Redő Ferenc: Kalászszedő
Kongói francia nyelvű író, költő, színházi rendező (1947, Kongó-Brazzaville, ma Kongói Köztársaság – 1995, Kongói Demokratikus Köztársaság, volt Zaire). Regényíróként vált ismertté: La vie et demie, L’anté-peuple, Les sept solitudes de Lorsa Lopes.
Drámái: Je soussigné cardiaque, Le coup du vieux. Drámáit hazájában és külföldön is előadták.
1983-ban kiérdemelte a Grand Prix Littéraire de l’Afrique noire, azaz a Fekete-Afrika Irodalmi Nagydíj elismerést, majd 1988-ban a Premier Prix de la francophonie de la Société des auteurs et compositeurs dramatiques (a Drámaírók és Zeneszerzők Társaságának Frankofon 1. Díja) kitüntetésben részesült.
Az olvasóközönség elsősorban regényeit és drámáit értékeli és főleg érti, versei meglehetősen sok közönséges szót tartalmaznak (női nemi szervek, a hátsó felünk stb.), mindezek ellenére műveit a kritika kedvezően fogadta, olyannyira, hogy egy egész, vastag, ilyen „ízlésű” verseit tartalmazót kötetet is szentelt a szerzőnek, és egy jóval szerényebbet az életének, munkásságának).
(Kun Tibor)
Milyen bolond is ez a víz, hogy annyi sarat nyel, annyi levelet, annyi liánt, annyi füvet, annyi sárgaföldet, annyi szikla törmeléket megeszik! Milyen mohó, milyen széles a víz! Fullasztó szagokat áraszt! A lét minden illata ugyanazzal a segítőkész idegfeszültséggel tapad hozzá; azt hihetnéd, egy lélek akarta így. Itt minden hozzászokott, hogy játssza az életet. A közelgő vízben. Az eltűnő vízben. De semmi nem siettet. A kajmán tudja ezt. Könnyen nézhetnéd kiszáradt fatörzsnek. Kivéve abban a pillanatban, amikor ez a kiszáradt fatörzs az emberi koponya csúcsában hasad meg, hogy ásítson, s megmondja a Napnak, hogy idegesíti forró-ólom csapásaival. De itt tudják, a víz az, ami parancsol. Mindent megszerez magának. Mindent megérint. Még a tengert járó hajós lelkét is. Megérinti az eget és a földet. Megérinti azok szívét, akik belehalnak abba, hogy nem vágynak a szerelemre. Megérinti a frissen kifogott hal illatát. A víz mindenhová betéved. Becsapja a hótlan síkságon kóborló kanadai utazó szemeit. Mit gondolnak, mit csinál a végtelen tájakon ez a tea színű víz? Vannak, akik azt hiszik, hogy megállás nélkül sodródik az óceán felé. Mások azt állítják, hogy az oly türelemmel és kecsességgel alámerülő özvegyasszonyok vize egy ősi időkben élt paripa történetét meséli el. A fürdőző nők olyan szépek a nap bizonyos óráiban. Ugrálnak a vízbe. Úszkálnak. Nevetgélnek. Játék számukra a folyó minden robbanó fodra. Mellük fáradhatatlanul követik örökké mozgó ringását, mely a habok gyökeréig kínozza a folyót. A fürdőző nők megállás nélkül csapdossák a vizet. Mindegyiküknek ugyanaz a harcsa szagú ruhája van, mint amilyenbe a víz öltözteti papjait. Testük a gyönyör ízével csobban a vízben. A víz mindig ezzel a gonosz mámorral csal meg, melyet minden szem szükségszerűen szerelemre vált e csöppenként csörgedező világ középpontjában, és ahol az időnek már nemigen van hatása; valószínűleg azért, mert látását arra pazarolja, hogy e kéregszőnyeg holokausztját, végtelenbe nyúló rögös teraszát, az erdőt Franciaországban, Németországban, az Angliában működő üzemek, óriás szemét-halmait szemlélje… Az erdő itt olyan szórakozott, hogy mindig elfelejt számolni. Mégis hallod, hogy születik és érik, élvezi az erdőt és a vizet, hogy teljes órákon át repdeső, csúszó-mászó, kiabáló vagy ugrándozó rovarokat enged ki magából. Minden csepp éjszakából mágia születik, épp akkor, amikor a Nap golyója már elbúcsúzott az égtől. A folyóból valami összeégett, törékeny szikrákkal csíkozott furcsaságot hoz létre, tanúit egy életnek, mely a trópusi sötétség mélyén az életben maradásért küzd. Minden csöpp fény ígéretté, egyfajta tojás-létté változik, melybe az ember élete és tevékenysége meglepő arabeszkként vésődik be, belőlük örökké fürdőző nők gyanútlan robbanásai hallatszanak: nőkéi, akik már elértek napjaik s óráik végéhez.”
Természetes, hogy amióta ez a vizes, sáros és romos világ összekeveredett az európai káros hatásokkal, a robbanómotor súlyos köhögését, az ismétlő puska egészségtelen kattogását, valamint a nemzeti gárdák közeledő kürthangját hallani. Holnap mindenesetre, föltéve, hogy a Nap ugyanolyan korán fel, száz pirogot, azaz hosszú bárkát láthatunk, amint fekete ökörhajcsárokként vetik rá magukat a Nagy Mandé*-ra vagy Owa városára. A horda természetesen megkísérli majd, hogy mialatt a motorok néhányszor elnyerítik magukat, lebonyolítsák kis árucseréjüket a hajók utasaival… A frank korában vagyunk. A víznek is ismernie kell ezt a szenvedést. És tudnia kell, hogy a frankot a sebesség hajtja. Különös üzemanyaggal töltik meg: kis archaikus és lusta múltunkkal, mely ezekkel az álmokkal, a sötétséggel és tág tájakkal teli ütemével mér ütéseket a vízre. Folyó, mely mindig mérhetetlenül kövér, a vízilovak súlyos álmához kötött, ugyanazokkal a mozdulatokkal váj a sárba, a kövekbe, a homokba és a papirusztekercsekbe; folyó, melyet a közelből az a másik álom, az elűzött, a vaginájuk álma minden klasszikus szomját eloltott folyó, amely már az ős-sötétség első éjszakáján felöltötte magára a türelem fegyverét. A víz ásít. Izzad. Mindent megiszik. Szerencsére, képes nyugtatni is. Képes túlordítani e tűztől bűzlő dühös Napot is. Már hat hete próbáljuk feltörni a víz minden titkát; meginni, felkavarni, felidegesíteni, homokkal eloltani, beletemetni hajunkba, felbosszantani, kilyukasztani… Nekünk adja minden türelmét, mind az összeset. Emmanuel állandóan csak azt ismételgeti, hogy bolondulásig szereti Afrikát. Afrikát szeretni – ezt is csak úgy mondják. Beszélni – semmit sem mondva. A legjobb módja a hallgatásnak. A víznek nagy fülei vannak, mindent hallanak. Szemei, melyek mintha mindent látnának. A víz hangja azonban túl finom ahhoz, hogy szavakban vesszen el. Ínycsiklandozó mormogásával csapkodja azt.
Kun Tibor fordítása
* Nagy Mandé v. Mande: ugandai születésű katonatiszt. Az 1990-es évektől a 2000-es évek elejéig tartó véres ruandai – ugandai – kongói háborúban (pontosabban népirtásban) részt vevő egyik vezető. [vissza]
Amikor Isten megszelídítette az univerzumot
És vele a barbár erőket
Amikor az időt mint egy postagalambot
Útjára bocsátotta –
Milliárdnyi szárnyat tárt ki.
Ó, milliónyi törékeny lepke
Miket csak Isten keze segíthet összetörni!
A bűvölt föld kibontotta virágait
E fürge polgárok számára.
Az alkotó, aki azt hitte, imigyen befejezte a világot,
Az alkotó haza elkészült,
De egy gőgös angyal így szólt:
„Mester, miért nem adsz még valamit ehhez?”
Isten aranyhalakkal népesítette be a tengert,
Madarakkal az eget – Minden virágba borult
Minden álomba szenderült –
Az angyal így szólt: Uram, alkoss még!
És Isten teremtett még: minotauroszokat
Hajnal-szőke hasú gyíkokat
Azután aszpik-gyöngyöket
Ilyeneket Afrikában –
Vagy másutt – még találunk.
Az angyal azt hitte, alkotni, az a hatalom jele
Így szólt tehát: „Uram! Alkoss törvényt!”
Isten megteremtette a földigilisztát –
Az angyal így szólt: „Alkosd meg az urat
Mert te csak
Szeretsz és gondolkodol.
Isten mindent megtekintett, ami az ágakat lehúzza:
Madarak, kígyók, rovarok, gyümölcsök, virágok –
„Az lehetetlen, hogy ne legyen gazdája a földnek
Túl sokáig uralkodtam, legyek most az Atya!”
S szól az angyal: „Uram, ketten vagyunk!”
Isten megteremté a nőt, és az almákra nézett.
Két évszázad múltával az Atya visszatért,
Hogy lássa, mit teremtett
Beszélni akart vizir-fiával
De egy koromfekete majom jött, és azt mondta neki,
Az úr látni akarja birtokát
Kétségtelen, a humort igen kedvelte.
S ezt felelte: Az atya beszélni akar a fiával.
A majom-küldött elmerült a liliomok között
Ahol Ádám farkasokat simogatott –
„A túl sok csók hóval borította érzékeit,
Gondolta Jehova”…
Fű-palotája a föld hercegének
Ott reszketett, hol eltűnik a tenger
Nem messze a hullámverte parttól
A szél megkérdezte az embert: Akarod, hogy fújjak szelet?
Isten belépett, leült, és nevetett.
De az ember így szólt:
Nagyapa! Csak így egyszerűen megyünk ki,
Annyit sem kiáltunk: őrség? Adjátok ide
A világ kulcsait? Szeretnék néha mint te,
Kimenni –
Isten pedig nevetve felel: „A fiú őrizze a házat,
A kulcsok az Atyánál vannak.”
Két ezer év múltán az Örökkévaló
Visszatért űrbeli körútjáról –
Görnyedt súlyos ajándékai alatt
Így szól az ember hozzá: Ejnye, nagyapa
Megöregedett
Jöjjön ide – Egyenlő arányban kell
Társulnunk – Jöjjön – Írja alá!
Isten szó nélkül újra elment
Apai homloka
Megtörte Isten-testét – elment.
Nem átkozott el semmit –
Két, három, tízezer évre újra útra kelt.
Amikor visszatért, az ember megkérdezte tőle:
Nagyapa, mikor halsz meg?
Súlyos gondot jelentesz számomra –
Hol találtál reám?
Isten nem mennydörgéssel felelt
Felemelte kezét
Kiirtani az emberi nemet
De csak ennyit mondott: „Eh! minek! csak egy földi féreg!…”
* * *
Szép este, hová viszed
A csillagokat
Melyekben elrejtettem szívemet
Hová viszed
A csöndet
Ahol életem csöndet lel
Hová cipeled
A Holdat hol szemeimet őrzöm?
Kun Tibor fordítása
Redő Ferenc: Kalászszedő
Vörös Rozália (1919-1992) és Redő Ferenc (1913-2012) festőművész házaspár végig élte a XX. századot összes borzalmával, ígéretes perspektíváival és csalódásaival együtt. Művészetük követői, kritikusai és támogatói számára is általánosan érvényes téma, hogy mindennek ellenére, a normális életre és munkára, annak szépségére, gyakran a humorra és szeretetteljes iróniára is hajlamos, alapvetően harmonikus személyiségek voltak. Én úgy hiszem, hogy fajunknak, a természetben való túlélésért folytatott küzdelmében – és ennek része az emberi társadalom is – talán a legkifinomultabb, és emberhez leginkább méltó eszköze az a képesség, hogy az élet szépségét, örömeit, boldogságát a negatív jelenségek és tapasztalatok sűrű ködén keresztül is érzékeli, és meg tudja ünnepelni. Ha pedig művészről van szó, másoknak is segít ezt átélni.
Ebben alapvető szerepe van a társművészetek iránti érzékenységnek is, hiszen a művészet az a csodálatos közeg, amelyben a sejtéseket nem kell igazolni, amelyben a befogadóval azonos hullámhossz rezonanciája ad hitelt az alkotói megérzésnek, amely hagyja a mű élvezőjét saját asszociációinak erdejében is szabadon bolyongani. Ilyenkor a művész befogadó, élvező és értelmező is egyben.
Nemrégen kiállítást szerveztünk a Szombathelyi Képtárban szüleim falikárpitjaiból. Mintegy 60 tárgyat sikerült összegyűjtenünk különböző közintézményektől, magángyűjtőktől, és a tágabb családtól. Túlnyomó részük gobelin, csupán néhány szőttes és batik volt, amelyek, mint előzmények egészítették ki a tárlatot. Rendezés közben derült ki, hogy e textilek mintegy ötöd részét irodalmi művek ihlették. Ez különösen apám érdeklődésére vonatkozóan igaz. Anyámnak is van ilyen természetű tárgya, de ő az irodalom mellett a zenére, táncra, sőt képzőművészeti alkotásokra is fogékony volt.
A megtisztelő lehetőséggel élve, hogy egy irodalmi folyóiratban kaphat helyet néhány munkájuk, foglalkoznék néhány gondolatban ezekkel a döntően a lírához, de epikához, színpadi művekhez is kapcsolódó kárpitokkal. A költők, írók által a festőkben megindított asszociációs hullámok olykor alig távolodnak el az eredeti élménytől, más esetekben azonban a – parthoz közeledve – egyre magasabbra emelkedhetnek, és végül saját tömegükön is átcsapva új minőségekbe fodrozódhatnak. Eredetük azonban mindenkor irodalmi.
Alapesetben a képzőművészeti megfogalmazás egyszerűen az irodalmi mű illusztrációja. Ilyen tárgyak az „Ábel a rengetegben (Tamási Áron)”, a „Mandulafácska (Janus Pannonius)”, vagy a Mama (József Attila)”. Természetesen ezek az illusztratív feldolgozások is hozzátesznek az irodalmi műhöz olyan elemeket, amelyek érzékeltetésére igazán csak a látvány képes. A koratavaszi fagy éles lehelete megtorpantotta a vegetációt Janus mandulafájának környezetében.
Apám különösen szerette a képregényszerű mesélés technikáját. Ilyen munkái „Az Obsitos (Garay János)”, a „Mondd, mit érlel (József Attila)” és „A helység kalapácsa (Petőfi Sándor).” Ezeken a munkákon külön kis jelenetek alkotják a kompozíciót, amelyek különböző, a gobelin klasszikus hagyományait is figyelembe vevő módon vannak keretbe foglalva, környezetükbe illesztve. A háttér kis mellékfigurái tovább bővítik a jelenetek tartalmát. Tulajdonképpen hasonló elvű a „Krúdy” is, de ezen a kárpiton rajzilag nem különülnek el az író novelláinak, regényeinek jól ismert jelenetei, hanem harmonikusan tűnnek át egymásba. A búcsújáró körmenet résztvevői, az Alvinczi Eduárd látogatására hiába váró utcalányok, a madárijesztőnek szerelmet valló hölgy vagy a kártyázó öregfiúk szervesen illeszkednek a podolini patakot kísérő házsor, az alföldi kisváros temploma, a temető, vagy az óbudai kocsma ecetfájának környezetébe. Kavalkádjukat a Szindbádként hajózó író rendezi.
Egy következő lépésben az irodalmi alakokat helyükről kiemelve önmagukban szemléli a művész. Shakespeare Szentivánéji álom című színművének mesterember szereplője „Zuboly”, aki mindenre magabiztosan vállalkoznék, de az egyetlen neki jutó szerepben mégis csak tétován esetlenül botorkál a vele ingerkedő, de számára elérhetetlen szellemlányoktól körülvéve, már egy emberi helyzetre, mindenkivel előforduló esendő, kívülről mulatságos, de belül szívszorító, nekünk is ismerős élethelyzetre utal.
„Puck”, a szeretni való, bajkeverő szellemfickó szintén függetlenedett a történettől. Önállóan lebeg a klasszikus gobelinművészet ábrázolási technikájával (lásd: Cluny egyszarvú sorozat) megidézett erdőben, különböző virágok, levelek, állatok között egy fénypászmában. E helyen egy belső, személyes információt is megoszthatunk az olvasóval erről a műtárgyról. Az alkotónak nagy élménye volt Max Reinhardt filmje, amelynek gondosan kivitelezett filmes trükkjei akkoriban forradalmiak voltak. Ma talán már mosolygunk ezeken a megoldásokon, de 1935-ben még rendkívüli teljesítménynek számítottak, és Shakespeare fantasztikus meséje Mendelssohn zenéjével, Mickey Rooney játékával olyan művet hozott létre, amely a XX. sz. végén is hatott egy újabb művészi feldolgozásra.
„Don Quijote” és Sancho Panza figurája sem idézi fel bennünk föltétlenül a kalandokat, amelyeken Cervantes keresztül hajszolja a búsképű lovagot, és kevésbé fantáziadús, de jólelkű kísérőjét. Az állatok gazdájukhoz hasonlítanak megjelenésükben, és így harmonikus egységet képeznek velük. A hősök pedig egymást kiegészítve jelentik a mi európai civilizációnkat minden esendőségével és bátorságával együtt.
„A Léda aranyszobrá”-nak sincs köze azokhoz a gyémántos, topázos képekhez, amelyekkel a költő megidézi szerelmes asszonyát, de megjelenik benne egy magányos párizsi manzárdszoba kitárt ablaka az alatta tornyosuló háztetőkkel, és a költő megelevenedett vágya Léda után.
A legizgalmasabbak azok a tárgyak, amelyek messzebb rugaszkodtak az irodalmi mű konkrét jelentésétől. Az alkotók sokat foglalkoztak a szabad asszociáció jelentőségével a műalkotások befogadása során. Ezeknek véleményük szerint alapvető jelentősége van, hiszen ezek adhatnak önálló életet egy-egy műtárgynak, ezek éltethetik a műveket az alkotók által beláthatatlan időtávlatban, korszakokon át, ezek tehetik érvényessé olyan körülmények között is, amelyek keletkezésük idején ismeretlenek voltak. Egy-egy számukra fontos, érdekes téma többször is előkerül különböző megfogalmazásban, mintha úgy éreznék, hogy nem sikerült még mindent kifejteni belőle, azok közül a jelentések közül, amelyek benne rejlenek.
Apám egyik fontos irodalmi élménye Victor Hugo, Az alvó Boáz című verse. A vers az Ótestamentum egyik könyvének (Ruth könyve) a feldolgozása. Szerepel benne Ruth, egyike azoknak a tallózó nincsteleneknek, akik Boáz földjén az aratók után összeszedik az elhullajtott kalászokat. A vers ugyan nem foglalkozik ezzel, de mi a Bibliából tudjuk, hogy Ruth nem koldus, hanem önzetlen, jellemes fiatal özvegy, aki anyósáért vállalja ezt a munkát. A „Kalászszedő” első megfogalmazása még nem gobelin, hanem batik. (Ez a műfaj volt a gobelin elődje munkásságukban.) Realisztikus ábrázolása egy fáradt, de erős fiatal nőnek, aki munka közben megállt pihenni. Az 1960-as évek közepén készült. A másik megfogalmazás 1991-ből való. Ez már egy ősanya, nemiségében is monumentális, Boáz utódainak, Dávid házának az ősanyja, egyik kezében a kalásszal, a másikban az ígéret gyümölcsével, amelyről „Boáz álma” szól. A földek fölött az égbolton lebegő hatalmas alak, akihez képest a kelő hold is csak egy ott felejtett sarlóhoz mérhető.
Az utolsó tárgy, az „És lesz és elmúlik”, amellyel foglalkoznék, egy Goethe-vers ihletésére született. Az eredeti címe: Ein und Alles. Filozofikus alkotás. Nem venném a bátorságot, hogy elemezzem. Csak az utolsó sorokat idézem belőle:
Az Örök Láng ég; futva, küzdve;
mert minden csak megsemmisülve
őrizheti meg életét.
(Szabó Lőrinc ford.)
A gobelinen számunkra ellentétes elemek, tűz és víz érzékelhetők, de a lángok vizes-kékek és a hátterüket képező áramlás lángszínű. A lángnyelvek a maguk természete szerint felfelé lobognak, de ugyanez a lobogás az ellentétes irányból zuhanást jelent. A kárpit alsó peremén végtelenített szöveg olvasható: „És lesz és elmúlik, és lesz és elmúlik, és lesz…”
Születés és halál folyamatossága tartja fenn a világmindenséget, ami így teljes és örök. Szerette ezt a tárgyat, és elrejtette benne a szerelmet, egy ölelkező emberpárt is, mint minden születésnek a feltételét. Számára a Goethe-vers ezt is magában foglalta.
Redő Ferenc: Gyerekkorom
„A harcot, amelyet őseink vívtak
békévé oldja az emlékezés…”
(József Attila: A Dunánál, 1936.)
Bölcs holocaust-túlélőktől azt tanultam: feledni nem szabad, mert a múltban elkövetett bűnöket megbocsátani nem lehet, de egykori ellenségeinknek nem kell megszerezni azt az örömet, hogy egész életünkben magunkkal cipeljük a gyűlölködés terhét, ettől megkeseredve, hanem tiszta lappal indulva a mának kell élni és bizalommal tekinteni a jövőbe.
Amint az Szabó Imre Erdély zsidói című 1938-as művéből többek között kiderül, a nagyszalontai neológ zsinagóga alapkövét 1885. március 29-én rakták le, és 1886. szeptember 23-án avatták fel. Az eklektikus, sátortetős, emeletes épületet Borbély János helyi mester emelte, Székely Mihály tervei szerint, homlokzati pártázatán Mózes két táblájával, két nagyobb és két kisebb fiatornyán Dávid-csillagokkal. Különlegessége a külső falióra lett – Magyar Dávid órás ajándéka –, de az ortodoxok tiltakozása miatt szerkezet nélkül maradt (a zsidó vallás szerint a zsinagógákban nem juthat szerep fémnek) és így nem az idő múlását jelezte, hanem az időtlenséget szimbolizálta. (Gyerekkoromból kerek, barna óralapra és mutatókra emlékezem). A hitközségnek akkoriban mintegy háromszáz tagja volt. Élén a két világégés között dr. Nébel Ábrahám állott, aki prédikációiban „Palesztina-munkára” buzdított a cionizmus szellemében. Szabó Imre a felekezeti béke szigetének nevezte a kis határszéli mezővárost – amely Trianon után román fennhatóság alá került –, és példaként említi a templom fél évszázados jubileumán az 1936-os ünnepi kórust, amely héber zsoltárok mellett az akkor még nem hivatalos izraeli nemzeti himnuszt – a Hatikvát – is előadta, a mélabús ősi spanyol-zsidó dallam Smetana-féle feldolgozásában, a Moldva szimfonikus költeményből, szövege pedig az ószövetségi jövendölés szerint a zsidóság kétezer éves reményéről szól, hogy egyszer visszatérhetnek majd Cionba, elődeik földjére. (Manapság sokan a világ egyik legszebb himnuszának tartják). Az ökuménia jegyében a dirigens Torday Ferenc református iskolaigazgató volt (deres fővel, az ötvenes években nekem is szigorú, de igazságos direktorom és zenetanárom felső elemiben), Livius Lărgeanu görögkeleti pópa, Nistor Aurel görögkatolikus pap, Bakator József római katolikus plébános és Ardai Aladár református tiszteletes jelenlétében. Ekkor már hatszáz zsidó élt a városban, akik korán örültek az 1940-es bécsi döntésnek, mert a magyar hatóságok 1944. június 7-én deportálták őket. Munkaszolgálaton és lágerekben 472 személy halt meg, később csak a maradék tért haza. Köztük volt Fux Pál, a huszonéves, Pesten Bortnyik Sándornál tanult, sokoldalú képzőművész, aki a Kárpátokban és a szlovákiai Beszkidekben fasiszta védelmi lövészárkokat ásott, és 1944 végén megszökött. Később csak apja került vissza, családja nőtagjai mind odavesztek, talán ezért nősült olyan hamar. (Anyám gyerekkori játszótársa volt, és később nekem is atyai jó barátom lett). 1946-ban ő tervezte a zsinagóga elé a máig álló emlékművet, a monumentális templomi háttér replikájaként legfelül Mózes két törvénytáblájával, csúcsán a hatágú Dávid-csillaggal, kőlapján csak az ötödik parancsolat héberül, románul „Să nu ucizi!” és magyarul „Ne ölj!”, „Mózes II.20.”, talapzatán pedig latinul: „In deportatorum memoriam 7. VI. 1944”. Szintén az ő műve a zsidó temető emlékhelye, ami terméskövekből siratófalat mintáz, rajta 472 névvel és felirattal: „Százakat hurcoltak halálba a fasiszta rémuralom parancsára 1947. június 7-én.” Az együttest – a landart korai előfutáraként – hátul félkörben a hétágú gyertyatartót idézve hét jegenyefa teszi teljesebbé, láng helyett lombjuk felkiáltó jelként magasodik az égre.
Amikor 1966-ban a nagyszalontai Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum igazgatója lettem, már évek óta javában folyt a csonka családokból egybekelt párok aliája és a román kommunista diktatúra mindent megtett, hogy „távozási kedvre bírja őket” az értük fejkvótaként bezsebelt valuta ellenében. Így vándorolt ki az elsők között idős özvegy nagynéném, Rosenblau Ilon is, aki ősz hajával és kék szemével továbbra is szép maradt, máig emlékezetembe vésődött mondása szerint: „Ha jut annyi időd, hogy megállj, akkor le is ülhetsz, ezzel az erővel pedig akár le is fekhetsz”. (Talán ez a praktikus energiaspórolás mentette meg őt a lágerben is). A zsinagóga folyton zárva volt, csak egy évben egyszer nyitották ki a deportálási évfordulón. Én is ilyenkor láthattam belülről az elhagyatottságában is impozáns épületet, a patinás sárgaréz falikarokkal és gyertyatartókkal. A női oldalról Weisz Manci nagynéném – aki „árja-párja” lévén úszta meg a deportálást –, jelezte a tekintetével, hogy hálás spontán jelenlétemért. A Nagyváradról érkezett kántor olyan szívszaggatóan énekelte a káddist, hogy bármennyire próbáltam uralkodni magamon, sírógörcsöt kaptam, amit igyekeztem két tenyerembe fojtani. Egy jó hónap múlva, 1968 nyarán Izraelből középkorú magyar házaspár érkezett múzeumnyitáskor irodámba és kért tárlatvezetést. Úgy összebarátkoztunk, hogy a különleges látogatók vendégkönyvébe is kértem tőlük beírást, amit készségesen teljesítettek: „Megrendült lélekkel járjuk ma reggel óta – feleségem, Horváth Anna, Nagyszalonta egykori fő-állatorvosa, néhai Horváth Márton leánya és én, az egykori andacsi kasznár fia, Dr. Marton Lajos –, Szalonta utcáit. Az Arany emlékszobákkal és a Csonkatoronnyal való újabb találkozás csak mélyíti az élményt és még maradandóbbá teszi látogatásunk. Emlékére új hazánk, Izrael nyelvén is ide jegyzünk néhány sort” (És itt következett annak rendje-módja szerint, jobbról balra haladva a héber szöveg, amelyben csak a város neve latin betűs). Végül a dátum és az aláírás: 1968.7.23. Dr. Marton Lajos és felesége. Úgy döntöttem, hogy a nap további részére kollegáimra bízom a múzeumot és kísérőjüknek ajánlkozom, amit ők örömmel fogadtak. Javaslatomra így sétáltunk át a váradi úton a közeli zsinagógához és a deportálási monumentumhoz, amit a látogatók a világ legszebb holocaust emlékműveként jellemeztek, mivel az nem szór bibliai átkot, és nem kiált bosszúért az égre, csak a sok ezeréves ótestamentumi törvény betartására figyelmeztet lényegre törően. A szelíd őszeleji napsütésben már magától adódott a folytatás: felvetettem egy hosszabb zarándoklat ötletét az aradi úton a város széléig, a zsidó temetőbe és szívesen szegődtek úti társaimul. Menet közben kiderült, hogy kollegák vagyunk, mert jogászként praktizáló Lajos barátom mellesleg szintén újságíró, ugyancsak „másodállásban”. A temetőbe érve már szinte „régi ismerősként” köszöntötték Fux Pali természeti tájba szervesen illeszkedő mementó-együttesét, néma csenddel adóztunk a mártírok emlékének és kavicsokat helyeztünk a provinciális bihari siratófalra. Visszafelé a közös hallgatásunk is felért egy párbeszéddel. Így vált egy teljes, feledhetetlen emléknappá ez a találkozás…
Aztán a román diktatúra egyre erősebb nacionalista uszítása miatt felgyorsultak az események. Fux Pali – aki 1956-tól a nagyváradi bábszínház igazgatója volt 1972-ig – mivel a „szocreált” követelték tőle, és többé nem utazhatott külföldre, családostól alijázott. A szelíd Arany emlékhelyét a tartományi hatóságok afféle lázító „viperafészekként” emlegették, és minden alkalmazkodásom ellenére be akarták zárni, (a sors iróniája, hogy egy ilyen „razziára” fanatikus felettesem, a román zsidó „Enghel elvtárs” épp Fux Palival szállt ki, „kákán csomót találni”, de remélt támogatása helyett ráfázott). Jómagam a sorozatos zaklatások, házkutatások és rendőrségi kihallgatások miatt 1969-ben felmondtam, és újságírónak a távoli Temesvárra menekültem, de a dossziém utánam jött állítólagos „viselt dolgaimról” és még a próbaidő lejárta előtt kirúgtak. Mivel családomból egyedül én születtem 1941-ben, a röpke páréves „magyar világban” magyar állampolgárnak, sokévi hercehurca után, 1974-ben repatriáltam. Budapesten, a Magyar Hírlap munkatársaként ért a szomorú hír a szalontai zsinagóga 1989 nyarán elrendelt bontásáról, amely a helybelieket olyannyira megdöbbentette, hogy még teljesen apolitikus öcsém, a temesvári informatikus is helyszíni fotókat készített egyik családlátogatásán, és azokat titokban eljuttatta nekem, én pedig az itteni zsidó illetékeseknek továbbítottam. (Fontos tudnivaló, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ún. „falurombolás” nemcsak a magyarokat, székelyeket, szászokat érintette, hanem a diktátor megalomániás bukaresti palota-építése elsöpört olyan kis ortodox templomokat is, mint a Grădina Icoanei parkjának nevet adó, bizánci ikonos homlokzatú kápolna).
De szerencsére, a szalontai zsinagóga hűlt helye előtt a holocaust-emlékmű ma is áll, még drámaibb hatással…
Redő Ferenc: Boaz álma
Anyai nagyapám, Gromon József 1917-től 1942-ig egy svábtöbbségű nagyközség német anyanyelvű főjegyzője volt. 1914-ben végzettségére és fiatal házas voltára tekintettel nem került a frontra, sőt leszerelték, hogy mint közszolga teljesítse honvédelmi kötelezettségét. Ha nagyapám is katona marad 6 gyermeke, 10 unokája és 23 dédunokája meg sem született volna, sőt bevonultatott nőtlen kollégáival és földijeivel együtt esett volna el Przemyślnél.
Nagyapám zsidó származású direktóriumi tag orvosbarátját 1919 után kihozta Budapestről, s katolikus többségű települése orvosává, mint evangélikust, legkisebb lánya, édesanyám keresztapjává, mint gyermektelent szinte nevelőapjává, feleségével együtt családtaggá tette.
Családunk a német megszállásig békében élt. Édesanyám keresztszüleivel szabadon mozgott Budapesten is. 1944. március 19-én reggel itthon voltak, s mint negyedszázada minden József napon a rezes banda köszöntésére ébredtek. Nagyapám itallal, szivarral honorálta köszöntőit.
A nagycsaládi köszöntésre, a szieszta utáni süteményre az átellenben lakó keresztszülők is hivatalosak voltak. A sütemény után elengedett gyerekek a felnőtt beszélgetés közepén azzal rontottak be:
– Itt vannak a németek! Katonák vonulnak végig a főutcán!
– Megszálltak minket – mondta az ünnepelt. Nagyapám már tíz éve aggodalommal, egyre inkább szörnyülködve hallgatta a német rádiókat megjósolva a katasztrófát.
Egy év múlva az oroszok vonultak nyugatra és az erdélyi menekültek az itt túlélt hónapok után innen szekereztek haza, keletre. Újabb egy év után a svábok s velük a rezes banda nagyrészét is kitelepítették, volt házaikba a felvidéki menekülteket telepítették be. A József napok elmaradtak.
Keresztapámat, édesanyám bátyját kirúgták az egyetemről, mert az előző rendszerben katona akart lenni. Azért vették vissza s doktorálhatott, mert igazolták, hogy a népi német szövetségbe belépő helyiek, a volksbundisták karmaiból a település zsidó származású orvosát kimentette.
A negyvenes évek végén a legkisebb gyermek is végzett tanulmányaival, s édesanyám is elment. Édesapám keresztapámnak a rétsági járásban, aminek költségvetési vezetője volt, állást és szolgálati lakást szerzett, ahová nagyszüleimet is elhozhatta. Ott kellett hagyni azt a települést, ahol 1943-ban Gromon József nagyapámról utcát akartak elnevezni, amit azzal hárított el:
– Nem akarom látni, hogy leveszik az utcanévtáblámat! (Előre látta ezt is. Az utca nyolcvan éve Petőfi Sándor nevét viseli. Egyébként Zomborban és Pancsován volt az impérium-váltásig Gromon utca, az Új Zrínyiászban Mikszáth Kálmán által megénekelt képviselőről, honvédelmi államtitkárról, Gromon Dezsőről elnevezve.)
Nagyapámnak - legkisebb lánya elsőszülött fiaként - hetedik unokája és utolsó tornapartnere voltam. Utolsó József napját 1956-ban ünnepelte szüleimmel s keresztapámékkal. Gromon József nagytatám 1956 szeptemberében hagyott itt bennünket az újabb megszállások, kirúgások, költöztetések előtt egy reményteli nyár után. Egy év múlva, mint ’56-osoknak el kellett költöznünk a Dunántúlra, Tordasra.
Mindezeket festőművész veje által nagytatám 70. születés- és névnapjára készített portréja alatt írom, a könyvtára közepén, már édesanyámat is csak szénrajzon látva, amint a régi József napok színhelyén, a zongora előtt, az ebédlőasztalon, a naplóját írja. A kép, Római parti lakásunk étkezőjének falán van. Napra pontosan negyven év után költözhettük el végleg, talán utoljára, Tordasról Budapestre.
Redő Ferenc: Puck vár
„Csak én birok versemnek hőse lenni, /első és utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam” – írja Babits Mihály A lírikus epilógja című versében, melynél alkalmasabbat aligha lehetne találni egy, a vallomásos költészetről szóló könyvet ismertető recenzió kapcsán. Gerevich József, nem mindennapi művészettörténeti ismeretekkel rendelkező pszichiáter, neurológus, addiktológus és pszichoterapeuta, egyetemi tanár, író a már korábbi, Szemfényvesztő művészet című monumentális kézikönyvében is írt a vallomásos költészetről, költőkről – a most megjelent, A letépett maszk mögött című – általa szerkesztett, s a részben általa, részben kutatótársai által írott – tanulmánykötetet pedig teljes egészében ennek a témának szenteli. Van is mit szentelni: a vallomásosság világa a művészet és pszichiátria jellegzetesen egymásra oda-vissza ható interdiszciplináris területe. És még valami: a kötet elolvasása emberibbé teszi-teheti az embert; s hogy miként? E könyvismertetés végén ez is kiderül.
Mikor született, hogyan jött létre a vallomásos irodalom? A vallomás önálló műfajként való megjelenése – írja Gerevich József – egészen Szent Ágostonig vezethető vissza. Vallomások című híres művében Szent Ágoston bevallotta gyermek- és ifjúkora gyarlóságait. A vallomásosság később Jean-Jacques Rousseau Vallomások című művével válik a modern szubjektumélmény által meghatározott irodalom forrásává. A „vallomásos költészet” elnevezés és a fogalom definíciója a múlt század második felében alakult ki. A valóságos és a lírai én látványos mértékben fedi le egymást. A művekben a téma leszűkül a közvetlenül felszínre kerülő személyes élettörténet kényszeres ismétlésére. Az alkotó felépíti, lebontja, majd újra felépíti saját élettörténetét, egybemosva a valóság s a fikció határait. Sajátos önmarcangoló önvizsgálat zajlik az irodalom szintjén, a költő egyfajta „élveboncolást” hajt végre magán, amely révén kiderül: költő és hőse, a beszélő nagyobbrészt azonos (lásd Babits). Ebből következik, hogy az életrajzi adatokat nem lehet kihagyni a megértésből. Ugyanakkor az élettörténet olyan poétikai nyersanyag, amely nemcsak valóságos események, érzések, gondolatok halmaza, hanem fikció, maga is a költészet terméke. Ahogy a „saját élet a vers részévé válik”, úgy válik a vers a saját élet részévé, a ’nemcsak én teremtem a verset, a vers is megteremt engem’ logika alapján – állapítja meg Gerevich József a Szemfényvesztő művészetben. Egyébként – jegyzi meg továbbá – a vallomásos költészet kifejezés helyett újabban tágabb fogalom, a „kulturális vallomásosság”, a „vallomásosság kultúrája” kezd elterjedni; kiterjesztve a vallomásosság fogalmát a blogírásra is.
Mi mindent lehet megállapítani a mindezeket és egyebeket jó 300 oldalnyi terjedelemben vizsgáló A letépett maszk mögött című tanulmánykötet kapcsán? Például azt, hogy maszkot letépni onnan lehet, ahol van mögötte valami. A maszkot jó esetben az tépi le, aki viseli – s nem valami külső erő, az már más kategória lenne, például vallatótiszt vagy pap végezné –, és láthatóvá lesz, amit eddig eltakart. Ami a letépett maszk mögött napvilágra kerül – s az is, hogy miként –, az maga a vallomásos költészet. Művészetpszichológiai megközelítéssel élve: az olvasó – a befogadó – élénk érdeklődéssel várja, hogy kiderüljön, mit rejt a maszk, és megnyugodva veszi tudomásul, ha az derül ki, hogy a költői arc más, mint amit a külvilág elvár, sőt megkövetel. „Ihaj-csuhaj, rókaprém / más is kurva, nemcsak én” – írta annak idején egy bolgár költő, azaz: nemcsak a befogadó nem tudja – hozzunk fel szélsőséges példákat a vallomásos költők világából – elfogadni a saját apját; nemcsak az ő anyja maszturbált mellette, az ágyon; nemcsak ő iszik, nőzik; nemcsak ő homoszexuális; nemcsak ő pszichiátriai eset, nemcsak ő kuncsorog vadidegenek előtt egy kis szeretetért, s így tovább – tehát a versolvasó megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a társadalmilag tekintélyes egyén (tekintélyes, hiszen költő!) is olyan problémákkal küzd, sok esetben még olyanabbakkal, mint ő, nincs tehát miért szégyenkeznie. A különbség, hogy az olvasó, a befogadó nem tépi le önnön maszkját, ellenkezőleg, alkalmazkodik hozzá, mint kaméleon a környezete színeihez – míg a költő letépi azt. Maga a maszkletépés nem akárhogyan megy végbe: elfogadott költészettani szabályok szerint történik – vagy éppen azok ellenében íródik –, nem nélkülözi tehát az esztétikumot. (Ha nélkülözi, az már megint más kategória: ott a már említett vallatótiszt vagy pap a „befogadó”.) Az olvasó – mint az imént említettük, művészetpszichológiailag sokszor ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a költő, vagy legalábbis az övéhez hasonló gondolatai vannak – saját magára ismer a vallomásos versek révén. Ez megakadályozza, hogy – mintegy – ő „dobja az első követ” bármely embertársára, akiről kiderültek a leírtakhoz hasonlóan nemkívánatos dolgok. A mindennapi ember megússza az olvasó számonkérését, mert annak eszébe jut: jaj, én olvastam már valamit, mint amiben egy ilyen ember és bűne benne van, s jaj, magamra ismertem; jaj, akár én is állhatnék a jelképes kivégzőosztag előtt; jaj, kegyelmezzünk meg ennek a szerencsétlennek. Tehát kvázi magához hasonítja a vallomásos költészet az olvasóit, akik megkönyörülnek saját magukon, és ezáltal a hatókörükben található, a költőhöz (s hozzájuk, az olvasókhoz) hasonló más embereken. Az emberiesség, a humánum szempontjából tehát kifejezetten pozitív hatású a vallomásos költészet, kár, hogy viszonylag kevés az ilyen költő, s az ilyen jellegű olvasmányokat fogyasztó befogadó – juthat eszünkbe A letépett maszk mögött című kötetet lapozgatva.
A világirodalom történetében ritkán fordul elő – írja a szerző-szerkesztő Gerevich József – hogy a világ egy földrajzi értelemben jól körülhatárolt pontján, az amerikai Boston környékén csaknem egy időben, az ötvenes-hetvenes években több szerző írt olyan verseket, melyek radikálisan szakítva az addigi versíró-hagyománnyal, saját életük legszemélyesebb lelki rezdüléseit, gyermekkori traumáit és korábban tabunak tekintett intim témáit tették költészetük tárgyává. Ráadásul e szerzőket személyes kapcsolatok fűzték egymáshoz, s személyiségüket, élettörténetüket, sőt pszichiátriai és addiktológiai betegségeiket tekintve sok hasonló vonással rendelkeztek. Többségük önkezével vetett véget az életének. Ezen túlmenően szinte valamennyien elméleti és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek a freudi pszichoanalízis és pszichoterápia terén. Irodalmi aktivitásukat kezelőorvosuk vagy pszichoterapeutájuk ötletére, biztatására vagy megerősítésére kezdték el, folytatták, vagy a kezelésük során nyert tapasztalatok alapján újraértelmezték. Megemlíthető itt Sara Teasdale, Robert Lowell, Anna Sexton, Sylvia Plath, John Berryman. Ők – s nemcsak ők, hanem többek között József Attila, Georg Trakl, Szergej Jeszenyin, és lehetne a sort folytatni tovább – jellegzetesen vallomásos költők.
A vallomásos költészet művelőinek jellegzetességei egyébként bőséges teret engednek a pszichológiai-pszichiátriai megközelítésnek. Irodalom és pszichiátria keresztútján így több fontos kérdés vár tisztázásra mind az irodalomtudomány, mind a pszichiátria képviselői részéről. A pszicho/pato/lógiai megközelítés az olvasónak azt a kíváncsiságát is kielégíti, amely összefüggéseket keres az egyes vallomásos művek és szerzőjük élete között.
Az a gondolat egyébként – fejti ki Gerevich József –, hogy egy költemény vallomásként is olvasható, elsőként Macha Luis Rosenthalnak jutott eszébe 1959-ben, amikor Robert Lowel Élettanulmányok című verseskötetéről recenziót írt Költészet, mint vallomás címmel. „A vallomás legmeztelenebb fajtáját”, ahogy Lowell kitárulkozását jellemzi, Walt Whitman tizenkilencedik századi költő Calamus című verséig vezeti vissza, aki ebben a versben egy, a hétköznapokban addig nem elfogadott sajátságról szóló vallomást fogalmazott meg. Ezt követően Thomas Stearns Eliot és Ezra Pound modernista költészetével hasonlítja össze Lowell verseit, s arra a következtetésre jut, hogy amikor beviszik az olvasót egy „tiltott birodalomba”, elrejtik tényleges arcukat és lelküket – Lowell ezzel szemben leveti (vagy inkább: letépi) a maszkot, s ezáltal kerül közelebb az olvasóhoz. Beszélője saját maga, s nehéz nem úgy gondolni az Élettanulmányokra, mint egy sor személyes, meglehetősen szégyenteljes, bizalmas titok kibeszélésére. Olyasmikre, melyeket az ember önbecsülése rendszerint nem enged felfedni, de amelyekbe a tanulmánykötet olvasói betekintést nyerhetnek – és ők is megkegyelmeznek azoknak, akikkel kapcsolatban feltárulnak a költői vallomáshoz hasonló titkok.
Aki elolvassa ezt a kötetet – túl azon, hogy enciklopédikus mértékű ismeretanyagra tesz szert a vallomásos költészetről és költőkről én-tudatosabb lesz korábbi önmagánál. (Gerevich József szerk.: A letépett maszk mögött. A vallomásos költészet interdiszciplináris megközelítése. Szerzőtársak: D. Rácz István, Bókay Antal, Marjai Kamilla, Lázár Júlia, Horváth Anikó, Matuszka Balázs, Jakobovits Kitti, Szabó Blanka. Joshua Kiadó, Budapest, 2025)
Redő Ferenc: Búcsúzik a bohóc
Kelemen János filozófiai, pedagógiai és filozófia politikai tevékenységének alapja az 1970-es évek 1968-tól induló kivételesen különleges politikai megrázkódtatás-sorozata. A politikai történés-sorozat mögött, korántsem tipikus módon, széleskörű, hosszú távú és nagy spontán lendülettel kibontakozó intellektuális folyamatok álltak. Ekkor tehát nem arról volt szó, hogy a politika megzavarja az intellektuális folyamatok öntörvényű fejlődését, hanem inkább arról, hogy hosszú távú és akkor maradandónak ígérkező intellektuális folyamatok élnek tovább, ha megváltozott formában is, a politika váratlan megrázkódtatásai között.
Két hosszú távú intellektuális folyamat rajzolódott ki megközelítőleg az 1960-as évek közepétől. Abban hasonlítottak egymásra, hogy lendületük állandó volt, népszerűségük folytonosan növekedett, és úgy öltöttek mozgalmi jelleget, hogy az nem járt együtt az intellektuális karakter elhalványodásával. Az első ilyen átfogó, dinamikus folyamatot legszűkebb értelemben a modern nyelvészet forradalmának lehet nevezni, amelynek aktuális friss ereje és lendülete akkor érdemileg el tudta fedni, hogy ez a modern forradalom nagyon is ráépült a modern nyelvészet teljes addigi történetére. A legszűkebb területek is tágulni kezdtek. Kölcsönhatásra léptek a strukturalizmussal, majd az irodalomtudomány számos nyelvközpontú irányzatával, majd ismét, újra és újra a strukturalizmussal, később a legtermészetesebb módon a számítástechnikával és a digitalizációval. Megtermékenyítettek olyan áramlatokat, mint a marxizmus, s egyszerre spontán és nem-spontán módon transzformálódtak át a jelek tudományának egyre megújuló koncepcióiba. A modern nyelvtudomány és a szemiotika határai elmosódtak, az eltérő megközelítések, legalábbis a kívülálló számára, mindvégig csak erősítették egymást. Az egyes irányok fejlődése feltartóztathatatlan dinamikát és erőtartalékokat sugallt, az egyes megközelítések eredményei gyakorlatilag azonnal új megoldandó problémák kirajzolódásához vezettek. Az egyes területek kölcsönhatásai ugyancsak saját új szellemi tereket nyitottak meg. Nem kellett különös hiedelemvilág ahhoz, hogy ezt a dinamikát erősnek és hosszú távúnak lássák. S valóban, a legkülönfélébb politikai fordulatok sem tudták lényegesen befolyásolni ezt a fejlődést. Nemzedékének annyi más képviselőjéhez hasonlóan Kelemen János is jórészben a nyelvészet e kivételesen komplex forradalmából nőtt ki.
A másik intellektuális „őskezdet” egy ehhez sokban hasonló, ugyancsak mozgalom jellegű szellemi kibontakozás volt, mégpedig a műelemzés, kicsit általánosabban pedig az irodalomelmélet forradalma 1. E két abszolút újrakezdésként megjelenő forradalom között olyan erős a hasonlóság, sőt, az átfedés, hogy szinte hajlamosak lennénk eltekinteni a legalábbis a kezdetekkor még fennálló erőteljes különbségektől, amelyek közül az érdemli a legnagyobb figyelmet, hogy a műelemzés forradalmának közvetlenül látható társadalmi okai erőteljesebbek voltak. Meg kell említenünk kiindulásként az irodalom, elsősorban a modern irodalom, oktatásának és értelmezésének állandó feladatát, de még ennél is nagyobb súllyal esett a latba a műelemzésnek mint az irodalmi mű értelemadási szükségletének sajátos politizálódása a 20. századi diktatúrák történelmében. 2 Az irodalomkritika addig, korábbi korszakokban, elsősorban az alkotók és a közönség differenciált értelmezését, az irodalmi mű mélységeinek, titkainak értelmező feltárását jelentette. Természetesen az irodalomértelmezés már a korábbi évszázadokban és évtizedekben is elláthatta az értelemadás politikai- hatalmi funkcióját is, hiszen nemcsak a cenzúra intézménye működött, hanem számos nagy korszak reprezentatív esztétikái kifejezetten normatív előírásokat is tartalmaztak a helyes mű megírására nézve. A történelmi századokból kibontakozó egyre valóságosabb irodalmi szabadság azonban gyorsan kialakította azt a társadalmi közvélekedést, hogy az irodalmi tér voltaképpen teljesen szabad, amely csak könnyen belátható minimális korlátokkal rendelkezik. Ennek az igazán modern közvélekedésnek vetettek végett a huszadik században a diktatúrák (és előttük kihagyhatatlan módon a világháborús cenzúrahivatalok, majd a forradalmi és ellenforradalmi repressziók) immár magától értetődőnek gondolt adminisztratív beavatkozásai az irodalmi mű nyilvános értelemadásának folyamataiba. A diktatúrák önértelmezésében, illetve a diktatúrák hétköznapi érintkezési formáiban az irodalmi mű értelemadásának ez a típusú kisajátítása majdhogynem logikus volt („a pokolban az ördög a pozitív hős”), s ennek mélyén sajátos fogalmi helycsere is megjelent, amelynek specifikuma paradox módon már nem a megírt művekről kialakuló vélemények, értékítéletek elfojtására törekedett, hanem közvetlenül az irodalom genuin sajátszerűségének kiiktatására, a művek megszületésének vagy nyilvánosságra hozatalának kiiktatására tört. A diktatúrák ugyanis nagyvonalú egyenlőségjelet tettek az egyes szövegek között. A magánbeszélgetés, a nyilvános megszólalás vagy éppen a kinyomtatott irodalmi szöveg ugyanabban a közvetlen politikai megítélésben részesült. Ebből a perspektívából talán még áttetszőbben mutatkozik meg a diktatúrák brutális hatása, ebben az esetben ugyanis megszűnik az esztétikai sajátszerűség, az irodalmi megszólalásnak az a különleges mozgástere, amelynek végérvényesnek tűnő kiharcolását többen egyenesen mint szabadságharcot írtak le és amely a 19. századtól látszólag már végérvényesen kijárt az irodalom társadalmának.
A műelemzés e forradalmának egyszerre van meg a maga történelmi és aktuális értelme. Az aktuális hatást a létező szocializmus irodalompolitikája váltja ki, természetesen a nemzeti szocializmus irodalom-felfogása is benne van még az akkori köztudatban. A szocialista realizmus elméletének meg van mind Nyugaton, mind Keleten a maga aktuális képviselete. A műelemzés forradalmának szempontjából ennek kimondása aktuálisan elégséges is, hiszen ez a mozzanat a műelemzés csillapíthatatlannak tűnő lendületének valódi kiindulópontja volt.
Az 1960-as évek végétől tehát kettős intellektuális forradalom rázta meg a szellemi életet. Nyugat és Kelet ekkori megközelítő egyidejűsége természetesen magyarázatra szorulhat. Ez a magyarázat két lényeges összefüggésen alapul, amelyek intenzív kölcsönhatásában már igen nehéz lenne fontossági sorrendet felfedezni. Ezért majdnem találomra nevezzük meg első helyen az 1960-as évek viszonyaiból következő politikai közeledést, amely folyamatnak az akkori társadalmi sztenderdek eloszlása miatt a magas kultúra kitüntetetten fontos része volt. A másik szempont már a keleti és nyugati társadalom belső fejlődéséből következik.
Az 1960-as évek végétől tehát két átfogónak tekinthető és rendkívül erős intellektuális folyamat nyert teret, amelyek látható gyorsasággal differenciálódtak belülről és szélesedtek ki horizontálisan az értelmiség és az egyetemi hallgatók egyre szélesebb tömegeiben. E két hatalmas szellemi mozgalom okai sokszoros további értelmezést érdemelnének, s talán még ennél is bonyolultabb egyeztető és összegező feladat lenne annak feltárása, hogy miként illeszkedett bele e két folyamat a korszak igen sokféle és ugyancsak releváns politikai és társadalmi folyamatai közé. Mindenesetre ezek a folyamatok nemcsak mint történelmi korszakokat átívelő háttér-horizontok voltak jelen Kelemen János pályakezdésében, de az átlagosnál sokkal jobban, még egyes konkrét részleteiben is meghatározták ezt a pályafutást.
Az 1960-as évek végétől a modern értelmiség Nyugaton és Keleten sajátos új osztállyá vált 3. Az addig különálló tudásterületeket összekapcsoló, egyszerre horizontális és vertikális kapcsolatok beláthatatlan mennyiségét generáló két folyamat, azaz a nyelv (a jelek) forradalma, és a műelemzés ugyancsak forradalmi felemelkedése igen konstruktív szerepet játszott ennek az új társadalmi képződménynek a homogenizálódásában. Ebben a folyamatban a társadalom egy új kibontakozási potenciálja nyílt ki, a nyelv- és műelemzés ugyan képes volt kitölteni a szellemi univerzumot, viszont semmiképpen sem volt közvetlenül politikainak vagy gazdaságinak tekinthető, azaz kinyitott üres tereket, amelyeket a társadalmi praxisnak kellett a maga mozgalmaival emancipatívan kitöltenie.
E két folyamat magyarországi konkretizációját három tudományos eseményhez köthetjük, amelyek szemünkben sajátos egységet, egyenesen összefüggő triptichont alkotnak. A három esemény mindegyike szinte rögtön össze is kapcsolja a két nagy mozgalmat, a nyelv, illetve a műelemzés forradalmát. Ezzel együtt ezek az események bevezették e két folyamatot szélesebb társadalmi folyamatok összefüggéseibe is, ami azt is jelentette, hogy érezhetően megnövelték a társadalmi szabadságfokot. Ennél – elsősorban az 1960-as évek végétől –, talán még fontosabb volt, hogy megváltoztatták a tudományos nyilvánosság szerkezetét is. Megközelítőleg az 1960-as évek végéig ugyanis a szellemi és ideológiai szempontból komolyan veendő tárgyakról folytatott viták túlnyomóan még kizárólag a hivatalosság árnyékában folytak, s jóllehet ennek oka könnyen belátható volt, magát az összefüggést, mint történelmi tényt, mégsem lehet eléggé hangsúlyozni. A nyelv (a jelek) forradalma és a műelemzés forradalma egyszerre szükségszerű és ugyanakkor véletlenekkel is tarkított úton igazi szerkezetváltozást generált a nyilvánosságban.
A sztálini korszak létező szocializmusáról számos negatív közhely van forgalomban, valódi arculatát azonban éppen egy ilyen konstelláció mutathatja fel a legjobban. Ebben a korszakban mindennek, ami potenciálisan ideológiai, szellemi vagy más értéktartalmat hordozott, megvolt a maga szigorúan meghatározott helye egy teljesen kidolgozott ideológiai univerzumban. Az univerzum skolasztikus rendjét politikai beszédek, határozatok, jogszabályok, a tömegkommunikációban tudatosan kialakított nyelvszabályozás 4, majd kézikönyvek, enciklopédiák és az egyes nemzedékekre szabott tankönyvek természetesen már eleve messzemenőkig meghatározták, de ezeknek a dokumentumoknak mégsem kellett minden egyes részletet tartalmazniuk, mert generálódott idővel a társadalomban egy olyan képesség, hogy mindenki magától is el tudta már dönteni, hogy egy-egy tézis, egy-egy értékítélet hol helyezkedne el ebben a mindent átfogó skolasztikus univerzumban. Ez a társadalomban spontán módon generálódó ideológia-értelmezői és ideológiakritikai tehetség természetesen önmagában is érdemes lehetne elmélyült társadalomlélektani és a tudásszociológiai kutatásokra. Mindebben már az is benne foglaltatik, hogy ekkor a tudományban és a tudományon kívül egymással lefolytatott spontán viták szükségszerűen eltűntek. Mindenről egy vélemény volt, és az attól való eltérés azon nyomban represszív reakciót kellett, hogy kiváltson. De ugyanez vonatkozott olyan helyzetekre is, amelyekben esetleg nem létezett előzetesen leírt állásfoglalás, hiszen a társadalom elcsodálkoztató szinten és ámulatot keltő mértékben volt képes bármely kijelentés generatív transzformációjára, majd annak szituálására ebben az ideológiai skolasztikában. Mindebből egyenesen következik, hogy viták, bármilyen vita, immár csak felülről indulhatott meg. A csak felülről megindítható viták funkciója azonban természetesen már egészen más volt, mint amit általában a viták motívumairól gondolunk. A viták klasszikus szerkezetváltásával van dolgunk. Ez újabb kivételesen izgalmas feladatot jelenthetne a társadalomkutatás számára, hiszen még ebben a hatalmi struktúrában is időnként meg kellett oldani egy-egy értékelés megváltoztatását, egy-egy politikai irány módosítását, a gazdasági rendszer bizonyos módosítását, egy-egy új tudományos eredmény beépítését, vagy két egymással versengő álláspont közül az ideológiai rendszer számára alkalmasabb változat nyilvános kijelölését. A konkrét esetek mindig változat-gazdagok, de a bennük megmutatkozó közös elem mégis félreismerhetetlen. Vitának ebben a korszakban tehát azokat a nyilvános, egyszerre tudományos és ugyanannyira politikai rendezvényeket tekintették, amelyeknek mindenki által ismert, előre meghirdetett céljuk az volt, hogy olyan eredménnyel végződjenek, amelyek a rendszer nyilvános dokumentumaiban innentől fogva már végérvényesnek lesznek tekinthetők.
A nyelv és a műelemzés forradalmával (az értelmiségi új osztály médiumában) a viták új értelmezése áll előttünk. Legalább olyan fontos a viták nyilvánossága, azaz a nyilvánosság új realitása, mint maga a konkrét tartalom. Korábban a győzelem előre el volt döntve, egy vélemény elfogadásának feltétele legtöbbször a fennálló skolasztikus építménybe való könnyű beilleszthetőség volt. A nyilvánosság, maga a vita ténye is különös és határozott célt hordozott. Valódi tudományos tartalma ezeknek a vitáknak nem volt, általában ugyanis egy helyes és egy helytelen álláspont került szembe egymással.
A vitakultúra is forradalmi átalakuláson ment tehát keresztül. Ezt a változást is meg kell érteni, de a jelenből nézve azt talán még nehezebb megérteni, hogy mennyire bejáratottan működött a skolasztikus vitáknak ez a némileg szakrális rítus-világa, mennyire értette a társadalom ennek a vitának az összes összetevőjét.
A sztálinizmusból való kibontakozás igen komplex folyamatot jelentett az 1960-as években (így például Hruscsov működése, majd leváltása). Annyi azonban már most bizonyos, hogy a kijövetelnek ebben a korszakában az ideológia területe maradt - legalább is kívülről szemlélve – a legtovább változatlan. 5 Az 1960-as évek tudományos vitái, különösen pedig az évtized végének felgyorsulása már különleges átmenetet jelentettek a sztálinista típusú és egy új típusú vitakultúra között. A sztálinista vitákban a társadalom egészét érintő nagyobb kérdések tudományos diszkussziója – nem egészen stílszerűen szólva – még kéz a kézben járt a politikával. Ez volt az a vitakultúra, amit az 1960-as évek végétől a három tudományos vita érdemileg megváltoztatott. Ez nem jelentette azt, hogy az új típusú vitákból a politika kimaradt volna, ezt Kelemen János pályája is bizonyítja, aki már markáns módon ennek az új vitakultúrának volt az embere. A viták a felszínen nem látható állandó szerkezetváltáson mentek keresztül, amelynek médiumában a politika szerepe gyökeresen megváltozott. A sokszoros mozgás szinte megdöbbentően élénk vitakultúrát teremtett általában is. Egyenesen divat lett a szabad vita. Szükségletté vált a közvetlen kommunikáció, nemcsak a tudományos életben, de a tudománypolitikában, az oktatásban, sőt, bizonyos jelek alapján még a nagypolitikában is. 6 Ez a vita-kultúra hamar túlment a strukturalizmus szűkebb körén is, amely helyzet szerencsés vonása abban állt, hogy a nyelvtudomány e széles médiumában olyan teljesen új gondolkodás nyerhetett teret, amely ugyan nem volt marxizmus, de senki sem érzékelhette a marxizmus leváltásaképpen. 7 Különös, egyben akaratlan további hatások is származtak aztán ebből a szabadabb vitakultúrából. Az új vitakultúrát nem tudták, vagy nem akarták elfojtani, de ha éppen annak szabad légköre valamiért éppen nem volt lehetséges, e vitakultúra nem visszafelé, a merev tiltások irányában mozdult el, hanem az akkori nyugati fogalmaknak és fejlett gyakorlatnak megfelelő „manipuláció” vágányaira siklott. 8
A történelmi helyzetre való utalások már át is vezetnek az 1970-es éveknek arra a világtörténelmére, amelyik részben elválaszthatatlan volt az 1960-as évek történetétől, de önmagában sem volt sokkal kevésbé komplex és bonyolult. Az 1960-as évek már eleve is szélsőségesen komplex kiindulópontot jelentettek, amennyiben legalább három önmagukban is maximálisan kiterjedt történelmi folyamat hullámai találkoztak össze ebben az évtizedben. Ekkor indult újra ez az első hullám mind Keleten, mind Nyugaton a „normális” társadalmi lét, különösen világos ez, ha abból indulunk ki, hogy az 1950-es évtized mind Keleten mind Nyugaton a világháború utáni újjáépítés évtizede volt. A ’60-as években kibontakozó második hullám, a történelem okozta károk kiegyenlítése, az elmúlt két vagy három évtized szellemi pusztításainak és hiányainak kipótlása volt. Az 1960-as éveknek kellett felkutatnia, nyilvánosságra hoznia, majd kritikailag fel is dolgoznia az összes tudomány és az összes művészet minden olyan értékét, amelyeket az 1930-as évektől kezdve üldöztek, megsemmisítettek, száműzetésbe kényszerítettek vagy egyenesen meg is semmisítettek. Az újra felfedezendő értékek horizontja elképzelhetetlenül széles volt, különösen akkor, ha még azt a teljes baloldali hagyományt is ide számítjuk, amely az 1930-as évektől a Szovjetunióban került tiltólistára. E hatalmas történelmi feladat hulláma magától értetődően csapott át az 1970-es évekre, különösen az olyan kisebb kultúrák estében, amelyekbe ez a rengeteg újrafelfedezés amúgy is csak némi késéssel tudott megérkezni. Mivel ekkor egy kettéosztott Európáról van szó, az sem közömbös, hogy egy konkrét szocialista ország mennyire ismeri el ezeket az új értékeket, és mindenekelőtt, hogyan ítéli meg egy-egy ilyen mű vagy szerző közvetlen hatását saját társadalma gondolkodására. A recepciós folyamatok széles skálán folytak, és ha hozzá számítjuk még a fordítói, illetve a szerkesztői munka időigényét, ez a típusú megismerő, de egyben újra felfedező hullám, amely tehát korrigálni volt hivatott a történelmi viharok ütötte sebeket, becsléseink szerint eltartott az 1970-es évek második harmadának a végéig. És végül az 1960-as és 1970-es évek harmadik hulláma azokból az új jelenségekből állt össze, amelyeket az akkor fiatal nemzedékek mint jelenkori alkotók hoztak létre. Ezekhez tartozik természetesen már a részletesen elemzett nyelvi és műelemzői fordulat is.
Miközben az egymásra érkező és kezdetben egyenesen kimeríthetetlennek látszó újra felfedezési hullámok szinte egymást kergették, e két évtized politikai világtörténete talán még fantasztikusabb volt. A vietnami háború 1965-ben indult, a békét 1973-ban kötötték meg. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után – fontos 1972-es és 1973-as előkészítő lépéseket követően –, 1975-ben írták alá a Helsinki Egyezményt, amelynek az lett volna a funkciója, hogy lezárja az 1945 utáni hidegháborús és az azt követő korszakot, és tartós politikai stabilitást hozzon létre, hogy azután Margaret Thatcher 1979-es és Ronald Reagan 1980-as hatalmas kezdő sebességgel beindított konzervatív-neoliberális hatalomra kerülése olyan elementáris erővel újítsa fel a hideg háborúra emlékeztető szembenállást, hogy az az 1970-es éveket két, egymással szinte összeegyeztethetetlen korszakra vágja ketté. Félreismerhetetlen a történeti folyamatnak egy olyan felgyorsulása, amely már-már katasztrófaszerű megrázkódtatásokra emlékeztetett. Szám szerint alig néhány év alatt (1975-1979/1980) egy valóban sok munkával felépített béke-korszakot egy sok szempontból már a kezdetektől háborús korszak váltott fel. Ezek a politikai folyamatok a legkevésbé sem voltak tekintettel a kultúrának és a szellemi folyamatoknak arra a kivételes akkumulációjára, amelyeket az újra felfedezések és az új alkotások együttes feldolgozásának kivételes szükségletei hívtak életre, miközben a szakítással felérő politikai változások el is terelték a társadalom figyelmét arról a már-már biztosra is vehető virágkorról, amit a modern kultúrának ez a viharosan bekövetkező, alig követhető mennyiségi és minőségi mutációja jelentett. 9 Ez az összefüggés természetesen csak viszonylag magas absztrakciós szinten jelenik meg, és csak még ritkábban érintkezik maguknak a szereplőknek az aktuális tudatával. Amikor például Thatcher azt mondta, hogy „nincsen társadalom, csak egyének vannak”, vagy amikor Reagan azzal állt elő, hogy a „Szovjetunió a pokol birodalma”, ők bizonyára sem prófétának, sem történetfilozófusnak nem érezték magukat, egyszerűen kimondták azt, amit akkori hatalmuk birtokában politikai feladataikként kimondhattak.
Az 1970-es éveknek ez a két szakasza más pólusok mentén is szembeállítható. Részben politikailag (jóléti, kvázi baloldali gondolkodás szemben a neoliberalizmussal), szociológiailag (szociális gondolkodás szemben a neoliberalizmussal) és természetesen nemzetközi politikailag is (Helsinki/enyhülés szemben a Jó és Rossz thatcheri-reagani manicheus harcával).
Ebbe a rendkívülinek mondható és dinamikus nemzetközi keretbe illeszkedett bele az 1960-as és 1970-es évek politikai Magyarországa. Általános rendszertani kérdés, hogy egy-egy ország belső története, miközben szorosan összefonódik a kontinens és a nagyvilág fejlődésével, attól nem egy lényeges dologban el is tér. A létező szocializmus világában azonban az ilyen eltérések a természetes áttételeken túlmenően még egy közvetítő közegen, ha tetszik, fénytörésen mentek keresztül. Ez a pótlólagos közvetítő közeg (ami ráadásul önmagában is összetett volt) egyrészt az adott országnak a szocialista rendszeren belüli történetéből, másrészt pedig a szocialista rendszer fő tendenciáival való egyezésekből, vagy az attól való eltérésekből tevődött össze. Ez önmagában is kivételesen fontos elméleti probléma, hiszen a kifelé mindig egységesnek látszó, sőt szürke, akár uniformizáltnak is tűnő szövetség látszatával szemben mélyre ható különbségek választották el egymástól az egyes országokat. Ugyanilyen uralkodó látszat volt az is, hogy a létező szocializmus világa unalmas és eseménytelen volt, ez az ún. unalmas, eseménytelen és tagolatlan történelmi korszak valójában rendkívül sok, kisebb önálló korszakra esett szét, amelyek nélkül például dolgozatunk tárgya is érthetetlen lenne.
Az 1960-as és 1970-es évek intellektuális feladata tehát a szellemi termelés pusztulásra ítélt értékeinek megmentése, újrafelfedezése volt, miközben a világ- és európai politikában a hosszú ideig és korszakos munkával kiharcolt stabilitás – történelmi léptékkel mérve átmenet nélküli – visszalépése következett be egy egyenesen a hideg háborúra emlékeztető szembenállás irányába. Ebben a kettős szövegösszefüggésében rajzolódnak ki a létező szocializmus magyar változatának ’70-es évekbeli, ugyancsak drámai fordulatai.
Kelemen János – a szó jó értelmében – ezeken a hullámokon vált a tudományos élet és a felsőoktatás fontos és markáns alakjává, pályája nagyon is körülhatárolt és konkrét módon fonódott össze e folyamatok összességével.
Az 1960-as évek végét, konkrétan 1968-at, Magyarországon két egymáshoz képest nemcsak különnemű, de tartalmában és irányultságában egymással is ellentétes szellemű esemény, illetve folyamat határozta meg. Az egyik volt az 1968-as bevonulás Csehszlovákiába, amely természetesen nem csupán a Varsói Szerződés belügye volt, ennek ellenére messzemenőkig meghatározta a belpolitikai folyamatokat. A másik folyamat az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése, amely a létező szocializmus magyarországi történetében a legnagyobb volumenű gazdasági reformmal, és ezen keresztül társadalmi átalakulással volt azonos. Mind a csehszlovákiai bevonulás, mind pedig az új gazdasági mechanizmus magától értetődő módon sajátlagos jelenség volt, önálló háttérrel és lehetséges következményekkel rendelkezett. A két esemény időbeli egybeesése mégis sokszoros társadalmi interferenciákat keltett, követhetetlenné tette a mechanizmus lehetségesen természetes kibontakozását, de ugyanígy kritikusan befolyásolta a csehszlovákiai bevonulás önálló feldolgozását is. Feltűnhet, hogy az akkori szövetségi rendszer és a magyar ideológiai gépezet elég ügyetlenül a cseh Kommunista Párt helytelen politikájának kinövéseivel magyarázta a bevonulást, ezzel szemben az 1945 utáni békerendszerek pontosan rögzített befolyási övezeteit a nyilvánosság előtt majdnem teljesen említetlenül hagyták.
Az 1968 utáni politikai Magyarországon így létrejövő klasszikus interferencia elemzésének azzal a ténnyel kell számolnia, hogy Magyarország nem csak egy szempontból nem volt önálló állam. Egy ilyen konfrontáció azután világossá teszi, hogy egy, a Varsói Szerződés keretei között élő Magyarország az új helyzetben egyszerűen nem folytathatta zavartalanul a kivételes horderejű gazdasági reformot. Még pedig elsősorban egyszerűen azért nem, mert ez a politika nagy mértékben eltért a többi állam politikájától. A differencia volt kritikus. És csak e differencia elismerése után lehet (lehetett volna) feltenni azt a kérdést, hogy vajon mennyire illett össze ez a reform a magyar (és általában a létező szocializmusban uralkodó) rendszer addigi kereteivel, de természetesen azt a kérdést is, hogy maga a reform milyen volt, voltak-e belső korlátai, illetve immanens ellentmondásai. A kérdésfeltevések hierarchiájának azonban szigorú logikát kellett követnie. Ebben a logikában pedig nem a differenciált érvek, hanem a brutálisan nyers politikai különbségek játszották a vezető szerepet, más kérdés, hogy valamilyen szinten ezeknek a nyers különbségeknek is megvoltak a maguk okai, amelyek felismerése azonban már nem játszhatott önálló szerepet a nyers különbségek automatikus hatalmával szemben.
Jellemző az akkori társadalmi közhangulatra, hogy a csehszlovákiai bevonulást közvetlenül követő korszakokban ez a társadalom valamilyen közvetlen retorziót, más szóval büntetést várt pusztán amiatt, mert egy olyan Csehszlovákiába vonult be, amelyben éppen nagy horderejű gazdasági reformot hajtottak végre. Politikai nyelvre lefordítva ez azt jelentette, hogy akkor Magyarország politikája állt a legközelebb ahhoz a Csehszlovákiához, ahová éppen be kellett vonulnia. A társadalom tehát nemcsak azt érezte, hogy a Csehszlovákiával szembeni indulatok valamilyen mértékben Magyarországra is irányulnak, de a valamennyire beavatottak azt is tudhatták, hogy a magyar politika tevőlegesen sokat tett azért, hogy ezt a bevonulást el lehessen kerülni.
A társadalom kezdetben egyértelműen retorziót, vagy ahogy akkor nevezni kellett, „visszarendeződés”-t várt. A kádári politika mesterműve volt, ahogyan ezt a „visszarendeződésre” irányuló lélektani várakozást kezelte. Még akkor is, természetesen, ha egy ilyen bonyolult politikai játszma nem lehet erkölcsileg sem teljesen jó, sem teljesen rossz, akkor sem lehet teljesen makulátlan, ha túlnyomórészt jó célokkal történik.
Ez a kádári játszma egy úgynevezett „vénasszonyok nyara”-stratégiát jelentett. Az „új mechanizmus” nem állt le, a társadalmi folyamatok valamennyire lelassultak (vagy legalábbis úgy jelentek meg a társadalom előtt), a „visszarendeződés”-re irányuló elvárások csökkentek, és a lelassult időben egyre halványodtak. A társadalom lassan hozzászokott a csehszlovákiai bevonulás következményeihez, amelynek már a ténye is halványodott az emlékezetében. Sikerült tehát a szorosan a bevonuláshoz kapcsolódó visszarendeződési félelmeket elaltatni. Mindez egyfajta politikai „vénasszonyok nyará”-t jelentett, amelyben az újabb aktuális folyamatok már távolodtak a közelmúlt meghatározó cselekvési és gondolkodási interferenciát okozó drámájától. Ezt a távolodási folyamatot valóságosnak kell tekintenünk, de természetesen ez a fajta, a szó semleges értelemében vett „altatás” nem oldhatta meg a csehszlovákiai bevonulás és az új gazdasági mechanizmus kettősségéből következő problémát, amely azután 1972-ben robbant ki, az úgynevezett „Kulturális határozat”-tal. 10 1968 és 1972 között négy év telt el, s ez a korszak lélektanilag igen hosszúnak tűnt (vénasszonyok nyara). Ekkor a kulturális határozat problémája már csak igen kevesek fejében idézte fel az 1968-as bevonulás és az új gazdasági mechanizmus feszültségét.
A „kulturális határozat” a maga végső formájában központi, szervezett és eleve megrendítő erejűnek szánt támadás volt az 1968-as kritikai szabadság, és szelektív módon a műelemzés és a nyelv két teljes forradalma ellen. Az irodalmi élet kritikája azonban a maga jelen idejében tökéletesen beépült a politikai „visszarendeződés” hullámába, sokféle lélektani funkciója közül a legfontosabb talán az volt, hogy demonstrálja, hogy a visszarendeződés előtt nincsenek tabuk, a folyamatnak nincsenek gátlásai, hozzá mer nyúlni a tiltásnak ahhoz a fegyveréhez, amit közvetlenül már csak igen ritkán használt. A támadások függetlenül folytak, de kölcsönösen erősítették egymást. Támadás folyt a gazdasági mechanizmus szellemisége ellen, megrendítő erejű támadás az ellen a kádárizmus ellen, amelyik a legutolsó időkig még maga is azonos volt a mechanizmussal. Mi több, megrendítő erejű támadás Kádár személye ellen, azaz a politika középpontja ellen is. Természetesen felmerül a kérdés, hogy milyen szerepet játszott maga Kádár ebben az 1972-es fordulatban, amelyet mégis csak jórészt olyan erőkhöz kellett kötni, amelyek ő ellene is irányultak. 11
Ez volt a valóságos visszarendeződés. Ennek látványos és eleve emlékezetesnek szánt társadalmi csúcspontja volt az 1972-es és 1973-as brutálisnak nevezhető rendőrségi akció a március 15-én felvonuló diákok ellen, de az a tény is, hogy ennek a két akciónak a megszervezése a kor viszonyaihoz mérve valóságos hadművelet volt, amely operáció megtervezéséhez és végrehajtásához hatalmas szervezett politikai erőfeszítés, becslésünk szerint akár tízezrek együttes munkája lehetett csak elégséges. Ez volt tehát a valóságos visszarendeződés, a kádárizmus korábbi arcának visszavonása, a mechanizmus eredeti formájának hallgatólagos kiiktatása, és ami a társadalom számára a legfontosabb volt, annak a szellemnek a nyílt megfélemlítése, terápiás megijesztése, amely a mechanizmus hullámain nemcsak a kezdetektől eleve magától értetődő volt, de az új mechanizmus akkori gondosan előkészített és mai szemmel rendkívül alapos és minden részletben támogató propagandájában pozitív ígéretként még ki is volt mondva.
1973-ban úgy tűnt tehát, hogy jóllehet Kádár személye megmaradt, de ez egy egészen más rendszer lesz, olyan, ami jobban fog hasonlítani a bevonulás utáni Csehszlovákiára vagy az NDK-ra, mint az 1960-as évek Magyarországára.
Azonban a „nagy visszarendeződés” sem tartott sokáig. Ez volt sokáig az utolsó csattanó. 1974 és 1975 között Kádár újra tudta szervezni rendszerét. Megszabadult a balosoknak nevezett ellenfeleitől, leszámolt az új mechanizmus szellemiségét valódi liberalizmusként értelmező értelmiséggel, és új központi hatalmat épített ki. Visszavett az új gazdasági mechanizmus liberális elemeiből is.
1974 és 1975 között a Kádár-korszak még egyszer talpra tudott állni a hatalmas megrázkódtatások után. Ne felejtsük: 1968 és 1975 között összesen 7 év telt el, s ebben benne volt az új gazdasági mechanizmus ezer százalékos propagandája, majd diadalmas bevezetése, a csehszlovákiai bevonulás, a „vénasszonyok nyara” és a társadalom elleni hadműveletként megjelenő „visszarendeződés”. Még mai szemmel nézve is szinte hihetetlen ellentétek váltották egymást rendkívül rövid időn belül. Némileg vulgárisan kifejezve: a magyar bokszoló a hetedik menetben még egyszer fel tudott állni, és újra tudta rendezni sorait.
Ez volt egyben a Kádár-korszak végleges és utolsó arculata is. A történeti emlékezet számára sajnálatos, hogy ezt az átalakulást jóval kevesebb propaganda kísérte, mint például a mechanizmust bevezető szélsőségesen elhúzott és eltúlzott propaganda. Ez magyarázza is az utolsó fordulat reflektálatlan némaságát. Ilyen rövid idővel a nagy propagandakampányok után egy hasonló újabb nagyságrendű kampány akár még a társadalom spontán indulatait, de akár a nevetségessé válás halálos fenyegetéseit is kiválthatta volna. A hallgatás tehát érthető volt.
Ennek a teljesjogúan új korszaknak volt egyik tipikus képviselője Kelemen János. Erre a korszakra irányult tudományos és felsőoktatási tevékenysége, ez a korszak hozta fel és tartotta meg a szerepében akkor is, amikor már ez a korszak is hanyatlani kezdett. Ez a hanyatlás, amely egyébként ugyancsak igen gyorsan következett be, azonban nem egyedül és nem elsősorban a Kádár-korszak hanyatlása volt, hanem az egész Magyarország olyan jellegű hanyatlása, amely elsősorban a létező szocializmus rendszerének hanyatlásával függött össze. Ennek látványos jele volt az 1979-es nyugati kölcsönfelvétel, majd a Világbankba történő 1982-es hivatalos belépés. Ha visszapillantunk 1968-ra, szinte nem tudunk hinni a szemünknek: az új gazdasági mechanizmus bevezetésétől és a csehszlovákiai bevonulástól egy évtizeden belül eljutottunk a Világbankba való befejezett belépésig. A hanyatlásnak ez az „anatómiája” is különleges volt. Az 1974-75-ben kialakított új hatalmi centrum 1989-ig nem változott, ezért mi sem lenne magától értetődőbb, mintsem ezt a sajátos hanyatlást, amely, mint „magyar pangás” is megjelent, a hatalmi centrum teljesítményével vagy legalábbis a hatalmi centrum állandóságával magyarázni. Ezek a magyarázatok azonban objektíven nem helyesek. A hatalmi centrum megújítása fizikailag volt lehetetlen, ennek megértéséhez elég az 1968 és 1974-75 közötti hatalmas fordulatokra gondolnunk. A hatalmi centrum követett el mélyreható hibákat, de azok nagyságrendje távolról sem érte el a nemzetközi rendszerválságok horderejét (sőt, bizonyos értelemben ezekkel éppen a rendszerválságok negatív köreiből akartak kitörni).
Kelemen pályáját e történelmi fejlődés szempontjából egyenesen kivételessé azonban az teszi, hogy nemcsak az 1974-1975-ös fordulattal fonódott össze, de szinte a teljes 1968-cal kezdetét vevő intellektuális folyamatokkal is.
Mint a hatvanas évek fiatal értelmiségének túlnyomó többsége, Kelemen is irodalommal kezdte, lírai költőnek és a kezdetekben hagyományos kritikusnak indult. Ez már maga is út volt a bevezetőben részletesen kifejtett sokszoros és hatalmas nyelvi fordulathoz, az akkori irodalmi értelmiség számára részben egy adag teoretikus érdeklődés, de még ennél is inkább a nyelvtudás jelenthetett ebben útelágazást. A teoretikus érdeklődésre nem azért volt szükség, hogy a költő jobb verseket írjon, mint anélkül, hanem azért, hogy a nyelvi fordulatot és az ahhoz kapcsolódó számos intellektuális processzust követni tudja. A nyelvtudás fontossága ugyancsak sokrétű volt, hiszen maga a fordulat minden lényeges kultúrában megtörtént, de eltérő tartalmakkal és hangsúlyokkal, ezen kívül magától értetődő módon kezdettől fogva nemzetközi és kompetitív volt, ezért a szakirodalommal való lépéstartás elengedhetetlennek bizonyult. A kezdeti csúcspontokon ez az irodalmazó nemzetköziség szinte ellentétébe fordult, bizonyos ideig a nemzetközi irodalomban való naprakészség már-már önálló alkotó tevékenységnek számított. Kelemen filozófiai ars poeticájában tovább őrizte ezt a vonást, nemcsak számonkérte az „irodalom” tanulmányozását, de mindig szívesen emlegette is azt, ez bizonyos mértékben új is volt az akkori filozófiában, az irodalmat természetesen illett ismerni, de a szövegértelmezésben nem kellett mindig tekintettel lenni rá. Kelemennek a nyelvismerettel is szerencséje volt, a francia és az olasz nyelv a középponti nyelvi fordulat szempontjából nemcsak lényeges, de amellett még ritka tudásnak is számított, s természetesen különös szintre emelkedett ez a tudás a strukturalizmus felemelkedésekor, aminek a kezdeti időktől kezdve a francia volt a középponti nyelve.
A fiatal Kelemen János összes szellemi arca külön-külön, de együtt is szervesen simult bele mindazokba a szellemi folyamatokba, amelyeket tanulmányunk elején hosszabban ismertettünk. Fiatal költőként egyszerre alkotóként és kritikusként érintette a nyelvi fordulat, eközben a strukturalizmussal már teoretikusként is megismerkedett (ebben nem volt egyedül, de azért egyike volt a legelsőknek). A műelemzés nagy divathullámába is bekapcsolódott (azt is lehetne mondani, hogy nem ő ment be a műelemzésbe, de a műelemzés ment el hozzá, amennyiben a tanulmány elején részletesen kifejtett három konferencia – a triptichon – közül kettőt Szegeden tartottak, amelyeken már ő is részt vett. E hatalmas és egyben kiterjedt szellemi mozgalmak lényegében összes területén tevőlegesen alkotott. Szorgalmasan gyűjtötte tehát azokat a tudásokat és kompetenciákat, amelyek révén együtt haladhatott a szellemi folyamatokkal, specialistája lett a nyelvi fordulatnak, a modern nyelvtudománynak és nyelvfilozófiának, különösen kiismerte magát a francia és az olasz világban, gyakorló műelemző volt és a strukturalizmussal való elmélyült foglalkozása igen korán egy vezető terület vezető képviselőjévé tette. A strukturalizmusból ugyan mindenki merített, de csak nagyon kevesen foglalkoztak vele önállóan, szívósan és monografikus igénnyel. 1968 és 1972-73 között Kelemen János olyan nagy tudású szakemberré vált, akinek tudása igen nagy mértékben a kor legújabb és forradalmi tudásfajtáival volt egyenlő. Szellemileg az új korszak embere volt.
Ettől azonban még nem vált volna országos hírű kutatóvá, ezek a folyamatok valóban százakat mozgattak meg, és közülük igen sokat lehetett reményteljes alkotónak nevezni. Kelemen felemelkedését az ún. strukturalizmus-vita alapozta meg, ez teremtette meg szakmai identitását, amely érdemileg élete végéig jellemezte.
Ennek a vitának olyan jelentős helye van nemcsak az intellektuális folyamatok, de már a politikai visszarendeződés eseményei között is, hogy önálló ismertetése akkora terjedelmet követelne, amit egy olyan tanulmányban, amelynek döntő részét már eddig is a szellemi és politikai folyamatok ismertetésének kellett szentelnünk, lehetetlen biztosítani. A strukturalizmus-vita hiánytalanul illeszkedik bele a kulturális határozatok korszakába és vitájába. A strukturalizmus hulláma maga is a legmélyebben mozgó két nagy hullámra épül (nyelvi fordulat + műelemzés). A vita lehetséges módon nem is tört volna ki a ’72-es „visszarendeződés” nélkül, a „kulturális határozat” részletes tételei között sok más jelenség és szerző mellett ez is szerepelt. A visszarendeződés természetesen a nagy („a legnagyobb”) politika szintjén dőlt el, és folyt is le, de akadtak a mezo-szinten is aktorok, akiknek érdekei a strukturalizmus ellen fogalmazódtak meg, az 1968-as liberális tolerancia érvényben maradása esetén azonban nem feltétlenül kockáztatták volna meg ezt a vitát. A teljes problematika tehát szervesen épült az alap-hullámokra (nyelvi fordulat + műelemzés), pontosan lekövette a „vénasszonyok nyara” és a „visszarendeződés” közötti átmenetet és volt még reálszocialista jellege is (amely a nyugati marxizmusban alacsonyabb szinten jelent meg), hiszen a strukturalizmus esetleges szakmai hegemóniája a maga oldalára billentette volna az irodalmi művek elemzésének, értelemadásának gyakorlatát is (beleértve a felsőoktatást vagy az oktatásügyet). S ez az a pont a „visszarendeződés” egy amúgy is kiemelkedő pillanatában, amikor a vita a szó hagyományos értelmében politikai jelentőségre tett szert (s ez az a pont, ahol „visszarendeződés” nélkül a kérdés így fel sem merült volna).
A vita sokban magán viselte a „visszarendeződés” váratlan cikk-cakkjából eredő improvizáció jegyeit. Strukturalizmus címén azt a Hankiss Elemért támadták, aki a műelemzés akkori vezető képviselője volt, és akit akkor nagy tábor övezett, kreatív gondolatainak volt ugyan köze a strukturalizmushoz, de nem lehetett klasszikus és maradéktalan strukturalistának tekinteni. Hankiss mint a „visszarendeződés” céltáblája, legfeljebb a nyilvános siker, népszerűség címén válhatott ellenféllé, ahogy a nyelvi fordulat maga, a strukturalizmus sem volt közvetlenül releváns az akkori marxizmus kritikájában, miközben 1968-ban mind Nyugaton, mind Keleten valójában már az volt a releváns kérdés, hogy mi a marxizmus (melyik marxizmus az igazi), így hát a Hankiss-sal azonosított strukturalizmusról még azt sem lehetett igazából kitalálni, hogy melyik marxizmusnak szúrja a szemét. A „visszarendeződés” oldalán a konzervatív ideologikus marxizmus képviselői szólaltak meg, akik – a szó szoros értelmében és mindenfajta irónia nélkül – elsősorban nem a marxista filozófia, hanem a politikai visszarendeződés képviselői voltak, ily módon hűségesen reprodukálták is a történelmi pillanat karakterét.
A vita a kulturális határozatot követő első és egyben legfontosabb összetűzés volt. Ennek megfelelően kivételes és központi érdeklődés is övezte. Eszmei szintje tisztázatlan és elmosódott volt, politikai szintje viszont annál egyértelműbb és vitálisabb, a visszarendeződés politikai realitása és hitele hamisítatlanul valóságos volt. Emiatt az eszmei szint viszonylagos inadekvátsága és abból következő felszínessége ellenére országos ügy, nagy politikai tét volt.
Ebben a vitában vált Kelemen János nemcsak országosan ismert értelmiségivé, de az új kor (a „legújabb” kor) reprezentánsává is, s az, hogy miben állt ez az új kor, az 1968 és 1974-75, illetve az 1968 és 1979 közötti átmenetek ismertetésével talán sikerült megmutatnunk.
Kelemen egész addigi munkássága, az alanyi költőtől Michel Foucault kutatásáig, a szó szoros értelmében predesztinálta őt arra, hogy ha nem is formálisan, de érdemileg a „visszarendeződés” e legfontosabb összecsapásában döntőbíró legyen. Sikerét döntő módon annak az intim tudásnak és hitelességnek köszönhette, hogy maga is végig csinálta mindkét nagy intellektuális forradalmat (a nyelv és a műelemzés forradalmait), maga is megértette és átélte a „visszarendeződés” helyzetének kényszerét, megpróbálta tudományosan meghatározni, hogy mennyi valóságos relevanciája volt ebben a vitában a strukturalizmusnak és a marxizmusnak, és elfogadtatta, hogy a marxizmus mellett is lehetnek fontos új filozófiai áramlatok, de ettől a marxizmust még nem kell leírni. Ezen az attitűdön alapult későbbi filozófia-politikája és felsőoktatási tevékenysége: marxizmussal elemezni az áramlatokat, az új áramlatokkal elemezni a marxizmust. Ezzel megtette azt a döntő lépést, amit sokan nem is tartottak már megteendőnek, miközben a legnagyobb mértékben az volt: éppen a „visszarendeződés” legnagyobb összecsapásának ítészeként mondta ki, hogy nemcsak marxizmus van a világon, a filozófia plurális, győzzön a jobbik érvelés, de a marxizmus a maga nagy sikereit sem véletlenül érte el.
1 Ennek a modern előzményei már a 19. század 80-as, 90-es éveiben megindultak, az ún. explication de texte néven elhíresült új francia irányzatban, amely az irodalmat a konkrét műalkotás, a szöveg felől közelíti meg. Bevezetése a közép-és felsőfokú oktatásba ellensúlyozta a pozitivizmus életrajz- és irodalomtörténet-központúságát, de nem szakított a pozitivizmus történetiségével és induktív eljárásával, hanem kiegészítette azt. Normarendszerének kialakulása egybeesik a francia gondolkodás és oktatás radikalizálódásával, racionalista tartalmának erősödésével: elmélete megfelel a polgári radikalizmus nevelési eszményének: a szabadon kutató, önálló véleményt alkotó, racionalista ember képzésének. [vissza]
2 Ld. erről Kiss Endre: A posztmodern filozófiáról, avagy az irodalomelmélet, mint a filozófia titkos mozgatója. in: Az Irodalom Visszavág 2000:1-2. p. 70-81. – Ez a tanulmány az irodalomelméleti problematika gyakorlatilag teljes huszadik századi történelmét összefoglalja. [vissza]
3 Az új értelmiségi osztály problémájának legkülönfélébb feldolgozásai az 1968-1975-ös vagy éppen az 1968-1989-es átmenet talán felkapottabb területének számított, s a probléma jelentősége nyilvánvalóan világos lett a társadalom összes alrendszerének értelmezésében is. A beláthatatlan szakirodalomból két releváns műre hívnánk fel a figyelmet: Wolfgang Kraus: Der fünfte Stand. München, 1969 (!) (Scherz) és Kiss Endre, 1968 – 1989–2002. Az értelmiség az új baloldal és a neoliberalizmus között. Budapest, 2002 (Ebert). [vissza]
4 1989-ig két ismertebb példa is volt arra, hogy egy létező szocialista országból (Lengyelország és Románia) kikerült Nyugatra egy-egy olyan enciklopedikus, azaz minden témára kiterjedő kézikönyv, amely pontosan előírta, hogy melyik tárgyról milyen fogalmakat és jelzőket lehet használni nyilvános nyomdai vagy elektronikus médiumokban. [vissza]
5 Az igaz tézis mögött kalandos és aligha érthető valóság állt, olyan valóság, amelynek része volt a szocializmus teljes hanyatlási folyamatában is. Sztálin halála után az ideológiához, mint egészhez nem tudtak vagy nem akartak hozzányúlni (mindkét változat egyébként érthető, egy ideológiára épített integráció és társadalmi újratermelés világában ez egészen szinguláris kihívás lett volna). A dilemmát mindvégig érzékeltette a sztálinizmus nyílt elítélésének dilemmája, ezen a legjobb filozófusok és politikusok véleménye is mélyen megoszlott, A valóságos nyilvánosságban erről az jelent meg, hogy állandóan finomították és egyre rugalmasabbá tették a vissza nem vont sztálinista nyelvet, amíg egészen értelmes benyomást is tudott kelteni. Mindez természetesen nem segítette az új problémák intellektuális megoldását. A kettőség feszültsége oda vezetett, hogy a valóságos hatalom teljesen elszakadt az ideológiától, de ezt csak titokban tehette, és a nyilvánosság előtt valamilyen mértékben tartotta magát ehhez. Ez az egész valóság viszont a maga valóságos helyére képes tenni a nyelv és a műelemzés forradalmának, az új nyilvánosságnak és az új osztálynak a valóságos történelmi jelentőségét. A műelemzés lekörözte a politikai hatalmat, működő nyilvánosságot volt képes létrehozni. A két nyilvánosság-korszak különbsége Kelemen János pályafutásában is döntő volt, az új korszak valóságát csak a régivel való összevetésben lehet megfelelően értékelni. [vissza]
6 Ennek nyomait is fel kellene dolgozni. Mind a Rádióban, mind a Televízióban nagy divatja lett az élő („kapcsolásos”) műsoroknak, amelyek fogyasztásakor már senkinek nem jutott eszébe, hogy ez akár „veszélyes” is lehet, hiszen egy ilyen műsorban mindenki azt mond, amit akar (?). De nagyon sokat mond Kádár nyolcvanas évekbeli gyárlátogatásainak mediális megkomponálása is, a politikus nem magas dobogón áll, szabadon beszél (papír nélkül), a munkások vele szemben viszonylag közel állva hallgatják. [vissza]
7 Ld. erről e tanulmány elemzését a strukturalizmus-vitáról. [vissza]
8 A „visszafelé” való elmozdulásról ld. ugyancsak a strukturalizmus-vitáról írottakat ebben a tanulmányban. – De a „manipuláció” irányában „előre” megtett lépések egyáltalán nem voltak elhanyagolhatóak, a ’80-es évek Magyarországán tudtak manipulálni is (a szabad vitakultúra eltorzításaként). [vissza]
9 Margaret Thatcher erőszakos neoliberalizmusa – a sztrájkoló skót bányászok kiéheztetése vagy a gázművek privatizációja – láttán nem lehetett már elmerülni Virginia Woolf polihisztorikus regényeinek világában. [vissza]
10 Ld. Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése, in: Társadalmi Szemle és Kritika, 1972 október. Készítette az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség. Az anyagon két háromtagú előkészítő bizottság dolgozott egymás után (az elsőben benne volt Köpeczi Béla és Szabolcsi Miklós, a másodikban Király István és Pándi Pál), ezután az MSZMP KB felkérte az irodalmi élet szinte minden fontosabb fórumát, hogy nyilvánítson véleményt a tervezetről. – Nagy információtartalma van annak a ténynek is, hogy a Kritikában a Határozat ugyanabban a számban jelent meg, mint a strukturalizmus vita első fordulója. [vissza]
11 E kor politikatörténeti eseményei bizonyos szintig beláthatóak. Lényegük abban áll, hogy Kádár felismerte a maga többszörösen szorongatott helyzetét, és maga állt az élére a „visszarendeződés” második szakaszának, amelybe már a Kulturális határozat is beletartozott. Maga az egész visszarendeződés kivételesen lényeges történelmi, az interferencia sokkja egy korlátozottan szuverén állam számára. Végrehajtásán látszik a túlélés kényszere, annak lehetetlensége, hogy a hosszú távú és rejtetten tragikus következményeket egyáltalán végig gondolják. A társadalom számára pedig a teljes visszarendeződés klasszikus trauma lett, amelynek hatásai elértek 1989-ig. [vissza]
Redő Ferenc: Mondd, mit érlel
Jelen írás elsősorban tudománytörténeti jellegű, egy korábbi tanulmányom (Kicsi 2014) folytatása. Két részből áll: az 1960-as–1970-es évek nyelvészetének egy Bas Aarts által felelevenített vonulatát, a nem-diszkrét (fuzzy ’bolyhos’) kategóriákkal operáló nyelvleírást követve a melléknévség fokozataira hozok példákat, majd a nyelvészettörténet egy epizódját felidézve arra mutatok rá, hogy nem szabad olyan nyelvek leírásából kiiktatni a melléknevek szófaját, amelyekben nyílt osztály alkotnak.
A melléknevekről legalábbis R. M. W. Dixon klasszikus tanulmánya (1977) óta ismert, hogy (1) egyes nyelvekből, mint szófaji kategória valószínűleg hiányoznak, (2) más nyelvekben zárt szóosztályt képeznek viszonylag kevés taggal, és (3) a nyelvek harmadik csoportjában (angolban, magyarban stb.) kiterjedt, nyitott szóosztályt alkotnak.
Korábbi tanulmányomban (Kicsi 2014) Antal Lászlónak az igeségre, John Robert Rossnak a főnévségre vonatkozó elképzeléseit vázoltam. Bas Aarts újabban a szintaktikai fokozatosságot (Dwight Bolinger alkotta műszóval: gradience-t) többek között a melléknévség (adjectivity) fokozataival illusztrálta (2007: 105–7). Aarts négy angol melléknév, a happy ’boldog’, thin ’vékony’, alive ’élő’ és utter ’tökéletes, végleges’ viselkedését vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ezek az említett sorrendben felelnek meg a melléknévség általa felállított kritériumainak, közülük a happy a legjobb melléknév. Ross főnévségi feltételeihez hasonló Aarts melléknévségi kritériuma: minél többféle, a szófajra jellemző környezetben fordul elő egy melléknév, annál jobb példánya szófajának, szóosztályának. A melléknevek igényesebb osztályozására, egyéb szempontoknak is figyelembevételével egyébként többen kísérletet tettek (például Kiefer 2003). Moravcsik Edith a magyar melléknévnek, mint önálló szófajnak főnévi természetéről, főnévségéről (nouniness) értekezett nyelvtipológiai szempontból (2001).
Egyes magyar melléknevek disztribúcióját vizsgálva, Aartsot követve a következő pozíciókat különböztethetjük meg: (1) attributív pozíció, (2) predikatív pozíció, (3) abszolút szuperlatívusz, (4) fokozás, (5) fosztóképző.
Az emberi tulajdonságot jelölő boldog valamennyi pozícióban elhelyezhető: (1) egy boldog nő, (2) a nő boldog, (3) nagyon boldog, (4) boldog – boldogabb – legboldogabb, (5) boldogtalan.
A fizikai tulajdonságot kifejező vékony az utolsó pozícióban nem helyezhető el: (1) egy vékony nő, (2) a nő vékony, (3) nagyon vékony, (4) vékony – vékonyabb – legvékonyabb, (5) *vékonytalan.
Az állapotot jelölő, főnévként is viselkedő özvegy csak az első két pozícióban helyezhető el: (1) egy özvegy nő, (2) a nő özvegy, (3) *nagyon özvegy, (4) özvegy – *özvegyebb – *legözvegyebb, (5) *özvegytelen.
A nem fokozható kicsi pozíciói: (1) egy kicsi nő, (2) a nő kicsi, (3) nagyon kicsi, (4) kicsi – *kicsibb – *legkicsibb, (5) *kicsitlen. (Ennek ellenére a legkicsibb előfordult a magyarban.)
A kis pozíciói: (1) egy kis nő, (2) *a nő kis, (3) *nagyon kis, (4) kis – kisebb – legkisebb, (5) *kistelen. A kicsi és a kis hol egymás szinonimáiként, hol egymás alternánsaiként viselkednek.
A több szófajt is képviselő pertu csak egy melléknévi pozícióban helyezhető el: (1) egy pertu barát, (2) *a barát pertu, (3) *nagyon pertu, (4) pertu – *pertubb – *legpertubb, (5) *pertutlan.
1 |
2 |
3 |
4 |
5 |
|
boldog |
+ |
+ |
+ |
+ |
+ |
vékony |
+ |
+ |
+ |
+ |
- |
özvegy |
+ |
+ |
- |
- |
- |
kicsi |
+ |
+ |
+ |
- |
- |
kis |
+ |
- |
- |
+ |
- |
pertu |
+ |
- |
- |
- |
- |
A vizsgált melléknevek hierarchiája tehát a legjobbtól a legkevésbé tipikusig haladva: boldog, vékony, kicsi, özvegy, kis, pertu. Az angol happy és a magyar boldog elsősorban annak köszönheti legjobb melléknév jellegét, hogy fosztóképzővel is ellátható. Az egyszerű (képzőtlen) melléknévi alapszóhoz (mint a boldog) csak ritkán járul fosztóképző (Varga 2006: 84), s ez lehet a helyzet más nyelvekben is, ahol megvan az egyszerű alapszó fosztóképzős párja: angol happy – unhappy, spanyol feliz – infeliz, román fericit – nefericit, francia heureux – malheureux, német glücklich – unglücklich, orosz sčastlivyj – nesčastlivyj stb.
A melléknevek az ókori görög–latin hagyományban a főnevek közé, azok egy alosztályába sorolódtak (Robins 1999: 38, 45, 64, 70), csak a középkortól számítanak az európai hagyományban önálló szófajnak (Robins 1999: 85, 97, 122, 131, 133, 138), s ezt azóta ritkán vitatják. Alkalmanként azonban a mellékneveknek más szófajba való beolvasztására is tesznek kísérleteket. Így a német hagyományban a már strukturalista nyelvleírást képviselő Johannes Erben nyelvtanában a Beiwort kategóriája a mellékneveket, a határozószókat és a számneveket fogja át (1964: 143–166). A későbbi német nyelvtanírók szakítottak ezzel a felfogással, ám jelentős, mérvadó, a magyar nyelvészetre is ható német nyelvtanok újabban a számneveket is a melléknevek közé sorolják.
A 20. századi nyelvészettörténetnek szófajelméleti szempontból is különösen érdekes epizódja volt a generatív szemantika, amely az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején az amerikai nyelvészet egyik meghatározó irányzata volt, s világszerte hatott. A generatív nyelvészetben minimális, a lehető legáltalánosabb elvek alapján igyekezték magyarázni a nyelvtani szerkezeteket. Ennek következtében a generatív–transzformációs nyelvészek jelentős részét az 1960-as évek második felében bizonyos szófajtani tévelygések jellemezték (erről Kicsi 2014: 467). A „tévelygők” némelyike az úgynevezett generatív szemantika képviselője volt, s a generatív szemantikára is a kategóriák egybeolvasztása szellemében redukcionizmus volt jellemző, mégpedig egy igen erős fegyver, elemzőeszköz, a transzformáció birtokában. Például 1970 körül a mellékneveket J. R. (Haj) Ross főnévi csoportoknak, Paul M. Postal és tőle függetlenül George Lakoff viszont „mély” igéknek tekintette. (Ross és Postal egyébként nemcsak ekkoriban, hanem a későbbi évtizedekben is szorosan együttműködtek, s a generatív nyelvészet fő csapásirányáról letérve is megmaradtak transzformációs nyelvésznek.) A hagyományos szófajrendszer teljes felszámolásával a generatív szemantikusok csupán három biztos kategóriát hagytak meg: mondat, főnévi csoport és ige, amelyek megfeleltethetők a logika propozíció, argumentum és predikátum fogalmaival, Minden más szófaji kategóriát transzformációkkal állítottak elő (Aarts 2017: 24). Többé-kevésbé tudatosan, meghatározott irányban redukálták le a kategóriákat, s a mondat, ige és főnévi csoport már George Lakoff és J. R. Ross nagy hatású programadó írásában (készült: 1967, megjelent: 1976) kitüntetett volt az úgynevezett „bázis” összetevői között, s ugyanitt utaltak a predikátumkalkulusra emlékeztető „mély” szintaktikai reprezentációra.
A generatív szemantikusok – egyébként kiváló nyelvészek – korabeli szófajtani állásfoglalásait egyrészt elrettentésül érdemes idézni: mire vezet a szigorúan a logikára alapozott, transzformációkkal felépített nyelvleírás. (A melléknév kategóriája eltüntetésének mindkét természetesen adódó, ám egymásnak tökéletesen ellentmondó lehetőségével éltek.) Másrészt az állásfoglalások többfélesége arra utal, hogy kielégítő szófaji besorolás csakis kielégítő nyelvleíró módszer birtokában, kielégítő elméleti háttérrel lehetséges.
Érdemes megjegyezni, hogy a francia strukturalista nyelvészet kiemelkedő alakja, Lucien Tesnière a minőséget jelölő mellékneveket nevezte a leginkább mellékneveknek („les plus adjectifs des adjectifs”, 1959: 69, idézi Vol’f 1978: 6), és a szovjet-orosz nyelvészetnek is volt egy, a generatív szemantikával párhuzamos, vele rokon irányzata, amelynek egyik kiemelkedő képviselője, Jelena M. Vol’f a mellékneveket is tárgyalta az ibériai újlatin nyelvek anyaga alapján (Vol’f 1978). Ami a generatív szemantikához közelítő korabeli magyar nyelvészeket illeti, figyelemre méltó volt Mártonfi Ferenc két írása a kínai szófajról az 1970-es évek elején (egybegyűjtve: Mártonfi 1992), amelyekben megkülönböztette a grammatikai és lexikai szófajt, s megállapította: „a kínai nyelvben van grammatikai, de nincs lexikai szófaj” (1992).
FELHASZÁLT IRODALOM
Aarts, Bas 2007. Syntactic Gradience: The Nature of Grammatical Indeterminacy. Oxford University Press
Bolinger, Dwight L. 1961. Generality, Gradience and the All-or-None. Mouton, ‘s-Gravenhage
Dixon, Robert M. W. 1977. Where have all the adjectives gone? Studies in Language 1: 1–80.
Erben Johannes 1964. Abriss der deutschen Grammatik. Akademie, Berlin 7. Auflage
Kicsi Sándor András 2014. Antal László a szófajok kontinuumáról. Magyar Nyelv 110/4: 465–471.
Kiefer Ferenc 2003. How much information do adjectives need in the lexicon? In: Kiefer Ferenc, szerk.: Igék, főnevek, melléknevek. Tinta, Bp. 32–43.
Lakoff, George – John Robert Ross 1967/1976. Is deep structure necessary? In: James D. McCawley, ed.: Syntax and Semantics 7. Notes from the Linguistic Underground. Academic, New York – San Francisco – London 159–164.
Mártonfi Ferenc 1992. Az írástól a versig. Kőrösi Csoma Társaság, Bp.
Moravcsik, Edith A. 2001. On the nouniness of Hungarian adjectives. In: Chris Schaner-Wolles et al., eds.: Naturally! Linguistic Studies in Honor of Wolfgang Ulrich Dressler Presented on the Occasion of His 60th Birthday. Rosenberg & Seiler, Vienna 337–346.
Robins, Robert Henry 1999. A nyelvészet rövid története. Fordította Siptár Péter. Osiris – Tinta, Bp.
Tesnière, Lucien 1959. Éléments de syntaxe structurale. Klincksieck, Paris
Varga Márta, H. 2006. A magyar fosztó- és tagadóképző. Tinta, Bp.
Vol’f, Je. M. 1978. Grammatika i semantika prilagatel’nogo. Nauka, Moskva
– Vigyázzon, álljon onnét el, az ég szerelmére! Pont ott az a hely életveszélyes! – kiabált ránk egy mérges hang a félhomályból. Füst, korom, por és kibírhatatlan forróság ömlött ránk a Magnezit Ipari Művek gyárában, miközben a KISZ és a munkásfiatalok kapcsolatáról szóló dokumentumfilmet forgattuk. 1982-t írtunk.
– Albert vagyok. Lerakó. naponta 40-50 tonnát mozgatunk meg puszta kézzel. Ha kell, három műszakban. Én megdolgozom a pénzemért.
Albert félmeztelenül, derekán egy bőrköténnyel áll és mesél a munkájáról. A teste koromtól fekete. Csípőre teszi a kezét és büszkén magyaráz.
– Igen, de azt is mondják rólad, hogy nagy a szád.
– Lehet. De ami a szívemen, az a számon. Én megmondom, amit gondolok. Mitől féljek? Kitől? Ennél a munkánál lejjebb már csak a sír van. Nincs mitől tartanom. Nézzétek meg a tenyeremet. Nincs rajta bőr. A kemencéből kijövő forró téglákat puszta kézzel kell átrakni – mondja, és mutatja a kamerának a tenyerét. Valóban ijesztő látvány. A háttérben a kemencékből felcsapó lángok megfestik a műhely mocskos, kormos falait.
Mintha egy katasztrófafilm díszletei között lennénk. Embertelenek a körülmények.
– Mit kell itt csinálnod? – kérdezem Albertet.
– A kiégetendő téglákat először fel kell rakni egy vasúti síneken mozgatható kocsira, amit betolunk a kemencébe. Amikor az égetés befejeződik, ki kell húzni, és átrakni egy másik szállítóeszközre. És ez így megy folyamatosan. Mintha az ipari forradalom idején járnánk, pedig 1982-t írunk, Budapesten.
– Csoda, hogy vannak emberek, akik elvállalják ezt a munkát, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak. Garantált a légúti megbetegedés?
– Igen! Ez ezzel jár. Itt nagyon sokan meghaltak, amióta én itt dolgozom. Fiatal emberek. Többségük tüdőrákban. Igaz, hogy dohányoztak is, de máshol is dohányoznak, mégsem kapnak tüdőrákot. Itt valamiért alapbetegség.
– De akkor te miért csinálod? – kérdeztem, miközben én is azt éreztem, hogy valami keserű port nyelek, ha levegőt próbálok venni.
– Miért?! A pénzért. Itt, ha a főnök szól, hogy szombaton be kellene jönni, vagy a hétvégét be kellene áldozni, azt hétfőn már kifizetik. Nagyon tisztességesen. Aki itt dolgozik, az anyagilag nem panaszkodhat. A kérdés csak az, hogy milyen árat fizet ezért. Én nem szoktam túlórát vállalni, mert nekem éppen elég az a nyolc óra, amit naponta lehúzok. Engem a pénz annyira már nem érdekel. Megvan, ami kell.
– Mi a véleményed a KISZ-ről? Te hogyan látod?
– A KISZ? Olyan, mintha már nem is lenne. Egy gittegylet, szó szerint. Ma én rágom a gittet, holnap te rágod. Ebben a mai világban semmi értelme – mondta Albert, őszinte meggyőző erővel. Pedig a helyi KISZ akkor lakásokhoz segítette a fiatal melósokat. Volt, aki kapott, volt, akinek nem jutott, és okkal volt kritikus. Albert remek partnernek bizonyult. Ő lett az egyik fontos szereplője a filmnek. A forgatás után a kamerát be kellett vinni a filmgyár kameraműhelyébe, mert minden alkatrésze tele lett szürke porral. A stáb napokig krákogott.
Bepakoltunk a Latria néven ismert szovjet gyártmányú mikrobuszba. Kicsit kopott, kicsit büdös a gázolajtól, de a miénk.
– Hová megyünk? – kérdezi a sofőr.
– Irány a budai vár. Hilton szálló. Kaszinó – adta ki a diszpozíciót a felvételvezető.
A sokat tapasztal sofőrt sikerült meglepni.
– Ne hülyéskedjetek. Merre, hová megyünk? Nekem be kell írni a menetlevélbe, mielőtt elindulok.
– Mondtam. Oda kell menni, azt írjad be.
– Én beírhatom, de ha elkap a rendőr, te fogod neki megmagyarázni. Mindig csak a hülyeség…
Időben érkeztünk. Az ott dolgozók is egymás után léptek be a kaszinó művészbejáróján. A civil ruhából átöltöztek fehér szmokingba, fekete csokornyakkendővel. Mindenki ápolt volt, jólfésült és illatozott.
– Hova álljak? – kérdezte a helyi KISZ-titkár, aki, mint minősített krupié dolgozott a kaszinóban.
– Talán ide, ez lenne a legjobb háttér – mondtuk szinte egyszerre Péterffy András operatőrrel. Igen a háttér nagyon egyedi és beszédes. A rulettasztal mögött, a hatalmas ablakokon át a Parlament kupoláján álló, kivilágított vöröscsillag adta a hátteret.
– Ide, ha kérhetnénk. Jó, most kicsit magadhoz képest jobbra. Minden együtt volt, ami a helyzetet, a kort jellemezte. A fehérszmokingos krupié, a csillogó rulettasztalok és a vöröscsillag. Akkor arra gondoltam, hogy ezt egy született angol vagy holland soha nem értené.
Kamera indul, tessék! – kezdtem, és a KISZ-titkár nagyon elegánsan, szabatosan, pontosan fogalmazva felmondta a leckét.
– Alapszervezetünknek az a feladata, hogy estéről estére növeljük a bevételt. Mi mindent megteszünk ezért. Minden nap. Mert a hét minden napján nyitva vagyunk.
Kivárt egy kicsit, majd megkérdezte, hogy jó lesz-e így. Mert, ha igen, akkor csomagolnunk kellene, nemsokára megérkeznek a vendégek, akik többnyire nem szeretik a kamerás embereket.
– Ugye megértitek?
Hát hogyne értenénk – már ereszkedtünk is le a hátsó lifttel, hogy a jelenlétünkkel ne rontsuk a főváros első és addig egyetlen kaszinójának hírnevét.
Eddig jutottam a több évtizednyi visszaemlékezés írásában. Este volt, kicsit elfáradtam. Tudtam, hogy másnap reggel fél nyolcra a kardiológiai klinikán kell lennem egy vizsgálaton. Azt is tudtam, hogy ha a vizsgálat eredménye negatív, és csak kisebb beavatkozásra van szükség, akkor egy éjszakát a klinikán kell töltenem. Nem is tettem nagyobb előkészületeket. Lekapcsoltam a számítógépet, majd folytatom holnap, vagy holnapután, gondoltam. Nagyjából a fejemben volt, amiről írni akartam még. Aztán mégis nehezen aludtam el. Rossz érzésem volt.
Másnap hajnali kelés. Összepakoltam egy kis csomagot, gondosan, csak egy éjszakára. Gyors reggeli, és indultam is. A kórházban a vizsgálatra való várakozást különböző laborvizsgálatok teszik változatossá. Az utolsó vérvételt követően aztán nagyon lassan telik az idő. Kora délután került rám a sor. A technológiát már ismertem. Le kell menni az első emeletre, és a műtő előtt kell várakozni. Aztán egy idő múlva behívnak. Le kell vetkőzni meztelenre, felfektetnek egy keskeny műtőasztalra, ahol letakarnak egy steril papírszerű lepedővel. Pontosan tudtam előre a folyamatot. A műtős előszőr a jobb kezemet rögzítette, hogy onnan teszik be a szívkatéter bevezetésére szolgáló branült. Ezúttal nem talált megfelelő eret. Aztán átment a bal karomra, és ott kezdte vizsgálni a csuklómat. Mi történt? Eddig mindig találtak. Hová lettek az ereim? Ez már a vég?
– Ez itt jó lesz! –mondta, majd a kézfejemet gondosan kikötötte a műtőasztal egy tartóeleméhez. Maga a műtő olyan, mint egy űrközpont. Hatalmas monitorok, minden irányban elfordítható röntgenberendezés, különböző sugárvédelmi elemek lógnak a mennyezetről. Megjelent egy újabb ember, akit a műtősnő beöltöztetett steril köpenybe, ólomköténybe, steril kesztyűbe. Ezek szerint ő a doktor. Felém fordult, a maszk alatt elmondta a nevét, csak nem igazán értettem. Én is bemutatkoztam, mit lehet tudni.
– Na nézzük – mondta a doktor, majd a jobb oldalamról áthajolt rajtam, hogy a bal kezemhez férjen.
– Most beadok egy fájdalomcsillapítót. Ez kicsit kellemetlen lesz – mondta, és már szúrt is. Valójában több, mint kellemetlen érzés. Kifejezetten fájdalmat éreztem.
– Jó, most behelyezem a vastagabb branült. Ezt még érezni fogja – mondta, és a teljes súlyával rám hajolt.
Nem baj, gondoltam, pár perc és vége. Ki fogom bírni. Átéltem már ezt néhányszor.
– Most bevezetem a katétert. Aztán megy a kontrasztanyag. Lehet, hogy egy kis meleget fog érezni.
A monitoron máris megjelent a szívemet ölelő koronáriám, Jól látszik a szív mozgása, és az is látszik, hogy a szívet körbefutó érhálózat bizonyos részei nem kapnak elegendő vért.
– Itt baj van! – mondta a doktor. Elindult a többi orvos felé. Én ott feküdtem kiterítve, lekötözve. Néhány perc múlva már öten nézték a monitort, majd megjelent a kezelőorvosom is, aki mellém lépett és azt mondta:
– Maga most itt marad. A hagyományos technikával nem lehet az ereket tovább tágítani. Műteni kell, még pedig sürgősen.
Sajnos mi itt nem tudunk mit csinálni, erősítette meg a vizsgálatot végző orvos.
– Bocsánat, de nekem ezer dolgom van. Néhány nap haladékot kérek, hogy el tudjam intézni az ügyeimet, aztán visszajövök – mondtam teljesen letaglózva.
– Nézze, a saját felelőségére elmehetne, de akkor garantálható, hogy meg fog halni. Azt nem lehet tudni, hogy öt perc múlva, vagy holnapután. De a végeredmény garantálható. Ez egy olyan súlyos állapot, hogy minden előzetes tünet nélkül egyszer csak összeesik, és kész. Szóval itt kell maradnia.
Baanggg! Ez nagyon kemény fejbeverés. Ez nem lehet igaz. Ez is csak velem történhet meg. A doktor lehúzta a kesztyűjét, a nővér felszerelt a csuklómra egy érszorítót.
– Öltözzön fel, felvisszük az osztályra, aztán megbeszéljük a többit.
Beültettek egy tolószékbe és pillanatok alatt egy ötágyas kórterembe találtam magamat.
– Jó napot kívánok, az altatóorvos vagyok. Szeretnék néhány információt kapni, illetve megosztani önnel.
– Tessék, kérdezzen! – mondtam. Végigmentünk a listán. Kiderült, hogy legalább gond nélkül altatható vagyok.
– Ne izguljon! Először két szúrást érez. Aztán majd lassan ébresztjük. Közben semmit nem fog érezni. Tudja már, hogy ki műti?
– Nem tudom, még senkivel nem beszéltem. Még fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Úgy érzem, mintha letartóztattak volna, elvették a szabadságomat, a döntési képességeimet és lehetőségeimet. Nehéz megérteni, felfogni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, noha semmi rosszat nem érzek, semmi nem fáj, nem szédülök, nem szapora a pulzusom. Szóval kicsit felfoghatatlan még az egész.
– Megértem. De mi hasonló helyzettel naponta többször találkozunk. Semmi nem olyan fontos, mint az élete. Jobb, ha végig gondolja, hogy most az élete a tét. Szerencséje van, mert ha három nappal később ér ide, lehet, hogy már késő. Lehet, hogy már hozzák, de nem ide. Szerintem hamarosan felkeresi az operációt végző orvos, hogy megbeszéljék a fontosabb tudnivalókat.
– Lehet tudni, hogy ki fog operálni?
– Igen! Dr. J. B. szívsebész. Jó kezekben lesz.
Egy nő fog műteni? Érdekes. Én azt hittem, hogy ez egy férfiszakma. Persze nem mondtam ki hangosan. Elbúcsúztunk azzal, hogy hamarosan újra találkozunk.
Az egyik ápolónő sorolni kezdte, hogy minden magammal hozott eszközről, ruháról, papucsról, fogkeféről leltárt kell felvennie, ami nagyon macerás. Praktikus lenne, ha minden magammal hozott dolgot hazaküldenék, és csak a műtét után hozná vissza a család.
– Úgysem lesz szüksége semmire legalább három napig. Nekem is sokkal könnyebb lenne. Nem kellene annyit adminisztrálni – mondta meggyőzően.
Nem igazán értettem, hogy miért kell ekkora ügyet csinálni néhány papucsból, meg törölközőből. De megoldjuk. Nagyon lassan peregtek a percek. Fel-alá sétáltam a folyóson, nem akartam a kórteremben lenni. Nem akartam beteg lenni.
– Magát keresem! Végre megtaláltam. Ha minden igaz, én fogom operálni. Dr. J. B. vagyok. Üljünk le itt valahol! Ott van két szék, meg egy asztal. Éppen szabad.
Ahogy megismerkedtem az operáló orvossal, aki nagyon kedvesen leült velem, és részletesen elmagyarázta a műtét folyamatát, kicsit megnyugodtam. Legalább egy órát beszélgettünk a kórház folyosóján, miközben több tucatnyi beteg, orvos, ápoló ment el mellettünk sietős léptekkel. A doktornő jó fejnek tűnik. Szimpatikus a hozzáállása – gondoltam.
– Tudja, megnéztük a felvételeket a katéterezésről, és maga tényleg a csoda kategóriába tartozik, csoda, hogy eddig nem történt tragédia. Ezt tényleg csak műtéti úton lehet megoldani.
Aztán tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy bejárta a világot, sok helyen tanult, dolgozott, a szakmában elismert szakembernek számít, függetlenül attól, hogy nő, bár ezt a csatát itthon folyamatosan meg kell vívnia. Ez is egy film, gondoltam magamban. Egy ilyen munkához nem csak jó kézügyesség kell, hanem állóképesség is, hiszen nem félórás egy szívműtét. Órákon át egyhelyben kell állni, és egy nagyon kicsi felületre kell koncentrálni. Hogy van ez a sebésztársadalomban? Nem mindegy, hogy férfi vagy nő az operatőr, ha jól csinálja? Szóval ebből talán egyszer még film lesz. Hiszen minden beteg más, minden műtét más. És valószínűleg minden nap is más. Ahogy egy művésznél sem egyformák a teljesítmények. Csak egy szívsebész nem bakizhat, nem hagyhat ki részeket. És főleg nem nagyon improvizálhat a maga kedvére. Mindent keményen dokumentálni kell. Minden perc, minden tevékenység időben, percről percre rögzítve van. A szívsebész jól hangzó státusz az egészségügy rendszerében. De itt ezen az osztályon mindenki az, vagy az szeretne lenni. Női szívsebész? Erről érdekes lenne filmet forgatni.
Elérkezett a műtét napja. Hajnali öt órakor bejött a kórterembe egy zöldruhás fickó, aki egy elegáns szerszámosládát hozott magával. Odalépett az ágyamhoz és közölte, hogy ő most engem leborotvál, ahol csak lehet. A ládájából különböző eszközöket vett ki és elkezdte a műveletet. Közben elmondta, hogy innentől nem vehetek fel semmit, meztelenül kell maradnom egy steril lepedővel betakarva. Maradjak az ágyban és legyek türelmes, majd jönnek értem. Reggeli már nem járt. Inni se igyak. Lassan világos lett, a többiek reggeliztek, felkeltek, mentek ide-oda. Én meg szinte mozdulatlanul feküdtem. Nagyon lassan telt az idő. Csak vártam-vártam, és az idegességtől fázni kezdtem. Vacogtam. A lepedőből tógát formáltam, mert ki kellett mennem a vécére. Eljött az ebéd ideje. Mindenki részvéttel nézett, bíztattak, hogy már nem tart sokáig. Aztán órákkal később odalépett hozzám egy nővér, valami speciális tablettát hozott, amit a műtét előtt kell bevenni.
– Ezt vegye be egy kevés vízzel! Negyedóra, és kicsit megnyugtatja, aztán kikapcsol, tompít és kiüt – mondta kedvesen.
Bevettem, de nem éreztem semmit, talán az idő múlása változott meg. Aztán végre megjelent egy különleges guruló ággyal a műtős.
– Ha jól van, akkor át kellene ide feküdnie – mondta, és megfogta a karomat, hogy nehogy elvágódjak. Betakart egy zöld lepedővel, és elindultunk a lifthez. A műtő a kilencediken van. Mi az ötödikről indultunk. Legalább hét-nyolc percig tartott, amíg egy félig üres lift megállt az emeleten, amibe befértünk.
– Hogy van ez? Én steril vagyok, de aki a lifttel feljön az utcáról, az fertőzhet? – A műtős nem nagyon reagált. Mit mondjon? Nincs műtőlift. A kilencediken már a lift előtt várt az altatóorvos csapata. Igen a folyosón kaptam meg a két branült. A hangulat kedélyes volt, szinte nevetgéltünk.
– Megígérem, hogy csak ezt fogja érezni, ezt a két szúrást, remélem kibírható – mondta az altatóorvos. Igen, a fel és lejáró liftek előtti térben. Még arra emlékszem, hogy áttettek egy másik ágyra aztán valaki szép álmokat kívánt, és pillanatok alatt megszűnt a külvilág.
Az intenzív osztályon lehettem már. Talán éjjel volt? Félálomban arra gondoltam, ma mennyit ér egy ember? Talpon, fekve, félholtan, vagy kitolva közvetlenül a halál kapuja elé? Mennyit ér egy test, benne a szellem, az időtlenségben, a kitágított tér falában? Aztán lassan zöld lett az ég, talán sötéten barna. A pittyegő gépek hangjára keselyük gyülekeztek. A közelben talán hiénák vicsorogtak, partfalak omoltak, sziklák repedtek, egy fényes villám vágott a mellkasomba. Mintha puszta kézzel tépnék le a húsom, aztán kettéfűrészeltek hosszirányban. Csöveket húztak hasamba, felszereltek különböző kütyükkel, hogy dekorálva küldjenek a másvilágra? Álmodok, színeset a végtelen zuhanásban? Jelen vagyok, bár a tudatom erősen módosítva, de átélem minden pillanatát a léten túli produkciónak. Ott voltam akkor is, amikor átkapcsoltak a gépi létre. Felülről láttam magam, döglött vadállatként kiterítve, ahogy meghaltam egy kis időre. Láttam magam, ahogy időtlenül topogok a kifehéredett végtelenben. Egyedül vagyok magammal a fent és a lent mélységében. Végig kell csinálnod, győzködöm magam, miközben úgy érzem, elfáradtam a küzdelemben.
– Jó reggelt, tessék inni, inni kell! – szólított meg egy hang.
– Nem vagyok szomjas – válaszoltam valahonnan a semmiből.
– Azért csak igyon! – és a számba toltak egy csövet, amiből valami folyadék szivárgott.
– Inni kell! Szívja meg! – utasított egy hang.
– Már megszívtam, folyamatosan szívok – mondtam bele a levegőbe.
Csak akkor fedeztem fel, hogy a függönyökkel elválasztott intenzív osztályon vagyok, még mindig félkómában. A mellkasomon kötés, a hasamból csövek lógnak ki, a jobb lábam be van kötve, és egy katéter lóg ki belőlem. Mozdulni nem nagyon tudok. A szemközti ágyon egy fickó félig öntudatlan állapotban kitépte magából a csöveket, feltérdelt az ágyra, és azt üvöltötte, hogy nagyon kell pisilnie, és engedjék ki a mosdóba, mert neki vannak emberi jogai. Furcsa vita alakult ki. Az ápolók lekötözték az ágyhoz. A mellettem lévő függönnyel elválasztott ágyon egy nő kért segítséget, könyörgött, azt mondta, meg fog halni. Ott is vita alakult. Mint egy horrorfilmben, olyan volt. Aztán arra eszméltem, hogy valaki néz. B. volt, az operáló orvos. Mikor felismertem csak annyi tudtam mondani neki:
– Megbocsátok!
Aztán mintha a lányom jelent volna meg. De nem voltam benne biztos. Kiderült, hogy tényleg ott volt. Negyven másodperc után azt mondtam, neki, hogy aludnom kell, menjen nyugodtan haza, és elmondása szerint el is aludtam. Persze erre sem emlékeztem másnap. A szerelmem is ott volt, de őt is hazaküldtem, mert azt éreztem, hogy nagyon nehéz ébren lenni, inkább még lebegek egy kicsit. Közben a helyi hierarchiában feljebb kerültem. A hetedik emeletre, az úgynevezett szubintenzív osztályra. Hogy hogyan jutottam oda, arra sem emlékszem. Azt hiszem, azt is átaludtam. Furcsa volt, mert nem éreztem fájdalmat. Az valahogy tudatosodott, hogy sok infúziót, injekciót adtak a nyakamba beültetett úgynevezett centrális branülön keresztül. De nem fájt, nem éreztem semmit. Viszont a hasamból kilógó csövek egyre jobban zavartak. Nem tudtam mozogni tőlük. Hajnalban jöttek ápolónők, és kérdés nélkül levették rólam a takarót, hogy lemossanak egy kétes eredetű szivacs segítségével. Akkor úgy éreztem, hogy mindegy, ha annyira akarják, hát csinálják, én ott sem vagyok. Emberi méltóság? Mi az? Már elvesztettem.
Ez a tudatmódosított állapot eltartott két-három napig, amikor azt mondták, hogy átvisznek egy ötágyas kórterembe, ahol hasonló műtéteken már átesett betegek fekszenek. Egyik reggel bejött néhány orvos és közölték, hogy legyek nyugodt, most eltávolítják a csöveket. Nekem semmi más dolgom nincs, mint vegyek egy jó mély levegőt és ha mondják, hogy most, akkor azt nagy erővel fújjam ki. Néhány fújás után végre kiemelték a beültetett csöveket és a katétert. Azt mondták, hogy most már szabad vagyok, mint a madár. Közben folyamatosan adtak valamilyen folyékony halmazállapotú gyógyszert a nyakamba. Nézték a műtét utáni változásokat. Minden nap volt valami komoly vizsgálat és kötözés. Hol ultrahang, hol mellkasröntgen, hol EKG. Sőt, még egy plusz szívkatéterezést is végeztek, mert az ultrahanggal vizsgáló orvos valami gyanúsat észlelt. Élőben láttam a mellkasomat összefűző drótos technikát. Az ilyen műtéteknek az a veszélye, hogy a drótozás szétmegy és kettényílik a felbevágott mellkas. Ezért állandóan rám szóltak, hogy hogyan fekszem, meg hol van a kezem, mert nem volt szabad a fejemhez tenni, fej fölé meg pláne nem. Mondtam is, hogy ezt a megjegyzést tizenhárom éves koromban hallottam utoljára. A fiatal doktornő nem értette. Naponta jöttek gyógytornászok, akik nagyon fontos szerepet játszottak a rehabilitációban. Próbáltak egyre hosszabb távokat bejáratni a folyóson. A szegénység remek ötleteket szül. Az ilyen műtéten átesett betegeknek nagyon fontos, hogy a tüdejük táguljon. A gyógytornászok azt találták ki, hogy minden operált beteg kap egy kék gumikesztyűt, aminek szárát műanyag csőre szorították. A feladat az volt, hogy legalább napjában tízszer fel kellett fújni. Néha olyan volt a kórterem, mint egy születésnapi buli a sok kék ötujjas léggömbtől.
Minden jól alakult, de a műtét utáni ötödik napon azt éreztem, hogy egyre jobban fáj az a lábam, amelyikből a huszonegy centiméternyi eret kioperálták. Egyszerűen nem tudtam lábra állni. Kaptam is egy gyerekméretű háromkerekű szolgálati rollátort, hogy azzal próbáljak eljutni a fürdőszobába, vagy a folyósóra. Volt, aki azt mondta, hogy ez a fájdalom természetes, de én már sejtettem, hogy valami fertőzés, amitől rettegtem. Aztán végre alaposabban megvizsgálták a lábam, és eldöntötték, hogy továbbra is a kórház vendégszeretetét kell élveznem, mert egy tíznapos antibiotikumos kúrán kell átesnem. Naponta kétszer, reggel és este öntötték belém a gyógyító infúziót. A lábam nagyon lassan javulni kezdett. Már rollátor nélkül is tudtam menni, persze gyógytornász kíséretében. Naponta kötöztek. Sőt, maga a főorvos kötözött. Közben teltek a napok. Már a harmadik lázlapom is megtelt. Úgy volt, hogy rehabilitációra Balatonfüredre megyek a szívkorházba. A többiek, akiknek sima volt a gyógyulásuk, egy hét után már el is utaztak Füredre, vagy más rehabilitációs központokba. Én meg továbbra is maradtam a klinikán.
– A mellkasi sebe szépen gyógyul. De a lába még napi kötözést igényel. Így nem engedjük Füredre. Én nem javasom. Ha minden más rendben lesz, magát a Szent Ferenc kórházba küldjük, ide a Széher útra, mert ha valami komplikáció lépne fel, akkor onnan tíz percen belül visszahozzák. Legyen türelmes és rugalmas! – mondta kötözés közben a főorvosasszony.
Az ötágyas kórteremben én voltam maga az állandóság. Naponta jöttek új páciensek, akik csak egy éjszakát töltöttek el a társaságomban, mert másnap vitték őket a műtőbe, aztán végig kellett járniuk a rendszerhez kötődő emeleteket, míg a végén a folyosó valamelyik kórtermében kötöttek ki. Furcsa dolog egy kórházban a kényszer szülte alkalmi közösség. Nagyon sokféle ember kerül egy térbe. Óhatatlanul elkezdenek beszélgetni, és kialakul egyfajta sorsközösség. A szívbetegség nagyon demokratikus. Mindenki megkaphatja. Volt ott expolitikus, kamionos, állatorvos, édesség-nagykereskedő, vendéglátós, taxisofőr, üzemgépész, reklámgrafikus, roma segédmunkás, tanár, nyugdíjas sebészfőorvos. Az ország különböző településeiről érkeztek. Remek szociológiai adatbázis tárult fel. És miközben szinte mindenki ellenzékinek mondta magát, kiderült, hogy a kormány propagandája remekül működik. Az egyik este éppen bent volt két ápolónő, azon vitáztak, hogy ki kezdte az ukrán-orosz háborút. Az eredmény lesújtó volt. A többség Ukrajnát hibáztatta. Ketten mondtuk az ellenkezőjét. Nagyon szomorú voltam, hogy ma a tényeknek ennyire nincs erejük, hitelük, igazságuk.
Nálunk a kórház még mindig egy sajátos feudális világ. Miközben embertelenül sokat dolgoznak – a nővérek tizenkét órás szolgálatban vannak és az orvosok sem nyolc órát teljesítenek –, a hierarchia uralja a szokásokat. A bizonyos szempontból álszent tekintélytisztelet. Egyik reggel a nővérek idegesen rohangáltak, és kemény parancsokat osztogattak a betegeknek.
– Reggel nagyvizit lesz! Csináljanak rendet maguk körül! A törölközőket hajtsák össze, az éjjeliszekrényen legyen rend! Semmi felesleges ne legyen szem előtt! Nagyvizit lesz! Rendnek kell lennie.
Hú, de kemény! Nem tudtam, hogy a főorvosokat elsősorban az éjjeliszekrény érdekli és nem a beteg. Be is jöttek, legalább tizenöten. A főnök mindenkitől megkérdezte, hogy hogy van. A válaszok rövidek voltak: „Jól!” Az egész látogatás nem tartott tovább másfél percnél. A kíséret egyes tagjai lelkesen jegyzeteltek, bólogattak, mosolyogtak, de nem néztek a betegekre. Egymást figyelték. Azon gondolkoztam, hogy szobáról szobára járva, ezek a lelkes emberek miket írhattak fel maguknak?
Ottlétem alatt kiderült, hogy a kórház, főleg, ha országos intézmény, ráadásul szívsebészet, folyamatos nagyüzem, amit minden körülmények között működtetni kell. Nem lehet leállítani egyetlen percre sem. Irányításához komoly logisztikai tudás kell, egy láthatatlan háttércsapat. A műtétek tervezését bármikor felrúgja egy utcáról behozott súlyos eset. Márpedig ilyenek naponta többször is előfordulnak. Akik itt dolgoznak, minden nap azt érezhetik, hogy nagyon mély a víz, mert sokkal többet kell tudniuk, mint más hasonló területen dolgozóknak. Ez nem csak az orvosokra vonatkozik, hanem a nővérekre és a háttérmunkásokra is.
Az éjszakák borzalmasak voltak. A szobában öt ember horkol, felriad, különböző hangokat ad ki. Egy idő után elfogy a levegő. Minden zavaró tényező felerősödik. Van, aki altatót kér, mert csak úgy tud elaludni. Én kétszer próbáltam. Az még borzalmasabb volt. Főleg, hogy nappal éreztem a hatását. Nagyon zavaró a bódultság, a tompultság. Inkább nem aludtam. Annál is inkább, mert folyamatosan vízhajtót kaptam, ami azt jelentette, hogy éjszakánként legalább kétszer, háromszor ki kellett mennem a fürdőszobába, ami nem volt egyszerű, mert a fertőzéstől begyulladt lábam nem engedelmeskedett. Nem tudtam lábra állni. Akkor kértem egy szolgálati kacsát. Eleinte az sem volt problémamentes, mert attól féltem, hogy kifolyik, vagy megtelik, vagy kiömlik. Egy kezdő kacsás sok mindenre képes. Aztán volt, amikor a nappalos ápoló elvitte a megszokott társat. Nem tudom, mi volt a szándéka, talán az, hogy álljak fel, menjek ki, intézzem el ott. Esténként az ügyeletes ápolónak azt mondtam, hogy szeretném visszakapni az előnevelt kacsámat. Volt, aki nem értette, csak nézett, azt hitte, megőrültem. Biztos agyamra ment a kórház. Az idő nagyon lassan múlt. Azt hittem, sosem lesz vége, már soha nem kerülök ki a kórházból. Teljesen elment az életkedvem. Azt éreztem, kezdek elhülyülni. Nem jut eszembe semmi. Nem tudok egy sort sem leírni. Az is igaz, hogy nem is lett volna hol, mert nem volt ott egyetlen nyugodt sarok sem. Közben közölték, hogy kicsit elszállt a vesém és a cukrom. A sebem is nehezen gyógyul. Bár mindenki mindent megtett, én nem láttam az alagút végét. Mondták is, hogy nyugi, türelem, ez természetes, egy ilyen nagy műtéttel ez együtt jár. Azt éreztem, hogy kezdem elveszíteni a méltóságomat, az életminőséghez való ragaszkodásomat. Azt is éreztem, hogy lassan megőrjítem azokat, akik a legközelebb állnak hozzám, akik szeretnek és akiket szeretek. Aztán három hét elteltével kaptam egy ígéretet, ha jól viselkednek a paramétereim, a laboreredményeim, akkor néhány nap múlva elhagyhatom a kórházat, és átvisznek egy rehabilitációs intézetbe. Végre! – mondtam magamnak, azt már féllábbal is ki lehet bírni.
Megint jött a hétvége. Ilyenkor félgőzzel működik egy kórházi osztály is. Nem igazán történik semmi. A kórtermek kicsit kiürülnek, aki marad, annak kicsit családiasabb a komfortérzete. Jönnek a délelőtti látogatók, hozzák a hazai ízeket, a rántottcsirkéket, a húsleveseket, a tortákat. És a derék ápoltak óhatatlanul elkezdenek zabálni, mivel ki vannak éhezve ehető, élvezhető ételekere. Mert a kórházi kosztnak óriási előnye, hogy egészséges. Nem lehet hízni tőle, ugyanis néhány falat elfogyasztása után az ember befejezettnek tekinti az étkezést. Én tizenkét kilót fogytam. De mások is hasonló tapasztalatokat gyűjtöttek. Arról nem beszélve, hogy a cukorbetegek is lekvárosbuktát kapnak ebédre.
A kórházban különböző mentalitású emberek dolgoznak. A viszonyok és az érdeklődések hajnali hatkor relativizálódnak. Az ágyamhoz lép egy fiatal ápolónő, és kedélyesen közli:
– Meg fogom szúrni. Melyik karjába szeretné?
– Bocsánat, miről van szó? – hirtelen arra gondoltam, hogy ha az utcán hajnalban odalép hozzám egy idegen, és azt mondja, hogy megszúr, mit tennék? De itt ez legális.
– Semmi gond, aludjon nyugodtan tovább, csak a karja kell.
– Hajnalban megkéri a kezem? Tudja mit, örömmel adom, de legalább a keresztnevét árulja el.
– Kriszta vagyok– mondja és jóízűen nevet. Az enyhén szadista eljáráson hamar túljutottunk.
– Ezt kis gézt most erősen szorítsa oda legalább öt percig! – közölte, és már át is ült a következő ágyra. Maradt a hiányérzet. Legalább mondta volna, hogy jó volt velem.
Azon gondolkodtam, hogy ma egy fiatal, csinos, okos lány miért megy el az egészségügybe dolgozni? Miért megy el ma valaki nővérnek? Itt két műszakban kell melózni napi tizenkét órát, ami azt jelenti, hogy éjjel-nappal szolgálatban van. Óriási a felelőssége, komoly fizikai munkát végez, nem beszélve az ápolás érzelmi részéről, hiszen a betegekkel néha kialakul emberi kapcsolat is. Miért csinálják? Hivatásból, vagy pénzért, a biztos megélhetés reményében? Az ágyazástól a beöntésig, az infúziótól az ágytálazásig, a vérvételtől a gyógyszerezésig mindent el kell végezniük. Igazán ők vannak ott a betegek mellett. Nélkülük nincs gyógyítás. De az orvosokhoz képest jóval alacsonyabb a társadalmi megbecsülésük. Mégis csinálják. Miért? Mennyivel nehezebb így gyereket nevelni, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élni tizenkét órás váltott műszak után, mint azoknak, akik nyolctól ötig egy irodában dolgoznak.
Egyszer Kriszta nővértől megkérdeztem, hogy nem akar-e továbbtanulni? Nem is tudom, miért jött ki belőlem a kérdés. Talán mert kedves, lelkes, ügyes, jó volt nézni, ahogy dolgozott. Kriszta elmosolyodott.
– Most fogok végezni az egészségügyi főiskolán, ahol a képalkotó diagnosztika a fő területem. Fél év van még hátra. Addig itt dolgozom az osztályon – mondta, és kedvesen mosolygott, talán hálás volt, hogy valakit érdekelt a sorsa. Én meg kicsit elszégyelltem magam, hogy ilyet kérdezek és nem feltételeztem, hogy van jövőképe. Végül is mindketten örültünk, hogy szóba került, amiről másoknak fogalmuk sem volt.
Elérkezett a hétfő reggel, az utolsó nap. Búcsúzás az osztálytól. Mindenki kedvesen mindenféle jókat kívánt. Én már reggel kilenckor becsomagolva, felöltözve vártam a Szent Ferenc kórház betegszállítóit, hogy átvigyenek Budára, a Széher útra. Teltek az órák, de senki sem keresett. Eljött az ebéd, aztán a kora délutáni pihenés ideje. Én meg csak ültem az ágyon, menetkészen. A párommal azt beszéltük meg, hogy ő délután négyre egyenesen a Széher útra megy, hiszen elméletben én már ott leszek. Nem így történt. Ő előbb ért oda, mint én. Délután volt mire elindultunk. Én az interneten megnéztem, hová kerülök, azt láttam a képekről, hogy a nevezett kórház egy erdőben van, hatalmas parkkal, kellemes sétautakkal. Kiderült, hogy az információ csak majdnem igaz. Valóban nincs messze az erdőtől, de a belső park nem olyan nagy, viszont sok-sok lépcső segíti a rehabilitációt. Mire odaértem, szinte kora este volt. Egy nagyon kedves rezidens kardiológus hölgy fogadott, és miután a párom elrakta a csomagjaimat az egyik háromágyas kórteremben, azonnal elkezdett vizsgálni. Volt minden. Ultrahang, EKG, kopogtatás, hallgatózás, kötözés. Kölcsönösen jókat kívántunk egymásnak, és a doktor magamra hagyott. A kórházat teljesen felújították. Modern fűtési rendszer, kellemes ágyak. Mindenütt példás tisztaság. Csak a szobában nem volt igazán hely. Nem sikerült egyetlen kisasztalt sem berakni, ahol normálisan lehetett volna enni, vagy netán írni. Az egyházi kezelésű intézményben minden ágy felett ott volt az Újszövetség, a falon a szimbolizált kereszt. Kezdhetem az egész akklimatizálódást elölről. Hogy fogok én itt három hetet kibírni? Az új szobatársaim kedvesen fogadtak. Eljött az éjszaka. Éreztem, hogy itt sem fogok tudni aludni. Szűk a tér, minden idegen. Megint rosszkedvem lett. Szegény párom próbált nyugtatni, meggyőzni, hogy ez már igazán semmiség. Túl vagyok a nehezén, biztos segít az itteni regeneráció. Igaz, hogy nem egy szanatórium, hanem egy kórház, de akkor is. Próbáljam a jó oldalát nézni. Elvégre élek.
Lassan teltek a napok. A reggelek gyógytornával kezdődtek. Fiatal, csinos, kedves gyógytornászlányok tartották a foglalkozásokat. Ez komoly motivációs erővel bírt, főleg a férfibetegekre. Egy idő után szobabiciklivel már komoly távokat tettünk meg. A gyógytorna után szabadon lehetett sétálni a környéken. A kórháztól háromszáz méterre valóban ott volt az erdő. A hely romantikájából némileg levont, hogy mindig felfelé kellett menni. Éjszakánként azon gondolkodtam, hogy valahogy meg kell írnom Az én mesém sorozat huszonegyedik részét, az 1982-ben forgatott film történetét, mert a sajnálatos események közrejátszása okán eddig nem sikerült. Ahogy ott forgolódtam az ágyban, rég elfeledett hangok és képsorok jöttek elő.
Igen. A vágószobában nagy vitánk volt a film szakértőivel. Abban maradtunk, hogy az egész mosodai részt kivesszük, mert az annyira erős, hogy abból egy önálló filmet készítünk. Az alkotás kritikus hangvétele kérdéseket kell, hogy felvessen. A film csak bemutat, nem minősít. Az alkotók feladata az, hogy a valóságot mutassa be, és ne kozmetikázzon. Volt néhány kérdéses jelenet. Nem az elhangzott szöveg miatt, hanem a képek leleplező ereje okán. Az egyik üzemben egy fiatalembert kérdeztünk, hogy ma miért érdemes tagnak lenni? A fiú nem értette a kérdést.
– Ezen még nem gondolkoztam el – mondta a marógép mellett, és az arcára kiült a teljes bizonytalanság, Kételyek és kérdések.
– Hát főleg azért, mert lehet kirándulni, szórakozni meg sportolni. Nem is tudom, mit még.
– De ahhoz, hogy elmenjél kirándulni, vagy sportolni, ahhoz nem kell KISZ-tagnak lenni.
– Hááát, igen – mondta, majd belenézett a kamerába és a teljes értetlenség sugárzott a tekintetéből.
– Tényleg nem. De eddig én ezért voltam – mondta, és lemondóan legyintett.
Sok hasonló minidráma játszódott le a kameránk előtt. Melyik kell, melyik nem kell, mert lehet, hogy ami nagyon erős, az gyengíti a többit? Ezen folyt a vita köztünk. Éjjel- nappal dolgoztunk. Számomra érdekes volt az összehasonlítás a német munkakultúrával, munkáskultúrával. Ott elképzelhetetlen lett volna, hogy a melós felül a munkapadra és újságpapírból eszi a zsíroskenyeret. A legcsóróbb üzemben is volt egy tiszta sarok, asztallal, székekkel, terítővel, szalvétával, melegvizes mosdóval. Valahogy itt erre nem volt igény.
A stúdió vezetése jelezte, hogy hamarosan eljön a film átadási határideje, jó lenne készen lenni végre. Ilyenkor a vágószobában elképesztő a feszültség. Még egyszer és még egyszer végig kell nézni a teljes filmet, hogy minden rendben van-e. Helyükön a hangok, a zenei betétek, a szinkronok, a feliratok. Aztán egy hangi előkeverést csináltunk, mert a vetítés közben bármi előfordulhat. A belső átvétel után a filmlaborban az operatőr egy korrigált kópiát is elkészített, hogy rendben legyenek a fények, a filmnek egységes képi világa legyen. Végre sikerült egyeztetni a KISZ akkori vezetőivel, hogy mikor legyen a film elfogadása. A sok elfoglalt kádert nehéz volt időben és térben egy helyre összpontosítani. A gyártásvezetés napokig egyeztetett, amíg végre sikerült a megfelelő időpontban megállapodni. A film készen lett. Az alkotók elégedettek voltak a munka minőségével. Az alkotás nem csak gondolatokat, hanem erős emóciókat is váltott ki. A film szakértői is örültek. Valóban egy rendes szociológiai felmérést végeztek, végeztünk. Volt benne nagyüzem, kisüzem, szolgáltató, nagyváros, kistelepülés, volt benne értelmiségi és négyelemis segédmunkás is. Azt gondoltuk, hogy a film maximálisan teljesíti azt az elvárást, amiért elkészült. Én úgy éreztem, hogy bátor és becsületes munkát végeztünk, hogy sikeres lesz, hogy elégedettek lesznek azok, akik megbíztak a feladattal. Eljött a várva várt nap. A stáb kicsit izgult, hogy lesz-e elég érdeklődő? A filmgyár vetítője nem volt túl nagy. Kényelmesen 20-25 néző fért el a hatalmas fotelokban. A szakértők is hoztak magukkal vendégeket. Pillanatok alatt megtelt a terem. De hová fognak ülni az elvtársak, akik még nem érkeztek meg? Hányan lesznek? Aztán a portáról jött a telefon, hogy két autóval legalább nyolcan érkeztek, és éppen a filmgyár udvarán át a vetítő felé navigálják őket. A stábtagokat megkértük, hogy adják át a helyeiket és inkább üljenek a lépcsőkre Az egyik szakértő, mint kollégákat fogadta az átvevőket. Bemutatkoztunk. Persze a neveket nem nagyon értettem. Az derült ki, hogy nagyon fontos elvtársak, akik szívükön viselik a magyar ifjúság sorsát, és a film megrendeléséről semmit sem tudnak, mert azok, akik hónapokkal azelőtt megfogalmazták a filmmel szembeni elvárásukat, már más fontos területen építik a szocializmust. A vetítés előtt a szakértő néhány szóban elmesélte az előzményeket. Láttam rajta, hogy megváltozott az arcszíne, a hangja. Idegesnek tűnt. A másik szakértő, aki a leghátsó sorban ült, erősen fogta a homlokát. Az általuk hozott vendégek is elkomorultak. A vetítő tele volt. A filmgyár párttitkára és KISZ-titkára is megjelent az ajtóban, hogy ők is bejönnének. Mi nem hívtuk őket, de úgy tűnt, bizonyos körökben gyorsan terjed a belterjes információ. Mondtam nekik, hogy semmi akadálya, de hozzanak széket, mert nincs már szabad ülőhely. Az egyik főelvtárs az órájára nézett.
– Hú, de késő van. Nekünk ma még sok dolgunk van. Elkezdhetnénk a vetítést?
– Természetesen. Semmi akadálya, de eddig önökre, rátok vártunk – válaszoltam egyenrangú félként, amin néhányan kicsit meglepődtek. Igen, az első benyomásom lesújtó volt. Azt láttam, hogy azok, akik a hivatalt képviselik, kicsit olyanok, mintha a belügyminisztériumból érkeztek volna. Nejloning, gumis nyakkendő, szürke műszálas zokni, ami kilóg a nadrágszárból. Ezek képviselik az ifjúságot? Mi lesz itt?
– Milyen hosszú a film? – kérdezte az egyik elvtárs.
– Ötven perc – válaszoltam.
– Hosszú! – mondta a fickó félhangosan a kollégáinak.
– Akkor pláne kezdjük el! – adta ki a parancsot a köpcös, nagyhasú főnök.
A terem elsötétült, és elindult a film vetítése. Rossz érzések fogtak el. Azon gondolkodtam, hogy ezeket a figurákat, akik itt is megjelentek, hol gyártják, vagy hol képezik, hogy kívül-belül olyan hasonlóak legyenek. Mintha lenne egy titkos üzem, ahol ezeket összerakják, mint a felfújható szőke guminőket. Aztán azon is elgondolkodtam, hogy ezek itt mikor járhattak utoljára egy átlagos magyar üzemben, mikor beszéltek élő melóssal, fiatal pályakezdővel, akinek az egyetlen perspektívája az önálló élethez, ha valamelyik közeli rokona kihal és megörökölheti a lakását. De ne legyek előítéletes, súgtam magamnak. Nem jó, ha előre bevonzom a rosszat. Nyitottnak kell lenni. Igen. Nyitottnak, ameddig csak lehet. Azt érzékeltem, hogy a vetítő közönsége kettéosztódott. Az egyik fele minden poént vett. Egyre hangosabb moraj hallatszott bizonyos jelenetek után. A másik oldalon néma csend, érezhető fagyos elutasítás. Próbáltam figyelni az arcokat. Az elfogadásra érkezett delegáció nagyon fegyelmezte magát. Semmiféle reakciót nem mutattak. Néha egymással megbeszélték a látottakat, néha látványosan rázogatták fejüket, hogy jól látható legyen a véleményük.
Azt gondoltam, hogy még van húsz perc a filmből. Most jönnek a bombák. Ha jól végeztük a munkánkat, akkor az elvtársak is nézővé válnak, nem tudják folyamatosan kivonni magukat a film hatása alól. És valóban, lassan ők is reagáltak, kivéve a főnököt, aki nagyon komolyan jegyzetelni kezdett. Mi a fenét írhat ez fel magának? Miért nem a filmet figyeli? Lehet, hogy már az ítéletet fogalmazza?
„Nyugi!” – suttogtam magamnak. Azt hiszem, hogy soha többé ilyen filmet nem vállalok el. Vagy, ha igen, csak akkor, ha teljesen független tudok maradni az elvárásoktól. Kell a fenének ez a frusztráció. Nem éri meg. A végén még szívbeteg leszek. Csak percek kérdése, mindjárt jön a vége főcím. Ilyenkor az alkotó olyan magányos tud lenni, mint a puszta közepén álló fa. Nem lehet tudni, hogy a közönség éppen akkor, ott, abban a légtérben hogyan fogadja a filmet. Főleg ilyen körülmények között. A bizonytalanság mindig ott van. Ha százak jókat nevetnek, de egyvalaki unottan ásít akkor biztos, hogy az alkotó őt szúrja ki, és felteszi magának a kérdést: Valamit rosszul csináltam?
Az utolsó filmkocka is lepergett. A vetítőgépészt megkértem, hogy a terem fényét néhány másodperc késleltetéssel, lassan, fokozatosan adja be. Így is tett. A vetítőben kitört a taps. Mindenki elégedett volt, kivéve néhány nejloningest. A vendégek mosolyogva bólogattak felénk. Én megnyugodtam. A film működik. Bakos Zsuzsi a vágó is meghatódott a sikeren. Aztán elcsendesült a terem, és mindenki arra várt, hogy valaki mond néhány jó szót a filmről, az alkotásról. Az elvtársak egymásra néztek, ki kezdje?
A nagyhasú köpcös felállt, megigazította a nadrágját, begombolta a zakóját.
– Hol találom a vetítőgépházat? – kérdezte mindenki meglepetésére.
– Ha szabad, odakísérlek – ajánlkozott azonnal a filmgyár KISZ-titkára.
– Köszönöm. Mutasd az utat! – mondta a köpcös, és kivonultak a teremből.
Senki nem értette, miért akar ez a gépházba menni? Mi dolga van ott? A szakértők is értetlenül néztek az ajtó felé. Percek teltek el.
Nyílt az ajtó. A köpcös, bizonyos T. Gyula megjelent, kezében a filmet tartalmazó kerek fémdobozzal.
– Köszönjük a bemutatót. Kedves elvtársak! Itt ezennel kijelentem, hogy ez a film nincs! Nem létezik, nem is létezett! Mint a KISZ Központi Bizottságának megbízottja, ezennel ezt a filmet lefoglalom, és hivatalosan elkobzom. Az erről szóló jegyzőkönyvet a holnapi nap folyamán postázzuk az érintetteknek. A döntésem végleges. Fellebbezésnek helye nincs. Természetesen az elvégzett munka költségeit a filmgyár részére kifizetjük. És most megkérem a kollégáimat, hogy azonnal induljunk, mert ma még sok dolgunk van – mondta, és a filmdobozzal a hóna alatt kivonult a nézőtérről, a többi illetékes, akik előbb tátott szájjal hallgatták a főnökük ítéletét, követte. Mi meg teljesen lefagyva ott álltunk, és nem hittük el, hogy ez lehetséges.
– Basszus! Na, a reformnak annyi! – mondta Törzsök Erika, a film egyik szakértője. – Mi lesz még ebből?
– Én végig éltem itt az ötvenes éveket, a hatvanas éveket, de ilyet még soha nem éltem át. A filmhez gratulálok! Maguk történelmet írtak. Ne törődjenek ezekkel. El fognak tűnni a történelem süllyesztőjében – mondta egy idős gyártásvezető hölgy, és a könnyeit törölgette.
A filmet soha nem adták vissza. Több mint huszonöt évig nem láthattuk. A rendszerváltáskor a filmgyár szanálása közben szóltak a filmraktárt kezelő kolléganők:
– Gabikám, van itt magának valami. Ezt maga csinálta annakidején. Ez az a betiltott film.
– Nagyon köszönöm! De hogy került ide?
– Úgy, hogy az elvtársak nem tudták, hogy minden filmnek van egy úgynevezett „O” kópiája, vagyis korrigálatlan nyers változata. Ez az a példány. Ez a magáé. Vigye haza! Megérdemli. Csak, hogy tudja, annak idején titokban ezt a filmet sokan megnéztük. Én most tudok csak gratulálni hozzá!
Néhány évvel később megkerestük az egykori szereplőket, és elkészítettük a film folytatását. Hogy mi történt velük azóta. Majdnem mindenki vállalta önmagát. Kivéve az egykori osztályvezetőt, a krupiét, és egy nagyvállalat függetlenített KISZ-titkárát, aki nagyvállalkozó lett. De erről a filmről később mesélek.
Redő Ferenc: A helység kalapácsa
Jahoda Sándor több verseskötet után, ismét prózával jelentkezett. A húsz rövid, történelmi témájú írást tartalmazó kötet meghatározó műve a címadó novella: A nagyon nagy Károly.
Ebben a hatalmas frank uralkodó, Nagy Károly két udvari krónikása lázas munkával azon dolgozik, hogy az uralkodó méltó nimbuszát megörökítse az utókor számára. S rájönnek, hogy ez csak egy módon lehetséges: ha a krónikában meghamisítják a megtörtént eseményeket. A két írástudó, Publius és Anzelmus vitázik: lehetséges-e az eseményeket pontosan úgy megörökíteni, ahogy azok a valóságban lezajlottak, anélkül, hogy a hatalom presztizse csorbát szenvedjen. „Olyan Nagy Károlyt eszeltél ki, aki a lehetetlennel határos!” – mondja Publius krónikás, megdicsérve tehetséges ifjú társát, és tudva, hogy ki kell találniuk egy nemlétező múltat ahhoz, hogy Nagy Károly valóban „nagyon nagy Károly” lehessen.
A kötet többi írásában is jórészt ugyanezt a gondolati alapvetést járja körül a szerző, a meghamisított múlt miatt jövőtlenné váló jelen sokféle arcát mutatva meg, mindezt játékosan, ironikusan. Legmeggyőzőbben talán Az Escorial foglya és a La mort című írásban teszi ezt: előbbiben a legyőzhetetlen spanyol Armada megsemmisülése II. Fülöp király értelmezésében diadallá lényegül át, utóbbiban a francia forradalom idején a király megmentésén munkálkodó Fouché polgártárs hirtelen a nyakazás hívévé válik, megváltoztatva ezzel a történelem menetét. Ugyanígy a Halál a királyokra! című írás, amelyben a császárrá, vagyis Napóleonná átvedlő jakobinus Bonaparte parancsára a forradalom gyermekei még az emlékezetből is törölni akarják a „forradalom” szót. Kedveli szerzőnk az olyan „több megoldású” történetet is, ahol például a tébolyda ápoltjánál tapasztalható az ép értelem, és orvosáról derül ki az őrület. (Lobogó zászló).
A váratlan gondolattársítások, egyik időből a másikba ugrások – különösen a kötet záró darabjaiban – ezúttal sem hiányoznak a szerző eszköztárából, illeszkedve a témához, ahogy a főhős olykor megkérdőjelezi, „idézőjelbe teszi” önmagát, vagy létállapotát másikra cseréli. Az Októberi extázis-ban például Cicero, a kóbor macska – viszonzásul a meleg cicatejért –, cicerói lényeglátással avatja be a mit sem sejtő családot a világhelyzet állásába, s tudósítja arról, hogy kitört a forradalom.
Jahoda prózastílusa engem időnként Salinger Zabhegyezőjének üdítően agyafúrt bumfordiságára emlékeztet. Stilisztikailag a szatíra és a mulatós kabaré közti keskeny ösvényen egyensúlyoz. Súlyos tartalmakról bohócos vidámsággal ír, mert célja egyfajta dekonstrukció. Ez a legjobb módszer arra hogy rádöbbentse az Olvasót: az is a mélyebb valóság része, ami megtörténhetett volna, de mégsem történt meg valami oknál fogva. Igazából ezt a mélyebb valóságot keresi szerzőnk, amikor fricskát mutat a történelem autentikusnak tekintett igazságainak. Nagy Károly, II. Fülöp, Gritti kormányzó, Richelieu bíboros, Marie Antoinette királyné, Napóleon császár – történeteikben szerzőnk bizonyítottnak véli, hogy a nagyság, amivel a história tudománya felruházta őket, csak álarc és mögötte ugyanaz a rettegő, hiszterizált ember lappang, mint mindenki másban ma is. A figyelmes olvasó ráérez, hogy Jahoda a történelmi novellát a jelen tükrének tekinti, az egyén „transzcendentális otthontalanságát” – ahogy Vajda Mihály nevezi – a régi korokra vetíti. Nincs új a Nap alatt, mondja: az egykori hatalmasok, a történelem rettegett zsarnokai és mitizált mártírjai ugyanazoktól az antinómiáktól szenvedtek, mint a mai kisemberek. A történelmet tehát csak látszólag lehet meghamisítani, kizárja azt az örök visszatérés. Az ember természete, melyet a hatalomvágy s a félelem mozgat, sose változik…
A figyelmes olvasó e konzekvenciát bizonnyal kiérzi a könyvből s ebben a szerző látásmódja segíti: az alulnézet. A kötet írásai felfoghatók a történetírás által hagyományozott, jól ismert helyzetek és képek karikatúrájaként is. A történelmi dráma mestere, Páskándi Géza úgy vélte, az író, akinek van mersze a történelemhez nyúlni, csak úgy teheti ezt, ha írása szobrokat képes elmozdítani talapzatukról. Adódik a kérdés: mennyire képes erre ez a kis könyv? Az biztos, hogy Jahoda történetei az „alulnézeten” felül mindig kapnak egy váratlan csavart is, drámaiból mulatságosba, vagy ennek ellenkezőjébe, elősegítendő az Olvasó fejében megszülető antitézis kibontását. De ha nevetünk, annak árnyéka van: a történelmen nevetünk, ezen az emberfaló Leviathánon. (Jahoda Sándor: A nagyon nagy Károly. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2025.)
Redő Ferenc: Újjászületés
Forgattuk egymást, ismerkedtünk egymással, a könyv – Anna Banti olasz írónő kötete, az Artemisia – és én, amikor hozzájutottam. Kezdetben úgy gondoltam, lehetne talán tagoltabb, úgy olvasóbarátabb lenne, de aztán ahogy haladtam egyre inkább a kötet mélyére, rájöttem: így jó. Egymásba fonódik két nő, Artemisia Gentileschi festőnő s az ószövetségi Judit alakja egy harmadik nőével, a szerző Anna Bantiéval. Az egymásba fonódás szétszálazása, majd az újrafonódás lehetőségének biztosítása nem mindennapi művészi élményt biztosít az olvasás során.
Olvasatomban a regény központi témája, hogy Artemisia Gentileschi jónevű itáliai barokk festőnő megfesti a „Judit levágja Holofernész fejét”- témájú ószövetségi jelenetet (két alkalommal is). Mi is ez a jelenet? Nem szerepel a könyvben – annak ellenére, hogy e recenzió írója szerint ez áll a középpontban –, ugyanakkor érdemes előzetesen tudnunk ahhoz, hogy kellőképpen élvezhessük a kötetet. Maga az ószövetségi történet: amikor Holofernész asszír hadvezér megtámadta Kánaánt az időszámításunk előtti 6. században, a zsidóknak egyre kevesebb esélye maradt a túlélésre. Holofernész azzal akarta halálra szomjaztatni a zsidókat, hogy elfoglalta az ivóvizek forrásait. Ekkor Judit, egy bátor és szépséges özvegy megígérte honfitársainak, hogy megmenti őket. Legszebb ruháját felöltve felkereste Holofernész táborát. A hadvezér szeme megakadt a gyönyörű nőn, s magához hívta mulatni. Amikor Holofernész magatehetetlenné vált az alkoholtól, Judit levágta a fejét, és diadalittasan vonult végig zsákmányával a városon – mutatja be tömören a Judit-Holofernész történetet Gerevich József pszichiáter-művészettörténész egy tanulmányában. Tehát ha mindezzel tisztában vagyunk, elképzelhető, hogy másképp fogjuk olvasni a regényt, mint ennek hiányában.
Artemisia Gentileschi a bibliai történetnek legdrámaibb pillanatait ábrázolja a festményen, magát a fejlevágást. De a kötetben ez is csak egyszer-kétszer kerül említésre, az író a bibliai történet ismeretét is feltételezi az olvasóról; bár az is meglehet, nem tartja a regény olvasása szempontjából elengedhetetlennek, s ezért nem írta bele. Miért festi meg ezt Artemisia? Ez is csak néhány utalással szerepel a könyvben, ezt is tudnunk kell előzetesen: ugyanis egyik tanára, Agostino Tassi – aki festészetre oktatja Artemisiát – megerőszakolja őt, s a festő tanítvány csak nagy nehezen, kínvallatással is színesített bírósági tárgyalás után nyeri el igazát, ám környezetében továbbra is megmarad, él és pusztít a „megrontott lány” föltételezés. Artemisia valamiképpen bosszút akar állni Tassin, ha másképp nem megy, hát áttételesen, ezért festi meg amint egy nő meggyilkol egy férfit.
Miért választhatta a Judit és Holofernész-történetet Artemisia, amikor bosszút akart állni Tassin, s ugyanakkor mindenképpen meg akarta győzni környezetét festészetének magasfokúságáról? Hogyan szublimálódott az elemi, nyers indulat magas fokú műalkotássá? Amióta Tassi megerőszakolta, Artemisia égő dühöt érzett, de nem tudott ellene tenni túl sokat, törvényesen legalábbis nem. Elképzelhető, hogy ezért vetítette rá a dühöt a Holofernész-történetre, melyben minden megvan, amit egy dühös nő gondol, mégsem „törvénytelen” – tehát az adott társadalmi „formák és keretek” közt megvalósítható. Benne van egy nő, Judit (ő maga, Artemisia), s benne van egy ellenség, egy férfi, Holofernész (Tassi), de maga a történet nem direkt utalás a Tassi-ellenességre, hanem egy bibliai, és többek által művészileg már feldolgozott esemény, azaz nem feddhető meg semmiképpen, aki ehhez fordul. Tehát minden mivoltában „törvényes” az a férfigyilkolás, amit Artemisia megfest. Így válik az általa megfestett gyilkosság az ő – megengedhetetlen, s így megvalósíthatatlan – „privát bosszújából” egy megvalósítható, a társadalom által elfogadott, sőt nagyon is díjazott, kétszer is megfestett alkotássá (bár a másodjára festett Judit-képet Cosimo Il de’Medici, Toscana nagyhercege, aki számára készült, elzárta a nyilvánosság elől: túl borzalmasnak találta).
A művész úgy festette meg a Judit-képeket, hogy semmi „személyes” nem maradt a művekben, nem érzékelhető semmiféle, a bosszú sikeressége fölött érzett öröm, netán szadizmus. Szakszerűen kidolgozott, korrekt „beszámoló” a leszámolásról, olyannyira az, hogy még a vér fröccsenésének útvonala is valós: híven követi a Galilei által akkoriban frissen felfedezett szabályt a lövedékek parabolikus röppályájáról.
S hogy kicsoda a szerző, Anna Banti? Ez a név írói álneve Lucia Loprestinek (1895–1985), aki művészettörténész, író, irodalom-, színház- és filmkritikus, valamint műfordító volt, hét novelláskötet, kilenc regény és számos esszé szerzője, akinek nevéhez művészettörténeti monográfiák is fűződnek. Rómában, a gimnázium harmadik évében sorsfordító találkozása volt a művészettörténettel s a tantárgyat oktató Roberto Longhival, akibe beleszeretett, és akihez feleségül is ment. Ez nemcsak egy nagy szerelem kezdete volt, hanem egy életre szóló rendkívüli szellemi szövetségé is: egymást támogatva dolgoztak. „Szerettem volna a férjem vezetéknevét használni. De ő már naggyá tette, s nem éreztem helyesnek, hogy ezt használjam” – írja Lucia arról, miért választott művészi álnevet magának. Első regénye, a Paulina útja, illetve A nők bátorsága című novelláskötete is jelzi a nők családi és társadalmi helye és helyzete iránti érdeklődését, mely egész későbbi munkásságát jellemezte. Az Artemisia is ilyen regény – vannak, akik feminista alkotásnak tartják, bár ez ellen Banti mindig is tiltakozott –, amit voltaképpen kétszer hozott létre az írónő: az első változat 1944-ben, Firenze német bombázásakor megsemmisült. Anna Bantinak a téma iránt érzett nagyfokú vonzalmát jelzi, hogy nem hagyta elveszni, hanem újraírta a történelmi-életrajzi elbeszélésből immár regénnyé alakított Artemisiát. Ez a vonzalom Anna és Artemisia lelki rokonságára utal. A 17. századi festő, s a 20. századi írónő hangja egymást erősíti: Artemisia, éppúgy, mint Banti szinte valamennyi nőalakja, végül is áldozatai annak a kornak, amelyben éltek, és annak a történelmi-társadalmi konformizmusnak, amely leküzdhetetlen akadályként tornyosult művészi kiteljesedésük elé – írja a kötet utószavában Vígh Éva. Hozzátéve: ha valamiként mégis sikert értek el e nőalakok, nem kevés áldozattal, lemondással, s nehezen kezelhető lelki teher elviselésével járt küldetésük. „Neki nevet kell magának szereznie, ennek a különös névnek, amit kapott, rendkívülivé kell válnia.” (…) „Majd meglátják, kicsoda Artemisia” – olvasható a regényben. A könyv ennek a „névszerzésnek” és eredményének a leírása. A bosszú beteljesítve, Artemisia „elégtételt vett a véget nem érő római szégyen miatt”. S „miután bemutatta a Judit és Holofernészt az udvarban” (…) „megkapta az érte járó fizetséget s az udvari dicséreteket.” „Most pedig, hogy megfestette Judit és Holofernész jelenetét, testet ölt egy kivételes nő alakja, aki nem feleség, nem is lány, és akiben nincs félelem (…) „Hatalmas büszkeség dagasztja keblét, a bosszúálló nő rettenetes büszkesége, amelyben (…) a művész elégedettsége is helyet kap, a művészé, aki legyőzte a művészet minden problémáját.” Előttünk áll az „erős nő, aki mer cselekedni és képes győzni”. Banti Artemisiája aligha az egyetlen fontos regény, amely igazságot szolgáltat az üldözöttnek, illetve a főhős által megtestesített üldözött léleknek – szögezi le a kötet előszavában Susan Sontag, de hozzáteszi: „Az azonban bizonyos, hogy megmutatja, miként kísérti az egyik nagy tehetségű nőt a másik nagy tehetségű nő.” S ott lebeg még, ősforrásként, a bibliai harmadik. (Anna Banti: Artemisia. Fordította: Lukácsi Margit. Labirintus Kiadó, Budapest, 2024)
Törő István 1949. december 5-én született Nagydoboson. Pályafutása során számos területen tevékenykedett, többek között íróként, költőként, újságíróként. Mezőgazdásznak tanult, később filozófiából, esztétikából szerzett felsőfokú képesítést Budapesten.
Irodalmi munkássága során több műfajban is alkotott, így verseket, novellákat, esszéket és újságcikkeket is publikált. Első verseskötete Éltető világ címmel 1989-ben jelent meg, ezt követte 1996-ban a Hamvas kék szilvaszemek című gyűjtemény. Több válogatott verseskötete is megjelent: Medúzák a poklok alján, Laokoón fogása, Számadás szirommal, vérrel, Bizonyító üzenet. Novellái közül kiemelkedik a Homokóra és a 2004-ben megjelent Szándékok című válogatás. Emellett írt gyermekmeséket is, például A Tűzgyújtó Tündér meséje címmel, 1997-ben.
Munkásságát több díjjal is elismerték. Kétszer is megkapta a Magyar Írószövetség különdíját, 1995-ben és 2000-ben, majd 2009-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. 2022-ben Művészi Életpálya elismerést kapott.
Törő István költészete gazdag és sokrétű, amelyben a magyar vidéki élet, a természet és az emberi érzelmek mélyreható ábrázolása jelenik meg. Műveiben gyakran visszatérő motívum a természet szeretete és a falusi élet mindennapjai, amelyeket lírai érzékenységgel és részletgazdagsággal örökít meg.
Gyermekverseiben is megmutatkozik a természet iránti vonzalma és a gyermekek világának megértése. A Volt egyszer egy kismadár című kötetében játékos és tanulságos versekkel szólítja meg a fiatal olvasókat, amelyekben az állatok és a természet közelsége dominál. „Volt egyszer egy kismadár, / messze kószált, mint a nyár, / varázstükrét keresni / ment, az embert szeretni.” – írja a címadó versben.
Legújabb verseskötete, a Bánatos piciny madárka, 2023-ban jelent meg, az érdi Szepes Gyula Művelődési Központban, és lakóhelyén, Diósd város Dísztermében mutatták be. Ez a kötet is hűen tükrözi Törő István lírai világát, amelyben a természet és az emberi érzelmek finom összefonódása jelenik meg. Törő István formaművészete kortársai körében is közismert, formai sokoldalúságát ebben a kötetben is csillogtatja. Széles merítésű a témákban is, a költészet állandó toposzai mellett (természet szépsége, költészet szerepe, az idő múlandósága, illetőleg a lírai elődök, akiknek teret e könyvében is – Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Ady Endre, Fodor András –,) új elemként jelenik meg a Covid-járvány. A járványban szenvedők és az áldozatok gyakorta szerepelnek a versekben, illetve a versek egy része erről az időszakról szól. Így ír a könyv címadó versében: „…Bánatos, piciny madárka, / lázban elégett személyi száma, / nem menthette meg gép, sem ember, / gyilkolt a láthatatlan fegyver, / kedves hangja sem ébreszthetett, / mely sötétségben is fényt keresett…”
Egy másik versében, így fogalmaz:
az angyalokat tapssal dicsérik,
akik még utolsó sóhajod értik,
harangszó, füst száll és a föld,
elsimult ajkakon csönd üvölt.
(Az angyalokat tapssal dicsérik)
Emléket állítva a Covid áldozatainak Törő nem feledkezik meg a másfajta válságot okozó jelenségekről sem, mint pl. az ukrajnai háború.
a városokat rakéták szántják,
feltörve búzaföld, pályaudvar,
bújócskáznak éjjel a csillagok,
pince, alagút óvó bunker.
ha elszökdösnek a férfiak,
ha letarol mindent a gépezet,
mi maradhat a sötétség ellen,
ki értelmet szállít, és fényt vezet?!
(Mi maradhat?)
Az Angyalszárnyak című ciklusban a költészet és a könyv hatalmát élteti. A vers befejező sorai: „… a könyv ígérhet szelídséget, / puhít, lágyít, olykor megéget, / a régi, új, benne vész el, /elmének nyújtott drága ékszer, / feledést hozhat, ha nagy baj van, / a bizalom belőle harsan…élet is idő mintha repülne, / sóhaj sem hallik könyv mellé ülve, / lehet hártyapapírra írva, / feltárul benne Biblia titka, / remény indája szívét befutja / annak, aki szándékát tudja.”
Korunk pestise, a technológia mindent átölelő és mindent pótló uralma ugyancsak foglalkoztatja:
áhítjuk tudását, kijelzős szavát,
ha rabjává válunk, nincs kímélet,
prédikációk, imák nem kísérnek.
ösztönösen lapul a zsebben,
számlapja villan, tündéri neszben,
verset is mormol, filmet is vetít,
betegség, ábránd mind letesztelik,
gondolat kitágult szabadsága,
nélküle tudod, most lehetsz árva,
dobozba préselt hősköltemény,
lassanként kifog a világ eszén.
(Modern fegyverünk)
Családi vonatkozású versek is átszövik a könyvet, mélységes őszinteséggel és szeretettel vall családjáról (Vacsorát várok, Mindenséget megőrző című versek). Az égi permet című versben így ír anyja emlékéről: „ahogy görnyedten szobát meszelt, / örökké tisztaságot lehelt, / barackvirágból az Ő szeme néz, / tudta az élet pokol és méz.”
Feleségéhez írt versek: Alvó kedves, Szemek és vágyak, Ötven érv, Képek. A Hálás pillanat című versben így fogalmaz: „…mint őrláng, amely gyújtani kész, / takarékon lobog kékes fénye, / messzeségből a Nap előcsalt, / úgy vágyom szemed melegére, őriztelek, akár e gázláng, / ha rossz napom volt, újra kezdtem, / lehetsz a meghitt kávéházam, / Éva, akitől bűnbe estem…”
A Gyerek reménye ciklus versében: „…Amikor feléled reggel a pára, / könyv soraiban rokonra lelek, / nem leszek rátok fonódó árva, / magukhoz ölelnek az istenek…”
Végül a természetről, növényvilágról, állatok szeretetéről készült versek szép példája az Erdőben jársz című vers néhány sora: „…az erdő nem vacog, nem fázik, / madarak énekére vágyik, / mégis az erdő, mely levegőt ad, / ha gyilkolod i s téged nyugtat, / kiszolgált bakaként figyelnek, / rémület bennük is keringhet, / nézed, ahogy összefonódnak, / ahogy sziklák köldökén lógnak, / ó, ha egyetlen szavuk lehetne, / mit mondanának reggelente?”
A kötetet gyermekversek zárják, melyek keretet biztosítanak a kötetzáráshoz. A 75 éves Törő játékos énje is megmutatkozik ezekben. A Rollerezők című ciklusban a játékos gyerekkort szépreményű jelent megelevenítően tréfás versikék a tapasztalatok megszerzésére serkentenek, s a lelki érlelődést segítik.
Libegő, libbenő
picinyke cipellő,
két kisláb hergeli,
két kéz meg vezeti
sántikál, visszalép
fékezi kerekét,
átkelő, nagy zebra,
a lányka kivárja,
átviszi a rollert
ha jelzi a zöldet.”
(Rolleren száguldó)
A Bánatos piciny madárka méltó összefoglalása Törő István ötvenöt éves írói munkásságának, félszáz megjelent könyvének, amiből keresztmetszetet kapunk a költő világáról. Összességében Törő István költészete a magyar irodalom értékes részét képezi, amelyben a természet, a vidéki élet és az emberi érzelmek harmonikus egységet alkotnak. (Törő István: Bánatos, piciny madárka (versek, gyerekversek), Budapest, 2023.)
Kötéltáncos
„Az utolsó magyar”nem biztos, hogy a legszerencsésebb címválasztás olyan monográfiának, melynek témája, alcíme szerint, Arany János élete és költészete. Ám ez csekély fontossággal bír Szilágyi Márton, az Osiris Kiadó Osiris Irodalomtörténet sorozatában megjelent műve jelentőségéhez képest: Keresztury Dezső 1990-es nagymonográfiája óta ez az első hasonlóan átfogó-összegző szintézis Arany János életéről és életművéről, jóllehet a szerző, az ELTE professzora, az előszóban furcsa módon szerénykedik („…most sem az az illúzió vezetett, hogy képes vagyok megírni az igazi, átfogó Arany-biográfiát és Arany-pályaképet egyben. Nem is biztos, hogy ez lehetséges vállalkozás lenne [tőlem legalábbis], s még csak az sem biztos, hogy szükség van rá”), amit elég nehéz lenne komolyan venni. Nem állíthatjuk, hogy Szilágyi könyve meghaladja, vagy felülmúlja „elődjét”, a Kereszturyét. Másmilyen. Értéke(lése) sem ezen múlik. Vannak erősségei és vitatható elemei.
Kiemelkedően jól sikerült például Arany Petőfivel való barátságának és Tompa Mihállyal kiegészült „triumvirátusának” elemzése. Kevésbé a közvetlenül előtte olvasható értelmezése épp a legismertebb Arany-remekműnek, a Toldinak. Itt nem csak az a probléma, hogy az irodalomtörténész kritika nélkül hagyja egyes pályatársai erősen vitatható gondolatait (Miklós „szakrális fizikumáról”, a bika megfékezésének „fölöslegességéről”, „a farkaskalandról mint a táltos-hiedelemkör leágazásáról” etc.), hanem az is, hogy ő maga eltúlozza „az Istennek szentelt vitéznek” és az egész elbeszélő költeménynek vallásosságát, gondviseléshitét, „az isteni harmónia rendjét”, „az isteni kegyelem” szerepét az eposzban, s mindezek rokonságát a kálvinista predesztináció-tannal.
Viszont a Toldi estéje olvasata újfent bravúros. Az olasz lovaggal való párbajban Toldi fizikai győzelme, ugyanakkor „totális veresége” nemzetpolitikai interpretáció és „kulturális hatás” tekintetében igencsak elgondolkodtató. Nemkülönben tanulságosak az „Arany publikálási gyakorlatának” és szerkesztői munkásságának, versei kiadástörténetének, a cenzúrának és öncenzúrának szentelt fejezetek.
A balladákról, bőséges szakirodalom után, újat mondani Szilágyi, engedtessék meg a szójáték, a kísértetmotívum végig kísérésével próbál – nem mindig meggyőzően, olykor némi aránytalanságokkal. Arányproblémák másutt is adódnak. Egy ifjúkori kiadatlan zsenge, A ványai juhbehajtás bővebb terjedelemben tárgyaltatik, mint a Toldi szerelme. Az „oeuvre” egyik legmagasabb csúcsának tekinthető A walesi bárdok kisebb teret mondhat magáénak A rodostói temetőnél… Az egyik legcsodálatosabb Arany-vers, a Dante mindössze egy felsorolásban szerepel sok egyéb, vegyes színvonalú „verstársa” között, futólag. A honi komparatisztika alapműve, a Zrínyi és Tasso említve sincs. A bibliográfiában Tusnády László értekezése, az Arany és Tasso nem található (szemben Király Erzsébet a témától messzebb álló Tasso és Zrínyijével). Miközben az irodalomjegyzékben az Arany-tematikától meglehetősen távoli munkák számosan sorakoznak, hiába keresnénk ott Balogh László tanulmánykötetét, Nyilasy Balázstól A konzervatív-modern költő. Arany János verses epikája című kötetet, a Losonci Miklós–Tóth Tibor szerzőpáros verselemzéseit, Czeizel Endre patográfiáját, az Arany-emlékeink könyvsorozatot… Satöbbi. Szilágyi Márton hagyott munkát a későbbi monográfusoknak is. Önzetlen ember. (Osiris Kiadó, Budapest, 2023)
Redő Ferenc: Szántó-Kovács János
Redő Ferenc: Árvíz
Redő Ferenc: Védtelenül
Vörös Rozália: Leányfalu
Redő Ferenc: Prométheusz
Redő Ferenc: Krúdy II.
Redő Ferenc: Don Quijote
Redő Ferenc: Disznóölés
Redő Ferenc: Pitypangünnep
Vörös Rozália: Betlehemesek
Vörös Rozália: Mit látnak a darvak
Redő Ferenc: Zuboly
Redő Ferenc: Dionysia
Redő Ferenc: Döntés előtt
Redő Ferenc: Szapphó
Vörös Rozália: Róma
Vörös Rozália: Velencei triptichon
Vörös Rozália: Rekettyés
Vörös Rozália: Balett
Redő Ferenc: A Léda aranyszobra