A vér könnyei. Tisztelgés Salvador Allende, Pablo Neruda és Víctor Jara emléke előtt
A vér könnyei. Tisztelgés Salvador Allende, Pablo Neruda és Víctor Jara emléke előtt
Gótot, perzsát, vandált mind megvertem.
Itáliát hálátlan uramnak én visszanyertem,
most mégis a templom küszöbéről kiáltok.
Elhagytak immár rokonok s el a jóbarátok.
Emlékszik-e még valaki dicső fényére
hadjárataimnak és Belizár nagy nevére,
midőn kevély Jusztinián mellett álltam
pajzsommal a napfényes Ravennában…?
Szememmel hajdan messzire elláttam;
az ellenség táborát rendre megtaláltam.
Sem nyíl, sem penge nem fogott rajtam,
bár most egy kavicstól majd’ elhasaltam.
Hatalmas seregeknek parancsoltam egykor,
ám azóta polgár, gyermek, szolga, csavargó
és még a kutya is magától undorral eltol,
mert egy ilyen leprás és vak koldusnak
ebben a városban senki sem kínál helyet –
legalább pénzem volna, de egy bolond
öregembert még az örömlány is kinevet.
Ha pedig meg is szánnának: abból
tele inkább üres gyomromat töltöm,
az utca magánya és az örökös sötétség
pedig nekem mindennél kínzóbb börtön,
amíg büszkén döngetem hörgő mellem,
hogy én még rómainak születtem;
hogy lelkemet híres diadalok
bár azon vihog most a sok pimasz kölyök,
hogy ez itt már Bizánc, nincs többé Róma;
hogy cintányéros bohócként akasztottak
rá himbálózni erre a tudatlan utókorra,
így hát legalább te adj egy árva obulust,
vándor, könyörülj rajtam s tégy csodát!
Hisz’ tudjuk: hogyha a császár
nem is, de az Isten megbocsát.
Szürke lesz a sárga villamos
amikor épp én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha rálépek,
zsenge leveleit borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kék medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.
Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,
s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénné égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.
Gyötrelem
Az arcodat figyeltem, ahogy beértünk a városba. Te egy európai nagyvárosból származol, én innen. Figyeltelek, mikor önt el a csalódás, de csak őszinte kíváncsiságot láttam rajtad. Ezt szeretem benned annyira, hogy úgy rá tudsz csodálkozni mindenre, ami más.
Az első és egyetlen kereszteződésben álltunk, a lámpa éppen piros volt. Hadonászva mutogattál mindenfelé, egyben akartad elnyelni a várost, kérdezgetted, mi, micsoda. De én nem tudtam akkor még elmondani semmit, fürösztöttem a lelkemet az emlékeimben. Érezted, nem jött el a pillanat, hát egyszerre csak elhallgattál, és dúdolni kezdtél egy dalt, a mi dalunkat. A nagy postánál jobbra fordultunk, figyeltem az épületet. A tető őrizte egykori patináját; felújították, s nem is rosszul. Szemben vele Boór bácsi patikája állt. A cégér megújult, és új ajtót építettek be, forgóajtót, ami folyamatosan használatban volt. Ahogy elhaladtunk előtte, megpróbáltam belesni, ki állhat most a pult mögött. Fiatal nők sziluettjét láttam. Persze, hogy nem lehet Boór bácsi – már gyerekkoromban is vagy 70 éves volt, és azóta eltelt 20 év.
A nagycsarnoknál fordultunk el; heti piac volt éppen. De miért nevezik nagy csarnoknak, hiszen nem több, mint néhány asztal az árusoknak? Egykori gyerekszememnek óriásinak tűnt. Hirtelen váltottál és egy éles kanyarral beálltál a csepp parkolóba. Kiugrottál a kocsiból, és az első asztalnál vettél néhány szál virágot. Persze te nem tudod, hogy mindig az első asztalnál a legdrágább a virág… A kezembe nyomtad, és boldogan rám mosolyogtál. Hazai virág, mondtad, és aztán megkérdezted, merre tovább. A főtérre navigáltalak. Kevés volt a parkolási lehetőség, de te bebűvészkedted az autót egy lehetetlenül aprócska helyre; kíváncsi lennék rá, hogy a másik két autós gutaütést kap-e, amikor megpróbál előled és mögüled kievickélni…
Először a templomot akartam megnézni. Nem mondtam el neked, hogy az idős emberek mennyire rajongtak értem kislány koromban, ha feltűntem közöttük. Nagy ünnepen a templom mindig zsúfolva volt, ez csak ’45 után változott meg. Korombéli is alig maradt, szétszórattak a felszabadulás után, rejtőzködtek szüleikkel együtt az újfajta szabadságban… Hát ezért örültek nekem, a gyereknek az idősek, akik túlélték az üldöztetést, hogy nem hiába. Mégis megmaradtak, fennmaradtak – igaz, kicsiny a magocska, de él. A templom kertjében áll a meggyilkolt gyerekek emlékhelye. A nagyszüleim osztálytársai közül sokan füstté váltak. Akár egy téves álom, úgy tűntek el… Nem, a temetőbe nem akartam kimenni. Most áltattam magam, hogy minden úgy van, ahogy egykor, ezért csak olyan helyekre mentünk, amelyekhez élő emlékek fűztek.
Beszálltunk az autóba, és elindultunk a lakótelep felé. Út közben feszülten figyeltem, meghallom-e a harangot. Tudod, itt van a világon talán az egyetlen olyan harang, amit csak a helyiek hallanak meg, annyira halk. Persze te meghallottad, láttam, hogy feszülten fülelsz, és megkérdezted, honnan jön, mi ez a hang. Egy zenész elől nem lehet ilyesmit elrejteni…
Ragaszkodtál hozzá, hogy nézzük meg. Mikor odaértünk, elnevetted magad, és mindjárt leszolmizáltad a kis harang hangjait.
Halkan dúdoltál még akkor is, amikor odaértünk a csíkosra festett „pizsamaházakhoz”, a tízemeletesekhez, ahol nagymama élt gyerekkoromban, és ahová annyi szép emlék kötött. Egy helyütt észrevettem, hogy még mindig a régi, kopott utcanév áll az új alatt. Felnéztem az ötödik emeletre. Csak a ház színe volt más, az erkélyek üvege még a régi. Az ablakban világosság égett, otthon volt az új tulajdonos. Elképzeltem, hogy nagymama jön-megy a lakásban, és képzeletben körbejártam a lakást is. Ott állt az én gyerekágyam, amott meg az öcsémé. Innen nyílik a konyha – a valamikori pöttyös konyha –, ahol annyiszor festettünk és játszottunk nagymamával. Ha most benyitnék a vécébe, biztosan ott találnám a rejtvényújságait is…
Míg kicsik voltunk, folyton beszélgetett velünk, bárhol is volt; fürdőben, vécén, vagy a konyhában. Azt akarta, hogy mindig biztonságban érezzük magunkat. Magamban felkiabáltam az emeletre, mint oly sokszor kislány koromban: Nagymama! Aztán hirtelen sarkon fordultam és magammal rángattalak; nem akartam látni, hogy nagymama többé nem néz ki az idegenné vált ablakon. Megkérdezted, mi történt, de megint csak nem tudtam válaszolni, némán bandukoltam melletted. Most jöttem rá, hogy öregszem – már fontosak gyerekkorom helyszínei, és nem tudom megosztani veled sem. Láttam, nem érted, mit akarok, de úgy telve volt a lelkem az egykoréltekkel, hogy nem volt erőm megmagyarázni semmit.
Innen az óvárosba mentünk. Abban a málló falú, aprócska kertes házban élt a nagyanyám az egész családjával. Úgy emlékszem, azt mondta, ott is született. A háború után visszakapták, de már nem tudtak vele mit kezdeni, az egyik oldala találatot kapott; a férfiak a családból nem jöttek vissza, hát nagyanyám anyja eladta. Vajon hány kísértet bolyong benne éjszakánként, keresve elrabolt életét? Egyszer, még, amikor élt a nagymama – talán kilencéves lehettem –, bekéredzkedtünk a kertbe, a háziak kissé csodálkozva, de kedvesen beinvitáltak, amikor elmondtuk, kik vagyunk. A fiatalasszony mindjárt limonádéért futott, a férfi körbevezetett minket a kertben, mert a házba nem akart nagymama bemenni. Ha bemegyek, mondta, akkor eltűnnek az enyéim mindenestül. Csukott szemmel állt a kertben az alatt a fa alatt, amelyet még az édesapja ültetett, amikor a második gyereke megszületett, a nagymamám. Itt ez volt a szokás: minden gyerek születésekor ültetni egy fát… Néztem, ahogy kihúzott derékkal áll, arcán váltakoznak az érzelmek, és tudtam, most csöndben kell lenni, az övéivel van. Aztán megmarkolta a vállam, és azt mondta, mehetünk, elbúcsúztam. A fiatalasszony a limonádéval éppen akkor lépett ki a házból, amikor mi betettük a kertkaput magunk mögött. Még észleltem a csodálkozást és egy csepp sértődöttséget az arcán, hogy el sem köszöntünk. Ő nem tudta, amit én, hogy nagymama soha nem búcsúzott el senkitől. Félt búcsúzni, annyi minden volt már mögötte. Mindig ezt mondta: majd találkozunk… Felvetett fejjel távozott, soha nem nézett vissza. Én tudtam, miért.
Az óvárosban még ma is sok a kertes ház. Odataláltam ahhoz a kapuhoz, és bekukucskáltam a kertbe. Az egykori fiatalasszonyt láttam, amint éppen megy be a házba. Széles csípője ma is lágyan, talán kevésbé könnyedén ringatózott, de így is megismertem. Nem vett észre minket. Becsuktam a szemem, és elképzeltem nagymamát, ahogy áll a fa alatt lehunyt szemmel. Én is becsuktam a szemem, és akkor találkoztunk. Megkérdezte, mit keresek itt, ez nem az én életem, és azt mondta, menjek innen, éljem az én életemet. De csak álltam ott, nem tudtam mozdulni.
Könnyű érintésre térem magamhoz. Most merre, kérdezted, és finoman megfogtad a karomat. Csöppnyi türelmetlenséget éreztem a hangodban. Közben apró cseppekben megeredt az eső. Egy idős férfi ballagott velünk szemben az utcán. Eleresztetted a karom, és odaléptél hozzá. Valamit beszélgettettek, aztán köszöntél, és visszajöttél hozzám. Némán elindultunk.
Nem akartam beszélgetni, csak lehunyt szemmel képzelődtem: újra kislány voltam és mentünk fel a hegyre a piros kutyát megnézni, amit nem hittem el, hogy létezik, de tényleg létezett!
A temetőnél állítottad le a kocsit. Kiszálltál, és némán nyújtottad a kezedet. Nem tudom, hogyan találtál ide, talán az utcán az az idős ember mondta meg neked, hol találod meg pont ezt a temetőt? Önkéntelenül indultam el a sírok közt, és álltam meg ott, annál a sírkőnél. Rövidlátón silabizáltad a neked ismeretlen betűket. Aztán fogtad a virágokat, és rátetted mindet. Elsírtam magam.
Levettem a sírról a virágaidat és két követ kerestem helyettük. És ekkor mindent elmondtam neked.
sör mellett ücsörögtünk
a tóparti teraszon
fegyelmezetlenül idézgetve
kamaszkorunk zsákmányait
nyugtalanító voltál és decens
mint amikor magaménak képzeltelek
primitív ötlet időt mérni
rekonstruálni a lehorgasztott fejet
a kínlódás határán egyensúlyozva
követtelek mégis
és néha tudtalak gyűlölni is
de azon a nádasba nyújtózó stégen
beláthatatlanok maradtunk
és felismerhetetlenek
míg el nem kezdődött a tagadás
mert utána már csak szünetjeleket
rajzoltál a homokfalak közé
álmodott vadonba
navigáció nélkül lavíroztunk
a hétköznapok taposóaknái között
bekeretezett képeknek öltözve
a múlt kísértetei csüngtek a falakon
sterilizált emlékek
kapaszkodás és kétségbeesés
őrjöngve örvénylő összevisszaság
s azok a hibátlan hajnalok
az a sok véletlenszerű találat
amiről egy Moszkvából hozott
bakelitlemezen Viszockij énekelt…
s a feltúrt ágy melege
az egymásba olvadó meztelenség
és a mozdulatokat diktáló dallamok
ahonnan szökni már nem lehet
hámozd ki félszeg bugyijából
hörpintsd fel ne törődj semmivel
– véletlenszerűen buggyantak
a szavak melyekből tárgyiasult
mondat nem születhetett
csak a mindent kívánó áhítat
s az az egyetlen eltévedt pillanat
mióta rövidülnek az éjjelek
nyitott szemmel számolom az óraketyegést
de folyton vakuk villannak
– be nem végzett dolgok képe pörög –
ilyenkor visszaszöktetem magam
a vízparti vadonba
hogy napbarnított bőrödről
válaszokat szürcsöljek
de ott semmi fény
rossz ütemben érkeztem
már nem vársz senkire
leszegett fejjel hallgatunk
s hogy mi halt meg bennünk
nem tudom
Indián leányka
Óriási izgalommal vártuk az Első Budapesti Papagájversenyt. Vagyis várták a résztvevők, azazhogy nem is a résztvevők, hanem a résztvevők hozzátartozói. Szóval, akikhez a résztvevők tartoztak, akik benevezték a papagájukat, a papagájtulajdonosok, a papagájgazdik. Kedvenceik között volt itt arapapagáj, jákópapagáj, citrompapagáj, sörtésfejű, kékfejű, üregi fajta, de még karmazsin rozella is. A papagájok pedig tudvalevőleg beszélnek, éspedig:
– Pityuka vagyok.
– Korán reggel ritkán rikkant a rikkancs.
– A rikkancs csak korán reggel rikkant.
– És azt mondja: „Esti a hírlap.”
– Hírlap múltával dicsérd a napot.
– Hol holnap, ott volt ma.
– Pityuka vagyok.
– Tyapi kopatyik. (Ez külföldi lehet.)
– Pa-pa-pa-Papagénó.
– Még egy zenész.
– Én a Mátyás pincében adtam a hangot.
– Átmenetileg nem üzemel a vendéglátóhely, felújítják.
– Ismerem az ilyet, lementem a kínai boltba szappant venni, azt ott az ajtaján a stempli, hogy a NAV bezáratta.
– A NAV nem zár be pincéket.
– Nana, kisöpri az még a padlást is.
– Én, kérem, még láttam, amint felvitték a pallásra tyúklétrán a nyolcvankilós búzászsákokat.
– Honnan tudod, hogy nyolcvan kilósak voltak?
– Mert az emberek azt nyögték, hej, van ez egy mázsa is.
– Még szerencse, hogy a kormány meghirdette az „Egészséges Magyarországért” programot.
– Hogy jön ez ide?
– Most már mindenki el fogja bírni a búzászsákot.
– Majd pont azok, akiknek a kezében telefonnál nehezebb tárgy soha nem volt.
– És kéz alatt vették a Bentley-t.
– Meg az elektromosműveket.
– Na csak figyeljen, a kormányzat előirányozta az „Előre a nyolcvankilós okostelefonért” programot is.
– Ne mondja.
– Hát maga ilyen tájékozatlan?
– Agyatlan.
– Tök gáz.
– És még az ilyen mondja: „Repülj, fecském.”
– Nem azt, hogy „darumadár fenn az égen hazafelé…”
– Azt biztos nem, mert a haza nem lehet ellenzékben.
– Nem politizálunk.
– Egy pohár vízben is politika van.
– A politika a polisz ügyeinek intézése.
– De a polisz az a rendőrség.
– Az aztán intézkedik.
– A minap is az öcsém…
– Pa-pa-pa-Papagéna.
– Kész zenészdinasztia.
– Már a papa is?
– Szóval, az öcsém kiment megetetni a csirkéket. Azazhogy, nem is az öcsém, hanem a sógornőm, a Mariann, de mindegy. Szóval etetődnek a csirkék, és akkor benéz a kerítésen a szomszéd, hogyaszongyja, most már tényleg intézkedni kellene, hogy a mindenféle csirkék, értem, az égi madarak ne hozzák ide Ázsiából a vírust.
– Ez olyan, mint amikor a sógorom nyugdíjba ment, kocsikísérő volt a BUBIV-nál, amolyan tedd ide, tedd oda Pista, azt valamelyik szomszédja alakított, mert annak idején mi örültünk, ha lakáshoz jutottunk, legyen bármilyen, ma meg a patkánylyukat is átalakítják, szóval, egy ember az asszonyával próbált befele hordani valami nehéz cuccot, de sok volt a nőnek, kérdi erre a Pista, hogy segíthet-e, mert jó szíve van annak, hát bevitték a pakkot, azt odabent az asszony, hogy az isten áldja meg, és tetszik-e, amit alakítottak, így megkérdezi, hát, csóválja fejét a Pista, tetszik is meg nem is, hogy hát mi a nem, ő sok lakást látott a bútorszakmából, ugye, szóval a konyhában bal felől kell essen a munkaasztalra a fény, ellenben a tévére a szobai szekrénykombinációban jobbról, mert a meccset középről közvetítik, elég az hozzá, hogy mán az összes lakást alakították a házukban, de csak mondják a szomszédok az új lakónak, amikor befejezte, hogy a Pista bácsi látta-e, mert ki az a Pista bácsi, hát ő már akkor, amikor, ja, értem, a vége az lett, hogy a sógorom, aki világ életében egy tróger volt, olyan tekintélyre jutott öregkorára, hogy Pista bácsi, ha nem sértem meg, azt mond ezt, azt, hülyeségeket, és még fizetnek is érte rendesen.
– De ez miért olyan, mint az ázsiai vírus?
– Nyilván BUBIV a vírustörzs neve.
– Mint ahogy a „papagáj” név az arab babbagá szóból származik.
– Igen, nekem is van egy bútorszállító ismerősöm, a legjobb szakma, soha nincs munka nélkül.
– Már megbocsáss, az, hogy megfogod a fotelt, azt felviszed az emeletre, az nem szakma.
– Hát akkor mi a szakma?
– Az ornitológus.
– Az arab babbagá pedig a Sierra Leonéban beszélt temne nyelv pampakaj szavából ered, ami fecsegőt jelent, és az ott honos jákópapagáj neve.
– Még hogy Fekete-Afrika. Az én pedigrémet a római Accademia dei Pappagalliban állították ki.
– Vagy a Smolareknél a Lövölde téren.
És ez így ment volna tovább a végtelenségig, hiszen a papagájok hímjei nem az elmondott tartalommal, hanem nagyobb hangerejükkel akarják felülmúlni riválisaikat a tojók előtt, ha a papagájok humán hozzátartozói – elavult szóval élve gazdái – soraiban nem támad konfliktus.
– Én vagyok a papagájok vezetője.
– Nem, én.
– De nagy az arcod.
– Kapsz egy sallert.
– Te meg egy kokit.
– Nesze.
– Nesze.
Bizony, félő volt, hogy mentőket kell hívni, sőt, már ki is hívták őket, ezért az arapapagájokból, a jákópapagájokból és a citrompapagájokból operatív törzs alakult, hogy rendet teremtsen a renitenskedő papagájtulajdonosok, illetve önjelölt papagájvezérek között, amely azonnal összeült.
– Kuss, te! – förmedt rá a dulakodókra a főara.
– Hülye ne legyél – erősített rá a főcitrom.
– Tök gáz, amit csináltok – csóválta a csőrét egy kékfejű.
– Gáz-tök – kontrázott rá a külföldi madár.
– Tegye fel a kezét, aki főnök akar lenni – kezdte meg az érdemi munkát a főjákó.
Minden ember feltetette a kezét.
– Vigyázz!
Minden ember vigyázzba vágta magát.
A főara elsétált az arcvonal előtt:
– Ön, magyar, nem ismeri a borotvát?
– De kérem…
– Lelépni! – Majd a következőhöz:
– Ön, nemzeti, fodrásznál mikor járt? Lelépni.
– Ön, patrióta, koszlott harmonikás nadrágban érkezett? Lelépni.
– Végig a mobiljával játszott – így az utolsóhoz. – Vissza tud idézni egyetlen mondatot is?
– A politika rendőrség.
Mindet kiebrudalták. Maradtak a papagájok.
– Nekünk kell hát választanunk.
– Nemzetgyűlést.
– Nemzeti kormányt.
– Nemzetet.
Kiáltás a „Harag kora” sorozatból
sorsomnak, istenemnek hála mindhalálig,
hogy épp te voltál, te, létemnek hajnalán
s te vagy ma is, mikor az szerte mállik,
időnkön, téren túl ~ az én apám!
szólítom szellemed, a háborúkat jártat,
e kontinens nagy vándorát, a bátrat:
ej, mondd! avagy ne mondd, hisz’ régen elbeszélted,
kik voltak ők, a hódítók, a zsarnokok,
vajh, adtak bármi jót, jogot, reméltet?
akad-e nép, utánuk mely zokog?
a despotákat biz’ vaskos karóba húznák,
szultánokat, a führert, cáratyuskát!
elmondtad csöndesen, kitől, hol, mit tanultál,
hogy ’37-ben Pestre jött Thomas Mannunk,
azt is, hogy akkor tájt haragra gyúltál:
kettő se voltam még, s éhen halunk…
egy színházban beszélt a Nobel-díjas író,
a barbársággal szembeforduló,
idősen, hontalanná váltan, ámde mégsem
lett gyilkos cinkosává ~ Heil! Heil! ~ bókolón!
önkéntes több év bús száműzetésben
a szabadságért szólt egy dobogón:
humanistákat híva-hítt a barikádra,
egyedül ő, a bátrak hőse, bátra…
kevésnek bizonyult! nem kelt föl Európa!
s a fenevad acsargva Csehszlovákiát
majd mind a többit tépte szét… azóta
e földrész mélye máig jajt kiált!
elégtek milliók a haláltáborokban ~
apám! világunk újra szerte robban!
hát, mondd, csak mondd! ismételd bár ezernyi egyszer
~ mert jő a zsarnok ordas, földre égre hág! ~
mit nem tanult meg jól a hájfej ember?
ládd! újra jönnek kényúr despoták:
falánk bűnbanda dúl, mely párttá szerveződik,
vigyor pofák ~ a díszmagyart felöltik…
és válaszolt a jós, a hajnalfényt feloldva
a parti fövenyen… vagy sziklabércen ült?
~ halott apám, a sejtelem koboldja ~
elillanó árnyéka rám vetült,
amint a nap elől a felhőt félre tolva
a monszun hangján érthetően mondta:
a Gaz? „békét” szaval, de romlásba sodorja
vak nemzetét ~ őrködjetek magaslesen! ~
butít a propagand’ fortissimója,
az ellen mit tehetsz önkényesen,
hacsak… a bőszült népharag el nem zavarja ~
csitt! csitt! ~ morajlik zivatarja…
közelg!
Maszkok. (Kegyetlenség)
„Weimar, kedd
1823. június 10.
…véletlenül azután Goethe háza elé keveredtem. Igazából fogalmam se volt, hol lakik Goethe Weimarban. Természetesen nem kérdezősködtem, nem nyomoztam utána, ha esetleg hallottam is erről valaha, szokás szerint: egyik fülemen be, a másikon ki, és egyáltalán, még az is rejtély számomra, hogy hogyan kerültem Weimarba! Bizonyára az égiek keze volt a dologban, hogy épp oda irányítottak, ahová gyakorlatilag menni sem akartam… Miért? Valami különös céljuk lehetett éppen velem… Kizárt, hogy véletlen eset! Kisvártatva, bőrpapucsban, selyemköntösben kijött a házból egy magas öregúr, testre, arcra, mozgásra, akár egy szobor… Ez csakis Ő lehet! – gondoltam. „Jó napot, Eckermann úr! Már vártam. Kérem, fáradjon be!” – szólított meg azzal az utánozhatatlan mély basszus hanggal és kedvességgel, közvetlenséggel, udvariassággal, mely nyilván veleszületett adottsága a lángésznek. És én ott és akkor a megdöbbenéstől szólni sem tudtam…
Weimar, szerda,
1823. június 11.
…persze, most már, ennyi idő után, hogy a Mester a legeslegjobb barátjának és legfőbb bizalmasának nevezett engem, engem, a winseni szerény, hátulgombolós, pelyhesállú semmi kis fiatal írólegényt, aki ezt a némileg kiváltságos helyzetet a legalázatosabban elfogadni volt kénytelen, sőt percről percre erősbödő lélekkel beletörődvén a sorsomba, és nyilván az sem ért meglepetésként, hogy a Mester rám bízta, hogy egyedül én írjam meg az életrajzát, és hogy legyek szolgálatára titkári minőségben is… Ki gondolta, ki hitte volna? Vajon tényleg megérdemeltem ezt? Rászolgáltam erre a bizalomra? Fent vagyok? Vagy álmodom? – azóta is ezen töröm a fejem. De hát, nincs már időm efféle filozófiai kérdések megválaszolására… És most be kell fejeznem! Jön a Mester, hogy lediktálja nekem legújabb, grandiózus prózai alkotását…
Hannover, hétfő,
1831. augusztus 3.
…ismét megszöktem Goethétől… sok volt… illetve kevés volt… mármint az időm, hogy magamra is gondoljak… tegnap feleségül vettem Ursula Drágámat. Az éjszakánk igen kellemesen telt. Azt hiszem, mondhatom így, a kettőnk nevében. Levelet kaptam a Mestertől. Napok óta folyton csak azt olvasom, újra meg újra, ki sem veszem a kezemből, más egyébre, értelemszerűen, nem is tudok időt szakítani. Namármost, ami a levelet illeti – mestermű! Be is válogatom a „Goethe levelezése legjobb, legigazibb, legbensőbb, leghűségesebb barátjával, Eckermannal” c. kéziratomba, a többi mellé…
Weimar, csütörtök,
1832. március 31.
…még mindig alig tértem magamhoz. Majd’ két hete, hogy Goethét eltemettük. Emlékszem, pár éve ezt mondta nekem: Csöppet sincs kedvem ellenére, ha földi életünk letelte után egy új életben üdvözülünk; de kikötöm, hogy odaát ne találkozzam senki olyannal, aki idelent hitt benne. Mert akkor kezdődne csak igazán az én túlvilági gyötrelmem! Körém gyűlne a jámborok serege és mondaná: ’No nem volt igazunk? nem megjövendöltük? ugye, hogy bekövetkezett?’ És ezzel se vége, se hossza nem lenne számomra odaát a halálos unalomnak. A Mesternek, mint mindig és mindörökké, akkor is igaza volt. És én úgy érzem, ha már én is odaát leszek, és találkozom Vele – és miért ne? –, akkor folytathatom az elmés-derűs beszélgetéseket, és lejegyezhetem a szavait, mint tettem volt ideát, és teszem odaát az idők végezetéig. És meg fogom kérdezni a Mestert: „Ugye megmondtam, Mester, hogy újra találkozunk?”
A Huacayñan (A könnyek ösvénye) sorozatból
Ovidius üzent, elégedett vele,
kedvére van az ajándékom, akit küldtem,
köszönő levelét ő maga írta, tudatja sietve,
igaz, a két nap, míg úton volt, a lányt elgyötörte,
haja fakó lett, kócos, arcán, nyakán,
az apró ráncárkokban megült a tomisi sárga por,
bódító ámbraillata tovaveszett a kárminos ruháját
rángató széllel, ám a frissítő narancsos fürdő
és a déloszi olajat bedörzsölő szolgáló tette a dolgát,
újra szökellő gazellának mutatta magát új urának,
szerelmes szilva-szeméből éjbeszökött a bánat,
táncoló fényvendégként érkezett Ovid életébe.
Elégedett is lehetnék, önzetlen tervem bevált:
barátom boldog, kezes leánykám új otthonra lelt,
de most én epekedek, nekem sajog a szívem,
mind nekem sajog szégyenkezve a szívem:
Bátorság kell, ennyire szeretni a már másét!
Emlékszem magára, nagyon
gyönge, rossz vénája van,
mondta az asszisztensnő,
míg elébe nyújtott karomra tekerte
a fáradt-pirosra fakult gumikígyót.
Na, nehogy már, hogy most én ne kelljek,
fiúk, együtt talán még időben odaérünk,
mikor a hegyekből lecsorgó fájdalomnak
hirtelen arca támad, múltba ijesztő,
s a titok még illedelmesen visszatartja magát,
könyörögni fogtok majd, hogy énekeljek!
Az időjárás-előrejelzésben erőst kételkedem,
gyakran tévednek a jósok, lám most is, pedig,
ha lenne kanyargó utcára nyíló ablakom alatt
amolyan rangos, fénytükrözőre szidolozható,
kifele dőlő bádoglap, már kopogna is rajta
az őszi gyöngyeső, az üvegszálfüggönyző,
s mint torlómotor után kerozinfelhő az égen,
mint a komótos kismutató a nagyobb nyomában,
mint javítást áhító, gondos hibajegyzék, úgy
vágyakozhatnék hozzád, utánad, akár régen
levert térdű kisgyermekként a mesetávoli faluvégen,
de hol nincs párkány, nincs eső, csepp sem, s még
szerencse, hogy az időjárás-jelentésben csak derű van,
átfutó felhőzet mögül előtörő ragyogó napsütés most,
s bennünk bolondítón bandzsa ciklon-szerelem.
A „Harag kora” sorozatból
Már megint az OTP-ben ülök. Légkondi nincs, levegő nincs, sorszám sincs, az érkezők egymásra mutogatnak, hogy jelezzék a következési sorrendet. Riadt, feszült csönd van, még mobilozni sem lehet, nemhogy beszélgetni. Zavarná az üres pultokat. Mert a létező hat pultban csak kettőben dolgoznak. Az én ügyem is riasztó: csalók akarták leszívni a számlámról az összes megtakarított pénzemet. Kivételesen én is időben rájöttem, hogy át akarnak verni, de az OTP is észlelte az idegenkezű behatolást. Minthogy már többször előfordult ez a gyalázat, ismert magyar módi lett, tudtam a menetrendet: azonnal be kell jelenteni az OTP Csaláselhárításánál telefonon, a kártyákat letiltatni és újakat kérni, a számlákat az ügy lezárásáig befagyasztani. Ennek a hivatalos ideje tizenöt munkanap, azaz három hét, de ha rossz az idegrendszered és ha türelmetlen vagy, sürgősségi rendeléssel 3 nap alatt hozzá lehet jutni a kártyákhoz. Ezért persze fizetni kell, eddig kártyánként 2000 Ft volt az eljárási díj, most kártyánként 4780 Ft. Tehát közel tízezret kell fizetnem azért, mert bűnt akartak elkövetni ellenem. Ha pedig lakásra kérem az új kártyákat, a kiszállítási díjat is ki kell fizetni. Rászorult állampolgár lévén, kényszerűen beleegyeztem.
Az idő meg csak múlt, múlt, de a kártyák nem jöttek. Újabb telefon az OTP-nek: – Tisztelt Úr, úgy mégis, mi a helyzet? Eltelt két hét!
Az ügyeletes ügyintéző ránéz a gépére (állítólag), és azt mondja: – Látom a gépen, hogy volt kártyarendelés, de nem látom, hol tart!
– És ki látja?
– Azt nem látom – mondja a tiszteltnek szólított, és leteszi a kagylót.
Újabb hét elteltével újabb telefon az OTP-nek, már a „tisztelt” megszólítás nélkül. Csak a tényeket sorolom, ekkor és ekkor ez és ez történt. Várom a kártyákat.
– Telefonon rendelte?
– Mint rendesen, máskor is.
– Ja vagy úgy! Akkor itt a bibi! – gügyögi, ő azt hiszi, így kedves. – Kártyát nem lehet telefonon rendelni, csak személyesen, az OTP fiókban.
– Mióta?
– Nem tudom, mostanság hozták az új rendeletet, de még nem kaptunk róla hivatalos értesítést. Tessék elfáradni egy OTP fiókba.
– Nem tetszem, de elmegyek abba a fiókba, ahová rendeltem a kártyát a megbeszéléskor.
– De asszonyom, kártyát csak az ötödik kerületben lehet rendelni, ott is adják ki!
– És előtte be kell jelentkezni a Szuverenitásvédelmi Hivatalba?
– Ne idétlenkedjen, ha megkérhetem – váltott át hivatalosból fenyegetőbe. De nekem idétlenkedhetnékem támadt.
– Miért kell a kártyáért az ötödikbe menni, amikor én a tizenötödikben lakom?
– Nem tudom. Új rendelet. Menjen be egy ötödik kerületi fiókba, és próbálkozzék, ha egyáltalán… – és az egyre zordabb hang köszönés nélkül kiszáll a kagylóból.
Tehát most itt ülök, és én vagyok zord. Majd sorra kerülök, és egy ismerős, mert kerületi ügyintéző fogad, aki fejcsóválva közli, hogy neki sem volt tudomása arról, hogy nem lehet telefonon kártyát rendelni. De most itt vagyok és rendelhetek. Rendelek. A világ kizöldítése céljából megszámlálhatatlan papírt töltünk ki, az ügyintéző is, én is. Közben mindent beír a számítógépbe is.
– Akkor minek a papír? – kérdezem.
– A biztonság kedvéért – mondja bizonytalanul. És körmölünk tovább. Átírja a számlaszámomat, a kártyaszámokat, a pinkódot, a bejelentkezést, a regisztrációt, a születési évemet, hónapot, napot – mondom neki, hány kilóval születtem és hány centi hosszú voltam, írni kezdi, aztán rájön, hogy heccelni akarom, és kitörli az intim adataimat.
Három óra hosszat tartott, amíg rendbe tettük a kártyarendelés ügyét. Én legalábbis azt hittem, hogy rendben van, mert már a lakásra szállítás díját (2800 Ft) is kifizettem. Amikor már távozni készülök az intézményből, utánam szól:
– De nem fogják kivinni a lakásra! Ide kell jönnie a kártyákért! Szóval ide, és nem a Rogán-birodalomba. Kapnak két piros pontot.
Már megint az OTP-ből jövök. Érzem, hogy ég az arcom, a benti nagy megerőltetéstől energiám megsokszorozódik, szaporázom a levegővételt és a lépteimet. Magyarul: felrobbanok.
És akkor jön a megváltás egy közeledő látomás alakjában: hatalmas, tömött turkálós szatyrot vonszoló nő imbolyog irányomba, sántít is, biceg is, olyan szerencsétlennek látszik, hogy minden OTP-s dühöm elpárolog. Odalépek hozzá:
– Messzire tetszik menni? – kérdezem.
– Á nem, csak oda srévizavé, abba a házba, az nincs több száz méternél!
– Tudok segíteni?
– Á, nem, maga se az a badibilding… – kezdi.
– Nem, de van egy banyataxim, abba minden cuccát átpakolhatjuk, úgy könnyebb gurítani.
– Abbiza jó vóna – mondja megkönnyebbülten, és már rakodja is át a hatalmas mennyiségű élelemiszert a banyataximba. Szó nélkül nézem, miket rakosgat: emelésre legalább öt kiló libamáj, jókora zacskó édesburgonya, oldalnyi oldalas, vastagkolbász vagy egy méter, pulykanyak, lilahagyma, hálós fokhagyma, csípős paprikából két koszorú, nagy darab csontos karaj, öles kenyerek, sertészsírkockák, kocsonyahúsok és csontok, sok bor és sör, nem is értem, hogy fért el minden a kockás kukázószatyorban. Amikor tehermentesítette magát és rám terhelte a család – ki tudja, hány – vacsoráját, elindultunk a jelzett célház felé. Én nyögve a súly alatt, mert még gördíteni is nehéz volt, ő beszédesen a megkönnyebbüléstől.
– Tudja, azért az Orbán nekünk jó királyunk, ő adta nekünk ezeket a lakásokat – és előre mutatott a lakótelep vége felé. Ezt a környéket kevésbé ismertem, semmi jelentős intézmény, még egy bolt sincs errefelé, csak omlófélben lévő, szürke, kopott házak, megrogyott tíz emeletükkel mintha nem is nyúlnának olyan magasra az ég felé, mint a lakótelep panellel imitált felhőkarcolói.
– Miért? Hol éltek eddig?
– Hát, tuggyacsókolom, ahol értük. Családnál, barátnál meghúztuk magunkat, vagy ideiglenes szálláshelyeken, nyáron sátorban, udvaron. De 2011-ben megkaptuk ezt a lakást, a rokonaink, a barátaink is itt kaptak kérót, úgyhogy együtt vagyunk, az egész famílija, nagyon sokan, mind ismerjük egymást.
– És miből élnek? Miből tudnak lakbért, rezsit fizetni?
– Lakbért azt nekünk nem kell, hála Orbán királynak, a rezsicsökkentéssel olyan kicsi a rezsi, hogy az kijön a kettőnk rokkantnyugdíjából.
– Miért? Önök rokkantak?
– Hát nem igazából, csak papírunk van róla. Naccsága látja, hogy én sántítok, alig vonszoltam ezt a fránya cekkert, az apjukom meg egy közmunkán, egy építkezésen fűrésszel levágta a bal keze mutatóujjának két percét, hát azzal ugye, nemigen lehet dolgozni.
– És két rokkantnyugdíjból minden kitelik?
– Jaja, hát jön még rá a családi pótlék is.
– Vannak gyerekeik?
– Van két leányunk, két rakli, meg két fiunk, pujerók, ők már felnőttek, nem élnek velünk.
– És mégis kapnak utánuk családi pótlékot?
– Hát, az elöljárónk kijárta nekünk.
Közben legyalogoltuk azt a mondottnál háromszor nagyobb távolságot, de hát, a banyataxi segített. A nő kisepert néhány lehullott levelet fekete, erősen őszülő, rendetlenül lógó, kócos hajából, és megállt egy lépcsősor előtt.
– Na, akkor meggyüttünk. Mehetünk felfelé!
– Hányadikon lakik?
– A másodikon.
– Na, látja. Oda már nem viszem fel maga helyett. Én se vagyok málhásszamár. Majd liften megy.
– Liften? De hát, nálunk nincs is lift!
– Hogyhogy? Egy tízemeletes házban nincs lift?
– Nincs. Ebben a tömbben, ahol mi lakunk, egyetlen házban sincs lift.
– Az hogy lehet? Tízemeletes házak lift nélkül?
– Az úgy volt, hogy ezeket a házakat a zsidó temető helyére építették. A zsidó temetőt kiszántották, és beásták a földbe, és ezen a helyen állnak a mi házaink.
– Na és? Mi köze a megszüntetett zsidó temetőnek a lifthez?
– Hát az, hogy a zsidók nem használnak liftet.
– A temetőben, a föld alatt, biztosan nem. De egyébként…
– Egyébként sem. Tiltja a vallásuk.
Ezen a ponton nagy levegőt kellett vennem. Nem a cipelést lihegtem ki magamból, hanem a döbbenetet. Hogy milyen hamis tudattal élhet egy közösség – mert itt nyilvánvalóan egy kisebbségi közösség hamis tudatáról van szó – egy másik kisebbségi közösség szokásairól, vallásáról, egyáltalán, a lényegéről, sajátosságairól, történetéről. És vajon fordítva: vajon tud-e a kisebbségi zsidó közösség eleget, tájékozott-e kellőképpen a vele egy honban élő, nem is olyan kicsi másik közösség szokásairól, hiedelmeiről?
Nem liheghettem, ne merülhettem el a problémában sokáig, mert közös utunk véget ért, vissza kellett pakolni a banyataxiból a kukázószatyorba a mérhetetlen mennyiségű szajrét. Szép sorjában: libamáj, karaj, pulykanyak, hagyma, zöldségek, paprika, cseresznyepaprika… míg ki nem ürült a banyataxi. Akkor a tápláléközöntől és a lelki tehertől megkönnyebbülten már indultam volna, de a dzuvel megállított: – Hé, nacsasszony, maradt még abban a táskában valami!
– Igen – mondom –, a gyógyszereim egy zacskóban.
– De nem! Ott még az én dolgaim közül is maradt valami – és már túr is bele, erőszakosan, a banyataxi mélyébe.
– Lássa! – rikkantotta. – Mégis van itt még valami!
– Lássa! – emelem fel, majdnem kiáltásig a hangom. – Mondom, hogy a gyógyszereim! – és hátat fordítva elindultam visszafelé. A dzuvel még átkozódott egy darabig, de sikerült hallótávon kívül kerülnöm. Utólag vettem észre, hogy az erszényem, bár teljesen üres volt, de hiányzik.
Ahogy a nő a temetőt említette, két kép merült fel az emlékezetemből. Az egyik, amikor volt osztálytársnőm temetésére mentünk az újpalotai temetőbe. A ravatalozó felé tartva szinte álomszerű vízióként láttam valami ott zajló, idegen eseményeket: hatalmas, földbe vájt gödör közepén, magasított emelvényen egy koporsó feküdt, mellette asztal, piros-fehér kockás abrosszal leterítve, azon tálak, tányérok, evőeszközök, poharak, ételek, italok; az asztal körül teljes szobaberendezés: megvetett ágy, székek, és a gödör falának központi helyén egy fekete lepellel letakart tükör.
Feltűnés nélkül félrevontam az egyik sírásót, hogy megkérdezzem: mit készítenek ide a földbe, vagy a föld alá – hiszen se itt, se ott nem volt már a jelenet helyszíne. A férfi halkan csak annyit súgott: – Hogy a Pityunak ott is meglegyen mindene…
– És miért takarják le a tükröt?
– Hogy a halott ne nézzen bele, hogy a tükör ne ragadhassa el a képét.
– A szellemképét? – szeretném magamnak pontosítani.
– Dehogy, az ő saját képét, az arcát, ami még hat hétig él tovább. És csak egy tükör lehet a szobában. De hogy miért, azt én sem tudom… – suttogta a sírásó, és visszament lakberendezni a sírt.
Mint ősatyáink mellett fegyvereik és lovaik – gondoltam, majd eszembe jutott, hogy az egész ősi világban, még az ókorban, sőt később is helyeztek ételt a halott mellé, hogy túlvilági életében ne szenvedjen hiányt. Helyenként szolgákat, katonákat is leöltek – az Attila-mondakör szerint titoktartás végett –, hogy a védelmet biztosítsák az elhunytnak. És persze felsorakozott a földalatti rejtélyekhez a viszonylag frissen felfedezett agyaghadsereg, amelyet Csin Sir Huang-ti első kínai császár teljes ellátására készítettek, amelyben nemcsak katonák, hanem polgári személyzet is volt – a föld méhében. Hány helyen élhet még a világon ilyen „gondoskodás”?
Mélyre vittek a dzuvel szavai a temetőkről, és meglepetésszerűen emlékezetembe emeltek egy másik temetői jelenetet.
Sötét este sétálok a Meditációs Park felé, ahol senki nem meditál. Én sem. Ez egy mesterségesen felhalmozott domb, tetején körben elhelyezett kőtömbök – mini-Stonehenge, mosolyogtam rajta mindig –, az egyes kőtömbök mögé vézna facsemetéket szúrtak a földbe, a tövüknél kis táblácskák hajladoznak a szélben, szerepük szerint buddhistának mímelt bölcsességeket ringatnak: „A tétovázás nem oktalanság”; „Mindenkiben lásd meg a bölcset” – és hasonló, az elme mélyét nem érintő álmeditációk. Elmémet ugyan nem érintették, de a figyelmemet elterelték, és váratlanul teljes testhosszamban elvágódtam a földön. Valami nagy, vastag gyökeret nem vettem észre, ami áttörte magát a ráöntött betonon; a kezemből kiesett a táska, a táskából szétszóródtak a könyvek. Miközben megpróbálom rendbeszedni magamat és a helyzetet, érdes férfihang szól rám:
– Na, maga is jó helyen fogott földet… leborult a gyökereihez…
Csodálkozva néztem rá: elmosódott vonású, szürkés arc, valami felségjelzéses fejfedő… Ki ez, és mit akar?
– Parancsol? – kérdezem udvariasan, mert mit lehet tudni…
– Csak mondom, hogy megtalálta a gyökereit – de ezt már röhögve mondta.
– Nem értem. Mit találtam meg?
– Nem is tudja, hol van?
– A földön. A sárban.
– Nem szándékosan borult le ide? – és most már ő csodálkozik.
– Hogy én? Hogy hová? Miért? Hol vagyok?
– Nézzen fel, itt egy méretes nagy kő, egy emlékmű.
– Igen, tudom, az van rá írva, hogy MEMENTO, meg három évszám, 1909 – 1969 – 2009. Sose értettem, mire emlékeztetnek.
– Akkor maga egy unintelligens biboldó.
– Nincs rajtam mogendovid, sem más jel. Minek alapján minősített?
– Hát, mindenféle könyvek estek ki a táskájából, és ha jól látom, nem is magyar nyelvűek. Maga egy unintelligens értelmiségi, ha nem tudja, mi ez az emléktábla.
– Igen, műveletlen értelmiségi vagyok, éppen azért, mert tudom, hogy az ember nem lehet teljesen művelt. És nem is tudhatom, mi ez, mert nincs ráírva. Mit titkolnak vele?
– Akkor tudja meg végre: itt volt a zsidó temető, 1909-ben létesítették. 1969-ben, a lakótelep tervezésekor lerombolták, a sírköveket szétzúzták, a maradványaikat beásták a földbe. Mutatóba van még egy pár roncs az emléktábla mögött, a szomorúfűzek alatt. 2009-ben pedig emléktáblát állítottak a létesített, majd lerombolt zsidó temetőnek.
– És miért nincs ez feltüntetve?
– Csak nem képzeli, hogy szerte kürtölik, hogy létesítenek egy biboldó temetőt, majd végre lerombolják, felhúznak rá néhány rossz minőségű házat munkanélkülieknek és homelesseknek, de aztán mégis emlékeztetnek rá?
– Maga, vagy ön, ezek után nem tudom, minek szólítsam, honnan tud minderről?
– A szüleim itt laktak, amikor még megvolt a temető, ők ismerték a sírköveket, tudták, hogy virágot soha nem visznek a sírokra, csak köveket helyeznek el rájuk. Aztán 1969-ben a lerombolást már én is láttam, és láttam az emlékműállítást is, mert avatás az nem volt. Úgyhogy maga, ha éppen itt fogott földet, jó helyen tette.
– Úgy érti, megtértem a gyökereimhez?
– Okoskislány – röhögött bugyborékolva. – Így gondoltam. Ha bekúszik az emlékkő mögé, ott még láthat néhány sírkőomladékot. A fűzfák, sokak örömére, jótékonyan elrejtik.
– Köszönöm a felvilágosítást, meg fogom nézni őket – mondom – de a férfi már elindult a sötétben, csak cigarettája parázslott, ő meg a Sej, haj, Boldizsár, Boldi, Boldi, Boldizsárt fütyörészte.
Nem mehetek el anélkül, hogy megnézném a MEMENTO felirat mögé rejtett temető romjait. Nyirkos, mohos, hideg kőkupac, egymásra hányt törmelékek. Aki ide hajigálta és félig földbe ásta őket, gondosan ügyelhetett arra, hogy egyetlen betű se maradjon látható, nehogy a kövek árulkodjanak. A fölébük ültetett fűzfák meg az idővel nőnek, ágaik egyre mélyebbre hajolva takarják el a szégyellni valónak ítélt romokat.
Az új élmények átrajzolták addigi elképzelésemet, hogy lakótelepemen minden intézményt, ügyintézőt, követ, járdát, zebrát, útjelző táblát, talpalatnyi földet ismerek. Talán mert éppen most írt valaki nyilvános levelet, hogy üzenjen vele a köznek, miszerint én vagyok e lakótelep, e kis haza szíve.
Hát, édes hazám, benned élve, szívedbe fogadva is nagyon nehéz hűségesnek maradni hozzád…
hulló vízcseppek
kottáznak tiszta hangzást
hajnali erdőn
-
lombok zenéje
egyszólamú a széllel
a többi már csend
-
már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem
-
ködből, levélből
elevenedő sóhaj
késő őszi szél
Leszállni a vonatról
csak az állomáson lehet, amikor áll,
akkor biztonságos, akkor szabad.
De lehet
akkor is, amikor robog,
a nyílt pályán,
a száguldás végtelenében.
Nem szabad, de lehet.
Még nem próbáltam,
vagy nem nagyon.
Ne tiltsátok meg nekem,
ne vegyétek el
a legvégső szabadságom!
A szeptembernek kis éles fogai vannak,
könnyen átfagysz a hajnali ködben,
itt még várni sincs kedved a tavaszt,
kicsordul a könnyed, öledbe csöppen.
A meleg behúzódott a házakba.
Most meg kiöntötte lelkét a Duna.
Hideg szél futkos a mezőkön.
A nyírfán már szinte nincs is ruha.
Mi volt a nyáron, hova siet minden?
Hol van lágyság, a könnyedség, az átmenet?
Miért nem állunk meg, tettben és szóban.
Miért hisszük azt, hogy nem lehet?
A szeptembernek kis éles fogai vannak,
könnyen átfagysz a hajnali ködben,
elengedtél megint néhány régi vágyad,
hiányok lapulnak közted és köztem.
A szeptembernek
(I)
A hátsó kocsiba kellett volna szállni. Nem ide. Itt sok az ember. Túl sok itt az ember. Meg a zaj. Meg a testek egymáshoz való. Tényleg nem ide kellett volna. A hátsó kocsiba. Igen, oda kellett volna. Leghátulra. Itt középen mindig több a felszálló, mint a le. Nyomulnak befelé. Jönnek, áradnak. Hatalmas masszaként nyomulnak befelé az emberek. Meg minden más egyéb is beáramlik a kocsiba. Alkoholszag. Parfümbűz. Verejtékbuké. Testek. Hangok. Nem ide kellett volna. Túl sok itt az ember. Meg a zaj. Még a saját gondolataimat se. Na, mondjuk az nem mindig gond. Most viszont szeretnék magamba menekülni, de a körülmények. Igen. Eléggé megnehezítik a dolgot. A magamba menekülést. Azt is mondhatnám, ellehetetlenítenek. Ez van. A hátsó kocsiba kellett volna. Leghátulra. Támasztanám a falat, a gondolataim egyensúlyban tartanának. Itt viszont. Testek. Szagok. Zajok. Hangok. Majd legközelebb nem ide szállok. Nem is tudom, miért ezt a kocsit választottam. Bárhova szállhattam volna. Most már baszhatom. Eső után veszett fejsze. Halottnak a köpönyeg csókja. Van egy nő. Tolókocsiban. Kerekesszékes. Még akkor szállt, akarom mondani, gurult fel, amikor még volt bőven hely. Nem sokkal a végállomás után. Két megállóval talán. Felgurult és rögtön kéregetni kezdett. A kezével hajtotta be a metrókocsiba a kerekesszékes önmagát. Valami kartonpapír helyeztetett az ölébe. Felirattal. Fekete filccel. Napok óta nem evett. Egy kis apróval, ha lehet. És hajtja magát előrefelé. Pontosabban: hajtotta. Most már nem tudja. Se előre, se hátra. Beszorult. Be van szorulva a tömegbe. Ül a kerekesszékben a nő a hatalmas massza közepén. Szerencsére nem jutott el hozzám. Ha nem lenne ilyen sok ember. Ha nem lett volna. Elém hajtja magát, és tőlem is kéregetni kezd. Rám néz és dohánykarcos hangon mondja, hogy legyenolyankedvesésszánjonmegegykisapróvalszükségemlennerá. Szerencsére nem jutott el hozzám. Nem adtam volna. Nincs miből. Gatya van. Legatyásodás. Testek, találkozások, tömeg. Odakint vajon milyen formát öltenek a felhők? Hirtelen ez jut eszembe. Ugye nem valami idomtalanság a mérvadó? Amikor még képes volt rá, a kezeit nyújtogatta. Hajtott a kerekesszéken néhányat, aztán jött a kinyújtott kéz. Tartotta a markát, kissé begörbített ujjakkal, hogy oda bele. Az aprót. Oda kéri. A tenyeréből meg bele egy műanyag tálkába a kartonpapír mellé az ölében. Dobozforma. Ételes. Zsírfoltokkal az alján. Van olyan, amit nem lehet kimosogatni még szivacsdörzsivel sem az aljáról. Egészen beleszárad. A pörköltszaft. Hiába ázik mosogatószeres vízben egy éjszakát. Adjon aprót, aki tud. Aki szeretne segíteni egy nélkülözőn. Kérjetek, és megadatik. Vagy nem. Ha nincs miből. Sok ember zajjal jár. A gondolataimra ránehezül a mindenséget ellepő zajongás. Hallgatózom. Belehallgatok az áradó zöngésbe. Egymást érik a szavak. Egymásra fekvő, egymáson áttetsző, átütő mondatok. Mint a pauszpapír alá ragasztott fényképek. Ahogyan sárgulnak. A hátsó kocsit kellett volna választanom. Ott kellene állnom leghátul, hátammal a falnak dőlve. Lenne néhány épkézláb gondolatom. Szívem szerint baráti viszonyba keverednék velük.
(II)
Sietni nincs okom, tehát megyek, pontosabban szólva, egyenletes tempóban haladok, és nagyon úgy fest, hogy aki szemközt jön velem, annak én is éppen jövök, szóval ha úgy vesszük, akkor az itt és mostban jövés-menés vagyok, de semmi esetre sem jött-ment, legalábbis szótári értelemben bizonyosan nem, bár azt hiszem, van olyan eset, amikor hatványozotta[bba]n igaz rám ez a kifejezés, sietni nincs okom, tehát megyek, pontosabban szólva, éppen hazafelé tartok, ebben a pillanatban is félúton járhatok két pont között, a tempóm egyenletes, a hangulatom a vagyogatok és a semmikülönösköszönöm metszéspontján található, a lépteim szabályosak, kimértek, nincsenek kapkodó mozdulataim és a lélegzetvételeim is kiegyensúlyozottak, a haladásom északnyugat délkelet irányban történő egyenes vonalú mozgás, a kora délutáni ősz napsütéses, meleg, az utcán társas magányban szédelgő fák lombkoronája aranyló sárga, némelyik barnás árnyalatú, máshol még egészen makacs-zöld, az összképet tekintve objektíve megállapítható, hogy szép, a látvány még nekem is érdek nélkül tetsző, de a kitartó megyekjövök miatt nem sok idő jut a fák esztétikai célzatú nézegetésére, gyorsan villanó tekintet rögzíti a látottakat, a tempóm változatlanul egyenletes, sietni nincs okom, éppen hazafelé tartok, abban a tempóban, ahogyan azt korábban elterveztem, egyik láb a másik után, pontosan úgy, ahogyan az izmok, a csontok, az ízületek és a mozdulataimért felelős idegpályák lehetővé teszik, megyek, haladok, de az az idősebb úr, aki velem szemközt lépked, szintén kimért tempóban ezen a járdaszigeten, vajon mit lát rajtam, ki vagy mi vagyok az ő szemében, kinek vagy minek látja a feléje közeledőt, igazság szerint bármit el tudok fogadni, hiszen csak egy valami biztos, az egymás irányába történő haladásunk, pontosan a járda mértani közepén, összeütközést kockáztatva, valamelyikünk majd csak kitér, jobbra vagy balra, mindegy is, de ne egyszerre ugyanabba az irányba, ha figyelmesek vagyunk, tudunk olvasni egymás szándékából, s egyértelmű lesz a bekövetkező mozdulat, a fák tényleg szépek, nem győzöm hangsúlyozni, az őszi nap sugarainak meleg simogatása, kissé indokolatlan lírai hangnem, egyszerre jól esik, az idősebb úr, talán a nemrégiben lecsengett világjárvány utórezgésének bűvöletében maszkot húzott, most is annak pántját igazítja tarkóján-fülén, de könyörgök, nem azért hívják szájmaszknak, hogy csak és kizárólag a szájat fedje el, az orr pedig szabadon maradjon, de ami azt illeti, az idősebb úr, úgy tűnik, ilyen apróságon nem izgatja magát, a tempóm kitartóan egyenletes, a szívverésem zörejek nélküli, a levegő most valahonnan égő tömjén illatát hozza elém, bódítóan édes, ha tehetném, visszabújnék előző életem során levedlett bőrömbe, ez az illat, ez az émelyítően édes fuvallat, kissé indokolatlan lírai hangnem, belém karol, átölel, s egy csábító[bb] lehetőség felé tereli lépteim, igen, előre látom, én leszek az, aki kitér a szájmaszkot nem rendeltetésszerűen hordó idősebb úr elől, ez a sorsom, ha jobban belegondolok, ez az éles kanyart követő, felgyorsulásra alkalmas egyenes szakasz az utolsó megállóhely előtt, szóval sietni nincs okom, tehát megyek, pontosabban szólva, egyenletes tempóban haladok, s csak a remény marad, a többi néma csönd.
(III)
Egy álom.
Legyen inkább: az.
Az álom.
Egészen pontosan: Anyaálom. Mert van benne Anya, van benne én.
És még valaki, akit nem látok, de lennie kell, mert hallom a hangját, amikor hozzám szól. Mert beszélgetünk. Dolgokat mondunk egymásnak, így ott kell lennie valahol az álomtérben és álomidőben.
Természetesen Anya nincs sehol. Benne van az álomban, de mégse. Róla szól ez az egész, de ő maga, úgy ahogyan volt, úgy nincs benne sehol. Semmilyen formában. Vele ugyanis nem tudok álmodni. Képtelenség. Az arca egész egyszerűen nem jut eszembe, nem tudom fölidézni, fényképet is már egészen régen láttam róla, szóval az ún. álomműhelyben, vagy ahol ez a dolog végbemegy (ahol az álmokat összerakják <mintha legalábbis ez feladata lenne valakiknek>), ott nem készítenek neki arcot, testet satöbbi, szóval vele nem álmodom. Nem engedik. Csak róla.
Az álom tulajdonképpen egy viszonyítási pont.
Keret.
Mert ami benne történik az álomban, az szabja meg, ki vagyok az ébrenléteim során.
Így történik. Megszólít az illető. Akit nem látok. Valami van a hangjában. Valami él. Valami gúny. Kérdez. Hogy szeretnék-e, merthogy most van rá lehetőségem, aztán máskor soha többé, találkozni Anyával? Felelem rögtön: igen. Szeretnék. Hogyne. Erre azt mondja azzal a valami éllel-gúnnyal a hangjában, hogy: jólvan, szólok neki, meglátjuk, mit tehetünk érted.
Az egész álomtér olyan, hogy alig látok magam körül bármit is, mintha a szemem elé egy sűrűn szőtt sötét kendőt eresztettek volna, és a sűrűn szőtt szálak közt, mintha azon keresztül próbálnék látni. A hangok tompák. Akkor ilyenek, amikor kijön az ember a vízből, a víz alól, a fülei pedig eldugulva, s percekig dől jobbra-balra, csapkodja a füleit, a dobhártyáját, de semmi se történik. Semmi se használ.
Szóval félhomály és tompaság.
Aztán visszatér az illető. Mielőtt bármit is szólhatnék, már mondja is: üzenetet hoztam, és úgy fest a dolog, hogy anyád nem óhajt veled találkozni. Nem szeretne.
Amikor ezt az álmot álmodtam jó néhány évvel ezelőtt, valószínűleg ennél a pontnál ébredhettem fel, ugyanis több dologra nem emlékszem, és azt hiszem, ez mégiscsak így van rendjén, mert ezt elviselni abban a félhomályos tompaságban nemhogy nem nagyon, hanem egyáltalában nem lehetséges. Persze itt kint az ébrenlétben sem jobb a helyzet.
Szóval több dologra nem emlékszem, ami a körülmények ismeretében egészen megnyugtató. Amire emlékszem, az kevésbé.
Nem. Óhajt. Veled. Találkozni. Nem szeretne.
Azért ez mégiscsak olyan, mintha mellkason taszítanák az embert, a szegycsont környékén, valahol egészen a szív közelében.
Anyai szenvedés
A láthatatlan halastó
Ősz volt, Thakács egy láthatatlan halastó halpénzszámlálójaként működött. A halpénznek híja általában nem akadt, bár a tükörpontyok e szempontból takarékosak voltak. Különösen akkor örült Thakács, ha xanthorisztikus (sárgás színsejtekkel ellátott) egyed került a válogatóasztalra, s színezetében, a fölszálló pára mögött a napfény, föl-földerengett a ragyogás.
„Vagy csak a hajnal jön?” – kérdezte magától Thakács, s valóban, múlik az ősz, mind későbben világosodik. Nézett, nézett ki Thakács a buszablakon, két város között a pszichedelikus tájban, nézett bele a kelő Napba, a buszrázkódás ritmusában rezegve (buszból számlálta a halpénzt a láthatatlan gazdaságnak, ingázva a nem-euklideszi térben), s a szeptember közepe utáni csendben, amint rajtaütésszerűen citromsárgák lettek a zöld juharnak levelei, és aranyszínné a szív alakú rezgőnyárfalevelek, az ég olyan végtelen-mély volt, mint máskor sosem. Félalacsony-félmagasban néhány molnárfecske szállt elegáns-ráérősen, közepes sebességgel, mintha-céltalan, ugyanakkor mindig, mindig irányt tartva, párhuzamosan a busszal, egymástól egyenlő távolságban, nem libegve összevissza, a hol erről, hol arról mutatkozó rovarok iránt, mint nyáron. „Ezek már vándorlásban vannak” – közölte magával Thakács. A buszon iskolásgyerekek, egy-egy tanyaközpont-megállónál újabbak s újabbak szálltak föl, várnak, várnak majd a néptelen tanteremben, mire öt perccel csöngetés előtt, megérkeznek, kapásból lendítve a telt táskát a pad tetejére, harsányan, az iskolától tízpercnyire lakó, városi osztálytársak. Az ajtócsukódásjelző dallamosan csilingelt, amikor záródott a buszajtó, és Thakács telepatikus úton csillogástermelés-fokozásra szólította föl a pontyokat, ezt ők oldalvonalukkal felfogták, s a párás levegőben, a felszálló napfényben ragyogni kezdtek a szeptemberközepi füvek. Az, hogy a füvek egyáltalán megvoltak, önmagában sem mindennapi, ilyenkor többnyire csontszáraz a mező, sőt évről évre mind szárazabb, a föld mélyén rejlő, arannyal telt korsók megroppannak, amint összeszorítja őket a talaj, de ez az idei év e szempontból különleges, úgy fokozódott az elsivatagosodás, hogy közben esett. Folyamatosan termelte a rét a virágokat, volt baltacim, volt atracél, keveredett e mezőben a termesztett, s a vad. Thakácsnak eszébe jutott, a pontyok csillagfürttel is etethetők – egy időben, a Balatonon, ő maga is számos pontyot fogott dobozos csillagfürttel, ezek jól látható pontyok voltak, nem úgy, mint a láthatatlan halgazdaság állománya, amihez csakis neki, Thakácsnak van hozzáférése, mint tó- és rendszergazdának. – Eszébe jutott az is, hogy egyszer (hihetetlen már legalább 40 éve), egy móló mély-éjszakai sötétjében, ezerjófüves, illetve májas kenyérgombóccal pontyozott, s a fogott halaknak sokkal jobban örült, mintha közönségesen, csak úgy, kukoricára érkeztek volna. Esemest kapott a víz alól – nyitódott, majd csuk-csapódott a buszajtó, leszállók szálltak le, fölszállók föl, zenélt a csukódásjelző –, hogy már megint leszállt a tóra egy csapatnyi, fémesfekete kormorán, és kerítő hadmozdulatokba kezdett. Thakács látta maga előtt, egyikük etetőkaróra szökken, s ősmadárszerűen, félig széttárt szárnnyal szárogatja magát. A kormoránoknak – eltérően a vízhatlan vadkacsáktól, melyek úgy buknak felszínre, mint a csukázó úszó, ha hirtelen elengedi a rablóhal a csalihalat – átázik a tollazatuk, meghatározott számú merülés után meg kell szárítaniuk magukat. Életük beosztott, mp-re/kcalra egyaránt, ám ezt rajtuk kívül nem tudja senki, „elképzelhető, hogy ez a szabadság?” – kérdezte magától Thakács. Merült egyenletesen az őszben, ment, ment vele a láthatatlan halastó a nem-euklidészi térben.
A kecskebéka génállománya
A világon nincs ennél absztraktabb hely, ennél valóságosabb sem. Tavasszal járt utoljára Thakács itt, az iramló vizű betoncsatorna partján. (Nem is csatorna ez, igazi ér, kiépítve. „Kitűnő lehetőség lenne víz-visszatermészetesítésre”, mondja magában Thakács. Akkor, régen, még májusban, keszegivadékok álltak mozdulatlan a sodrással szemben, egy-egy szögletes mozdulattal surranva odébb, fél-előre, fél-oldalt, ha táplálékot sodort eléjük, ám mégsem egészen eléjük az áramlás. – Most ősz van, s nem keszegivadékokat lát Thakács. A halak zömökek, naphalnak éppúgy kinéznek, mint ezüstkárásznak. Vajon melyek a két lehetőség közül? Ezüstkárászok, mint tüzetes szemrevételezés után kiderítette, emelt szintű meghökkenés közepett, Thakács, miközben biciklisek tekertek el háta mögött, az ábrázolhatatlan környezetben. Amikor a vízfenékről a halak föl-fölcsippentenek valamit, jól látható, oldaluk nem kékben, hanem félfényes ezüstben fénylik. Mit szedhetnek vajon, a fonalas algával benőtt, hosszúkás fodroslevelű békaszőlőligetek között? A víz alja, ha és amennyiben jól észleli Thakács, szintén algával benőtt. Ezt szedik a halak? Vagy az algamezőben megbúvó vörös szúnyoglárvákat? – Állnak, állnak, úszózatuk vibrál a vízsodorban. Miért nem mennek tovább, ahol a bekötőút alatti vízáteresz előtt megtörik a sodrás, lelassul a vízáramlás, kevesebb energiát igényel az ott-tartózkodás? Tudhatatlan, véli Thakács, a látottakat mindenesetre följegyzi magában, horgászatkor hasznosítható tapasztalatként. Az ember, ugye, azt hinné, hogy ahol lelassul a víz, ott tartózkodnak a halak, s ezzel szemben nem ott vannak, hanem ahol iramlik az áramlás. Általánosítható-e, amit észlel Thakács? Vagy annyira létezhetetlen e nagyon is valóságos környék, oly mértékben van-de-nincs ez a táj, hogy ilyen csupán itt s most fordul elő? – Kecskebéka loccsan a betonpartról a patakba, s tűnik el a növényzet közt, pillanatokon belül. Ki gondolhatná vajon, hogy e békafaj fönnmaradásához két másik faj egyedeinek jelenléte szükséges, a tavi békáé, és a kis tavi békáé – a tiszta vérű kecskebéka-népességen belül előbb-utóbb hatlábú példányok jőnek világra, ennyire degenerálódik génállománya? Éppoly hihetetlen, mint a tény: ezen pataksodrású vízben közmondásosan a lassú vizet kedvelő ezüstkárász tenyész. – Tényleg, tulajdonképpen semminek nem szabadna itt lennie, ami van, az ezüstkárász kelet-ázsiai eredetű. A kecskebéka pedig eleve nem létezett nálunk, csak azt követve jött létre, miután (mert megnyílt a Duna-Rajna-Majna vízi út) egybekötődtek a tavi és a kis tavi béka addig egymással nem érintkező előfordulási területei. Ez a környék teljességgel absztrakt, ha jól megnézzük, falanszteri. Otthonos mégis. Észre sem vesszük, mennyire átalakult a világ. Mi lesz, ami ma még elképzelhetetlen, mindennapi nem is annyira soká’? (Kérdezte magától Thakács.)
Albínó paradicsomhalak
„Süt a nap”, nézett ki a konyhaablakon Thakács. Persze tudta, csak a diófa levélzete sárgáll, de egy pillanatra úgy vélte, a nap is hozzájárul a tovább már nem fokozható ragyogáshoz. „Nem járul hozzá”, tett közzé helyreigazítást a következő pillanatban Thakács. Maga a fa a fényforrás, lombkoronájából származik a rikító, színes fény. Mint paradicsomhalak, íváskor, a habfészek alatt: minden megvilágítás nélkül fölizzik piros-fémkék harántsávozásuk, teljességgel hihetetlen, hogy mihamar ismét jelenték nélküli, mustárszínű-szürkésbarna halacskákká lesznek, összehúzott úszózattal, közömbös, félig-elkorhadt levelek. Merengenek mozdulatlan, víztetőn vagy a víz fenekén, talányos jelek.
Délután volt, varjak serege húzott el az udvar fölött, kanyargós, fekete szalag. A jegenyék, a szomszéd bérház udvarában, félzölden álltak, némán, ugyanolyan némán, mint Thakács. Látszólag nem, nem mozdultak, ám belsejükben, mintha végtelen, elnyújtott dobbanású, összehúzódását sárguláskezdettől lombhullás végeztéig abbahagyni nem akaró – és sokáig összeszorítva maradó, kitágulni csak hónapok múlva, tavaszidőn kezdő – szív rándulásának engedelmeskednének, a nedvek áramoltak, csak áramoltak a fa belseje, láthatatlan leglényege felé. – Állt Thakács a folyosón (4. em.), a korlátnak támaszkodva, lent kismacskák játszadoztak (ősziek, vajon megmaradnak-e?), anyjuk a farkát mozgatja, a négy kismacska, mint a nyíl, iramlik utána, erre-arra – Thakács majd kellően macskamentes helyre, az udvari porolórúdra kötözi a cinkéknek a sózatlan szalonnát a közelítő tél elején, A folyosóasztalkán, cserépben üldögélő kis fenyő megmaradása immár befejezett tény (Thakács többször is azt hitte az elmúlt félév folyamán, hogy vége, kiszárad, hiába ültette cserépbe karácsony után, még jóval vízkereszt előtt. Tavasszal ugyan megeredt a kis fa – miután Thakács fölfedezte, nemcsak locsolni kell, hanem permetezővel füröszteni ágait –, szóval, tavasszal selyemzöld hajtásokat hozott, a friss fenyőtűk lágyak voltak, újszülött sün tüskézete, nyáron azonban nagymérvű levélhullatásba fogott a fa. Ám ennek vége, sugárzik az egészségtől, rendbejött: szebb, mint valaha).
Álldogált tehát Thakács a folyosón – telt az ősz –, tovább. A Balatonon – jutott eszébe – ilyenkor a kertből szokták nézni feleségével, Á.-val a végestelen, rengő felhőket, melyek átsejlenek a nagy ezüstfenyő ágai között (mindig így jut Thakács eszébe a szituáció, holott a nagy ezüstfenyő rég nincs meg már); valahogy olyan, de olyan reménytelen elindulni horgászni: mire végez a készülődéssel, úgyis elkezd esni az eső, tükröződik a fehér teraszburkolaton a nyárfa – ezüstösödve készülnek lehullás előtti levelei a télre –, és már-már világítanak az utcai lámpák. Öreg este volna, mire leérne a mólóra Thakács. – Állt, állott a folyosókanyarban – kezében a kulcscsomó, karikán –, nem mozdult a ház, sehol senki, se ki-se be, hétvége, délután. Lilásszürke, végtelen felhők húzódnak átlósan az égen, a tető derékszöge (követve a folyosó derékszögét, sarokházban vagyunk) koordinátatengely, átzuhan rajta tér és idő. „Albínó paradicsomhalak”, suttogta a folyosón Thakács, az izzósárga diófára pillant, „az albinizmus csak és kizárólag a fekete színsejtek hiányára vonatkozik, a sárgák maradnak. Még én is szaporítottam ilyeneket, gyerekkoromban”. – Föltámadt a szél, susogott a lombkorona, hulltak, hulltak, lengtek lefelé a légben, hintázva, az albínó paradicsomhalak.
Már hiányzott kezemnek, hogy írjak,
szavakat adni egy üres papírnak,
de nem kellenek lángoló sorok,
csak csend, a legmélyebb, mit betűkből horgolok.
Azért remélem néma üvöltésem hallani,
késem torkomon hegedű, dali, dali,
hajam húrjaiból lett őrjöngő vonó,
vérem, az alkony hídja alatt vörös folyó.
Sokan azt gondolták, hogy kiterítettek,
pedig csak játszom, mert ez jár az életemnek,
mindig gyerek voltam, és az is maradok,
elég felnőttnek lenni majd, ha meghalok.
Addig is szaladok a szélvihar mögött,
vándor, köpött a gúny, s a földre lökött,
nem, nem, játék ez, nevettem bután,
jár nekem az Istenit, hiába néztek rám furán.
Piros vödör, műanyag kislapát, homokozó,
hol eső hull nyakamba, a halott hírhozó,
azt üzenik odafentről, ennyi volt, vége,
lám e papír is hasonlít egy ázott szemfedélre.
Anya fiával sárga háttérben
Anyám haja deres volt,
és vöröses mint az őszi lombhullás,
kézfején sok apró folt,
az öregség jele fiam nyugtatott semmi más.
Reggelente a helyén ülök a teraszon,
a kávét egyedül iszom,
majd cigarettára gyújtok,
fel-fel szisszen a parázs,
ahogy könnyeim hullatom.
Én, aki sohasem sírtam,
pedig vertek bottal szavakkal,
de nem bírok szívemben a kínnal,
most Istent vádolok ostoba haraggal.
Lassan három éve, hogy elmentél,
a Nap épp lebukni készült,
így lett bennem augusztusi tél,
szemem fénye is fagyottá vénült.
Lassan megyek utánad Anyám,
tavasszal, ha nyílik a hóvirág,
majd fehér lepelként szórják rám,
és sétálunk odafent, keresve szegény Apám.
A „Gyengédség kora” sorozatból
Harmadik éve volt színházigazgató a vidéki városban. Éppenséggel nem hatalompárti, de a lelke mélyén egyik hatalommal sem rokonszenvezett, ezért aztán sokszor kellett lavíroznia, ügyeskednie, és álságoskodnia is, de az élet, mindig ezt mondta magának, már csak ilyen, banális szóval, ami azért nem idegen egy írótól, hullámvasút, ez volt az egyik regényének a címe, mert Koppel Géza elismert író is volt, ötven éves korára már nyolc könyve megjelent, színműveket is írt, talán ezért is lett színigazgató. Igen, néha kell alakoskodni, mert sokan, akik becsületről meg jellemről beszélnek, sokszor csak füllentenek. Nem volt hatalompárti, és Jarusek Jenő, a polgármester, aki viszont hatalompárti volt, ezt elfogadta, sőt, tetszett is neki, hogy egy nem-hatalompárti színházvezető van a városban, mert ezzel bizonyíthatta, hogy nem a hatalomról szól az élet, legalábbis ebben a városban. Nem voltak jóban, de rosszban sem, sokan mondták neki, hogy Jarusek ravasz, vigyázni kell vele, voltak is kisebb súrlódások kettőjük között, apróságokon, Koppel úgy érezte, ő tisztességes, de Jarusek meg biztosan úgy érezte, hogy ő a tisztességes. Az egyik fiatal színésze, Schmer Attila is mindig mondta neki, hogy vigyázzon, és még kacsintott is hozzá, vigyázzon, direktor úr, csak ennyit mondott a bennfentesek bizalmasságával, nehogy baja legyen. Persze, gondolta Koppel, vigyázni, azt mindig kell, volt egy szerelmi viszonya Vető Julival, a helyi onlájn magazin szerkesztőjével, arra utalhatott Schmer, mert ez téma volt a városban, a kisvárosok szeretik az ilyen intim történeteket. Pedig nem volt benne semmi különleges, már néhányszor ott aludt nála, a külvárosi kétszobás panelben, a kis szerkesztőnő azt szerette volna, ha végre nyáron együtt mennek nyaralni Horvátországba, Koppel azonban mindig visszariadt a gondolattól, hogy egy teljes hetet töltsön vele. Azt is tudta mindenki, hogy Koppel elvált, korábbi felesége, Meinrich Elza fogorvos, Budapesten él és csak a premierekre jön le látogatóba, de olyankor sem társalog senkivel, nincs senkivel amolyan szerbusz-szerbusz viszonyban, ahogyan azt egy kisvárosban elvárnák, a szünetben mobilozik, előadás után hazaindul. Pesti nő, mondták róla a háta mögött.
Egy novemberi, esős reggelen hívta őt Jarusek.
– Most ülésezett a testület. Szeretnénk fejleszteni a kulturális életünket.
– Ez jó hír – felelte ő.
– Számítunk rád.
– Persze. Természetesen.
– Indítanánk egy filmklubot a Kossuth moziban. Lenne közönség, a főiskolások is szeretnék. Rád bízzuk a részleteket.
Koppel örült neki. Korábban írt forgatókönyveket is, és volt néhány novellája, amelyekből készültek filmek. Mindenről, ami az életében történt, írt valamit. És persze azt is megírta, ami történhetett volna, vagy amiről szerette volna, ha megtörténik. Dénes, régi filmgyártó-ismerőse, a producer, most is kért tőle ötletet, legalább egy kis filmnovellát, de most nincs témája, azt felelte.
Megalakult a filmklub, havonta egyszer volt vetítés, ő vezette be az előadásokat mint tapasztalt filmíró, utána viták is voltak, sokszor éjfélig, akkor zárt a mozi, mert a gondnoknak el kellett érnie az utolsó buszjáratot a környékbeli Porosvárra. Juli akkor kapott önálló rovatot a városi tévében, megköszönte Koppelnek, hogy támogatja a pályafutását. És sikere is volt, a nézők kedvelték. Fiatal volt, csinos, tudott összefüggően beszélni, miért is ne kedvelték volna. Városi Celeb lett. Cseleb, ahogy Koppel viccesen mondta neki.
Májusban Molière-premiert tartottak, Koppel maga rendezte, mert Ascher Tamás, akit hívott, beteg lett. Igyekezett modern felfogásban megcsinálni, hang- és fényhatásokkal, Tartuffe szerepét egy fiatal vállalkozóra írta át. Megbukott. A Csárdáskirálynő és az Elfújta a szél átirata jobban ment. Meleg is volt, talán azért is. Kis színház, rossz szellőzési viszonyok. Koppel minden évben beadta a felújítási igényeit, de minden évben lesöpörték. Most nem ez a legfontosabb, ezt mondták. És hát csakugyan nem az volt a legfontosabb. A fontos dolgoknál mindig vannak még fontosabb dolgok. Juli vigasztalta, ez egy ilyen város. Mindenki negatív.
Augusztusban hívatta Jarusek.
– Kiírtunk egy pályázatot az igazgatói állásra – mondta a polgármester, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nekem van még egy évem – felelte ő. Először nem is értette. Gyenge mondat volt, de jobb nem jutott eszébe.
– Tudom – bólintott Jarusek. – De szeretnénk fiatalítani.
– Ötvenéves vagyok – mondta ő, de akkor már érezte, hogy eldőlt, és ő már nem lesz igazgató. – Szerintem most kezd jól menni a dolog. Te is láttad a jövő évi tervet.
– Igen – felelte Jarusek. – Ígéretes. Éppen ezért. A fejlődés érdekében.
– Térjünk a lényegre – válaszolta Koppel. – Annyit azért megérdemlek, hogy őszinte legyél. Néhány hete még az egekbe dicsértél.
– Meg is érdemelted. De vannak dolgok, amik a városban visszatetszést keltettek. A Tartuffe-fel alaposan melléfogtál.
– Ascher beteg lett.
– Mindegy. Elbasztad.
– Jó. Előfordul. De ebben a városban azért nem könnyű modern művészetet csinálni. És két pesti kritikus is dicsérte.
– Töröld ki a segged velük.
– Mi a baj? – Koppel akkor érezte meg, hogy valami készül.
– Beszélik a városban, hogy újabban iszol. Többször láttak napközben a Dáliában. Drága Martellt ittál.
– Ez nem igaz. És ha igen?
– Mindegy. Lehetne igaz is. De ez csak mellékes körülmény.
– Szóval ki vagyok rúgva?
– Nem, egyszerűbb, ha felmondasz.
– Miért egyszerűbb?
– Mert ezzel megelőzöl egy átfogó pénzügyi vizsgálatot.
– A színház pénzügyei rendben vannak.
– Amíg nem lesz pénzügyi vizsgálat. Így szokott ez lenni.
– Világos. Van már új igazgató?
– Most keresünk. Minden mást majd megbeszélünk.
Koppel megértette. Jarusek felajánlotta, hogy kikíséri az udvarra, ahol parkolt.
– Az igazság az, hogy van már jelölt. Sőt. Van új igazgató – mondta kint a szabadban.
– Kicsoda?
– Vető Juli.
– Vető Juli? Hát ez aztán a meglepetés. Pályázott az állásra? Nem is mondta. – Előző este még vidáman szexeltek, lett volna idő ezt is megbeszélni.
– Még nem pályázott.
– Hát akkor, hogy van? – nekitámaszkodott egy autónak. Úgy érezte, ez nem vele történik.
– Akkor elmondom. – A polgármester megoldotta a nyakkendőjét, levette a zakóját, mintha neki is kellemetlen lett volna a helyzet. – Nem te vagy az egyetlen férfi Juli életében.
Egyre rosszabb, gondolta Koppel.
– A másik férfi Berényi Gusztáv, milliárdos pasas, ingatlanfejlesztést csinál a városban. És az volt a kérése, hogy Vető Juli legyen a színház igazgatója.
– És te beleegyeztél?
– Beleegyeztem – felelte Jarusek szemrebbenés nélkül. – Egy polgármesternek az a feladata, hogy rangsorolja a prioritásokat. A városnak fontos a fejlesztés, ennél kevésbé fontos a színház, és még kevésbé fontos a te sorsod.
– Értem – és értette is.
– Lesz majd a Városházán egy fogadás, amikor elköszönsz a színháztól. Méltóképpen. Hogy ne legyen balhé, érted.
– Nem lesz.
– És van még egy meglepetésem.
Jarusek sokatmondóan nézett rá. Koppel azt hitte, hogy még fenékbe is rúgja, illett volna a helyzethez.
– Megszavazta a testület – folytatta Jarusek mosolyogva –, hogy díszpolgár leszel. Azért ez nem akármi. Remélem, örülsz neki.
Már nem ment vissza a színházba. Törölte Juli számát az ismerősök közül. Átsétált a Dáliába, rendelt egy Martellt. Idegenek átintegettek neki, jónapot, direktor úr. Mindenki ismerte a városban. És most díszpolgár leszek. Örülök neki, gondolta. Tényleg nem akármi.
Indián asszony
Tudatmezők hangolódnak.
Most még pipacstól szelídülnek a lankák.
Sorszálak gyógyulnak.
Megkönnyebbülnek terheiktől szépanyáink,
Apáink is békére lelnek egy távoli holdon.
A gombafonalak történetei
körbeölelik a kontinenseket.
Reggelente mindig aranyló a vadon.
Ringatózik a fűtenger, elnyújtózik a nevetés.
Ölembe kéretőzik s tenyeremből eszik a róka.
Eddig a fabulák értünk szóltak,
most mi szőjük a történeteket tovább.
S gurul a napkorong az égen.
Dunna lesz nyáresték bódító illata,
gyapjúpelerinként betakar majd a közelgő szürkület.
Kúszónövények, akantusz, repkény iramodása zajlik.
A dór oszlopfők mementóit
felaprózza a sós melthémi szél.
Azt hiszed a virág öntudatlanul illatol bele
az alkonyat nektáros atmoszférájába?
Napszépültével kabócák kórusa énekel.
Áthallik Orpheusz lantja téren és időn.
Pislákol a mécses is.
A gyertyaláng táncoló lényeit
Barbárság volna másvilágra fújni.
A sünök téli álmát lassú mozgolódás
nesze követi.
A beporzók még fázósan rajzolnak
végtelent a szattvikus
menyasszonyi pompában várakozó
meggyfa áhítatos
csendje köré.
Szeretővé lett a tavaszon.
Abroncsos sziromszoknyája –
illatkupolája már sejteti
a szelíd átminősülést,
az anyák önfeláldozását.
A gyümölcs csonthéj oltalmába zárt
arcanum hordozója, álruhás átutazó.
Erőtere kivonja s lánggá változtatja
az alkáliföldfémeket.
Így lesz a fának szárnya,
a szárnynak suhogása,
a suhogásnak szelíd hangja,
a szelíd hangból hangzik mantra,
a mantrából kékfestővászon,
az ég boltozatán – kék esőt hozó.
S mondhatnám, a papucsállatka
mit sem sejt az egészéről.
Pedig ő is teszi a dolgát,
ahogy a sün, a barázdabillegető,
a csonthéjas gyümölcs, s Gaia.
Így születik meg évszakok váltakozása,
s átfolyik-átminősül az idő.
A marimba hangja
Délben indult. Százharminc kilométeren és lelke kátyúin kellett átküzdenie magát. A sűrű köd egyikben sem segítette. Az ablaktörlő nyikorogva kotorta oldalra a sáros levet, a kocsit hamarosan az ablaktisztító folyadék citrom illata töltötte be.
Két hete a bátyjától tudta meg a hírt. A bejelentés rövid volt, ólomsúlyú, utána sokáig hallgattak. A bátortalanul tapogatózó kérdések aztán egyre hosszabb válaszokat csaltak elő a telefonból, míg végül visszatarthatatlanul megeredtek a szavak. Testvére azon a reggelen csupán azért ugrott be a kórházba, hogy elújságolja feleségének, gyönyörű az idő, őszi harmatban csillognak a falevelek, egyazon ágon vörösek, sárgák, barnák, zöldek, amúgy délután jön vissza, hozza a diétás sonkatekercset, almás piskótát, kávét és egy újabb Jókai-kötetet. Akkor még nem gondolta, hogy másfél óra múlva egy nejlonzsáknyi mihaszna holmival ül majd a letakart testet őrző kórterem előtt, és a hivatalos papírokra várva tanulmányozza a folyosócsempék repedéseit: szertefutó vékony erecskéket, hideg-rideg életvonalak egész sorát. Az övék akkor szakadt meg. Negyven évet éltek le együtt, senki nem számított rá, hogy nincs tovább. Valójában a kezei között halt meg. A besárgulás aggasztó jel volt, de a műtét jól sikerült, azt mondták az orvosok, néhány nap múlva hazamehet. A trombózis orvul csapott le.
Hirtelen döntötte el, hogy balra kanyarodik, mégsem az autópálya felé megy. Szüksége volt a néptelen falvak és az erdő nyugalmára, egyedül akart maradni a gondolataival. A nap próbálta áttörni a tejfehérséget, de a köd erősen tartotta magát, a fák közül kiérve szinte teljesen eltűnt előle az út. Rátapadt az előtte haladó kék furgonra.
Terivel évfolyamtársak voltak a bölcsészkaron, mindketten művészettörténet szakon végeztek, a diploma után is gyakran találkoztak. Egyik januárban családi disznóvágásra hívta el barátnőjét. Amikor nekik kettejüknek kellett volna a piros zománcos vájdlingba felfogni a friss vért, hiába kereste, hová tűnt. Azt hitte, nem bírja az ilyet. Teri kolbásztöltéskor került csak elő, különös mosollyal a szája szegletében. A következő hetekben lemondta a közös programokat egy közelgő, a magyar szentek kultuszát bemutató kiállítás előkészületeire hivatkozva. Máskor is előfordult, nem gondolta, hogy más állhat a háttérben. A megnyitón aztán lehullt a lepel, hiszen a glóriás vértanúkat ábrázoló festmények között Teri oldalán nem más állt, mint a báty: a sok szent között a legszentebb, a misztikusan valós udvarló. A barátnőből hamarosan sógornő lett, aki egy év múlva egy pici unokahúgnak adott életet.
A furgon az egyik faluban elkanyarodott, onnan segítség nélkül kellett tájékozódnia. Kiegyenesedett, és megpróbálta a felezővonal el-eltűnő csíkját lépésben követni. Néhány kilométer múlva az országútról hirtelen eltűnt a köd, és páratlan látvány tárult elé. Kétoldalt a mezőkön fehér fátylak lebegtek az őszi vetés fölött, elképesztő erővel szívta fel a párát a nap, sávokban gőzölgött a szántóföld. Gondolkodott, hogy megálljon-e fotózni, de aztán továbbhajtott, nem akart elkésni. Megérkezve a templom közelében parkolt le.
A gyászmisén jórészt azt figyelte, hogy a mozaikablakon áttűnő tarka fények mikor érnek oda végre Szent György szobrához. Amikor a könyörgések felhangzottak, akkor csillant meg a nap a kardon, amely éppen lesújtani készült a sárkányra. Miért? Maga is meglepődött, milyen nyersen metszett bele a kérdés. Miért őt, miért egy ilyen jó lelket és miért ennyire váratlanul? Teri mindig úgy ténykedett otthon, hogy észrevétlenül készült el minden. Amikor elment a család, akkor takarított, és olyan jókedvűen főzött esténként, mintha nem a múzeumban töltötte volna az egész napját. A szakmai munkában is fáradhatatlan volt, a keresésben pedig nyughatatlan, kitartó. Az évek alatt rengeteg érdekes adatra talált rá, de nem elégedett meg azzal, hogy csupán saját tanulmányainak sorát gyarapítsa az új kutatási eredményekkel, hanem szétosztotta a kincseket. Amit gyűjtött, nem a saját vackába hordta, mint télire a kisállatok, hanem mások odúiba csempészte be. Mire megköszönték volna neki, már ott sem volt, akár egy fürge mókus. Nem ismerte a nagyravágyást és az irigységet. Valószerűtlen volt, ahogy a hamvait rejtő urna magányosan álldogál a sötét bársonyterítőn. A jelenlévők közül senki nem tudta felfogni a bizonyosságot, hogy az odatámasztott mosolygós fénykép-arc soha többé nem szökhet ki a köré vont fekete keretből.
Nem emlékezett, hogyan jutottak el a temetőig. Valaki beült mellé és navigálta, mikor merre menjen. Ösztönösen állt meg a pirosnál és indult el, ha zöldre váltott a lámpa. Többször rádudáltak, a sávváltás és az elsőbbségadás soha nem volt az erőssége.
A bejárati nagykaputól rövid sétára volt a búcsúhely. Várniuk kellett, amíg a halottaskocsi is odaér. A közeli juharfákon foghíjasan lengedeztek a levelek, egyazon ágon vörösek, sárgák, barnák, zöldek. Egy márványoszlopra tették Teri hamvait, levették az urna fedelét, és elkezdődött a szertartás. Halk barokk zene kíséretében áttetsző vízfüggöny emelkedett fel előttük. Egyre magasabb sugárban törtek felfelé a szökőkút vízcseppjei és egyre erőteljesebben hullottak alá a földre, a bordó árvácskák közé. A muzsika hangosodott, majd elemi erővel tört ki középen az emberi porhüvely, hogy utolsó táncát járja el az egybegyűltek előtt, mielőtt magába fogadja a természet. Teri jeltelen nyughelyre kívánt kerülni. „A szép október hónapban fogok elköltözni. A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék a síromba, s elszomorodjék.” Teri testamentuma ezzel az idézettel fejeződött be. Kedvenc Jókai-hőséhez, az arany ember tisztalelkű Terézájához akart mindig hasonlítani, életében és végakaratában is.
A hazautat sötétben kellett megtennie. Az erdőben életre kelt a pára, kísértetiesen forgott, kavargott a kocsilámpák fényében. De ő egészen mást látott. Valami vigasztaló, furcsán valós képet, amely már a temetéskor mosolyt csalt könnyes arcára. Az ijesztő ködgomolyagon át az a rozsdabarna kismókus jelent meg előtte, amely Teréza végső búcsújakor a közeli juharfára felszaladva a törzsről szelíden még visszanézett rá.
Beteg gyermek
Szobám szélfútta, légkondicionált pusztasága
szigetként úszik beljebb s beljebb a kánikulába,
s mint olyan, elhagyatott, lakatlan;
csak engem rejt ez az inverz katlan.
Egyedül vagyok, meg az illúzióim, bánatom,
gondolataim – együtt vagyok egy atom.
Protonjaimból rózsaillat árad,
de fullasztó, pacsuliszerű párlat;
elektronjaim apró kavicsok,
földig húznak mégis, oly sok van, oly sok;
a hálátlan neutronok közt akad frissítő vizespalack,
de egyre több az agresszív és tüskés tarack…
Így lebegek idebenn, egymagamban,
fogyó kedvvel, szinte teljesen szótlan.
Meztelen talppal pengék élén botorkálok,
s már nem érzem ha magamba sebeket vágok,
csak mikor mélyen belém metél,
s visszaránt a józanész-kötél.
Pedig jó lenne talán, ha az egyik félbevágna,
maghasadással szert tehetnék talán társaságra,
ha önmagamat hasítanám kettő vagy több szeltre;
bár félek, sok darabkám a szélben szerteszét repülne,
mert eltompít még így is a sugárzás, ez a belülről jövő,
mi azt rebegi egyre: Most halt meg a jövő!
Nem hat rám most napsütés, izzás, nyár,
mert atommagányom nem kovalens kötésbe zár.
A kékség most patyolat. Égszínű lég
– kezet kézbe szorít kezdet és vég.
A horizont távol. A fény közel.
Fűszálak szénává száradnak el.
Magas – itt. Mély – ott.
A virágokra pillangó szállott.
Folt. De nem koszos: fehér.
Pont. Gomoly. Ütőér.
És dagad: teret hódít,
képzeletet ragadva elbódít.
Ez a cirrus. A legkisebb felhő.
Picinyke, gyönge vagy és eget rengető.
Vándorolni kezd (átalakul).
Égi bárány lesz. Álmatlanul
és örökké béget némán,
míg bukdácsolva bolyong nyája nyomán.
Ha rájuk talál, összekapaszkodnak.
Ellenállsz a megkötött kapocsnak?
Felhők rétege – rétegfelhők.
Sokasodnak. Ők
az új Dzsingisz kán: hódító sereg;
millió pislogó, tétova gyerek.
Futnak. Fehér az ég. Céljuk?
El ne nyeljen egy fekete lyuk…
A fény hanyatlik. A réteg szürkül.
A földre Nimbostratus árnyéka ül.
Sziszegő szava a szél. Hideg.
Érzi szándékát minden szál ideg.
Habos alak. Talán trónon…
Örökre hallgasson, vagy most szóljon!
És kitör a vihar.
Cikáz. Dörög. Zubog. Kavar.
Áldás és átok hull. Nyirkos, hűvös, sötét.
Beborít egy testet – megtépte a sörét.
Tajtékzik, tombol. Teszi a dolgát.
Megtelt a tározó; ereszt a gát.
Csendesül. Ereje fogy.
Sóhajt. Koldul. Térdre rogy.
Csavargó volt: körforgásban
táncolta keringőjét víz-gőz-jéggé váltan,
szó nélkül. Most megpihen.
A hős előtt fejet hajt a Minden.
A szürkeség. Sötétül az ég
– lassú léptekkel poroszkál a vég.
Horizont, fény… A falon túl.
Ideát égiháború dúl.
Mély – itt. Magas – ott.
Néma a táj, akár egy halott.
Egy koldus kezei
Lola, a kandúr
Apám temetése után, úgy kezdtem érezni, Andrea is sejti, mire készülődök. Alig kezdtem bele, rögtön bólogatott: ne folytasd, értelek. Másnap összebútoroztunk. Nem kellett szállítókat hívnom, Andi ingósága pár szett ruhából és egy színes madárból állt. Az én cuccom se látszott tonnás nehezéknek. Madár helyett egy fekete cicám volt, az öregedő Lola, apám hagyatéka. Bár kandúr volt a lelkem, leánynevet kapott, a drága anyus után. Andi, színes fecsegőjét, a közgázon kapta egy francia fiútól, s a Pierre névre figyelt. Ha kotyogott néhány szót, Andi megkérdezte: mit mondtál, francia? Tollazata, akár a gall zászló, három színben játszott.
Mikor nem volt otthon, a vállamra engedtem, beszélgettem vele, s hagytam, hogy röppenjen. Ha a kandúr figyelt, közeledett felé, az orrára ütöttem: viselkedjél, Lola, ha meg mered kóstolni, lecsapom a fejed! Azt hiszem, megértett, mert a fenyítés után a lábam körül szvingelt: bízhatsz bennem, gazdi, hányszor csaptalak be?
Megbíztam Lolába. Nem kellett volna, mert egyik alkalommal, mikor nyitva hagytam a kalitka ajtaját, Pierre kirepült. Körözött néhányat a magas hűtő fölött. Lola észrevette, hegyezte a fülét, a heverőn sunyított… ugrásra készen. Mire visszaértem a kinti teendőkből, már a tűzhely előtt aprította a fecsegő madarat.
Egész éjjel sírtunk. Miután elpáholtam Lolát, Andi mellé bújtam. Reggelig úgy voltunk, utcai ruhában. Mikor derült az égalja, kibújtam mellőle. Rögtön észrevette. Hová mész, Vencel? Reggel van, megvirradt, nem kéne egy kávé a temetkezés előtt? Felhúzta a szemét, hogy kéne értenem?
– Úgy, hogy Lolát is földeljük…
Értetlenül nézett, felhúzta a szemét: agyonvernéd Lolát? Pontosan, bólintok, elkészült a tervem!
– Képes lennél, Vencel?
– Van már gyakorlatom. Apró srác koromban, ha kóbor macska került a keskeny tyúkudvarba, azonnal kinyírtuk.
– Hogyan?
– Csinos hurok került az öreg szilvafára!
– Te voltál a hóhér?
– Én csak becserkésztem, Pázmány meg akasztott.
Ahogy megittuk a kávét, megkerestem Lolát, s egy nagyon feszes, sötét zsákba tettem, míg a kis franciát anyám egyik púderes dobozába próbáltam helyezni.
– Indulhatunk, Andi! – Kivettem a kocsit az udvari garázsból. Láttam, csodálkozik, hogy nem a kert végébe, a temetőbe megyünk.
Ástunk két kis gödröt anyám sírhantjánál. Andi egy pinduri, én egy nagy kapával. Andi lemérte a dobozt, én a zsákot fogtam, de nem bírtam kellő mintát venni, Lola rimánkodott, menekülni próbált. Letettem a zsákot, s hogy leplezzem zavarom, a gödröt mélyítgettem.
– Ha nem lesz lelkierőd…
– Imádkozz, hogy legyen!
– Bármerre pillogok, itt nem látok szilvafát.
– Hunyd be a szemedet, most én leszek a hóhér.
Mikor elkészült a gödör, Andi a padon ült, szemben a fejfával, anyám fényképével. Ahogy emeltem a kapát, a zsák felé ugrott. Dühösen kérdeztem, mi akar ez lenni?
– Nem látod, Vencel, könnyezik anyukád, zsebkendőt kér tőled…
Világtalanok
– Tavaszi!
– Ki szólít?
– Attól függ, kire vársz, én a fehér királyfi vagyok!
– Honnan tudod a nevemet?
– Az előbb mondta egy bariton: ne kolbászolj messzi, míg beszélek a főnökömmel.
– Apám nem bariton, utazó nagykövet.
– Ahogy így elnézlek, több vagy négyévesnél.
– Egyszer már eldobtak.
– Egy csillogó tündért nem lehet eldobni.
– Honnan tudod, Toba, szikrázok a fényben?
– Érzem. A vak kutya is követ, ha egyszer szagot fog. Különben alig két méterre állhatok tőled.
– A Tescóba jöttetek?
– Nagyanyámat hoztam. Rendes mamám nincsen, vagyis nem ismerem.
– Toba Jegovics vagy?
– Talált. A korodra emlékszel?
– Három X lehetek.
– Én, azt hiszem, eggyel több.
– Akkor egyszerre tehettek bennünket útra.
– Én inkubátorban kezdtem.
– Én se kukára gondoltam. Szóval, te fiú vagy?
– Nem látszom annak?
– Sajnálom…
– Ne pityeregj, Zita, én is világtalan vagyok.
– Nem lépnél közelebb, mondjuk fél centivel?
– A távolság tőlem is annyi, mint tőled.
Vak lány
Köves Istvánnak ajánlva
ez a görbe itt már a célegyenes
ó köpeny alá gombolt őszi fák
az általános alanyt széthordták
és szerteszét fújta a szél
bokájukat csattogtatják a bokacsattogtatók
a lehegesztett csatornafedelek
pajkos gyermekkacagásra vágynak
mert itt mindenki vágyakozik
az aládúcolt körfolyosókon
didereg a holnapban a tegnap
a lányokból is csak kurva lett
valami mindig csurranva cseppen
az undornak körme nő haja szakálla
álmodozva elsuhan a kacér öregasszony
ez itt már a célegyenes ez a görbe
ha görbe úton jársz az az egyenes
őrült kocsisunk habosra hajszolja
a habostortát glutén- és laktózmentesen
a vonat kisiklott
pótlóbusz érkezik és lerobban
a vasútállomás felújított vécéjében
fitymájukat csattogtatják a fitymacsattogtatók
kúratlan kurátor anyjához készül
mekkora faszság hogy nem lehet
rénszarvasra írni versemet
mert azt legalább lelőné a szép vadász
és helikopterrel elszállítaná
az általános alanyt lepuffantották
holnap lesz fácán háromezer
szerteszét fújja őket a szél
mert hát nehéz vinni a táskát
a kövér ember táskáját
vadászkastélyba vinni nehéz
bizony nagyon nehéz István úr
mondom a szentnek
de ez a görbe itt már végre a célegyenes
Bertha Bulcsu nyomán
opálkék szelíd ragyogás a tó
a mesebeli hattyú felette lebeg
a hölgyeknek
akarom mondani a hegyeknek
ott kell állni a láthatár szélén
Csobánc Gulács Szentgyörgyhegy
Badacsony és Szigliget vulkánkúpjainak
és a sirályok árnya a vízre vetődik
eltűnt a pannon tenger örökre
de a Balaton partjára mindig visszavágytam
az őskor embere hordákban járta a partot
a rómaiak szerették volna lecsapolni
a horgászok nagy pontyokat fogtak
a nádasokban
szegény voltam és olyan boldog
amilyen soha többet nem leszek
és milyen egyszerűen élnénk
ha mindenkinek abszolút vallása lenne
a Balaton
és csak állnánk ott a láthatár szélén
és néznénk a tó opálkék szelíd ragyogását
Bánffy Miklós nyomán
a muzsika magától elnémult
tisztelettudón
az előadás megszakadt
mert itt csak megszakadni illik
a tétlenségből megszületett a tett
a kardlapból a kardlapozás
a tegnapból pedig a ma
a tegnap még kardlapozók
ölelkeztek azokkal
akiket tegnap még kardlappal ütöttek
a holnap majd kardlapozók azokkal
akiket holnap kardlappal ütni fognak
nem győzték szókkal a szónokolók
szószokkal a bőségesen ebédelők
a balkonokról szónokolókat
bizonyára éljenezték azok
akik a balkonokról szónokolókat
éljenezni szokták
az éljenzés magától muzsikált
a kardlap magától kardlapozott
minden szépen haladt a maga útján
öreg szolgám a kádat
már meleg vízzel tele engedte
az ürességet betöltvén
az éjjel forradalom volt
de szerencsére nem hűlt ki a víz
volt aki a kardlapozókat éljenezte
volt aki a tegnapot
és volt aki a fürdővizet
volt ölés és volt nagy ölelkezés
fürdőzés fürdőlepedő törölközés
mindenki mosolygott
mindenki hős volt
a gyorsforralón forrt a dal már
bécsi kávét ivott a forradalmár
Quito
Távolban a füst mögött, a horizonton végig vágott egy szikével az égi kéz és az éj szétnyíló kemény héja között kiserkent a fény. Élesen, ezüstösen hasított végig a fennsíkon, vádlón feltépve a tájról a sötétség jótékonyan takaró leplét.
A hajnali szellő nagyrészt már kipucolta a lövészárkokból a gázt. A támadáskor a többségnek sikerült kimásznia időben, a szerencsések eljutottak a közeli kis dombon lévő erdőbe, de az acél esőben túl sok test ragadt ott a fennsíkon. A csöndet csak néha törte meg egy jajszó, vagy fohász.
Ő ott feküdt egy kis halom mögött, ami pont annyira volt csak magas, hogy a gázburok felett tudott levegőt venni. Ez mentette meg az életét, és az a golyó, ami a lábába fúródva megakadályozta a további rohamban.
Közelg már a végzet,
Lesújt, mint a villám,
Az arcok fehérek,
És fojtó, és fojtó a csend!
A könny már ott reszket
A megdermedt pillán,
S az elnémult jajszó
Már feltörne bent! *
Gyászos csend, a vér és puskaporszag gyomorforgató keveréke lepte el a tájat, mint mocsár, amibe mindörökre beleragadt a lelke. Egyedül maradt a miértekkel, amik farkasfalkaként vették körbe, és sorban, elő-előugorva, vicsorogva téptek belőle. Nem talált választ. Az agya nem tudott egyetlen épeszű érvet felhozni arra, hogy miért volt erre szükség, csak forogtak körben a fogaskerekek lassan felőrölve a korábban vélt összefüggéseket, a józanságát. Egy marék por marad csak belőle, amit egy újabb propaganda szólam felkapva szétszórhat a semmibe.
A távolból rideg falként közeledett felé a jövő. Lassan végigkúszott a talajon, megérintve, körülölelve a testeket, majd sorban beléjük bújt, megelevenítve és szellemként kivetítve valamikori alakjukat. A szavakat, az utolsó szavakat, amik minden halálraítéltnek kijárnak, érthetetlen motyogásként hozta felé a szél, – csak néhány kifejezést ismert a túlfelőli népek nyelvéből.
Síri árnyak törnek énrám! –
Láng a kardjuk, mint a villám!
Vérben úszik a fényes égbolt.
Elborítja testemet! Ó – Elborítja – elborítja testemet! –
Ah! – Ah! Mi hullt – Mi hullt most e kézre?
Lázas arcomon…
Csak néma könny pereg…
Ahogy a fal közeledett felé, egyre több hazai szó ütötte meg a fülét.
– Most már szabad vagy, hát fuss a szerelmedhez – egyenesedett fel, majd oszlott a semmibe egy alak, egy nő fotójával a kezében, csupán fakó, szürke füstöt hagyva maga mögött.
– Ne rólam nevezd el a gyereket, ne hordozz ilyen terhet – sóhajtott egy égő pirosba burkolt férfi.
– Rohadjatok meg mind, ott a térképasztal mellett – emésztett köddé a méregzöld gyűlölet egy másikat.
Ő nem haragudott a túlfelőliekre. Nem is ismerte őket. Leginkább csak kíváncsi volt rájuk, mikor korábban nagy ritkán egy-egy elvetődött feléjük. Meghallgatta a fura tört szavaikat, és ha volt mit, csereberélt is. Persze, hozzá is elértek a hírek, hogy mik történtek állítólag, de ezeket csak annyira tartotta, mint a prágai gólemet: hiszi, ha látja. Meg aztán tudta jól, hogyan lehet a tömegeket a félelemmel irányítani, no meg, egy „minden probléma okozójára” mutatóujjal.
Előbb utóbb eljön az idő, mikor ez az ujj feléd int, majd ellentmondást nem tűrő hívással görcsbe görbül, és akkor menni kell, mert viszik az embert. Csupán azért, mert vagy itt, vagy a túloldalt valaki egész fent, frusztrált magányában enged az őrült vágyainak és meggyőz néhány támogatót körülötte, akiknek fér még egy hazug garas a zsebükbe, mert az még nem dudorodik eléggé.
Az, kit vágya lánggal éget,
Mást se lát, mert hályog rajta,
Hogyha szíve űzi – hajtja,
Büntetése – szégyened!
Meg nem óvhat senki téged,
„Áruló” a bélyeged!
Az a vézna betű egy kis pöttyel a tetején, ami elválasztja az igazságot a gazságtól, olyan könnyen lekopik a hideg ellen ruha alá gyűrt újságról – majd elővéve, az első csata utáni döbbent kérdés tisztázásánál, hogy „miért is kell ez az egész?” –, már nem is látszik. Marad a vér és az erőszak és eltűnik minden érv, kivéve egyet, a „vagy ő, vagy én”-t, ami elég egyértelművé teszi a helyzetet.
A fal egyre közelebb ért. Nyomában a szellemek sorban egyenesedtek fel az utolsó mondatra, majd tűnnek semmivé. Az egyik, a túlfelőliek egyenruhájában az ő nyelvén szólt: – Ide nősültem, és most kit öljek? Öcsém vagy sógorom?
Csak bátran ontsd hát ki vérem,
Ámde szívem én el nem adhatom;
Nyugton várom, hogy bármi érjen,
Ám ilyen áron – Nem! Nem kell az életem!
Akkor még mindenki mosolygott, sót és kenyeret ajándékozott, mikor közösen verték le a megállapodott határra a piros fehér csíkos cölöpöket. Most meg mindenki csak vicsorogva keresné azokat, de már sehol sincsenek. Eltűntek, és csak a nyikorgó lánctalp hangja állítja meg az embert. Nem tudja senki, merre és meddig. Már semminek sincs határa!
A ködből felsejlik egy asszony alakja. A köténye és a kendője olyan, mint a túlfelőlieké. Lehajolva veszi sorban szemügyre a tetemeket. Kezében a ruha már csupa vér, de még letörli róla a vörös sarat, ha bizonytalan a görcsbe fagyott arcot nézve, hogy utat készítsen a megkönnyebbült sóhajnak: – nem az ő embere…
Kissé messzebbről, egy kiégett kocsi felől zajokat hoz a felkelő szél. Az előtűnő fickó zömök alakja, darabos mozgása ismerős neki. A puska távcsövébe nézve már tudja: falubeli – hogy tudott az inni, meg énekelni a búcsúkon, amikor az egész falu ünnepelt.
A férfi lehajolva egymás után kutatja át a hullákat, hol egy tárca, hol egy óra akad a kezébe. Korábban is látott már gyűjtögetőket. A többségnek felfordult a gyomra tőlük, de nem bántották őket érte, igaz nem is nagyon beszéltek velük, de végül is már mindegy, saját magukkal kell elszámolniuk ezért.
Az új zsákmányt elrakva, felegyenesedik, mikor meglátja a nőt. Előveszi a pisztolyt, egyik lábával hátrább lép, felhúzza, majd célra tartja.
A kép döbbenten tudatosítja benne az ismerős férfi szándékát. Az önkéntelen reakciójára a távcsöve alatti zárszerkezet kiold, és a csövön végigszáguld a golyó. A lencsén keresztül látja, ahogy a férfi a falujából megroggyan, elejti a pisztolyt, hátra lép egyet, majd még egyet, megbotlik az ott fekvő tetemben, és a feje nekiütődik egy ferde, piros fehér csíkos cölöpnek.
Hát, itt a határ…
Az embertelenség, a mocskos, indokolatlan erőszak határa, amit akkor kellett volna meghúzni, amikor az első olyan szavak elhangzottak. Mert mindig minden a szavakkal kezdődött, aztán a legyintésekkel rájuk. De talán majd egyszer…
Szép hazámba repítsen a honvágy,
Ó, az emlék – hogy kínoz, hogy fáj!
Bölcsek lantja a fűzfának ágán,
Ó, miért lett oly néma a húrja?
Égi hangja ma áradjon újra,
Mondja el, hogy mily szép volt a múlt!
Keljen életre mindenki száján,
Szörnyű gyászunkat sírja az ének;
Zengje-zúgja a sorsát a népnek,
Tán a szívünkben új lángot gyújt!
Fényes, új lángot gyújt!
* Részlet Temistocle Solera – Giuseppe Verdi: Nabucco című operájából (a többi idézet is ebből a műből származik) [vissza]
„A könnyek ösvénye” sorozatból
Így hát a vége.
Viszlát, tornyok, macskakövek,
titkokkal teli templomok.
Ezer év legenda és valóság,
már nem járok alattatok.
Cégérem bontom, nincs
ki fizessen, gyalog járok,
már rég nem lovon.
Regék maradnak úgyis,
csak túléljem élve.
Így hát a vége.
*
Így hát a vége.
Két műszak között
meglátogattalak,
ha nem volt turista a Várban.
Kórházban, otthon, felejtőben
mentem hozzád szélben, esőben,
beázó termekben fellelni
egyre kisebb alakod.
Szíved kitéve, de már nem beszéltél.
Így hát a vége.
Üvöltés „A Harag kora” sorozatból
életkedv árad
micsoda fények
szív-sikátorban
világít lényed
léptedből a vers
legyárt néhányat
költővé hangol
suttogó bájad
díszít mosolyod
cizellált élet
betűim íve
simogat Téged
sejtelmes nyelven
kezdek beszélni
s étterem helyett
elhívlak élni
Üvöltés „A Harag kora” sorozatból
Zokogó asszony (Tanulmány)
Elixír
Életmód vezetési tanácsok
(Mindenkinek tetszeni fog!)
Ne dohányozzon!
Ne fogyasszon alkoholt!
Ne egyen zsíros ételeket!
Fogyasszon sok zöldséget és gyümölcsöt!
Ne nézze a hírműsorokat, a celeb műsorokat!
Kerülje el a Fásy mulató megtekintését!
DE!
Ha kedveli a vaníliás Tilbury dohányt, akkor pipázzon nyugodtan!
Ha a pipa mellé jólesik egy pohár whisky, jéggel, hát kortyolgassa!
Amennyiben imádja a velős csontot, kenje pirítósra a velőt. Ha meg tud enni egy tál birka pörköltet, egye meg!
Ha a zöldségféléktől puffad, a gyümölcsöktől meg büfög, akkor ne puffadjon, ne büfögjön!
Ha szívesen nézi a hírműsorokat, a celebeket és a Fásy mulatót is, mert az annyira felidegesíti, hogy jól esik kimenni a kertbe vagy az erkélyre, rágyújtani egy pohár whisky társaságában, akkor nyugodtan nézze!
Még egy jó tanács: aki hosszú életű szeretne lenni, az ne haljon meg! Időpazarlás. Ott fekszik holtan és hét napon keresztül azon gondolkodik, hogy feltámadjon-e vagy ne? Közben lemarad minimum három falunapról, egy töltött káposzta fesztiválról meg egy halászléfőző versenyről. Ez tuti! Ezért mondom, hogy időpazarlás!
*
Élethír
Nekrológ
Fájó szívvel, mély megrendüléssel tudatom mind azokkal, akik nem szeretnek, utálnak, tán még gyűlölnek is, hogy hosszú, türelemmel viselt tragikus hirtelenséggel még mindig élek!
Az életben maradási szertartás Szarvason, a Vasút 71. B. II. 12. szám alatt van megtartva, naponta 17 és 22 óra között.
Kérem, hogy a kegyelet söreit, borait, pálinkáit, esetleg egy-két szál kegyeleti kolbászt helyezzék el a bejárati ajtó előtt. Csöngessenek, majd távozzanak, amíg lehet!
Köszönettel az éltető család.
Anya gyermekével
Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában Alin Suhayda mesterszakácsot megbabonázza egy családi szakácskönyv. Az ételreceptek elkészítésére Stevinnek, a család egyetlen életben maradt tagjának tett ajánlatából kifejlődő rendezvénysorozat Fenvesék receptgyűjteményét Amerika szerte ismertté teszi, egyszersmind dollár-százezreket eredményez a Holokauszt Emlékmúzeum számára.
Ha a Holokauszttal kapcsolatban az étel szóba kerül, leginkább annak hiányára, az éhezéstől csonttá soványodott testekre, a híg napi levesadagokra, a penészes kenyérre gondolunk. A koncentrációs táborok dermesztően hideg barakkjai aligha keltik egy vidám főzőklub benyomását, ahol asszonyok ételrecepteket cserélnek, a knédli készítés legjobb módszerein vitáznak, és mosolyogva írják le az ételekhez szükséges titkos hozzávalókat.
Pedig pontosan ezzel szembesült Alon Sayal, a kitüntetett séf és ünnepelt szakácskönyv író 2013-ban a Yad Vashemben, Izrael Holokauszt múzeumában és emlékhelyén tett látogatása során. A Yad Vashem étkezéssel kapcsolatos terjedelmes gyűjteményének megtekintésére meghívott, szakácsokból és gasztronómiai szakírókból álló delegáció tagjaként járt a múzeumban, ahol egy Ravensbrückben, náci-Németország legnagyobb női koncentrációs táborában föllelt, piros színű, szakadt, aláírásokkal, elhalványult vázlatrajzokkal és kézzel írott ételreceptekkel tele szövetfoszlányra bukkant.
– Ezek az asszonyok összejöttek és ételekről beszélgettek – emlékszik Shaya. Leírták receptjeiket és közben kedvenc ételeikről álmodoztak, visszaidézve gyermekkoruk kedvenc maceszgombóc levesét vagy éppen a szombat esti vacsoraasztalra helyezett szép asztalterítőt.
A Yad Vashem csöndes termeiben Shaya elmondja, hogy az étkezés állhatatos szeretetének ereje valósággal letaglózta. „Amikor a szó szoros értelmében éhen halsz, már bizonyos ételek gondolata is jelenthet számodra vigasztalást, túlélést és családi köteléket”.
A látott ócska rongydarab egy Jeruzsálemből Washingtonba, nagyszabású szabadkai vacsoraestektől az auschwitzi gázkamrákig, párizsi pékségektől Amerika és a nagyvilág konyháiba vezető utazásra indította Shayát. Kezét frissen mosott, ropogósra vasalt fehér szakácskabátja zsebébe dugva egyetlen fontos kérdés foglalkoztatta: mi történik, amikor az étel válik az emlékezet utolsó menedékévé?
Öt évvel a Yad Vashemben tett látogatása után ugyanis Shaya megemlítette a történetét barátjának, Mara Force-nak, aki azt javasolta, keressék fel a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumot. Egy évre rá Force, Shaya és felesége, egyben közös vállalkozásuk a Pomegranate Hospitality elnevezésű étteremlánc társ-alapítója, Emily már úton is voltak az államok fővárosa felé.
A múzeumban a kis csoportnak egy sor olyan dolgot mutattak, amelyeket Shaya a Yad Vashemben már látott – naptároldalakra és számlák hátoldalára firkantott ételrecepteket. Egyvalami azonban kitűnt közülük: egy megviselt, ám mégis elegáns, bőrkötéses jegyzetfüzet, gerincén még mindig csillogó aranyozással. A füzetben több mint 50 ételrecept volt, valamennyi magyarul, gondos kézírással.
– Ez aligha jöhetett koncentrációs táborból – emlékezik Shaya az első benyomására.
A kiállítás rendezői elmondták neki, hogy a jegyzetfüzet egy Steven Fenves nevű (a múzeumi honlap szerint eredeti neve: „Fenyves” – a ford.) magyarországi Holokauszt-túlélő adománya. Bár a jegyzetfüzet tartalmáról keveset tudtak, az ismeretes volt számukra, hogy Szabadkát, a jegyzetfüzet keletkezése idején jugoszláv fennhatóság alá tartozó, magyar határhoz közeli várost 1944-ben foglalták el a nácik. Az akkor 89 éves, a múzeum részére önkéntes munkát végző Fenves a Washingtonhoz közeli Bethesdában él. Ha Shaya személyesen is meg akarja őt ismerni, összehozzák vele.
A szakács fölvette a kapcsolatot Fenvessel. Felajánlotta, hogy főz neki a szakácskönyvből. – Arra kértem, gondolkodjon, melyik recept jelenti számára a legtöbbet, melyikhez fűződik leginkább emléke. Végül aztán 13 olyan ételreceptet fordított le angolra, amelyekhez igazán közvetlen emlékei fűzik – idézi fel Shaya. A séf nekilátott, hogy sorra végig próbálja a recepteket, ehhez új konyhatechnológiai módszerekkel ismerkedett meg és korábban számára ismeretlen alapanyagokat kutatott fel.
Amikor ezzel megvolt, az elkészített ételeket lefotózta és a fotót elküldte Fenvesnek, a véleményét kérve. – Azt válaszolta: egész jó, de mi ezt egy kicsit másként csináltuk – emlékezik Shaya. – Ez volt számomra a vállalkozás abszolút legjobb része. Nemzedékeken és földrajzi távolságokon át párbeszéd bontakozott ki túlélő és mesterszakács, emlékek és az elkészült ételek között.
Első ránézésre a szakácskönyv a Shaya számára ismerős magyaros ízeket tartalmazó askenázi ízvilágot mutatta – gulyás, töltött káposzta, tartalmas levesek és pörköltek. A Fenvessel folytatott beszélgetések során azonban Shaya számára világossá vált, hogy itt nem egy szokásos családi receptgyűjteményről van szó. Háztartási alkalmazottjaikkal – a szobalánnyal, a nevelőnővel, a sofőrrel és főállású szakácsnőjükkel, a történet későbbi főszereplőjévé előlépő Marissal – Fenvesék a felső középosztályba tartoztak.
A háború előtt az ételeket a családanya, Klára irányításával Maris készítette, nagy gonddal. A szakácskönyv számos receptje Fenvesék jómódú életvitelét tükrözi: pástétomok, savanyított zöldségek, bárányhússal töltött, kelt tésztából készült fánk, egybesült pulykafasírt gazdagon körítve. Oldalakat töltöttek meg a különböző édességek és lekvárok receptjei – csupa olyan étel, amelyek segítenek átvészelni hosszú teleket, vagy amelyek egy-egy vendégekkel elköltött vacsora fényét emelik. Ahogyan Shaya megállapította, ezek a fogások nem éppen a hétköznapokra készültek. A receptek egy művelt, a finom ételek és a hagyomány mély szeretetétől áthatott család képét tárják elénk.
Rejtőzködve
Az 1940-es évek elején a Fenvesék körüli világ már az összeomlás felé haladt. Magyarország annektálta Szabadkát, a zsidókat pedig megfosztották jogaiktól és megélhetésüktől. Lajosnak, Steven apjának le kellett mondania jól jövedelmező nyomdájáról. A zsidó családoknak nem lehettek zsidónak nem minősülő alkalmazottjaik, s ezért a család rákényszerült, hogy felmondjon Marisnak és a többi alkalmazottnak. Fenvesék Klára festményeinek és egyéb értékesíthető vagyontárgyainak eladásából tartotta fenn magát. 1944-ben német csapatok szállták meg a várost és a családot hamarosan Auschwitzba deportálták.
A napon, amikor arra kényszerültek, hogy elhagyják lakásukat, szomszédaik felsorakoztak a lépcsőházban, hogy megköpködjék őket és megkaparintsanak minden holmit, amit csak Fenvesék hátrahagytak. Maris tanúja volt a szomszédok fosztogatásának, ő azonban lopás helyett besurrant a lakásba, és mentette, amit csak tudott: Klára által készített litográfiákat, családi képeket és a szakácskönyvet. Egy gyerekszobában talált mappába rejtette őket.
Klára röviddel Auschwitzba érkezését követően meghalt. Az akkor még tizenéves Steven és Estera (a múzeumi honlap szerint „István” és „Eszti” – a ford.), részben a nevelőnőjüktől elsajátított kiváló német nyelvtudásuknak köszönhetően, túlélték a deportálást. Steven Buchenwaldban, Estera pedig Bergen-Belsenben szabadult. Lajos testben-lélekben meggyötörve rövid időre visszatért Szabadkára, ahol néhány hónap múlva elhunyt.
A háború után a testvérek útja Párizsba vezetett, majd végül Chicagóban állapodtak meg. Évekkel később csomagjuk érkezett Jugoszláviából, benne a háborút túlélt szakácskönyvvel, édesanyjuk festményeivel és gyermekkoruk más apró emlékeivel. Fizikai értelemben mindössze ez a néhány tárgy kapcsolta őket elveszett életükhöz. A szakácskönyv Estera konyhájába került, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig gyakran főzött belőle; ezt követően a család úgy döntött, hogy a szakácskönyvet a múzeumnak adományozza.
A Shaya és a Fenves közötti kapcsolat elmélyülésével felmerült bennük, hogy szervezzenek egy közös rendezvényt a Holokauszt Múzeum számára történő adománygyűjtés céljából. Shaya eredetileg abban reménykedett, hogy otthon főz Fenvesnek a receptekből, ám akkor 2020-at írtunk és a Covid-19-es világjárvány hamar véget vetett a tervnek.
Shaya és Steven asztalnál történő találkozásokról szőtt elképzeléséből egy egyenes adásban közvetített facebook-est lett – remeknek bizonyult ötlet, hiszen az adást a mai napig több mint százezren látták. Shaya becsomagolta az általa az adáshoz nagy szeretettel elkészített ételeket, és azokból nem csak Stevennek, de a család többi tagjának, így Georgiában élő fiának és New Yorkban élő lányának is küldött.
Steve és családtagjai kamera előtt kóstolták meg a Shaya New Orleans-i konyhájában elkészített egyik ételt, a grízrudacskát, amelyről Fenves kijelentette, hogy azoknak „úgy kell kinézniük, mintha halrudacskák lennének”. A szakács aztán személyesen is találkozott a családdal: meglepetés-vendég volt Fenves 90. születésnapján. – Nagyon hálás vagyok ezekért a találkozásokért – jelenti ki Shaya. – Fenvesék a kedvességükkel, a történeteikkel, azzal, hogy időt szántak rám, igazán nagyvonalúak.
Főzni egy ügyért
Jed Silberget, a múzeum jótékonysági ügyekért felelős vezető munkatársát az „Újjáéledt ételreceptek” gondolata azóta foglalkoztatja, amikor Shaya rátalált a bőrkötéses szakácskönyvre, és a múzeum alagsorában az elképzelés először fölmerült. Silberg emlékei szerint már az első virtuális kóstolás közel 50 000 dollárt hozott.
A rá következő évben a csapatnak alkalma nyílott arra, hogy a Shayával ugyanaznap a Yad Vashembe látogató Joan Natan – zsidó szakácskönyvek neves írója és újságíró – washingtoni otthonában megtartott összejövetellel a vállalkozást valóságosan is életre keltsék.
Bár a Shaya által a receptek alapján Fenves részére főzött számos ételre Fenves úgy emlékszik, mint amelyekből valóban evett gyermekkorában, mégis volt egy, amelyiket sohasem élvezhetett. Felidézte, amint nézi, ahogy Maris sós előételként kis aranyszínű krumplis lepénykéket készít darált bárányhússal, paprikával, hagymával és fokhagymával a tetején, majd vacsoráig a konyhapultra teszi őket hűlni, ám elhessegeti őt, amikor kóstolót próbál törni belőlük. És egy napon Shaya felszolgálja Fenvesnek az ételt, amelyet csaknem egy életen szeretett volna megízlelni – Fenves kérésére ezúttal vegetáriánus változatban, bárányhús helyett gombával. Azon az estén 180 ezer dollárt gyűjtöttek a múzeum javára.
Az azóta eltel öt év alatt az „Újjáéledt ételreceptek” rendezvény országossá terebélyesedett, érintve olyan városokat, mint Atlanta, Chicago, Los Angeles, Las Vegas, New Orleans, New York és Philadelphia. Los Angelesben Phil Rosenthal, az „Etesse meg már valaki Philt!” kulináris televíziós sorozat sztárja volt a vacsoraest vendéglátója, Atlantában Arthur Blank, a „Sólymok” nevű helyi baseball csapat tulajdonosa nyitotta meg előttük otthonát. Amikor csak teheti, Fenves is részt vesz a rendezvényeken és személyesen is megosztja történetét a vendégekkel, jóllehet életkora miatt az utazás egyre inkább nehezére esik. Fia és lánya is vendégül látták már a rendezvényt, otthonukban.
Az „Újjáéledt ételreceptek” rendezvénysorozat a mai napig közel 850 000 dollárt hozott az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának; a csapat bízik benne, hogy az ez év júniusában Denverben tervezett következő vacsoraesttel túlszárnyalják az egymilliót.
Shaya új könyve középpontjában is a Fenves család története áll. A szakács rendszeresen megjelenik az „Újjáéledt ételreceptek” rendezvényein – a múlt hónapban például New Orleansban került sor egy ilyen eseményre –, emellett új könyvén dolgozik. Bár a vacsoraest nem minősül hivatalos adománygyűjtő rendezvénynek, az eseményt közösen szervezték a Loyola Egyetem Holokauszt Tanulmányok tanszékének hallgatóival, akik közül ketten vitavezetőként működtek közre a Shayával folytatott pódium beszélgetésen. A kérdések komolyságából és abból a szenvedélyből ítélve, amellyel a fiatalok a munkájukról beszéltek, Shaya reménye, hogy a vállalkozás továbbra is érdeklődésre talál a fiatalabb nemzedékekben, úgy tűnik, megalapozott.
Az „Újjáéledt ételreceptek” a kezdetektől fogva több volt egyszerű vacsoraestnél. Az ezeken a rendezvényeken összegyűlt pénzadományokat a múzeum Holokauszttal kapcsolatos gyűjteményének digitalizációjára fogják felhasználni. Ez a munka nem csupán a koncentrációs táborokból származó tárgyi emlékekre vonatkozik, de levelekre, fényképekre és a világháború előtti zsidó élet személyes tárgyaira is. – A nácik által lemészárolt emberek élete nem a Holokauszttal kezdődött, és nem is azzal ért véget – hangoztatja Silberg. A Vészkorszak előtt ezek az emberek tartalmas életet éltek. Arra törekszünk, hogy életüknek ez a szakasza se merüljön feledésbe.
Silberg az anyag feldolgozásának háromoldalú megközelítését vázolja fel: tárgyi emlékek beszerzése, állagromlásuk megakadályozása, konzerválásuk, végül pedig a hozzáférhetőség biztosítása, elsősorban digitalizálással. „Szándékunkban áll az egész gyűjtemény online hozzáférésének biztosítása, hogy az emberek, bárhol éljenek is, bármikor megtekinthessék a múzeum anyagát” – magyarázza Silberg. Hosszabb távra szóló munka ez, évekig, sőt évtizedekig is eltarthat, hiszen a múzeum folyamatosan szerez be új meg új műtárgyakat. „Nehéz felfogni egész közösségek elvesztését. De az ételekhez mindenkinek fűződik valamilyen kapcsolata. Bámulatosan hatásos ebből kiindulva elbeszélni egy család történetét és ezzel rávilágítani a Holokauszt egy szélesebb értelmű tanulságára.” (Jed Silberg)
– Versenyt futunk az idővel – teszi hozzá. - Nem csak a fizikai értelemben vett anyagok, hanem az ezek mögött álló emberek tekintetében. Sajnálatos módon közeledünk ahhoz a nem túl távoli időponthoz, amikor már nincsenek túlélők, akik elmondják történeteiket – mondja. – Amikor ez a nap eljön, a múzeum gyűjteménye lesz az egyedüli hiteles tanú arra, hogy mi történt a Holokauszt idején.
Bár az „Újjáéledt ételreceptek”-nek lényeges szerepe van ezekben az erőfeszítésekben, Silberg szerint Shaya hozzájárulása jóval több egyszerű anyagi támogatásnál. – Egy dolog ezeknek az anyagoknak a gyűjtése és megőrzése, de egészen más ezek életre keltése – vélekedik.
Shaya, akinek a szakmai pályafutását nagymamája izraeli konyhájának emlékei alakították, ezt így magyarázza: – Borzasztóan nehéz beszélni ezekről a dolgokról. Akár azért, mert egy tizenkétévesnek próbálsz elbeszélni egy bonyolult történetet, akár azért, mert Stevenhez hasonlóan te is azt kezded érezni, már annyiszor elmondtad, hogy az már kezdi elveszíteni jelentéstartalmát.
– De ha föltálalsz egy szelet csokoládétortát azzal, hogy gyere, üljünk le, kóstoljuk meg, s közben mesélek Neked az asszonyról, aki ezt a sütit valamikor kitalálta, Marisról, aki szakácsnő volt és hős egy személyben, és életét kockáztatta, hogy megmentse ennek a tortának a receptjét – úgy már mindjárt másként fest a dolog. Te is átéled a történetet. Hiszen az egész arról szól, hogyan mondjuk el egymásnak személyes történeteinket, hogyan kelnek életre emlékeink – vacsoraasztalnál, egy közösen elfogyasztott étel mellett.
Törőcsik László fordítása
* Megjelenés helye:
https://www.haaretz.com/jewish/2025-04-23/ty-article-magazine/premium/the-israeli-american-celebrity-chef-reviving-the-foods-of-a-holocaust-sur-vivors-childhood/00000196-6239-dd34-abfe-7b7f7e030000 [vissza]