérdése a magyar társadalom egyik, talán a
legsúlyosabb problémája” – olvashatjuk a Jobbik
programnyilatkozatában. Azaz: nem a neoliberális
pénzügyi világdiktatúra által
nyakunkba szakasztott munkanélküliség és
elnyomorodás, hanem a magyar anyanyelvű és
kultúrájú cigányokkal való
együttélés, akiket egyébként ez a
neoliberális diktatúra sokkalta súlyosabban
sújt, hiszen más magyaroknál sokkal nehezebben
jutnak munkához, és eleve a szegénységből
csúsznak az egyre mélyebb nyomorúságba.
SIMOR ANDRÁS
Néhány idézet
A Jobbik EP-választási
programjában A cigányság és a
többségi társadalom együttélése
című rész foglalkozik a cigány
kérdéssel. A program írói
elutasítják a rasszizmus ellenük hangoztatott
vádját.
Ezek után nézzünk
néhány mondatot az említett fejezetből.
„A történelem során
bizonyítottan befogadó magyarság
felfogásának alapja ebben a kérdésben sem
az előítélet, hanem a tapasztalat.”
„A hazai cigányságról
készüljön egy átfogó és
megfelelési kényszerektől mentes felmérés.
Ez választ kell, hogy adjon a legfontosabb
kérdésekre: hány cigányember él
Magyarországon, mekkora a demográfiai dinamika, amellyel
lélekszámuk nő, milyen a valós anyagi
szociális helyzetük, a népességüket
milyen arányban érinti a
kriminalizálódás, milyen érzelmeket
táplálnak a többségi magyar
társadalommal kapcsolatban, él-e a
cigányság egészében őszinte
szándék az integrációra és a
normakövető életmódra?”
„A cigánybűnözés elleni
fellépés megkerülhetetlen.”
„A bűnüldözés
eredményessége – és ezzel közvetve a bűn
megelőzése érdekében – a
cigánybűnözéssel különösen
sújtott területeken speciális, az
elkövetés szocio-kulturális hátterét,
módját, a potenciális elkövetői kört, a
nyomozás célszerű módját ismerő, arra
kiképzett rendőrségi csoportot indokolt
felállítani.”
„… a büntetési tételek
szigorítására, a pozitív
diszkrimináció megszüntetésére van
szükség, hogy a könnyebb megélhetés
törvénysértő módja lezáruljon.”
Végül a Jobbik alelnökének,
Szegedi Csanádnak egyik mondatát idézem; igaz, ez
a mondat a programtervezetben nem szerepel:
„A magyar embereknek elegük van abból,
hogy állami koordinációval
cigánytenyészet működik Magyarországon.”
Kérem az olvasót, találja meg a
minősítéshez legalkalmasabb jelzőt.
Péli Tamás
grafikája
OLVASÓLÁMPA
KRISTÓ NAGY ISTVÁN
A művész fest, a nép
mesél
Két könyvről
Az ún. „naiv”, vagy autodidakta
festőművészetnek alighanem legkiválóbb hazai
kutatója s értékelője Kerékgyártó
István. Tucatnyi könyve
után tavaj jelent meg gyönyörű, színes albuma a
roma Szentandrássy Istvánról,
aki a
reneszánsz hagyományból kiindulva, az
expresszionizmus művészi eszközeivel
ábrázolja a feltörekvő cigány
nemzetiség világát. Hiperrealizmus?
Szürrealizmus? Neo-expresszionalizmus? – mindenesetre erőteljes,
mozgalmasan figurális művészet ez. Talán
még (bár a szerző erről nem tesz említést)
megvannak a kapcsolatai vagy legalábbis párhuzamai a
mexikói modern festészettel. Mindenesetre „a roma
képzőművészek […] az emberi kapcsolatok
közvetlensége, az életforma patriarchálisabb
jellege folytán még képesek a figuralitást
jelentéssel telíteni” – amire a „nyugati” művészet
már nem alkalmas, ezért is ment át a teljes
absztrakcióba (nonfiguralitásba). Szentandrássy
hallatlanul szuggesztív, színes festészete
sajátos hang a mai magyar művészetben: a
társadalmon belüli cigány magány s a roma
közösség hallatlan belső vonzerejének
művészi kifejezése, a múltra tekintő Villon
és Lorca kultusz. Mindez Kerékgyártó
tanulmánya remekül és hitelesen elemzi.
Még azt is megértteti, hogy egy
Kossuth Klub-beli kiállításán, az akkor
már országgyűlési képviselő, mestere
és barátja, Péli Tamás,
jólöltözötten, szinte elegánsan leborult
egy főmű számba menő triptichonja előtt… Nos, leborulni
tán nem kell, de megbecsülni mindenesetre. (L’Harmattan –
Kossuth Klub kiadás)
A cigány ügyek régi
szakértője, Bársony
János szép kötetet
állított össze Cigány
mesék címmel; az alcím részletez
is:
Népmesék és más történetek.
Valóságos kis cigány enciklopédia ez –
gyerekeknek, amely feloldja a netán mesterségesen
már felébresztett tartózkodást, sőt:
ellenszenvet. Remek, összefogott kis mesék ezek,
jórészt ismert motívumokkal, ám gazdag,
új díszítő elemekkel. Az első
háromnál fel van tüntetve, hogy Bari Károly
gyűjtése, persze, jó lenne tudni a meseközlő
társadalmi helyzetét (foglalkozását),
hovávalóságát, korát, no, de ez csak
néprajzos elvárás lenne, hiszen a többi
mesénél még efféle
forrásmegjelölés sincs. Ami nyilván „csak”
szakkérdés – a gyerekeket nem érdekli, ám
egy százaléknyi „szakember” sem kutya. És
hát a mesék gazdagsága, frissessége
mindenért kárpótol. Különösen az
olyan „áttételesen” tanító mese, mint az,
amely arról szól, hogy milyenek a magyarok – és ez
is együttérzésre, nemzeteken túli
tekintésre biztat.
Csakhogy azért az ébredező gyermeki
gondolkodást nem helyes olyan szamársággal
megzavarni, mint ami a 30. oldalon olvasható, miszerint „A mai
Magyarország területén lakó népek
már majdnem ezer éve kereszténységben
éltek, amikor a hódító
vándorló magyarok idejöttek…” A gyerekek
történeti érzékének
kialakítása igen fontos nevelési feladat,
kár ezt olyasmivel megzavarni, miszerint az itt élő
népek (ha ugyan voltak ilyenek a csaknem üres
Kárpát-medencében) már Krisztus előtt
keresztények voltak… Na jó, ne keressünk
csomót a kákán, hiszen a könyv
különben termékeny, szép, nem kis
mértékben Sinkó
Veronika kedvesen
archaizáló rajzainak. Öröm kézbe venni,
öröm kézbe adni, vagy gyerekeknek felolvasni ezeket a
bájos cigány meséket. (Móra kiadó)
Péli Tamás
grafikája