Redő Ferenc: Fizika
Nagyon igaz, hogy amíg itt volt, benne éltünk,
nem törődött vele senki, levegőnek nézték,
természetes volt, hogy teleszívjuk vele a tüdőnket.
Rajta volt az okmányainkon, az útleveleken,
el se olvastuk, csak a jelzőtáblát országunk határain,
amikor víg kalandozások után hazatértünk.
Most, hogy nincs, mert nincs,
és nem is olvasható sehol,
most kezd csak hiányozni, és néhányan,
akik olvasunk még róla régi verseket,
Petőfiét százhatvanhat év után,
vagy Kassákét hetvenegy év távolából,
mi érezzük, hogy milyen árvák és védtelenek lettünk nélküle.
Tudom, hogy visszajön még,
hogy ott lesz újra országunk határán, mint őrsorompó.
Megvéd a felfuvalkodott önkénytől, az ostoba jelszavaktól,
hogy ne mérgezhessék tovább a gyermekeinket.
Tudom, hogy ott leszek közöttük, akik
elsőként köszöntik visszatértét,
megérinthetem köntösét,
s nem nézek hátra azokra,
akik majd mögöttünk tolonganak.
Mert újra nagy tömeg lesz, s üvöltözik,
hogy mindig is a hívei maradtak.
Igen, mondtam, csörren a tápláléklánc.
Csak jelzi, működik hibátlanul.
Kereng a végeláthatatlan körtánc,
ezt járja épp a kígyó és a nyúl.
A nyúl bénultan nyöszörög, remeg,
az izmaiból kiszállt minden élet.
Míg rámerednek bűvölő szemek,
nem ura már a két saját szemének.
Mert szemkontaktus nélkül nem lehet
ilyen hatalma rajta a boának.
Az meg a zsarnok lomha, önfeledt
nyugalmával lát majd a vacsorának.
Nem küzd, nem is kell. – Nem fut el, hiába
közmondásosan gyors az áldozat,
ha delejezve szeme, szíve, lába,
azzal nem ugrik árkot, bokrokat.
A zsarnokság nemcsak a puskacsőben…
Idézgetjük a régi mondatot. –
Ezt már magamnak mondom. Elmenőben
szegény Dózsa György útján baktatok.
S az utcatábláról gyerekkor-emlék,
egy induló foszlánya megkísért,
aztán már mintha arra menetelnék:
bontsd ki a zászlód újra, árva nép!
Ötvennégy éve, harminckét
öreg diák
együtt fújta a ballagók
örök dalát,
földszinttől föl a második
emeletig,
ahogy évenként változtak
a termeik.
Majd az utcán is vonultak:
„tovább, tovább”!
Föl a Körtérig. Búcsúzó
jó cimborák.
Öltöny, nyakkendő. Közöttük
ott ballagok,
vállon a kéz. A vásott is
oly meghatott.
Védte négy évig titkunkat
az iskola.
Legelső közös őszünknek
hű cinkosa:
a Múzeumnál, meg a Bem-
szobor alatt
viselt kokárdánk, címerünk
tisztán maradt.
Történhetett – és történt is! –
bűn odakint,
de az osztály, s a tanár is
összekacsint:
Másképp lesz! Mondtuk Adyval
bizakodón,
lesz még majd Kossuth címere
a lobogón!
Lesz összetartás, bankett, és
tovább, tovább,
ahogy követik egymást az
olimpiák.
Tokió, Mexikó, München…
Szöul után
valami romlott az évek
hangulatán.
Közben, mert hullunk, gyakrabban
találkozunk,
de csak a karrier, család,
s hogy megvagyunk…
Tapintatosan egyikünk
sem mondja, hol
s milyen menetnek tagja és
miért vonul.
Mert nincs olyan tér, utca már,
hol mindenik
társunk a másikkal össze-
kapaszkodik,
s félek, kilépve innen majd,
mint csőcselék,
vakhittel verjük be egymás
beton fejét.
Redő Ferenc: Fizika
Átnevelő sírbolt: még próbaidősek a hullák,
kartonlapokon, dzsuva paplan alatt.
Holt telefonfülkékbe a rongykupacot be-behúzzák,
ha ott kicsivel szelidebb a huzat.
Reggel a lépcsőkön fölmásznak a fényre, a szükség
fölhajtja a térre a járni tudót.
Része az átnevelésnek a testmozgás, az erőnlét,
mert át kell úszniuk azt a folyót.
Úszni a túlsó partig: a fösvény csónakos ember,
Kharón, tisztes temetést követel.
És obulust! De miből? Üveges, törtfényü szemekkel
látják, a ladik üresen kotyog el.
Régtől ácsolom én Noé módjára a bárkát,
de nem magamért, én könnyen uszom,
és nem az állatokat viszem át, nem bort, nem a búzát
a kultura-alkonyi Styx folyamon.
Ó-tudományokat, innen a kultura-alkonyi partról,
meg ó- és új hiteket viszek át.
Emlékül néhány jobb építészeti rajzot,
s a Tízparancsolatot, legalább.
Redő Ferenc: Furulyás
Egy másodperc: az örökkévalósághoz nem mérhető időegység, mégis sorsokat fordít. Életre sírsz fel újszülöttként, a távozónak meg kongóan üresen koppan a koporsón a rög. Kimondod az igent, aztán napszemüveggel álcázod az elcsattanó, felrepedt indulatot. Rámosolyogsz a betegre, a műtőben pedig szikével metszed fel a testét. A teába mézcsík csurran, majd egy kerti partin méhfullánk mélyed a karodba. Reggel kedvenc szalámis szendvicseit nyomod a kezébe, délután lesodródik a szakadékba a negyventonnás kamionnal. Minden egy pillanaton múlik: egy fénynyalábnyi másodpercen.
Lélekbúvár mélységekben bölcselkedünk, miközben fent a következő hullócsillag feltűnését várjuk. Nyugágyon fekszünk az erdei terasz sötétjében, csak mi ketten, körülöttünk tücskök egész hada. A szólistatípusúak alig-alig hagyják abba szárnyaik összedörzsölését, nehogy kiessenek a főszerepből, a többiek hosszan futnak neki a hanggerjesztésnek, és nagy pauzákkal, elnyújtott ciripeléssel kísérik őket. Az összhatás éppen olyan, mint egy zenekari hangverseny előtti hangolás. Mindezt a lódarazsak röpte zavarja csak meg, némelyik tolakodóan egészen a fülünk mellett zúg el.
Harmadik este nézzük az augusztusi eget, és számoljuk a fénycsóvás meteorokat: fekete palatáblán ezüst tollvonások. Egy-egy porszemcse már felcsillanásakor elhal, némelyek félszeg pálcikát formáznak, de a többség jó erősen végigkaristolja a csillagpadlást. Az űrben keringenek, aztán nagy sebességgel beleharapva a föld légterébe elégnek, semmivé válnak. Egy másodperc alatt.
A csillagképpé vált Perseus ontja magából a meteorrajokat, így vezekel akaratlanul megölt nagyapja halála miatt. Pásztázzuk az égboltot és lessük, melyik szegletében tűnik fel a következő tűzáldozat. Közben élvezzük a valóság súlytalanságát, és ahogy illik, mindegyik hullócsillagtól kívánunk valamit. Több tucatnál járunk már a vágyakban. Hogy ne vesszen kárba egy sem, egyre butább kéréseket találunk ki a számunkra tényleg fontosak után. Idővel a fényvonások ritkulnak, nem történik semmi. Mi lesz már? Lódarázszúgás sugallja az ötletet: tegyük próbára a néphitet és az égi vonalfirkászokat. Pimasz kéréssel állunk elő, mégpedig azzal, hogy a következő hullócsillagok gyors egymásutánban tűnjenek fel az égbolton. Most bizonyítsanak a Perseidák! Ne a beláthatatlan jövőben derüljön ki, hogy teljesül-e a kívánságunk, hanem itt helyben, azonnal. Irdatlan hosszú tűzvonal fut végig az égen, és elhangzik a szemtelen óhaj. És lám, néhány másodperc múlva egyszerre négy fénycsóva rajzolódik ki felettünk. Döbbenten nézzük. Az ókori istenfiú nem hagyta besározni raja becsületét, de érezzük, hogy túlmentünk a tisztesség határán. Antik istenek fiával nem lehet csak úgy, büntetlenül packázni. Akkor éjjel nem jön álom a szemünkre.
A mátrai tücsökciripelést napokkal később balatonira cseréljük. Árnyalatnyi a különbség, bagolyhuhogás helyett hullámverés kíséri. Hazafelé tartunk a barátainktól, hárman. Letérve az autópályáról, letekerjük az ablakokat. Frissen kaszált széna fűszeres illata tódul be az utastérbe, élmény egy városinak. Már csak néhány nap a nyári szabadság, ki szeretnénk élvezni minden pillanatát, aztán visszautazunk Pestre, a nővérem pedig Hollandiába a családjához. Éjjel nincs forgalom, néptelen az út, a csendet mégis valami furcsa zúgás töri darabokra. Rutinosan kapom félre a fejem, biztosan lódarázs. De hát mit csinálok, nem jött be semmilyen bogár a kocsiba. Lehet, hogy napszúrást kaptam a strandon és képzelődök? A látóhatárt hirtelen éles fény teríti be előttünk. Perseus meteorraja lenne? Csattanva, iszonyú erővel üt meg bennünket hátulról valami, megfeszül a biztonsági övem, majd tehetetlenül az ülésbe visszacsapódva beütöm a fejem a támlába. Férjem nekipréselődik a kormánynak, aztán az ő nyaka is hátrahanyatlik. Istenem, mi történik velünk? Csikorog a fék, egy útjelző bóját kidöntve lesodródunk az aszfaltról, aztán végre megállunk. Riadtan nézünk egymásra. Az autó eleje sértetlen, mozog kezünk, lábunk, csak szavunk áll el az ijedtségtől. Hátrafordulok, az ajtó nyitva. A nővérem! Hol van a nővérem? Szólongatom, kiáltom a nevét, sokszor, egyre kétségbeesettebben, bele a fekete éjszakába. Férjemmel egyszerre tépjük fel az ajtókat és szállunk ki a kocsiból. Csupán első lámpáink égnek, oldalra alig látni, mobilommal próbálok magam elé világítani. A földön elnyúló árnyék. Szólok hozzá, de nem válaszol. Megsimítom az arcát, kezem nedves melegséget tapint. Mentőt, mentőt gyorsan!
Nem mozdulok mellőle, fogom a kezét, és azt ismételgetem a végtelenségig, hogy tarts ki, tarts ki, minden rendben lesz. Egy örökkévalóság, amíg megérkezik az orvos. Az erős lámpák sárgára színezik a valóságot. Oldalt fekszik, karja a feje felett, mintha el szeretne érni valamit, a lába keresztben. Térdnadrágja felhasadt, szája sarkából vér szivárog. Arcán az utolsó kiáltás torz pillanata. Amikor messzebb küld a mentős, akkor nézek szét először. Kocsink jobb hátsó fele eltűnt, helyén egy terepjáró áll begyűrődve. Mintha beleharapott volna a szürke Opelba. A roncs túloldalán fiatal férfi jár fel s alá, telefonál, közben nagyot húz egy whiskys üvegből. Minden mozzanatot mozaikszerű filmkockákban rögzít az agyam. Hűvös az éjszaka, fázom. A kiérkező rendőrök kérdéseket tesznek fel nekem, de nem tudok nekik semmi használhatót mondani. Felzúgott, villant és csattant. Minden a pillanat töredéke alatt történt, csupán egy másodperc alatt.
Nővéremet letakarva viszik el, menthetetlen sérüléseket szenvedett. Üvölteni tudnék, egy tüdőszaggató nemet kiáltani ki a világba, hogy az egész északi parton hallják. Mit kezdjek mások részvétével, ha elveszítettem az egyetlen testvéremet? Nyugtatót kapok, de a belső fényképezőgép tovább kattog, nem tudom leállítani. Belém égeti a mentő tolóajtajának fémes csikordulását, a helyszínelés krétavonalait. Mielőtt beültetnék a fiatalembert a rendőrkocsiba, zavartan szól felénk. Ő ezt nem akarta, nem gondolta, nem érti. Véletlen volt. Véletlen… Perseus is így ölte meg a nagyapját.
Létrejön, elenyészik. Összetart, elválik. Reményt ad, visszaél. Édesít, megszúr. Szeret, elpusztul. Elpusztul, mert nem vigyáz, nem figyel, nem józan. És tényleg minden egy pillanaton múlik: egy fénynyalábnyi, tücsökciripelős másodpercen.
Redő Ferenc: És lesz és elmúlik
Húsvéti locsolóvers
Sárbagyalázva a liliomok
letördelve mind az orgonák
rázza a szél a nyárfavattalombot
mint molyrágta színházi tollboát
Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok
lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok
Részegen szipogó szegény hazánk
szószegő stricik ujjpattintására vár
a lánctalpcsikorgásokkal mit sem törődve
a szemétdombon szart kapar egy szarka pár
A kiontott vér bűze mindent átitat
kapunkban megtorpan az áhítat
Kisasszony, öntözhetek-e?
Ideje végre vidámkodva valami derűset írnod,
tapsosat, antológiába, idézhetőt, bonmotosat,
alkalmit, akciósan, de míveset, könnyeden,
vidámságod átragyogjon keserű-sós könnyeden.
Ha már nem segít egyéb manőver,
igyekezned kell a hangerővel,
körötted kórusban hörgi több száz bárd:
E-du-árd! E-du-árd!
Amduat, a Szet maáti kézművestelep balparti részének csoportnagyja, az aknamélyítők felügyelője, a sírkamra-festők vezetője a reggeli kenyérlepény majszolása közepette le-lecsukódó szemekkel hallgatta a felesége, Szut nyelvelését:
– Sörtől bűzlik minden, a sör kivetkőztet az emberségből, kiűzi a lelked, olyan vagy, mint egy szentély isten nélkül, mint egy ház kenyér nélkül, egyszer úgy találnak rád, hogy a falon mászol át, miután a botod összetörted, az emberek futnak előled, mert sebesre verted őket, bár ismernéd fel, hogy milyen undorító, ha szívedbe fogadod a söröskorsót.
– Tudod, hogy nem szoktam verekedni. Egy kis fokhagyma nem volna?
– Még hogy foghagyma? Nesze, te disznó.
– Milyen szépen mondtad: „szívedbe fogadod a söröskorsót”.
– Még gúnyolódsz?
– Te is mindennap megiszod a magadét.
– Jó, de én nem dülöngélek.
– Dehogynem, csak én nem szólok.
– Különben is, mi az, hogy a falu bal partján lakunk? Miért nem a bal oldalán?
– Mert minden falu, minden város, mint az ország, amelyet kettészel az életet adó Nílus. „Két oldal”, az nem jelent semmit, „két part”: Egyiptomot.
Majd lecsillapodik, gondolta Amduat már a Királyok Völgye felé menet, most már azért hunyorogva, mert a száraz szellő homokot pergetett a szemébe, tulajdonképpen jó asszony, tisztességes volt a hozománya is, a főztje ehető, nem bámul jobban idegen férfiakra, mint a többi, hát egy kicsit feledékeny, hiszen mondta neki, mit ünnepelnek, és ennél nagyobb ünnep nincs, mint amikor az új király sírját kezdik el bevágni a sziklafalba, ami azonnali juttatásokkal jár, marhahússal, finom kelmével, valamint olyan sörrel, amelyet az udvarban mérnek – és Szut is igen kedveli.
– Milyen száraz ez a szél – lépett mellé az írnok.
– Remélem, nem ütközünk gránitba a bevésésnél.
– Ha már meggyőződtél arról, hogy nem, akkor folytathatod Pat nagyúr sírjának festését.
– Ha lesz alkalom.
– Meg hát, érdeked is.
– Nem azért, amiért gondolnád.
– Mindannyian az öröklétre gondolunk.
– Már felismerem Ozirisz jelét, Hóruszét, Ptahét…
– Már írni is tudsz.
– Nem, azt nem, ezért is…
– Beszéljek a pappal?
– Beszélj.
Amikor a király öröklétéről gondoskodunk, miközben a föld alatt, fáklyák fényénél, fojtó, levegőtlen forróságban dolgozunk a végső nyughelyén, ahol majd gondos terv szerint elegyítjük az élet örömeit ábrázoló jeleneteket a túlvilági utazáshoz szükséges rituálé szimbólumaival, hosszú itteni életet kívánva persze az uralkodónak, mert először az akna bevágása áll előttünk, amelyet nagy tapasztalattal a lehető legpuhább felszínből indítunk el, miután megvívtuk a papokkal a késhegyig menő vitát, tudniillik a tavaszi napfordulókor nem a megfelelő szögben sugároznak a helyre az éltető Ré sugarai, de hát a Királyok völgyének két partja van, ez az egyik, akkor a másikra még kevésbé, mi ezt nem értjük, de akkor ők engeszteljék meg Rét, hogy valahogy törje át ezt a gránitot, jó, akkor nézzük, mérjük újra, ha innen tekintjük, akkor talán, de éjjel is vissza kell jönniük, mert a csillagok állása is kijelöli, amit nappal nem látunk, persze eszük ágában sincs visszatérni, amikor a sötétség tömbjei oroszlán bömbölését és sakál üvöltését visszhangozhatják, és skorpióba léphetnek, mindenesetre egy uralkodó sírja, az fontos, nem lehet csak úgy elhamarkodni a döntést afelől, a papok is fontosak, ezt ők is tudják, mi is, de ha végül megegyezünk, és jól is kezdődik a vésés a homokkőben, akár öt vagy hét lépés után is alig áttörhető kőzetbe ütközhetünk, amely évekkel hosszabbíthatja meg a munkát, ha a járat elferdítése vagy lemélyítése sem segít, vagy annyira előrehaladtunk, hogy már nem érdemes egy új sír kialakításába belekezdeni, a már elkészült aknát átengedve egy hercegnek vagy vezírnek, nálunk, a Szet maáti kézművestelep dolgozóinál senki nem kíván többször jó egészséget az uralkodónak, átkozzuk is az őt átkozókat, ha volnának ilyenek, mert hirtelen távozása csak kapkodást eredményez, minden felborul, hiszen, mondjuk, egy főírnoknak alkalmas sírban mégis hogyan helyezhető el Alsó- és Felső-Egyiptom ura, de mégis be kell tenni oda valahogy, mint bolondok, jövünk-megyünk, egymásnak ütközünk, most ezt gyorsan ide, azt meg oda, nem, emide, a kiszámíthatatlan halál nagyon megzavar bennünket, akik a kiszámítható halálon dolgozunk.
A király öröklétére gondolva, mielőtt a gondosan bebalzsamozott testet hármas koporsóba zárva, amelyből a belsőnek, csakúgy, mint a halotti maszknak, már színaranyból kell készülnie, és a sírkamrájába hordva a hatalom jelvényeit, a koronákat az Ureusz-kígyóval, Ámon szent tollaival, a széles, drágakövektől és még az aranynál is többet érő üvegpasztától szikrázó uzeht gallért, az aranyjogart és -korbácsot, a támlás trónust, majd mindazt, ami a ceremóniák, törvénytevés és követfogadások letudtával örömmel töltötte el az uralkodót, kétkerekű aranyozott kocsit, kényelmes széket, alabástrom kupát, karpereceket, nyakláncokat, fülönfüggőket, könnyű vásznakat, puha kelméket, illatos olajat, kenőcsös kanalakat, evőkészletet, bábjátékot s hogy álomra hajolhasson, fejtámaszt, ujjaink alól a falra rajzolódnak az élet jelenetei, a Nílus fodrozódása, a halak csobbanása, a nád zizegése, a ludak felröppenése, az evezők toccsanása, a nyíl suhanása, a szigony becsapódása a vízbe, a lakomázók, az urak, redőzött kötényben, a hölgyek hűsítő illatkúpos parókában, az italos csészékkel sürgölődő, sült hallal, lúdpecsenyével megrakott tálakat behordó szolgák, a hárfázó, furulyázó zenészek, a király, mindenhol alkalomhoz illő diadémmal és öltözékben, a többiek alakja az övéhez képest rangjuk szerint csökken, s midőn odaérünk, ahol már a Halottaskönyv igéi uralkodnak, az elhunyt alakja a napbárkában már nem nagyobb, mint útitársaiéi, az isteneké, de ekkorra már elmondták felette a mágikus szavakat, és átesett a szem- és szájmegnyitás szertartásán, a király öröklétére gondolva, a magunkéra is gondolunk, ezért fontos az írnokkal jóban lenni, hogy megfelelő alapítványt tegyünk nála, amely csak akkor jusson a papok kezéhez, ha bebalzsamozott testünk már a megfelelő szavakkal útnak indítva: „üdv neked, nagy istenség, ki az égi bárkával hajózol, íme eljöttem hozzád, hadd legyek vezetőd, hadd kormányozzam hajódat most én, mindenkori hű szolgáid, a csillagok helyett”.
Nincsenek buzgóbb hívők a neofitáknál és nagyobb költekezők a parvenüknél, így Erzsébetnél, I. Lajos feleségénél, aki, miután a férje legyőzte Velencét, sőt, arra kényszerítette a dózsét, hogy mondjon le a Horvátország és Dalmácia hercege címről, Zára városában kezdett jótékonykodni Amduat öröklétre szenderülését követően kétezerhétszáz évvel. A bogumil eretneksége mellett kegyetlenségéről elhíresült Kotromanić István bosnyák bán leányát a magyar uralkodó első találkozásukkor világszépnek látta, ezért kerülhetett sor a mezalianszra, noha az ellen az anyakirályné hevesen tiltakozott. A jótékonykodásra a város védőszentje, Szent Simon kultuszának felkarolása igen alkalmasnak tűnt, hiszen a glória nem puszta külcsíny, hanem az Úr által a lélek mélységeiből felsugárzó szépség, amely az adakozóra is ráháramlik. Amíg férje fogadta a városi elöljárókat, külföldi követekkel tárgyalt, törvényt tett, Erzsébet bejárta a város nevezetes helyeit, azok iránt, maga is délszláv lévén, nagy érdeklődést mutatva. A szent földi maradványait eredetileg Velencébe akarták szállítani, ám a gondviselés vihart bocsátott a hajóra, amely Zárában keresett menedéket. A királyné megindultan állt a teljesen épnek tűnő, gyolcsba burkolt test felett, még valami illatot is érzett, amit ilyenkor szoktak, rendelt is gyorsan egy hosszú, aranyszálakkal átszőtt köpenyt, hogy prelátushoz illőn felöltöztesse az apostolt, majd megkérdezte az érseket, hogy ez-e az a Simon mágus, aki levegőbe emelkedett a mennyet megcélozva, de valamilyen hiba folytán lezuhant, és a nyakát szegte? A főpap elismerését fejezte ki a felséges asszony hitbéli tájékozottságával kapcsolatban, de szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az a Simon, aki szóba került, az ördöggel cimboráló feketemágus volt, és méltán nyerte el a büntetését, előttük viszont maga a zelóta Simon fekszik, akit az Írás szerint Jézus választott apostolának, hogy a Szent Lélek által parancsolatokkal lássa el, és hogy tanúságot tegyen érte úgy Jeruzsálemben, mint egész Júdeában és Szamáriában a földnek mind végső határáig. Tényleg, egy igazi apostol? Akkor beszélnem kell a férjemmel.
Erzsébet beszélt a férjével, akit meggyőzött arról, hogy aranykoporsót kellene készíttetni az apostolnak, miáltal a zárai, de az összes délszláv alattvaló a szívébe zárná az uralkodópárt. Elég lesz oda az ezüst is, majd a végén bearanyoztatjuk, de itáliai mesterrel készíttesd, azok értenek az ilyesmihez, hagyta jóvá az ötletet I. Lajos. Francesco da Sesto ötvös értett is a szakmájához, és a méretek felvétele után háromezer márka * ezüst kiutalását kérte a műhöz. De Erzsikém, az Selmecbánya éves hozamának negyede. Mit garasoskodunk, a hírünkről van szó, meg hát az örökkévalóságról. Azért kérdezd meg azt a mestert, mennyivel csökken az anyagigény, ha csak lemezekkel borítja be a fakoporsót. Megegyeztek ezer márkában, és innentől az ügy intézése Erzsikére tartozott, aki arra kötelezte Francesco da Sestót, hogy papírra rajzolt képeken, már a vésés megkezdése előtt mutassa be néki a koporsón kivitelezésre, megvésésre kerülő csodáknak, szenteknek, jeleneteknek rajzát, ne segédjei, hanem ő maga munkálja ki az összes lemezt, valamint az ezüstkoporsó elkészültén ő végezze el annak bearanyozását is. A felséges asszony maga írta elő a domborművek programját, amellyel mintegy megteremtette a Kotromanić dinasztiát, majd a nála lévő kartonokkal a legváratlanabb időpontokban termett Zárában, hogy személyesen ellenőrizze, nem következett-e be a legkisebb hiba is. A koporsó fedelén Szent Simon alakja díszelgett, ezzel kapcsolatban semmi teendő nem volt, sem pedig az oldallapok bibliai jeleneteivel. A jobb mező főképe Lajos király Zárába érkezését örökítette meg, a profilban ábrázolt uralkodó fején korona, a zárai érsek üdvözli az uralkodót, miközben ő bal kezét kézcsókra nyújtja a térdelő bírónak és esküdteknek, háttérben a város falai, rajtuk, valamint a koporsó számos más vésetén a királyi címer, a magyar pólyák és az Anjouk liliomai. Nem ilyen a férjem szakálla. De felséges asszonyom… Nem ilyen, nagy gondot visel rá az udvari borbély, és akkor elfarigcsálják, csak nevet, aki meglátja. Igen, a koporsó oldalának egyik oromfalán Nagy Lajos struccfejes, magyar pólyás, liliomos nagycímere s a király monogramjával, az uralkodó kíséretével, magyar udvari emberek, tollas süvegű herold, a tengeren a magyar piros-fehér lobogókkal feldíszített hadihajók rendben vannak, szépen duzzadnak a vitorlák. Köszönöm felséged dicséretét. Majd, ha a szakáll is rendben lesz.
Hála a három esztendei folyamatos odafigyelésnek és felügyeletnek, amire az oltár díszes beszentelési ünnepsége bekövetkezett, minden művi jelenet tökéletesre sikeredett, az is, amelyen Erzsébet királyné, mint az Úr szolgálólánya, térden állva ajánlja fel Istennek Szent Simon koporsóját, előtte három bájos leánygyermeke térdel, vagy amely Kotromanić Istvánt ábrázolja a halálos ágyán, felesége és leánya, valamint teljes vértezetben felvonuló fiai a tanúi annak, amint a megtérőhöz odalép Szent Simon és áldón a fejére teszi a kezét, még az is rendben, hogy az ötvös önmagát is megörökítette munka közben, féltérdre ereszkedve, baljával vésőt illeszt egy csavart oszlopra, jobbjában kalapács, de azzal nem sújt le, mert fejét, mintegy a királyné utasítására várva, hátrafordítja, az érsek szenteltvízzel hinti meg az aranyozott ezüstremekművet, megszólalnak a harangok, hírt adva égnek-földnek a nagy eseményről, miközben új kihímzett tunikájában és új koporsójában békésen alussza örök álmát Amduat, hát igen, a keresztesháborúk korában megnövekedett ereklyeigényre felfigyeltek az élelmes arab kereskedők, akik a sírjukból – például a Szet maáti kézművestelep nekropoliszából – teljes épségben kiemelt múmiákkal látták el a keresztény világ kalmárjait.
* kb. öt mázsa [vissza]
A magány bomlasztó kór
de gondolat-gyomláló gyógyír is olykor
nem tudjuk mikor köszönt ránk
váratlan vendég pedig jelen van mindég
változatos alakban
felhő-árnyék barlangi-cúg habzó-hullám
láthatatlan égi-mező nem érzékelhető
csalóka fények hamis hangok álcázzák
a magány nem egyedüllét
ezrek közt is érzed
kegyetlen mint az enyészet
tömegek élnek családi fészek ölén
tömény fojtó érában
árvák cirkuszi fényárban
a kütyü-magány újkori járvány
sodródó börtöntöltelékek
háttal a valódi társas létnek
a magány az igazi én
ha megszólítom őszintén válaszol
igen magad vagy nagyon
könny a könnyel arcodon
viseld igazgyöngy test-ék
nemlét jelened emlék
Redő Ferenc: Aranyszőrű bárány
Nem sokkal azután, hogy meglett a kiegyezés és Pest-Buda népe a kivonuló osztrák bakákkal együtt éltette a megkoronázottat, vagyis véreskezű Ferenc Józsefet, a pesti Halpiacon ődöngtem, a szerb halárus standjánál.
– Nicsak, a Tóth József! – kiáltott rám egy fekete szakállas sovány férfiú: hajdani kedvenc tanárom, Gyulai Pál úr. – Látom, még mindig szereted a szerb módra sült keszeget.
– Minden nap azt reggelizek és vacsorálok, tanár úr.
– Akkor nem vet fel a pénz, igaz? – veregetett vállon. – Ismerlek. Ahhoz te túl tisztességes vagy, hogy tömött legyen a bukszád… Különben hol töltöd a drága időt mostanában?
– Címlistákról kaparom a port a minisztériumban.
– Ha már így összefutottunk, jobb állást ajánlok. Sógornőm, Horvát Árpádné, Szendrey Júlia felolvasót keres.
– Petőfi özvegye?
– Nagybeteg. Valami titokzatos kór támadta meg, olykor az újságot se bírja már felemelni… Elfogadod?
Csak bólintottam, nem tudtam hamarjában szólni a szívem dobogásától. Petőfi, a hős, a zseni! Mióta eszmélek, példaképem. S az ő Júliája? Milyen lehet közelről?
– Hol laksz te most, Tóth fiam?
– A Zerge utca 3-ban.
– Nahát, a Juli meg a 13-ban! Szólok neki, várni fog holnap délután Csak arra kérlek, ne úgy nézz rá, mint egy nőre, hisz érted… Három lépés távolság! A nemzet özvegye…
A kapu zárva volt. Hosszan kellett az oroszlánnyelvű koppantóval dörömbölnöm, mire egy csoszogó kis cseléd beengedett. Szemben a mosodás szalonjával, ahol jómagam is gyakorta mosattam az egyetlen felöltőmet. Stumpfberger úr boltja ajtajából figyelt. Barátságosan odabiccentettem, de a fecskebajszú mosodás elfordította a fejét. Nem tudtam, mire véljem ezt… Petőfi özvegye a ház földszintjén lakott. A szobájába egy káposzta-szagú előszobán át lehetett bejutni. (A szomszéd lakásban kifőzde működött.) Egyik ablaka hirdetőoszlopra nézett, melyen a népszínházi szőke ciklon, Kűri Klára riszálgatta huszárnadrágos fenekét. A szomorú józsefvárosi udvaron egy sovány ecetfa tengette szívós növényi életét. Amikor a szobába léptem, valahonnan kintornás verklije szólt. A Kossuth-nótát forgatta rekedten: „ha még egyszer azt üzeni…”
Júlia az ágyban feküdt, párnákkal feltornyozva. Behunyt szemmel, mintha a szirének éneke lenne, hallgatta ezt a dallamot. Én megálltam az ajtóban, ügyetlenül torkom köszörülve. Petőfi múzsája behunyt szemmel azt kérdezte: – Maga szerint lesz „még egyszer?” Nem várt választ. Ahogy rám nézett, fekete szemének szomorúságát alig enyhítette az öntudatos áll szinte gőgös szépsége. Én csak biccentettem, hideg nyugalmat mímelve, hiszen „nem tekinthettem úgy rá, mint egy nőre…”
– Örülök, hogy elvállalja, kedves Tóth úr – mondta kis mosollyal. Gyulai igencsak dicsérte magát. De ne aggódjon, nem lesz sok munkája. A Hölgyfutárból és a Pesti Hírlapból kell nekem felolvasnia a vezércikkeket meg az irodalmi tárcákat, legfeljebb két órát naponta. És néha regényekből is… Mennyit kér ezért?
– Nekem az mindegy, kérem. – Júlia elgondolkodva nézett. – Derék egy fiatalember ön! A hangja s a termete engem a Sándoréra emlékeztet. – Kicsit hallgattunk, mindketten zavarban. Az ágya felett Petőfi portréja függött.
– Orlai festette, Mezőberényben. Röviddel azelőtt, hogy… – nem folytatta, mire én:
– …A halálba indult? – Júlia hangja felcsattant, váratlanul és ellenségesen:
– Sándor nem halt meg! – kiáltotta. – Csak bujdokol, csak rejtekezik… Ért engem, Tóth úr? – bólintottam és a torkomat köszörültem. – Sándor nem fogadja el ezt a világot, ami most van, érti? Se fizikailag, se szellemileg. Ezért nem tér vissza közénk. És én tisztelem őt ezért… Még ha néha a kétségbe esés kerülget is. Mert tudom, hogy ő nem eresztett el engem. Éjjelente néha eljön és én beszélgetek vele… De szóljon rám, hogy csak fecsérlem az idejét! Lássuk, mit ír a mai Hölgyfutár az első oldalon?
Oda volt már készítve a lap egy kis asztalkára. Beleolvastam.
– Egy vers, Arany Jánostól: A honvéd özvegye.
– Hadd halljam! – Rossz érzésem támadt, de ügyeltem rá, hogy a hangom szenvtelen maradjon, ne hadarjak és ne nyújtsam el érzelmesen a szavakat, úgy ahogy az manapság szokás. Az utolsó versszaknál, mely így kezdődik: „Víg a menyegző”, remegett a hangom. Júlia hidegen mosolygott: – Csak nem ijedt meg, kedves Tóth úr?
– Nem gondoltam volna, hogy Arany János kegyed ellen… – Abbahagytam, mert szavamba vágott: – Ne tudja meg, hányszor köveztek már meg engem így. Először, mert levetettem az özvegyi fátyolt, aztán mert elhagytam azt a férfit, aki miatt levetettem… De honnan is tudhatnák, hogy ez a második menyegző valójában az első folytatása volt és újfent az én Sándorommal köttetett? Mert amikor az eskető pap megkérdezte: akarom-e házastársamul Horvát Árpádot, magamban így feleltem: „Dehogyis! Én Petőfi Sándort akarom, akár századszor is!” Énfelettem csak Sándoromnak lehet hatalma, senki másnak e nyomorult világon…Van még valami az oldalon, Tóth úr?
– Csak egy rövid híradás: „Visszatért az árnyékember”.
– Miszerint?
– Miszerint Komáromban, a Jókai-ház közelében egy házaló Petőfit látta. Egy padon ült a véres ingében, lobogott a haja a dunai szélben és pipázott. De eltűnt, mire odaért a fellármázott csendbiztos.
Júlia elmélázott. – Megint visszatértél? Húsz év múlva is? Ugyanolyan fiatalon? Ugyanabban a véres ingben? Megállítottad az időt? Tudom, hogy képes lennél rá…
Aztán valami kemény vonás jelent meg az arcán s megint behunyta a szemét Júlia.
– Megjött a Nagyúr – suttogta. – A fájdalom. Már nem én vagyok itt, csak a testem… Menjen most, kedves – és aznapra elbocsátott.
Hazafelé ballagva különös boldogságot éreztem. A gondolatra, hogy Petőfire emlékeztetem Petőfi özvegyét. Az eddigi életem mintha egy váróteremben telt volna. Mint minden fiatal ember e megalázott hazában, vártam valamire, de nem tudtam, kivel kéne találkoznom ahhoz, hogy értelmet nyerjen az erő és odaadás, ami kihasználatlanul bennem lakozik… Most, mint egy varázsütésre, minden megváltozott. Megcsapott e beteg asszonyban a költőlegenda szerelmének mágikus ereje… Nem tudtam elaludni, egész éjjel fel-alá sétáltam a szobámban. Kivágtam a Hölgyfutár egy korábbi számából Júlia fényképét s az asztal közepére tettem. Félóránként bámultam: hátha felfedezem a titkot, amivel Sándort megbűvölte?
Azon kaptam magam, hogy szerelmes verset írok hozzá:
Sötét fürteidnek soha
Egy szálát se érinthessem,
Légy a másé, hisz én soha
A tiéd már nem lehetnék
Légy a másé, csak légy boldog
Olyan boldog, mint én vagyok
Mikor néha tekinteted
Pillanatra rajtam ragyog
Már hajnalodott, amikor letettem a tollat. Zúgott a fejem és szédültem. Zénón embere érezhette így magát, amikor lába nyomán egy óriás nőtt ki a földből! Kisétáltam a Zerge utcára, majd egész a Halpiacig. A gázlámpák fénye kilyuggatta az éjszakát és könnyű köd szállongott, belepve a halárusok néptelen sátrait és felborzolva a folyó színét. Hűvös volt. De nem hűtötte le túlfeszült idegeimet. Legszívesebben rögtön Júliához rohantam volna a verssel. De tudtam, hogy ezt nem tehetem. A fogadalmam! Petőfi özvegyének nem szabad megtudnia, mit művelt velem, miféle vészt okozott bennem!
Másnap Júlia jókedvűen fogadott. – Látja, megbirkóztam a Nagyúrral.
– Hol vannak az újságok? – kérdeztem oly mereven, ahogy csak bírtam.
– Előbb talán sétáljunk egyet, Tóth úr. Levegőre vágyom… Van kedve elkísérni? – A gyógyulás biztos jele, gondoltam örömmel. Ahogy kiléptünk a kapun, tüstént megjelent Stumpfberger úr a mosoda ajtajában.
Úgy nézett ránk, mintha lyukat látna rajtunk.
– Azt az urat ott… ismeri, Júlia?
– Az? Egy főhivatású spion.
– Gondolom, a titkosrendőrségé.
– Már átvette tőlük a férjem.
– A kiváló Horvát Árpád úrról van szó? Az oklevéltan nyilvános, rendes professzoráról?
– Aki olykor megerőszakolja hites feleségét. Aki kitiltja Petőfi fiát a házból. Aki úgy érzi, fojtogatja őt Sándor szelleme. Holott előzőleg a bőre alá szeretett volna bújni.
Ez az ember is foglya annak, aminek én, gondoltam: a lehetetlennek.
Szótlanul ballagtunk tovább. A verkli hangjaira. Mert a Hársfa utca sarkán ott állt a kintornás és hangszeréből rekedten áradt a „ha még egyszer azt üzeni” dallama. Júlia pénzt dobott a földre tett kalapba. A kintornás – rongyos huszárruhás öregember – meghajolt és a Gotterhaltét kezdte játszani.
– Ez hát a beteljesülés? – kérdezte Júlia. – Ezért volt minden?
– Csak egy öreg kintornás – magyaráztam. – Kicsi a repertoárja, de meg kell élnie.
– Így vagyunk mi valamennyien, kintornások, akik ismertük Őt… Jól teszed, Sándorom, hogy nem kívánsz visszatérni közénk – tette hozzá, oly hangosan, hogy a járókelők felkapták a fejüket s mintha egy láthatatlan bírónak magyarázná. – Még ha belépusztulok is!
Már a Képíró utcában, a Hét Bagolyhoz címzett fogadó előtt jártunk, amikor a hátunk mögött egy pompázatosan öltözött úriasszony azt mondta a másiknak: „Látod, itt megy előttünk az a rossz nő”.
Júlia hirtelen belém karolt, mintha hozzám menekülne. Én meg úgy éreztem, most kellene elmondanom neki, mit fakasztott fel bennem, e félelmetes világ közepette…
De egész hazaúton csak hallgattunk. Nem is tudtam volna most beszélni, a szívem verésétől. A bizonyosságtól, hogy amit iránta érzek, az életem értelme.
A Zerge utcai házhoz érve, Júlia a kapuban elájult. A karjaimban vittem be a szobájába és fektettem le a párnákkal borított díványra, Petőfi képe alá.
Megjött Walla doktor, az orvos, egy cvikkert viselő, szigorú tekintetű öregúr, aki, pillantást vetve rám, azt kérdezte:
– Megint egy ál-Petőfi?
– A felolvasó vagyok.
– Nincs több felolvasás, uram. Horvátné asszony halálos beteg.
– De hát… mi baja van?
– A rák egy különleges fajtája.
– Hogyhogy különleges?
– Az orvosi titok. Távozzon kérem!
Nem hittem egészen ennek az öregúrnak. Nyilván csak el akar távolítani Júlia közeléből. Másrészt kínozott a kudarc, hogy a végén Júlia tényleg nem tudhatja meg, mit érzek iránta. De gyötört a lelkifurdalás is, hogy azon mesterkedem, bárcsak megtudná.
Aznap éjjel folytatódott bennem a tűzvész: levelet írtam Júliának:
Te vagy nekem életem, vérem, egészségem, gondolkodásom, testvérem, anyám, barátom – nálad nélkül csak az őrültség sötét réme az én kísérőm.
De ha az őrültség épp az lenne, feltárni előtte kiszolgáltatottságomat?
Mégis el kell juttatnom hozzá, bármi áron s minél előbb! Nem vártam meg a délutánt, a felolvasás idejét. De délelőtt hiába koppantgattam a kapuján az oroszlánnyelvvel, senki nem engedett be. Délután a kis csoszogó cseléd állított meg: most operálja a doktor, azt suttogta. Másnap mélyen aludt Júlia, szeme elrejtőzött súlyos szemhéja mögött. Hallatszott, ahogy mohón, zihálva veszi a levegőt s az arca, mint a márvány. Fölé hajoltam s akkor megjelent Horvát Árpád professzor úr, a rák különös magyar válfaja, és azt dörögte: – Maga többé be nem jön ide!
A postára rohantam, feladtam Júliának a levelet.
Másnap a Zerge utcában már mindenki tudta, hogy meghalt.
A temetésén nem voltam ott. De sikerült belopódznom a szobájába. A párnája alatt megtaláltam a levelemet. Júlia elolvasta: magával vitte a halhatatlanságba.
Én meg a fiókos szekrényem legmélyébe zártam.
A kerti kanapé sötét zugában
a felderengő pillanatot lesem,
de mit érdekli ez a galambokat.
A szomszéd diófájának magasában
már korahajnaltól búgnak, búgnak,
míg idelent a világ nemsokára ébred.
A dolgozó ember indulni készül,
de a Költő az marad!
Ihletre vágyik,
miközben irigyli a galambok szerelmét,
akik soha nem ülnek át a verebekhez.
– Mégis. Próbálkozni kell! –
Így mocorog és feszegeti csonthéját
a tegnapi mámor mostohagyermeke,
a fájdalomba ágyazott gondolat,
miközben a diófán levél se rezdül.
Mintha lélegzetvisszafojtva
a megszülető fényt lesné minden,
hogy aztán Phoebus a lovak közé csapjon,
lángba borítva a horizontot,
amin túl (ócska közhelyként) a mindenség sejlik.
Itt csak a rothadásnak indult almák illatoznak
a csatakos fűben,
de a papír ettől még üresen marad.
Schiller megtartja magának titkát,
a világmegváltás még várat magára,
és az isteni kegyelem is oly távol:
Apollón lantja hallgat, a Múzsák alszanak,
Aphrodité önmagában gyönyörködik,
s a ’mindentölelő’ Zeusz
a fürdőző nimfákat vizslatja a buja fellegek mögül.
– Odafent minden egyszerűbb –,
s a lemondó sóhajtásban elhal a fájó felismerés.
A vajúdó lélek kérdőjeleket hallucinál az égre,
amik mind visszahullanak rá.
– Mit tegyen? Mit tegyen? –
Néma kérdésére a macskajajos hajnali szélben
józan válaszra lel:
Segítsen magán mindenki, ahogy tud.
Az istenek meg menjenek a francba.
És a költőfélék is.
Nem érdemlik meg az ébredező természet szentségét,
sem azt, hogy hamis vágyuk ne teljesüljön,
mert „a vágy a legfőbb boldogság
és az igazi vágy csak elérhetetlenre törhet.”
Goethe is menjen a francba,
hiszen már felkelt a Nap
és ennél több fény már bántja az élők szemét.
Ez azt jelenti, élek?
– Igen! Élek! –, s e káprázatban lubickol a lélek.
A vers megszülte önmagát,
és a ragyogásban jól láttam,
hogy a babérbokor fénylő levelei megrezdültek,
s egy pillanatra talán a világ is szebb lett.
Az irigyelt galambok meg,
azóta is csak búgnak, búgnak,
és szó szerint tojnak e világra
költőstől, rohadtalmástól, mindenestől.
Redő Ferenc: Mandulafácska
Új fénycsillagok röpködnek a Főtéren, de ezek már nem a karácsonyi csillagkapu sziporkái, hanem az új szökőkút változó magasságú sugarait fellövellő villámlások, amelyek a kút alapzatának réseiből törnek fel. Vidám is, megnyugtató is, valami szokatlant sejtető is. A levegő, amibe fel-felragyognak, langyos, friss zöld illatú, hiszen mindenhol áttörik a cserepessé száradt földet az újszülött, világoszöld fűszálak, friss rügyek bomlanak a kellemes szélben hajladozó bokrokon, és az öreg fák ágait is már zöld rügyek pöttyözik. Tavasz lesz, minden jel szerint végre megint tavasz lesz. Sétálók töltik meg a park letérkövezett útjait, a babakocsis anyukák a tologatásba belefáradtan megpihennek a padokon, a gyerekek, feledvén, hogy láttak már tavaszt, mindenre rácsodálkoznak, hiszen fiatal emlékezetükben még a mindent ellepő szürkeséget őrzik.
A szökőkút körüli padokat újra birtokba veszik a rendíthetetlen napimádók; gyülekezik a nyaranta összeszokott nyugdíjas klub: a színes fonalakból foltokat kötögető Juci néni, akin a karácsonyi ádventi koszorúnál tett tisztelgő sétája alkalmából már ott díszelgett a nyári napozás közben foltokból összeállított „pecsvörk” vállkendő, a tavaly óta már nemcsak egy botra támaszkodó főszakácsnő, Erzsi néni, aki süti a szilvalekvárt és cukkinival dúsítja a lecsót, a fordított baseball-sapkás Jocó bá, aki nyár óta is – foga híján – szívószállal fogyasztja a Juci néni turmixolta gulyáslevest, és megérkezik a mindig rohanó, de rohanásában a napozóknál órákra leblokkoló Lottósgizi, akinek napi legfontosabb teendője a lottószelvény leadása a piaci lottózóban. El is fogytak az ülőhelyek, de sebaj: a még hiányzó, de késve érkező Kari bának nem is kell pad, megoldotta ő a beteg lábával pihenésének lehetőségét: vett egy olyan banyataxit, amit kényelmes üléssel szereltek össze, csak kinyitja a fémlábakon álló, kis vászonülőkét, és mindenkire kárörvendően somolyogva, rátelepszik. A kis csapat az örömüdvözlések után méregetni kezdi egymást: ki mennyit öregedett ősz óta, jobban áll-e a főszakácsnő Erzsinek, hogy már nem festi az ősz haját, hanem „vállalja a korát”, amiről a két botja amúgy is tanúskodik. Kölcsönösen megállapítják, hogy „még élünk, amíg lehet”, és mindaddig sütkérezünk, amíg van napfény, pad, szökőkút és a banda.
Egy nap a napozóklub új látványra érkezik: hatalmas, fehér, műraffiából font tojások tátonganak a padok mellett, kitátott szájüregükben azonban nem kiscsibe éledezik vagy nem is a napkorongot jelképező tojássárgája lapul, hanem gyönyörű, színes árvácskák. Ördöggolyó lakótelepen az áttetsző, lyukas hálójú tojásokból nem csirkék kelnek ki, hanem virágok. Ettől mindenki szíve virágos dalra fakad… Azaz fakadna, ha nem ágaskodnának a hatalmas hálótojások mögött még hatalmasabb, szintén fehér műraffiából szőtt nyulak is. Biztosan ők tojták a virágokat szülő hálótojásokat. Ekkor kiált fel először a napsugár lányok közül Juci néni: – De hát, lányok, húsvét lesz, mit csodálkozunk?
– Igaz, igaz – helyesel a görög drámai kórus. – De eddig sosem tojtak ekkora nyulak ekkora tojásokat a Főtéren!
– Na ja, de eddig ádventi koszorú sem volt! – emlékeztet Jocó bá. – Itt most valami nagyon készül…
– A mi elkápráztatásunk, drága Jocókám – vágja fel a fejét a mindig okoskodó Erzsi. – De nem ám öncélúan kápráztatnak, és mi sem öncélúan káprázunk. Előre a jövőbe!
– Ugyan, Erzsikém, ne rizsázz már te is, mi vagy te, Beszélő Fej a Híradóban? – morog Jocó.
– Ez rizsa neked? Ez a vérvalóság. Csak figyeld meg, a mi lakótelepünk milyen tudatos aprólékossággal másolja az országos rendezvénykampányokat! A területrendezést – ahogy nevezik –, azaz a fakivágást és a fűkiirtást, a csillogó-villogó kirakatfeliratokat, közöttük persze majd’ mindegyik hibás, rosszul vagyok, ha ilyeneket látok: Solisun, Körömrepair, Csongor és Tünde Italárda, Nyalj egy jót! terrace, nem is folytatom.
– Igazad van, Erzsikém. A kirakatok mind csillognak-villognak, méghozzá színesben, de mögöttük már nincs semmi. Látványpékség az egész, mint az egész ország, és a látványpékségben már se kenyér, se kifli nincs. Azaz van kenyér, a 35 dekás egy ezresért. Vagy együnk kalácsot, ahogyan Mari Tercsi mondta.
– Ja, ha megsütöd. Mert a kalács már kétezer… – teszi hozzá Lottósgizi.
– Ugyan, lányok, ne számolgassatok! – bökte feljebb mutatóujjával a baseballsapkát Jocó. – Tavasz van, sőt húsvét, számoljuk meg inkább a műszalmanyulakat, meg a rózsaszínre festett, angyalpofikájú papírtojásokat!
– Bizony számoljuk meg a nyulakat, mert a nyulak – mint tudjuk – gyorsan szaporodnak, lehet, hogy holnapra már több lesz belőlük! – mondta vihogva Erzsók.
– Ezek ugyan nem fognak szaporodni, mert csak kétdimenziósak – és Jocó jót röhögött a saját viccén.
A régi hangulathoz és hangnemhez visszatalált napfénylányok és napfényfiúk letelepedtek a padokra, amelyek mögött ott kandikáltak a hosszú nyúlfülek, amelyeknek lebegniük kellett volna a szélben, de hát drótra feszítve mereven álltak.
– És azt tudjátok, miféle kultúrprogramokkal kecsegtetnek a kultúrguruk majálisra? – kérdezte az okoskodó Erzsók. – Csupa népnemzeti genny… – de nem folytathatta, mert Jocó felhorkant.
– Főként lakodalmas rock lesz, arra célzol? Tán csak nem cigányozol? – kérdezte egyszál fogát vicsorítva.
– Hülye vagy, Apafej, nemhiába nincs gyereked, mert akkor az is hülye volna! A népnemzeti az éppen hogy nem cigány, hanem annak az ellensége.
– Nnnna, tudjuk, hogy van népnemzeti cigány is, azt romának hívják, és közülük sokan vannak vezető poszton – tompította az élesedő vitát a terminológiában nem igazán fényeskedő Juci.
– A jézusba, nem bírok eltájékozódni ebben a sok ellenségképben – hajtotta le a fejét Erzsi. De még mielőtt mindnyájan Beszélő Fejjé változtak volna, valami történt. És ha történik valami, akkor arra oda kell figyelni.
A szabadon maradt padra ketten ültek le. Ebben még semmi különös nem lett volna, de ők voltak különösek: a tavaly nyáron ugyanazon a padon otthonra talált párocska tért vissza: az ukrán lány meg a hajléktalan fiú. Mintha megvalósították volna a közös reményt, hogy téli álmuk múltán, új életre éledve, feltörik hernyóburkukat, és lepkeként szállnak vissza. De a tavaly megtalált összebújásuk módjától eltérően az ukrán nem ült a hajléktalan ölébe, hanem kissé lassú, óvatos, kényelmes mozdulatokkal elfoglalta a kettős pad egyik felét. A hajléktalan gyengéden segítette, míg el nem helyezkedett. Abban is különböztek tavalyi megtestesülésüktől, hogy egyformán voltak öltözve: nem is szabadidőruhában, hanem valami sportöltözetben: piros felső fehér betűkkel és fehér alsó piros betűkkel. Ha kissé viseltes volt is ez a szerelés, de igazán jól festettek benne. A vékony, csontos magas, meg a hosszú szőke haját a szél szeszélyének kínáló, törékeny kisebb.
– Na mi van, ifjúság, uniszexet játszotok? – próbált kedélyeskedni Jocó bá.
– Nem egészen, két okból sem – válaszolta széles mosollyal a hajléktalan. – Egyrészt nem válogathattunk, mert az UTE, azaz az Újpesti Torna Egyesület leselejtezett ruhái között, amiket a hajléktalan szálló lakóinak juttattak, egyáltalán nem volt női. Másrészt a hölgy – és itt még szélesebb mosollyal fordult a lány felé – most egyáltalán nem játszhat fiút. Ő most nagyon NŐ. – És gyengéden megsimogatta. De nem az arcát vagy a haját, mint tavaly, hanem valahol a hasa tájékát. És akkor a figyelmetlen napfénylányok egyszerre kiáltottak fel:
– Jé, hát ott egy baba lehet!
– Baba bizony – és a fiú kivillantotta mind a hatvannégy cápafogát.
Az összes napimádó, nemre, korra tekintet nélkül, otthagyta a napot, a nap felé forduló, tulajdonukká vált padot, és odatódultak a kettős padhoz.
– Na, tessék mesélni – adta ki a napiparancsot Erzsók. – Mi történt veletek? Hol laktok, hogy éltek? Miből éltek? – a kérdések egymás sarkát taposták.
– Drága néni, csak szép sorjában, elmondok én mindent, de egyszerre ennyi kérdés sok!
– Az elejéről, ha szabad kérnem – vette át a parancsnoklást Jocó bá. – Kik is vagytok tulajdonképpen?
A fiú boldogan, hogy végre kitárulkozhat, nekifogott.
– Hát, ő Vira, az ukrán lány, így hívják, ez a Vera név ukrán változata.
– Ez nalunk… jelenti hit – szólalt meg először a nyilvánosság előtt az anyának készülő lány, ha törve is, de rögtön magyarul.
– Én Lali vagyok, tavaly be se mutatkoztam. Akkor tűntünk el, amikor novemberben a takarónkat, ami az ideiglenes szállásunk volt, teljesen belepte a hó, és mi majdnem megfagytunk alatta. Akkor indultunk el szállást keresni. Nem mondom el, hány helyen jártunk hiába, itt, az Ördöggolyó lakótelepen egyáltalán nincs hajléktalan szállás. Egy ideig buszozgattunk – a buszokat fűtötték, és legalább nem fagytunk meg, és fedél volt a fejünk felett. Aztán az egyik buszsofőr megelégelte, hogy egy jeggyel utazunk órákat, oda-vissza, egyik végállomástól a másikig, közben aludtunk, amennyit tudtunk, na szóval az egyik buszsofőr odajött beszélgetni, és tőle tudtuk meg, hogy egy közeli kerületben van a Máltaiaknak egy Hajléktalan Szállásnak nevezett, valójában ottlakásra alkalmas, tiszta, rendes létesítményük. Megkerestük őket, nagy levegőt vettünk és félszegen a vezetőnő után érdeklődtünk. Már az is meglepő volt, hogy azonnal fogadott, leültetett, kikérdezett – én nem tudom, hogy a többi ottlakónak milyen életrajza vagy mije lehet, de kettőnknél már az indulás nagyon rossz volt, ráadásul kétféle. Nekem van állampolgárságom, de nincs munkám, se pénzem, se szállásom, se családom, van valami mennyiségben kifejezhetetlen munkanélküli segélyem. Viráé még rosszabb: nincs állampolgársága, nincs munkája, nincs semmiféle szakképzettsége, nem tudja a nyelvet.
– És családja van? Vagy volt? – kíváncsiskodott Juci néni.
– Egyedül jött át a határon, mert az apját és a bátyját behívták katonának, az édesanyja régen meghalt. Beregszászban lakott, onnan jött át, hol gyalogosan, hol autóstoppal, de manapság ez nem veszélytelen, sok zaklatásnak volt kitéve. Inkább gyalogolt vagy potyázott a vonaton. Nem is tudja pontosan, mennyi idő alatt ért át Beregszászról Budapestre. Azt sem tudtam kiszedni belőle, hogy került éppen erre a lakótelepre.
– Mondani en neked, a vonat megallni Keleti, ott Vira talal kek busz, neve szemgyeszatytri, az hozza ide Vira.
– Milyen ügyes voltál! És milyen jól tette a 73-as, hogy ide hozott! – lelkendezett Erzsók.
– Csönd, kotnyeles némber – förmedt rá Jocó. – Hadd folytassa Lali!
– Szóval, ott ülünk a Hajléktalan Szálló Főnénije előtt, minden papír nélkül. Csomagunk semmi, egy váltás ruha. A Főnéni kiment az irodájából, ott hagyott minket, vagy egy óráig. Biztosak voltunk benne, hogy lapátra tesz. Aztán hosszas várakozás után egy dossziéval tért vissza, és beült a számítógépe elé. Szó nélkül dolgozni kezdett: lapozott a dosszié papírjai között, valamit átvezetett róluk a számítógépre, megint papír, megint számítógép. Eléggé idegesítő volt, bár valami biztatásfélét éreztünk ki abból, hogy foglalkozik velünk. Hosszú idő után megkérdezte: „Maguk házasok?” Na ettől féltem. Nem fogja együtt kezelni az ügyünket. „Nem” – mondom a Főnéninek, „távoli rokonok vagyunk.” „Mennyire távoliak?” – kérdezte ő. Mi nem értettük, mi a jelentősége ennek a kérdésnek. Én őszintén feleltem: „Vira beregszászi volt, én pesti vagyok. Ez elég távoli, nem?”
Először suhant át valami mosolyféle az arcán. Tovább kérdezett: „És nem is kerültek közelebb egymáshoz?” Itt ismét megijedtem, mi lesz ebből, mégis válaszoltam: „De bizony, nagyon közel kerültünk. Azért vagyunk együtt, és azért jöttünk ide együtt szállást keresni.” „Elég rendhagyó eset” – morogta maga elé a Főnéni. „Se állampolgárság, se rokonság, se házastársi kötelék – de azért nem választhatom szét magukat, mert a hölgy nem beszél magyarul… Igen, talán ez lehet a hivatkozási alapom, hogy maga tolmácsol neki, és kíséri mindenhová.” „Ez azt jelenti – kérdezem tőle –, hogy be akar fogadni?” A válaszra várva úgy dobogott a szívem, hogy szerintem ő is hallotta, mert így folytatta: „Csak türelem, nyugalom, mindjárt megbeszéljük.”
És akkor elmondta, hogy lenne egy komfortos lakrész, egy szoba-konyhás, fürdőszobás, külön kis lakás, kétszemélyes, amit vagy két egyneműnek szoktak kiadni, vagy házasoknak. De hát ő most kivételt fog tenni, Vira nyelvi problémáira tekintettel. De – és elkezdte sorolni a feltételeket. Lakbért nem kell fizetni, de részt kell venni az egész ház fenntartásában, takarításában, javításában, mindezt közmunkaként, a lakbér ellenértékeként. És ezen felül, ha van elvégzendő munka a lakóközösség érdekében – postára menni, bevásárolni, beteget ápolni stb. – abban segíteni kell. A kisasszony meg legyen szíves megtanulni a nyelvet, de főként a konyhán segédkezzen: először csak mosogató- és takarítólányként, később, ha beletanul, főzhet is, mert van közös étkezést kiszolgáló konyha is, nemcsak a lakrészekhez tartozó saját kis főzőfülkék. „Ez így megfelelne?” – kérdezte, a válasz biztos tudatában. Majdnem a nyakába ugrottam, Vira is érezte, hogy jófelé halad a szekerünk, csak úgy ragyogott a gyönyörű arca.
– Hát ez történt velünk, fedél lett a fejünk felett, ágyon alszunk és nem padon vagy a földön, meleget tudunk enni, és dolgozunk, amennyi belénk fér.
– És milyen az a szállás? Teljesen magatokban vagytok, vagy van valami közös élet is a többiekkel? – érdeklődött Erzsi.
– Több érintkezési lehetőség is van – Lali most már felszabadultan, széles kézmozdulatokkal magyarázott. – Van közös étkezde, mert ugye közös konyha is van: ez egy nagy helyiség, asztalokkal, székekkel és önkiszolgáló pulttal, mert ugye pincér az nincs… – és itt vihogott egyet. – Bádogtálcára kell kitenni magunknak egy-egy tányérnyi ételt, egy adag levest meg egy főételt. Harmadik fogás nem szokott lenni, erről ki-ki magának gondoskodik, ha igényli. A leves általában valami híg, azonosíthatatlan tartalmú lötty, a főétel valami csirizes főzelék feltéttel, jobb napokon egy szál virslivel. De hát nem hízókúrán vagyunk. És ha valaki nincs jól, vagy nem bír elbicegni a járókeretével, vagy nem tud még a rollkocsival sem odagördülni, akkor nekünk kell a lakrészébe elvinni az ebédet. És ebben a közös helyiségben van egy viszonylag nagy képernyőjű tévé, azt lehet nézni, ha valakinek van kedve ezekhez a marhaságokhoz meg reklámokhoz.
– Szóval kolhozélet – summázta Erzsi.
– Te teljesen hülye vagy a politikus rizsáddal – károgták le a többiek. – Ez tiszta tündérmese, ha azt nézed, honnan indultak! – Jucinak még a könnye is kicsordult.
– De a lényeget kihagytad, kisapám! – vihogott egyet Jocó bá. – Hogy is van azzal a babával?
– Hát ahogy lenni szokott – mondta elvörösödve Lali. – Egy szobában élünk, a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk, az volna a természetellenes, ha abból nem lenne baba.
– Igaz, igaz – bólogattak elérzékenyülve a napleányok. – És mikorra várjátok?
– Decemberre – felelte Lali.
– Csak nem lesz karácsonyi gyerek? Egy újszülött megváltó? – kezdett agyalni Erzsók. És akkor Vira megszólalt, kedves, csicsergő hangon:
– Nem, nem lenni ljalka (baba, tolmácsolt Lali) na rizdvo (Lali fordít: karácsonyra), lenni ljalka, mikor lenni Szanta Klausz (Mikuláskor, mondja Lali).
– Hát azt nagyon meg fogjuk ünnepelni – sikongatnak a nénjék.
– De meg ám! – dörmög hozzá Jocó, a hangjában valami fátyolozott bánattal.
– Idefigyelj, Apafej! – fordul hozzá Juci. – Ha benne vagy a buliban, fogadjuk közös unokánkul ezt a ljalkát, úgysincs neki igazi nagyszülője!
– Ez nagyon nagy ötlet! Én benne vagyok! – villogtatja felvidámodva egy szál fogát Jocó bá. – És segítjük őket, ha valamiben megszorulnak!
– Látod, Apafej, nem lettél apa, de unokád az lesz! Ezt is kevesen csinálják utánad!
Öröm, meglepetés, a jövő reményének fontolgatása töltötte be a Főteret. Vira ragyogott középen, padján trónolva, mint egy műraffiatojás közepén viruló rózsabokor. Majd hirtelen, állapotához képest talán túl gyorsan is, felugrott, és odaszaladt a csillogó-villogó szökőkúthoz, amelynek magasba szökellő sugarai között egy kisgyerek rohangált, szemlátomást önkívületben a boldogságtól. Önkívületben és csuromvizesen. Olyan 3-4 éves forma gyerek volt, tökéletesen kerek fejét ébenfekete haj ékítette, amelyen most patakokban ömlött a víz; ferde vágású fekete szemekkel, tejeskávé színű bőrrel vágtatott a vízsugarak között, szandálja csattogott a vizes padlaton.
Vira nem kímélte magát, odasietett, és egy fordulónál, amikor a gyerek megközelítette őt, elkapta és kihúzta a vízből.
– Neked ruha sok voda, neked holodno, te lenni hvorij – beszélt hozzá, teljesen hiába, mert ezt a keveréknyelvet egyelőre csak Lali értette, aki át is vette a kisfiút Vira kezéből, és elmagyarázta neki, hogy Vira attól fél, hogy meg fog fázni a hideg vízben. A kisfiú ráemelte a szemét, ingatni kezdte a fejét és így szólt:
– Nem beszelni maoar – mondta, és már fordult volna tovább.
– Hát, hogy beszélsz, ha nem magyarul? – kérdezte Lali.
– Nem beszel…
Ekkor Juci néni közbelépett, mert rájött, hogy itt három nyelv keveredik, magyar, ukrán és valami, amiről még nem lehet tudni, hogy micsoda. Olyan kérdéssel próbálkozott, ami talán segít a gyerek megértésében és valahová elhelyezésében.
– Hogy hívnak téged? – formálta meg az első mentő kérdést.
A gyerek rázta a fejét, ezzel szétfröcskölte hajáról a vizet.
– Mi a neved? – próbálkozott Juci néni másodszor is.
– Hugi – mondta öntudatosan a gyerek.
– Te lány vagy? – kérdezték csodálkozva mindnyájan, mert látták a kölyök fiúsan vakmerő robogását a vízben. Még Vira is beállt a csodálkozó kórusba.
– Lenni nem lani, lenni fjú – mondta a kölyök.
– Ha fiú volnál, nem hívhatnának Huginak – most már Jocó bá próbálta észre téríteni a gyereket. – Te biztosan lány vagy.
– Nem lenni lani, lenni fjú, neve lenni Hugi – a gyerek a nyomaték kedvéért toppantott a szandáljával, eláztatva Jocó bá foltos, de gondosan ápolt overálját. A jelenet itt megállt, senki nem tudta tovább gördíteni. Akkor Vira, aki közben ismét leült, kényelmesen elhelyezkedett a padon, magához húzta a gyereket, megsimogatta, és azt kérdezte tőle:
– Tied haza hol lenni? – A kölyök felragyogott, és kimondta, utánozhatatlanul és leírhatatlanul:
– Vjetnyami – mondta büszkén.
Ezzel minden érthetővé vált: húsvét ünnepén a Főtéren gyülekeztek a világ nemzetei, magyarok, ukránok és vietnamiak. És a magyarnak és az ukránnak meg kellett tanulnia, hogy a Hugi Vietnamban egy fiúnév, a magyarnak és a vietnaminak, hogy Vira ukránul hit, remény. És az ukránnak meg kellett tanulnia, hogy a baba, a ljalka, akit az Újpesti Torna Egylet levedlett meze alatt melenget, magyar unoka lesz, a magyaroknak pedig, hogy az ő unokájuk Vira édes anyanyelvén vnuk.
Hugi a bemutatkozás adta lendülettel kitépte magát Vira kezéből, átlépett Lalihoz, elkezdte őt kézenfogva húzni valahová – az egyik közeli házhoz, és lelkesen magyarázta: – Itt lenni munka csame, csa fjú, me lani – és mutatja, hogy me-nek hosszú haja van, tehát ő az anya. És megmutatta Lalinak a kis vegyesboltot, ami ezek szerint a szüleié, és amit már eddig is mindnyájan szívesen kerestek fel, mert sokféle árut tartottak benne az élelmiszertől a vegyszereken át a piperéig, sőt még némi fehérneműt is, és meglepően olcsók voltak. Lali visszament a csoporthoz, most már kézen fogva vezette Hugit, és beszámolt a felfedezésről.
– Akkor ezután mindig idejárunk vásárolni – döntött közösen a kórus. – Milyen jó lesz összeismerkedni Hugi vezetésével a szüleivel is!
Így hát az Ördöggolyó lakótelep Főterén a kezdeti bábeli zűrzavar elsimult, és meghitt ünneppé alakult, amelyen nem a Húsvéti Nyulat és Tojásait ünnepelték, hanem a Vira kopottas meze alatt készülődő jövőt, aminek kibontakozásában mindnyájan szerettek volna részt venni. Nem arra készültek, amit a húsvéttal, az Ádventi koszorúval, Messiással, jászollal, csillagkapuval, Solisunokkal kínáltak nekik, hanem ami a maga egyszerűségében és tisztaságában, vélhető majdani rászorultságában, esendőségében váratlanul elébük toppant. Mindnyájan úgy érezték: ezt tudják és szeretnék is vállalni.
Lágy, meleg ölnek mélyén lapulsz meg,
Tudva, hogy mézédes lépre megyek.
Súgom a fülnek, mit hallani óhajt,
Hallja a fül, holott szól teneked.
Csikland a fülcimpa, nyak bőre borzong,
S gyorsulva lüktet a szívben a vér.
Ajkak közt fürge nyelv húsa ficánkol,
Bíztat, s epedve még kóstolni kér.
S bomlik a blúzból a tejfehér bőr és
Keblek kínálják cédán magukat.
Épp, hogy csak érintsem, s faljam mohón fel,
S százképp becézgessem csúcsaikat.
Kis remegés fut a lágy bőrön végig,
A tejszínes csészényi köldök alatt,
Talpat és lábujjat ízlelni készül
A vándor, ki cél felé lopva halad.
Csókom a térdeken kis köröket ró,
A comb puha belseje mézzel itat.
Csillagok roppannak össze a kéjben,
Rezge szivárvány a fényre mutat.
Rózsalevél közt a szegfű szép szirma,
Liliom bokrán a buja írisz.
Most illő meghitten véled időznöm,
Drága barátom, kedves Klitorisz!
Ha milliárdos leszek, veszek egy ősöreg Wartburgot, azzal járom majd az országot. Úgy teszek majd, mintha csóró művészlélek lennék, fakult pulcsi, kopott farmer, tornacipő; és hobbiból készségesen meghallgatom az embereket. A bajaikat. A félelmeiket. Senki nem tudná, ki vagyok valójában. Egy amolyan lelki szemetesládaként, sőt, komplett lelki szeméttelepként működnék, méghozzá nagyon hatékonyan, épp azért, mert úgy néznék ki, mintha semmilyen téren nem számítana, hogy elmondanak-e bármit is, és így, hogy nem számít, így feszélyezettség nélkül beavatnak a dolgaikba. Természetes keserűséggel osztják meg velem a gondjaikat, hogy jaj, migrénem van; ne tudja meg kedves, beteg a lányom, egy vagyonba kerül a speciális műtét, nincs esély; higgye el, ha ki tudnám fizetni a kölcsönt, fellélegezhetne a család; ha volna egy teherautóm, elkezdhetném a saját vállalkozást, és hasonlók. Őszintén mesélnének nekem, a ki tudja honnan jött idegennek, kiöntenék a lelküket, olykor még az otthonukba is meghívnának magukhoz egy kávéra, ebédre, és akkor látnám, hogy a házuk sötét és nyirkos, dohosak a falak, csöpögnek a régi csapok, és ekkor jövök én, vagyis ekkor még nem, még csak hallgatok és együttérzőn pislogok. De néhány héttel később, mint milliárdos, a legnagyobb titokban beszerzem a legjobb gyógyszert migrénre, finanszírozom és megszervezem a drága műtét lehetőségét a beteg lánynak, kifizetem a kölcsönt, házfelújító brigádot küldök Szirmaiékhoz, kifizetem a borsos tandíjat a szegény Orsós család tehetséges fiának, és…
– Na, itt hagyd abba – mondod.
Meg azt is mondod, hogy ne hordjam már az eszemet a hátsómban, mert az nem használ senkinek, és alighanem jobb volna, ha kevesebbet szívnék, ha egyszer ennyire durva hatással van rám. Sőt, erre az empatikuskodásra, ami olykor elborítja az agyamat, akár szedhetnék is valami szert, de persze nem rá a cuccra, hanem csak úgy, tisztán. De mégis mi a franctól szívok be ennyire, amikor még letüdőzni sem vagyok képes normálisan!
– Tőlem Wartburg helyett lehetne más is, például Trabant, de a Wartburg, főleg az a nagyon barna fajta, valahogy jobb megoldásnak tűnik. Rondább. Püfögősebb. Azzal füstölgök majd mindenfelé az országban.
Félelmetes vagyok, mondod. Még jogsim sincs, mégis mi a fenét akarok egy hülye Wartburggal.
Nem érted az egészet.
Kiveszed a cigit a kezemből, beleszívsz még egy utolsót és elnyomod a csikket, ebből elég, mondod, fejezzem be ezt a baromságot, és inkább bújjak hozzád.
Mi tagadás, ez a zsenge cucc kezdetben valóban agymenést okoz, majd az idő elmosódásán és a kellemes szédülésen túl az a fő tulajdonsága, hogy az általa keletkező puha hőtől az egyre nagyobb hullámokat verő nemi vágy felduzzasztja az ember zsigereit, vagy talán fordítva, a zsigerek duzzasztják fel a nemi vágyat, nem tudom, hogy van ez, de az biztos, hogy szívás után néhány perccel, vagyis igazából fogalmam sincs mennyivel, nem lehet mást tenni, mint össze- és belefolyni egymás testébe, és beleélvezni a kitágult, felpúposodott időtlenségbe. A kibírhatatlanul elnyújtott élvezésbe beletorzul az arc, az ágy súlytalanul táncol, a túlfeszített izmok reszketnek, miközben a szív felindultan rugdalja a mellkast. Tocsogósra izzadunk. Kimerülten lihegsz. Tűzforró az arcom.
Csak ne lenne mindezek után az a végtelenbe kenődött, alig lélegző üresség érzet.
Mi lett volna, ha idefele jövet a rendőrök megtalálják a táskádban a cuccot. Ha véletlenül pont nem fülledt késő délután van, és nem annyira kókadtak az egyenruhások, és nem csak végigstírölnek minket, meg átlapozzák az útleveleinket, és nem csupán pilledt pillantással illetik a taxi tetejére kötözött hátizsákjainkat a levegőben félbemaradt, fáradt intő mozdulattal a kézben, hogy „ezeket kérjük megmutatni” nem, hanem mondjuk tényleg leszedetik velünk, és kinyittatják őket. És mi lett volna, ha nem csak hogy megtalálják a zsákodba gyömöszölt fél marék cuccot, hanem ráadásul még rá is jönnek, hogy az útleveleinkből hiányzik a vízumpecsét. Azaz alapból kifejezetten illegálisak vagyunk a számunkra vízumköteles országban. A cucc miatt vagy tíz év, öt neked, öt nekem, ha rendesek, plusz a vízum hiánya, mondjuk legalább egy-egy év, az hat fejenként egy lestrapált helyi dutyiban.
Tudtuk, hogy kell vízum. De a fene sem fog abban a fura nevű mauritániai fővárosban dekkolni majd egy hónapig, hogy megküldje a nagykövetség a hivatalos dokumentumot a pecséttel.
A határon a vámos sokáig kereste a listáján az országunk nevét, de nem találta. Forgatta az útleveleinket, tűnődött a különös nemzetiség felett, és innentől kezdve már csak élethűen kellett bizonygatni, hogy nem, vagyis igen, lista ide vagy oda, Magyarország, amit úgy is neveznek, hogy Hungary, létezik, és az összes környező országgal ellentétben, nekünk pont nem kell vízum. Legfeljebb visszafordít minket és kész. A nagydarab, fekete ruhás vámos, géppisztollyal a hátán nagyon elcsigázottnak tűnt, gyöngyözött a homloka, hosszas sóhajtozás után megadta az engedélyt, hogy Mauritánia szegény és éhes földjéről Szenegál kicsivel kevésbé szegény és éhes földjére lépjünk.
Szóval lehetne Trabant is, de inkább a Wartburg. Azzal kalandozgatok majd az országban. Persze nem itt, Szenegálban, hanem otthon, Hungaryban. Annyira izgalmas volna a kémkedős, csóró-milliárdos Wartburgos kettős életem, hogy eszembe se jutna például csak így, céltalanul utazgatni.
Szűkös ez a sötét, vályoggal vert kalyiba, pedig csak egy alig másfél méter széles ágy van benne, semmi más. Apró, üveg és paletta nélküli ablaka van, egész magasan, amely bozótosra néz. Vagy száz méterre már ott zúg az óceán. Csak egy sátor áll az elkerítetlen kemping területén, egy görög csavargóé, rajta kívül csupán mi lakunk itt a két házikó közül az egyikben, míg a másikban a helyi házigazda a francia barátnőjével. Hamar kiderült, felesleges volt azt a fél marék cuccot, sokat kockáztatva, idecsempészni a tartomány fővárosából, hiszen itt sincs hiány belőle, sőt, a házigazda szívesen ad ingyen is a saját terméséből.
Sípcsont magasságban hordja a laposan kaszáló szél a part menti föveny finom szemű homokját. Ettől egész különössé válik a messze elnyúló partszakasz: hullámos szellem-homokcsíkok szelik át a levegőt, közvetlenül a föld felett. Ez nagyon érdekes, csak az a baj vele, hogy nem látszik jól miatta a talaj, ahol reggelente emberi ürülék kupacok várják a dagályt, azt, hogy a víz magába húzza, és az áramlataival elszállítsa őket. Mert a helyiek közül akadnak szép számmal, akik a parton végzik a dolgukat. Talán mert egyszerűen nincs otthon vécéjük, vagy van vécéjük, de a parton mégiscsak kényelmesebb, mint otthon, vagy mert ők is szívnak. Ahogy a helyi, még a gerillaharcok idejéből itt felejtett katonák is szívnak. Meg mindenki. És beszívva sok minden egész másképpen hat.
Az előző néhány hét Mauritániával már csak valami szürke, ködösen imbolygó kép a fejemben a belassult idegsejtek hálózatában.
Ténfergünk éhesen Nouadhibou üres utcáin kora délután, boltot, éttermet keresünk, de sehol semmi. Itt-ott fekete és sötétbarna bőrű, lézengő alakok. Lepukkant vályog-és lemezkunyhók, egy-egy nyitott ajtóban meglebben a függöny. Szemétkupacok, hulladékból összetákolt kerítések, repedt szélvédőjű, rozoga Dáciák és Mercedesek az aszfaltozatlan utakon.
Találunk végre egy helyet: jobb híján sótlan, száraz rizst eszünk, vizet iszunk rá. A következő nap találunk egy másik helyet: barna mogyorószósszal leöntött csontos marhahús a menü, sótlan rizzsel. A rágós húsnak a szósszal böfögtető mellékíze van és édeskés, gyanús szaga. Félretoljuk, rágcsáljuk az ízetlen rizsszemeket.
Éhség.
Szürkeség.
Por.
Csontsoványra aszott macskacsalád törmelékkupac között. Koponyájukból, sorvadt bőrredők közül kórosan hatalmas szemek merednek ránk. Erőtlen nyekergéssel nyújtogatják szőrtelen nyakukat.
Alulöltözött, sportosan kigyúrt, sárgára napozott bőrű nyugati nő piros kabátkás, jól táplált kiskutyával a belvárosi bank előtt. Chivava vagy nem tudom. Megbámulja őket pár lézengő helyi, mi is megbámuljuk.
Szakadt papucsos alak kiabál már messziről, a kezedben lévő fényképezőgépre mutogat:
– No foto, no foto! Prohibited!
Ahogy közelebb ér, koszos és homályos igazolvánnyal hadonászva bemutatkozik:
– Polícia! Kérem a kamera!
Kikapod a kezéből az igazolványt:
– Te nem vagy polícia!
A figura elvigyorodik, akár be is válhatott volna ez az elcsépelt trükk, de a jelek szerint nem vált be.
Nevetünk mindhárman.
Ülünk a város szélén, sínek mellett a homokban, lepelruhás, plédekkel felszerelkezett helyiek között. Várjuk a vonatot. Sötétedik. A buckákon göcsörtös tamariszkuszbokrok ülnek. Az ég szürkéskék, a buckák tetejéről látszik a sötétkék óceán fekete hajóroncsokkal a part mentén, látszik a város, amely – néhány épületet leszámítva – egészen romosnak tűnik, körülötte a gyengülő fényben szürkülő sivatag terpeszkedik. Lassan koromsötét lesz, a homokban itt-ott gyertyák világítanak.
Éjfélkor, fülsiketítő robaj és nyikorgás kíséretében befut az állomásra a világ egyik leghosszabb szerelvénye. A kikötővárosból zakatol a sivatag belsejébe, vasércet szállít majd a Szaharából, vissza a partra.
Az emberek készülődnek, a mozdony erős reflektora gyorsan távolodik, elemlámpák és gyertyák halovány fényében siklik tova előttünk a számlálhatatlanul sok kocsi, míg végre, irtózatos nyekergés közepette lefékeződik a jármű. Mindenki kapaszkodik a nyitott vagonok oldalán: alulról nyomják őket és a csomagokat, felülről húzzák, akik már fent vannak.
Mi is felkapaszkodunk az egyik csillébe. Súlyos batyut adnak fel: plédbe bugyolált homokot, amit kiborítanak a csille egyik sarkába. Néhány perc után rettenetes rázkódás, az ütközők félelmetes rángása közepette elindulunk.
Valahol nagyon messze, elöl, a mozdony hol fékez, hol gyorsít, a csillapítatlan ingerület a mozdony mögötti első vagontól az ütközőkön keresztül vadul terjed hátrafelé, csilléről csillére csapkod, vágtat az impulzus egyre vadabbul végig a roppant szörnyön.
– Én… én meggondoltam magam, inkább leszállnék, mégsem akarom ezt az egészet! – De már késő, elkapod a karom, maradjak már nyugodtan, nincs menekvés, sikítani tudnék, sírni és üvölteni, de a rettentő vaskígyó nincs tekintettel a tehetetlen emberi szervezetre.
Rajtunk kívül öt helyi van még ugyanebben a nyitott vagonban. A jobb első sarokban a homokkupac: a vécé. Tizenkét óra az út, egy örökkévalóság a zakatoló, rángatózó éjszaka, kavarog a por, a kerekek csattognak. A helyiekhez hasonlóan fekszünk a kemény földön, a rideg vason, összekucorodva. Szeretnénk elernyedni, de ez a rángás miatt lehetetlen. Nyögünk minden erőteljesebb zökkenésre. Nem tudom, te mire gondolsz, én arra, hogy végül is, hogy a francba kerültünk ide, hogy miért nem maradtunk inkább Marokkóban, ahol volt mit enni, és ahol olyan vonzóan színes kultúra csalogatja a turistákat.
Lehet, hogy egész másként alakul, ha nem vesz fel a furgon a Nyugat-Szaharában, amely éppen Mauritániába tart. De felvesz, és akkor ez jó brahinak is tűnt, keresztül a földöntúli ködbe burkolózó, éles kövekkel teledobált Ráktérítő sivatagos, elhagyatott vidékén egész Mauritánia kikötővárosáig. Szép lassan bágyasztó szürkeséggé fogyott Marokkó sokszínűsége.
Hajnalodik. Pisilni kell. A sarokba szórt homokkupac jótékonyan elnyeli a vizeletet, a szagokat. A csille szélében kapaszkodva ácsorgunk kora reggel. Homokszemekkel és vasércporral karmol a szél az arcunkba. Fakó homoktenger mindenfelé, lepusztult tanúhegyekkel tagolt üres messzeség. Egy hosszú, nagy ívű kanyarnál, tőlünk igen messze megpillantjuk a szörny fekete fejét, a mozdonyt. Ebben összpontosul az embertelen erő, ahonnan kiindul a rettenetes rángás és láncreakcióban adódik vagonról vagonra, két-és fél kilométer hosszan, a szerelvény végéig.
Ez a Zouerate-ba tartó, kalauz, vasutas és vészfék nélküli vonat csak úgy mellékesen szállítja az embert, érdektelenül, teljességgel felkészületlenül és ingyen. Van ugyan két „igazi” személyszállító kocsija, azoknak fenntartva, akik fizetnek némi kényelemért és biztonságért, de mi a helyi szegényekkel tartunk.
Lábujjhegyen nyújtózkodom, de nem látom a kígyószörny farkát, annyira messze van. A sivatagban itt-ott sárgult fűcsomók, töpörödött bokrok lapulnak, a semmiből fel-feltűnik egy-egy kecskenyáj pásztorral, mumifikálódott állatcsontvázak elszórtan.
Irtózatos, a szokásosnál is erőteljesebb rángó ingerület csattog végig a lassuló szerelvényen. Két kézzel kapaszkodunk, de alig bírunk talpon maradni. Sivítva áll meg a vonat néhány kunyhó mellett. Emberek másznak le, csomagok puffannak a homokban, valaki a kunyhókhoz sétál, némelyek elindulnak a buckák felé, bizonyára valami innen láthatatlan település irányába. Páran rágyújtanak a vonat mellett, de aztán hirtelen megint hátraszáguld a rettenetes rángás, a szörny nem vár senkire és semmire, önkényesen indul tovább. Odalent eldobálják a cigarettát, szaladnak, kepesztenek fel a tovább utazók a mozgó vonatra, a lépcső és létra nélküli csillékbe.
Robog mellettünk a tágas Szahara, az ég már világoskék, a fakó homok sárgára változik. Apró, magányos házikó előtt már vagy tíz perce állunk, amikor felkapaszkodsz a hátsó végen a vagon szélére, itt van néhány vasfok. Bal lábad kívül, lovagló ülésben ülsz a peremen, majd lendíted a jobb lábadat is, csak most jut el a tudatomig, hogy mit csinálsz.
– Te mi a fenét csinálsz??
Abban a pillanatban moccan és csikordul a szörny, viharzik a mozdonytól hátra a borzongató csattogás a rángással együtt. A vakrémület eszeveszett reflexével kapok a karod után, a félelmetes rándulás pár másodperces csúszással eléri a vagonunkat, leszakadok a karodról, nekicsapódom a csille oldalának. A peremre feszülve kapaszkodsz, aztán visszaugrasz a vagonba sértetlenül.
Csikorgatom a fogaim:
– Nem vagy észnél!!
Itt, ha baj van, a vonat még csak nem is lassít, közönyösen és részvétlenül halad tovább a kietlen semmibe a rideg halálkígyó.
Rángatóznak, lötyögnek a szerveim, vibrál a szemgolyóm. A helyieknek, akik még mindig a földön fekszenek, csak a fekete szeme látszik a kendőből, pillantásuk megnyugtatóan békés.
Choum az utolsó megálló a vasércbánya előtt. A lapos tetejű, bádogajtós agyagházak között gyerekek bandukolnak iskolatáskával a hátukon; apró üzletek, műhelyek, kecskekarámok sorakoznak egymás mellett. Nagy a nyüzsgés az állomáson, platós terepjárók jönnek az utasokért.
Egyik helybeli útitársunk meghív magához vendégségbe. Asif és családja: az öccse, nővére, és annak gyerekei, mint itt mindenki, agyagfallal körülvett udvaron álló vályogházban lakik. Békés társaságukban töltjük az estét a ház előtt kiterített gyékényszőnyegeken. Gyertyafényben vacsorázunk a szabad ég alatt, ízletes a kagylótészta kecskehússal, húslével dúsan locsolva. Majd teázunk szótlanul, míg teljesen sötét nem lesz.
Asif elfújja a gyertyát.
Hanyatt fekszünk a gyékényeken.
A Tejút széles csillagsávja valószínűtlen tisztasággal világít felettünk.
* * *
A rendőrök nem találták meg a táskánkban a cuccot, a vízum hiánya miatt sem buktunk le még idáig. Úgy tűnik, az éhezésnek vége, mivel Szenegálban van narancs és banán, francia import kávépor, nagy kiszerelésű sűrített tej; tojás és hal. És rizs. Az óceánparti nagy falu nyugis hely, áram egyedül a főutcán van és a kocsmában, este. Ali, a kempinges vendéglátónk már kora reggel rutinosan tekeri magának a délelőtti adagját. Fejedelmi a reggelink: kókuszolajban sült hal, rizs és narancslé.
Helyi srác érdeklődik a parton, honnan jöttünk. Mivel ezt a kérdést gyakran felteszik, már oda van készítve a nyelvem hegyére a válasz: Európa. De most valamiért kikapcsol bennem az automata, eltűnődőm, tényleg, honnan is jöttünk, úgy részleteiben, szinte erőlködöm, ahogy próbálom felidézni a kontinenst, az országot, a benne nyüzsgő számtalan élet közül az enyémet, vagy legalább az útnak indulás röpke pillanatát:
„Majd jövünk Anya, ne aggódj, írok, minden rendben lesz!” „De hát minek mentek olyan messzire, fiam? Miből fogtok…” – éles csörrenés, egy tányér anyám kezében, ahogy a mosogatóból a többi közé, a szárítóba teszi. Kérdőn néz rám, várja a választ, itt megáll a mozgókép a fejemben, megszakad a film.
– Európa – mondom némi késéssel a helyi srácnak a sztenderd választ, és néhány pillanatra az atlétatrikós, sportosan izmos felsőtestén felejtem a szemem.
Elsétálunk a kempingből a szendvicsárus fiúhoz, Zaimhoz, a főutcára. Az ebédünk a szokásos, választási lehetőség eleve nincs: tojásrántottás-majonézes baguette, sűrített tejes forró vízben elkavart porkávé törött szélű üvegpohárban. Roszognak az ember fogai alatt a kenyérbe sült lisztbogarak. Az árus sámlin ül, mellette lavór, kora délutánra sötétbarnára koszolódó, edényöblögető vízzel. Bravúros ügyességgel veri fél kézzel, azaz két ujjal a tyúkszaros tojásokat tálkába, kavar egyet rajtuk alumínium kanállal, majd löttyenti a kormos-olajos serpenyőbe. Zaim Dakarban végzett az egyetemen két éve, azóta itt dolgozik az utcai, legyektől hemzsegő, standnál. Szállást kap fizetségként, azaz fekhelyet a tulaj házában a földön, egy pokrócot, és minden nap megehet egy tojásos-majonézes bagettet. Zaim, úgy tűnik, nem sűrűn szokta átgondolni az életét, a jövőjét, ebben mondjuk, pont hasonlítunk is kicsit egymásra.
Rico valami hotelban lakik, a kempingtől nem messze. Csapzott, gyérülő hajú, frissen nyugalmazott holland repülőgépmérnök. A felesége nem szeret utazni, ezért Rico nélküle tölti a telet Afrikában. Helyi „fogadott” felesége büszkén feszít mellette a bérelt terepjáróban.
Rico jótékony ötlettől vezérelve rendelt otthonról egy nagy tudású, intelligens villanyvarrógépet, hogy segítségére legyen választott nője családjának a kisvállalkozásban, növelje a biznisz hatékonyságát. De nem aratott túl nagy sikert a csak időszakos és akkor is bizonytalan ideig tartó áramellátású faluban, ráadásul a varrásminták közül, amelyeket a meglepetésnek szánt, korszerű automata szerkezet képes produkálni, egy sincs, ami megegyezne a hagyományosan alkalmazott helyi varrásmintákkal.
Nyurga, szalmakalapos férfi fürdet az Atlanti-óceán hideg vizében egy hevesen visítozó, alig nagyobb, mint tenyérnyi makákót. Mint később kiderül, az élősködők miatt teszi ezt a majommal Lucas, aki a parton lakik egy helyi viszonylatban egészen takaros házban. Nemzetközi segélyszervezetnek dolgozik, nemrég költözött vissza Szenegálba, régi-új hazájából, Hollandiából, ahol évtizedekig élt. Jelenleg valami helyi programon dolgozik, aminek szerves része a lakosság környezetbarát módszerekkel, növénytermesztéssel, víztisztító lehetőségekkel való megismertetése. Charót egy utcai árustól hozta el, megsajnálta a kikötött, lesoványodott állatot. Azóta csak műanyag edények vannak a házában, a porcelán, az üveg és minden, ami mozdítható és törékeny, áldozatul esett a beköltöző jövevénynek.
Furcsa érzés, ahogy Charo, emberéhez hasonló keze, megérinti a ruhámat, a bőrömet, ahogy az ölembe kucorodik és kívánja egy idegen faj, egy ember kezének a simítását a testén. Ha elveszem róla a kezem, döbbenetesen tiszta, élénk és értelmes tekintetét rám emeli, pityeg és makog, noszogat, amíg tenyerem újra apró gyerekfejére siklik. Ilyenkor behunyja a szemét, hálásan szuszog. Aztán gondol egyet, marokra fogja hasamon a pólót, kapaszkodik, elindul a mellkasomon felfelé. A mellem táján szimatol, tapogat, nyöszörögve keresi a mellbimbómat a ruhán át. Zavartan tolom el magamtól, a majom vinnyog, szorongatja a karomat, követeli az intim anya-gyerek kapcsolatot. Amikor látja, hogy erre egyértelműen nem vagyok kapható, leugrik a földre, harci vijjogást hallatva csupasz lábszáradhoz szalad, és mintha csak bosszúból, fájdalmasan meghúzkodja rajta a szőrt.
Alig egy-két óra elég volt Lucas kertjében, babérlombú fák és pálmák árnyékában, a liánokból font székeken sörözgetve, hogy Charo elfogadjon minket, és gazdája védő ölelése közül át-átszökdössön hozzánk. Másnap már apja helyett apja vagy: lovagoltatod a térdeden, a magasba emeled és röpteted a levegőben a tenyereden, a majom behúzza a nyakát, lapul, érti és élvezi a játékot, meghitt bizalommal szorongatja a mutatóujjadat hintáztatás közben, ő gügyög vagy te, már nem is tudom.
Lucas Dakarba utazik pár napra, lelkesen vállaljuk a bébiszitter szerepét. Charo megilletődve nézelődik a kunyhónkban. Már éppen meggyújtanád az estére szánt jointot az ágyban, amikor bemászik a szúnyogháló alá és közénk fészkelődik. Próbáljuk leterelni, de ellenáll, felpörög, sipítozva ugrálni kezd, ránk veti magát, rászökken csupasz vállunkra, meghúzza a hajamat, idegesen sziszegsz, ahogy a mellkasod szőrét tépi. A nyakörvéhez csomózom a pórázként szolgáló kötelet, a másik végét meg az ágy lábához erősítem. Éktelen sivalkodásba kezd a majom a földön, de nem könyörülök. Visszakúszom az ágyra a szúnyogháló alatt, de alig helyezkedem el melletted, Charo már közöttünk van újra, prüsszög és magából kikelve toporzékol, rápisil az egyik párnára, majd az ágy távolabbi sarkán megfeszíti a testét, kakáláshoz készülődik. Kiesik a frissen sodort cigi a kezedből, ahogy utána kapsz, kiviszed a kunyhó elé, tíz csomót kötsz a nyakörvére meg a faágra.
Már ég a cigi, a füst a tüdőnkbe hömpölyög, kellemes kábulat, érzem, mindjárt jön a szokásos agymenés, ami aztán átsiklik a sebesen feldagadó vágyba. A gerjedés megállíthatatlan, a duzzasztógát nem bírja sokáig, hamar átszakad.
Charo vészjósló makogása egész közelről hallatszik. A két méter magasan lévő ablaknyílásban ül. Eloltod a cigit, nagyon rossz most kizökkenni. A makákó riasztó kiáltással szalad le a falon. Rácsimpaszkodik a szúnyoghálóra, nincs rajta a nyakörv, ezek szerint lecsatolta magáról. Dühösen áll neki kirámolni a táskáinkból a holmikat. Nehezen tudjuk becserkészni.
Még éjjel visszacsempésszük a Lucas házánál lévő ketrecébe.
Lövés sorozat hallatszik valahonnan. Hallgatózunk. Kitört volna újra Cassamance tartományban a háború?! A szendvicsárus fiú azt mondja, összevitatkozott egy katona meg egy helyi férfi, csak néhány másodperc volt az egész, „few seconds”, a fegyver elsült, és már el is dőlt két ember sorsa: egy temetés és egy életfogytig tartó börtönbüntetés.
Nehézkes testű, színes halász pirogok fekszenek a parton az oldalukra billenve, mint valami tarka játékbálnák. Idősebb francia nők fiatal, izmos helyi fiúkkal sétálnak. Egyedül vagyok a parton, engem is leszólítanak izmos fiúk, kellenének-e. Mondom, nem vagyok egyedül, de ez nem zavarja őket, nekik úgy is jó.
Majd meggondolom.
Itt-ott egy-egy dagály által fövenyen felejtett ürülékkupac.
* * *
Egy apró szenegáli mangrove-szigeten lefotózlak, ahogy ülsz az egyik marihuánaültetvény közepén. A szelíd helyiek bizalmatlansága gyorsan szertefoszlik barátkozós mosolyunkra.
Fűkunyhóban kapunk szállást, egy fiú büszkén mutatja liánokból font, levelekkel bélelt csirkeketrecét. Száraz rizst eszünk tojásrántottával, tűz felett pörkölt, sós mangrovekagylót. Kapunk ajándékba egy-egy frissen sodort jointot.
Csónak közlekedik a szigetek között dagálykor. Amikor a folyó felhígul az óceán sós vizével, a csónak, fedélzetén árukkal megpakolt emberekkel, csendesen, lassan siklik a rejtett világokba.
Egy másik szigeten is lefotózlak egy ültetvényen. Cinkosan mosolygunk a helyiekre, szelíden visszamosolyognak. Tejszerű, savanyú pálmaborral kínálnak, körülöttünk kistermetű vadmalacok röfögnek a kemény lombú fák erdeiben.
Távol vagyunk mindentől.
Minden olyan elmosódottá lett, semmi nem tűnik igazinak:
Ősi animizmus, szent baobab fa áldozati adományokkal díszítve. Coca Cola. Muszlim szokások, sör. Fű.
A természet apró neszeit, az éjszaka természetszerű csendjét aggregátor berregése és nyugati, harsány zene erőszakos ütései zúzzák szilánkosra. Gyerektestek vonagló árnyai a gyenge mesterséges fényben: buli van a falu központjában. Sörhab csorog a homokra a férfiak üveget tartó ujjairól, émelyítő, édes füst terjeng a langyos-sós levegőben.
Padokon ülünk a dzsungel közepén, olyanokon, amik nálunk, odahaza használatosak fesztiválokon. Kólásüveget szorongatok. A gyerekek rendületlenül ugrálnak a reflektor alatt, felettük porfelhőszerűen rovarok körtáncolnak. Röhögő férfihangok a sötétből, egyik vigyorgó, világító fogú, alacsony alak melléd lép, noszogat, hogy menj vele.
Egyedül maradok a padon.
Nők ülnek egy kupacban a homokban, anya ringat rongyba bugyolált újszülöttet. Pislognak felém. Kortyolok a kólából, hirtelen bedugul a fülem. Víz alól hallgatózom. A műanyag kóla íze szétterjed a számban, keserű mellékízt érzek.
Ha milliárdos leszek, összetöröm Afrika minden aggregátorát, kiveszem a kezéből a kólát, a jointot, a sört, lerombolom újkori templomait, megölöm önző diktátorait.
Nehezemre esik feltápászkodni. Elindulok a nők felé, de aztán valahogy meggondolom magam, nézelődöm, merre lehetsz, nem látlak sehol.
Elindulok hazafelé.
A kunyhónk talán tíz-tizenöt percre lehet a facsoporton túl, egy mocsaras résztől elfelé. Ahogy távolodom a reflektor fényétől, a sötétség egyre sűrűbb lesz az ösvényen, pattan a fülem belül, végre hallok rendesen. Az üvöltő zenét lassan elnyomja a csend.
Koromsötét.
Nem látom az ösvényt. Egyre süppedősebb a talaj. Iszapos homok. Göcsörtös, érdes mangrovegyökerek között botladozom. Nem tudom, merre kell menni, de nem állhatok meg, mert ha megállok, elsüllyedek.
Redő Ferenc: Mama
Valóságunk szégyenfoltos,
és a foltok széle már
összeolvadni látszik.
Egységes szürkébe borul
az igazság ege, és nincs
üdvözítő napunk másik.
A sivataggá változott élet
homokjába dughatjuk majd fejünk,
de pucér hátsónk mered védtelen,
és folyton csak áldozatok leszünk.
A kávé mellé nem jó a mentolos
cigaretta. Meg az a sok bodzaszörp…
csak lelassul a cukortól, de jobban
nem érzi magát tőle.
Nem történik semmi. Ma is csak az
akcentusok gyakorlása lesz a program,
aztán bealszik egy ukrán házipornó
mellett.
Valahol kátrány szabadul fel
egy fáradt tüdőből.
mocsokban teljesedő istenek.
képekről kölcsönzött falovak.
elegyében fürdik le néhány
hajléktalan.
ahogy a király erre jár,
minden madár énekelni kezd.
kitört szárnyak egyvelege.
a tollak iszapot itatnak magukba.
utaznak csalók, hamisak,
meg azok,
akik átvernek másokat.
a kupola egyetlen mozgatója
egy rugó.
kinyújtott formában maradt eszköz.
a szúrás mértéke az erőtől függ.
az erő a pupillák tágulatától.
kifutott termékeket adnak grammra.
a közúti baleset alatt szemem láttára
raboltak ki egy boltot.
mikor kacsintottam,
a rabló hasra esett.
rajta próbáltak meg előszőr
túlkapásos eszközöket alkalmazni.
Redő Ferenc: Csillagok (Részlet)
Felesleges azon aggódnia, hogy ez valami végzetes bajnak lenne a tünete, hiszen köztudomású, hogy még a halottaknak is nő a körme – nyugtatta az orvos, de ez ugyan nem sokat segített. Hát éppen ez az – fakadt ki –, még a halottaknak is!
Abban az évben éppen húsvétra esett a születésnapja – a huszonhetedik –, amikor hétfőn reggel szokása szerint neki állt volna levágni a körmeit. Rutinos mozdulatokkal csattogtatta az ollót a levegőben milliméter tört részével a körmei előtt. Csak a harmadik körménél vette észre, hogy nem vágott le semmit. Már éppen egy ösztönös mozdulattal a szokásosnál beljebb kezdte volna vágni őket, amikor még idejében győzedelmeskedett a közönséges állati indulat felett a józan elme: közelebbről is megszemlélte a kezét.
A körmei pontosan olyanok voltak, amilyennek szerette őket. Pontosabban: amilyenről úgy gondolta, hogy a legtöbb, amit kihozhat belőlük. Már évekkel korábban meggyőződéssé vált, hogy a társadalmilag legelfogadottabb köröm pereme finoman ívelt, és éppen csak annyira hosszú, hogy a kis fehér sáv a végén tökéletesen eltakarja a körömágyat, és az ujjbegyek vége se tűnjön elő alóluk, amikor az íróasztalnál ül, a hűs asztallapra helyezi a tenyereit és még egy utolsó ellenőrző pillantást vet rájuk, mielőtt valóban elkezdődhetne a hét. A körömágy ápolás nem izgatta, de mint a mindenkori bruttó átlagbér alatt fixen 20%-kal kereső, vidéki főiskolai diplomával rendelkező nyelvvizsgamentes irodisták mindegyike, úgy ő is képtelenségnek tartotta elfogadni annak a gondolatát, hogy a körmei koszosak legyenek. A tövig vágott köröm látványától éppen úgy undorodott, akárcsak a túlnőttől. Néha azzal ámította magát, hogy előbbi a fertőzésveszélyes és fájdalmas gyulladás érzését kelti benne, míg az utóbbi a hanyag nemtörődömség egyértelmű jele. Valójában igazság szerint a legmegbocsáthatatlanabb dolog, a szegénység jeleként tekintett mindkettőre. Sőt, valami számára is megmagyarázhatatlan okból az elhanyagolt, lenőtt körmű férfiakról az a meggyőződése támadt, hogy aligha kerülnek szexuális érintkezésbe nőkkel.
Mint szerző, természetesen tisztában vagyok vele, hogy szereplőm valamennyi körmökkel kapcsolatos előítélete hátterében kizárólagosan a megaláztatástól való félelem áll. E gondolatok és érzések többet elmondanak róla, mint az említett kollégákról. Talán mindezekkel előbb-utóbb ő maga is tisztába került volna. Egy szép hétfői napon megmosolyogta volna magát, ahogy önmagára ismer a nevetséges tükörképben a még be nem kapcsolt képernyőn, amint éppen a tulajdon kezeit vizsgálja (ez a nap mindenképpen a tavaszi napéjegyenlőséget követő harmincadik nap lett volna, ugyanis ez az egyetlen nap az évben, amikor az irodavezető képernyőjére úgy esik a természetes fény, hogy kellően felbosszantja magát rajta ahhoz, hogy vadul elrántsa a függönyt).
Vagy akár az is bekövetkezett volna, hogy megismer valakit, aki egy meleg nyári délutánon szabadkozva rántja majd vissza kezét az övéből, szégyenkezve a megrágcsált körmök miatt, de ő gyorsan ráfog, nem ereszti, szívéhez húzza és már nemcsak a szeme mondja, de tudja is, hogy nem számít. És akkor évekkel később majd lelkesen ragadta volna meg a karját egy mocskos kezű kisfiú – akinek minden vacsora előtt ő súrolja tisztára a körmeit a csap alatt –, hogy megmutassa a meztelen csigát, amit a homokozóban talált.
Igen, talán még boldog is lehetett volna előbb-utóbb, ha azon a bizonyos húsvét hétfőn a szokása szerint vághatta volna a körmeit. De a sors más utat szánt számára. Azon a héten egészen a hétvégéig többet nem is törődött az egésszel. Ám szombaton már gyanakodva méregette a körmeit. Vasárnapra egészen biztos lett benne, hogy nem, továbbra sem nőttek semmit. Hétfőn borzalmas tettre szánta el magát: megkockáztatva, hogy talán örökre elcsúfítja vele testét egy aprócska, alig észrevehető darabot vágott le a bal lábán a kisujja körme hegyéből. Titkon azt remélte, hogy a köröm majd visszanő az ideális méretre, akárcsak egy halhatatlan istennek.
De egyáltalán nem ez történt. Hetek teltek el, és a köröm csorba maradt, míg a többi szemlátomást változatlan. Vagy talán mégse? Csak nem mutatják a jobb kéz hüvelyk, mutató és a középső ujjai az enyhe kopás jeleit?
Hősünknek komolyan átfutott az agyán, hogy áthelyezteti magát egy olyan osztályra, ahol kötelező a cérnakesztyű és hogy vitiligora, meg nap- és hidegallergiára hivatkozva állandóan kesztyűben jár ezentúl. (Az olvasóban ezen a ponton jogosan merülhet fel a kérdés, hogy de mégis mi értelme van így óvnia körmei szépségét, ha azokat sosem mutatja meg senkinek. De kötve hiszem, hogy felmerülne. Egyébként is, ha engem kérdez, ennél sokkal fontosabb kérdéseket kellett volna feltennie, már jóval korábban.)
Ekkor váratlanul eljött a hónap utolsó kedd estéje. Ilyenkor szokott fodrászhoz menni:
– Szép kesztyűk.
– Köszönöm.
– A szokásos?
– Igen. Köszönöm.
– Hmm, különös…
Mit is részletezzem? A haja sem nőtt. Végleges és megmásítatlan döntések sora következett ezután: vajon összeszedje-e minden bátorságát és kitépkedje az orrszőrét? Le merje-e borotválni a hónalját és az intimebb testrészeit?
Teltek, múltak az évek. A fizetések és az átlagbér egyaránt 20%-kal emelkedtek, a kesztyűké sajnos megháromszorozódott. A pszichológus az összes idióta barátjához hasonlóan azt tanácsolta, hogy nézze a dolgok jó oldalát, legalább többé nem kell költenie fodrászra, borotvahabra stb.
A pszichológus a barátja volt és enyhén részeg, talán ezért is vette ennyire félvállról a dolgot, aminek meg volt az az előnye, hogy a szokásosnál hangosabban beszélt, így meghallották a témát a szomszéd asztalnál ülők is.
– Ugyanez van velem is – szólt át az egyik lány –, tizenhárom évesen kiszedtem a szemöldököm és azóta se nőtt vissza. – A becsípettek legmélyebb meggyőződésével hajolt bele hősünk képébe. Kígyószínű, sűrű szemek, állapította meg magában a pszichológus, aki besörözve nők között mindig hüllőkre, szorításra és fényesen tekergő tagokra gondolt.
A lány felhajtogatta a nadrágja szárát az egyik lábán, a combja alá karolva a fiúk elé emelte, miközben a másikon ide-oda szökdécselve próbált egyensúlyozni: – Aztán legyantáztuk anyámmal a lábam, és tessék, nézd, semmi! Csak az a kimaradt szőrszál van meg azóta is a térdem alatt.
Hősünk megfogta a lány bokáját, hogy közelebbről is megnézhesse a kis fekete, girbegurba elkorcsosult szőrszálat.
– És ezt miért hagytad meg? – kérdezte a lányt, miközben fogával szabad kezéről lehúzogatta a vékony bőrkesztyűt.
– Nem tudom. Szuvenír – válaszolt a lány, kissé aléltan. Ez volt az első nyara munkában, egész héten tíz-tizenkét órát dolgozott, bár esélytelen volt, hogy bevallja a barátnőinek, de szeretett volna már hazamenni.
Hősünk ekkor egy gyors mozdulattal kitépte a magányos szőrt és a zsebébe rejtette.
– Szuvenír – mondta ő is.
Soha többé nem látták egymást.
ha hazaértünk elindítok
egy mosást tisztuljon meg minden
aminek meg kell tisztulnia
20 30 vagy épp 40 fokon
tisztuljon az elkoszolódott
ruha és tisztuljon az ember
vagy nem indítok el semmit és
minden olyan marad amilyen
lehet hogy nem is érünk haza
vagy nem oda érünk ahova
indultunk előfordul ilyen
olyan is hogy el se indulunk
vagy esetleg otthonunk nincsen
házunk hazánk vagy mosógépünk
teknőnk kicsi vagy nagy lavórunk
nincs otthon mosópor vagy szappan
netán hiányzik az indulat
lehet hogy túl sok van belőle
lehet hogy egyszer hazaérünk
és azt látjuk hogy minden ragyog
hogy minden megtisztul vagy éppen
elkoszolódik és látjuk ezt
látjuk hogy közvetíti a szem
a láthatót s a láthatatlant
vagy éppen hogy nem látjuk ezt se
bár kávét iszunk és 15
bar nyomással működik a gép
és nem tehetünk bele őrült
akarom mondani őrölt ká
vét csak szemeset mert szemesnek
áll a világ vagy szemtelennek
dörgölőzőnek törekvőnek
így hát arra kell törekedni
hogy lehetőleg ne tömődjön
el a főző és hogy lejöjjön
rendesen a kávé és aztán
megihassuk ilyen egyszerű
s egyúttal ilyen nagyszerű ez
és habosíthatjuk a kávét
vagy a habos-babos kendőt bár
nincs karácsony és nincs sütemény
se halk remény se rózsatő száz
darab belőle végképp nincsen
nem rózsakertészet ez kérem
még csak nem is rózsaköltészet
úgyhogy Gül Babát itt hiába
keresné vagy az ő rózsáit
esetleg a Gülbaba krumplit
szent sírokat se tartunk itthon
ám a sült krumplit azt szeretjük
de csak frissen nem a tegnapit
krumplimosás és hámozás a
mi dolgunk ilyenkor aztán meg
a sült krumpli elfogyasztása
keresünk Gülbaba burgonyát
vetőmagnak és rózsabokrot
Gül Babának mert szeretjük mi
a szépen táncoló derviseket
el nem fárad a ráncos lábuk
jaj táncosat akartam írni
úgy látszik kicsit elfáradtam
lehet hogy elfelejtettem ma
kávémat megfőzni s meginni?
az itthoni padlószőnyeg nem
alkalmas jógagyakorlatok
végzésére így sajnos ettől
most ettől el kell tekintenem
és különben sem tudom hogy Gül
Baba végzett-e ilyeneket
és hogy volt-e padlószőnyege
mosógépe kávéfőzője
meg hogy volt-e otthon krumplija
rózsái azt tudom hogy voltak
szerette őket s ők is viszont-
szerették és az emberek is
csak azt nem tudom hogy miért nincs
kedvem ma mosni és a krumplit
megfőzni vagy sütni olajban
inkább főzök egy kávét aztán
megiszom és csak heverészek
csak unszolom magam unszolom
Redő Ferenc: Búcsú (Részlet)
Gyűlés van Budapesten egy téren, rengeteg az ember, tüntetők ordítoznak. Ádám biciklivel várakozik, mellette Lucifer, nézik a tüntető tömeget. Rendőrök zárják el az utat, a lezárás miatt összetorlódik a tömeg, autósok, járókelők várakoznak. Mindenki sietne, sokan kifejezetten türelmetlenek. Néhányan dudálnak, a rendőrök határozott utasításokat adnak. Mindenki felhevült állapotban, az emberek elszántan néznek, sokan ordítoznak. Tikkasztó, meleg nyári este.
LUCIFER
Azt hiszik ezek a szerencsétlenek, ha elérik, amit akarnak, majd minden jó lesz? Már megint azt gondolják, hogy néhány intézkedéssel megváltják a világot? Ilyen az ember, mindig is ilyen volt, rövidlátó…
ÁDÁM
Nehéz a világ, de ha jónéhány dolgot világszinten rendbe raknánk, jól élhetnénk. Szabadság, demokrácia, elfogadás van, a technika fejlődik. Mi kell még?
Egy férfi terepjáróban dudál, káromkodik, idegesen dobol az ujjaival, kezén nagy, elegáns óra.
LUCIFER
Nézd meg, neki szemmel láthatóan megvan mindene, mégis a legidegesebb mindenki közül.
Eközben Éva babakocsit tol és próbálna áttörni a zárt tömegen.
ÉVA
Engedjetek már, haza kell jutnom, két kisgyerekem otthon vár! A tér túloldalán lakom.
FÉRFI
Ki kért meg rá, hogy szülj ennyi gyereket, minek kell még a világra gyerek? Pláne, ha olyanok lesznek, mint az anyjuk. Mit gondolsz, nekem nem kéne odaérnem teniszre? Százmilliókba kerül, hogy nem érek oda!
ÉVA
De jó neked, hogy ilyen problémád van, én még egy plusz órát se tudok kifizetni a bébiszitternek, pedig így nem érek haza… Te csak ne pofázzál a terepjáródból! Szükséges a terepjáró? Nem elég hosszú, ugye?
FÉRFI
Gondolom, a férjed már otthagyott! Akkora a pofád és az egód, gyűlölőm az ilyen agresszív nőket, már lassan mind ilyenek vagytok. Egyszer élek, basszameg, megérdemlem!
LUCIFER
Látod, Ádám, itt van a te Évád, még mindig elég szép, bár nagyon fáradtnak tűnik. Elhagyta magát és elhízott, rendbe kéne hozni az alakját! Te lehetnél három gyerekének apja, ha nem csak biciklizel és videójátékokkal játszol.
Éva arrébb megy a babakocsival, Ádám és Lucifer még elcsíp egy mondatot, a terepjárós dühösen rácsap a kormányra.
FÉRFI
Egyébként a faszom se tudja, minek csinálom ezt, nem boldogít már se a kocsi, se az utazás, se a kurvák!
Két 20 éves fiatal a nagy tolakodásban egymás mellé sodródik.
FIÚ
Vigyázz már te tehén, vak vagy?
LÁNY
Te vagy az? A múltkor persze jó volt, amikor…
FIÚ
Mit tudom én, ki vagy te? Volt vagy már száz nő, mit emlékszem már. Mit rinyálsz? Ti tehettek erről, hülye picsák, minden héten más vág titeket gerincre.
Egy kisfiú a játékrepülőjét repteti, hátranéz az anyjára, most fedezi fel az élet nagy csodáit.
KISFIÚ
Nézd, Anya!
Az anyuka pötyög a telefonján, bele van merülve teljesen.
ANYA
Mindjárt… mindjárt…
KISFIÚ
Anya, nézd!
Aztán még egyszer, egyre lemondóbban.
KISFIÚ
Anya!
Csendben nézi a repülőt, vagy inkább a semmit.
Ádám szomorú lesz, Lucifer pedig jelentőségteljesen néz.
ÁDÁM
Hová lett életünkből a kapcsolat, a szeretet, a megértés, a szépség, a költészet? Próbálkoznánk az elfogadással, de kirekesztés, megbélyegzés van. Szabadság gyanánt a kereteket szétszedtük, és lám, mire jutottunk? Békét szeretnénk, mégis háború van. Hová lett a szerelem? Lassan az illúzió is eltűnik.
LUCIFER
Látod, Ádám, az ember semmit nem változik, fejlődik a technika, az emberi agy viszont nem.
ÁDÁM
Látom, hogyne látnám… Se szabadság, se elfogadás, se költészet. A sok lehetőség is csak rabság! A lehetőség nem igazi lehetőség! A megoldás nem jó megoldás! A demokrácia délibáb! Nincs információnk, és dönteni kell. Millió dolgot kellene egyszerre összehangolni, de hogy? Ki? Hol? Miből?
Nézik tovább a tüntetőket.
Egy lány megafonba ordítja.
– Felmelegedés van, árvíz, aszály, éhezés! Senkit nem érdekel! Mindenki repked a világban, pazarol és csak pofázik! Lenni vagy nem lenni? Most tényleg ez a kérdés!
– Te bölcsész ökopicsa, ne károgj! Nincs is összefüggés, a hőmérséklet változik, az emberek pedig élni akarnak. Lehetek boldog attól, hogy te nem vagy az?
Foszlányokat hallani csak a nagy ordítozástól.
– Nem veszitek észre nyomorultak, hogy becsapnak titeket? Összeesküvés folyik ellenünk, rabszolgái lettünk a háttérhatalomnak, ti pedig észre se veszitek! Szerencsétlen birkák!
– Vidéki, bunkó parasztok, ti mindent elhisztek?
– Pesti, proli köcsögök, minden pénzt elvisztek!
– Hazug, szemét politikusok! Az én faszommal veritek a csalánt!
– Hülye buzi!
– Dagadt disznó!
– Hazug, álszent katolikus!
– Vén, erőszakos zsidó!
– Nyugati, elpuhult pöcsök!
– Elmaradott, balkáni köcsög!
Hosszú, hullámos hajú ember, alig hallatszik az ordítozástól.
– Gyerekek, nem lehetne toleránsabban?
– Mit akarsz, te szakállas fasz, kinek képzeled magad, Jézusnak?!
A forróságban mennydörgés hallatszik. Az emberek felnéznek az égre, de nem hallják azt, amit Ádám és Lucifer igen.
AZ ÚR
Visszajöhetsz, fiam. Hívd hozzám Noét, beszélnem kell vele.
LUCIFER
– Na jó, mérkőzzünk még egyszer!
Redő Ferenc: Favágók
Álmomban sem gondoltam, hogy a rendszerváltást követően munka nélkül maradok. Termelni továbbra is kell. Ehhez pedig szükség van villamos energiára. Ezt leginkább hőerőművekben állítják elő, melyek egyikében kalorikus osztályvezetőként tevékenykedtem. Amíg a vállalatunk létezik (és mi okból szűnne meg?), a munkámra szükség lesz. Nem változott a véleményem akkor sem, amikor tudomásomra jutott: eladják a cégünket. Mindegy ki lesz a gazda, a berendezéseket működtetni kell. Ahhoz pedig az én tevékenységem elengedhetetlen feltétel.
Az új tulajdonos létszámcsökkentéssel kezdett, s a vállalat több dolgozójával együtt én is az utcára kerültem.
Kiváló szakmérnöknek tartottak. Kaptam a végzettségemnek megfelelő állásajánlatot. Az otthonomtól több mint száz kilométerre. Nem fogadtam el. A két fiam fejlődését látni akartam. Péter tizennyolc, János húsz éves volt. Veszélyes kor mindkettőnél. Megbicsakolhat az életük. A kapott végkielégítés összegével, s a feleségem tanári fizetésével eléldegélünk, míg a közelben kapok munkát.
Az elgondolásomba azonban hiba csúszott.
Egy tanárbarátom figyelmeztetett a feleségem félrelépéseire. Az ügyet elvetettem magamtól. Bíztam a feleségem hűségében. Igaz, hogy az utóbbi napokban mindig késő este jött haza, de a késedelmeit túlórákkal, meg értekezletekkel indokolta.
Egyik nap azonban kibújt a szög a zsákból.
A barátom fényképpel ,,ajándékozott meg”, melyen a nejem félreérthetetlen helyzetben volt az igazgatóhelyettessel. A ,,jóakaróm” közölte, a felvétel egy példányát megkapta a nőm is.
Rettenetes lelkiállapotba jutottam. Képtelen voltam eldönteni, mi tévő legyek. Végül úgy döntöttem, megvárom, hogy az üggyel elsőként a nejem hozakodjék elő.
Már természetesnek vettem, hogy azon a napon is este érkezett a feleségem haza. Szokása szerint tett-vett, mintha a legnagyobb rendjén lenne a dolog kettőnk között. Mintha mi sem történt volna. A közömbössége olyannyira felbőszített, hogy éreztem a vérnyomásom kétszázon van. Mindjárt megüt a guta, ha rögvest nem tárja fel a titkát.
És nem tette meg.
Kénytelen voltam magam kezdeményezni.
– Nincs mondanivalód?! – szóltam fojtott indulattal.
A kávéscsésze megállt a kezében, miközben értetlenül nézett rám. – Mivel kapcsolatban?
– Ne add a tudatlant! – förmedtem rá.
– Ha lennél szíves felvilágosítani, megköszönném – közölte változatlan nyugalommal.
– Hja, a fénykép… Megfeledkeztem róla. Ne haragudj. Jelentéktelen ügy.
– Micsoda?!… Neked jelentéktelen ügy?! Dokumentum arról, hogy sorozatosan megcsalsz. És te így vélekedsz az ügyről?!
– Ha nem kényszerülnék rá, nem tenném.
– Rákényszerülsz? Mi okból?
Hosszan fürkészte az arcomat, majd szólott.
– Tényleg érdekel?
– De mennyire!
– Hát jó – mondta beletörődve, és lassú mozdulattal az egyik fotelban helyet foglalt, és szólott újra. – Ha figyelmes vagy, látnod kellett, hogy a végkielégítésed összege elfogyott, és az én tanári fizetésemből élünk. Ez pedig kevés ahhoz, hogy a korábbi színvonalat tarthassuk. Már pedig én nem akármely öltözékben jelenhetek meg a munkahelyemen. Támogatásra kényszerültem. Tamás kolléga nőtlen, és… és fedezi a szükségleteimet.
– Ringyó! – buggyant ki a számon akaratlanul.
Megvetéssel nézett rám, és én bizony, hogy megbántam az elhamarkodott véleménynyilvánítást.
– Bocsánat – mondtam megszégyenülten, s már az járt a fejemben, hogyan juthatnék némi jövedelemhez. Május dereka volt.
Eszembe jutott, a város külterületén frissen kialakított piactér, ahol a lakók az otthonaikban feleslegessé vált tárgyakat értékesítgették.
Másnap a portánkon fellehető, elfekvő tárgyakat a gépkocsimba raktam, és kiszállítottam a piacra, ahol egy szabad helyen, rendszerezve, egymás mellé raktam a füves részen. És vártam a vevőket. Bizony, senkit nem érdekeltek a tárgyaim. Figyelmen kívül hagyva azokat, vonultak el a vásárlók. Mi volt a gond, miért nem voltak kelendők a cuccaim? Töprengtem magamban, de ésszel fel nem foghattam. Pedig a tárgyaim az otthonokban hasznosíthatók lettek volna. Véső, kalapács, koronggal felszerelt köszörűgép, elektromos fúrógép, s miegymás. A nap végén szinte hiánytalanul vihettem haza az eladásra szánt holmikat.
A töprengéseim során arra következtettem, engem a Teremtő nem áldott meg kereskedő szellemmel. Úgy döntöttem, bármily alantas munkát elvállalok, amit megfizetnek.
És elindultam kutakodni falvakban, városokban, munkahely iránt. Haj… micsoda világot éltünk. Az üzemeket eladták, az új gazdák létszámot csökkentettek a profit érdekében. Volt olyan gyár, melyben a termelést leállították, és a területet lakat alá helyezték. A tulajdonos ily módon növelte a piacát.
A városunk egyik embere ajánlására ellátogattam a húsz kilométerre lévő mezővároshoz, melynek külterületén tartálypark kialakításán munkálkodtak. A hetvenezer köbméteres tartály befejezésénél tartottak.
Érdeklődésemre a kirendeltség-vezetőhöz irányítottak. Amikor a középkorú, testes férfit a végzettségeimről, és a lakatos szakma ismeretemről tájékoztattam, elcsodálkozva közölte:
– Mit kezdjek egy értelmiségivel, aki az ide vonatkozó szakismeret alapelemeivel sem rendelkezik?!
Igazat adtam neki, de nem távozhatom üres kézzel. Dolgoznom kell, hogy a családomat összetartsam.
– Alkalmazzon anyagmozgatásra, vagy valamilyen munkára tanítson be.
– Gazdag országban élünk, hallja-e – jegyezte meg cinikusan. – Egyetemen képzett mérnököt foglalkoztassak betanított munkásként?
– Kényszerhelyzet – motyogtam. – Nem válogathatok.
Elgondolkozva nézegetett engem. Végül szólott:
– Jelenleg a tartály befejezésénél tartunk. Igyekezzen ismereteket szerezni a következő tároló építéséhez.
– Iparkodom – mondtam némi megkönnyebbüléssel.
Hegesztőhöz lettem beosztva, akinek a munkájához kellett biztosítanom az áramot. Egyik reggel a szerelésvezető középmagas, szakállas férfi társaságában ellenőrizte a munkaterületet.
– A szerelésvezető az igazgató társaságában– súgta a hegesztő, és szaporázta a köszörülést a varratnál. Magam meg a lengőkábelen igazítottam, mintha ezzel több áram folyna a vezeték belsejében.
Az őszülő szakállas férfi tekintete zavarba ejtett. A mosolygós kék szemek ismerősnek tűntek. De ezt csupán hasonlóságnak tulajdonítottam.
Egy héttel később fémhulladékot gyűjtöttem négykerekű kézikocsira a tartály körül, amikor egy fiatal lakatos ember azzal az üzenettel jött hozzám, hogy az igazgató úr vár a konténerirodában.
– Megyek – mondtam –, mihelyt kiásom a vaslemezt a földből.
– Hagyd a fenébe! – förmedt rám a küldönc. – Az igazgatót nem ajánlatos megvárakoztatni.
Igazat adtam neki, és a munkaeszközként használt feszítővasat a kézikocsinak támasztottam.
– Iparkodj! – vetette még felém a küldönc, és távozott. Én meg nehézkes léptekkel közeledtem az igazgató rezidenciájához.
,,Felmondanak” – ez járt a fejemben. Ezt megtehette volna a szerelésvezető is. Nem kellett volna vele terhelni az igazgatót. Hogyan tovább? – töprengtem. A feleségemet mivel mentsem a megalázó helyzetéből?
A vívódásom félbeszakadt. Odaértem az irodához. Megálltam az irodaajtó előtt. Zsebkendővel törölgettem a homlokom, majd a kis kendőt négyrét hajtogatva a nadrágzsebbe csúsztattam, és kopogtam az ajtón. Bentről érces férfihang szólt ki: – Jöjjön be!
Honnan tudhatta, hogy én vagyok? – csodálkoztam. Lehet, az ablakon át megpillantott. A kilincset lenyomtam, és az ajtót csupán akkora nyílásra tártam, melyen épphogy befért a sovány alakom. Jó napot kívánva betettem az ajtót magam mögött.
– Jó napot – fogadta köszönésemet az igazgató. – Foglaljon helyet – szakította félbe a jegyzetelését, és az íróasztala túloldalán lévő magányos székre mutatott.
A székhez lépve, annak a szélére ereszkedtem, ha távoznom kell, könnyedén felállhassak róla.
– Hogyan érzi magát nálunk, Takács úr? – érdeklődött barátságos hangon. ,,Aha, finoman közli majd a felmondásomat” – gondoltam.
– Elégedett vagyok. Köszönöm… De ez véget ér hamarosan.
– Miből gondolja?
– A szerelőmunkához kevés az ismeretem, és… és nemigen alkalmaznak tovább.
– A szakismeret megszerezhető szorgalommal. – válaszolt.
– Bizonyára – motyogtam.
– Úgy értesültem, egyetemen tanult.
– Igen. Kalorikus mérnök a végzettségem.
– Melyik egyetemen szerezte?
Megmondtam.
– Mikor végzett?
– Hetvenben – feleltem.
– Tart kapcsolatot egy volt évfolyamtársával?
– Nem – ingattam a fejem, s magam elé néztem.
,,Mi ez? Kihallgatás?” – suhant át az agyamon. Sandán felnéztem az igazgatóra. Nem értettem a szándékát.
– És korábban?
– Tartottam, de már a nevére sem igazán emlékszem. Jó barátok voltunk. De egy NSZK-beli küldetésből nem tért haza. Van annak huszonöt éve.
– Próbáljon visszaemlékezni!
– Miért fontos ez?
– Lehet, hogy közös ismerősünk.
– Ha óhajtja – mondtam kényszeredetten, s kutakodni kezdtem.
– Kádár?… Kerekes?… Kurucz?… Nem… Valamilyen Tamás, erre emlékszem… Megvan! Kovács Tamás… Vajon él-e még?
– Él – mosolygott az igazgató. – Erről biztosíthatom.
– Ismeri? – kaptam rá a szemem.
– Igen. Német állampolgár, de gyakran él külföldön. A munkája igényli. Az utóbbi esztendőben többször megfordult Magyarországon.
– Jó lenne találkozni véle. – motyogtam az orrom alatt a tar koponyájára pillantva.
– Ha óhajtja.
– De mennyire! – kezdtem lelkesedni az ajánlaton.
Az igazgató hosszan nézett rám. A tekintetünk találkozott, de a szememet hamar lekaptam róla. A főnök csendesen megkérdezte:
– Mi eddig még nem beszéltünk egymással, igaz-e?
– Jól mondja, igazgató úr.
– Ideje bemutatkoznom: Kovács Tamás vagyok – mondta, és az asztal fölött áthajolva nyújtotta a jobbját.
– Hogyan? – meresztettem a szemeimet rá, és csupán kissé emelkedtem a széken. – M… Ma… Maga lenne a… – hebegtem, és a hangom elakadt. Kezet fogtunk, és én rögvest visszazökkentem a székre, amin ő mosolygott.
– Tegeződjünk – kérte, én bólintottam. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta aztán. – Tudakoltam a múltad felől. Meggyőztek arról, hogy megbízható személy vagy.
Elmondta, hogy a tartálypark német érdekeltségként épül. A kivitelezéssel ő lett megbízva. Jelenleg az üzemvezetéshez szükséges létszám foglalkoztatja. Tudja azt, hogy az olajtartályokkal kapcsolatban vannak ismereteim. Hiszen vegyes tüzelésű hőerőműben felelős beosztásban tevékenykedtem.
– Az a tervem, megteszlek üzemvezetőnek – mondta. De nyomban megjegyezte: – Persze, ha vállalod…
– Az ajánlat megfontolandó – mondtam.
– Tudom – helyeselt. – Új feladatokkal kell számolnod. Én valamennyivel megismertetlek. A kezdeti nehézségeken átsegítelek. Melletted leszek, amíg szükséges.
– Legyen, ahogy akarod – adtam be a derekam.
– Rendben – mondta. – Az üzemvezetői kinevezésedet előkészítem.
– Köszönöm a bizalmat – mondtam hálásan.
– Olykor-olykor meglátogatlak az új beosztásodban.
– Olyankor mindig ünnep lesz – mosolyogtam felhőtlenül.
Két ujja közt egy romboédert forgat,
apró, csillámló gyémánt darabot,
valami, csak általa hallható dallamra hallgat,
ami megfog akkor is ha nem akarod.
A fény meg-megcsillan a fazettákon,
ahogyan forgatja ujjai között.
Szinte mondja: még most is látom,
pedig már réges-rég elköltözött.
Ez maradt utána. Értéktelen szemét,
haszontalan, fényben csillanó kacat.
Már meg sem idézi nekem tekintetét;
az idő az egészen túlhaladt.
Mit tegyek most veled, te darab kő?
Porrá törjelek kalapács alatt?
Volt és végleg itt hagyott az a nő.
Ujjára vajon szebb, nagyobb gyémánt akadt?
Fény vetül fehér falakra,
Nem először életem során.
Porszem sehol, semmi atka,
Otthonom hív, várna szobám.
Fehér köpeny itt is, ott is,
Angyalszárny és néha méreg,
Minden precíz, uniformis –
Elmegy eszem, attól félek!
Tűnik már a stabilitás,
Kéz és ész gyermekként matat,
Búcsút vett az identitás –
Kéz ökölbe –
száműzi a pánikokat!
Csöngettek. Hosszan, szokatlan.
És furcsa a kérdés: Kérem, milyen nap,
hányadika, szerda, vagy szombat van? –
Dermesztő döbbenet!…
Ismerősnek tűnik – harminc, avagy
negyven éve – második emelet –
és ilyen roskatag néne a
negyedik emeletre hogyan keveredett?
Mint matt-üvegen át a fény,
szeméből alig pislákol tudat –
haldokló halszemek…
Fejéhez nyúl, bizonytalan, zavart
arcán félénk mosoly – derengő szégyenérzete.
Egy hete még régen-halt lányáról mesélt –
én tanítottam, mondta, és beszélt, beszélt…
Egy hete még –
Az öreg költő születésnapját országszerte megünnepelték. Cikkek jelentek meg komoly méltatásokkal, életrajzát közölték a folyóiratok, verseit neves színészek szavalták rádióban, televízióban. A költő 70 éves volt, és addigi életében mindössze három kötete jelent meg. Ezek a költemények elmesélték ifjúsága kalandos, érdekes útjait, komoly humanitását, szabadság- és békevágyát, majd nagy ugrással – az ötvenes évek hideglelős hallgatása után – az öregkor nosztalgiáját szólaltatták meg. Megért két háborút, családi és egyéni tragédiákat, örömre éhezést és sok szenvedést.
Ám bárhogy is fordult a kocka az ilyen hosszú, színes, szellemdús élet során, a költő végül is csak megöregedett. Hajlott korában a gondolat ugyan sértetlenül maradt, de a test egyre kevésbé égett, lobogott. Lassacskán egészen visszavonult omlottfalú házának szélső szobájába, ahová hajdanán csak testi-lelki tivornyáit kipihenni tért meg. Most itt élt éjjel-nappal. S ahogy romlott a járása, öreg kutyájának csaholása egyre rekedtebb lett, úgy romlott a szeme világa is. Családja szerte széledt. Felesége nagyhangú, egyszerű asszony volt, aki német ajkú lévén, a magyart harminc év után is csak törve beszélte. Bár egyéb dolga nem volt, mint férjét ellátni és gondozni, a háztartásuk, ruházatuk rendkívül igénytelen, elhanyagolt, rendetlen volt.
Az öreg költő ebből az egyre jobban piszkolódó, igénytelen környezetből mind kevesebbet látott. Szeme a műtétek sorozata után is tovább romlott, s már a nagy ünneplések idejére sem mert utazásra vállalkozni. Felesége alkalmatlan volt a lassan világtalanná váló költő kísérésére. Mindössze naponta hat órára nyerte vissza a látását szemcseppjei segítségével. Tulajdonképpen már csak ennek a hat órának, ebben a hat órában élt. A csepegtetés után előtapogatta a nagyítóüveget, megtisztította, megkereste a következő, gondosan beosztott, csemegeként adagolt olvasnivalóját és várt.
Várta azt a pillanatot, amikor a szürke káoszból lassan előtűnnek a kontúrok, a fény-árnyék, majd a körülötte megszokott vonalak, s akkor ráhajolt az asztalra… Addig fel sem emelte a fejét, míg a varázslat visszafelé nem kezdett peregni: a betűk eltűntek, a tárgyak beleolvadtak az árnyékba, majd jött a szürke tenger, a szürke semmi…
A többi tizennyolc óra alatt önálló életre képtelen volt. Csak a megszokás segítette át a helyiségeken, s így tudta elvégezni a legelemibb emberi funkcióit. Nem látta, mit eszik, milyen gyűrött, piszkos a ruhája, nadrágjába mint pecsételődött bele a több hetes cigarettahamu. Nem látta, mint törik, vagy tűnik el az a pár szebb holmi, amit még fiatal korában ritkaságként gyűjtött a világ négy égtájáról. Nem látta, hogy könyvei, írásai porosodnak, dobálódnak, rend és katalógus híján csonkulnak, elvesznek. Felesége nagy hangja, mint a huzat söpört ki a szobából minden számonkérést, tiltakozást. Ő a gyengébb, a kiszolgáltatott módján mindig elhallgatott. Hajdani barátai, kollégái még el-ellátogattak hozzá, de egyre többet zavarta meg őket a szigorú börtönőrként berobbanó feleség, az előszobában elpotyogtatott kutyapiszok, a sarokba hányt könyvek között egerésző macska.
Most viszont mind eljöttek a 70. születésnapra virággal, itallal, erőltetett, vidám hanggal, jókívánságokkal. Csak épp a szokásos könyvekből hoztak keveset. Nagyon keveset. Jóformán semmit. Mindössze a megjelent méltatások gyűjteményét. Az öreg költő úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Töltögetett, koccintott, elérzékenyült, vidám volt, de nem szólt a könyvekről. Amikor elmentek, elhatározta, hogy nem is bánja, hiszen kímélni akarták, figyelmesek voltak, szeretik még, mert a javát akarják…
Gondolataira az asszony dörrentette rá az ajtót. Tudta, mi következik. A drága kincsből, a hat órából még kettő hátra volt, és választania kellett: vagy olvasással tölti, vagy elvégzi a napi egészségügyi sétáját!
Választott. Olvasott.
De a sétától mégsem lehetett megszabadulni. Felesége gonoszul őrködött a rokkant test érdekei felett. Ha nem megy saját szeme világánál, majd viszi világtalanul! Ilyenkor belerázta az öreg költőt ócska kabátjába, kikormányozta az ajtón, bezárta a házat és elindultak sétálni.
Ezt a sétát, bár a beteg érdekében történt, az asszony mindig összekötötte valami hasznossal: elvitte magával vásárolni, patikába, postára. Az öreg költő ilyenkor belekarolt, hagyta magát az asszony által lassabb, vagy gyorsabb tempóra nógatni. A felesége másik kezéből pedig hallgatta a visszaváltani való üvegek, a tejeskanna csörömpölését. Hallotta, ahogy az asszony köszönget át a túlsó oldalra, ő is arrafelé fordította a fejét és bólintott. Néha megálltak, mert az asszony beszélgetett. Ő is mindig szóba került, tompa érdeklődés, jobbulás-kívánás, majd gyors, megkönnyebbült témaváltás. Ilyenkor elveszetten ácsorgott, mint a gyerekek, várta a karrándítást: „Na, induljunk!”
Első állomás a Közért volt. Ismerte a százszor hallott mondatot: „Itt várj meg!” – és támpontul a felesége nekitolta a falnak. Ő engedelmesen hagyta, és hallotta, ahogy csapódik utána a lengőajtó. Aztán ott maradt egyedül az épület előtt. Mögötte a téglafal, szemben reflektorként a nap. Arcát arra fordította, nem bántotta a fény, a melegét pedig élvezte. Hallotta, amint kutyát kötnek ki mellette rövid pórázon, majd kézikocsit tolnak oda, amíg a tulajdonosaik vásárolnak. Néha kóbor macska dörzsölte végig hátával a meleg falat, ilyenkor az ő nadrágja is belekerült az állat kéjes útjába. Ha több kutyát kötöttek ki mellette, azok összemarakodtak, és ő tehetetlen riadalommal topogott, húzódozott. Ha a felesége rossz helyre állította, túl közel az ajtóhoz, belebotlottak, szidták, mit bámészkodik itt az útban. Ilyenkor arrébb húzódott, lehunyta a szemét. Ne lássák, ha már ő nem lát vele…
A tortúra néha egy órát is eltartott. Sose panaszkodott a megaláztatásért. Az asszony talán el sem hinné, vagy kényszerítené, hogy a drága hat órájából áldozzon fel erre a kínos sétáltatásra. És azt nem! Mert már csak az maradt meg neki. Az csak az övé, gyönyörű, félelmetesen értékes élete után: ez a hat óra.
Úgy állt az öreg költő a vizelő kutyák, ládák, szemeteskukák között az épület előtt, mint egy száraz, megroppant kopjafa. Állt mozdulatlanul, szemben a vakító nappal, amiből csak a melegét érezte. Állt a megmaradt egyetlen öröméért, a konokul követelő, éhes szelleméért. Állt, a napi hat óráért, a szeme világáért.
Redő Ferenc: Ábel
Ébredés
Szombat. Fölkelsz, inkább fölébreszt valami, fölébreszt az, ami születésedre is fölébresztett. A gyerekek (már felnőttek) még alszanak, feleségem piacra ment, a tv kint beszél magában. Én kapcsolatot hozok létre az ablakkal, a fákkal, a fallal, nem is én hozom létre, hiszen a valóság már létrehozta, én egyszerűen csak élem. A tér mélységét adja nekem, az idő utazásra visz, az utak elcsalogatnak, az ágyam paplanhéját megtöröm. Fent vagyok. Ahogy érintkezem a csenddel, amiben a semmi feszültsége van betűk villámlanak a lapon. Szeretem az ébredés állapotát, mert részt veszek ilyenkor a nap születésében. Teendőink között elfelejtjük, hogy mi is részesei (nem részei) vagyunk ennek a nagy egésznek. Ruháim milyen laposak, kitömöm őket testemmel, munkát adok a fogkefének, a szappannak. De a múlt még alszik, lassan ébred… a jövő, mint pillanat gyermeke ott ugrál már körülötte, s mire végképp fölébredünk, már nem tudunk különbséget tenni az állapotok között, mert közben elaludt igazi ébredésünk, s inkább megfelelünk valaminek, minthogy szervesen alakítanánk mi is a világot. De ne félj, most még az ébredés állapotában vagy, s érzem rajtad a kinyíló ég illatát…
Csönd
Mikor a család elmegy iskolába, munkahelyre, a csend otthon marad. Tesz- vesz, flörtöl az órával, megigazítja az árnyékokat, beleül a székekbe, ráheveredik az ágyra. Örül, hogy egyedül van, most nem a szavak szolgája, hanem ő az úr: minden tárgy hallgat rá. Fészket készít a vázában, a tányérban, a mosdókagylóban – emlékeket költ ki bennük. A csendnek nem is kell járnia, mert a csend: örök idő, így a múlás jár benne. De orvos is a csönd: megvizsgál mindent, meggyógyítja a szavakat, kiabálásokat visszhangzó bútorokat. A csend most a lakás lelkiismerete. Tudja ezt ő nagyon jól, ezért felelőssége lesz a valóság. A csönd nem unatkozik, rengeteg dolga van, egész nap rendezgeti a percek feljegyzéseit. A csönd teljesen kitölti magát, egészen különleges jelenség, mert nem félig van, nem nyolcvanszázalékosan, hanem egészen, különben nem lenne csönd. Én most kivételes helyzetben vagyok, hogy megleshetem mit csinál… tud rólam, tudja, hogy itt vagyok, de nem zavarja, mert munkájáról írok. Néha belenéz abba, amit itt gépelek, megállít, ilyenkor pontokat teszek… majd megint súg valamit. Csendesen vagyok. A város mérlege is a csönd, én is érzem ahogy billegek a széken, hogy lelkem egyik felét Pest – másik felét Buda nyomja. A csend láthatatlanná tesz, bejárom a képzelet birodalmát vele, elmegyek mindenki otthonába, hogy egy imát ott hagyjak. A csönd most lassan semmi-atomjaira esik, elpárolog, ahogy az ablakot átverik a külső zajok… de párája könnyemben később kicsapódik.
Írás
Nézd meg a papírt, sík ugye? Pedig nem, mert a csend: dombja. Nézd meg a betűket: csak alapok, rajtuk áll a lélek- felhőkarcolója. Na ez nem virtuális domb, nem virtuális felhőkarcoló! Hiszen a lap: szótérkép, ahol megtalálod, eljutsz a rímig, a pontig, a kérdőjelig. Mi a kérdőjel, felkiáltójel, pont… nézd meg jobban: táblák, közlekedési táblák. Jó, igazad van, igen a margó mögött leparkolhatsz… de nem kell kiszállnod, hiszen aki olvas: annak már jogosítványa van arra, hogy betűket vezessen el a szavakig. Igen, a tollam lehet sebességváltó, de most üresbe teszem… siklok az ihlet lendületével, hogy fékezés nélkül, pont előtted álljak meg.
Láng
A láng: erőművész. Igaz, hogy a lábost nem tudja felemelni, de tartalmát igen – vagyis áthatol a láboson. Nem lobban haragra. Az ember házilánggá tette, de vigyázni kell vele, mert ösztöneinek vadsága még benne van. Mindig piros az ajka… és miket súg a férfiszívekbe(?!). Ma reggel ahogy a kamillát odakészítettem forrni szememnek, rögtön kapcsolt a tűzhely gombjára és fölgyulladt, egybeforrtunk. Lángol(l)óv(v)á válik, mikor egy pillanat alatt elvágja a csöndet. Nézd csak, még tud valamit: ha kagyló kezedet fölé tartod, nemsokára ezer izzadság-gyöngyöt hoz létre benne. Prométheusz ellopta a tüzet, azóta sírnak a lángok, nézd, hogy verekednek, hogy visszajussanak, ahogy kikelnek fészkükből, már verdesik szárnyukat, de nem tudnak elrepülni, nyitják piros csőrüket az oxigénre. A lángok: érzékeny barátaink, ha kicsit megfújod, már elhajol, ha elhagyod, ott hagyod, utánad megy, úgy, hogy felgyújtja akár az egész erdőt. Amelyik lángot életre hoztad: ő a társad, ha két percig, ha egy óráig is élsz vele, neki mindegy, ha már látja szemed tükrében magát, örökre beköltözött lelkedbe.
A megbeszélés egy lepukkant, nagy, üres gyárépületben folyik, valahol a külváros egyik kerületében. November közepe, éjjel 11 óra van. A világítást az egyik fekete autó fényszórója szolgáltatja. Öten vannak. Négy kigyúrt, kopasz, láthatólag alvilági figura és egy gyönyörű, de fagyos arcú, huszonöt körüli nő.
– De mi van a táskában? – kérdezte az egyik férfi, aki szemmel láthatóan dominálni akarja a társaságot; a többiek egyetértésük jeléül morogtak egyet.
– Mondtam már – szólt hűvösen a nő. – Azért fizetjük magukat, hogy azt a táskát megszerezzék nekünk. Bármi áron. A többihez semmi közük. Legyen elég ennyi.
– De mi van a táskában? – makacskodott tovább a férfi.
A nő haragosan néz a férfira; a férfi állja a pillantást, és gúnyosan mosolygott.
– Csak azért mondom – folytatta a férfi –, mert ha így állunk, hogy olyanért kockáztatjuk az életünket, amiről fogalmunk sincs, akkor bizony… kétszer annyit kérünk.
Körülnéz; a többi férfi komoran bólint. A nő dühösen benyúl a zsebébe a mobiljáért, és elvonul. Egy perc múlva visszajön. Az előbbi férfinek mondja:
– Rendben. Megkapják – hirtelen a combjára csap. – De most már aztán tényleg kezdjenek el dolgozni!
Az iménti férfi összecsapta a tenyereit.
– Először is: fegyverek kellenek! Spéci áru.
– Megkapják. Írjanak fel mindent, ami kell.
A nő ismét elvonul. De előbb még félig elismerő pillantást vetett a férfira.
– Géza a nevem – mondta férfi a többinek.
– Béla.
– Józsi.
– Jácint.
A többi három csodálkozva néz Jácintra.
– Ez igazi név?
– Éppúgy, mint a tietek.
Összesomolyogtak.
– Ki a fegyverspecialista? – kérdezte Géza.
– Én mindent be tudok szerezni – mondta Jácint.
– Jó. Tovább. Spéci német járgányok kellenek. Ki tudja beszerezni?
– Trabant? Wartburg? Persze totál-retró, turbó-extrákkal.
– Nem. Mondjuk két Bogárhátú. Terepszínűek, ha lehet. Lényeg, hogy kerüljük a feltűnést.
Béla bólintott.
– Megszerzem.
– Oké. Holnap estére legyenek meg. A fegyverek is. Akkor nézzük azt a táskát.
Elővett egy kinagyított színes fényképet. Kiterítette a kocsi motorházának a tetejére. Mindenki ránézett.
Csodálkoztak; a fejüket vakarták.
– Mi az istennyila ez?
– Táska.
– Jó, de milyen táska?
– Honnan a francból tudjam?
– Én tudom – szólt vigyorogva Józsi. – A csajomnak pont ugyanilyen van. Sminkestáska.
A többi három füttyentett egyet.
– „Sminkestáskaaa”?
– Hm. Az. Ebben viszik a… tudjátok, a…
– De miért rózsaszínű?
– Nem mindegy? Nekünk kell előbb megszereznünk, mert a Yakuza is hajt rá.
– A japcsik? Egy rózsaszínű sminkestáskára? Húbazzeg!… Ez kemény…
– De mi a franc lehet abban a… táskában?
– Nem tudjuk. De nem is érdekes.
– Lehet, hogy Troppauer Hümér költeményeit rejti… hahaha!
– Ki az a Troppauer Humor?…
– Humorról szó sincsen. Hümér. Rejtő írta. Egy regényének az egyik főhőse.
– De ki az a Rejtő?
Géza sötéten nézett rájuk; azonnal elhallgattak. Aztán tapsolt egyet, majd Bélára és Jácintra néz.
– Jjjó. Most pedig hozzátok azokat a kurva autókat!
– Igenis!
Csak Géza és Józsi maradtak, a többiek fékcsikorgó kerekekkel elhajtottak. A gyár sötétbe borult. Józsi előhúz egy doboz cigit meg egy öngyújtót. Rágyújt.
– Kérsz? – kérdezte Gézától.
Géza bólintott; ismét csattant a gyújtó. A két cigarettaparázs, lomha szentjánosbogarak gyanánt mozogtak-világítottak. Néhány slukk után Géza megszólalt:
– Kösz. Ki fia-borja vagy, izé…? Én Géza vagyok. De a barátaimnak egyszerűen csak – Géza.
– Hát… ha engem is a barátodnak számítasz, akkor nekem is Géza vagy – kezet nyújt. – Amúgy én meg Józsi. De az ellenségeimnek egyszerűen csak: József bácsi. – Kezet ráztak.
Ekkor a vaskapu kivágódott, és elemlámpával világítva visszajött a nő. Megállt előttük.
– Maga lesz a főnök – mondta Gézának.
– Én? Miért? Hogyhogy? – kérdezte megjátszott csodálkozással Géza, és elnyomta a csikkét.
– Nem akar főnök lenni?
– Én?… – elvigyorodott. – Oké!
A nő nem viszonozta a vigyorgást, Józsi komoran bólintott és elnyomta a csikkét.
– Kérek egy nagyobb sporttáskát is.
– Minek? – kérdezte csodálkozva a nő.
– Mert nem fogok senki kedvéért rózsaszínű sminktáskával rohangálni! Akkor se, ha egy horda Yakuza van a nyomomban.
– És én sem – fűzte hozzá Józsi.
– Szóval, abban akarják elhozni a sminktáskát.
– Örülök, hogy rájött.
– Ne gúnyolódjék velem, hallja-e? – vicsorgott a nő.
– Egyébként, hogy hívják kegyedet?
– Berta. Legyen elég ennyi. Nos, munkára fel!
– Nem úgy volt, hogy én vagyok a főnök? Én egyébként a barátaimnak Géza vagyok.
– A többiek főnöke, Géza. De nem az enyém.
– Ö… kedves Berta – szólt Józsi. – Én … izé… Józsi vagyok… az ellenségeimnek pedig…
– Nem vagyok rá kíváncsi! – csattant fel Berta. – Végezzék csak a dolgukat, és búsásan meg lesznek fizetve, ezt garantálom!
– És ha elcsaklizzák előlünk a sminktáskát a Yakuzák?
–Akkor megszerzik tőlük. Van még kérdés? Vagy itt játszunk kérdezz-feleleket egész reggelig?
Másnap reggel Berta idegesen nézte a nyugodt társaságot, és hirtelen felcsattant:
– No! Megvan hát minden. Már csak el kéne kezdeni az akciót!
– Megisszuk ezt a kávét, és indulunk – szólt Géza.
Géza és csapata gyorsan behörpölte a kávét, elnyomták a csikkjeiket, majd elindultak az autók felé.
– Hova megyünk? – kérdezte útközben Jácint.
– A táskáért – dörmögte Józsi.
– Hol van a táska? – érdeklődött Béla is.
– Én tudjam? – vágta rá dühösen Géza.
Megálltak és kérdően néztek Géza arcába.
– Jó, jó, tudjuk, hol van, semmi gond – nyugtatta meg őket Géza. – A Jászai Mari téren, a meki melletti vécé bejáratával szemközti falban van elrejtve. Gyerünk!…
Aznap este, ugyanott, a garázsban. Géza, aki tolószékben ül, haldokolva, kiguvadt szemmel nézi Bertát, akinek könnyesek a szemei a boldogságtól, és puszilgatja, magához szorítva, dédelgeti a rózsaszínű táskát:
– Ó, hát megvagy végre, aranyom, most már sose engedlek el! Esküszöm!
– Mondja… Ber… ta… miért… mi… ért…
– Mit miért?
– Miért kellett… meghalniuk?… e… zért?
– Ezt még az első szerelmemtől kaptam Valentin napra, a Tivadartól. Ez a táska az egyetlen emlékem… a világ minden kincséért sem válnék meg tőle… – szólt, és összevissza puszilgatta a táskát.
– Józsit… lefe… jezték…
– Nekem minden pénzt megért…
– Bélát szi… szitává lő… tték…
– …és most végre megvan…
– Jácintot egy… út… henger… a… lá… lök…ték… mi… van a tásk… á… ban?... mi… ért… mié… rt?…
Berta szó nélkül benyúlt a zsebébe, kivett egy hatalmas köteg húszezrest, majd odament Gézához, és az ölébe tette. Béla lehunyt szemmel csak hörgött:
– …engem pe… dig… en… gem… ped… – hörögte Géza, aztán kiszenvedett. Feje az ölébe nyaklott.
Berta csak a táskáját nézte, üdvözült mosollyal. Boldog volt. Mint tán még soha az életben.