Agónia
In memoriam Marianna
Jött, aminek jönnie kellett: roncsolt
család, szétfagyott szerelmek, morzsolt
kövek, gyűlöletnyilak. Ráadásnak
gégemetszés, combnyaktörés és rák.
Mindet legyőzted. Eddig. A sok gyógyszertől
hártyavékony lett a bőröd, a mély foltok
összeértek. Kék asszony lettél.
Hegymenet a temetőben. Elestél, majdnem
ottmaradtál a búskontyú sírok között.
Most odaértél.
Az utóbbi hetekben szétszabdaltuk a hosszú
éjszakákat. Megnéztük az Isten hozta, őrnagy
urat, nevettünk. Egyszerűségre vágytál,
szavak nélküli sétákra. Újra elmegyünk
a nudista strandra, ahol szabadnak éreztük
magunkat, bár csontkemény volt a lángos.
Nehezen vetted a súlyos levegőtömböket,
hörögtél, mint prés alatt albumba szánt
falevél. Elcsendesedtél.
Órákig feküdtél félmeztelenül a padlón,
jött a temetkezési vállalkozó. A koporsóba
simuló fekete műanyag sercegett. Lepedőmmel
látványosan leptelek.
Puskin, a kaukázusi juhászunk megsértődött,
hűtlen lettél hozzá, hetekig nem evett.
Kiszaggatta az összes muskátlit, amit rossz
kezeddel ültettél. Túladagoltam a vizet,
kirohadt szobádban a Spathiphyllum strauss,
akkor megjelentél.
Állsz önmagaddal szemben,
keresed, mikor hullott hajadba
porcukros eső. Elemzed,
milyen hatással volt rád.
Nem tudod pontosan, ki néz
szembe veled, zavarodottan
pislog a szemed. Menekülsz
magad elől, halad a körmenet.
Az inverz képelemekből
kinyerhetők adataid, csak legbelül
maradnak titkon az érzelmek.
Tagadhatók szilánkos fájdalmak.
Amit tettél, tán vállalható, vagy csak
huncut csíkokat húz a naplemente.
Önmagaddal szemben elég
nehéz elviselni a hízelgést.
Kemény a szék, rácsos
darabok szaggatják hátad.
A szabadtéri koncert
lombjai alatt fésűs hangszeren
matat a szellő. Dús hajadba
énekesmadarak kapaszkodnak.
Tincs ficánkol homlokodon.
Azok a finom mozdulatok,
akárha bordáimon játszanának
fürge ujjaid. Nézel magad elé,
észre sem veszel. Szúnyog riaszt.
A hárfa nagy teste combjaid
közé szorul. Cserélnék vele.
A harmóniát szétzavarja
egy dühös zivatar.
In memoriam Marianna
Valami sváb falunapról kellett
írnom, magammal vittelek.
Akkor táncoltunk először és
utoljára, sípcsontod megrepedt.
Elcsendesedtek a rekedt hangszórók,
megdermedt az énekes.
Zenei aláfestéssel palacsintát
sütöttél, csípődre legyek ültek.
Mintha tviszteltél volna.
Lezuhantál az ágyról, mozdulatlan
maradtál, ölbe kaptalak, az a néhány
lépés különös tánc emléke.
Ahogy kérted, halotti torodon
táncra lendült lábam, tányérok
zörögtek az asztalon, mozdulataim
Bob Fosse is megáldja.
Vöröslött a hajnal a Faustus törpebolygón. A Parancsnok reggeli szózatát visszhangozva verték vissza az acél- és üvegfalak, a rettentő betonépítmények, beton-alul- és felüljárók. A hasonnevű főváros iskoláiban megkezdődött a tanítás. A diákok itt, az Inspektorok iskolájában is a robotőr kameraszeme előtt állva, szótlanul hallgatták a sötétben az élelemmel és energiával való takarékosságra intő parancsot, amelyet a Föld újabb lázadása tett szükségessé. A világítást csak a tanár, Leonardo beléptekor kapcsolta fel az őr-robot. A tanulók addig hátratett kézzel állva hallgatták a napiparancsot. Aki netán megmukkan, vagy ellép a helyéről, annak hátra köti a kezét a tanőrség ügyeletese: a legelső főparancs, ahogy a Bolygó-kódexben is olvasható, a totális fegyelem. Ami azt jelenti: semmit se szabad, kivéve, amit a nagykódex vagy a Parancsnok kifejezetten megenged. Ezt ötéves korától kezdve minden Faustus-lakó tudja már.
– Mint tudjátok – kezdte előadását Leonardo –, szépapáink generációjának sikerült a túlnépesedett, önpusztító hajlamú, elviselhetetlen klímájú Földről átköltözni egy épp erre tartó meteoritra, tehát a mi kis bolygónkra, melyet azóta a világegyetem legtökéletesebb emberi művévé tettünk, egyben leigázva és szolgánkká téve a Föld lakosságát. De azt is tudjátok, ugye, hogy – habár alávetettük akaratunknak –, létünkben mi is függünk leigázott anyabolygónktól, hiszen a Faustus sziklatalaján jószerivel nem terem meg semmi… Úgyszólván mindent a Földről szerzünk be… Éhen halnánk, ha kiengednénk őket a hatalmunkból! El ne felejtsétek, hogy a mi népünk, a neodruida az emberiség olyan elitje, mely nem kíván többé keveredni a közönséges földlakókkal… Igen, mi a homo sapiensnek egy tökéletesített válfaja vagyunk, annak köszönhetően, hogy nem kell napi fáradságos munkával előállítanunk az élelmet, megtermeli azt nekünk az alávetett Föld – csak legyetek mindig résen, ha – mint inspektorok – azt tapasztaljátok, hogy a kockafejű földbéliek valahol vonakodnak átengedni nekünk az általuk megtermelt javakat…
Leonardo végignézett a fülük mögött szorongás gátló chippel felszerelt, egyenruhás nebulókon és hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúságot érzett. Vagy inkább sajnálatot? Embereket látok, akik nem emberek, csak példányok, velem együtt – gondolta. – Fiatalok, akik sose láttak még igazi fákat, bokrokat, folyót vagy virágos mezőt és a legtöbbjük sose fog kilépni a Faustus sivár betonvilágából… De fennhangon, nem esve ki a szerepéből, ezt kérdezte:
– Mit gondoltok, hogy tudjuk a célunkat elérni? A földlakók lázadását letörni?
Több kéz is a magasba emelkedett. – Az ön édesapjának nagyszerű találmányával, az ózonbombával! – harsogták kórusban a lelkes nebulók. Ekkor csengetés hallatszott, az óra véget ért. Feltették a mindig maguknál hordott, rózsaszínben-láttató szemüvegüket, és szigorú menetoszlopban távoztak.
Az átkozott ózonbomba, gondolta Leonardo, tíz kilométeres körben levegővé változtatja az embereket. Színtelenül, szagtalanul, tűz és robbanás nélkül eltünteti őket, porszem se marad utánuk – de a környezetet, meg az élettelen tárgyakat sértetlenül hagyja. Az atom- és a hidrogénbomba csak játékszer e tökélyhez képest, amit a Parancsnok „negatív teremtésnek” nevez. Apját, a megalkotóját, a néhai Sziszüphosz mestert nemzeti hősnek tekintik, szobra kétszeres életnagyságban ott áll a törpebolygó legszebb parkjának közepén. De Leonardo ki nem állhatja ezt a Góliátot, a legutóbbi koszorúzásakor is beteget jelentett, jócskán kivívva ezzel a Parancsnok rosszallását. Mert önmaga előtt nem bírja tagadni, hogy gyűlöli, akit szeretnie kell.
Átment az ételelosztóba, ahol a nagy képernyőn – mint mindig – most is olvashatta a nevét: jogosult az ebédre. Csak akkor vette észre a csoportosulást és az izgatott morajt annak okán, hogy nem jutott mindenkinek étel. A Földről megint nem érkezett meg az előírt mennyiség. Többen hangosan követelték a rebellis Amerika azonnali megzabolázását. Leonardo, érezve magán az éhes hoppon maradottak alig leplezett gyűlölködő pillantását, hányingerrel küzdött. Felállt, otthagyta az ételét. A feje is megfájdult, ahogy hazafelé caplatott a fejeseknek fenntartott apartmanok egyikébe, ahol magányosan lakott. Útját műanyag virágok és zöldre festett gumibukszusok övezik, melyek csak akkor nyílnak ki, ha a szirmokba, levelekbe rejtett kamerák működésbe lépnek. Ahogy most is, amint elhalad mellettük… A fejfájása kibírhatatlanná fokozódik. Megáll, gyorsan lenyel egy érzéketlenítő tablettát. Úgy hat, mintha gumivá válna az agya is, visszapattan róla minden komolyabb gondolat. Leönteni ezt a gumi-agyat félliternyi alkohollal: maga a megváltás!
De nem lepődött meg, hogy perceken belül felcsörrent a telefonja és egy hang figyelmeztette: aki hívja, nem intelligens robot. A Parancsnok szólt hozzá: – Az amerikaiak tényleg fellázadtak, lelőttek egy élelemszállító rakétát! Azonnal indulni kell, megleckéztetni a rebellis bandát! Ha ezt megúsznák, az előidézné a dominó-effektust, a Faustuson éhséglázadás törne ki, rágondolni is rossz! Azonnal indulnod kell! A városnak, amelyik a rakétát kilőni merészelte, mindenképp pusztulnia kell… Nyomás, vár az űrsikló, a golyót a fedélzeten adják át…
– Miféle golyót?
– A te golyódat. Mert a bombát csak két ember hozhatja működésbe, elfelejtetted? Mégpedig úgy, hogy egyesítik a két golyót.
– Eszerint találkoznom kell valakivel.
– Meg fog keresni téged. A részleteket mobilon kapod… Kapcsold be az űrfrekvenciát! – Egy kattanás hallatszott, majd szinte azonnal az űrhelikopter surrogása, amint leszáll a ház előtt. A gépen álarcot húztak Leonardo fejére és kezébe nyomták a kis kézitáskát az ózongolyóval, amit a csuklójára erősített.
Egy óra se kellett, hogy megérkezzék a Földre, az érintett amerikai városba.
Sötét este volt, csak az égen táncoltak színes karikák és villanások. Úgy tűnt, máris tombol a háború, de kiderült: épp Halloween van, a lázadó város polgárai álarcos utcai bulival és tűzijátékkal ünnepelnek…
Kitűnően időzítette az akciót a Parancsnok, állapította meg Leonardóban a stratéga, ennél jobb időpontot nehéz lett volna találni.
Már az álarcos sokadalomban ténfergett, de furcsa volt, hogy nem kap újabb utasítást. A Parancsnok frekvenciája hallgatott a fülcimpájára szerelt parányi mobilban. Ott állt az önfeledt forgatagban. Elárvultan, álarcban. Nincs arcom, gondolta, mert a Halál vagyok. Nincs arcom, üres papírra írt parancs van a helyén.
– Nicsak, egy oroszlán! – búgta egy női hang, és egy oroszlán-álarcos nő bukkant fel a bódult tömegből. – Akkor te vagy a párom! – A lány egy pillanatra felmutatva a golyót, figyelmeztetőleg megszorította hősünk kezét. – Javaslom, ne veszítsük el egymást, oroszlánom. Tegyünk úgy, mintha szerelmespár lennénk. – Átölelte Leonardo derekát. – Gondolom, nálad sincs frekvencia? Hősünk csak a fejét ingatta és arra gondolt: két egyforma maszk, micsoda konspirációs hiba.
– Akkor húznunk kell az időt, míg megjön a parancs, hol hajtsuk végre.
– Itt nem maradhatunk. Te ismered a várost?
– Azt se tudom, hogyan fogjuk működésbe hozni.
– Pofonegyszerű. A te golyód kallantyúját bedugod az én golyóm lyukába – a lány kihívóan, érzékien felnevetett. – Nem ismerős ez neked?
– Mindjárt egy egész várost fog meggyilkolni – gondolta Leonardo. – És ilyen önfeledten tud kacagni! Nem látta még a lány arcát, de roppant ellenszenvet érzett. Azt is tudta, miért: önmagát kezdte gyűlölni.
– Csak el ne felejtsük az időzítést beállítani…
– Ha nem állítjuk be, egy óránk akkor is lesz felszívódni – próbált meg Leonardo tárgyilagos maradni. – Minimum egy óra kell, amíg az A és B kondenzrész feltölti egymást. És addig is ketyegéssel figyelmeztet. És van egy jelzőszem is rajta, mely az első félóra végén kigyullad.
– Megnyugtató – mondta tompán a lány. – De hol a fenében van ilyenkor a Parancsnok? – Isten és Sátán egy személyben… Bár sose kerülne elő – gondolta Leonardó, csodálkozva, hogy már nem érez félelmet.
Gyönyörű, érzéki arc vált láthatóvá. Miriamnak hívják és márvány fehér a bőre, hollófekete a haja. Odalett a konspiráció! Az akcióterv szerint sose lett volna szabad meglátniuk egymás arcát… De ki törődött most a halál forgatókönyvével? Magával ragadta őket a jelen mámora. Leonardo is ledobta álarcát. Kéz a kézben, mint egy barlangon át, elindultak a térről kivezető utcán.
Egy kapu előtt nagy tömeg kígyózott. Mint kiderült, a napi kábszeres adagjukra vártak. Két fehérköpenyes alak adta be a morfium-injekciót a reszkető embereknek, valamilyen igazolvány ellenében. Mint kiderült, a Nemzeti Morfium Minisztérium munkatársai.
– Csak azoknak jár, akik nem szerepelnek a Gondolatrendőrség napi listáján – világosította fel hősünket a fehérköpenyes. – Van önnek negatív igazolása?
– És azok ott? – kiáltott közbe riadtan Miriam, ahogy megpillantották a járdán sorban fekvő testeket. Úgy feküdtek ott, mint a viaszbábuk: egyiknek-másiknak még remegett valamelyik végtagja. – Valami baleset történt?
– Csak a szokásos. Akiknek nem jár a kincstári morfium, hogy elviselhessék az éhezést és az ötven fokos nappali hőséget.
Gyorsan odébb álltak. Kiégett, üszkös falú épületek közt haladtak, órákon át. Az úttesten szenny és szemétkupacok meg csontsovány, kóbor kutyák.
– Ez Amerika, 2200-ban? – riadozott Miriam. – Félek, Leonardo… Nagyon félek.
– És odahaza, a Faustuson nem féltél?
– Olvastam a statisztikát: errefelé tíz év óta nem volt eső. A csatornák is kiszáradtak. Nem csoda, hogy megtagadják tőlünk az élelmiszer-adót.
– Remélem, ha hazaértünk, elmeséled a Parancsnoknak, amit láttál.
– Ha hazaérünk? – nézett a lányra ő, csaknem vidáman.
– Mire gondolsz? – hajolt a vállára Miriam.
Válasz helyett felbúgott Leonardo fülcimpája.
– Itt a Parancsnok – hallatszott kihangosítva. – Elnézést az üzemzavarért… A napszél mágneses ereje eltérítette a hangot. De korrigáltuk… Együtt vagytok már?
– De még mennyire!
– Akkor indíts! A nagy városi park kiszáradt tavának medrében kell a bombát összeszerelni. Most tegyétek magatok elé az összetevőket, megvizsgálandó, rendben vannak-e?
Egy parkoló autó motorházára kirakták a két golyót, óvatlanul, mert rögtön legurultak a földre. Egy maszatos arcú kisgyerek ott ólálkodott, rögtön felkapta őket, s futásnak eredt.
– Jesszus! – sikított Miriam. – A golyók, a golyók! Kapd el gyorsan!
– Eszemben sincs – mosolygott Leonardo. – Hadd játsszon velük szegény.
– Elment az eszed? A láncreakció…
– Nem lesz semmi láncreakció.
– De hát…
– Ártalmatlanok.
– Tréfálsz? Ezzel?
– Megtaláltam apám, Sziszüphosz végrendeletét.
– És?
– Ezek gyerekjátékok. Nincs bennük hatóanyag.
– Hát, akkor hol van?
– Sehol, szerelmem. Magával vitte a sírba a bomba technológiáját. Érted?
– Szóval, akkor…
– Igen: nem létezik.
– Tehát akkor…
– Sziszüphosz gyűlölte a zsarnokságot. De nem akart éhen halni. Azt se akarta, hogy egyenként törjék össze a csontjait.
– Inkább kitalálta nekik a világ legtökéletesebb bombáját. Aztán eldugta.
– Áldassék a neve!
– De a Földet megfenyegette vele… és halálosan szipolyozta. És én attól félek, az emberiséget már az se fogja megmenteni, hogy nincs meg.
– Gondolod? Miben bízol?
– A napszél mágneses eltérítő erejében.
– Egy szót se értek ebből.
– Sziszüphosz, az én zseniális, de folyvást rettegő atyám kiszámította: egy hasonló mágneses robbanással járó óriás napkitörés, mely a Faustust a Föld felé repítette, még a mai napon megtörténik… Tudod, milyen következménnyel?
– Félek. Talán jobb lenne, ha el se mondanád…
– A Faustust, ezt a túlfejlett, gonosz törpét, amely minket is megszült, a napkitörés ereje kiszakítja pályájáról és ismeretlen messzeségbe taszítja. Meg se áll a Jupiterig. Érted? A Föld felszabadul.
– Micsoda altató szöveg! A Parancsnoktól tanultad?
Ekkor a Föld, mint a hirtelen lefékezett gyorsvonat, megremegett. „Földrengés!” – hallatszott innen-onnan. De afféle tornádó volt inkább. Fülsértő süvítés, a szél letépte a felhőkarcolók tetejét s a hajnali égen a Faustust látták, amint tűzgolyóként távolodik. Az emberek, mint esőben a hangyák, rémülten összekapaszkodtak.
– A napszél mágneses ereje? Manapság így hívják az Istent?
Leonardo nem válaszolt. Felugrott egy autó tetejére, a rémült, reszkető tömeg köréje gyűlt.
– Emberek, ne féljetek! A Faustus nincs többé… Pozdorjává égve, meg se áll a Jupiterig! A Föld felszabadult!
Hálás moraj hallatszott.
Megvan a Föld új vezére – gondolta Miriam szorongó szívvel. – Csak rakétája ne lenne hozzá…
Agónia
Arszennyij Tarkovszkij emlékezetére
Aludj macska, aludj
a nyár jön, és rögtön tovaszáll
homályba borulnak a fények
„alig valami ez már”
–
Aludj macska, aludj
kitelt a sorsod, a Semmi vár
talpadon egy levél még fennakad
„alig valami ez már”
–
Aludj macska, aludj
egyre fogy a fény, nő az árny
odafenn szikrázó csillagok
„alig valami ez már”
–
Aludj macska, aludj
angyalszárny tán befed, dajkál
egyre megy élvezet vagy fájdalom
„alig valami ez már”
Fekvő nőalak
A szultán sátrát Logodon állították fel, mert idáig nem ért el a Buda alatt temetetlenül heverő hullák bűze. A jelentés szerint a császáriakkal tartó magyarok javasolták, hogy üssenek rá a Kelenföldön táborozó oszmán elővédre. Az agg generális azonban a Németországból remélt segédcsapatok beérkezése előtt hallani sem akart erről. Így hát a kezdeményezés az iszlám harcosainak kezébe került, akik olyan lendületesen zúdultak rá a hitvány gyaurokra, hogy talán el is söprik az egész kompániát, ha be nem robbantják előttük az arcvonal gyepére szórt puskaport. A durrogás és a lovak riadt nyihogása, csakúgy a táborra ereszkedő fojtó füstköd viszont annyira megrémítette a vén főparancsnokot, hogy gyorsan kidolgozta a teljes visszavonulás tervét, noha a várva várt birodalmi erősítés éppen befutott, és a válogatott szép termetű cseh és német zsoldosok lobogtak a harci vágytól.
– Nem a Türkenfrucht, a hit harcosaitól való páni félelem bénította meg az öreget? – vetette közbe a nagyvezír.
– Tájékozottságod lenyűgöző, nagyméltóságú pasa – hajolt meg a csausz. – És hát komolyan gondolhatta volna az átkozott hitetlenek fővezérlete, hogy a táborában zajló egész napi lázas tevés-vevés elkerüli a figyelmünket, s az éj leple alatt meginduló sereg háborítatlanul átkelhet a pesti oldalra? Míg kémeink szeme az ellenségen, csapataink a Kelen-hegy mindkét oldalán előrehúzódtak, naszádjaink is feleveztek a csepeli bázisról és tüzelőállásba fordultak. A gyaurok mindenekelőtt a támadásainkat olyannyira megnehezítő ágyúkat hajózták be. Utánuk a legértékesebbnek tartott német és cseh nehézlovasok következtek. Ki tudja miért ők a legértékesebbek, miközben velük találkozunk a legritkábban a harci síkon? Talán éppen az értékük miatt őrizkedtek annyira tőlünk. Mindkét szárnyon felfejlődtünk. Éjfélre a német, a cseh és a magyar gyalogosok sorakoztak fel a budai hídfőben. Ekkor elszakadt a komp vontatókötele. A várból tett lövések védelme alatt nyugodtan megindulhattunk ellenük, hiszen fedezet nélkül maradtak. Ráadásul az a pap, aki a mi oldalunkon áll, felgyújtotta a királyi ólak előtt felhalmozott takarmányt, hogy bevilágítsa a küzdőteret, így a futni próbáló hitetlenek puskáink biztos célpontjául szolgáltak, mielőtt janicsárjaink rohama – a szpáhik bekerítő manőverével egyidejűleg – rájuk zúdult volna. Mint az áldozati állatokat, úgy vagdaltuk a sok keresztényt, talán tizenhatezer ember is odaveszett a harcokban, több mint azon a bizonyos napon.
A szultán bólintott. Bólintottak a vezírek, az emírek, a sejkek és az ulémák is. A csausz azt is jelentette, hogy a magyarok három vezére nagyszámú kíséretével üdvözlésére megérkezett, majd az illem megkövetelte hajlongások közepette kihátrálhatott az uralkodói sátor trónterméből. E sátor mintha a szeráj kicsinyített mása lenne, aki irányt téveszt benne, az ajtó gyanánt felfüggesztett selyemfüggönyök mögött csupa tagbaszakadt alakba ütközik; tetejét kupolák ékesítik, azok csúcsain ezüstből remekelt holdsarlók, a legnagyobb mérföldekre fénylik, ha rásüt a nap. A szultán, mint az ég királya ragyogott a dívántagokra, midőn nagyszerű szózatát hozzájuk intézte:
– Kegyes atyáim és nagy elődeim – Allah bocsásson világosságot bizonyságtételeikre mindörökké! –, helyes cselekedetei és kiváló tettei arra irányultak, hogy az átkozott hitetlenekkel, akik konokul tagadják Mohamed prófétaságát és küldetését, vallásháborút folytassanak. Őfelségeik uralkodásuk idején hatalmas szent harcokat vívtak, számtalan országot és vidéket tettek az iszlám és az igazhitűek lakhelyévé, amely korábban színültig telt a tévelygés förtelmével. Magam is mindig őket a helyes úton követve rántottam meg indulásom kantárszárát, és szerencsével, sikerekkel kísért, töretlen buzgalmamat mindig ennek szenteltem. Ezért, s mivel a pogányok népe és a hitetlenek csapata – ne gondoljon velük Allah az ítéletnapig! –, szövetkezett és összesereglett, hogy az iszlám népét megsértse és megalázza, most bízva a dicsőséges és magasságos Allah – aki az evilági birodalom ura, magasztaltassék és terjedjen ki mindenre és mindenkire jótéteménye! –, végtelen kegyében és méltányosságában, mérhetetlen jóindulatában és megbocsátásában, és reménykedve a próféta őszentsége – Allah áldása és békéje legyen vele! –, támogatást nyújtó csodáiban, s esedezve és kérve az első négy kegyes kalifa és a próféta többi kiemelkedő társa, valamint a magasságos szentek áldott lelkeinek segítségét, az egész iszlám közösséggel – segítse győzelemre őket Allah a feltámadás napjáig! –, fényes harcra szánva el magam, az igaz úton végzendő vallásháborúba indulok. Célom és vágyam Allah magasztos szavának terjesztése és a tiszta, nyilvánvaló szent törvény érvényesítése az egész földön.
A vezírek, az emírek a sejkek és az ulémák bólintottak. Ám a csauszbasi, akinek tiszte szerint a rendezvények biztosítása mellett azok hangulatáról is gondoskodnia kellett, jelt adott, mire jól képzett heréltjei üdvrivalgásban kitörve kívántak győzelmet, jó egészséget és szerencsét a szultánnak. A vezírek, az emírek, a sejkek és az ulémák is csatlakoztak a kórushoz, tisztük méltóságát lehetőség szerint megőrizve. Mellőzték tehát a csípő tekergetését, a felugrálást és a dobbantást, de ütemes tapsuk összehangolódott az arcukon eláradó boldogsággal. A heves örömnyilvánítások elültével egy tekintélyes uléma, a jog, a tudomány, az iszlám szakértője kapott szót:
– Mielőtt, ó, kalifa, beléptem sátradba, megpillantottam annak legékesebb kupoladíszét, és azt gondoltam, a félhold hamarosan ott díszeleg majd a budai főtemplom tornyán a kereszt helyett, és milyen boldogok lesznek az igazhitűek, amikor már imádhatják benne Allahot, tehát a belsejében már nem lesznek utálatos bálványok, szobrok vagy festmények – hiszen a Próféta csak fekvőpárnán, vagy a padlaton, és fej nélkül engedte meg élőlények ábrázolását –, és az ulémák irányításával a törvényesség előírásai szerint kifüggesztették az első négy kalifa, Abu-Bakr, Omár, Oszmán és Ali nevét, valamint az arany betűkkel zöld táblákra festett Korán-idézeteket. Kizárólag az iszlám hatalma törvényes a világon, amely két részre oszlik: a már muszlim uralom alatt álló hit házára és a még meg nem hódított háború házára. A muszlimok egyetemleges kötelessége a vallás fegyveres terjesztése, hogy az egész világot fennhatóságuk alá vonják. Ez a kötelesség a vallásháború. Márcsak a dzsihad miatt is. A „dzsihad” a hárombetűs, arab, dzs-h-d szógyökből származik. Jelentése: erőfeszítést tenni, törekedni, igyekezni önnön tulajdonságaink megjavítására. Emellett mások tulajdonának, hitének és életének megvédésére. Málik ibn Anasz imám a Korán és a Szunna tudományos elemzése révén joggal nyilváníthatta ki a dzsihád, mint megszentelt harc értékrendjét: az abban résztvevő muszlim mindenkit megelőzően a legkiválóbb, hősi halála a legnagyobb dicsőség, egyben azonnali belépés a paradicsomba; annak során a hitharcosnak joga van a nem muszlim asszony- és leánynépen örömét töltenie, ahol és amennyiszer csak kedve tartja; őt illeti meg megölt ellensége teljes vagyona és minden hozzátartozója is. És megvan írva a 8-ik szúra 41. versében: „S tudjátok, bármit zsákmányoltok, egyötöde annak Allahé s a Hírnöké, a rokonoké, az ínségben szenvedőké s a vándoroké, ha hiszitek Allahot, s mit mi kinyilatkoztatunk szolgálóinknak az ismérvek napján, a napon, midőn találkozik a két csapat. S Allah mindenre képes.”
Egy újabb csausz érkezett, és miután megcsókolta a szultán zsámolyát, jelentette, hogy a magyarok három vezére kíséretével megérkezett, és boldogságos várakozással készül arra, hogy a világbíró, fényességes padisahnak átadja értékes ajándékait. A szultán bólintott, csakúgy a vezírek, az emírek a sejkek és az ulémák.
– Azt olvasd fel, amit arról a bizonyos napról írtál – parancsolt a szultán az udvari történésznek.
A jeles férfiú a kezébe ragadott pergamenlapok felett elnézve, a szöveg követelményei szerint nyújtotta el, vagy gyorsította meg az előadását:
– Azon a bizonyos napon, ó, diadal előlegzése, a csoda már benne lüktetett a hitért való harcban, a harcosok szívében, kardot, kopját markoló kezükben, minden puska, minden ágyú elsütésében. Az ütegállások kialakítására keresve sem kínálkozhatott volna alkalmasabb helyszín a magyar arcvonallal szemközti dombvonulat aljánál. Egyik vasmonstrum a másik után süppedt be a helyére. Az igaz hit rendezetten beérkező lovasai és gyalogosai előtt a hosszú menet után már csupán a gőzölgő savanyú leves és a pihenő képe lebegett, az ütközetet, ó, koronák osztója, másnapra tervezted. A szolgák javában foglalatoskodtak a tábor felállításával, mintha az öszvérek és a tevék fel-felbőgve vártak volna felséged beérkezésére. Ekkor azonban a magyar sereg időközben előretolt szárnyai fergeteges erővel zúdultak ruméliai hadtestünk elejére. Mind a két részen felperegtek a dobok és felsikoltottak a trombiták, hirdetve a harc vásárát, ahol a halál kikiáltójának minden élet igen olcsó.
A gonoszok királyának vezére kétségtelenül helyesen ismerte fel, mily nagy előnyt jelent számára, ha nem várja meg az igaz hit harcosainak felfejlődését. Csakhogy arra nem számított, hogy mi nem megiramodunk, mint a szarvascsorda, ha megzavarják, hanem szembefordulunk a reánk merészkedőkkel, valamint, hogy párducok bátorságától duzzadó ruméliai hadtestünk vitézeit, akik mindig az elővédben haladnak, még fenséged vezérlő napsugarai alatt csillagok megszámlálhatatlan népe követi, mindenekelőtt a ruméliaival egyazon harcértékű és a vele virtusban folyvást rivalizálni akaró anatóliai hadtest. Az ellenség első lovascsapata így bár hirtelenjében sújtott ránk, behorpadni látszó soraink a tapasztalt bégek parancsolatára szétnyíltak, az átengedettek hirtelen ágyúállásaink előtt találták magukat, és lövegeink összeláncolva, kihegyezett karókkal védve, áthatolhatatlan falként meredtek előttük. A paripák rémült nyihogással visszahőköltek, felágaskodtak és keresztirányban kezdtek menekülni. Az ütegek alig okozhattak kárt a páncélosoknak, nem úgy a rájuk forduló janicsárság puskatüze. Mindazonáltal a derék párák a nyergükben ülők zömét elmenekítették a csatatérről. Hanem a lovasságot futólépésben követő gyalogság kelepcébe esett. S az anatóliaiak is már a szerencsétlen magyarok balszárnyával szemben, lángol a puskák kanóca, a nyílvesszők felajzott íjak idegén, mintha még a kopják lófarkai is a támadási parancsot várták volna.
Ám a magyar fővezérlet még sikeresnek látta a lovasrohamot, így az ütközetet gyorsan eldönteni akarván második harcvonalát is nekünk zúdította, immár maga a király vezetésével, aki nagy hevülettel rohant a csata félelmes tüzébe s kezdte derekasan forgatni a kardját. De hiába vagdalkoztak nagy hevülettel a gyaurok az anatóliai hadtesttel szemben. Tengerként hullámzó csapataid ellepték a mezőt, a gyors paripák lábaitól fölvert por eltakarta az eget. Mennyi elefánt termetű s a farkasnál vadabb gőgösnek nyaka lőn az éles kardok hüvelyévé, akiknek élete palotáján az idő építésze negyven–ötven év óta munkálódott, de azt most haragod árvize egy perc alatt romba döntötte, fejük legördült, mint a golyó és díszül került a lándzsa hegyére. Így a fővezéré.
A vezírek és emírek kíséretében a csatasíkon megszemlélted a holtakat. Közben gyors lovú harcosaid a futókból még vagy kétezret, kinek vetve a nyakára, kit – ha fegyverét már eldobta – a hajánál fogva húzva, vagy ostorral hajtva fogságba vetettek. Parancsba adtad, hogy mindnyájukat ki kell végezni, de, hogy kár ne érje az igaz hit harcosait – hiszen egy közönséges rabszolgáért két-kétezerötszáz akcsét, egy fiatal, erős és szép példányért a dupláját is megkapták a piacon –, minden gyaur levágott fejéért csengő aranyat ajándékoztál, majd a hullákat a többi közé lökve – széles a mező – farkasok és keselyűk étkéül hagyattad.
A felolvasó indulataitól a pergamenlapok, mint madárszárnyak, meglebbentek. Mozdulatlan csend ült a pazar sátorbelsőre.
A szultán egy legyintéssel elbocsátotta a csauszt – e kézmozdulatra körülvették fehérsüveges testőrzői –, és kilépett a tábor elé. A meghajlók háta egymást követő sorokban hullámzott előtte, mint mélybe süllyedt hajó felett színes kelmék a ringató tengeren. Odafent feketén gyülekezett a dögevők csapata, de magasan egy magányos sas körözött. A levegő királya körültekinthetett a horizonton, Székesfehérvár, Esztergom és Nyitra irányában fekete füstgomolyok emelkedtek ott, ahol már az igazhit haragjának ostorcsapásait osztogatták a krími tatárok. Ahol tegnap még falu állt, baromfik tipegtek az udvarokon belecsipegetve a trágyadombba, illetve egymásba, ha kellett, a tisztaszobában bölcső ringott, aludj, csillagom, Petikém, s az eladósorban lévő leányzók, miközben etetni kezdték a kotkodácsolva gyülekező kendermagosokat, gyöngyöző mosolyt küldhettek az épp akkor a fonott kerítések előtt elhaladó, kifényesített süvegüket megbillentő legényeknek, ilyenkor lelassulnak a mozdulatok, egyszersmind felgyorsul a szívverés, persze, nehogy illetlenség essék, rajtuk a famíliák szeme, a ház sarkánál sertepertélő gyermektelen nagynénié vagy megözvegyült szegény nőrokoné, most hajadonok és ifjak összeterelve, arcukkal nem egyszer az előttük imbolygó, korbács szaggatta, átizzadt, véres inghátba lökődve, rabszíjra fűzve várják, hogy elindítsák őket a drinápolyi rabszolgapiac felé, majd csak kiszabadulunk valahogy, családot alapítunk, és akkor csizmával tapossák szét gyermekünk fejét, mint Petikéét…, a hit harcosai rugdosva, taszigálva választják szét őket, nincs idő a locsogásra, nem tréfadolog a mustra, mert a rabszolgapiacon majd mezítelenre vetkőztetve vizsgálják meg az árut, megnézik a fogát, húzkodják a haját, tapogatják, járatják, nincs-e ficama, rejtett hibája, ha leány, szűz-e még, a lány pompás áru, maradhat a transzportban, a fiú göthösnek tűnik, már handzsár szegeződik a torkának, de ő ért a lovakhoz, kengyel vasába ütődik a feje végül, már pucolhatja is.
A szultán leeresztette a tekintetét az előtte toporgó magyar urakra, akik átadtak neki hatszáz, a császári seregből ejtett válogatott, szép termetű foglyot, és maguk sem reménykedhettek abban az utánozhatatlan nyájasságban, amellyel ajándékukat megköszönték, sem abban a kegyben, hogy a palotasátor előtt felállított, smaragdokkal kirakott aranytrónus mellől nézhetik végig, amint a csorbadzsik alakzatba formálják az ifjakat, századonként, fővetéssel elvonultatják őket a díszemelvény előtt, zászlóaljban helyben járatták – hiába, katona a katonával remekül szót ért –, majd szakaszokra bontják, harmincasával sorba állítják, végül mindannyiuknak egy csapással levágják a fejét.
Előzőleg a vezírek, az emírek a sejkek és az ulémák egyöntetű beleegyezése mellett az a döntés született, hogy mivel Magyarországnak a szultán által kinevezett előbbi királya meghalt és a pokolba költözött, ez alkalommal közvetlenül birtokba kell venni Buda várát. Ez alkalommal, vagyis ama bizonyos napnak, a legfényesebb, a mohácsi diadalénak tizenötödik évfordulóján. A szultán hosszasan nézett az elbocsátott főemberek után. Más európai küldöttségek tagjai valamely titkos diplomáciai célt lepleztek, amelyet egyesült ügyeskedéssel igyekeztek elérni. A magyarok viszont, hiába a mézesmázoskodás, trónusa lépcsőjéig háramoltatták vitáik, versengéseik izgalmát. Akarva, akaratlanul? Csak egy viszályt keltő parancs, mit parancs, nyájas kérés ezekhez, és meglesz a foglalás – iszlám harcosok véráldozata nélkül.
Lassan tél lesz. Minden lehull,
minden színtelen és kemény.
Az erdő meztelen tetem.
Van, aki épp ezt élvezi,
hogy lábbal tiporhatja azt,
ami hajdan szép volt és élt.
Lassan kihűl ez az ország,
minden tekintet földre hull,
csak az álarcok maradnak
s a mögéjük bújt démonok.
Van, aki épp ezt élvezi,
hogy lábbal tiporhatja azt,
ami hajdan szép volt és élt,
egy európai nemzetet.
Csendélet könyvekkel
Nem tudok az ősz nélkül élni,
de méltósággal meghalni se.
Kipingált ravatalom a táj,
koporsóm az égő hegy orma,
szemfedőm a csukódó égbolt.
Nem tudok az ősz nélkül élni,
de méltósággal meghalni se.
Siratóasszonyok a varjak,
a levélhullás a gyászmisém
s a gyászbeszédet a szél fújja.
Nem tudok az ősz nélkül élni,
de méltósággal meghalni se.
Halálsápadt özvegyem a hold,
árváim fénytelen csillagok,
végakaratom tűnődő csönd.
Nem tudok az ősz nélkül élni,
de méltósággal meghalni se.
Önarckép lampionvirággal
Az elmúlt napokban az áradó folyó már a nagyobb településeket fenyegette, a Tiszai Árvízvédelmi Hatóság az erre kijelölt nádbocsi ártéren a töltések eltávolítása mellett döntött. A kiérkező tűzszerészek a robbantásokat precízen-szakszerűen végrehajtották, majd szendvicseik, illetve a feleslegessé vált gyújtó-szesz elfogyasztása után a mocskos folyón dülöngélve hazabaktattak, a helyiek nem kis csodálkozására (leszámítva Berki Jóska plébános urat, aki ezek után maga is a vízen való átkelést részesítette előnyben – de előtte gumicsizmát húzott).
A hazatérő nádbocsiak némelyike felettébb szokatlan dolgokra lett figyelmes. Egy bizonyos alsó-bocsi gazda, aki általában a Pál névre is hallgatott, megfigyelte a menekülő ürgéket a szántáson, míg egy másik szintén alsó-bocsi személy azt állította, hogy az ő házából nem csak az egerek, de még a macskák is kereket oldottak. Továbbá egy felső-bocsi úriember, aki bejáratos volt az alsói Presszóba, a minap szóvá tette, hogy a kertjében egy bizonyos csuka rárabol a csirkéire. Hasonló dolgokról később számosan beszámoltak a Presszóban, ahol a hazatérő plébános (a Presszó a második otthona volt) közölte, hogy felázott a harangtorony, méghozzá a felsői Kálvária-dombon!
A lakosok közül többen félni kezdtek. Zavar lett úrrá egész Bocson és a környező tanyákon is. Egyesek egyenesen odáig mentek, hogy kacsákat és libákat kezdtek tartani baromfi gyanánt tyúk helyett, és a végítélet napját hirdetve valamennyi tyúkot és kakast megfőzték paprikásnak vagy pörköltnek. Az asszonyok naponta kijártak a temetőbe – mint eddig is –, és igyekeztek kitámasztani az elfekvő sírköveket, míg a férfiak zöme – mint eddig is –, a Presszóban talált menedékre.
Idővel, alig egy-két hét elteltével a helyiek belenyugodtak ezekbe a szokatlan jelenségekbe. A gyerekek rákászni jártak a mezőkre, és gyakran teli kosár csíkkal vagy keszeggel tértek haza. A kisfiúk békákat, a nagyobbak siklókat sétáltattak az úton, míg a lánykák szép kis kagylókat és sárga vízitököt szedtek. Egy élelmes gazda, aki még emlékezett a régi időkre, Felső-Bocson rizstermesztésbe kezdett, és jó áron adott túl rajta az őrségi, káli-medencei és városligeti termelői piacokon. Idővel a férfiak némelyike is ki-kimozdult a Presszóból, és hazatért a friss halpaprikás csalogató illatára, míg mások (az említett gazda, a plébános és a csapos) újra kijártak a berkesbe, immár nem elvadult pockokra-nyulakra lesve, hanem csukára, harcsára fenve puskáikat. Persze ne szépítsünk, továbbra is akadtak gondok: az ifj. Pál puliját lenyelte egy harcsa, a pontyok pedig lezabálták a termés egy jelentős hányadát – ám mégis, lassan újra a szokott szürkeségbe váltott az emberek közérzete, nem kavarta fel őket többé ez a néhány apró változás.
Hónapok teltek el így, elmúlt lassan a nyár is és a nádbocsiak észre sem vették már, ami körülöttük zajlik – bár némelyek gyanították, hogy a gátrobbantásnak lehet némi köze az új körülményekhez, ennek ellenére már a Presszóban se beszéltek a körülményekről, csak néha egy-egy spiccesebbje emlegette azokat, más nem jutva eszébe. Ahogy véget ért a tél – az a szokatlanul langyos tél, mely álmataggá tette az amúgy se túl dolgos falubelieket –, burjánzásnak indult a természet. A rétek-mezők, melyek a télen szürke iszappá satnyultak, most fátyolos békanyálba öltözködtek, megannyi tündérrózsa hosszú szára sűrűsödött rajtuk, halak lengték be őket. Az ereszek alá csokrokba gyűltek a halpeték, a fák ágai közt teknősbékák süttették a hátukat. A cserepekből hínáros virágok lengtek elő.
A nádbocsiak fokozatosan alkalmazkodtak, anélkül, hogy észrevették volna. A gyerekek ismét kijártak rákokat, csigákat, kagylókat szedni, anyák napjára mindenki egy szép csokor hófehér tündérrózsát szedett édesanyjának, teknősöket úsztattak az utakon. A boldog anyák nagyokat tátogtak egymás között a kapualjakban. A férfiak a Presszóban fröccsöztek vagy éppen valami rövidet ittak, nézték a meccset, a plébános urat dicsérték, ha ott volt, szidták, ha csukázni ment, vagy pontyra lőtt. Este ki-ki hazament a maga portájára, megetette a kis porontyokat majd nekilátott a halászlevének. Végül, lefekvés előtt, lemosdott a tornácon a kettős hold alatt vagy büszkén bugyborékolt pipájával.
Így telt el félév Nádbocson, ritka szép idillben. Ám ősszel az összeülő országgyűlés első határozatával elfogadta a nádbocsi gátszakasz pótlására előző év júniusában beadott indítvány második, módosított formáját. A határozat értelmében, októberben sor került a terep felmérésre, és a következő év február végén kezdetét vették a munkálatok. A töltést helyreállították június 3-ára.
Másfél hónappal később a tikkasztó kánikulában egy minisztériumi megbízott kilátogatott a nádbocsi ártérre a természet és vadkár felmérése céljából.
Ott, ahol lekanyarodik a töltésről az út, poshadt tócsák szaga lepte meg. Felhúzta az elektromos ablakot. Későbbi jelentésében beszámolt az erdőben bekövetkezett jelentős kárról, és a vadak hiányáról, továbbá kitért arra, hogy a terület még most is alkalmatlan a termesztésre, a bűzölgő haltetemek sokasága pedig komoly fertőzés veszélyt hordozhat magában.
Gyula, 2009 előtt
Madách Imrére
„Hálám bizonnyal méltó lesz művedhez,
S hogy nagy lesz, ebből is megláthatod.”
(Madách Imre: Mózes)
Érettségi tétel után harminc évvel lett csak az enyém,
mikor fényében ily osztályrészt engedett,
látva, hogy az egyetemesség egy aranyedény,
ahol a mindenséggel a szó összeölelkezett.
Mennyi áthallás benne, évszázadok suhannak át,
szent zsámolyra ülve fényt és árnyat együtt találtam,
megéreztem az emberi mivolt misztériumát,
a lankadástól óvó örök vigasztalásban.
Nagy dolgokat mondasz. Szédülök belé. – mondja Ádám,
S ekkor barátommá is lett egy pillanatra,
elrévedezve a szellem ragyogásán,
mint tavaszi napsütésben fürdőző szalamandra.
A dicsőség percnyi dőre játék,
előttem az öröklét lett kitárva,
itt torzul visszájára minden szándék,
a Föld terráriumába vagyunk összezárva.
A történelemben csak a szín változik,
a szereplők is mások, de marad a lényeg:
hazudjuk magunkat magasságokig,
megfelelően az adott kor világrendjének.
Nehány őrültet most feszítenek fel,
testvériségről, jogrul álmodókat.
A globus kalandpark, gyermekmenhely
és csontvázakat őrző templompadlózat.
Köldökcsonkkal távozik a tisztaság,
a romlatlanság ideája hamar elveszik, bukik,
Lucifer kezében olajba mártott olajág,
de ha üzletet lát, nyomban alkuszik.
Egyre ritkább, mely a kebelnek mélyét felveri,
s felelősségével kel birokra,
az előjog már rég nem luciferi,
tompa tekintetek néznek szent iratokra.
A salak új isteneket nevez,
sulykol, kiemel, szivárványt von fölé,
az okos kívánságra elemez,
és megmagyarázza, hogy miért gyümölcsnélküli a gyümölcszselé.
Ismeretlen érzés szállt szívembe,
mikor felelősségét éltem meg a napnak,
a pór-végzet, a felülről szép ellentétel
minden kimunkált önsajnálatnak.
…mély tenger a nép: bármi napfény
sem hatja át tömét; sötét leend az,
csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
és mely hullám ép te vagy…
és mennyi vízcsepp válik le a víztömegből,
kiket a pillanatban hullámnak tartanak…
A reflektor, mint bármi napfény,
a hőseit teremti, a gyámoltalanság szőranyáit,
és képek ketrecébe zárja a vágyat,
s nézi, mint egy lakótelepi kanárit.
Ádám szólá: bűnre mennydörögjünk,
paránya a világnak az egészét úgysem látja,
bármi is legyen épp köröttünk,
a szellem lehet a lélek viharkabátja.
Felettünk pajzsúl áll isten kegyelme,
…dehogy mit tész, dicsőségére te végzed,
részemről egy kibékült Isten pont megfelelne,
a boldogság úgy sem több, mint boldogságérzet.
A mű, ha áll bevégezetlenül,
sorsa eldőlni akkor még nem látszik,
ez lehetőség is, de csak ha érzed belül,
most elbújok, csukd be a szemed és számolj el százig!
A művészetért és szeretteimért szívesen szenvedek (Önarckép a börtönben)
…és akkor megmozdult valami, ahogyan álmosan-unottan fölröppent a padlóról, erre persze többen is a mozgás irányába kapták a fejüket, látták a Valamit, ahogyan fölröppen álmosan-unottan a padlóról, megtesz a levegőben mintegy negyvenhét centimétert, majd megállapodik a szerelvényajtó melletti kék kapaszkodórúdon, hozzávetőlegesen egy átlagos felnőtt emberi test derékmagasságában. A Valami aztán sétálni kezdett a kapaszkodórúdón, álmosan-unottan lecsusszant térdmagasságig, majd megpihent ott, épp csak egy szusszanásnyi időre, hogy aztán ismét fölröppenjen, álmosan-unottan, vissza, abba az irányba, ahonnan nemrég érkezett, és ahogyan földet ért mintegy hatvannyolc centiméternyi utazás után, több ember számára világossá lett, hogy ez a Valami itt és most egy imádkozó sáska. A fölismerés pillanatában néhányan ösztönösen hátrébb húzódtak az üléseiken, az állva utazók mintegy méternyi sugárban el is kerülték a mantiszt, akinek vélhetően fogalma sem volt az utazóközönség egyes tagjainak életében betöltött nemcsekély szerepéről, s persze arról a riadalomról, amit álmos-unott röptével pillanatok alatt kiváltott. Míg ő képletesen, a hozzá legközelebb rettegők szó szerint, csöndesen imádkozni kezdtek, ki-ki a saját istenéhez, egy közös cél érdekében: a Valami némi irányváltoztatást követően, nehogy az imádkozó illetőre találjon röppenni, mert annak belátható és beláthatatlan következményeit nehezen viselnék azok, akik így vagy úgy, de kapcsolatba kerültek ezzel a zöldes-barna testű, tüskékkel bőségesen ellátott, fogásra kiválóan alkalmas első lábakkal rendelkező rovarral. A páros ülésen, táskája szomszédságában pihegő hölgy, mielőtt a Valami földet ért volna a mintegy hatvannyolc centiméteres röppenés végén, úgy kapta maga alá szandálba száműzött lábfejét, mintha az élete múlna ezen a fontos pillanaton, és bárcsak lenne Bárkiakárki, aki erőt véve magán, szánt szándékkal, vagy akarattalan odalépne ehhez a Valamihez és teljes testsúlyával eltaposná, hogy – ha nem is szó szerint, de képletesen mindenképp – eggyé váljon a csúszásgátló csillámkristályokkal bőséggel teleszórt linóleumpadlóval. De semmi ilyesmi nem történt. Az ájtatos manó tovább ájtatoskodott a két szerelvényt összekötő ajtó felé fordulva, ott pihent, persze nem tudni, valóban pihent-e, vagy éppenséggel a mindennapos bajait igyekezett megvitatni magával: emésztőrendszerét megülte a tegnap elfogyasztott zsákmány, a bal első fogólábán mintha az egyik tüske érzéketlen lenne szorítás közben, túl hamar elfárad, ha mintegy hetven centiméterhez közeledve kell repülnie, eszmei értékét miért pont annyiban határozták meg, vagy egy sokkal égetőbb kérdés: Istent nem ismerve miért kell egy egész életen át imádkoznia; esetleg, netalántán a Rovarmennyben mindez megtérül, ha Bárkiakárki mégis teljes testsúlyával eltapossa, hogy – ha nem is szó szerint, de képletesen mindenképp – eggyé váljon a csúszásgátló csillámkristályokkal bőséggel teleszórt linóleumpadlóval? S vajon az a páros ülésen, táskája szomszédságában pihegő hölgy, aki imént olyan kétségbeesetten maga alá kapta a lábait, mit szólt volna, ha ez a nemtelen sáska – hiszen honnan is tudhatná rettegésének eme fokán, hogy itt és most hím-e vagy nőstény példány tartja rettegésben őt magát és a tőle mintegy másfél méternyire elhelyezkedőket , szóval mit szólt volna, ha egyszer csak, minden előzmény nélkül a sáska megszólal, lágy, bariton hangon, választékosan fogalmazva meg gondolatait: Mi lelt titeket, miért vagytok ennyire megilletődve? Semmi okotok a félelem lepleit a lelketekre borítani. Békével jöttem, a szívem telve nemes szándékkal, kérlek, ezt lássátok meg ti is. Ugyanaz a nap süt fölöttünk, ugyanaz a szellő játszik az arcunkkal, ugyanaz a Hold világítja meg az éjszakáinkat. Tudom, az igazság, ha tehetné, mindig a rejtekében maradna, de előbb-utóbb meg kell magát mutatnia. Én semmit sem vétkeztem ellenetek, kérlek, ne bánjatok velem úgy, mint egy megvetést érdemlő bűnössel, aki végérvényesen rászolgált az ítéletre, a ti ítéletetekre. Kérlek, ne legyetek ennyire elfogultak, hát mit ártottam nektek? Vajon lesz-e mód tisztára mosnom magamat előttetek, tudtok-e majd tiszta szemmel rám tekinteni, lesz-e majd hely, jut-e majd nekem is hely szívetek szeretetteljes kamráiban, vagy örökre le kell mondanom az irgalom pitvarairól? Ez az ápolt rágókkal szépen díszített szájszerv nemcsak arra szolgál, hogy nálamnál jóval kisebb és gyengébb, védtelenebb, röpképes rovarokat jó ízléssel elfogyasszon, hanem arra is, hogy a mennybeli angyalok hangján szóljon hozzátok, hogy szép szavakat formálva a megbocsátás fontosságát hirdesse nektek, kik szinte már képtelenek vagytok rá, hiszen előttem sem lehet titok, csak azokkal vagytok könyörületesek, akikhez az érdek fűz. Mondjátok meg, itt, lent kuporogva mit remélhetek? A magamfajtának mi jár a tarkálló megvetésen és gördülékeny gyűlöleten kívül? Szabad-e még remélnem szabadságot? Keressem-e még a régen elveszettet? Vajh’ megtalálhatom? Mondjátok meg! Ne hagyjatok így… kétségek közt kétségtelenül! De nem szólalt meg ez a titokzatos sáska, ápolt rágókkal szépen díszített szájszervét nem nyitotta szóra, hogy különös szózat hangozzék onnan, keveredve a metrószerelvény megszokott zsivajával, ami pediglen: kattogás és csattogás, az ajtók záródó zöreje, a következő megállóra vonatkozó bejelentés egy közömbös géphangtól, s persze az utasok áradó-hullámzó gügyögése és ezeknek sűrű szövésű visszhangja. A titokzatos ájtatos manó nem szólt semmit, ott állt részletgazdagon összetett, pszeudopupillás szemeivel a szerelvényközi ajtóra ragasztott matrica felé fordulva, s csak nézett, hogy ő se maradjon ki a közös tudásból, miszerint TILOS A DOHÁNYZÁS, bár kevés az esélye annak, hogy ápolt rágókkal szépen díszített szájszervébe cigarettát biggyeszt, rágyújt, a füstöt pedig, karikát és/vagy egyéb alakzatokat idéző formában a szerelvénymennyezet irányába, az ott levő díszventilátor felé fújja. Nem, a sáskának nem oszt és nem is szoroz, miféle szabályok közé szorítjuk a halál számára szaporított napjainkat. A sáska közömbös, mint azok, akik szó nélkül elmentek a hetedik napja döglötten heverő patkánytetem mellett az A… utcát és Á… utat összekötő, lakótelepi házak között megbújó földúton. Ott hevert hasmánt a szétdobált sörösdobozok és felesüvegcsék társaságában, az első napon nyugodtnak tűnt, mintha csak aludna, a második napon megjelentek a legyek és egy kisebb fajta puffadás a törzs tájékán, a harmadik napon már egészen kövérnek tűnt és a lábait illetlen terpesz feszítette széjjel, megfeketedett szemeivel pedig a föléje boruló nyárfa lombjaiban megbúvó susogást figyelte, a negyedik napon megjött a szag, az óhatatlan rothadás tömény és rögeszmés bűze, az ötödik napon végig esett az eső, a puffadás megszűnt, helyét átvette valami különös síkú laposság, a hatodik napon megjelentek a férgek, a szőrzet egy része eltűnt a tarkójáról, s mintha a kezdet kezdetén rózsaszín, mostanra sötét szürkévé lett farkából is hiányzott volna egy jókora darab, a hetedik napon egy cipőtalp nyomait lehetett látni, beletaposva határozottan, semmi mással össze nem tévesztve, eltorzítva ezzel az eredeti formát, szét- és kilapítva mindent, ami fölismerhető kerettel szolgálhatott, a nyolcadik napra pedig mindenki más emlékezhet, csak az nem, aki ebben a pillanatban én vagyok, mert a nyolcadik napon odalett a döglött patkány teteme, semmi sem utalt a korábbi jelenlétre, se egy folt, se egy otthonát veszített féreg, se egy lézengő légycsapat, a nyolcadik nap már nem tartozik hozzám. A RAUCHEN VERBOTEN sorral kacérkodó sáska közömbös, és akkor se lenne jobb a helyzet, ha részletgazdagon összetett, pszeudopupillás szemeivel a hétvégi fesztiválra felhívó plakátot, esetleg a folyamatosan megújuló világmárkák választékát hirdető reklámfelületet, netán a vízóramérő cseréjének időszerűségét harsogó hirdetményt, vagy a páros ülésen, táskája szomszédságában pihegő hölgy szandálba száműzött lábfejének egyik gombásodásra hajlamos, éppen benőni készülő körmét lesné. Az üdvözítő (v. idvezítő) az lenne, ha a csúszásgátló csillámkristályokkal bőséggel teleszórt linóleumpadlóval lenne egy síkban zöldes barna/barnás zöld mantiszmasszaként. Mindenkit, vagy legalábbis az utazóközönség tagjainak többségét boldoggá tenné ez a létállapot, ez a sáskahalál, és ez a sáskahalál még később sem okozna gondot, nem úgy, mint egy szétroppantott poloska. Hiába a hitetlen ájtatosság, az örök görcsben levő fogóláb, nincs új testben való föltámadás, az nem sáskaprivilégium, nem entomológiai állapot. A következő pillanatban a szerelvény megállt, az ajtók kicsapódtak, aztán utasok ki és be, le és fel, és tompán, de biztosan lehetett hallani, hogy valaki odakint a peronon mindenfélét kiabál, hogy a napsugarak a horizont innenső oldalán fölzabálják a lelkünket, meg ilyesfélék, de aztán „Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak!”, s volt, aki vigyázott, volt, aki nem, mert neki ne mondják meg, mit tegyen, főleg ne egy kenetteljes géphang a mennyezetbeli aprócska lyukakból, s ahogy elindult a szerelvény, imbolygásnyit rángatózva, valaki odaszökkent az ajtóhoz, egy láthatóan ittas úr, a férfi nemiszerv életadó nedvét emlegetve, s megosztva utastársaival a fölismerést, miszerint sikerült nem-leszállnia/nem sikerült leszállnia/le nem sikerült szállnia, s míg a helyes szórendet keresve morgolódott, egyeseknek föltűnt, hogy az a Valami már nincs ott, ahol eddig volt, úgy tűnik, nyoma veszett. Talán az előző huzat szippantotta ki a péksütemények illatától zavarodott állomásra az ájtatos manót, vagy Bárkiakárki cipőtalpára kenődve, annak vájataiba süppedve távozott, nem lehetett tudni, de mivel a végkicsengés pozitív, édesmindegy, mi idézte elő sáskaabszenciát…
Önarckép fekete agyagedénnyel és széttárt ujjakkal
Akit még nem szerettem
s ő sem szeretett,
akit még nem gyűlöltem
s ő sem gyűlölt,
akinek még nem fogtam kezét
a folyóparton
bámulva a száguldó vizet –
Ő legyen támaszom és tanúm
az ítélet napján,
akinek szavai
mint átlátszó üveggolyók
gurulnak egy bársonyszőnyegen
a bírói pulpitus felé:
– Ez is csak egy a sok közül,
nem ismerem.
Buszon ülök, előttem még
Renoir-kiállítás szelíd fénybe mártózott színei –
okkersárga, azúrkék, piros, néha barna, zöld,
vörös hajzuhatag, test – és arcszín
selymesen álomszerű.
„Szeretnék még lilát beszerezni”,
mutatja a fiú változatosan kifestett körmeit,
s a lány orrkarikája alatt
megértőn, kedvesen somolyog.
Távoli ismerősök – talán ezért
beszélgetésük igyekvőn TV-kultúrára vall.
A fekete cseresznyeajkon kicsúszott,
alantas töltelék kifejezést észre sem veszik,
tovább folyik a szépelgő csevely,
s a körmökön markánsan kopognak a színek.
Festve őket Renoir palettát cserélne vajon?
Vagy eldobná az ecsetet?!
Amikor Jézus Krisztus elítélésének és megfeszítésének stációi során keresztjét cipelve a Via Dolorosán egy suszterműhelyhez ért, megállt nehéz terhével. Kért a mestertől egy pohár vizet, és pihent volna egy keveset. Amit a római katonák is megengedtek az elítéltnek, azt a suszter megtagadta tőle.
Ahasvérusnak hívták a mestert. Nem adott egy korty vizet a szenvedőnek, ellenben durva szavakkal elkergette. Ekkor Krisztus megátkozta őt: az utolsó ítélet napjáig meg nem nyugodhatsz, örökösen vándorolnod kell, már életedben kárhozottan, amíg el nem jövök újra. És a bolygó zsidó azóta vándorol, nem lelheti nyugalmát. A bolygó zsidó képe azóta árnyékként vetül minden lábbeli készítőre. A cipész, a csizmakészítő, a varga, a saru- és szandál specialista, ortopéd- és sportcipész, mind-mind cipeli a gyalázat terhét, akkor is, ha nem tud róla.
Én láttam, ahogy Jézus Krisztus vállára tették a súlyos keresztet, fent a Pap térnél, aztán csak cipelte lefelé, végig a Práter utcán. Először a Losonczy utcánál esett el, aztán találkozott édesanyjával, a Szűz Máriával a Bókay utca sarkán, aztán a Leonardo da Vinci utcánál segített neki a keresztet cipelni Cirénei Simon, de ő nem bírta sokáig, hamar visszaadta, mert hosszú utca a Práter utca. Veronika a Nap utcai kocsma előtt megtörölte Jézus urunk véres verítékben úszó arcát és Bambi elnevezésű üdítőitallal kínálta.
Aztán a menet megállt apám cipészműhelye előtt. Apám épp a járdát söpörte, de a szenvedő ember láttán megállt kezében a seprő. Jézus akkor odafordult apámhoz. – Mester úr, kaphatnék egy pohár vizet?
Hát persze – felelte apám –, csak egy kicsit várni kell, hogy kieresszem a csapot, mert az eleje nem elég hideg a csőben.
Ezen a ponton kibicsaklik a történet, de hát minden olyan történet kibicsaklik egy ponton, amit túl korán kezdenek el, vagy amit nem fejeznek be időben.
Apámnak nem kellett volna vizet adni, akkor Jézus a kereszttel vonszolódott volna tovább, és valahol az iskolánk mellett, a Corvin köznél meg is feszítették volna. Egy bolygó zsidóval több vagy kevesebb, az már nem oszt és nem szoroz. De apám gyomorból nem bírta a rómaiakat, főleg a katonákat nem. Lehet, hogy dafke adta azt a vizet, másképp mondva: virtusból. Pohár vizet adni is jelenthet virtust.
A dicsőséges 1956-os őszi forradalomból a következő év elejére „sajnálatos események” lett, majd csakhamar ellenforradalom, és május elsejére már nagy tömeg gyalogolt zászlókkal a felvonuláson, hogy a végén megkapja az ingyen virslit egy pohár sörrel. Maradt nálunk megjavított cipő, amit nem vittek el, de anyukám lebeszélte apát: isten ments, nehogy megpróbáld megkeresni a gazdáját. Emlékszel, harminchétben elindultál Újpestre egy pár megtalpalt cipővel és valami hajógyári sztrájkolók megvertek, kék-zöld foltok, és még a cipő is odaveszett.
A mi utcánkban ketten jártak házról házra, egy géppisztolyos pufajkás meg egy civil, „hőbörgőket” meg olyanokat kerestek, akik „részt vettek az eseményekben”. De nálunk egységesen mindenki távol marad a történelemtől, a lakók végig a légópincében ültek. Senkit nem vitt el a karhatalom, a disszidenseket leszámítva a Bókay utcából nem tűnt el senki, sőt, az ipartestület cipész szakosztálya tavasszal ingyen adott bőrt a kérelmezőknek.
Az enyhülés jegyében amikor kicsit engedett a politikai helyzet, újraindult a hittan, különórában persze, de az állami iskola épületében.
– Hát, hogy is képzelik az emberek! – dohogott az atya. – Mindenhez van tankönyv. A számtanhoz, a kémiához, a földrajzhoz, mért éppen a hittanhoz ne volna?
– A tornához nincs, pedig az is tantárgy – kurjantott közbe egy férfi, de róla kiderült, hogy nincs is gyereke, véletlenül keveredett a tantermünkbe. – A hittan tankönyve a katekizmus, jegyezzék meg, a Mária Terézia sekrestyében árulják, tíz forint. Anélkül ne jöjjön a gyerek!
A gyerek hittanra járatása a bátorság próbája volt. De elég kicsi bátorság kellett hozzá. Meg tíz forint – majdnem egy férfi sarkalás ára. Engem is beírattak. Szőke, angyalarcú fiúcska voltam, nekem való dolognak gondolták a hittant, a hegedű úgyse ment annyira jól.
Megkaptam anyámtól a pénzt, elindultam katekizmust venni. A grundon snúrozott Gyuri bátyám a Rehák fiúkkal. Rengeteg aprópénz volt a földön a vonal körül. A snúrban profi voltam. Aki a vonalhoz legközelebb dob, az rázhatja a maroknyi pénzt. Fej vagy írás, többség vagy egység.
Rosszat sejtettem, már előre szóltam: én vonalra nem dobok, csak falhoz! De senki nem akart játékba vinni.
– Öcsi, van pénzed? – kérdezte a bátyám.
– Nincs!
– Add ide!
– Tíz forintot kaptam. De katekizmusra kell. A hittanba.
– Majd adok én neked egy jó kis katekizmust!
– Nem lehet. Hivatalos kell. Az atya mérges lesz.
– Legfeljebb rád ver tíz Miatyánkot. Engem viszont itt ezek a Rehák gyerekek ronggyá gyepálnak, ha nem adom meg a pénzüket.
– És honnan veszed a katekizmust?
– Megmondom a frankót. – És megmondta. Csak előtte még eljátszotta a tíz forintomat.
A bátyámék nagy csibészek voltak. Letéptek rozsdás lakatokat elhagyott pincékről, és minden vackot összeszedtek, aztán üzleteltek vele. Így jutottak be a MÉH-telep vízzel elárasztott papírraktárába is.
Én távol maradtam ezektől az akcióktól. Sokkal előkelőbb voltam annál, semhogy utcagyerekekkel töltsem az időt. Meg be se vettek volna, mert még kis hülye voltam. Ha a bátyád öt évvel idősebb, egészen úgy húszéves korodig kis hülye maradsz. Vagy amíg elő nem rukkolsz valami nagy dologgal, amit ő is tisztel. Hiába fújtam a derdidaszt, az nem volt elég.
– Gyere, ez a láda tele van könyvekkel. Kicsit eláztak, de jók. Ebből választunk.
– Nem is olvasol! Hol szerezted?
– Egy pincéről leesett a lakat.
– Mindig hantázol.
– Nézd, ez tisztára úgy néz ki, mint egy katekizmus. Rajzoltak rá neked gyertyatartót, függönyzsinórt, sormintát.
A nyirkos és fedél nélküli, pinceszagú könyv baljós jövőt rajzolt elém. Olyan könyvnek látszott, ami nem fog szeretni engem, máshova kívánkozik tőlem.
– Mindig belerángatsz. Nem jó ez – suttogtam –, ennek még fedele sincs! Rögtön meglátják, hogy nem igazi!
– Most figyelj! Itt ez a keményfedelű fekete könyv. Kitépjük a belét, és a fater csirizével beleragasztom a katekizmust.
Egyszerre tudtam csodálni és utálni ezekért.
– Na látod, pupák, most már igazi! – veregette szőke fürtös fejemet. – Az ítéletnapig kitart! Az atya el fog ájulni a gyönyörűségtől.
A hittan néhány hétig ment, mint a karikacsapás. Az atya ötletszerűen felolvasott valami szentek életéről, magyarázott a bárányról, néha rágcsált egy-egy darabot a zsebében tartott kenyérből. Egészébe véve nem törte magát túlságosan, hogy magával ragadjon minket a hitélet mélységeibe. Óra végén feladta oldalszám szerint a tanulnivalót, de sohasem kérdezte vissza. Egy napon, pontosan azon a napon, amikor eljött az ideje, beállított a tanterembe egy idegen ember. Valami szigorú fekete jelenség, az egyházkerület vagy a vallásügyi hivatal, vagy ilyesmi. Én kivételes műveltségemmel inkvizítornak néztem. Az atya kérdezgette a gyerekeket a katekizmusbeli tételekről, hogy mi végre vagyunk a földön meg hasonlók, és ügyesen meg is felelt a kérdésekre, ha a gyerek akadozott. Minden gyerek akadozott. A fekete ember ellenségesen krákogott. Ekkor az atyának megakadt a szeme rajtam. Na, te kisfiam, állj fel szépen, mondd el nekünk a tízparancsolatot. Bátran! Hangosan, mintha karéneken lennél!
Mondtam: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne kívánd felebarátod feleségét… az atya boldog volt, az inkvizítor is bólogatott, amíg oda nem értem, hogy a hetedik napot tiszteld meg, és szombaton ne dolgozz. A fekete ember igencsak felfigyelt, az atya pedig gyorsan helyreigazított: vasárnap! A hetedik nap, vasárnap! Mivel arra gondoltam, hogy isten szeme mindent lát, és most itt főleg az ő igazságáról van szó, nem hagytam annyiba. Szombat, erősködtem, és azért szombat, mert az Isten szombaton vezetett ki minket az egyiptomi rabságból.
Az atya elhűlt. Honnan veszed ezt az Egyiptomot? Hát a katekizmusból! A fekete ember teljes magasságában kiegyenesedett: és mit olvastál még abban a katekizmusban, fiam?!
Elragadott a szereplés: Sokat! Hogy van a Tóra, amit szekrényben kell hordozni. Meg hogy Isten Izráelt szent néppé választotta!
Az atya keresztet vetett, az inkvizítor meg magához kérte a katekizmusomat.
Fennhangon olvasta a címlapot: Obádovics, matematikai példatár. Izgatottan kinyitotta, és fakó hangon olvasni kezdte: Kis Szentírás. Szerkesztette: Dr. Frenkel Bernát. Budai izraelita hitközség elöljárósága.
Az iskola környékén azt beszélték a kárörvendő csibészek, hogy az atyát a Gellért-hegyi barlangkápolnába száműzték, de ez nem igaz, hiszen az rácsokkal jól le volt zárva omlásveszély miatt, meg hogy ne legyen semmiféle imádkozás a Gellért-hegyen. A pinceraktárra pedig, ami még sokáig ellátta volna a bátyámékat mindenféle szajréval, dupla lakat került.
Vacsora után kupaktanácsot ültek a lakók az apró kert mellett a sárga keramitos udvaron. Nem könnyű az élet, hümmögtek. Sokba lesz még magának az a gyerekcsíny a katekizmussal, Béres úr!
– Még a háború előtt bejött a műhelybe egy egyén – kezdte apám. – Fehér panamakalap, fehér porcelánnadrág és csauszínű, fehér betétes fulbruk cipő volt rajta, nem magyar munka. Öt pár cipőt szeretnék rendelni, mester úr – mondta. – Azért jöttem magához, mert ilyen névvel, hogy Béres, maga csak egy igaz magyar ember lehet.
Apám büszke lett a nevére, ami ilyen jelentős üzlethez segítette hozzá, de csak majdnem. Tárgyalásokat kezdtek egy komolyabb svájci exportról, noha egy deka bőrre sem volt pénze, de a lehetőség! – De ugye értik, uraim! A lehetőség! – húzta ki magát az emlék hatása alatt.
– Mi az, hogy igaz magyar ember? – morfondírozott Pidmaniczky bácsi. – Hát, hogy lehetne román például. Csak akkor úgy hívnák, Berescu – magyarázta Szalai asztalos. – Akkor talán rosszabb cipőket csinálna? – tette fel a költői kérdést.
– A kézzel varrott kisipari magyar cipő fogalom Európában – nyilatkozta apám az egész szakma nevében. – Még Svájcban is!
– Az a híres lábbeli szakma nem mert megjelenni a párizsi világkiállításon, mert félt a megmérettetéstől!
– Pidmaninczky, maga kötekszik, mert a híres magyar „angol úri szabóságot” összeroppantották – mondta apám.
– Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, miről van szó – szólalt meg érdes hangján Zsiga bácsi, a házmester.
Csodálkozva nézték.
– Arról beszélt az az egyén a háború előtt, hogy a Béres úr nem zsidó.
– Nem értem, mit akar ezzel – védekezett apám. – Az a személy kiemelt engem a szürke tömegből! Az a személy nekem jövőt adott, kérem!
– De milyen áron? – kérdezte Szalai asztalos.
Apám megütközött: – Semmilyen áron. Egy deka bőröm sem volt! Még egy macskára való fél pár cipőt se tudtam volna csinálni! De mondtam már: a lehetőség!
– Láttuk, hova vezetett! A kétszázezer magyar a Don-kanyarnál! A mérleg másik serpenyőjében! Amiről nem beszélünk! – dörmögte Zsiga bácsi.
– Nem kellene elvetni a sulykot! – emelte fel az ujját Szalai asztalos. – A dolgok nem összekeverhetők, de amióta az eszemet tudom, mindig összekeverik őket.
– Gondolják, hogy bajom lehet belőle? Mármint a katekizmusból – kérdezte apám. Vonogatták a vállukat és hümmögtek.
Az elkövetkező napokban látogatóink voltak. A fene tudja, honnan tudták meg, de megtudták, kétségtelenül. Két levendulaszagú öregasszony, hogy akarunk-e fizetni az anyaszentegyháznak adót. Apámat az adó szótól mindig ideggörcs fogta el, de most kijelentette, hogy akar. Ez római katolikus adó – tisztázták a hölgyek –, és két évre visszamenőleg! Negyven forint!
– Igen, igen, katolikus – mondta erélyesen apám. Eszébe sem jutott, hogy ugyan hol van nekünk negyven forintunk akármilyen adóra, de a hölgyek elpucoltak anélkül, hogy kérték volna a pénzt.
Aztán megtörtént, hogy bement egy ember a műhelybe felmérni a négyzetmétert. És kifelé menet megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk valamire. Meg hogy nem akarunk-e kérvényt beadni. Mire? – Kérdezte apám zaklatottan, mert egyébként, amúgy, igen nagyon szükségünk lett volna mindenfélére. Valahogy megmozdult a suszterkalapács, az ember meg gyorsan kisurrant.
Másvalaki megkérdezte a házmestert, hogy kaptunk-e valaha dzsoint csomagot. A házmester tagadta. Gömöri néni beugrott szalicilért, és kikémlelte, hogy a falon van-e még a kis világítós feszület. Ott volt.
A reggeli nyitásnál a műhely kulcslyukába összesodort papírfecni volt gyömöszölve, rajta írás: tudjuk ki vagy! Talán el kéne menni a rendőrségre? Egy fecnivel? Másnap nyitáskor apám alig fért a redőnyhöz, a szomszédos iparosok elemezték a zárra rajzolt kis keresztet: ha onnan nézem, hatágú, ha meg innen, akkor csak öt. Apám rájuk förmedt: mindenki vizsgálgassa a saját redőnyét meg a saját csillagait!
Apám este hálóingben kapkodta be a Karilt fejfájás ellen, víz nélkül, csak úgy ropogott a foga alatt.
– Mit akarnak tőlem? Mi bajuk van velem? Én csak egy suszter vagyok! Elvitték őket! Én tehetek róla? Én csináltam a háborút? Én csináltam a Szálasit? Aki zsidót rejtegetett, felkoncolták. Meg itt, a szoba-konyhában hova dugtam volna? Az egész ház leste egymást! Ugyan, kérem – legyintett láthatatlan ellenfelére. – Én is kivettem részem a háborúból! Pedig felmentést kaptam általános testi gyengeség miatt, mégis beosztottak légószolgálatra! Légitámadáskor a háztetőn a sziréna mellett? Minden lángolt! A kétméteres tűzcsapóval hadonászni! A reumás karommal! Jöttek a Liberátorok, potyogtak a szárnyas bombák, a rádióból meg hogy szígelelál, szígelelál, lukdefáj! Németül!
A ház hallgatott és senki nem segített. Igaz, nem is tudtak volna miben. Vasárnap délután jött egy fekete ember. Ez másfajta feketeség volt, mint az inkvizítoré, de akkor már gyanakodtam. Ültek a szobaasztalnál. Az ember azt mondta apámnak: Most már nem kell félni, Béres úr. Legalábbis nem annyira.
Apám, ha ideges volt, alacsony, törékeny alkatú ember létére – vagy talán éppen azért – nagyon harcias tudott lenni: Nem félek! – Az jó – bólogatott a másik. – Azért jöttem, hogy felírjam a veszteségeket. Amik a háború alatt, meg azután…
– De hát mit akar felírni?
– Kárpótlás, az elszenvedett veszteségekért. Sok hittársunkban érthető okok miatt még mindig ott van a félelem. Sokunk leplezi a származását. Értem én, hogy az óvatosság ilyesmire kényszeríti az embert – és intett a falon lógó feszület felé –, de ma már teljesen szükségtelen az alakoskodás.
– Mért alakoskodnék én, kérem?
– Én egy izraelita segélyező csoporttól jöttem – suttogta szemérmesen a férfi. A soát túlélt hittársaink életén próbálunk segíteni. De nem áll mögöttünk semmilyen szervezet vagy hatóság. Nem bízunk bennük. Nem léptünk ki a nyilvánosság elé, de tudnunk kell egymásról a jövő miatt. Hogy ne gyűrjön le minket a félelem, és ne váljunk akaratlanul egymás ellen acsarkodó ordasokká.
– Nem tudom ki maga és mit akar, én a Béres suszter vagyok, a Práter utcában van műhelyem, és az egész kerület ismer. Tessék ezt tudomásul venni, és békén hagyni.
A fekete ember intőn felemelte ujját:
– Jártában-keltében sok mindent hall az ember. Így jutottunk el magához is. Mi egy teremtett lelket sem hagyunk veszendőbe. Az Úr megmondta Mózesnek: megtartja ő a szeretetét ezredíziglen, megbocsát elpártolást és vétket, de bűnt büntetlenül nem hagy, tekintetbe veszi az atyák bűnét a gyermekeknél és a gyermekek gyermekeinél harmad- és negyedíziglen.
Apám felpattant és fojtott hangon, de igen felindultan szónokolt:
– Engem nem érdekel a maguk Mózese! Magánügy! Én katolikus vagyok, nekem nincs Mózesem. És én semmi bűnt nem követtem el! És az én gyermekemet meg az unokámat senki ne fenyegesse! Tessék elhagyni a házamat!
A fekete ember is felállt, szemében ötezer év fájdalmával nézett apámra:
– Béres úr, magát hívhatták azelőtt Braunnak, Brotmannak, Bronsteinnek, akárminek, végül is ez rendben van, nevet akárhányszor változtathatunk. De aki a hitét megtagadja, annak átkozott lesz a sorsa és minden ivadéka! Annak nem jön el a Messiás, mert az kitaszítja magát a megváltásból, és kirekesztve bolyong a semmiben az idők végezetéig.
– Mint Ahasvérus – suttogta az asztal alatt üres gyógyszeres dobozokkal játszadozó angyalarcú kisfiú, aki voltam.
Magány, ha a nővér se szól
hozzád, mindenki vendége bajának,
valami szivárog lelke alól,
s rossz árnyak közelre szállnak.
Az ajtó csukva és ha nyílik,
reménykedsz, hogy ott majd a te reményed
toppan be, bóbiskolva is ez izzik
lelkedben, de el is hal, ahogy éled.
Az injekciós tű jó hidege
beléd hatol s ébred karodban
a kék fájdalom, mint a lélek sebe,
a pelenkaszag lustul megszokottan.
A fény elfárad, mire
körbe suhan a nyűtt ágyakon.
A bánat van reggelire,
régről itt maradt árnyék hever a falon.
És kezdődik a mosolygós vizit,
csak előbb diszkréten elviszik,
ki az éjjel innen végképp szabadult –
mocskos ronggyal törölgeti arcát a múlt.
Teljes a rendetlenség rendje,
mert ha ez a sorsa, mire él az ember?
Örömében játszogatott a végtelennel
és most közelebb fekszik hozzá minden este.
A szétfeszített száj okos muszáj,
hogy a langy műanyagcső lehatoljon
a tüdőbe s az oxigén ne fogyjon,
ha már maga a ránk zárt létezés fáj.
Itt már csendben halni szabad,
s leszünk mind-mind napi adat,
itt a szánt öregség krónikus vétek,
jobban öl, mint a sántító beléndek,
de viseljük a bajt a bajra,
egyetlen szalmaszálba kapaszkodva,
remélve, nem leszünk a halál kosztja,
bár az se tűnne fel nagyon,
olyan, akár egy rég várt alkalom.
S itt már nem lendít ima, se malaszt,
bárki hiszi, hogy valaki gyászolja,
biztos lehet benne, a csörgő haraszt,
s a hullazsákba zárva rájön, itt már
őrzi a ráfutó és erős cipzár.
Ne fertőzzön, arra biztos megoldás
a kemence és belobbanó gyors gáz.
Az egész olyan, hogy lezárja sorsát –
feledni gyászolja szűkös rokonság.
Még szerepelsz a nyilvántartásokban,
aztán áthamvasztanak a dupla semmibe
s akkor már nem lehet
se jónak, se rossznak lenni,
majd elindulsz a végső nagy útra,
beleáradsz a Fekete-tengerbe,
amely még sötétebb, még gyászosabb lesz,
emléked fosztogatni kezdi az idő,
amely a halhatatlanokat is kikezdi,
felszáradnak mihaszna könnyeink,
és ostobán abban reménykedünk,
hogy a maradékban úgy élhetünk tovább,
mint amikor jelenvalóságodban éltünk,
de majd gyakorta botlunk,
időnként pillanatokra el-elfeledünk,
de csalók és hűtlenek sose leszünk mi,
csak majd az újabb megviselt nemzedékek,
amelyek már most felednek, felejtik
a végtelen szép kacagásod,
amely örök, letéphetetlen fásli volt
meghorkanó, a bajt óvatosan kerülő
hazug, gyenge, beléd kapaszkodó szívünkre,
míg gyóntatja és győzködi a belátás,
hogy zokszó nélkül majd mind követünk
azzal a tündéri elmúlással, amely téged
karon fogott és elsántikált veled
kissé morogva, kissé szégyenkezve,
hogy ugyanúgy bánt veled, mint a többi élővel,
pedig te készen álltál a végső utazásra,
és a végső könnytelen megérkezésre.
Négy fa
Ábrahám Sándor Mihály emlékére
Nem volt könnyű gyerekkorom, már akkor keretek közé szorítottak. Vágtak, gyalultak, csiszoltak, csak úgy röpködött a sok faháncs az asztalosműhelyben. Miután kialakult a világnézetem, öt oldalbordát kaptam, majd barnára festettek, és kikerültem a nagybetűs életbe: az utcára.
Hó és eső tisztított, fagy edzett. Kutyák és madarak hagytak rajtam titkos jeleket. Szomszédos padtársaim túl messze kerültek tőlem, iszonyú magányos voltam. Néha persze meg-megpihent nálam valaki. Megevett egy szendvicset, a botjára támaszkodva fájdalmasan sóhajtozott, vagy a füléhez tartott kis szerkentyűbe beszélt. Érdekes történeteket hallhattam, de csupán foszlányokat, amelyeknek vagy az eleje, vagy a vége hiányzott. Sajnos a legizgalmasabb résznél általában faképnél hagytak, így unalmas óráimban, fémkarfával korlátolt összes képzelőerőmmel ezeket a részleteket próbáltam kitalálni.
Aztán egy nap megérkezett ő. Először messziről nézegetett, majd lassan odasétált hozzám. Egyik felemről átült a másikra, megint vissza, mint aki próbálgatja, hol kényelmesebbek a deszkáim. Vékony könyvet vett elő, és addig fel sem kelt, amíg végig nem olvasta. Sajnáltam, amikor eltűnt az est sötétjében a szökőkút mögött. Másnap a közeli pékség előtt álldogált. Izgatott lettem, amikor ismét felém vette az irányt. A szakállas férfi hátán piros virágos pokrócba göngyölt nagy pakk volt keresztülvetve. Óvatosan fejtette le magáról, és lerakta a bal oldalamra. Az egész napot velem töltötte, facsomóimat majd szétrepesztette az öröm. Beszélgetett az arra járókkal és olvasott. Napnyugtakor sem hagyott magamra, komótosan szétterítette a pléd belsejét, eligazította a párnát, a takarót, majd lefeküdt. Soha nem éreztem még senkit ennyire közel magamhoz, minden lélegzetvételkor odasimultak bordái a bordáimhoz.
Másnap is ott maradt, aztán annak a másnapján és utána is. Hosszú hónapok teltek el. Idővel kapott egy seprűt, a környékbeli házak járdáit tartotta rendben. Néha az én lábamat is megcsiklandozta vele. Ilyenkor vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan. Egyre több ember állt meg előttünk. Volt, aki szó nélkül tett le ezt-azt: kenyeret, meleg ételt, bort, cipőt, kabátot, aprópénzt vagy könyvet. Utóbbinak örült a legjobban. Volt, aki inkább beszélgetett vele. Az ő története volt az első, amelyet az elejétől a végéig meghallgathattam, többször is. Vájárként dolgozott, de elbocsátása után nem talált más munkát, utcára került, és azért jött fel Budapestre, hátha itt sikerül újra egyenesbe hoznia az életét. Biztos pont azonban csak én maradtam neki és az emberek jóindulata.
Két éve lakott már nálam, összeszoktunk. Tudtam, mikor tér nyugovóra. Tudtam, ha sokat forgolódik, rossz álmok gyötrik. Tudtam, ha ilyenkor felkiált, meg kell próbálnom enyhíteni deszkáim keménységén. Tudtam, hogy együtt kel az énekesmadarakkal, és takaróját minden reggel ugyanúgy, ugyanazon gondos mozdulatokkal hajtogatja össze. Tudtam, mitől lesz vidám. Tudtam, a reményvesztettségtől mikor csapna rám teljes erőből. Tudtam, mitől voltak arcán néha nagy fekete foltok. Tudtam, miért nem veti le a kabátját nyáron a legnagyobb melegben sem, és mennyire vacog télvíz idején a jeges szélben. Tudtam, mennyire megviseli egy-egy köhögőroham. Tudtam, hogy egyedül az olvasás tartja életben: József Attila, Radnóti, Rejtő és Nemere. Mindent tudtam. Ha csendben ült, akkor is éreztem, mire gondol.
Emlékszem arra a téli napra, amikor elkeseredett, szokatlanul hallgatag és szomorú volt. A kezében tartott könyvből egy idézetet olvasott fel azoknak, akik arra jártak. „Hiába mégy el messzire, mindig közel leszel. Hiába férkőzöl közel, mindig világnyi messzeségben leszel tőlem.” Úgy ízlelgette ezeket a sorokat, mint igazi ínyenc a legfinomabb pezsgőt. Azon este jóval később feküdt le a szokásosnál.
Másnap reggel gyengének érezte magát, nem kelt fel, nem vett elő könyvet. Még a közeli irodaház alaksori ablakához sem támaszkodott oda, amely mögött egy ventilátor kellemes meleget fújt az utcára. Ledöntötte a betegség, mozdulatlanul feküdt. Az emberek arra sem tudták rávenni, hogy legalább felüljön. Aztán egy villogó fehér autó elvitte. Éjszakák és nappalok váltották egymást, tartalom nélküliek, mintha a mi közös könyvünkből eltűntek volna a betűk. Egyre türelmetlenebbül vártam vissza őt. Háttámlámra papírt ragasztottak belgyógyászati osztályról és elhunyásról, nem igazán értettem. Sok járókelő elolvasta a cédulát. Volt, aki megtörölte a szemét, mások motyogtak valamit maguk elé, nem hallottam, pontosan mit, aztán megsimogatták a léceimet. Ülőkémre fonott kosarat tettek, tele mécsessel. A pokrócra lila krizantém került. És az emberek ugyanúgy megálltak, mintha még mindig ott lett volna velem a társam.
Egyik délelőtt nagy fájdalmat éreztem, négy csavar fúródott belém. Kis réztáblát erősítettek rám, emlékeztetőül, hogy élete utolsó két évében itt lakott valaki. Valaki, aki már a földön átélte kedvenc Nemere-könyvét, a Pokoljárást: „És hová lett Tesseor? Messzire utazott. Senki sem tudja, hová. Ám időnként elterjedt a szóbeszéd, hogy visszajött, hogy valahol erre járt ismét. Bizony lehet, itt van közöttünk és felbukkan, ha igazságtalanságot tapasztal. Bármelyik percben előtűnhet a semmiből, a nagy és végtelen Mindenségből.”
Bandung
Jáva Párizsa
Párizs nagyon messze
tarkómon a trópusi
est lágy cseppjei
lobogók piros-fehérje
a szusszanó szélben
a Savoy és Gedung Merdeka
art decóban
áztatott fénytükrei
kacajok hulláma
a hömpölygő
ember dagályban
az út szélén
fotósok kamerái
kattannak begyakorolt
Instagram pózokra
bámulnak
mit keres itt
egy európai
fotózom őket
és fotózom
a történelmet
Juweliers De Concurrent
Nederlansche Handel Maatschappij
egy fiú lép
a képbe
nyúlánk kamasztest
vézna árny
a fényhordalékban
vállán hosszú rúd
két végén
krumplival megrakott
vasedény
lehet vagy húsz kiló
szaporán lépdel
mint akit
üldöz a súly
aztán hirtelen meginog
letérdel a szürke
márványlépcsőre
két karjával gondosan
támasztja a rudat
míg válla
kicsit megpihen
ráfogom a kamerát
hatalmas bivalyszeme van
és ömlik belőle
a szomorúság
arcán a kétségbeesés sárgája
tekintete lakatlan sziget
nem tartozik senkihez
nincs benne szemérem
se csókot idéző ábránd
csak mellkasa zihál
és lehajtja fejét
az emberek integetnek
bule bule visítják
ujjongva körbevesznek
vagy tizenöt
telefon sorakozik előttem
a fiú feláll
a szelfi kamera sarkában
a Bragán pirosra
váltanak a fények
aztán kékre
sárgára meg zöldre
válla megfeszül
lába alatt
megindul az utca
ahol most
sorozatban lövik
rólam a képeket
arcomat ellepik
a V betűt
formáló ujjak:
megannyi légben fogant
hibbant győzelem.
* Jelentése helyi nyelven: külföldi, idegen
Két lány egy rongyos takarón
Akkoriban már nagyon elegem lett. Megcsömörlöttem. A könyökömön jött ki a civilizáció. Ohtacochili-ben kezdődött az egész, egy, a mexikói határhoz közeli kisvárosban. Ott születtem, 1851-ben. A szüleimék, nagyszüleim messze földön híres kukoricatenyésztők és állattermesztők voltak. A dédatyámék még a múlt században vándoroltak ki Magyarországról. Nagyon büszke vagyok erre. Aztán persze én is gazdálkodtam. Erre is nagyon büszke voltam. Elégedett voltam a sorsommal. Megházasodtam, gyermekeim lettek. Szép volt minden. Mígnem egy napon megjelent… A vasszörnyeteg. S én ekkor elhatároztam, hogy abból nem esznek! Ott hagytam csapot-papot, és elindultam… előle menekültem. Mindig északnak. Folyton követett. Ahol ugyanis – mikor úgy hittem, naiv fejjel, hogy – megtelepedtem, onnan gyorsan iszkolnom kellett. A vasszörnyeteg utolért. Mit követ ez itten állandó jelleggel? – nem értettem. Egyre feljebb vándoroltam. Közben láttam ezt-azt. Mit tagadjam, no? Valóságos városok nőttek ki a semmiből! És láttam a vasszörnyeteg pribékjeit is, amint lefektetik azokat az átkozott síneket, melyek gombamód szaporodtak… Én meg csak vándoroltam, vándoroltam, fel, fel…
…Alaszkáig üldözött a rém. Akkor már 1896-ot írtunk. Negyvenöt éves elmúltam. Félig megbolondultam, vagy tán egészen. De nem csak én. Mindenki az aranyról hadovált, hogy így meg úgy, ide kell menni, meg oda, mert hogy micsoda új lelőhelyet találtak. Én nem sokat adtam az efféle locsogásra. Legyintettem – hja, kérem, hiszem, ha látom! Különben is. Nekem már az felért egy hatalmas aranytelérrel, hogy nem kellett látnom a vasszörnyetegeket! Kezdtem újra bizakodni jósorsomban. Néhány hónapig madarat lehetett volna fogatni velem. Megházasodtam, feleségem gyermeket várt. Nagyszerű volt minden. Aztán egy napon… Dawsonban is megjelentek a vasszörnyetegek! Az a pletyka járta, hogy előbb-utóbb meg fognak jelenni… Aszonták az aranyvadászok, hogy néhány hónap, egy év, és síneken robog majd a vidék, ide a rozsdás bökőt, ha nem! Éreztem, ismét fel kell szednem a sátorfámat, indulnom kell tovább, északnak, fel, fel…
…Destruction Cityig meg sem álltam. Ez már, asszem 1898 körül történt. Elég az hozzá, hogy úgy gondoltam, sőt úgy döntöttem, hogy: te, mondom magamnak, idefigyusz, Carlos Béla Kalapachos barátom, eddig tartott a nagy vándorlás, letelepszel itten, többet ne érdekeljenek semmi vasszörnyetegek (mert időközben annyi lett, mint a nyű), találsz egy asszonyt, gyerekeid lesznek, oszt jól van. Így is lett. Gazdálkodó lettem, mint régen. Messze földön híres gazdálkodó, egész Alaszkában. Szép évek voltak. Talán a legszebbek életemben. Feleségem egy igazi cukorfalat volt. A gyermekeim? Csupa angyal. Mind a hét. És mégis… Azt rebesgették, hogy jönnek… merthogy a vasutat nem lehet feltartóztatni, vagyis a civilizációt! Szóval, azt csiripelték a verebek (ó, hogy meg tudtam volna őket fojtani!), hogy hárman is jönnek. Három mindenre elszánt, ádáz vasszörnyeteg. És a földmérők is nemsokára ideérkeznek. Aztat is mondották, hogy egy-két év, és mindenhová elérnek a vasszörnyetegek… Sehová nem lehet elbújni előlük! Hirtelen belém hasított a felismerés – itt is utolértek hát… Már csak egyet tehettem. Olyan sürgősen le kellett lécelnem, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem volt időm érzékeny búcsúzkodásokra. Jól emlékszem arra a napra. Vasárnap este volt, közeledett a tél, és hideg volt már, iszonyúan hideg… Nehéz szívvel, de kevés cókmókkal, elindultam, még északabbra, fel…
…megismerkedtem az eszkimókkal, velük vadásztam-halásztam, sőt megismerkedtem egy csodaszép eszkimólánnyal is. Akit természetesen elvettem feleségül. Nagyon jól elvoltunk, pedig akkor már jó sok évet lehúztam ebben a földi siralomvölgyben, és addigra már annyi vasszörnyeteg üldözött, hogy meg se tudom számolni őket. De valahogy mindig ki tudtam bújni a karmaik közül. A nevükre sem emlékszem. Bevallom, rettegtem tőlük. A fene se érti, miért pont engem üldöznek, engem, aki csupa jó szándék meg minden, sehogysenem sikerült megértem őket. Egyetlen vasszörnyet sem értettem soha, csak úgy csináltam. Kegyetlenül rájuk untam egy idő után… és akkor mindig mennem kelletett. Ők meg üldöztek. Egyre többen. Pedig jócskán megöregedtem addigra. Mire oda eljutottam, hogy nem volt hová menekülnöm. Szegény eszkimófeleségem… őt is el kelletett hagyjam, a három kamasz fiacskámmal, mert jöttek… én pedig – mentem… az Északi-sark felé, fel…
…ez mán 1926. májusában történt, ha hinni lehet az emlékezetemnek. Fogalmam sem volt, hol a bánatban járok, elég az hozzá, hogy olyan hideg volt, hogy még. Asszem, már nagyon fenn lehettem. Sose ment le a Nap. Az Istenért se akart lemenni, örökös világosság gyúlt a fejemben. Egymagam voltam, egyszál kenuval kóboroltam a jégen, néhol tudtam csak evezni. Láttam elhajítva valami zászlót, az volt ráírva, hogy aszongya, hogy: „Itt járt Byrd és Floyd, és ezennel az Amerikai Egyesült Államok nevében lefoglalom az Északi-sarkot! Kelt…” Nagyot mosolyodtam a jéggé dermedt bajuszommal. No, de láttam mást is: onnan vagy 3 mérföldre, fölfelé, még három zászlót! Na, mondom, te, Carlos Béla Kalapachos, öregfiú, jó helyre vetődtél, zászlók mindenütt, amerre a szem ellát. Közelebb evickéltem. Hát akkor látom ám, hogy a három zászló egyike amerikai, az vót rápingálva, hogy: „Ells Worth.” A másikra, egy olaszra meg az, hogy aszongya: „Nobile.” A harmadikra meg, hogy: „Roald Amundsen, minden sarkok felfedezője.” Még nagyobbat somolyogtam a bajuszom alatt, mert hiszen akkor én is felfedező volnék, vagy mi a túró! Mikor már alaposan kikacagtam magam, az egyik rongyomra rápingáltam reszkető kézzel, hogy: „Carlos Béla Kalapachos, vasszörnyetegharcos. Itten jártam: 1926. tizenkettedike. Én fedeztem fel itten ezt az Északi-sarkot, vagy Pólust, vagy mi a bánatot. Punktum.” És mind a hármat elégettem. Így csak az enyém volt látható, és jól le is szúrtam a jégbe. Olyan boldog voltam, mint aki felfedezi az áhított Északi Pólust! Örömöm sajna nem tartott sokáig… Mert jöttek… a vasszörnyetegek… Nem tudom, hányan voltak, sok-sok asszony, kész sereg… és gyerekek, ifjak és fiatal felnőttek, de mind eszkimóbundában volt, és rettentő mérgesek néztek rám. Az egyik, az első azt ordította felém, túlordítva még a sarki szelet is: „Megállj, Carlos Béla Kalapachos, végre megtaláltalak, mind megtaláltunk, te, te, te… HÁZASSÁGSZÉDELGŐ!…” És mind ugyanezt a szót ordítva, közeledett felém… Én meg mi egyebet tehettem? Az ellenkező irányba néztem, és uccu neki, szaladtam-eveztem vén, hetvenötéves éves roskatag, ványadt, sokat próbált öreg testemmel, délnek, egyre csak délnek, le, le…
Két fekvő lány átlós alakban
Nem rossz hely ez, mindenki ismer mindenkit,
legalább a gúnynevét, meg, hogy mit tud okosba,
kérés nélkül teszik eléd a korsót a lányok,
elég, hogy intsz két ujjal, ha betéttel kéred,
többnyire rum, ritkábban vodka jár bele.
Véletlen-váratlan volt, bár egy ideje
már készültem az alkalomra, hogyan, ha belép,
fényképen láttam eleget mosolyogni így-úgy,
most végre összeismerkedtünk itt, lekezeltünk,
aztán egyszerre mondtuk, akkor egy sört, ugye.
Eleinte feszengtünk, mert mégiscsak
szokatlan volt, meg hogy épp most, ünnep előtt,
nem volt meglepett, dehogy, vagy mérges ő se,
emlékezett rám valahonnan, mondta nevetve,
megbeszéltük, hogy erről egyikünk sem tehet,
végül is jobb ez így, most már semmi sumák,
nem gondoltuk volna, hogy velünk is megesik,
tisztára, mint a hülye tévésorozatokban,
megittunk még egy sört, aztán elindultunk,
egy irányba, hazafelé, én meg a szeretőm férje.
Mászik egy hangya a Fudzsijamán,
föl, a csúcsra, lassan, nyugodtan, mind
hiszi, hogy fölér s ott majd körbetekint,
nincs semmi kétség csöpp kitinfejében,
nem csillan könny két gyémántszemében –
mászik egy hangya a Fudzsijamán.
Mióta fölösleges lettem, oly nyilvánvalóan,
mint proszektúrán egy lélegeztetőgép,
öregotthonban egy óvszerautomata, vagy
pápáink vezetékneve, szavazófülke a diktatúrában,
egyre csak nő, burjánzik, folyondárosodik a múltam
azóta, emlékekkel, tanulságokkal, tárgyakkal,
szükségképpen nem derűs, inkább bús, kanyargós,
többnyire tanulság nélküli fura történetekkel,
s ahogy mélyülve élesednek tenyeremben az életvonalak,
utólag értelmet nyernek a vágyak, magyarázatot,
egyetlen könnycseppben kucorgó zokogással siratva el
a méltó mulandóságba hívogató lengő csapóajtó mögött,
hol sírkertet formáznak virágoskertünkből
a remegő tüllszoknyás dália-daliák,
s jelenvalóvá virágzik a félszegen várakozó túlvilág,
hol mézpergető idill-időhöz illő díszlet a zengő méhkas,
lám, mégis megszállottan keresem azt az őszülő tündérlányt
ma is, aki értőn belefeledkezve, kortárs verseket olvas.
Fekete harisnyás nő
Ment Thakács a kora reggeli ködben, kövér esőcseppek potyogtak a járdára előtte, és hulltak fejére hidegen. Esőcseppek? Nem, korántsem: a szélsodorta köd által a fának nekivitt, ágra rakódó pára összegyűlik, cseppek lesznek belőle, melyek tartják magukat az ágon, ameddig tarthatják, mind kövérebb csöppé válnak, aztán súlyuk lehúzza őket a földre. Csöpp… Csöpp… Csöpögnek a csöppek; a kerékpárutat, melyen gyalogol Thakács, munkahelye iránt, fasor szegélyezi, a fák ágai az út fölé nyúlnak: minden fa alatt bekövetkezik egy zuhancs. (Otthonos érzés Thakács számára, a régi, balatoni horgászatokat idéző, mikor hajnali három tájt, a víztől csillogó, a hideg fényű lámpák által kivilágított, kopasz fák közt, az erdei úton tartva hazafelé, ugyanígy mindig elázott. – Persze, az az elázás más, mint ez az elázás; horgászat végén elázni össze sem hasonlító érzés azzal, mint amikor az egyén horgászat helyett ázik el.)
A légben, a szeles-ködös reggelben varjak csaponganak, és közben korrognak halkan. Ténylegesen csapongás ez, egyik-másik varjúmadár meg-megpördül tengelye körül – rá sem ismerni a máskor oly tempós-nyugodt röptű madarakra. „Nem létezik, hogy ne élveznék a repülést. Fogadjunk, imádnak szárnyalni. Vagy legalábbis produkálják magukat, a lehető párjuk előtt”, gondolja Thakács, holott az ember hajlana a föltételezésre: a repülés a madarak számára megszokott és mindennapi cselekvés, az ember sem rajong, ha gyalogolhat, a madár sem, ha repül. Minden élőlény a legenergiatakarékosabb létmódra törekszik. Ebben azonban valami sántít, nem is kicsit: miért akar megbolondulni az egyén, ha három napig nem teheti ki lábát a szobából?
Tehát a varjak. Megy Thakács, és eszébe jut, van a zsebében egy Sport-szelet. Na, most varjúetetés következik. Thakács (mentében) kibontja a csokit, óvatosan odadob az út menti fűben keresgélő varjúnak belőle egy darabot. Nem a fűbe, ott eltűnne az édesség, az útszegélyre. Aszfaltot ér, kicsit visszapattan rugózva a csoki, máris lebben feléje a varjúmadár, csőrébe kapja, s elszárnyal vele, alacsonyan, a fű fölött. Ó, de kár, hogy nem látható amint megeszi! De látható: a varjú nem csak úgy elszárnyal, valahová a messzeségbe, hanem az úttal párhuzamosan, előrefelé repül, s landol. És elkezd ismerkedni az ismeretlennel: nézegeti-kopácsolja-forgatja a csokidarabot. Ha Thakácsnak nem kellene rohannia, lassíthatna, bevárhatná, míg a varjú meggyőződik az édesség fogyaszthatóságáról, s elkölti az ennivalót. Thakács azonban nem lassíthat, így azután egykettőre beéri a varjút. Az aggódva tekintget feléje – csak nem vissza akarja tőle venni a falatot? –, csőrébe kapja a csokit ismét, s viszi: most már tényleg az ismeretlenség iránt. Nem is lenne igazi, ha Thakács az egész csokit meg tudná etetni a madárral, mindig akkorra érkezve a varjúhoz, mikor az épp végzett a falattal; ha odadobhatná neki a következőt, a varjú azzal is előre repülne, s akkorra enné meg, mire Thakács odaért, és így tovább, amíg a táplálék el nem fogy. Túl szabályos lenne, túl didaktikus, túlságosan harmonizálna minden. Éppen ezért – nyilván – ez a lehetőség nem is létezhet. Ha pl. Thakácsnak nem kellene rohannia, akkor másutt ütne be a gond, a varjú nem előre repülne az ennivalóval, hanem valahova máshová, vagy útközben elejtené a csokit, vagy, mondjuk, el sem fogadná a csokoládédarabkát.
„Valami úgyis közbejönne, ha nem efféle, világosan átlátható problémakör, akkor valami más. És egyszersmind teljes volna a homály, mondja (magában) Thakács.
– Csucsukám, beszeded a ruhákat? – kérdezte Á.
– Beszedem, Csucsukám – mondta a férj, Thakács (ugyanúgy hívják egymást mindketten). Hétvégének a vége felé volt, du. fél öt felé. Thakács kiment a folyosóra (4. em.), beszedni a beszedendőket. Az ég narancskék, rózsaszín-piros felhőkkel, az esthajnalcsillag már fönn pislog s hunyorg, a nyárfák kopaszon alszanak, nem dőlnek be az időjárásnak, nem éreznek késztetést a rügyezésre, hisz, ha mégis visszájára fordulna az időjárás, röghöz kötve mit is kezdenének magukkal?… (Egyébként nem is a hideg veszélyeztetné őket, mint inkább a kiszáradás, hisz rengeteget párologtat egy fakoronányi levél, a nedvességfölvétel pedig télen szünetel.) A tél telt, tizenöt fok, darvak vonulnak az égben, s krúgnak, északnak menve, a tundrák iránt. „Pedig már rég Afrikában kellene lenniük”, mondta magában Thakács, „de hát ez az időjárás…”
– Teljesen meg vannak zavarodva. Nem tudják, mi van – mondta Á., miután Thakács beszaladt a szobába, és kiinvitálta feleségét darunézőbe a folyosóra.
– Láttad volna tegnap ilyenkor, nem ennyi volt, százszor ennyi. De te aludtál – így Á.
Igen, a hőmérsékleti rekord egyre újabb rekordot dönt meg, a darvak nem vágnak neki a tengernek, nincs hó, s még maradott kukorica, mezei pocok, betakarító gép széjjelvágta cukorrépamaradvány a földeken, elég. Nem akarnak versenyezni, inkább elviselik a periféria-létet. („Igen, vannak ilyenek”, bólint lelki fejével Thakács. „A pisztráng sem azért megy föl a hegyekbe, a patakokba, mintha annyira szeretné a gyors folyást, hanem hogy ne kelljen versengenie egyéb halakkal, ne legyen muszáj nyomulnia, ne szuszogjon a nyakába senki más.) Szóval, a daru. Elszállhatott volna Afrikába, a nagy sós tavak vidékére, de ott ilyenkorra már annyira összegyűlt a sok vándormadár, hogy nem akarják elviselni a nyüzsgést. Inkább fáznak egy kicsit, inkább fölvállalják a többletkeresgélést az élelemért, de maradnak a tél és nyár határán, ezen a napról napra változó helyszínű, észak és dél közt rezgő-mozgó, amőbaként módosuló gránicon. Ha reális lenne a veszély, hogy éjszakára odafagynak a földhöz, egy kicsit, 50-100 km-rel lejjebb húzódnak északról – s ha megenyhül az idő, indulnak ismét kissé fölfelé, délről.
„Ez zajlik most is”, nézte Thakács a vízszintes, folyton változó lágy „V”-t (Ami olykor nem is „V”, hanem elnyújtott, ferde törtvonal, avagy zárójel, amit megnyitott Valaki, és nem zár be senki sem), formázó, észak felé irányuló, szívfájdítóan krúgató daru (Grus grus, lám, tudományos, latin név is keletkezhet hangutánzószóból) csapatot a narancskék égben.
A Nap már a házak sötét sziluettje alkotta horizont alatt; csillapuló városzsongás, távoli-messzi, összefolyó-halk kutyaugatás. Még bizonyos baromfiudvar-szag is érkezik Alsóváros iránt (délről fúj a szél, hozza a szagot, mindjárt jő vele, Thakács képzeletében, egy jellegzetesen Sz.-i napsugarasház-oromzat is a légben, s száradó paprikafüzér.)
Távolodnak a darvak, nem vitorláznak, nem „termikelnek”, nem tartja őket fölszálló légáramlat a magasban, eveznek sietve, szinte furcsán sűrű szárnycsapásokkal, narancskékből kéknaranccsá vált az égbolt, és mire újfent a darvak után nézne Thakács: már beesteledett, fény van ugyan, de Nap- helyett lámpa-, sehol a sok madár. Csak csupán Á. és Thakács.
Most, télidőn, mikor olyan sötét van nappalonta, amilyen sötét egyáltalában lehet, s a nappalok már csak hosszabbodhatnak, Thakácsnak egyszer csak feltűnik: nincsenek sehol a feketerigók. Vagy legalábbis – és már nyár óta – sokkal kevesebben vannak, mint voltak mindig azelőtt. Csak nem tényleg arról van szó, amit többször, több forrásból olvasott-hallott Thakács? Hogy ugye a nyáron történt kémiai szúnyogirtás és a rigóeltűnés között az ember bizonyos fokú összefüggést fedezhetne föl. Régen, ilyen tájban, kora reggelente itt is-ott is fölhangzott a rigók „csak-csak-csak”-ja, amint a közeledő léptektől megriadva tovarepültek.
Vagy meg sem riadtak: kotorásztak a hajnali lámpafény világította avarban tovább, csőrükkel jobbra-balra hajítva a hamuszürke-földbarna, félnedves nyárfa-levéllemezeket. Ment Thakács, és eszébe jutott, amit minap olvasott: az embernek meghökkentően közeli rokonai a tengeri sünök, génállományuk jelentős része azonos.
– Ugye egyszer még elmegyünk Görögországba, Csucsukám? – kérdezte (otthon) feleségét, Á.-t. – Hogyne mennénk – válaszolt Á. A lilásfekete tengeri sünök, amelyektől úgy félt annak idején Á. & Thakács, botladozva a csuszamlós-félvörös mészkősziklákon, és amelyek tüskétlenített váza olyan, akár más bolygóról származó, idegen élőlényé –, elérhetetlennek tűntek. Se feketerigó, se tengeri sün. –Varjak szerencsére vannak, túl a munkahelyi üvegfalon, a vizesfekete kérgű, szögletes-merev akácfán most is károg egy, fejét előre nyújtva, szaporán – csak látja, nem hallja Thakács –; tegnap, a tetőn, pontosabban az antennán, ugyancsak ült-károgott egy csillogófekete madár. (Ez is túl volt egy ablakon, de az otthonin.)
Jó lett volna ülni, ülni sokáig, a halványzöld falú, homályos szobában, a halkan zsongó gép mellett, és csak írni (Á. a konyhában tesz-vesz a gyertya s a künnről beszűrődő, korán sötétedő nappal félfényében, a füstölő jázminillatában; a szobába behallatszik a duruzsoló rádió), de Thakács képtelen volt folyamatosan egy dologra összpontosítani. (Számtalan tényező suhan át ilyenkor agyán egyidejűleg s egyszerre, és ez nem jó, hanem ezzel szemben rossz: a gondolatfolyamhoz képest bármely cselekedet oly szegényes, félútközben elapadó csermelynek tűnik, hogy belefogni sem érdemes. „Mintha lassan-laposan hullámzó információfolyam lenne a lég, vagy még inkább: lassúdadon lüktető apály-dagály, mely akadály nélkül hatol fejembe, keresztül a koponyacsonton, és halad rajta át, tovább”, érzékelte Thakács.)
„Mintha, igen, mintha tenger alatt tartózkodnék, ide-oda ringatóznak az áttetszőzöld moszattölcsérek, emitt Anemona, azaz tengeri rózsa csápjait ringatja a víz alatti hullámzás, amott zsákállatka üldögél, bíborszínű aszcídia – még sokkalta közelebbi rokona az embernek, mint a tengeri sün. Ő már gerinchúros. Átereszti magán a planktont, a hasznosítható részecskék fönnakadnak szűrőjén, s a víz tisztultan kiáramlik belőle. Lehet: nekem is ez lenne a megfelelő létmód, ülni a gép előtt, a hasznosítható információmorzsákat összegyűjteni, a többit engedni, haladjon, amerre lát”, mondta (magában) Thakács. Most azonban… Most még számítógépre sincs szüksége: magából a levegőből érkezik a számtalanféle benyomás, a gond csupán, hogy – a jelek szerint – elromlott Thakács szűrőkészüléke, jőnek és haladnak, hullámzanak az információdarabkák, anélkül, hogy a hasznosíthatók fennakadnának, tovább.
Thakács füléhez emelt egy fakófehér, balra kanyarodó, porcelánpiros belsejű tengericsiga-házat, benne ott sustorog a tenger, erejét is érezte Thakács az óriási víztömegnek, mintha ide-oda lengene, ahogy a tenger elnyújtott-hosszú szusszanása diktálja, belégzés-kilégzés, belég-kilég, a szék mintha emelkedne (rajta Thakács), mintha nyílna a kettős nyílászáró, mintha az áramlás szelíden, lassan-lassan kihintáztatná-lengetné az ablakon, s továbbítaná valamely láthatatlan szállítószalagon. Valahol mintha abban a szférában járna Thakács, ahol az eltűnt rigók.
Napraforgók
Bátorság, igen az is kellett,
ahogy sorsukért énekeltek,
kört alakítva élőlánccal,
dacolva törvény szigorával,
mikor a bosszú újra csírázik,
vadhajtást növeszt a kirúgásig,
esőben, fagyban a virrasztók,
tanárok, gyerekek igaz szót
akarnak csupán, maguknak jövőt,
s alakítani a cseperedőt –
bátorság úton gyalogolva,
mellényes rendőrbe botolva,
kordonbontóknak könnygázt fújnak,
gyerekként már nem szabadulhat,
s annak is ki falak mögött
gazdát szolgálni ücsörög –
az érték régóta elveszett,
ígéretben hinni sem lehet,
gyerek, család, mindenki várja,
betevő kerüljön asztalára…
bátorság, mikor falak, kerítés,
bámulók, elbújók serege néz,
sok a szurkoló, sok az ellen,
bízni, a bátorság ki ne vesszen!
Első unokám születésekor
Virágvasárnap halk kopogással,
zörgető Jézusként ki szállásért házal,
az élet küszöbét úgy lépted át,
meghozva fényed, húsvét aranyát,
mint remény, amely akkor érkezik,
csüggedtbe szikraként kéredzkedik,
oly piciny voltál, akár egy pille,
sugárnyalábként szálltál szívünkre,
ha nem őrizne az inkubátor,
hová repülnél e világból?
tudtuk eljössz, kis égi harmat,
mikor a rózsák is fényt akarnak,
álomként lehet csak újra élni,
férkőzz hát közénk békét remélni!
nemcsak a szívben, a világban lehet,
szépet hozni e gyűlölet helyett,
új időszámítást, mely akkor ébred,
amikor felnősz, emberként élhess!
A január irgalmatlan hideggel köszöntött be.
Senki nem vette észre, amikor a hajléktalan beköltözött a Bogáncs utca 12. alatti kapualjba, igazából csak Kovács néni Móric nevű meghatározhatatlan fajtájú kutyájának tűnt fel a változás. A hajléktalant sokáig senki sem látta, azt sem tudták, férfi, vagy nő rejtőzik-e a rengeteg rongy és hullámpapír alatt, és Móric, aki napi rituáléja során mindig megjelölte névjegyével a nagy kupacot, nem árulkodott…
Kovács néni ilyenkor illedelmesen elfordult, és örült, hogy a kupacnak köszönhetően nem kell messzebbre sétálnia fájós lábával. Egy nap az idős hölgy elszégyellte magát, ahogy arra gondolt, hogy az az istenadta ott lenn is valami emberféleség, és különben is, éppen most mondta a tévé, hogy megint egy megfagyott embert leltek az utcán. Valamiféle telefonszámot is diktált a bemondó, ahonnan segítséget lehet számukra kérni, de ő bizony pont beleelaludt a hírekbe, pedig ennek, itt lenn, minden bizonnyal segítségre van szüksége.
Móric boldogan szűkölt, amikor meglátta, hogy az öregasszony a pórázt készíti, türelmetlenül toporgott az ajtó előtt.
Azonban igencsak meglepődött, amikor a póráz nagyot csattant készülődő hátsófelén, és elmaradt a névjegy csurgatás az öregasszony kemény rángatása folytán a hajléktalan „szállásán”, ugyanakkor egy tál forró leves gőzölgött a rejtőzködő nyomorult előtt.
Mi ez? – tűnődött a meglepett eb, de azért engedelmesen ment a csoszogó Kovács néni után egy közeli fához. Kelletlenül megöntözte, aztán vonultak is rögtön hazafelé.
A hajléktalan egy rozzant férfi volt, úgy a hatvanon túl nem sokkal. Aprócska lyukon át figyelte, mi történik körülötte az utcában és a kapu alatt.
A néni kutyáját ki nem állhatta. Az a ronda, koszlott eb folyton lepisilte, és ebben a hidegben néha átszüremlett, majd ráfagyott a kutya vizelete. Még nem sikerült megszoknia a bűzt, ami a hajléktalan élettel járt együtt, bár tudta, hogy a külső szemlélő számára már semmiben sem különbözik azoktól, akik évek óta élnek az utcákon. Most megint elkeseredett, mint olyankor, ha nem ivott, és még tudott gondolkodni; hiszen itt ennek a ronda korcsnak is jobb élete van, mint neki! Kotorászni kezdett, amíg keze bele nem akadt az üvegbe. Gyorsan lehajtotta az italt. Kezdett felmelegedni és elálmosodni.
Másnap későn ébredt. Kiszáradt a szája és fájt a feje. Motozást hallott a lábánál. Kikukucskált a lyukon. Móric volt, de most nem Kovács néni sétáltatta, hanem valami ismeretlen férfi. Móric szinte rávigyorgott a kukucskáló emberre, egy pillanatig farkasszemet néztek, majd a kutya felemelte a lábát, és alaposan megöntözte a hajléktalan rongyait és papundeklijeit. Az meg ordítani tudott volna, ha nincs az a sok évvel ezelőtti gégemetszés… Így csak suttogás jött ki a száján, nyakán kidagadtak az erőlködéstől az erek:
– Kurva anyád Móric! Dögölj meg!! Bár lennél a helyemben! Rohadt korcs! Baszódj meg!
Egyszerre csak elcsuklott az a kevés hangja is, mert úgy érezte, valami fojtogatja. Nyakához kapott. Egy póráz! … Rémülten konstatálta, hogy saját magát ugatja hörögve, zihálva! Rémülten elhallgatott, és dermedten a hajléktalan szemét nézte, azokat az ismerős szemeket, az meg őt. Mintha a világ kifordult volna tengelyéből abban a másodpercben.
Aztán a póráz végét megrántották és az ember odébb rántotta:
– Gyere, Móric! Most már elég. – És a hajléktalant, azaz most már az újdonsült Móricot, fölvezették Kovács néni lakásába.
Nehezen szokta meg az új életformát. Eleinte minden kutya megugatta, az öregasszony csodálkozott is, hogy Morzsi, akivel együtt nőttek föl, véresre harapta, és kutyája retteg, ha sétálni kell mennie. Egyébként is, Móric teljesen zavarttá vált; sokszor nem tudta jelezni, hogy vizelnie kell, és összepisilte a lakás különböző részeit, ahol egyébként sem ismerte ki magát egy darabig. Kovács néni rendszeresen megverte, amint észlelte ezeket a „bűnjeleket”. Rövidesen ott tartott, hogy visszakívánta egykori hajléktalan életét
Egy délután aztán amikor Morzsi újra nekiugrott, valahogy sikerült elkapnia a másik jószág lábikráját, és összeharapnia a nála jóval nagyobb testű jószágot, aki vonyítva csuklott össze a fájdalomtól. Ettől a naptól kezdve Móric többé nem félt senkitől. Megérezte a vér és a verekedés ízét, a győzelem mámorát. Elég volt csak egy barátságtalant hördülni rá, és ő már támadott is… Dézi újra behódolt neki, és Móric rájött, hogy igenigen jó dolog fiú kutyának lenni… Eufóriájában vonyítani kezdett, és vele vonyított a környék összes kutyája. Érthető volt boldogsága, hiszen hajléktalan élete során a szerelemről is le kellett mondania. Dézit rövidesen újabb kutya hölgyek követték; nem mondhatjuk, hogy Móric, a hajléktalan, kutyaként túlzottan hűséges és válogatós lett volna e téren. Leginkább persze akkor kerülhetett sor a szukákkal való közelebbi ismerkedésre, ha az idegen férfi vitte ki sétálni Móricot.
Lassan kitavaszodott. Kovács néni egy nap meghalt. Móric kétségbeesetten nyalogatta az öregasszony dermedt kezét. Már dél is jócskán elmúlt, mire emberek jöttek és izgatottan rohangáltak föl-alá a lakásban, majd újabb ismeretlenek érkeztek és elvitték a halottat. A férfi is velük volt, aki olykor elvitte sétálni a kutyát. Most fogta a pórázt és a riadt eb nyakára tette. Móric nem tudta, csak érezte, hogy valami rémisztő dolog készül, ideges borzongások futottak át a gerincén.
Az ember egy autóhoz vitte, és betuszkolta hátra a csomagtartóba. Sokáig mentek. Móric végig vonyította félelmében az utat. Egy közeli erdő mellett álltak meg. A férfi kinyitotta a csomagtartót és kirángatta Móricot. Egy darabon bement vele az erdőbe, letette a kutya tálját, ételt tett bele, majd visszasietett az autóhoz és elhajtott.
A megzavarodott állat egy ideig csak álldogált, szagolgatta az ételt, de mivel nem volt éhes, hát csak nézelődött és várt. Nem tudta mire vélni a helyzetet. Elmenni nem mert, mivel félt, hogy a férfi nem fogja megtalálni, amikor visszajön érte. Aztán lassacskán délutánba fordult az idő.
Egyszer csak hangokat hallott. Megdermedt, és hallgatózni kezdett. Emberek! Mivel egyre gyorsabban bukott le a Nap, vágyott a meghitt emberi közelségre, így lassan, lopakodva elindult a hangok irányába. Egy aprócska tisztáson hevenyészett sátortábor-szerűség fogadta. Lepedőkből és különböző ócska ponyvákból kifeszített hajlékok álltak fákhoz és bokrokhoz kötözve. Mellettük és alattuk rongyos emberek kurjongattak, ittak és beszélgettek, férfiak, nők vegyesen. Lehettek vagy nyolcan, tízen. Körülöttük kutyák, macskák és meghatározhatatlan fajtájú jószágok futkároztak.
A tisztás közepén egy billegő, kimustrált irodai karosszékben pedig – az ő bőrében –, a valamikor Móric, most hajléktalan, terpeszkedett! Móric lába gyökeret vert a látványtól. Csak állt a csepp tisztás szélén, s nem akart hinni a szemének!
A férfi valamit ivott egy üvegből, nagyokat böfögött, körülötte többen nevettek, aztán az ember felnézett, éppen Móricra. Arcára ráfagyott a mosoly. Móric lassan megindult felé. A másik felállt a székből és elindult a kutya felé. Félúton találkoztak.
– Móric?
A kutya félénken megcsóválta a farkát.
– Hogy kerülsz te ide? Megszöktél?
Móric lesunyta a fejét. A férfi csak nézte a kutyát – egykori önmagát – és gondolkodott.
– Meghalt Kovács néni és kidobtak, mi?
Móric keserves vonyításba kezdett. A férfi tétován a kutya felé nyúlt és gyöngéden megsimogatta a kutya hátát. Móric abbahagyta a vonyítást. Feszülten figyelt.
– Tudod mit, cimbora? Maradj velünk. Itt a hajléktalan királyságban én vagyok az úr… És bocs, hogy annyiszor lehugyoztalak.
Móric válaszul megnyalta a hajléktalan kezét. A férfi leoldozta a kutyáról a pórázt.
– Na, erre itt nem lesz szükséged. Ez itt a szabadság földje. Itt majd találsz magadnak csajokat is. Csak ne menj túl messzire, mert elkap a sintér, aztán bevarrnak a telepre. Onnan meg nem tudlak kihozni.
Móric újra megnyalta a férfi kezét, aztán beballagtak a táborba.
– Amikor az az átváltozás történt, hát majd megőrültem, hogy ebbe a randa emberbőrbe kellett kerülnöm – fogott bele a történetbe a férfi. – Kívül, belül mindenütt bűz! És nem tudtam tőle szabadulni! Te ezt amúgy, hogy bírtad elviselni, komám? Húgy és szar mindenütt! Lenyalni sem tudtam magamról, hát nem volt más választásom, fogtam magam, és elinaltam a Bogáncs utcából.
Móric vakkantott egy barátságosat.
Sokáig mentem, vagyis inkább vánszorogtam, egyszer még a zsernyákok is megkergettek, és amikor rájuk vicsorogtam, még ki is röhögtek, gumibottal ütötték, verték a hátam, ahol csak érték. A többi emberrel sem jártam jobban. Az tett be nekem utoljára, amikor egy kislány kezét megnyaltam, és amikor a fenekét akartam megszagolni, majdnem halálra vert az apja. Próbáltam megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek. Ácsorogtam hát némán egy aluljáróban napokon át. Sokan keresztül néztek rajtam, néhányan pénzt adtak, és elsiettek, néhánynak jutott csak eszébe ételt adni. A pénzzel nem tudtam, mit kezdjek, azt mindig ott hagytam, nem tudtam, mire való. Bögyös Marcsi magyarázta el, amikor egy éjjel hozzám szegődött. Már jó ideje figyelte, mit csinálok. Utánam mászkált, hogy a szétguruló aprót összeszedegesse. Amikor látta, hogy hidegen hagy a dolog és nem verem meg érte, kaját vett, és megosztotta velem. Mást is meg akart osztani velem, de akkor megvertem, és elment tőle a kedve. Azért együtt maradtunk.
Móric röhögés-szerű hangot adott ki, de a hajléktalan nem zavartatta magát.
Az első teliholdkor nem tudtam uralkodni magamon, vonyítani kezdtem. Bögyös Marcsi éppen Bunyós Pityuval kamatyolt, rémülten engedték el egymást és a kezükben szorongatott üveget.
– Mi ez? Farkasember? – kérdezte Marcsi, és helyre rángatta a szoknyáját. Pityu felém nyújtotta a bort, hogy megnyugodjak. Meghúztam. Reggel elhatároztuk, hogy tovább megyünk. Rövidesen egy erdő tűnt fel előttünk. Beóvakodtunk, és találtunk egy kis forrást.
Én lettem a főnök. Eleinte ösztönösen még haraptam is, ha nem engedelmeskedtek nekem…
Idővel aztán jöttek hozzánk mások is. Most már tízen élünk itt. Kóbor állataink is vannak.
Néha álmodom; olyankor kutya vagyok újra, és sóvárogva vágyom Dézire… valahogy az emberi nőstényekhez még nem sikerült kedvet kapnom. Te hogy állsz a szukákkal, komám?
Móric elvigyorogta magát, s ha a leszálló éj nem takarta volna el pofáját, a hajléktalan mindent megértett volna. Így csak puhán rátette kezét a kutya hátára és elmerengve nézett a sötétbe boruló erdőbe.
Apró fények gyúltak elszórtan a hajléktalan világban.
Móric és Móric aludni tértek.
Erdei ima
nehéz magány ma este lesz
nem bánt ha szél
és tiszta szesz
kihalt gyűrt rongy a tó fölött
ormótlan ködbe öltözött
döglötten plönty a Dél
mély-kékre lassú szél
a hátterén a hátterén
bőrömre égnek a csillagok
néger vagyok és izgatott
égi-vízesésen a kék falon
elfoszló felhő hull alá
hagyom? naná!
sötét a sík és zöld lemez
fehér hajó repül vagy átevez
ezüst az árboc az ég szegletén
indigókék talán
az ég falán elkent remény
a hajó festett oldalán
a lomha csík
a ronda lány
pirosra váltan felsikít!
a minden még színes belül
ragyog és kissé megfeszül
torzul a kép már esni kezd
nincs szó reá mi minden ez
(többet ér egy kiló lóhús,
mint egy pimasz filozófus)
elmúltál te Csiga ez nem vitás
egyfajta puhatestű entitás
arcátlan hang és némi őserő
– ötvenhétmilliós „szemfedő”
belátod – remélem – ez mégsem megy
hagyj békén minket végre és feledj!
furcsa kilátás: Biga nem „repül”
zsebünk üres; Csigánk ma mégsem ül
erszény és pénz poszt-modern bajnoka
kulcs szava; modernitás mint csoda!
a józan ész nem sír és nem örül,
nem leszel; sem többen sem egyedül!
Schiele neulengbachi lakószobája
Hiába vonogatom a vállam: jelenvalóvá vált a globális felmelegedés. Itt terpeszkedik a glóbusznak eme figyelemre igazán nem méltó pontján, a városszéli lakótelepen is. Késő este van, ilyenkor a tomboló nyári hőség is szelídülni szokott, máskor langy szellő legyezgeti a lombokat és a tikkadt arcokat. Most semmi mozgás, a felhevült levegő tömbbé szilárdulva üli meg a házakat, a járdákat, a zsenge hajtású bokrok alázatosan meghajolnak alatta, a fű lankadtan eldől, és a virágok az ágyásokra lapulnak. Forrón sóhajt a föld.
Araszolok. Bármennyire nem frissítő, kívánom a mozgást, mintha közben a létezés egy más minőségét élhetném át, mint a gép és a könyvek előtt görnyedve. Ez most mégsem esik jól: túl meleg van. Globális. Biztatom magam: nézelődjek, ne merüljek el a megjövendölt katasztrófa feletti töprengésben. Mindenütt zárt ablakok, senki nem engedi be az amúgy is meleg panellakásba a még melegebb kinti levegőt. A zárt ablakok mögül tévék fényei villódznak az utcára: az aludni nem tudók reménykedve várnak valami nézhető műsorra. A lakótelep főútjának vége felé – én az elején lakom, onnan indultam – az 53-as ház kapuján egy női alak próbál kilépni. Mozgása nehézkes, mindkét keze tele van dobozokkal, rekeszekkel, szatyrokkal, így nem tud kapaszkodni a korlátba. A lépcsőkön meg-megbotlik, lába minduntalan kicsúszik a félretaposott papucsból, otthonkájának zsebe félig leszakadva: abba is tömött valami lehozni valót. A konténer felé indulna, ha tudna. Odalépek hozzá:
– Megengedi, hogy segítsek valamit cipelni?
Meglepően hangos, haragos és elutasító a válasz:
– Nem. Nekem ezt egyedül kell.
– De talán mégis könnyebb lenne, ha segítenék – próbálkozom újra.
– Nem kell segítség. Nekem ezt egyedül kell – mondja még keményebben, még megmásíthatatlanabbul.
– De ha lenne segítség… Sok a teher… Meleg is van… – egyre bizonytalanabb vagyok. Ő egyre határozottabban hárít.
– Értem, értem, erőpróba – próbálok idétlenül viccelni. Még nem is tudom, milyen idétlenül.
– Ne tessék velem gúnyolódni. Ez nekem nem erőpróba, hanem mindennapi kötelező. Nekem minden nap ennyit kell lehoznom és kidobnom.
– Biztosan van oka rá, hogy egyedül kell vállalnia – kísérlem meg tompítani az iménti idétlenkedést.
– Hát, okom az van rá. Nem is tudja, mennyi.
– Nem, nem tudom. De, ha gondolja, szívesen meghallgatom. Addig pihenhet is egy kicsit.
Megadja magát, leteszi a lépcső aljára a kidobni valót, a legnagyobb rekeszt felfordítja és ráül.
– Ha megkérhetem, üljön le maga is, van még ládám – mutat egy nagyobb, kemény dobozra. Leülök. Néhány percig csak pihegünk a hőségben, a lépcső alján. Majd elkezdi.
– Ha tényleg érdekli, készüljön fel, mert hosszú lesz.
– Persze, hogy érdekel, ha már így összehozott minket ez a késői hőség.
– Hát, jó. Onnan kezdem, ahonnan ez a mai helyzet előállt.
Nem számítottam rá, hogy a „mai helyzet” ilyen régen kezdődött, de most már igazán érdekelni kezdett ez az alacsony, szikár, hajlott hátú, ősz, öreg néni, aki – mint kiderült – 10 évvel fiatalabb nálam.
– Szóval, hárman élünk együtt, a férjem, a fiam meg én, egy másfél szobás lakásban. Biztos tudja, hogy ezek csak 35 négyzetméteresek. (Hang nélkül bólintok.) A fél szoba a férjemé, róla majd később. A nagyszobában, ezt is ismerheti, a 4x5 méteresben, ketten élünk, a fiam meg én. A fiam most 50 éves, és 25 évvel ezelőtt volt egy autós balesete: rendőrautóval ütközött, persze őt hozták ki hibásnak, elvették a papírjait, valami óriási összegre meg is büntették, de mindez semmi volt az első látványhoz képest, ahogy saját vérében, mozdulatlanul és eszméletlenül feküdt. És ez máig így van.
– Máig? Hogyhogy?
– Nyaktól lefelé több helyen sérült a gerince, nyaktól lefelé teljesen béna. Az eszmélete visszatért – nem tudom, hogy örüljek-e neki –, és miután eszére tért, a sebészeti ellátás után átvitték a rehabilitációra. Mondja meg őszintén: maga szerint mit lehetett rehabilitálni egy teljesen béna testen, tíz nap alatt? Mert tíz napig tartották ott, aztán hazaküldték. Kezdetben még beszélt valamit, ma már csak kinyitja a száját, ha enni vagy inni akar. Enni is csak pépeset kaphat, azt is ugyanúgy szívószállal, mint az italt. Én megemelni sosem tudtam, ma még kevésbé, úgyhogy a tisztálkodás egy vizes-szappanos szivacsos lemosásból áll. Akárhogy is igyekszem, nem tudom tökéletesen csinálni. Miután hazahoztuk, a háziorvos hozzásegített egy szociális gondozóhoz, aki heti háromszor eljött hozzá, lemosni, tisztába tenni, az elején még meg is borotválta, levágta a haját, aztán belátta, hogy teljesen hiába küszködik egy élőhalottal, és a három hónapi szolgálata után úgy hagyta ott szakállasan, szőrösen, hosszú, egyre hosszabb loboncos hajjal, mint egy ősembert. Nekem erre a szépítkezésre már se időm, se erőm nincsen, úgyhogy ott fekszik a szobámban egy ápolatlan, gondozatlan, néma vadember. A háziorvos még egyszer próbált segíteni, adott beutalót egy szeretetotthonnak csúfolt elfekvőbe, azt meg nem tudtuk igénybe venni, mert napi 18000 Ft gondozási és bennfekvési díjat kellett volna fizetni. A fiam rokkantnyugdíja 25200 Ft, a férjem munkanélküli, én a fiam betegsége óta háztartásbeli vagyok. Tulajdonképpen azt se tudom, miből élünk, néha az önkormányzattól jön némi szociális segély. Úgyhogy én etetem, itatom, ápolom.
Köhögni kezdett, érdesen sóhajtozott, elhallgatott. Sok volt ez egyszuszra. Otthonkája lefittyedt zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, egy textil zsebkendőt a közkedvelt pézsék korában, egy tiszta, kikeményített, vasalt zsebkendőt, de nem a könnyeit törölgette vele, hanem az izzadtságot az arcáról.
– Hát, látja, erről is szó van. Még a papírzsebkendővel is spórolnom kell, egyrészt mert nagyon sokba kerül, másrészt mert nagyon sokat fogyasztunk, és akkor azt is cipelhetném le esténként. Inkább kimosom és vasalom. Most meg, úgy egy hete, a Nyunyóka, ugye nem kell mondanom, kit becéz így a fél ország, hozott egy új rendeletet, amivel tulajdonképpen teljesen lehetetlenné tette az amúgy is lehetetlen életünket. Kivette a közgyógyból a Tena nadrágokat és a Tena betéteket. A fiam ezekben létezik, enélkül nem tudom még a maradék létét sem megoldani. Nézze meg, itt van a zsebemben a mai patikai nyugta: a Tena Slip Super GIGA – mi eddig ezt használtuk – most csak teljes áron kapható, ami 53500 Ft, ebben csomagonként 6 darab van; és van a Slip Super L GIGA, ami az igazi férfiméret, és 8 darab van egy csomagban, 76000Ft. Az egyszerhasználatos ágy-alátét, férfiméretben, tízezer forint. Mi a Tena betétet nem használhatjuk, mert a fiamon nincs alsónadrág, rendes nadrág meg végképp nincs, jó esetben a Tena nadrág fölé rá tudok erőltetni egy pizsama nadrágot. A háziorvos azt tanácsolta, hogy használjunk csak napi három nadrágot, úgy tovább tart egy csomag. Mondja, drága, az én eszem bomlott meg, vagy az övé? Hogy lehet egy mozdulatlan és irányíthatatlan testnek megparancsolni, hogy csak napi háromszor ürítsen? És ráadásul én tisztaságmániás vagyok, mindent azonnal kimosok, felmosok, lemosok, egész nap csak fertőtlenítős vízben ázom. És akkor a jólelkű szomszédok azzal rágalmaztak meg, hogy miattunk lepték el a házat a csótányok, mert hogy nálunk halomban állnak a bűzös pelenkák, és kosz van.
– Gonosz emberből jól elvagyunk látva, kedves – hogy is hívják?
– Anna vagyok.
– Szóval, kedves Anna, gonosz emberből bőség van, ne vegye a szívére. A mi házunkban nincs ágyban fekvő beteg, mégis tele vagyunk csótánnyal. Én magam már négyszer hívtam egy csótányirtót. Már egészen összebarátkoztunk, de a csótányok újra jönnek, azokból a lakásokból, ahol nem engedték be az irtót. De hagyjuk a csótányokat, azok velünk maradnak, ki tudja, meddig, amíg szünetel a szemétszállítás és a lomtalanítást is lecsökkentették évi egyre. Inkább meséljen a férjéről.
Pár percig hallgat, pihen, vagy nem tudja, hol kezdje.
– Nem lesz az tündérmese. A férjem 2010 óta munkanélküli, amióta bezárták a Rákospalotai Növényolajgyárat, azóta néha kap alkalmi munkákat, azt mondják, közmunka, de csak idénymunkának lehet mondani. Kezdettől fogva nem fizettek utána nyugdíjjárulékot, se adót, úgyhogy még minimálnyugdíja sincs. Viszont 2020-ban elkapta a covidot, lázas volt, köhögött, fuldoklott, persze akkor orvos nem jöhetett házhoz, nem is jött. A mentők csak a rosszulléte negyedik napján jöttek, amikor már félájult volt. A kórházban – mindegy, melyiket mondom, az elsőt, ahová vitték, vagy a másodikat, ahová átszállították –, megállapították, hogy kétoldali tüdőgyulladása lett. Infúziót kötöttek be neki, látogatni nem lehetett, enni nem nagyon tudott, mert nővérhiány volt, és nem volt, aki segítsen. Nem akarom hosszúra nyújtani. Mire hazakerült, tíz kilóval volt kevesebb, és ami csak utólag derült ki, valamitől epilepsziás lett. Magától a covidtól, annak utóhatásaként, vagy valamelyik gyógyszertől, ezt ma már senki nem fogja kikutatni. De még ha kikutatná is, mit érünk vele? Néha elvágódik, lezuhan a földre, rángatózik, aztán ha nem tudok átmenni hozzá, mert a fiammal kell lennem, lassan megnyugszik.
Érti most már, miért kell mindent egyedül csinálnom? Hogy edzésben maradjak, hogy tudjam, hogy meddig tudom csinálni. Úgyhogy, ha igazán segíteni akar nekem, jöjjön fel hozzánk, csukja be az ablakokat, nyissa meg az összes gázcsapot, aztán rohanjon ki, és kívülről zárja ránk az ajtót. Megteszi?
Erre nincs mit felelni. Még ülünk egy darabig a lépcső alján, ő lassan feltápászkodik, segítek a kezébe adni a rengeteg lomot. Hogy köszönjek? Jó éjszakát? Csúfolódásnak hatna.
– Reméljük, holnap hűvösebb lesz – motyogom végül. Utána nézek, ahogy csoszogva, nyögve bezúdítja a konténerbe egy nap hordalékát. Egyedül, ahogy vállalja az életét. Ha élet ez egyáltalán.
…félreértések szúrós szálkái
őstöréses hideg szívek
csak azért is kikényszerített vágyak
cinikus vigyor ismétlődése
intrikák kéjes kacajai
számító hideg halántékok
üzletek, háborúk nyertesei…
– Ja, a tőke mindenhatósága!
Homokká porlad a bizalom,
fapofák sodornak be s ki a metróba.
Elárvult avarkapcsokon járok,
plázában, Kálvin téri aluljáróban,
és szinglik csahos ölebeit kerülgetem.
Repülőkkel úszik el a haza, már oly kicsi.
Kényes egók lájkolt szellemei
milyen világot fognak építeni és kinek?
Az óvoda mellett járva – átmenetileg –
megtöltik üres szívem a tiszta mondókák.
Wally Neuzik portréja
Barátság