Balog Arnold 12 éves
Május elseje egykoron a munka ünnepe volt, amikor még volt munka. Május elseje a dolgozók ünnepe volt, amikor még volt munkahely, amolyan: stabil.
És nemcsak a munkásoké, hanem a parasztoké, és az értelmiségé is, ahogy Juhász Ferenc korszakos versében írta: „ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, építse (…) ezt a hazát!”
Volt munka, mert volt igény és akarat a vidék cigányainak és parasztjainak a munkába állítására. A szociális emelkedésnek viszont ára volt: a hagyományos paraszti és roma életvilág föláldozása az úgynevezett szocialista kultúra oltárán.
Május elsején a szervezett munkásosztály kiment az utcára, „elvonult a tribün előtt”, a Ligetben, vagy nálunk a Csanyikban, olcsó virslit, vagy pörköltöt evett, s hozzá sört ivott, a gyereknek vattacukor is volt, hangulatos pop- és cigányzene.
A proletariátus próbálta ünnepelni magát, és a rendszert, amely minden elmondható rémsége ellenére mégis csak ráléptette a fejlődés lépcsőfokaira.
A prekariátus, a mai bizonytalan megélhetésű osztály viszont otthon ül, társadalmi elmagányosodása üres kunyhójában: József Attila szavaival élve: „setét gondok közt henyél.”
Az oligarchák korporatív állama minden jogot elvont tőle, a gátlástalan tőke rabszolgává tette. Mint a közmunkaszolgálatost, akinek be kell fognia a száját. Akinek nincs képviselete.
És itt a némaság mai szimbóluma: a maszk, amit a tőke nevű világjárvány mutációja, a COVID-19 ellen teszünk a szánkra. Hogy túlélhessük a világjárványt. Ezt a furcsán szelektáló kórt, ami megfoszt mindannyiunkat az elemi érintkezés egyszerű örömétől, megfoszt attól, hogy közösségeinkben legyünk, s hogy ma, május elsején szabadon ünnepelhessünk!
Vörösmarty Mihály szavai lüktetnek a halántékomban:
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti
Most tél van és csend és hó és halál.
Tél, hó nincs – de minden más, igen. Ezzé lett a láthatatlan tömeg világa. Mondjátok, ki hallja meg azok jajkiáltását – kenyeret, munkát! – akiknek nincs hangjuk, akik már mindent elveszítettek?
Halljátok, urak ezt a csendet!?
Elhangzott a Klubrádióban 2020. május 1-jén.
Balog Arnold 12 éves
Amikor 20 éve az alapítványt alapítottam, még csak az oktatásban gondolkodtam. Nagyobb pedagógiai szabadságot szerettem volna, gyermek-központúbb és esélykiegyenlítőbb iskolát, olyat, ahol a művészettel fejleszthetek, nevelhetek. Az első tíz év ebben telt, csapatépítés, hálózatosodás, módszertani fejlesztések, azok rendszerbe állítása. Tulajdonképpen ma is rendkívül fontos pillér a munkánkban, innen indult sok minden, a probléma értelmezése is, és ma is ez alapozza meg azt a komplex munkát, amit végzünk.
Az esélyteremtő modell, amibe tíz éve belekezdtünk, ma már az oktatásban is több mint a művészeti iskola, hiszen mellette ott van a tanoda, az általános iskolákkal történő együttműködés, az ösztöndíjprogramunk, és a sok, szociális készségeket fejlesztő egyéb program is. És mellette ott van az időbeliség kezelése, hiszen életkorban is próbáljuk hamar elindítani a hatásokat, ma már óvodai program is van a tanodánkban, és ide kapcsolódik szervesen a baba-mama klub is, a három év alattiaknak és anyukájuknak. No meg, a modell második pillére is nélkülözhetetlen, amely küzd az oktatást leamortizáló hatásokkal, így a kríziskezelés, családgondozás, munkahelyteremtés mind a közösségfejlesztésbe ágyazva. A harmadik vonatkozása pedig, hogy a problémát teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is, nyitunk hát az intézményrendszer felé, támogatva és mediálva próbálunk a problémamegoldásba mindenkit bevonni.
Ha minden elemére ránézek a munkánknak, akkor azt látom, hogy a művészetoktatás a leglátványosabb, legelfogadottabb, legismertebb. Az oka pedig bizonyára az, hogy a gyerekrajzok befogadhatók mindenkinek, valami módon felülírja azokat a kérdéseket, amelyek ma az általunk képviselt társadalmi problémákhoz kapcsolódnak, és sokak számára megosztóak lehetnek. A gyerekrajz bájos, őszinte, többnyire vidám, hiszen a boldogság megélésére mindenhol lehetőséget keres minden gyerek, és az igazgyöngyös gyerekek képesek ezt magas szinten vizualizálni is. Szerencsénk is van ezzel, talán nehezebb dolgunk lenne, ha a művészetek más területein dolgoznánk velük. Mivel ma épp olyan korban élünk, amelyben a vizuális üzenetek a legerősebbek, a terjedésük a közösségi médiában gyors, és szerencsésen testesíti meg az ügyet is, amit képviselünk.
A tanulólétszámunk évek óta 600-650 között mozog, hat településen van telephelyünk, kijárunk az általános iskolákba délutánonként, és ott dolgozunk a gyerekekkel. Így tudjuk ugyanis elérni azokat is, akiknél nincs megfelelő szülői háttér az utaztatáshoz, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetűeket. A törvényi szabályozás kicsit szebbnek mutatja napjainkban a helyzetet – a hivatalosan igazolható hátrányos helyzetűek aránya nem éri el nálunk a korábban stabilan beállt 70%-ot –, de a valós helyzet nem változott, valójában ennyi ma is az arány, hiszen az életkörülmények, munkalehetőségek változatlanok, és így a jogszabályok szerinti besorolás hiába állítja, hogy valaki nem hátrányos helyzetű, valójában az.
A módszertan, ami ma is folyamatosan fejlesztett, most a „hármas fókuszú vizuális nevelés” elnevezést viseli. Ez sajátos feladat-kidolgozást jelent, amelyben a tantárgyi elem (vizuális kommunikáció-fejlesztés) mellett ugyanilyen tudatos pedagógiai célként jelenik meg az egyénre szabott hátránykompenzáló fókusz és a szociális kompetenciák fejlesztése is. Nincs ezekben semmi új, hiszen a korszerű, esélykiegyenlítő pedagógia ezekre fókuszál. Ami talán más megközelítést jelent nálunk, az az elemek új rendszerbe állítása, ami az óra első pillanatától az értékelésig előírja mindhárom fókusz tudatosságát a pedagógus részéről. Például azt, hogy az órán a pedagógusnak az önbizalom, vagy az önértékelés fejlesztésére is oda kell figyelnie. Minden gyereknél. Hogy a gyerekek kellő erőfeszítést tegyenek, de sikerélményük legyen, örömmel éljék meg a folyamatot, és a végén mindez erősítse bennük az önmagukba vetett hitet. Ezt összhangban kell kezelni a hátránykompenzálással, ami nagyfokú differenciálást is feltételez. Azaz az egész úgy van „összegyúrva”, hogy a gyerek benne a legfontosabb.
A kezdetektől formálódó módszertan terjesztését is fontos feladatunknak tekintjük. Büszkék vagyunk a határon túli magyar pedagógusszervezetek nyitottságára, amelyek sok évvel ezelőtt becserkésztek minket, és ma már nagyon sok iskola a határok mentén e szerint a módszertan szerint folytatja a vizuális nevelést. Jelenleg is fut egy, az Oktatási Hivatal által koordinált program, amelyben együtt dolgozunk határon túli pedagógusokkal is. Emellett tavaly online akadémiát is indítottunk, amelyre túljelentkezés van, ezért most azt tervezzük, hogy két részre bontjuk: az egyik lesz a szakembereké, a másik pedig letölthető videókkal a szülőké, érdeklődőké, akik szeretnének ezekkel a technikákkal alkotni.
Öt éve kezdtünk el együtt dolgozni ezen a területen a helyi tankerülettel is. Jelenleg három járásból 32 iskola alsós tanítói alkalmazzák az igazgyöngyös módszertan szerinti feladatokat, melyeket hetente küldöm az interneten át, és kapom vissza ugyanígy a tanulói munkákat, hogy lássam, mennyire hasznosul a módszer. Öröm látni, milyen jól működik, minden iskolában, a szegregáltban épp úgy, mint a tagozatos iskolában. Az archívum pedig, amit így az évek során összegyűjtöttem, a feldolgozásra váró óriási mennyiségű gyerekrajz fotója, amiből sok következtetés vonható le a módszer működéséről, a tanuló-összetételről, és a pedagógusok bevonódásáról is.
Érdekes ez is: hiába dolgoztunk itt már hosszú évek óta, hiába tartottunk továbbképzéseket, itt, a környékünkön nem akarta senki alkalmazni. Egyszerűen kellett hozzá a tankerület nyomása, amiben ezt előírták. Azóta – a rajzok tanulsága szerint – jelentősen emelkedett a vizuális nevelés tantárgy színvonala sok iskolában, és a heti visszajelzések alapján a pedagógusok motivációja is. A programmal bekerültünk a Képzőművészeti Egyetem nagy programjába is, amelyben akkreditált képzésekkel, tananyag-kipróbálásokkal sokat tudtunk hozzátenni ehhez a folyamathoz.
Furcsa, ambivalens érzés ez az egész. Mert az irányvonal ma az oktatáspolitikában nem az, amit mi képviselünk, de közben munkakapcsolatok sora épült ki és működik szakmai vonalon az intézményrendszer több szintjén is. Mintha két világ lenne… ebben is.
Szóval, az iskola szép történet az Igazgyöngyön belül. A hazai és nemzetközi rajzpályázatok sikerei mellett szép számmal kapunk kiállítási meghívásokat is. Jelenleg Székesfehérváron látható egy nagyobb kiállításunk, ami utána majd a Velencei-tavi Galériába megy, márciusban bemutatkozhatunk Bolognában is, a Római Magyar Művészeti Akadémia után, és lesz még kiállításunk Nyíregyházán, Debrecenben is. Meghívást kaptunk a Choli Daróczi József emlékkiállításra is, egy gyerekrajzos vonallal, és még más megjelenések is körvonalazódnak erre a tanévre. *
Örömmel készülünk mindegyikre, mert tudjuk, a gyerekrajzokkal az ügy képviselete is eljut majd azokhoz, akik a kiállításokat megnézik. Az ügy, ami szól a gyermekközpontú pedagógiáról, a művészettel nevelés csodájáról, az esélyegyenlőségről, az integrációról, és mindarról, amit ma az Igazgyöngy Alapítvány képvisel.
Titkon remélem azt is, talán a gyerekek rajzai elgondolkoztatják majd az embereket: lehetne másképp is működtetni a pedagógia hatásrendszerét. Úgy, hogy az minden gyereket és pedagógust boldoggá tegyen.
2020. március 8.
* A kiállítások megrendezésére, illetve látogathatóságára a koronavírus járvány okozta múzeum bezárások következtében későbbi időpontban kerül sor. [vissza]
Ajtai Krisztián, 13 éves
ajtóink mától a semmire nyílnak
közöttünk nincsen már nyoma se hídnak
sziklák közt szorongva dühöng a tenger
a távol azt súgja: ne búcsúzz – menj el
szétszabdalt álmok fényében látod
békétlen asztalnál fogant az átok
jövőd nincs – múltaddal ketrecbe zártak –
s csak éhen halt vágyad sebei fájnak
száraz vörösbor nyalogatja az ízlelőbimbókat
a tér kihalt… a kocsma előtti sörpadok
gyáván összebújnak – egymást didergetjük
a hűvösen koccanó poharak szorításában…
tekinteted félresiklik – idegen vagyok:
látogató csupán aki féltékeny emlékek
restaurálásába fog… köröttünk morzsákat
csipegető galambok botorkálnak
néha egymást kergetik felröppennek
hogy új szereposztásban összegyűlve idézzék
egy réges-régi ősz emlékét… egymásba
kapaszkodva ragyogtunk önfeledten
a tér csupasz fái alatt leltünk menedéket
– azt hittük örökké tart majd de szívünk léket
kapott… a huzatos évek messzire sodortak
átmosták a fakuló ragaszkodást s most nézzük
egymás sápatag tekintetét látom a gyűrűt az
ujjadon: valaki másé vagy – ahogy én is –
mégis itt érezlek életem szűk ketrecébe zárva
hiányzik múltadból még pár ecsetvonás
ám félkész titkokat kiadni nem szokás
hiába próbálod széjjel szakítani
lelked üres lapját markolják ujjai
zarándok vágyaknak túlfeszül a húrja
hideg utcakövön kelsz életre újra
s mert Isten holnap is közülünk halászik
ne bolygassuk álmát a feltámadásig
Mayer Hella festménye alá
tétova ábránd: odabent mi lehet?
kifordított emlék küldi a jeleket
előtted a múlt mögötted a halál
az elkésett öröm befalazva talál
gyermekemlékekből nem épül jövő
tanyát nevel a homokba gyúrt idő
megcsonkolt diófa sikolt át „túlról”:
nagyapád üzen a kitakart múltból
Nesztelen léptekkel surrant a tyúkól felé. Tegnapelőtt fedezte fel ezt a kis tanyát. A sok elhagyott tanya között végre talált egy olyat, amelyben élet jeleit lehetett felfedezni!
A kis ház falán csak itt-ott mutatta meg néhány folt, hogy valaha milyen színű volt. A többi vakolatot letúrta a salétrom és a vizesedés, amelyet a két sor téglából és nulla szigetelésből álló alapnak köszönhetett.
Messziről látszott rajta, hogy nem a városból ideköltözött, friss levegőre és hajnali madárszóra vágyó, de helyette csak a szomszédból sarokcsiszolót, láncfűrészt és rotációs kapát (mikor melyiknek van szezonja) hallgató emberek hajléka. Itt olyan ember lakik, aki egész életében itt lakott, de már olyan öreg, hogy nem tudja a kis tanyáját csinosítgatni. Mintha a ház és annak lakója együtt koptak volna el az évek során.
A kémény, ha be volt gyújtva a házban, füstöt eregetett, de nem csak a felső kürtőnél, hanem oldalt is. Kissé meghajolt már. Nem volt olyan egyenes, mint fiatal korában, amikor büszkén ontotta magából a füstöt.
A nyest felmászott az ablak alatt található farakásra és benézett a lakásba.
Látta az anyókát a földön feküdni. A ház tele volt kékfestők által készített tárgyakkal. Az anyóka is ilyen szoknyát viselt. Felső testén buggyos selyemblúz volt. Mintha népitáncolni indult volna, mielőtt összeesett. A kályha mellett egy szögre akasztva fehér, levélmintás kék kötény várta, hogy gazdája újra magára aggassa és a forró sparhelten főzzenek együtt valami finomságot. De a sparhelt most jéghideg volt.
A nyitott bejárati ajtót a szél csapkodta. A nyest arrafelé nézett. Meglátta az anyóka fejénél a vérfoltot és megérezte a vér szagát. Már nem érdekelték a tyúkok. A vérszomj győzedelmeskedett felette. Tapasztalatból tudta, hogy az embereket kerülni kell, de most le akarta vadászni ezt az embert! Az első ember lesz, akinek a vérét megkóstolja! Mekkora kihívás!
Nem törődött az esetleges veszéllyel. Fejét leszegve rontott be a nyitott ajtón keresztül a házba. Megállt az anyóka mellett és a torka felé emelte a száját harapásra készen.
A régimódi, cirádás kis ablak üvegje hatalmas csörömpöléssel tört össze, ahogy átsüvített rajta a vadászfegyverből kilőtt lövedék. A nyest elvágódott és holtan feküdt az anyóka mellett. Talán az volt az utolsó gondolata, hogy a nyest maradjon meg a tyúklopásnál. Ha nem tért volna el attól, amit a természet rendelt neki, talán még ma is élne, mert akkor megérezte volna az őt figyelő vadász szagát, hallotta volna a lába alatt a gallyak reccsenését.
A vadász akkor figyelt fel a nyestre, amikor az a farakás tetejéről bámészkodott befelé. Ismerte az anyókát. Mindig megállt nála beszélgetni pár szóra. Furcsállta, hogy a mindig füstöt okádó kémény most mélyen hallgat, és eljött megnézni, mi történt a kis háznál.
Belépett az ajtón. A nyest tetemét megfogta és egy jól irányzott mozdulattal hajította ki a nyitott ajtón keresztül a tanyáról. Letérdelt az anyókához, aki még pihegett. Megszédülhetett és elesett. A fejét éppen egy, a döngölt földre fektetett padlóból kiálló szögbe verte be.
A vadász elővette a mobiltelefonját.
– Jó napot! Küldjenek egy mentőt a huszonkettedik dűlő négyes számú tanyájához! A hölgy elég sok vért veszített! Beverte a fejét, vérzik, és nincs eszméleténél!
Bekötözte a sebet, amennyire tudta. Kabátjával és pulóverével betakarta az anyókát. Rajta csak egy szál ing maradt. Oda akart bújni mellé, hogy melegítse, de hirtelen úgy érezte, hogy rá kell gyújtania. Két szenvedélye volt. A vadászat és a cigaretta.
Kilépett az ajtón és rágyújtott. A nyest teteme fölött néhány varjú keringett. Akkor se rebbentek odébb, amikor meglátták a vadászt.
Felkapott a farakásról egy fahasábot és feléjük hajította. A varjak felrepültek, de egy perc múlva folytatták ott, ahol abbahagyták.
– Vérszomjas dögök vérszomjas dögre vadásznak! – gondolta a vadász.
Villámgyorsan elszívta a cigarettáját és visszament a házba. A varjak kintről hallatszódó vijjogását a mentőautó szirénájának hangja törte meg.
egy kisfiú sír a szívemben,
pedig nem tettem semmi rosszat,
lehet fél e sötét veremben,
ezért vágok rá széleset hosszat.
mert megosztom vele szemem fényét,
lássa ő is milyen a világ,
mikor a kín hajtogat kétrét,
vagy haldoklom akár az eldobott virág.
néha próbálom csitítani,
éjszakánként meséket álmodok,
még nem merem neki elmondani,
idekint már rég’ felnőtt vagyok.
fekete hajam dér verte át,
és kopottas ruhákat hordok,
folyton zúgolódom mint szélben a nád,
ám biztos érzi ha vérem fortyog.
de nem érdekli, hogy szegény lettem,
játszani hív: sosem katonásat,
ilyenkor boldogok vagyunk mi ketten,
és gügyögése édesíti számat.
tudom örökre megőrzöm bennem,
még az Istennek sem mondom el,
most már érzem mit kell tennem,
ha sír a szívemen, s nekem énekel.
Csak kölcsön kértek az angyalok
mi lesz veled Anyám, ha meghalok,
kivel iszod a kávét reggelente,
hiába zsongnak bennem bölcsődalok,
menni kell mert itt a naplemente.
bocsásd meg, hogy gyermek maradtam,
síró toporzékoló vásott kölyök,
hogy takaróm a csillagos paplan,
és még mindig meséd tejéből hörpölök.
tudom élni kellene bármi áron,
de az ősz szememben otthonra lelt,
olyan mint levél a sarkantyús faágon,
melyre a köd szürke penészt lehelt.
ígérem tavasszal visszajövök Anyám,
újra kávét iszunk a teraszon,
tudom, nem én leszek csak e versem talán,
most bolondozok, s jól megcukrozom.
édes legyen minden szó ha olvasod,
még itt vagyok nem tűntem el,
csak kölcsön vettek az angyalok,
hogy én legyek ki az égre az alkonyt festi fel.
Anyám nem szereti a szárítógépet,
neki a napfény illata kell a ruhán,
és a hókék-lepedők szélreptetése,
ahogy csattognak a csipeszek fogsorán.
majd fonott kosárba hajtogatja szépen,
a kora délután mosolygós ízeit,
csak emlék marad a műanyagkötélen,
égbe-szállt a ház velünk rajta egy kicsit.
hallgatom, a szuszogó nyárt a kezében,
tudja fáradt már, hát meg-megsimogatja,
én tolakszom gyermekként irigy-fehéren,
s Ő, kacagó kezével deres hajamra
a régi meséket teregeti lassan,
lyukas zoknikat, Apám hasadt kabátját,
és az: tán’ – élhettünk volna boldogabban,
percegő buborék a volt szappanhabján.
mert eregettem őket a hátsókertben,
Istennek nem, akkor még nem tudtam ki az,
és most így öregen tarka őszbe verten,
Apám-Anyám telére ráfújom a tavaszt.
félig ülök, félig fekszem az ágyon,
pizsamámon ételmaradék, félmarék
gyógyszer, pohár a szájon,
szememben fénytörte életmaradék.
nincs ki cserélné sóverte párnám,
lázam a vártnál jóval nagyobb,
torkomban nyúlszívű farkasok nyüszögnek,
vagyok még, valahogy megvagyok.
visszahevernék vár az éj varja,
de hátha egy szépszavú álomba botlom,
tudom úgy ringanék rajta,
mint apró madár a szélfújta bokron.
nem tudom, mit hoz a reggel,
valahogy majd csak kitalálom,
lehet a Nap cirógat ajándék meleggel,
s meghalok mosollyal a számon.
még sosem volt ilyen csupasz a ház,
szürkére szomorodtak a falak,
a tetőcserepeken alvadtvér-máz,
a kulcslyukba beletört engedj szavak.
még sosem voltam ennyire egyedül,
bájos mosoly hiába fagyott számra,
s akár egy fáradt műhold a föld körül,
készülök az utolsó villanásra.
még sosem szerettem ennyire senkit,
ölelgetem magam a tükör mögött,
valahogy nehéz itt Istennek lenni,
hát legyek az, aki most szemen köpött.
még sosem mondtam, túl sok benned a zaj,
néha nem hallom tőlük a világot,
de én is üvöltöm, nézz vissza angyal,
szép-arcoddal Szodomában hálok.
Uram, én ma nem érek rá meghalni,
az öltönyöm is a Patyolatban van,
szegény anyámnak meg kell majd varrni,
akár az életem szakadt, gombtalan.
hányszor téptem le részegen magamról,
mert csavargó vagyok nem urak fattya,
köpenyem angyalok nyűtték a napból,
fénye paloták tornyait koptatja.
még kellene néhány perc, néhány óra,
annyi mindenkitől nem köszöntem el,
vén lelkem ráköptem a kaptatókra,
melyen púder por röhög, ilyen leszel.
egyetlen szót kérnék az utolsó jogán,
az Istennek mondanám siessen értem,
mert könnyű konc lettem a semmi fogsorán,
pedig azt hittem a mindenségnek éltem.
majd mennyei muzsikában felolvadok,
akár köröttem a hat szál gyertyalányka,,
és hagyjátok az öltönyt, a Patyolatot,
takarjon pogány őseim, hófehér vászna.
sokszor aludtam csillagos sátorban,
temetők dombjai közt, elhagyott réteken,
de bárhol ért az éj az itthont szóltam,
szülőföldem sarát markoltam részegen.
ügyetlen imám vergődött az égig,
neki koppanva hideg hasának,
visszahullva esőként ütöttek végig,
villámlott, tán’ őrült angyalok kaszáltak.
sosem kellettem Istennek, embernek,
pedig reggelente szívemről kelt fel a nap,
de hű barát szelek felemeltek,
félve, hogy az út a talpamba harap.
csóró Jézus voltam néhány pillanatra,
de nem éreztem jobban magam,
ám mi lenne ha feloldozást kapna,
önmagától kinek ily bitang lelke van.
mert rossz vagyok csak nem meritek mondani,
ezt a verset is késsel vésem egy kőbe,
magasra dobom, hogy el tudjátok olvasni,
mielőtt zuhanva végleg össze törne.
darabjaiból kirakom nevem,
Fövényi Sándor voltam, leszek,
vagy az összeset elültetem,
s gyönyörű virágként egyszer újra élni ébredek.
Azért sajnálom, hogy egy vén lúzer vagyok,
nekem a nap süt nem ragyog,
az angyalok sem voltak széparcú szeretők,
csak pár kurva, meg néhány feledhető
pillanat, most itt szalad velem a vonat,
jobbkezem felől a tó kékje,
ez a menni, mindig menni kéne
mikor megvénül a nyár,
rohadjon meg ha fáj, hát fájjon,
csak ez a monoton kerékzaj szíven ne találjon.
Apám tanított, hogy szavam legyen emberi, sose bonyolult
talmi kiáltás, mely fog közé szorult,
lélegzetem legyen fény amivel a sötétben világíthatok,
élj gyerek, élj, és ez a legnagyobb titok,
és nem kell, hogy neved arannyal falba véssék,
elég ha szemedben hullócsillag a mérték,
lobbanj, lángolj, egy percre, de sosem örökre,
hidd el, néha szükség van ilyen perzselő ködökre,
és tudod, az a bizonyos lényeg nem mindig látható,
elég ha vizet adsz, ha szomjul a megváltó.
Csak nevess, mikor mások gőgösen eget mérnek,
mert tiéd az út, a föld, hová ők rettegve lépnek,
ez a talpalatnyi föld, itt minden sors hozzád tartozó,
rokon, sok boldog ős, ügyetlen imákat morzsoló
csibészek, de ne feledd a mi fajtánk harang a faágon,
ha fáj, hát rohadjon meg, engedj, hogy fájjon,
az a valami, ott benned, valahol mélyen,
dobogjon, őrjöngve, dühödten, mellkasodba el se férjen
szíved, tudod, az a hatalmas titokzatos álom,
véred ringatta csónak, ha fáj, rohadjon meg, engedd, hogy fájjon.
Nagy Zsófi 11 éves
Napfényes, langymeleg májusi kora délelőtt a fiatal Szecskáné, kezében üres vederrel, a lóistálló ajtaján kilépve, rögvest megpillantotta az udvaron kerékpárra támaszkodó középkorú férfit. Annyit tudott róla, hogy a szomszéd faluba való, és a férje munkatársa. Furcsa érzéssel közeledett feléje.
– Mi járatban? – állt meg a közelében.
– Hírt hoztam – mondta a férfi komor hangon.
– Mifélét?
– Baj van, Juliska.
– Micsoda?
– Meghalt Szecska Pista.
Mint akit fejbe ütöttek, az asszony megtántorult. De el nem esett. Fiatal volt, s ereje teljében. Csak a hangja vált suttogóvá.
– Mi lett vele?…
– Az orvos szerint a szívét magas láz ölte meg.
– Most hol lelem?
– A hullaházban.
Az asszony arca sápadt, az ajka enyhén remeg.
– Köszönöm… – mondta. A szót szinte lehelte.
A férfi részvétet nyilvánított, majd távozott.
Szecskáné révetegen nézett maga elé. Mi tévő legyen? Megélhetési gondok gyötörték, és most egy temetés. De miből?…
Korán maradt támasz nélkül. Kevéssel túl a harmincon. Szép arcú, dús, sötéthajú, középmagas nő volt. A sápadt homlok alatt sötétbarna szemek. A testéhez simuló kék színű, viseltes ruha darázsderekat takart.
Egyik nap az orvos az uránál tüdőgyulladást állapított meg. Azóta minden reggel, munkába menet előtt kérte az emberét, maradjon ágyban, és gyógyítsa magát a rendelvényre írt gyógyszerekkel. De a férfi nem hajlott a szavára. – A pirulákért sok pénzt kérnek – mondta. Helyette olcsó teákat fogyasztott. Úgy mondta, ezektől mások meggyógyultak.
Lehet, de ő nem.
Kapu előtt, az úton, hajlott hátú, töpörödött nénike haladt, a kezében korsó. A közkútról vizet cipelt benne.
– Anyuka! – szólította meg a fiatalasszony. De az a füle botját se mozdította feléje. – Anyuka! – emelt a hangján, s máris lendült utána. Az öregasszony a lépteit észrevehetően szaporázta. A menye azonban fürgébb volt. Hamar az útját állta.
– Mit akarsz?! – mordult rá a másik.
– Meghalt az uram, a Pista. A maga fia.
Az öreg Szecskáné egy pillanatra hökkenten meresztette rá a vizenyős kék szemeit, majd érdes hangon szólott:
– Nekem nincsen fiam! Ezt te is tudod – és ki akarta kerülni a menyét. De az nem tágított előle.
– Maga szülte, maga nevelte! – mondta nyers hangon.
– Bár ne tettem vóna – jegyezte meg ridegen a vénasszony.
– A bűne annyi, hogy engem megszeretett.
– Az eszét vetted!… Figyelmeztettem, ha az intézetist feleségül veszed, kitagadlak. Többé nem ismerlek fiamnak. És megtette. Meg az istentelen!
– Az intézetben minket tisztességre oktattak.
– Úgy bizony. Dógoztam olyan helyen, amékben titeket neveltek.
– Akkor?…
– Amikor minden nélkül az utcára kerültök, veszlik a tisztességetek.
– Én a házasságra úgy léptem, ahogy egy leánynak kell.
– A mán igaz – gúnyolódott a másik. – Na engedj! – lökött a könyökével a menyén, aki a szomszédasszonytól értesült arról, hogy az anyósa a nyugdíjából már nagyobb összeget spórolt. A saját temetésére gyűjti. Pénzét a bankban tartja. Félti a tolvajtól.
A fiatalasszony a távozó után szólt:
– Segítsen temettetni. Adjon rá pénzt!
– Idegenre nem áldozok! – vetette hátra a vénasszony.
A fiatal nőben lobbant a gyűlölet: – Maga!… Maga!… – kiáltotta, de a sértő megjegyzése a torkán akadt. A hangja elfulladt a dühtől. Rövid idő után kibuttyant belőle: – Megteszem egyedül, vén szipirtyó!… Téged meg üssön meg a guta.
Bement a fehérre meszelt hosszú parasztházba, melynél a vételár felét ő fizette, az intézetben a részére gyűjtött pénzből. Az elhunyt férjéhez készült, aki még ezen a reggelen is a megszokott módon, a két gyermekükkel, a tíz éves Pistivel, meg a nyolc éves Jucikával utazott buszon a szomszédfaluba. Nagy oka volt annak, miért nem gyógyítgatta magát otthon. Tartott attól, távollétében a helyét elfoglalhatja más.
A határmenti kis településen megszűnt az őrszolgálat, a laktanyát bezárták. A téeszcsét feloszlatták. A jobb megélhetés reményében többen elvándoroltak. A honmaradtaknak munkalehetőség a szomszéd nagy faluban kínálkozott, ahová a település közigazgatásilag tartozott. Az emberekre közmunka várt. Már akinek jutott állás. Mások miből éltek, csak az Isten tudta.
Júlia sötétkék blúzban, fekete szoknyában, a lábain barna félcipőben lépett ki a házból. A kamrából kitolta a kerékpárt, és azon ment a három kilométerre lévő faluba. Útközben a terve változott. A hullaházba később megy. Pénzt kell szereznie, minél előbb – határozott.
Azzal az elgondolással érkezett az önkormányzathoz, hogy kéri, vállalják át a temetés költségét. Ehhez persze arra lesz szükség, hogy az illetőt a Hivatal saját halottjának tekintse. Az ura az önkormányzat állományában volt, és a szolgálat teljesítése közben érte a halál. A fiatalasszony szerint ez elfogadható érv a segítségkéréshez.
A Községháza a Fő út mentén volt. Az irodában már értesültek a halálozásról. A fiatal Szecskánét a polgármester soron kívül fogadta. Az özvegy kérését hallva, az ötvenes éveiben járó szikár, szőke ember hümmögetett egyszer, majd még egyszer. Aztán az ügyfelét arról tájékoztatta, a falujukban nem folytatnak ipari tevékenységet, mely által többlet adóhoz jutnának. Csak a központi költségvetésből utalt összegből gazdálkodnak. Ami persze évenként zsugorodik. Ezen okból a temetés költségét nem vállalhatják át – egészben. Az olcsóbb, az urnás temetést választva, a kiadásokhoz az özvegynek kétszázezer forinttal kell járulnia.
– Kétszázezer?!… Szűzanyám! – hűlt el Szecskáné. – Kétszázezer!… – szörnyülködött az irodából kifelé menet. – Az uram négyhavi bére… Honnan kaparjam elő a rengeteg pénzt?!… Szentséges Úristen! – rémüldözött a Hivatal kapujában. A kerékpárra támaszkodva töprengett, mely irányba induljon kölcsönért. Azzal tisztában volt, csak a rokonok jöhetnek számításba. A férje nővére, a gazdálkodó Mari, meg a nyugdíjas nagynénje. Remélte, kap tőlük annyi pénzt, amennyire szüksége van. Mindketten a nagy faluban laktak.
Mari pityeregve mondta, a szíve szakad meg, mert képtelen támogatni a sógornőjét a nagy bajában. A spórolt pénzükön ugyanis malactápot vettek. Pendüljenek tőle a hitvány jószágok. A nagynéni arról panaszkodott, mennyire kevés a nyugdíja. Épp hogy fönn tudja tartani magát belőle.
Szegény világ. Júlia ezt magán is tapasztalta.
Már csak egy módon juthat pénzhez. Ha Pásztor Tamáshoz, a falu uzsorásához fordul segítségért. Ő azonban szörnyű magas kamatra kölcsönöz. Ám a szükség nagy úr.
Pásztor Tamás gazdálkodó a pénzforgalmazást mellékfoglalkozásnak tekintette. De a rossznyelvek szerint a megnövekedett gazdagságát épp e tevékenységnek tulajdoníthatja. A pompás kétszintes háza a tágas udvarral a templom tőszomszédságában volt. Az a hír járta, azért oly sikeres ember, mert élvezi az Úr oltalmát.
A Pásztor-porta kapuja nyitva volt. A gazda épp a terepjáróba készült beszállni, amikor megpillantotta a fiatalasszonyt, amint kerékpáron befordul az udvarba. Megvárta, hogy a bicikliről leszálljon.
– Jó napot.
– Jó napot – köszöntek egymásnak.
– Mit akar? – kérdezte aztán a férfi.
Szecskáné elmondta, milyen csapás érte, és a temetéshez pénzre lenne szüksége.
– Mennyi? – érdeklődött a jól táplált, piros arcú, zömök ember.
– Kettőszázezer – felelte fojtott hangon a fiatalasszony.
– Fedezet?
– Az minek?
– Biztosítéknak.
– Olyanom nincs.
– Értékesebb ingóság.
– Ja, az van. Egy lovas fogatom.
– A ló jól táplált?
– Meghiszem azt – dicsekedett Szecskáné. – Erről én gondoskodom.
– Mikor hozza?
– A lovat?… Azt nem adom. Ő lesz a kenyérkeresőm.
A férfi élvezettel nézte a szemrevaló, csinos fiatalasszonyt, aki bár pirult arccal, de állta a tekintetét. Lehet, Pásztor arra vár, az özvegy meggondolja magát, vagy mire…
Végül karjait széttárva így szólt:
– Sajnálom, hölgyem – és beszállt a gépkocsiba. A motor felzúgott, majd kigördült az udvarból. Szecskáné mélyen lesújtva távozott a portáról.
Hazafelé indult, hogy az urára ünneplőruhát hozzon. És útközben hátha eszébe jut újabb pénzszerzési lehetőség. De erre hiába várt.
A házához közeledve látta, a kapuja előtt emberek csoportosulnak. A létszámból úgy ítélte meg, a település tán valamennyi felnőtt lakója együtt van.
– Hogy van az urad?… Ugye, csak romlott az állapota?… Nem halt meg ugye?… – záporoztak feléje a kérdések.
– Halott – felelte a kerékpárról leszállva. – És nem temethetem el – tette hozzá keserű hangon.
– Mért, te? – kérdezte meglepetten az egyik asszony.
– Nincs rávalóm – csordultak ki a könnyei. És elmondta, támogatásért hol és milyen eredményekkel járt. Pásztor Tamásról szólva megemlítette, hogy ő adná a kétszázezer forintot, ha biztosítékként megkapná a lovas fogatát. – De azt nem adom. Senkinek! – szólott eréllyel.
– Kár, hogy nem adtad – hallatszott a tömegből egy rikácsoló hang, melyből Julis az anyósára ismert, akire hamar rálelt. A vénasszony cinikus hangon megjegyezte: – Visszaszereznéd a fenekeddel.
– Maga minek néz engem?! – förmedt rá a menye.
– Akár a többi intézetist – volt a gúnyos válasz.
– Maga feledékeny, vagy szörnyeteg! – vágta hozzá Julis. – Hadd emlékeztessem: a fia a jelenlétemben dicsérte magának a tisztességemet.
– Persze, mert mán a hálódba gabalyodott. A megboldogult tán azt se tudta, kinek a pulyáit ringatja.
– Hallja-e! – kelt ki magából a menye – fogja be a száját – lökte a biciklit egy közelállóhoz, és indult vadul az anyósa felé –, mert én…!
– Julis! – kiáltott rá egy dörgedelmes hang. Az asszony megtorpant. Az arca vöröslött, a szeme szinte szikrát szórt a vénasszony felé. – Ne tetézd a bajt! – figyelmeztette a középkorú, testes férfi.
– A gyászomban büntetlen mocskolhat?! – háborgott Julcsi. – Nem sül le a képiről a bőr?!
– Gyere hozzám – kérte a férfi. – Marcsu néném, maga meg menjen haza, míg meg nem rigálják.
Az öregasszony megszívlelni látszott a tanácsot, mert rögvest eliszkolt, ahogy bírták cipelni a rövid lábai. A fiatal Szecskáné bár morogva, de eleget tett a kérésnek.
Kádár Mihály a növénytermesztés vezetője volt a téeszcsében. Kiválóan végezte a munkáját. A híre messze eljutott. Aztán egyénileg gazdálkodott. Az arra rászorulókat okos tanácsokkal látta el. A faluban köztisztelet övezte.
– Emberek! – szólott kellemes mély hangján. – Jelentkezzék az, aki osztja Julcsiról a vénasszony véleményét.
A falu népe egymást lesegette, emelkedik-e valaki szólásra, de ilyen ember nem akadt.
– Így gondoltam – motyogta magában Mihály gazda. Ezután emelt a hangján: – Most meg fölvásároljuk az elhunyt társunk lófogatát.
– Nem! – kiáltotta rémülten a fiatal özvegy. – Azt nem adom!
– Nyugodj meg – szólott rá Kádár Mihály.
– Az lesz a kenyérkeresőm!
– Az még nem biztos – jegyezte meg a férfi, majd a tömeg felé fordult. – Már ismert előttetek, a vételár kettőszázezer forint. És arról is tudnotok kell, a lófogat az özvegynél marad. A befizetéseket fuvarokkal rója le a részünkre.
– Ó szentséges Szűzanyám! – hüledezett Julis –, a családom éhen hal! Ne tegyen tönkre, Mihály bácsi!
– Még nem végeztünk – vetette feléje a férfi, és ismét a jelenlévőkhöz szólott: – Tímár sógor jegyzi, ki mennyivel társul a vételárba, mely összegeket nekem adjátok le holnap.
Szecska Pistáné a kerékpárt átvéve, lesütött szemekkel iparkodott a tömeget elhagyni. Szégyenlette, hogy a szeretett urát alamizsnából kell eltemetnie. Azt azonban világosan látta, ha a rokonságra hagyatkozik, az elhunyt még jövőre is a hullaház lakója. De nem tetszett neki a dolog jelenlegi alakulása sem. A faluban lehajtott fejjel közlekedjék, mert restellnie kell, amiért hagyta, hogy megalázzák?!… Nem!… Ez nem helyénvaló – tiltakozott a lelkiismerete.
Hosszas töprengéssel döntött: – Nem kötelezem el magam. Egyedül végeztetem el a hamvasztást, a gyászszertartást!
Szent meggyőződése volt, hogy helyesen cselekszik akkor, ha a lovát a gumiráfos kocsival átadja az uzsorásnak. A temetést követően pedig a gyermekeit a Mari sógornőjére bízva, elutazik munkavállalás céljából. És ha már szert tesz új otthonra, magához veszi a gyermekeit.
E meggondolásból a lova elé bőségesen öntött zabot. Legyen jól táplált, sima szőrű a deres.
A tervén felbuzdulva, lelkes készülődésbe kezdett. Ekkor azonban hívatta Kádár Mihály.
– Julis – mondta neki a férfi –, összegyűlt a lófogat ára. Holnap megkapod a pénzt. De már ma elmehetsz a temetkezési vállalkozóhoz.
Az asszony némán ácsorgott, és nézte Kádár arcán az elégedettséget. Ő most hogyan mondja meg neki, hogy a pénzre nem tart igényt? Ő már eltervezte a jövőt. Ekkor valaki köszönt neki:
– Jó napot, Szecskáné asszony.
A fejét oldalra kapva, a polgármestert látta meg. Ezen ő igen elcsodálkozott. Ki hívta ide? Mikor jött? Mit akar? Tán az összeget kevesli, amennyivel megterhelte? – lesett rá értetlenül.
– Úgy határoztunk – mondta a falu feje –, hogy a magáé a megüresedett közmunka állás, ha elfogadja.
– Mit?!… – gyúlt haragra Juci –, hogy ő álljon az ura helyére?!… – az arca vöröslött, mintha az egész vére a fejébe áramlana. – Mit képzel az úr? Bírnék dolgozni, hátam mögött a halott férjemmel?! Van magában emberi érzés, polgármester úr?! – De mindez csupán a felajzott agyában játszódott le, mert a józan ész felülkerekedett nála. Ugyanis ha a munkát elfogadja, maradhat a gyermekeivel. Lesz kenyerük, ha még oly sovány is.
A szeme sarkából az emberekre lesegetett. A szerencséjéről hogyan vélekednek, ha kiolvashatná a szemekből. De azokból bizony semmit meg nem tudott. Ám úgy érezte, a válasszal még nem készült el.
– Most a temetésre kell gondolnom, polgármester úr – mondta komor hangon.
Gyöngyösi Rebeka 13 éves
A CT-labor előtti folyosón
vártam rá,
a kontrasztanyagot
kortyolgatva
őt kerestem másokban
(szívja be a levegőt,
tartsa benn,
ne lélegezzen),
de sohasem jött el.
Csak a leveleit hagyta hátra,
mindig ugyanaz
állt bennük: met., recidiva
nem igazolható
lélegezhet).
Egy ideje már
csak ritkán gondolok rá.
Tudom, egyszer majd
úgyis találkozunk,
talán egy forró nyári napon
melegséget fog érezni
torkában,
ne ijedjen meg)
mosolyogva rám köszön majd,
és könnyű,
hűvös kézzel simítja el
arcomon
mások vonásait
(felébredhet).
Műanyag zsákokban,
vagy csak fehér lepedőkbe
csavarva távoznak –
valami nagy, örök
éhség a világ.
Az éjszakás nővér
a falióra
mutatóit nézi.
Messze,
valahol nagyon messze
mozdulatlanul
égnek
a csillagok.
Rétegek
Szelíden,
akár a szitáló hó,
lerakódik
körénk
a világ –
ha csak
egy életre is,
de
mozdíthatatlanul.
Sávokban futó fénynyalábok, megfejthetetlen tükröződések, lebegés érzete mindenhol. Már két órája elhagyták Gibraltárt. A város házai apró pontocskákból szürkésfehér folttá olvadtak össze, majd csak a sötétlő hegyfok látszott, végül egy pillanat, és az is semmivé vált. Mariann megfigyelte, hogy a tengerben oly hirtelen illannak el szigetek és kikötők, mint az álmok. Felissza őket a tüllborítású mennybolt és a bársonyos óceán, az egymásba ölelkező ragyogó mindenség.
A zsúfolt íróasztalok, megválaszolandó levelek, visszahívási kötelezettségek világából egyre mélyebben beleúszni az Atlanti-óceánba, ott felejtkezni egy hajótesten párás légfuvalmak közt a napkorong bűvöletében. Korong? Inkább hatalmas, fényes bárka, amely isteni révészeivel kész arra, hogy a másik világon is áthaladjon. Révész, egy evezős, szikár alak, fején vörös kendő, karján az inak és izmok csupa feszültségben, amint húz. A nap mégis inkább fényes hintón repül a görögök hite szerint, amely letűntekor Ókeánosz hajójába ereszkedik, s azzal a világ peremén elsuhan keletre, hogy ismét hajnal lehessen. Milyen szépen fejezik ki a mítoszok a természeti valóságot. Mindezekről persze a férjével nem lehet beszélgetni. Ott azon a New Haven-beli szakmai konferencián is mennyire megdöbbent, amikor Mariann javasolta, ha már itt járnak, nézzék meg a Yale Egyetem világhírű képtárát. Végigjárta vele becsülettel, de minden kép előtt éreztette, hogy ő ezen agyszülemény bámulása helyett igazából valami fontos, tehát pénzt kereső elfoglaltságot végezne. Evezős. Na és. Az ember megnézi a tévében a versenyt és szurkol. De hogy valaki csak húz. Őt sem a részszámításokért fizetik, hanem a komplett könyvvizsgálói jelentésért. Tényleg, mit csinálhat a férje? A napozófedélzet szélvédett szalonjában gondterhelt arccal hajolt üzleti papírjai fölé. Mariann mosolyogva pillantott a kedvesről a végtelenbe.
Igen, minden rendben. Sőt, nagyobb rendben, mint lenni szokott. Végre ő utaztatja a férjét. A meghívás két főre szólt. Persze, nem a főnökének köszönhette, hiába dolgozik már ötödik éve az utazási irodánál, hanem a hajóstársaság képviselőjének, amelynek a körútjait árulni kezdték. Mariann feltétlenül menjen el egy bejárókörútra, mert meg kell ismerni a terméket, különben nem lehet eladni, magyarázta a jól szabott öltönyt és kézi varrású selyem nyakkendőt viselő – némelyest a férjére emlékeztető –, kövérkés német, aki semmiért nem vette volna le a zakóját, noha erősen izzadt (persze Lacinak mindig igyekeznek megelőzni a testszagát). Amint végeztek a tárgyalással és aláírták a szerződést, a német az aktatáskájából rögvest előkapott egy iratrendezőt, hogy lefűzze az anyagokat, ámde a lyukasztót otthon felejtette. Látszott, amint korholja magát a gondatlanságáért. Ugyan, ki hord magával egy lyukasztót? Hát ő, felelte a német. És Mariann látta, hogy ugyanolyan állhatatossággal ragaszkodik az általa kialakított rendhez és rendszerhez, mint Laci. Na, de ideje (rendje) volna, hogy be is járja a hajót! Négy napja szálltak tengerre, már látták Genovát, Mahónt, Gibraltárt – ott annyi a majom, mint a turista, az egyik aranyos kis jószág még Lacit is megnevettette, amint a zsebében kotorászott étel után – és Mariann még csak felületesen ismeri a hajót. Mi lesz, ha egy, az irodába betérő utas megkérdezi, hogy, mondjuk, az S fedélzet ezertizennyolcas számú kabinja zajos-e, vagy nincs-e benne túl meleg? Tényleg, hol is van az S fedélzet?
Az atmoszférikus káprázatok világából a kötelességtudat Mariannt a Königsberg fedélközeinek azon szűk folyosóira vezette, ahol eddig még nem járt. Az R Restaurant fedélzeten haladt át. Nem sokára vacsora. Milyen isteni volt tegnap az a lazacszelet Cook kapitány módra Jacques Cartier salátával. Persze, ezek a fellengzős elnevezések – egyszerű hagymás paradicsomsalátáról volt szó. Igen, most ér a főfedélzetre. A legtöbb kabin itt található – a legdrágábbak és legtágasabbak is –, és ide érkezik az ember a kikötői mólóra engedett hágcsón át. Mariann a hajón nem félt, de erre az ingó-bingó tákolmányra mindig borzongva lépett rá, mert ha a cipősarka éppen nem akadt be egy keresztlécbe, akkor valamelyik tartórúd roggyant meg, amint ráfogott a kapaszkodókötélre, vagy a palló süllyedt negyed métert, és nagy zajjal nekicsapódott a kikötői kövezetnek. Néha alig bírta visszafojtani a sikolyt. Laci ilyenkor persze csak nevetett (akit egyszer úgy kaptak el a matrózok, nehogy a korlátot átszakítva belezuhanjon a tengerbe).
Ahogy ereszkedett lefelé, egyre melegebb lett, és fokozódott a hajógépek zaja. Persze, az S a Sport fedélzet. Megint az Eakins-kép a Yale Galériából. Hogy is hívták azt az evezőst a sávosan futó fénynyalábok, megfejthetetlen tükröződések közepette, a tüllborítású mennybolt alatt? Elég undorító alak, fitymálgatta a férje a megfeszülő izmokat és inakat, amelyeknek még a kezdeményét sem igen ismerhette fel a saját testén. De hiszen te is így koncentrálsz a munkádra, mint ez a férfi az evezésre, incselkedett vele Mariann. Hogy az ő teljesítményét, aminek eredményeképpen még Amerikába is eljutottak, ehhez a léhűtőéhez hasonlítsa, hát erre egyáltalán nem számított. Alig bírt vele. Persze végül mindig ki lehet engesztelni egy durcás gyermeket. Mert minden férfi voltaképpen gyermek. Talán azt, az éles járomcsontú, beesett arcú evezőst kivéve, ott a képen. Megvan: John Biglin. John Biglin egypárevezősben. Mariann nem tudta elképzelni, hogy lenne olyan erő, sorsfordulat (szerelmi válság), amely megakadályozhatná, hogy az a férfi a padra üljön és húzzon. De miért vörös kendővel védekezik a nap gyilkos sugarai ellen, nem pedig fehérrel?
Az S a legalsó fedélzet. Itt található a tornaterem és a gyengélkedő. Na, szegény, aki megbetegszik, még szenvedhet ettől a hőségtől is. Ez az utolsó kabin. Felpillantott az ezertizennyolcas számra. De a folyosó itt nem ért véget. Mariann egy vasajtó előtt találta magát, amelyen a kiírás szerint csak a személyzet léphet be. Akkor hát visszafordulhat, mindent látott, amiről az utasoknak esetleg be kell számolnia. A vasajtó ebben a pillanatban kinyílt.
– Jöjjön csak, a száraz meleg nem árt – mondta egy magas, szikár, ötven körüli alak. John Biglin, Thomas Eakins képéről!
– Köszönöm – hőkölt vissza Mariann, de mintha egy láthatatlan erő húzta volna, belépett az ajtón, követve az alakot lefelé egy vékony vaslépcsőn. Csodálkozva észlelte, hogy nem remeg a lába, nem akad a cipősarka, pedig ez a járat minden eddiginél keskenyebb volt a hajón. Talán, mert a neki háttal mozgó férfi egyszer sem nézett vissza, hogy segítőkészségét bizonyítsa, mint bármely matróz, akivel találkozott, vagy, hogy ügyetlenségén derüljön, mint Laci? Mindenfelé kígyózó csövek tárultak elé, arcát, testét körülölelte a gépház forrósága. Egy kapcsolószekrény tetején virágkoszorúval körbekerített gyertya égett. Mariann megállt. A fűtő megfordult. Most látszott igazán, hogy milyen magas. Keskeny szemréséből kivillanó szeme körbejárta az asszonyt.
– Ez a Buddha – mondta. – A chilei örömlányok, ha meghajolnak egy ilyen szentély előtt, azonnal megtisztulnak.
– Maga nagyon szeretheti Buddhát – kedveskedett Mariann.
– A chilei lánykákat szeretem.
Forró bizsergés fut végig az ereken. Az asszony zavartan, kutatva belenézett abba a szűk vágású szembe.
– Ön nem mindig volt fűtő, ugye? – kérdezte.
– Mi az, hogy fűtő?
Hát, tényleg mi az? És mit számít az itt és most? Mariann mélységesen elszégyellte magát előbbi megjegyzéséért. Lehet, hogy megbántotta ezt az embert. A vendéglátóját. Hiszen vendégségben van itt. Miért fontoskodik a gyertya, vagy a foglalkozása miatt? Vagy mindenkivel fontoskodik, Lacival is?
– Mondjuk, álltam már a parancsnoki hídon is – szólt a férfi.
Mariannak a nyelvén volt, hogy megkérdezze, végül is mit keres itt lent, holott talán már kapitány is volt, vagy elsőtiszt? De elfojtotta a szót. Lehet, hogy „ostobaság”, vagy „tolakodó kérdés” – de ha egyszer ez jutott az eszébe. Miért nem lehet őszintén beszélgetni az emberekkel?
– Marcus Aurelius szerint egy férfi negyven éves korára már mindent megélt, amit érdemes – törte meg a csendet a fűtő. Kissé rekedtes, de kellemesen zengő, mély hangja volt.
Mintha a férfi, szűk szemrésén keresztül, a gondolatai vagy talán egészen a lelke mélyéig látna. Mariann mégsem érzett sem delejező, sem kutató pillantásokat. Csupán forró nyugalom áradt felé. A hajókazán egyenletesen dübörgött.
– A nagyapám hajófűtő volt, aki csak rakta a szenet a kazánba – így a férfi –, és nem akart, mint ezen a világon mindenki, „továbblépni”, nagyobb házra, magasabb állásra, élhetetlen gazdagságra ácsingózva.
Laci is állandóan a „továbblépésről” beszél.
– Ön szerint nincs fejlődés? – vetette fel Mariann.
– Miért ne lehetne visszalépni? – gondolkozott hangosan „Biglin”. – És valóban visszalépés megfogni a lapátot, és fizikai munkát végezni? Nincs ennél nagyobb nyugalom.
– Ez illúzió.
– Ki dédelgeti a meleget? Ez semmivel sem értelmetlenebb kérdés, mint, hogy mi az irodalom szerepe, melyik párt nyeri a választásokat, vagy mi a kedvenc hölgyborotvája?
Az asszony, mintha a hölgyborotva szó levágta volna a beszélgetés fonaláról, ijedten az órájára pillantott, és elköszönt.
– Még találkozunk – szólt utána a fűtő a vaslépcső aljáról.
Mariann önkéntelenül visszanézett a szikár, inas alakra.
– Nem, nem hiszem – mondta zavartan.
Mégsem tudta kiverni a fejéből a férfit. Mind feljebb hágott a fedélzeteken, és egyre csak körülötte forogtak a gondolatai. Biztosan valami hajószerencsétlenséget okozott, azért fokozták le. Senki sem megy el fűtőnek csak úgy. Vagy, mindig is az volt? Lehetetlen. Melyik fűtő beszél Marcus Aureliusról? És a szeme! Az a szűk résű szempár oly forrón tudott perzselni, mint a hajógép. Vagy mint a pokol melege? „Ki dédelgeti a meleget?” Utcanőkről mert beszélni előtte! Egyáltalán, mit tudnak a tengerentúli nők, hogy az európai férfiak ennyire odavannak értük? Vagy „Biglin” nem is európai? Különben is Chile katolikus ország. Miért hódolnának a Buddhának az ottani prostituáltak? Megtorpant. Szándékosan provokálták. Visszamegy, és megmondja a férfinak, hogy vele nem bánhat így. De lehet, hogy pont erre vár. Ezért építette a beszélgetésbe ezt a csapdát. Ő pedig, aki kijelentette, hogy nem fognak találkozni többet, öt percen belül visszarohan. És mit mondana, hogy bánt vele? Chilében élhetnek kínaiak is, akik a Buddhát imádják. A napozófedélzeten arcába csapott a sós, párás tengeri szél. A nap már eltűnt. A látóhatáron az ég tüllje most élesen elvált a tenger fekete szövetétől.
– Hol voltál? – kérdezte a férje, miután lapozott egy dossziéban és futólag felnézett az asszonyra.
– A fűtővel beszélgettem – válaszolta Mariann.
– Ugyan, ma már nincsenek fűtők. Csak megnyomnak egy gombot a vezérlőteremben, és az automatika működésbe jön. Na, siessünk, még lekéssük a vacsorát.
Mariann szórakozottan piszkálta az ételt. Tengeri süllő, a la… A férje, csak mintha egy kényelmes luxusszállodában lenne. Mint mindig. New York-ban Kairóban vagy Fokvárosban. Számára a vacsorafogások, a bor – persze mértékkel – és a kiszolgálás változatossága jelentette az utazást. Mariann csak nézte az evőeszköz megemelése közben fel-feltüremkedő hájrétegeket a karján. John Biglin egypárevezősben. Izmok és fények játéka, tükröződések, benyomások. Új technika, mit amerikai realizmus – amint az ismertetőben olvashatta –, ez színtiszta impresszionizmus! És ha „egypárevezősben”, akkor Biglin szokott kétpárevezősben, négyesben, vagy esetleg nyolcasban is húzni. A főalak szemmagasságában, perspektivikusan lekicsinyítve egy nyolcevezős látható. De Biglin nem figyel rá, aminthogy arra a hajóra sem, amelyet már egy fél hosszal megelőzött. Csak a feladatra figyel. Magára figyel. Tudja, hogy győzni fog. Evez. Beleevez a fénybe, az éjszakába, Laci egyenletes hortyogásába, a hajnal rebegésébe…
Amikor soha nem akar elérkezni a reggel. A percek óráknak érződnek. A kajüt minden berendezési holmija, a fésülködőasztal, a szék, az állólámpa, a beépített szekrény, de különösen az ablak – amelyen át a gyérülő fény majd lassan utat enged a nap ragyogásának – ezerszer számba véve. A lélek leltára. Micsoda könyvvizsgálati tapasztalat. Végre megszólal Laci ébresztője. Szinte belerepült a fürdőkabinba.
– Aludj még, drágám.
– És a reggeli?
Igen, a reggeli, még az is. Felfelé indulni az R fedélzetre.
– Menj csak előre, drágám, én valamit a kabinban felejtettem.
Mariann szaporán lefelé indult az S fedélzetre. Elsietett a tornaterem és a gyengélkedő előtt. Az ezertizennyolcas szám láttán hevesen kalapálni kezdett a szíve. Még két lépés. De a vasajtó nem volt ott.
Hizlaljuk a tüzet, akácfa
utánozza a gerincroppanásokat,
hajlottan megyünk tovább,
kopasz erdőben alig érzékelhető
a hiány. A csonkított fák nem
búslakodnak, új hajtások élednek,
kétharmados törvénnyel hozzák
ezt a szabályt.
Már nincsenek meleg tábortüzek,
amelyre rácsodálkoznak piruló arcok.
Üszkös gallyakkal festjük egymást
feketére, legelébb az ártatlan
szeműeket bántanánk. Nincs ki
feloldozzon bennünket, kormosak
az éjszakák.
Sovány a tűz teste, nem fogadja el
a biztatást, eltűnik az erő. Egyfelé
terelik a jámbor kaszkadőröket,
mégsem állnak be a hatalom mögé.
A pislákoló lángok fojtása rutin
mozdulatok lánca. Hétköznapi
terroristák feje fölé füstkarikák
rajzolnak glóriát.
Halántékomra páncélos bogarak
tapadnak, mérik tűrőképességem,
a bizalmi index hullámos vonala
alig leng ki, ha kottákat rajzolnánk
fölé, egyhangú zene lenne,
monoton dübörgés talán.
Ujjaim bogarak páncélján dobolnak,
kopogásnak vélik, nem engednek
közelebb magukhoz. Kihangosítja
a lüktetést egy hárs árnyékában
nyíló tölcsérvirág. Gramofon sem
kell az ismétléshez, a visszhangzó
káromkodás bevált.
Nyújtózkodik a harmonika, összezár,
puha bordái közé lepkék szorulnak.
Ismerjük ezt a zenés élethelyzetet,
csupa Muszorgszkij minden pillanat:
sóhaj nászéjszakán, suttogás, sikoly,
gyászmise, magunkba szívjuk dallamát.
Magyar Kata Petra, 11 éves
Haladok. Sem haladásom stílusát, sem sebességét nem tudom megítélni. Lehetséges, hogy bőszen vágtatok, esetleg ügetek, vagy távgyaloglók módjára nyújtom a lépéseimet, megfontoltan ballagok, vánszorgok talán, igen, az utóbbira tippelek, valószínűleg vánszorgok. Megpróbálom álcázni a vánszorgásomat, ezért néha meg-meglendítem a karomat, különben mereven a törzsem mellett tartom, ritmust váltok, el-elfordítom jobbra és balra a fejem, mintha érdeklődve szemlélném a környezetemet. Egyforma utcákon haladok át, egyforma házak között, egyforma embereket kerülgetek.
Kinek játszom? Egy világváros közepén haladok, nincs, aki ismerne, nincs, akit ismernék. Mivel hívnám fel a figyelmet magamra, ha nem állna szándékomban éppen az ellenkezője? Rámosolyogjak a szembejövőkre, vagy kitárjam a karom, hogy ide, emberek, ma jó napom van, mindenkit megölelek? Nem vágyom figyelemre. Láthatatlanná szeretnék válni, olyanná, akiről nem rí le messziről a kétségbeesés. Figyelmet kivívni olyan vidékre költöznék, ahol, hogyha eltüsszenteném magam, a falu másik végéről kívánnának egészséget. Persze kíváncsi, túl kíváncsi tekintetek követnének, bárhova mennék, de körülvenne ózondús levegőben tenyésző fauna és flóra, ami nem lebecsülendő, ha a szmogtól enyhén fulladozva a szürke díszleteket itt szemügyre veszed. A hely végül is mindegy, csak túl tágas ne legyen, persze túl szűk sem, férjenek el a félelmeid valahol.
Volt idő, időm, időd, amikor talpad alá gördültek az utak. Kavicsos ösvények, hegyi meredekek, tengerparti fövenyek. Kettesével ugrottál át fokokat fel és le a lépcsőn. Rohantál, lebegtél, úsztál, annyiféle mozgásformában léteztél, hogy felsorolni is alig győznéd. Ha földgömb mellett haladtál el, nem tudtad megállni, hogy meg ne forgasd, jelzést küldve a világnak: enyém vagy. Otthonos vagy világ, otthonos vagy bolygó, otthonos vagy otthonom.
Mikor vált idegenné mindez? Mitől váltak idegenné, akiket addig szerettél? Mikor hőköltél hátra először a talpad alá iramló járdától? Mióta ülsz a széksoroknak csak a szélére, mióta nézed először akármilyen helyre belépve, hol a kijárat, mióta dőlnek feléd veszedelmesen a házfalak?
Neked, aki a „magunk irányítjuk az életünket” szekta elkötelezett híve voltál, most ki irányítja az életed? Meséket hívtál segítségül. Meghalt szeretted, N. vár a ház kapujánál, találkozhattok. Lebotorkáltál a kapuig. Kedvenc regényíróid egyike, R. G. vár két házzal arrébb, véleményedre kíváncsian. (Vigyáznod kell, hogy csak halottakat idézz fel, az élők csalódást okozhatnak, és nélküled is van terhük elég). Eltámolyogsz két házzal arrébb. Ott gyökeret ver a lábad. Senki, sem élő, sem halott, senki nem vesz rá, hogy tovább haladj. Visszafordulsz, megfogadva, hogy soha többet. Nem mész a kapuig, nem lépsz az utcára. Napok telnek el, hetek telnek el, hónapok telnek el, lehet, hogy évek, évtizedek. Magad sem tudod, milyen hatásoknak engedve próbálkozol ismét. Várnak, türelmesen, mindegyik kapu előtt más és más szeretted. Éjszakánként nem alszol, a másnapi próbatételre készülsz. Népmesei hős vagy, ha kiállod a próbát, életben maradsz. Akarsz-e életben maradni? Úgy tűnik, akarsz, mert megpróbálod újra és újra. Számítógépes játék játékosa vagy, egyre magasabb szinteket érsz el, fantáziád megzabolázhatatlan, kitartásod megkérdőjelezhető.
Most itt várakozol. Most. Itt. Érzed, ahogyan a hónod alól csiklandozva lefut egy jéghideg verítékpatakocska. Percek múlva begurul a megállóba a jármű. Benne, rajta vár valaki, akit szeretsz, és aki a világ része. Megkísérled a találkozást vele. Sikerülhet. Nem léphet fel más helyetted. Nem járhat más helyetted. Hacsak nem én.
Jónás Ramóna 11 éves
Tel Aviv
A reggel partjába harap a tenger.
Éjjel még ésszel kicsiszolt,
privát szigetnek tűnt a félsz. De szétcsúszott.
Groteszk, ahogy repedezik és mállik.
De a változás alapfenomén. Mint fundamentum.
Kifarol a teoretikus zsákutcából.
Hirtelen kibújik a bőréből a kaméleon
és új ruhát vesz fel a korszakváltás.
Már az erkélyen jár az éti csiga.
Mint táj, kiokádhatja-e a lakóit,
a szívben épült sziget?
Megtörhető-e a virtuális szöveghelyen az átok?
Ahol az ország apraja-nagyja ellenáll
a múlt elmúlásának? Mert a jövendő
a függöny mögött – egyelőre, mint statiszta –
sminket igazít (szerelvényt) és várja a belépőt.
Hogy végre elhangozzon a várva várt
Nagy Monológ. A megváltó beszéd,
a kijelentés és a kegyelem hatalma kiáradjon
a megvert hadsereg sebesültjeire.
Az én egy kabinet. A szakma.
A merkantilista elit retteg. Szadduceus mind.
Nem hisznek az angyalokban.
Szóhoz jut a beszéd
Világló rejlés, Hölderlin emléke.
A szöveg énje. Nem löki ki olvasóját
a légüres térbe.
Kevesli hétköznapi énünk,
amit tegnap még nem is reméltünk.
Tandori mondata.
Karl Kraus az emberiséget
figyelmezteti. Azzal halasztgatja
a végnapjait, hogy megírja.
Weöres szerint fa-éjen a fa- Hold kel fel.
a fa- van helyén a fa-volt tercel.
Ez átírás. Lopott rejtjel!
Robert Musil egy tulajdonságot talált.
Egy alpakka, kikalapált kanál.
Benne a semmi vár.
Borges, akárcsak Ottlik.
Amikor a legjobb, akkor apokrif.
Felviszi az égbe egy rossz lift.
S a végén mindenki megmosdik.
1
A félregombolt félholt: hinni szeretne.
Felkelni az ágyból. Futni az erdőben.
Érezni a makk reccsenését a talpa alatt.
Ahogy az égbolt rímek darabjaira szakad.
S lehajolni derékfájás nélkül. Hibátlanul látni a levél erezetét.
Nem megbánni, hogy a templomba betért.
2
Most tarkabarka élmény a morál.
Bontja a programot Nietzsche és a lelkiismeret.
Visszaíródik, amit a lomtárban talál.
S lesz az archívum maga is lelet.
Mint a szomszéd teraszon a nudista nő.
Az ész másfelé figyelne, de kényszerít a hő.
Miféle magzat gömbölyödik a tudat alatt?
S alig telik el egy bűn nélküli nap,
az álomszövet elszáll. Adrenalin úr dudál.
Valamit elnézett. És mégsem hibás.
Rácz Tündi 13 éves
Az ajtótól három lépcső vezetett az udvarra. A legalsón ült, szemben a gyümölcsfák lombjai között átszűrődő napfénnyel. Amikor kijött a házból, megnézte a faliórát, hét óra múlt néhány perccel. Egyedül volt, az apja dolgozni ment, az anyja a piacra indult. Egy bögre tejeskávét és vajas kenyeret hagyott neki a konyhaasztalon, de még nem nyúlt a reggelihez. A nyári szünetben éjszakáig nézhette a tévét, és közben elrágott egy félzacskónyi kekszet, nem volt éhes.
Még harmat ragyogott a kiskert virágain és a fűszálakon. Maga sem tudta miért, eszébe jutott, hogy még egy ilyen nyár, azután befejezi az általános iskolát, gimnáziumba megy, kollégiumban lakik. Sürgette volna az időt, hogy minél hamarabb új helyen éljen, más emberekkel találkozzon. Néha úgy érezte, már túlságosan jól ismeri a falut. Gondolatban olyan tisztán föl tudta idézni az utcák képét, a piacteret, a templomot, mintha filmen nézné. A toronyban is volt egyszer, ahol el kellett takarnia a szemét, nehogy kiverjék a felriasztott, összevissza röpködő galambok. Ismerte a temetőt is, amelynek hátsó részében még nem voltak sírok, és az elvadult bokrok között jól lehetett bújócskázni. Gyakran járt a többiekkel az elhagyott, régi téglagyár kormos kemencéiben, és vízzel teli agyaggödrében, ahol már a nyár elején lehetett fürödni. A város azonban más, ott érdekes és fontos dolgok várnak rá, egy gimnazista pedig nagyfiú, szinte felnőtt. Szeretett volna már felnőtt lenni.
Hirtelen felriadt, mert zajt hallott a kapu felől. Valaki lenyomta a kilincset, de a kapu zárva volt.
– Hahó! Itt az újság!
Megismerte a hangját, de a postást nem látta, eltakarta a magas léckerítés. Nem volt kedve fölállni, jólesett üldögélni a hűvös lépcsőn. A levegő áttetszően tiszta volt, élesen kirajzolódtak egy hosszú szárú szegfűn ringatózó nagy tarka lepke szárnyának mintái.
A lapok zizegésére riadt föl. Mire odanézett, az újság már a földön hevert a kerítés mellett, a szellő néha lustán megemelte a lapjait. A kapuhoz ballagott, és a léckerítés résén át kinézett az utcára, de már nem látta a postást. Fölvette a lapot, és elolvasta a vezércikk címét: „Most a sikeres betakarítás a legfontosabb”, azután a dátumra nézett: „1971. július 20., kedd”. Visszaült a lépcsőre, összehajtotta, és maga mellé tette az újságot.
1971. július 20-a van – gondolta, azután egészen váratlanul az jutott az eszébe, hogy ez különleges nap, hiszen 1971. július 20-a soha többé nem lesz. De 1971. július 19-e sem lesz többé, és július 21-e sem… Izgatott lett a gondolattól, és csodálkozott is, hogy ez korábban még sohasem jutott eszébe. Tehát minden nap különleges. Csak sejtette, hogy valami fontos dologra jött rá, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az, és miért fontos. Mintha a kert is megváltozott volna, pedig minden ugyanolyan volt, mint néhány perccel azelőtt. A virágokon és a fűszálakon még csillogott a harmat, a tarka lepke ott hintázott a szegfűn, az ég vakítóan kék volt, és a nap sugarai ugyanolyan élesen vetítették a földre a lustán libegő falevelek árnyékát.
Nem akarta, hogy ennek a napnak az emlékét elhalványítsák az utána következők. Bement a kamrába, ott tartották egy ládában a kéziszerszámokat, a csavarokat és a szögeket. Kivett egy nagy szöget, leült a tornác téglaoszlopa mellé, és belekarcolta az egyik téglába: 1971. VII. 20.
Kovács Anna 14 éves
Hová lettek a harangozók?
Ki készül ma harangozónak?
Készül egyáltalán valaki ma harangozónak?
Az, aki készül, a harangszót szereti vagy Istent?
Talán csak a hajnali ébredést, a hars kelést,
hiheti, fontos: nyújtózó mozdulatával ő indítja a napot.
Pedig milyen szépen, szívhez szól a harangszó!
Felénk kiváltképp, a hegyek között üzenve
versenyeznek a tornyok, visszaverődő hangjuk,
nyomában sértődve vijjognak a fölvert vércsék,
oszlik a köd, csak a völgyekben lapul gomolyogva,
tétován bólogatnak a melengető fényben a templomfali
repedésekből előbátorkodó, ölni kész szarvasbogarak,
lábukat rázogatják a várakozó orrszarvú kitin-lovagok,
bolond bodobácsok rohanvást ütközve pattognak vadul.
Távolabb is támad ugyan még a kongás hangja,
pedig, mondják, arra már rég üres a harangláb,
se réz, se bronz, csak magnóról a digitalizált hívás,
nem kell több önteni ágyút, eztán majd
rakétákkal ritkítja magát a művelt emberiség.
A nyárikonyhákban itt még friss vízzel indul a nap,
versenyt harákolnak, szörcsögnek a horpadtszűrőjű kávéfőzök,
özvegyek izzadt álmai lebegnek, a kanálka kockacukorra koccan,
s dunyha alatt az ótvaros fejű kisunoka arról álmodozik,
hogy tévészerelő legyen, vagy harangozó.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalászokkal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
(Juhász Gyula)
Kivel kezdjem, Gyula, kérdezem a költőt, Sárvári Annával, Fischer Annie-val, Jókai Annával? Vagy az én Annámmal?
Mint a mezők virágai, ha esőszag közeleg, nagyokat sóhajtok a zöldellő fák alatt. Bármerre nézek, a kérdés változatlan, merrefelé lépjek, hogy szívem bugyraiban is láthassam sötétkék szemedet?
Mint a vak emberek tejfehér botjai, szomjazom látásod. Ha fognád a kezemet, ahogy otthon tetted a Sebes-Körös partján, virágot bontanék, mint a napsütötte rügyek. Mi történt, Ancsurka, kérdezem naponta, miért olyan a szemed, mintha üldöznének? Azt hiszed, elszálltam? Nem tudod, hol vagyok? Miért nem vigasztalsz, mikor harangoznak? (Nyugi, kis Picasso, nem a te órád üt, csak a Szent Istváné.) Mire figyelmeztet, kérdezem magamtól, mikor tovább lépek. Bizonyára arra, próbálok felelni: eltelt megint egy nap, s te még ott se tartasz, ahol a tegnap.
Leteszem a kocsit a Városliget táján, intek Gábrielnek. Úgy érzem, észrevett. Gyorsítom a léptem. Várnak a királyok, köztük Szent László is. Bármerre vágtatott, Erdélyre is figyelt. Jelezte kardjával: ha otthon akarsz lenni, figyelj fűre, fára, még egy porszemnek is emeld a kalapod!
Érzel még, Ancsurka, ahogy Gyula Annát? Én is a Szigligeti Teátrumban láttalak meg téged. Miller egyik drámájára mentünk. Te a barátnőddel, én a barátommal. De attól a pillanattól, ahogy megláttalak, akár csak Hamletnek, felborult, a világ. Neki holt apja szelleme, nekem égő szemed üzent. Nem tudtam, hol vagyok, fel akartam állni, a társam visszarántott: hová mész, Ábrahám, még tart az előadás! Ha te is észrevennéd… biztos vége lenne… Mit akarsz csinálni, kérdezte a társam. Nem látod, skiccelek! Azt hiszed, otthon vagy apád műtermében? Nem tudom, hol vagyok, forog a szélrózsa, küldi a palettát…
Nem tudom pontosan, hol és hogy hagytuk el egymást. Mióta áttelepültünk Pestre, a nagyokat csodálom. A Hősök terén, Lászlónak gyönyörű szobra van. Váradon, sajnos, picit múlt idő lett, a török hódoltságunk „éhsége” szétszedte. De a szeme, a Szent László téren, a templomából figyel: ne add fel a helyet, ahol hazát érzel!
Hazát mondtál, László, kérdez a belső hang. A haza, édes fiam, mint benned a szerelem, a szíved mélyén lakik. Ha félre is lépsz olykor, a hited benned marad!
A kezdetre emlékszel, kérdeztem Annától, a teátrum után, akár csak Gyula, verset írtam neked. Éreztem, hogy csókol égő szemed, s azonnal beküldted a verset a megyei lapunknak. Újat kértek tőlem. Ha már lúd, gondoltam szerényen, akkor legyen kövér: a portrédat is mellékeltem hozzá! Később az aktoddal máshol is kopogtam. Díjat nyertem veled…
Lásd be, festők gyöngye, sulykolom magamat, a te kis barátnőd, bár pindurit sántított, akár Fischer Annie, remek teremtés volt, háborgó lelkedben mindig zongorázott… Sohase titkolta, miért játszik Chopint, Lisztet, Erkelt. A szeme, ha rád nézett, akár a szélrózsa, vibrált, glóriázott. Mért nem mész utána? Mért várod, hogy jöjjön?
Tavasz van, gyönyörű! Figyelsz még rám, Világ? Nem a szívem kiált, csak egy magyar költő, de az se lehet kizárt, hogy a mi Schillerünk! Fogom a naplómat meg a „barátnőmet”, s megyünk a padlásra, nyitni egy ablakot a mohás cserepekből. Felébredtél, Kitty, kérdem a „társamat”. Úgy érzed, korán van, nem virrad még benned? Ha a költők azt állítják, gyönyörű tavasz van, miért ne hihetnénk?
Hol a naplód, Anne, kérdezi Kitty. Itt van a szívemben! Bírsz még emlékezni, hány éves voltam, mikor kopogtattál? Akár a télapót, úgy vártam mindig a születésnapokat. Találgatni kezdtem, milyen fodros ruhát, vagy kerékpárt kaphatok a tizenharmadikra? Hányat kell aludnom, míg röpül az ajándék? Bár nemigen engedték, hogy nagyon korán keljünk, azon a reggelen már pirkadat előtt kimostam a szemem. A konyhában topogtam. Leültem, felálltam. Hagytam, hogy Cirmos körbe doromboljon, emelje a farkát, üzenjen lelkesen: ha lehet, legyél résen, mert úgy kezdem érezni, valami itt készül! Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy olyan naplót kapok, mely örökké bennem lesz, bárkiről is írok!
A padlásra indultunk. Ahogy felértünk a létrán, tudtam, mit kell tennem, ablakot nyitni szürke világunkra. Eltoltam egy cserepet, utána még kettőt. Bár sejteni véltem, miért csavargatják apámék a rádió gombjait, nemigen tudtam már miattuk aggódni. Akarsz egy poézist, kérdeztem Kittytől, vagy inkább meséljek? Jól érzem, édesem, fázol, reszketsz bennem? Hidd el, kis barátom, én se vagyok bátor, de a repülőktől sohase féltem. Akkor se jajongtam, ha dörgött és villámlott, ha az égi áldás csatornákat bontott. Míg Frankfurtban laktunk, nyíltak a dáliák. Dió, alma, körte kínálgatta magát. Ha nem kellett tanulnunk, titkokat susogtunk, kedvünkre cicáztunk, virágot locsoltunk. Hordtuk a vizet nagyanyánk nyomába. Tavasz volt, gyönyörű! Akkor is, ha esett. Az igazi naptárt számomra az állatkörök vándorlása jelentette. Minden jelentős változás március idusán kezdődött. Fütyültek a rigók. Pár héttel később a fülemülék kezdtek szépen énekelni. Azt is észrevettük, hogy a mandula virágzik. Nyár elején sose hordtunk vizet, besegített Medárd. Augusztust a római császárok egyike ébresztgette bennem lobogó tüzével. Ám a langymeleg szeptember, ha kalapját emelte, rossz érzésem támadt: gyűltek a fecskék a vékony sürgönydróton, s szaporán repültek a lomha gólyák után. Elárvult a kémény, a sürgönyfák teteje. Nem sokkal ez után a tücskök is elásták színes hegedűik, nem biztattak tovább: illene gyűjteni, hideg napok jönnek.
Megnyugodtál, Kitty, kérdeztem élénken kedves barátnőmet, miután kidugtam a fejem a traktus homályából. Remélem, felfogtad, nincs okunk panaszra, hisz minden csúnya rosszra szép dolgok jöhetnek. Itt, a tető alatt, a pókhálós padláson milyen baj érhetne? Mint kotló a csibéit, védelmez bennünket ez a dohos padlás. Senki se tud rólunk a Mindenhatón kívül. Most se visít a csend, csak egy egér cincog, bizonyára kéri a maradék kenyeret, amit fel szoktunk hozni, hogy ne száradjon csonttá. Mit kéne csinálnom, hogy lehiggadjál bennem? Többet akarsz látni? Fogjak egy madarat? Szedjek le még neked két-három cserepet?
– Elment az eszed, sikít a nővérem, naplót akarsz írni, mikor lövöldöznek?
– És ha csak az ég zeng, a szellő kezd fütyülni?
– Azt üzente apánk…
– Tudom, hogy mit üzent, azonnal lemegyünk.
– Térj észre, Anne, lent, a bejáratnál, betörték a kaput!
Nevettem, élénken. Tudtam, miről beszél. Valamikor régen, a miocén kor táján, valóban betörték. Babot, krumplit loptak, meg egy füstölt sonkát. Azt hiszed, Margot, néztem a nővérem, a tolvajok angyalok, sohase esznek?
Amikor sikerül hazajönnöm néhány kurta napra, mindig megtekintem névrokonom szobrát. Nem a kolozsvárit, a budavári kutat, mely az öröklét forrása, nem csak Budapesten. Anyám is velem van, meg a sárga kutyám. Ha lemaradunk picit, anyus hangja keres: hová lettél, Anna? Itt állunk Lorddal a Mátyás-kút előtt. A kutyám a társait figyeli. Három ül Mátyás lába előtt. Szeretne közéjük állni, mert ő, a perzsa agár, nemigen tudhatja, hogy három a magyar igazság, melyből a király se engedett. Nem jössz Óbudára, Krúdy kocsmájához? Pontosabban azon is túl, korrigáltam anyát. Láttam, kékül, zöldül. Próbáltam picit visszafogni magam, a világért se akartam megbántani túl érzékeny lelkét. Bizonyos mértékig úgy éreztem, mióta elmentem, apussal verseng. Óbudán, minden igényt kielégítő wellnesst üzemeltet, míg apám a szegedi s az erdélyi cégeit próbálja ismertebbé tenni.
A budai várból, mintegy vezényszóra, ismeretlen hangú lövések dördülnek. Milyen ünnep van ma, mire emlékezünk? Az egyiptomi kutyám rám teszi a szemét és várja a parancsot, mint Alexandriában, mikor Ahmed barátommal vadászatra mentünk. Nyugodj meg, életem, búboltam a fejét, itt nem lőnek puskával, Mátyás szarvasai a lábunk elé jönnek…
Figyeltem anyámat. Mint egy képzelt beteg, remegni kezdett. Miért hagytad a kocsidat a budai hídfőnél? Azért drága mama, mert millió-egy éve nem jártam itthon, meg szeretném nézni, milyen út vezet még a wellnessed felé. És ha a víz alatt migránsok jönnek? Nem kell citeráznod, Dárius kincsei nem bujkálnak erre. Azért szedd a lábad, mondja élénkebben, ne bízz a kutyádban, a sunyító dögben! Félsz az araboktól, nézek rá nevetve, a te őseid talán sose menekültek? Ezek Ázsiából jönnek! Inkább Afrikából, korrigáltam újra, ahol néhány éve magam is kutattam a híres király kapcsán.
Kerekes Réka 9
(Simor Andrásnak)
Tudom hogy fáj
mint húsba fúrt szög
rozsdás váladék
az emlék mit tegnap
jelennek hittél
s mint gyermek
magadnak akartad
dicsekedvén mindenkinek
hogy megtarthatod.
Tudom hogy fáj
rozsdás húsba nehezül
te itt ő messze innen –
logikába fúlt
észszűkület.
Fáj tudom
bőrödben vacogsz
kannibál sejtjeid
ünnepet ülnek
s a semmire híznak…
Fáj tudod?
Téged faggat
ordít rád faragatlan
hű barát
magára gombol
szeles utcasarkon
behúzott nyakán
gallérod nedves
arcára simul.
Üvegreszelék-tortakirály,
álomtalanított alvóbabák,
a mezből kikandikáló
végtagok, hajszál-katonák,
várudvar gyerek-kéz-csuklyában.
Alumíniumpor a kézfejemen,
pecsét a járomcsontom fölött,
neszbetűk, maláta-csobbanás,
csírázó szívek a csendes bordaesőben.
Tóth Letícia 14 éves
– Szabad egy whiskyt, őrmester úr? – kérdi Jutocsa, a szemétkirály, amikor kiszállunk a vajszínű Mercedesből.
– Nem lehet, hisz’ tudja, hogy szolgálatban…
A bőrlebernyeges, loboncos, ősz hajú Jutocsa úgy fest, mint Vadölő a May Károly-regényben. Rám hunyorít résnyi, ravaszdi szemével:
– Tudom én, mit gondol: hogy fekete vagyok a bőröm alatt, azért utasít el.
– Dehogyis – cáfolom élénken, mert kellemetlen közlendőm a torkomat szorítja. – Csak nem vagyok olyan szabad ember, mint maga, ezt ne felejtse el.
Mert a sötétbarna bőrű Jutocsa – ahogy magáról állítja: „egy tűzisten unokája” – fontos ember ezen a pokolbéli tájon. Afféle közvetítő a város és a Bozótos, a legális és illegális létezés között.
Vigyáz a város hulladékaira és a hulladékká vált emberekre. Valóságos királya ő a gyomorforgató párákban úszó Bozótos népének. A rendőrségtől kapott engedély alapján ő dönti el, hogy a kukák kincseiből mi kerülhet a bozótban lakókhoz, s mi a szemétégető füstjébe. Úgy hírlik, bikacsökkel tart rendet a magukról olykor megfeledkezettek között. Királyságát fémjelzi a Mercedes. Oly bizarrnak tűnik itt, a papírviskók között, akár sivatagban egy díszhintó. Tudjuk, hogy lopott jószág és Jutocsa görbe úton jutott hozzá, de szemet hunytunk felette. Mert a szemét királya teljesíti legfőbb feladatát: mindig jelenti nekem, ha gyanús idegen telepszik a tűzhöz.
Amelyet most – egy ősöreg olajkályha révén – egész udvartartása körbevesz. Két felesége: Zsuzsi és Bözsi (egyiküket olykor lányaként mutatja be), no meg öt mókás korcs kutyája, Dömpi, Buci, Morgó, Bukfenc meg Szüzi, a törpe uszkár. Barátjának tart mindegyik: Szüzi, ha meglát, a hátára fekszik. „Mekkora kurva lesz ez, ha legközelebb embernek születik” – kacsint rám Jutocsa, és felajánlja, fogadjam el ajándékul az ebet. Hörpölöm a ki tudja, honnan zsákmányolt drága szeszt, fülemet csiklandozza Jutocsa hízelgése:
– Virág úr a legrendesebb rendőr a világon!
Nincs időm elhárítani az olcsó szolgálati bókot, mert a szemétkirály újabb italt tölt, „medveüstöst”, ahogy mondja. Halvány aggódással hajtom fel ezt is. A torkomhoz kapok: mintha ezer óriáshangya szaladna bennem lefelé.
– Meg akarsz fojtani, barátom? – hallom a hangom, mintegy pincemélyről.
– Nálunk úgy tartják: az első korty az ördögé – hunyorít rám királyi fenséggel Jutocsa.
– S a második? – kérdem zsibbadtan, miközben a számhoz emelem a második kupicát is.
– Az a barátságé – vigyorodik el a sötétbarna ember és hirtelenül magához ölel, mintha ki tudja, mióta rokonbarátságban lennénk. Cifra mellényének izzadságszaga meghitt parfümként csiklandozza az orromat.
– Ezt a levélkét olvassa el majd, kedves Jutocsa.
– Valami számlaféle?
– Olyasmi – hagyom rá, és ő a hatüléses Mercedesszel és a négy kupica medveüstössel a gyomrunkban egész a kapitányságig elfuvaroz. Búcsúzóul szorongatja a kezem: – Virág úr itt az egyetlen fakabát, akinek van hajlandósága a magunkfajta kisördögök iránt… Mikor lesz szerencsém legközelebb?
Nincs erőm szemébe mondani, hogy „soha”. Hallgatok a Város határozatáról, miszerint a Bozótos helyén pár nap múlva megjelennek a falánk dömperek, hogy a földből kinövő betonóriás – a hulladékhasznosító konszern toronyháza – számára életteret teremtsenek. Hogy magyaráznám meg neki: minden megváltozik itt, csak hogy az egész ugyanaz maradhasson?
Aztán éjjel a tűzoltó autó vijjogására riadok. Mire a Bozótoshoz érek, egytől-egyig lángolnak a nyomorult viskók, a száraz gazzal együtt. Riadt embergyűrű veszi körül a szemétkirály tűzben izzó Mercedesét.
– Azt mondják, maga volt az ördög… Benzinnel öntötte körbe a Bozótost, úgy gyújtotta fel… Aztán beszállt a Mercedesébe s a tűzbe hajtott… Állítólag még a kocsi ajtaját is bezárta belülről, nehogy véletlenül kimentsék! – suttogja valaki kéjes borzongással a fülembe, amikor a tűzoltók felnyitják az összegörbedt vashullát, s a fehér oltóhab alól előkaparják Jutocsa szénfekete koponyáját.
Drón az égbe, beléd a mikrosebészet,
Istent csókoltatom, ha közben meglelem,
Egyetlen lény, kinek lenni se kell, hogy legyen.
Ha kivonnak majd e csodás létből, imám
Hozzád a némaságnak nyelvén árad,
Úgy énekelek, hogy hallgatok, úgy élek,
Hogy meghalok.
Szép az ég, a külső s belső mikrokozmosz,
Olyat teszek föl, minek súlya túl nagy,
Lehet, csak elképzeltem, máris könnyebb,
Tudom már e világ mettől meddigét,
Egyre több a belátás bennem, akár te,
Beleszokom a bölcs hallgatásba, úgy
Szeretek, hogy nincs kit megnevezni,
Szeretve vagy.
Hunyorgok: messziről, éles; rossz szem,
Ha túl közel, másabbat fénynél nem látok,
Mi közé fér, hát az volt a világ;
De jó, hogy mindez így és most,
Közé fértem az időnek, minden a helyén,
Elfelejtett a kíváncsiság.
Száradt a szemem és sejtjeim
szikkadnak, zárnak, súlyuk
nyom. Elmentél. Ez nem öröm,
de megkönnyebbülés. Túljut
a virágzásán, de rothad addig is,
ami él. Milyen pontos metszés,
milyen precíz ujjgyakorlat,
ha ismétlődik a társvesztés.
Mennyi alkalom kellett ahhoz,
hogy egyezség legyen a szétválás
és ne szakítás. Szépítés, igaz,
de éreztük, hogy jön a gyors zárás
az elhúzódó és kimerítő tépelődés
helyett. Az eső ismét szakad
és késő van, ahogy ilyenkor szokott.
Lényegtelen. Ennivaló még akad.
Megszoktam, hogy szürke viharkabátodban
heversz végig a macskaszőrös ágyamon.
A bal felső sarokban, ahol beszakadtak
a csavarok és fognak is még, gondolom,
ott a felénk a kilencvenes években is csak
karácsonyfadísznek nevezett óvszercsomag.
Soha nem olvastam el, most te se vesződj
a tájékoztatóval. Felvilágosításomat,
lehetett bármilyen, különben elfelejtettem.
Az biztos, hogy addigra tudtam mindent,
mire apám úgy érezte, hogy ideje előttem
szóba hozni a védekezés kényes kérdését.
Sokszor úszik a város, ezért hordod gyakran
ezt a kabátot. Pedig amíg lefolyik, nincs baj.
De különben sem lenne gusztustalanabb, mint
a zuhanytálca lefolyójában felgyűlt haj.
Holnap, ha korán mész, légy jó, főzz kávét.
Pénzt nem tudok most kölcsönadni.
Lehetőségeink pereméig futottunk
és elfelejtettünk a macskának enni adni.
A pad lepattogzott zöld festéke alatt
az egyik léc vörös, a másik tört fehér.
A pad két oldalán a tolószékesek,
közöttük dohányzik egy elhízott nővér.
Lentebb a hegyen – vállalt eufemizmus –,
a betegek magukat tündérnek hívják.
Lentről nézve fent az émelyítő semmi,
de a fentiek csak a pavilont látják.
A hegyi pavilonban, bár nincs rá igény,
látom, hogy nincs hiány feszültségből soha.
Keretszegésnek minősülő ügy miatt
teljesen megürült a héten egy szoba.
Tündérreptetés, mondják, de a betegek álma,
azok a hínáros, émelyítő álmok:
szerkezetet, sem forrást nem leltek.
Figyelem őket, akárcsak magam és várok.
Thakács, aki az évszázad villamospálya-fölújításának közepén lakott (Mindennapok u. 1.–Történelem sgt. 49. sarok), az ablakban könyökölt (4. em.), és nézte, ahogyan szalad az ablak alatt fémhangon a síneken a villamos. Th. a Balatonra gondolt, ahol az udvarban érik már a füge, s mivel nincs, aki leszedje, túl is érik, madarak járnak rá, feketerigók, széncinkék, rozsdafarkúak. Néha apró, szürke, Th. előtt ismeretlen madarak is megjelennek, az ár-hegyes csőrök lyukat fúrnak a bőrszerű héjba, és szakszerűen kicsemegézik az émelyítően édesre ért gyümölcshúst. Mintha gyümölcsevő madarakat vonzott volna be az alacsony – de embernél mégis magasabb – ellapult, nem is fa, hanem nagy bokor füge, a mediterráneumból.
Nézett, nézett ki az ablakon Thakács, odalenn, a vakítóan fehér, fényszürke Mindennapok u.–Történelem sgt. sarokra; az ablak alatt zizegtek a csörgőfák miniatűr lampionra emlékeztető térbeliháromszög-termései, hisz fújt a szél, nekiütközött a sarokház-falnak, s némi forgószélszerű gomolygás után felhozta az utcaport az emeletre, mely belibegett az ablakon.
Éppen dél van, mire elkészül az ebéd, Á. remeklése, jelzi is az időpontot a kisrádióból a harangszó, a madarak pihenőt tartanak, nem mozdulnak a fügefalevelek, moccanatlan a hőség, mint az üvegházban vagy egy délgörög szigeten; kacsafarkú szender libben elő, és a levegőben egyhelyben állva, kolibrimód szívja a kerti hibiszkusz lila virágaiból a nektárt, a virágra rá nem szállva, egyik virágtól egyetlen lendülettel siklik a másik elé; kékesfekete fadongó érkezik, zúgva-dörmögve, mint egy repülő medvécske, ez rá is száll a virágra, nemcsak rá-, hanem bele- is, akkurátusan kibányássza az elérhető édességet, s közben a torkára tapad a fehér virágporcsík, amit – ím – máris továbbszállít, és a hátáról ledörzsölődött virágpor megtermékenyíti a másik virágban a bibét. Levelibéka kezd brekegni, esőt jelezve – rátapadva a kis nyárfa egyik levelének fonákjára –, mintegy tévedésből brekeg, néhány taktus után abba is hagyja, biztosan esőről álmodott. De esőnek semmi nyoma, csak az éjszakai horgászatok alkalmával villog a túlparton egy-egy messzi vihar, csak a villámok lavórfénye ér idáig, a hang sosem. – Vagy igen, már fölöttünk is van, szilvalekvár-fekete a nappali ég, dől a főút mellett a jegenye, és az égbolton szertefut, mint a márvány mintázata a villámerezet, reccsen a bot a vihar térdén. Az eső elébb vészesen, majd megszelídülve kopog az ereszen, a fűben a heteken át tartó szárazság után a nedvességre előjövő békák: neonzöld szemű, ezüst alapon méregzöld foltos zöld varangy, paprikapiros pontokkal, aprókat tottyan, amint halad a fal mentén; karamellszín, elegáns erdei béka, melynek barna szeme kakaóárnyalatú sávba olvad – mely sáv biztosítja, hogy az (alkalmasint nem túl magas IQ-jú) ellenség, mondjuk, egy sikló, ne tudja beazonosítani a béka szemét –, pár ugrással átszeli a kertet, máris a szomszédban van. A levelibékák az esőben leköltöznek a hirtelen megtelt árok vizébe, ott úszkálnak levélzölden, amíg el nem áll – víz ellen vízzel védekeznek, ismer ilyes gyógymódot is az emberiség, bizonyos esetekre; ugyanakkor unkák is tapasztalhatók az árokban, őket a talajbani, nyári álomból szólította elő a víz, narancspiros-foltos hasuk nem látható, széttárt lábbal, mozdulatlan lebegnek a víz tetején a félig-elöntött fűszálak között, s mondják, „uu… uu… uu…”, hiszen azért unkák. Thakáccsal eszébe juttatják gyerekkorát, a mély-dél-alföldi faluba behallatszott a milliónyi unka egybefolyó, elementáris kórusa a két kilométernyire lévő gyors folyó hullámteréből, a visszahúzódott áradás után a kinn maradt vízből.
Könyökölt Thakács az ablakban (Mindennapok u. 1.–Történelem sgt. 49.), és amikor már úgy érezte, nagyon jön a por, becsukta az ablakot; még szerencse, hogy tavaly ősszel beszigeteltették. A géphez ült, elkezdte leírni, amiképp néz ki az ablakon, mire gondol, és így tovább. A csukott ablak miatti hirtelen csöndben elkezdte hallani saját fülzúgását. Igen: mintha a töltésen ülne, a folyó-hullámtér töltésén, s körülötte a szöcskék százezre szólna, reszelőhangon. Ült Thakács a dermedtkék képernyő előtt, pulzált a kurzor, Th. ült, nem mozdult, és közben szólt, szólt a szöcskék százezre a fűben.
Csizmadia Ádám, 12 éves
Bőrömet dörzsöltem, radíroztam,
bűvöltem rá puha bársonyokat,
szemgödrökhöz mezőket mázoltam,
szirmot bontó, porzós virágokat,
havas járomcsontra tüzet raktam:
felszított fényű, vadóc lángokat,
számra széles vonalat rajzoltam:
vörös rúzstól viaszos sávokat,
kételyekre krémpúdert vakoltam:
áltatással kikevert mázokat,
könnyeimet sírva felitattam,
tükröt fogtam, újra mosolyogtam.
Először a fogad lyukad,
bőröd bágyad, kedved kókad,
füled pattog, térded sajog,
lábad trampul, csontod ropog,
majd a hajad ritkul, fakul,
a szemed les vaksin vakul,
aztán roggyansz, hátad, hajlik,
szíved satnyul, rajcsúrozik,
felzúg, rikolt a vészcsengő,
fejbe kólint, rád csap egy kő.
Mitől szorongsz, húzódozol?
Ha fittyet hánysz, nem majrézol!
Voltál élők közt egyedül,
maradsz holtan is egyedül.
Valaha anyám vezetett engem,
rakoncátlan, riadt-rossz gyereket
kövesúton, hepehupás hágón,
fürge göröngyön, komisz kaptatón,
vadóc mezsgyén: napok létrafokán,
makrancos ünnepek sivatagán;
mentünk búslakodva, felbuzdulva,
bukdácsolva, olykor botladozva,
soha, soha meg nem futamodva,
kézen fogva – a bizonytalanba.
Ma én vezetem-viszem anyámat,
dacos, buzgó, bús asszonyt – korosat,
mihaszna piacon: világon át,
életdűnén, nyüzsgő halálpusztán,
fukar szurdokszélen, partszegélyen,
ismeretlen keskeny szerpentinen;
s jön velem zihálva, panaszkodva,
– nem fordulunk többé soha vissza:
ballagunk az alkonyban szorongva –
kézen fogva a bizonyosságba.
Gyöngyösi Amarilla 12
Pásztor József – a barátainak csak Joci – először akkor gondolt arra, hogy tömeggyilkos lesz, amikor ugyanazon a napon jelentette be a felesége, hogy elválik tőle, a főnöke pedig, hogy ki van rúgva. Ez azonban csak futó gondolatként járta át, büszke volt arra, hogy nehéz helyzetekből is ki tudja vágni magát, és most is erre készült. Feleségével megállapodott egy méltányos összegben, mely lakásuk árának negyedét tette ki, ennyi a törvény szerint mindenképp járt neki, beiratkozott egy fegyveres biztonsági őr tanfolyamra és lakható lakás után nézett. Persze, ha a tanfolyamot és a kieső fizetést is beleszámítjuk, közel sem rendelkezett annyi pénzzel, amivel egy elfogadható lyukat tudott volna vásárolni, de a piacon rengeteg bank kínálta jelzálogkölcsöneit, jutányos kamattal, csak válogatni kellett közülük. Joci egy nagy bank segítségével megvalósíthatta álmait. Új munkahelyén fegyvert is kapott, ami ha nem is előnyös, de legalább magabiztos külsőt kölcsönzött neki. Két békés év telt el így, bejárt a munkahelyére, ellátta a feladatát, kedvesen elbeszélgetett a recepciós hölgyekkel, majd hazament és nézte a tévét. Úgy élt, mint mindenki más. Még akkor sem sejtett semmit, amikor a tévében látta, hogy összeomlott egy fura nevű amerikai tőzsdecég. Beütött a válság – harsogta a média –, de hát ez különösebben nem bolygatta fel, eddigi életében már számos gazdasági válságot átélt.
Csakhogy ez most más volt, mint a többi. Erre akkor döbbent rá, mikor meglátta a 2008. októberi számlát. A jelzáloghitel rubrikáján – egyik hónapról a másikra – a megszokott összeg kicsivel több mint a duplája szerepelt. Először azt hitte, tévedés áldozata. Bement a bankba és az ügyintéző közölte vele, mostantól ennyit kell fizetni. Joci arra hivatkozott, előző hónapban kevesebb, mint a felét törlesztette, egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire megnövekedtek a költségek. Az ügyintéző azt válaszolta, akkor még nem omlott össze a tőzsde. Joci a saját kárán tanulta meg: kapitalizmusban semmi sem lehetetlen. Ez számára ismeretlen fogalom volt, eddig még sohasem számított, ha egy másik földrészen idegbetegként rohangáló és ordítozó ügynökök tömegei mentek tönkre. Úgy vélekedett róluk, mikor a tévében látta őket, hogy ezek, mivel kiabálnak, sipítoznak és lengetik a karjukat, mint a majmok, nyilván majmok, különleges majmok, hisz láthatóan emberszerűek, de mégis csak majmok, akik megszálltak egy tágas épületet. Hogy befolyásolhatnának ők bármit is?
Arról is hallott valamit, hogy 1929-ben, amikor az emlegetett idegen földrészen beütött a nagy válság, ezek a majmok csoportosan ugrottak ki az ablakon, nyilván valami ösztönös rituálé keretében, ez azonban olyan régen volt, hogy már senki sem emlékszik rá, ő is csak egy dokumentumfilmben látta, amikor a reklám miatt elkapcsolt az RTL Klubról, és persze abban az időben minden másik csatornán reklámoztak. Az hogy a pénzvilág gurui sokszor összehangoltan működnek, a válságig csak abban tükröződött, ahogy az összes egymáshoz közel eső kereskedelmi adó összehangolta reklámidejét. Joci csodálkozott is, az egyiken Hulk megy, a másikon a Superman, a harmadikon a Tökéletes gyilkosság, de mind a hármon 20.15-kor kezdődik a tízperces reklámblokk. Bámulatos, mire képesek a pénzvilág hatalmasai – álmélkodott Joci – ezúttal azonban jóval nagyobb volt a tét, mint egy megszakított tévéműsor. Jocinak hamarosan rá kellett döbbennie, nem bírja a tempót a megvadult jelzáloghitellel. A tévé megint segítségére sietett. A reklámban szereplő embert ellepték a csekkek: „Nem bírja követni, hányfelé tartozik – kérdezte a reklám – fulladozik a hitelektől? Akkor vegye igénybe az adósságrendező hitelt! Így jobban jár és még a saját költségeire is marad pénze!” Felvett tehát egy újabb hitelt, amiből újra költhetett, továbbá újabb egy évig lazán törleszthette a hátralékot. 2010 tavaszán azonban a csapda végleg rázárult. Olyan összeget követeltek tőle, az eredetileg kialkudott részlet majdnem háromszorosát, amit lehetetlen volt teljesíteni. Ezentúl napi rendszerességgel hívta egy ideges női hang, aki lerázhatatlanul zaklatta és fenyegette legalább fél órán keresztül. Végül már fel sem vette a telefont. De a felszólítások a küszöbe alatt egyre csak szaporodtak… felbontatlanul. Egy nap azonban mégiscsak elérték és közölték vele, hogy a bank eladta jelzáloghiteles lakását egy követeléskezelő cégnek. A követeléskezelő emberei hamarosan az ajtaján kopogtattak és Joci rájött, a hivatalnokot kísérő kétajtós szekrényekkel nem veheti fel sikerrel a harcot. Más taktikát kellett kidolgoznia. Ekkor kezdett Joci ukrán tanácsadókkal dolgoztatni.
Tudta jól, elérkezik a nap, amikor a hivatalnok már pecsétes papírral érkezik, kétajtós szekrények kíséretében. Már az időpontot is megkapta és megfelelően felkészült a „fogadásra.” Elrejtőzött a lépcsőházban. A három követeléstest-ápoló felfeszítette az ócska faajtót és benyomult, hogy birtokba vegye a lakást. Joci elszámolt magában húszig. Hatalmas robbanás rázta meg a bérházat. A ház alsó része néhány másodpercen belül nyüzsgő méhkassá vált, Joci azonban nyugodtan kisétált az utcára és a detonáció hangjára összerezzenő, riadt emberek között kijutott a Nagykörútra. Csak maga előtt mormolta: hol van az előírva, hogy az ember csak magát semmisítheti meg, ahogy Laci barátom tette? Talán kőbe van vésve, ha a bankok csőbe húznak, csak felakaszthatod magad, mást nem tehetsz? Laci ezt az utat választotta, a rendőrök vágták le a kötélről és én még a holttestét sem láthattam. Ő így döntött, de ehhez a tréfához én nem a saját hullámmal szeretnék asszisztálni. Tudom, egy bankot nem robbanthatok fel, mert ott ártatlan emberek is vannak, de ezek a követeléskezelők talán ártatlanok voltak? Tudták, mit vállalnak, ahogy én is.
Igen ám, de hogyan tovább? Világos, a rendőrség hamar rájön, mi történhetett és keresni fogják őt, életre-halálra. A fényképét már az esti híradóban mutogatni fogják. Az ilyen lázadás igen ritka mifelénk, szenzációszámba megy, ha valaki így viszonozza a trükkös banki viccet, Kelet-Európában nehezen tűrik a csodabogarakat. Persze, az edzőtáskájában egy jóféle ukrán sorozatlövő puska lapult, ami jelentősen kiemelte a lakosság túlnyomó részét képező szorongó áldozat szerepéből. Elindult a külváros felé, a biztonság kedvéért még kirabolt egy éjjel-nappalit, csakhogy a rendőrség minél hamarabb a nyomára bukkanjon. A XVI. kerületi Balzsam-ligetben kötött ki. Hülye egy neve van ennek a helynek – gondolta – de hát mit tegyünk, ha egyszer itt vannak a legjobb búvóhelyek. A Balzsam-liget valójában nem liget volt, hanem egy kisebb dombokkal, dűlőkkel, dűnékkel tarkított terület, ahol a szerelmesek időnként remek menedékhelyre találtak. Joci bevetette magát az egyik kis harcálláspont enyhet adó rejtekébe. Alighogy elővette a puskát, szirénázó rendőrautók verték fel a Balzsam-liget csendjét. A rendőrök csatárláncban nyomultak előre, a környéken a forgalmat már korábban lezárták, ahogy Joci felbukkanását hírül vették. Az emberek tudomásul vették, hogy jó pesti szokás szerint itt a kerületben ma már nem fog közlekedni sem busz, sem más, forgalomelterelés lesz éjfélig, érjen haza találékonyan, ki hogy tud. A rendőrök átfésülték a park dombjait, ám egyelőre nem akadtak az elkövető nyomára. Egy kisebb egység haladt a legnagyobb magaslat felé, a különítmények többi tagja másfelé nézelődött, hiszen sejtették, a legjobban védhető helyet foglalhatta el a rebellis magyar. A lázadó motivációit már mindannyian sejtették és senkinek sem volt kedve kockára tenni az életét a Houdini vagy a David Copperfield Bank kedvéért. Elvégre a rendőrök egy részének is volt egy-egy termetesebb lakáshitele…
De mit volt mit tenni, csak meg kellett közelíteniük a kényes magaslatot. Joci, mivel nem akarta magát csak úgy simán elfogatni, figyelmeztető lövéseket adott le, és körbelőtte a közeledő rendőröket. Ám ők egyre közelebb férkőztek a dombhoz. A kuruckodó gyanúsított nem tehetett mást, célba vette a legbátrabb szervet. El is találta, ahogy szándékozott, a vállán. A rendőr földre vetette magát, részéről ezzel véget is ért az akció, ami annyit jelentett, ennyivel megúszta. De akkor már, a második hullámban, futottak előre a TEK-esek, akik semmiképp sem szerettek volna kimaradni a dicsőségből. Joci már nem tudta átlátni a terepet és talán nem is akarta. Az egyik TEK-es így egyenesen szíven találta. A lázadó összerogyott, a hatóságok mögött pedig gyorsan célba értek a kereskedelmi tévék tudósítói is, hogy az elkövető tetemét szemügyre vegyék, közvetlen közelről. A média emberei, akik azelőtt ügyet sem vetettek a Jocik panaszára, most minden egyes vércsíkra boldogan vetették rá magukat. Átkutatták a tetemet, de csak egy rövid búcsúlevelet zsákmányoltak. Nem volt benne olyasmi, amiből szaftos sztorit kerekíthettek volna, sem perverz hajlamot, sem vérszomjas vonást nem olvashattak ki a sorokból. „Nincs személyes indulat bennem – szólt a levél – tudom, a rendőrök csak a munkájukat végezték. De én is csak a munkámat végzem, korrigálok egy tévedést. Egy szándékos tévedést, ami tízezrek életét teszi és tette tönkre, ám elhallgatják. Az én munkám az, hogy figyelmet követeljek nekik, és azt hiszem, erre emlékezni fognak.”
Mezei Natália 14 éves
N. Horváth Péter versei mintegy tizenöt éven át
jelentek meg folyóiratunkban. Szepes Erika részére
eljuttatott hagyatékából közöljük az alábbi verseket.
Kék a szeme, hogyha elégedett.
Amikor picikét szomorú, zöld.
Ritkán mond igent, de könnyen nemet.
– Vágyamból született távoli föld.
Mégis, ha rám nyílik tekintete,
részvéttel teljes és simogató.
Bár csupán álmomban élek Vele,
itthon van bennem, mint számban a szó.
Bábunak születtem végzetem kezében;
összes akaratom csak a játék vágya,
tárgy kéne maradjak, lágyan és szerényen,
indulatom mégis legbelülről túlfűt.
Minden azon múlik, merre ránt a zsineg,
balladáról obszcén mulatságra váltva.
Közben mi történik bennem, ki érti meg?
Mikor nincs rám szükség, alszom a dobozban;
várom, találjon rám valódi szerepem,
aztán fölléptetnek tisztára poroltan,
– s jöhet a megszokott, untig ismert s elnyűtt.
Egyszerre ellobban fojtott lázadásom,
s rájövök, csakis a bábos-lányt szeretem.
– Szenvedélye szerint játszom, s újra játszom…
Végesek a szavak, csak a csend végtelen,
zárt ajtóim mögül kiszöktet ablakán;
minden csínyre hajlok, bármit csinál velem;
megnevezhetően nincs népem, nincs hazám.
Mit kezdjek a tömeg akol-hűségével,
hol bundás félelem párája melegít,
s jóllakásig tölt az előrágott étel,
tisztára nyalhatjuk jótevőnk kezeit.
Aki rám néz, látja, máshová tartozom,
– melldöngető tudás, szószátyár hit nélkül.
Más irányú világ hordozza otthonom,
Csupán ittjártamat hagyhatom emlékül.
Szeretnék hab lenni körötted a kádban;
áttetsző, testetlen, illékony ölelés.
Lassan elolvadni attól, amit láttam.
– Egy fürdésnyi élet ennyiért, nem kevés.
Lennék íz a szádban, amikor bort iszol;
bíborszín érintés bársonyos nyelveden.
– A nap fáradtsága egyszerre nincs sehol,
ha súlyát s unalmát csókommal elveszem.
Körülötted – s benned-létezni szeretnék…;
rajtad kívül másnak csupán tárgyként jelen.
S mikor túl vagy rajtam, jöjjön csak a nemlét,
de együttlétünkre tovább emlékezem…
Vedd észre már, vége; és ami jöhet még
nem lehet valódi, ha egyszer másolat.
Elhinni, s hitetni hiába szeretnéd;
fölfestett látszattal áltassál másokat.
Becsaphatatlan vagy magadnak – tudod jól:
Hányszor is csináltak belőled bolondot?
És, hogy tényleg az vagy, bevették akárhol;
szemedben zavaros másvilág borongott.
Ismerd el, kár lenne mindezt túljátszani;
józan őrületnek magasabb az ára,
s a tömeg az ilyet nehezen állja ki,
végül komolyan vesz, s fölszögel a fára.
Nem vágytál rá, és sohase kérted,
negyvennyolc éve haldoklom érted.
Harminchat éve kereslek téged,
– tán át nem érzed, és meg sem érted.
Harminchat éve indultam útnak,
mint akik mindent, mindenről tudnak;
de a szerencse és a hit túl vak…,
– akit feldúlnak szolgál az Úrnak.
Ne hagyj magamra, fogadj el engem.
Nem nyugszom meg már, csupán öledben.
Ne küldj magamba, világgá mennem.
Tiéd a lelkem – kezem kezedben.
Mindig hét lépésről akadt hozzá közöm,
s nem kaptam belőle királyi birtokot.
Néztem a tömeget, hogyan marakodott,
megosztozva rajt, mint sakálok a dögön.
Sohasem lendített egekig az öröm,
s nem is vert miatta föld alá a bánat.
Mindössze szégyelltem, ki mennyit zabálhat,
megosztozva rajt, mint sakálok a dögön…
Az se nyugtatna meg – tudtam –, ha megszököm,
vagy részleteibe mélyen alászállnék,
s engem se hajszolna különösebb szándék;
megosztozni rajt, mint sakálok a dögön.
Bárkivel lehetne, senkivel sincs pöröm.
– Ordítozzon csak más, erről én lemondok.
Csönd lesz, ha hús híján, maradnak a csontok.
Min osztoztok majd, mint sakálok a dögön?
Nyújts kezet a sötéten át,
vegyél tenyeredre!
Tedd baráttá az éjszakát.
Hadd fogózzam ujjaidba,
mosolyogva nézz rám!
S megjelöllek, int a stigma.
Dajkálhatsz, vagy összetörhetsz;
hangulatod szerint,
s akárhogy, varázslatos lesz.
Szerethetnélek, de mit érnél vele,
voltaképpen amúgy is apád lehetnék…
Az ember mérje föl, hol van a helye,
ha nem több, mindössze múlandó emlék.
Nem roncsra vágysz, mint én sem családra
– önző ténfergésem más felé visz –.
Az olyan életnek nincs „lányos” ára,
mely Isten fölött a Szépségben hisz.
Szerethetnél, hogyha megértenéd ezt,
lehetnél ébredésem záloga…
Mégis, ki felnőtt lesz, jól tudja, mit veszt,
s „ébren” már nem lehet hálás soha.
Úgy adnék valami romlatlant neked,
hisz, amit kérhetnék, úgyis bűn lenne…
Mért unszolnálak, ha meg úgyse teszed?
Kössenek hozzám a szavak helyette (?)
Lemondtam rólad, hogy szeretni tudjál,
– az első próbádat kiálltam hát,
megzabolázva a mámor szavát.
Várakozom rád, mint Jézus a kútnál.
Ülök a káván, és ahogy jössz, nézlek;
megszólítalak, mert szomjas vagyok.
Kitikkasztottak a böjti napok.
– Így érinthető az eltiltott lélek.
Érinthető lesz az eltiltott test is,
vagy marad, ami volt, „tisztátalan”?
– Ég felé kitárva magányosan,
de sorsát rontva, mint rombol a pestis?
Balogh Noémi 12 éves
Miczura Szimonetta 13 éves
Radics Mária Daniella 13 éves
Balogh Orsolya 11 éves
Ajtai József 15 éves
Bujdosó László 13 éves
Farkas Zsolt 9 éves
Bozsányi Vanda 11 éves
Nagy Dzsenifer 11 éves
Nagy Fruzsina 10 éves
Mezei Valentina 14 éves
Nagy Diána 9 éves
Nagy Natália 16 éves