BARÁTH LAJOS

Filagória a hollandoknak

Amikor megállt a meggyszínű Merci a falusi kocsma előtt, mindenki megbámulta, csettintettek. „Ez igen, ez már autó!” Ám amikor kiszállt a vezetője, Dúró Feri nagyot rikkantott.

– Darus Feri, azanyád!

– Dúró Feri, azapád!

Összeölelkeztek, s mintha kántálnának, egyszerre mondták: „Darus-Dúró Feri ács – azapád, azanyád …” Úgy összeropogtatták egymás derekát, vállát, mintha két medve birkózna, s amekkorát egymás hátába vágtak ököllel, tenyérrel, azt még nézni is iszonytató volt. De ők elviselték. Medve termetű ember volt Dúró Ferenc is, Darus Ferenc is. Az előbbinek még mindig fényesen barna a haja, a másiknak csepűszerű, színehagyott; egykoron szép szőke volt a hajzata-frizurája, és igen gondozott.

– Tiéd a kocsi? Hát ennyire megfutott? …

– Á! Csak a pilótája vagyok. De így se rossz, mi?

– Nekem se régen, se most még egy Trabantra se futotta … De nem is baj, mert a fröccsről nem tudnék lemondani…

– Várj egy pillanatra! – s Darus Ferenc a kocsi túloldalához pattant, kinyitotta az aj­tót és széles mozdulatot tett karjával. – Elnézést, főnök … Régi cimborám … Tanu­lótársammal futottam össze.

A szikár emberke legyintett.

– Nem történt semmi!

– Bemutathatnám? Igen-igen jó barátok voltunk. Sülve-főve együtt. Három év – három év! Nem kevés az. És azóta tízszer, ha találkoztunk.

– Mutassa be, Feri.

– Feri! Ő a főnököm … Azaz, a kenyéradóm. Az övé ez a járgány.

Mosolyogtak, bemutatkoztak.

– Meghívhatom valamire? – kérdezte Dúró Ferenc. – Kis oldalpénzt kaptam; meg- hogy Ferivel is összejöttünk.

– Köszönöm!

Elöl ment a kis nyeszlett emberke, a főnök, utánuk egymás vállát fogva a cimborák. Egymás szavába vágtak, ezer kérdést tettek fel egyszerre, ezer választ persze már képtelenek voltak adni egymásnak. Leültek egy sarokasztalhoz, jött a kocsmáros, mert látta, jobbféle vendég érkezett, törölte az asztalt, tessékelt, hajlongott.

– Ihatsz te fröccsöt? Persze, vezetsz. Maga, főnök? A gyomra? Az áldóját! Hát, akkor Józsikéin, két kávét és két fröccsöt! – mert Dúró Feri kettesével kérte a kis- fröccsöket, és egy hajtásra itta ki a pohár tartalmát.

– A cechet én állom! – nézett vizenyős szemével a kocsmárosra a főnök. – Meg kérdeznék én majd valamit, ha hozta az italt. Azaz, hogy most is kérdezhetem. Tudna itt eladó telket? Olyan üzemfélének kellene.

– Majd gondolkodom rajta …

Dúró meg mesélte a szerencséjét, a különprémium történetét.

– Csak azt ne kóstold meg, cimbora, hogy nem kell a munkád! De most aztán megfogtam az isten lábát…Ez a holland – persze, magyar ez is, csak régebben ment ki, és most már hollandnak tartja magát – szóval, ez a krapek egy igen jó fej. Itt dolgoztat nálunk, mert az neki – ő mondta – olcsóbb is, jobb is minőségben …

– Hát olyan ácsot, mint te, aligha talál Európában …

– Ne túlozz, Ferikém. Bár jól esik. Igaz, sokat megtanultam belőle … No, hát ez a holland egyszer meglátott egy filagóriát itt a közeli hegyoldalon. Mi szanetlinek mondtuk, de ő azt mondta, filagória. Tudod, egy kis nyári valami. Szellős, kicsi, for­más. Elvitt oda, be kellett csöngetni a tulajhoz, hogyhát uram, mi ezt a filagóriát sze­retnénk szemügyre venni. Persze, ha nincs ellene kifogása. Egy tanárféle ember volt, azt mondta, ő maga barkácsolta. Mondtam is neki, hűha, akkor maga ács is lehetett volna, nem himihumi tanárféle. Az meg nevetett, hogy az is volt valamikor, csakhát addig tanult, míg az lett, aki lett. No, ez a holland azt mondja nekem, tudnék-e én ilyent csinálni? De tucatszámra! Mire én: ennél mi sem könnyebb. No, hallod, ha egy tanár képes rá, akkor Dúró Feri ne lenne? Még meg is variálom, mondtam a holland­nak. Olyan lesz, mint egy pagoda, két tetővel, elfordulva, és ha csináltat vörösrézből szélkakast, azt a hegyibe tervezem.

A kocsmáros meghozta a kávékat és a fröccsöket.

– Ha vár még az úr, betérnek ide emberek. Majd érdeklődöm tőlük … – mondta a kocsmáros a telekügyre célozva.

– Köszönöm!

– … Egészségükre! – s egy lendülettel beöntötte magába a kisfröccsöt Dúró Feri. – Mondom még a hollandnak, hogy főnök – mert mi is így hívjuk – megéri az magá­nak? ő meg hogy naná! „Itt olcsóbb a fa, maga is olcsón dolgozik, meg a holland ácsok jó hajókat, csónakokat tudnak készíteni, de magyar filagóriát nem …” És vala­mi olyasmit mesélt, hogy egy orosz cár is tanult a hollandoknál hajót készíteni, de messziről jött ember mindent mondhat. Ámbár, ezek az oroszok kiismerhetetlenek. De hogy egy cár azért Hollandiába menjen, hogy hajóácsságot tanuljon … No, ez sok!

A keszeg főnök megjegyezte.

– Nagy Péter cár volt az.

– A főnökömnek elhiheted – intette Darus Dúrót, s elmondta a ritmust, amit a ma­gyartanáruk faragott róluk. „Darus-Dúró Feri ács – azapád, azanyád!” – Meghalt az öreg, nyugodjon … – sóhajtottak.

– Hát, ilyen az élet…A hollandomnak most csinálom a filagóriákat. No, nem állí­tom össze, de megjelölöm és talán majd kivisz, hogy ott összerakjam. Kész szeren­cse, cimbora! De dolgoztat ez mást is. Vasasokkal. Karácsony előtt segítettem nekik berakodni, meghajtottak éjjel-nappal. „Emberek – mondja –, jönnek a kamionok!” Ez azt jelentette, üresen nem eresztheti vissza, a sofőrök is szeretnének otthon ünne­pelni, meg a kinti munkásoknak is kell a félkész anyag, mert – mondta –, ha mi nem dolgozunk, akkor őket ő elbocsátja egy-két hónapra, azt meg, ugye, nem szeretik a melósok. Igaz, mondtuk, és rakodtunk, meg mindent. De hozott is pálinkát, meg bort, és azt mondta: „Emberek, hideg van! Ihat mindenki annyit, amennyit akar. De részeg senki nem lehet. Majd este, ha végeztünk …”

– Jó krapek – jegyezte meg a cimbora.

– Úgy is volt. Hajnalig nyitva tartott a Félszarvú Ökör. Az, tudod, a városban egy ki- kupálódott kricsmi. Hát ott a holland elővett a belső zsebből egy marék borítékot és a nevünkön szólítva nyújtotta a kezét. „Kellemes karácsonyt kívánok, meg boldog új évet!” Hát mit gondolsz, mi volt a borítékban? Az enyémben három ropogós ötezres. „Feri, maga azért kap vastagabban, hogy még találjon ki többféle formát a filagóriából. Mert hadd válogasson a holland, ha már fizet. Nálunk ez így divat. És nagyobb akkor a haszon is …

– Cimbora, akkor te valóban az isten lábát fogod!

– És még valamit – törölte meg a száját a fröccs után; de ez már a tizedik is lehe­tett. – Valaki hallotta, hogy a holland pénzét a két művezető akarta elosztani. Tudod mit kaptunk volna mi? Két-három ezret. Ha … Két sumák sváb, csak a maguk zsebét ismerik … De erre azt mondta nekik a holland, mondtam már, aki ugyanúgy magyar, mint te vagy én, a holland azt mondta: „Maguk nevén se tudják nevezni ezeket az aranykezű embereket. Vagy azért nem, mert negyven-ötven ember nevét és arcát nem tudják megjegyezni, vagy mert tán rühellik. Pedig a vállalkozó itt kezdődik!” Szó szerint ezt mondta ez a holland.

– És egy olyan filagóriát mennyi ideig csinálgat?

– Főnök, én nem csinálgatom! Én naponta megcsinálok egyet. No, jó, azt még össze kell állítani. Az is idő. Én az elemeket csinálom, azt betesszük a kamionba, és huss! Már megy is neki a nagyvilágnak.

– Szép! Igen szép!

– Nem tagadom, szerencsém van. Munkám van!

– Feri Európa első számú ácsmestere. Főnök, ezt garantálom … Három gyereked van? Annyit mondtál. Hát oda kell is a pénz. Nekem, talán szerencsémre, egy se sike­redett … Pedig fel tudnék nevelni egyet-kettőt én is.

Jött a kocsmáros, hozott két címet is. A főnök fizetett. (Majdhogy birokra mentek; Dúró is, Darus is elővette a pénztárcáját, de a főnök egy elegáns ajkbiggyesztéssel lemerevítette a cimborákat.)

– Amit maguk keresnek, uraim, az csak bagó! – S mikor meg a kocsiban ültek már – hosszas búcsúzkodás után – megjegyezte, – Ha ez a holland valóban olyan jó vál­lalkozó, mint amilyennek a cimborája mondja, akkor az tíz-tizenötféle filagóriát csinál­tat vele tíz-tíz darabban. Aztán otthon szériázik. Mert a fuvar, fiam, manapság költsé­ges mulatság. Meg a holland ácsoknak is kell a munka. Ért engem, ugye? Az ötlet itt, a munka és a haszon ott! A holland munkásnak is el lehet adni azt a filagóriát! Ahhoz meg pénzt kell kerestetni vele … Nem olyan bonyolult ez … Csak az első hallásra.

– És akkor, főnök … Ez a príma, első ács mit csinál?

– Hát, ezt előre megmondani lehetetlen. Majd lesz vele is valami. Meg aztán van munkanélküli-segély ebben az országban …

– Abba ő belepusztulna … Tudom, hogy azt nem bírná ki.

– Kibírja …

– … és a három gyerek …

– Hát, igen! Az is gond. Meg kellett volna előbb gondolni…Három gyerek! Sok. Nem szabad. Ha esze van a maga cimborájának, aki lehet persze Európa első ács­mestere, szóval, ha van esze, akkor sokáig gondolkodik az újféle filagóriákon – mo­solygott.

– De neki az az élete. A munkája! Főnök, akkor már nagy bajba van az ember, ha nem csinálhatja azt, amiért él, amit szeret.

– Ez, fiam, idealizmus … Ne hajtson olyan gyorsan, Darus, mert… – és nem fe­jezte be a mondatot. „Ennek az embernek nincs kölke – gondolta. – Ez jobban elvi­selné, ha kirúgnám a kormányom mögül…”




VISSZA

ÁGAI ÁGNES

A befejezetlen század

Ezt a századot nem lehet befejezni.
Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

Itt nem lesz fin de siècle, ahogy az elegáns franciáknál,
Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

A mi kis, meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
a holttestet alulról fölülre rakták,
így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

Akiket senki és semmi nem vitt el, azok elindultak maguk,
mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

Itthon maradt a resztli magyarság, mi
fáradt, megviselt, indulatra erős,
cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

Még ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

hanem kiérlelt, szép és természetes,
az emberbőrbe bújt emberé.
Vajh hányat fogunk írni akkor?

Amíg

Amíg a test tart,
kitart, megtart, fenntart, összetart,
amíg működőképes,
amíg az én azonosítható önmagával,
amíg az önmaga meghatározható,
amíg a meghatározás érvényes,
amíg az érvény meghatározó,
amíg én elfogadható vagyok magamnak,
amíg én elfogadható vagyok másnak,
amíg van én-más reláció,
amíg van én-tudatom,
amíg van más-tudatom,
amíg a világ jelei felfoghatók,
amíg a világ jelei értelmezhetők,
amíg a világ jelei megválaszolhatók,
amíg a test felkészül az önlebontásra,
amíg az önlebontás késleltethető,
amíg az önlebontás ellenőrizhető,
amíg az önlebontás definiálható,
amíg az ön lebontható,
amíg a lebontott ön érzékelhető,
amíg a folyamat követhető,
amíg a folyamat általánosítható,
amíg az általános elfogadható,
amíg az elfogadás törvényszerű,
amíg a törvényszerűség kötelező,
amíg a kötelezőség kényszeríthető,
amíg a kényszer keresztülvihető,
amíg az evolúció tart, kitart,
megtart, fenntart, összetart.

Amikor a szavak hallgatnak

Figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás.
Szavak gömbölyödnek és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegeznek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
kis, tapogató szókacsok,
szósejtek, szótenyészetek,
durvák, hántolatlanok, és finom,
már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája,
és a valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám – baj van.




VISSZA

SIMOR ANDRÁS

Három tárca

FÉLSZEGSÉGEM TERMÉSZETRAJZA

Nicolás Guillén miatt lettem spanyol szakos egyetemi hallgató. Nem tudtam egy szót sem spanyolul, amikor megvettem egy antikváriumban az első magyar Guillén-kötetet, a Keserű cukornádat, Gáspár Endre fordításában. A történelem szakot cseréltem fel a spanyolra. Az akkoriban megjelent magyar Lorca-kötet, és összeállító-fordítójá­nak, András Lászlónak hatása is közrejátszott a dologban, de a fő indíték mégis a szón, a kubai népi táncdal volt. Nicolás Guillén verseinek ritmusa éppen úgy elraga­dott engem, mint Unamunótól kezdve sok mindenkit a század irodalmárai közül.

Többször beszéltem már erről, le is írtam nem egyszer, ám ezt az írást mégsem kezdhettem el másképp.

Három évtized óta tanítom Guillén verseit. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy verseinek ne lett volna osztatlan sikere spanyolul és magyarul egyaránt tanítványaim között. De most előfordult.

Spanyol és latin-amerikai dalok előadására készültünk. A dalok közé egy Lorca- és egy Guillén-verset illesztettem. Mivel a diákelőadásra a magát parlamentáris demok­ráciának nevező időszakban került sor, gondosan ügyeltem arra, hogy politikum a versekben ne forduljon elő. Guilléntől a Mentem én egy messzi úton című szont vá­lasztottam:

Mentem én egy messzi úton,
hogy a Halál jött felém.
– Barátom! a Halál így szólt,
ám mit se feleltem én,

ám mit se feleltem én,
ránéztem csak a Halálra,
ám mit se feleltem én.

Liliomszál volt kezemben,
hogy a Halál jött felém.
Kért a Halál, adjam néki,
ám mit se feleltem én,

ám mit se feleltem én,
ránéztem csak a Halálra,
ám mit se feleltem én.

Haj, Halál,
szemem ha még rád talál,
elbeszélgetni megállók,
régi barátod;
kebleden fehér virágom,
régi barátod
kezeden utolsó csókom,
régi barátod;
én megállók, rád mosolygok,
régi barátod.


A verset előadó tizenhat éves kislány – kitűnő spanyolos – az előadás előtti napig elodázta a vers elmondását. Akkor kijelentette:

– Nekem mindegy. De ez egy hülye vers. Olyan kommunista vers.

Zavarba jöttem. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a latin-amerikai folklórban a ha­lál szép, fiatal nőként jelenik meg, de őt láthatóan nem érdekelte a latin-amerikai folk­lór. Újra megismételte:

– Kommunista vers.

Tanári magyarázkodásomat abbahagytam. A bemutató másnap sikert aratott. A Guillén-versről többé nem beszéltünk. De azóta is eszembe jut a rövid párbeszéd, amikor az iskolában találkozunk, és nyugtalanító félszegség vesz erőt rajtam. Ez az érzés a gyerekkorból ismerős.

1944-et a Gömbös Gyula Árvaházban éltem át, hamis iratokkal. Mielőtt apám oda­vitt volna, odahaza kioktattak: „Legjobb, ha senkinek sem mondasz semmit, mert ha valami rosszat mondasz, abból nagy baj lehet.” Negyvenöt után másfél hónapig egy szót sem szóltam. Orvosok vizsgáltak, majd megállapították: „Semmi baja, egyszerű­en nem akar beszélni.”

Aztán volt egy rövid időszak, amikor mintha a gyerekkori szorongás eltűnt volna. Pontosabban: nem tűnt el, csak visszahúzódott bennem.

És most újraélem a némaságot. A tanítványommal történt beszélgetést az iskolá­ban senkinek sem mondom el. Jobb nem elmondani. A diszkriminált szót jobb ki nem ejteni. A hatéves kisfiú, aki nem akart beszélni, ott él az ötvenhárom éves tanárban, aki fegyelmezetten hallgat. Önmagával beszélget leginkább.

Ettől az érzéstől már sohasem fogok megszabadulni. Ha a Halállal találkozom, és ha szép, fiatal nőként jön felém, ügyetlenül fogom köszönteni, hiszen szép nők jelen­létében mindig ügyetlen vagyok. Nem hinném, hogy a kezemben liliom lesz, és kezet sem csókolok majd neki. De velem lesz a Guillén-vers, és annak a pillanatnak emlé­ke, amikor ezt a gyönyörű szép szont egy tizenhat éves lány gyűlölködve „kommunis­ta vers”-nek nevezte.

„Voltaképpen igaza volt – gondolom –, Guillénnek ez a verse is kommunista vers.” Az Öreg, mert Guillént később személyes találkozásaink hatására gyakran neveztem így, a Halálban is az életet üdvözölte, és nem jött zavarba, amikor egy messzi úton ta­lálkozott vele. Én zavarba jövök majd, és bocsánatot kérek tőle, de ez a különbség mit sem számít. Kamaszszemmel nézek reá, vágyakozva. A nézésem nem illik a ke­resztény kurzus világába, és bocsánatkérésem ellenére szélsőségesnek bélyegez­hetnek miatta. Nem tudom, hogy a megvetőleg kiejtett szó a temetésemen elhangzik-e, vagy sem. Életemben ritkán ejtettem ki, de örültem, amikor megbélyegeztek vele. Nyugtalanító öröm volt ez, mert mindig velem maradt a hatéves kisfiú, aki jól tudta, hogy egyetlen okos dolgot tehet: nem nyitja ki a száját.

ATLASZVÁSÁRLÁS

Lányom elvesztette iskolai történelmi atlaszát. Az Október 6. utcában árusítják az ál­talános iskolai tankönyveket. Tanév vége közeledik, egy vevő sincs rajtam kívül az üz­letben.

– Majd az újat vegye meg, amelyikben kiigazítják a határainkat – mondja az eladó­nő.

Úgy látszik, ő már tud valamit, amit én nem tudok. Ismeri a NATO elképzeléseit a magyar kormány távlati terveinek elfogadásáról, sőt katonai támogatásáról. Idetelefo­náltak Washingtonból, ide, az Október 6. utcába, és talán már nyomják is az új térké­peket.

Szerencsére eszembe jut, hogy mégis tévedés lesz a dologban. Az iskolai törté­nelmi atlaszban a római birodalom térképe szerepel, a népvándorlásé, Magyarország Mátyás korában, miegymás.

Észrevételezem a dolgot. A római birodalmat talán még nem iktatták ki a történe­lemből. Netán még Mátyást sem. Vagy ki tudja?

– Na, keresek magának egyet a raktárból – mondja utálkozva az eladónő –, ha már nem tud várni.

Viszem haza a pártállam propagálta, idejét múlt római birodalmat. Az eladónő le­sújtó tekintettel néz utánam. 1992-őt írunk, az új történelem harmadik esztendeje ez.

TEMETÉS

Még tartozom neked azzal, hogy beszámoljak (szóban nem tehetem, de hát verba úgyis volánt) a temetésedről. Mindketten betegesen pontosak voltunk (bocsánat, én még vagyok), így történt, hogy háromnegyed órával hamarabb értem ki a Farkasréti­be. A neved nem volt kiírva a táblára, ahol a temetések rendjét hirdetik. Gondoltam, megveszem a vörös szegfűket. – Darabja negyven – mondta az asszony. Átadtam egy ötszázast. Az asszony elvette, kezembe nyomta a tíz szál szegfűt, és nem akart visszaadni. Álltam egy kicsit, és már éppen azon tűnődtem, hogy otthagyom a szá­zast, amikor meggondolta magát, és megvetően, mint előbb a virágot, kezembe nyomta a visszajáró pénzt.

A neved még mindig nem volt kiírva. – Ravatalozás nélküli elhelyezés – mondta az egyik temetőszolga –, menjen fel két megállót, ott a kisbejárat, balra a 49-es fülkesor.

– Még nincs itt senki, de van idő – mondta a kapus néni várjon. Vártam, kezem­ben a tíz szál szegfű. Egyszerre megjelent egy bajuszos férfi egy koszorúval. – Ide küldtek a virágüzletből, itt lesz az elhelyezés? – Fél kilenckor – felelte a kapus néni. – Én addig nem tudok várni – mondta a bajuszos dühösen, és rámförmedt: – Maga ro­kon? – Régi ismerős – feleltem. – Az mindegy – mondta egyre dühösebben, és letet­te mellém a koszorút, a szalagon Művészeti Alap, Írod. Szak. Utolsó üdvözlettel. Ott álltam a tíz szegfűvel és a koszorúval. 1/4 9 múlt öt perccel. – Ott már valami mozgo­lódás van – biztatott a kapus néni. A temetőszolga volt, aki fél órával ezelőtt ideküldött. – Elnézést, hogy ideküldtük magát, adminisztrációs hiba, azért nem volt a név kiírva.

A sírok közt loholtunk vissza a főbejárathoz. – Adminisztrációs hiba – ismételte a temetőszolga –, de már minden rendben van.

Ekkor felnevettél, úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt nevetni szoktál, amikor megis­merkedtünk. Mi van rendben? Loholtam a temetőszolga után. – Ez a legrövidebb út – vigasztalt –, még van két perc. Végül az utolsó pillanatban odaértünk a ravatalozóba, a temetőszolga kezébe nyomtam a tíz szál szegfűt, letette a koszorúval együtt, Mű­vészeti Alap, írod. Szak. Utolsó üdvözlettel, az urnád elé.

Ettől kezdve minden rendben volt, beszéd, menet, elhelyezés. A fiad behozott az iskoláig, az idegenvezetési órát lerövidítettem, hogy leírhassam neked urnád elhelye­zésének hiteles körülményeit. Így történt, scripta manent.




VISSZA

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Téli pásztortűz

A tavaszi ég
                nagy kék ejtőernyőként lebegett
fiatal életünkkel a világ felett,
                s mosolyt villantva ránk a Föld,
dús nyarakat ígért, –

majd nyarunk szikrázó hegyei mögött
                füst nyelte el a derűs, tiszta fényt,
s az összetört, árnyékos egen,
                egyre mélyebbre ereszkedett a Nap
az őszi alkonyat
rozsdamart, széljárta völgyeiben…

                Látod, mégis, míg együtt vagy velem,
havas erdőbe zuhanó, szakadt
                téli ég-ernyőnk hamuja alatt is
                találsz még felizzó, élő parazsat
a szívemen,
                melynél fénytelen, hideg éjeken,
átmelegíti didergő életedet
                a pásztortüzet gyújtó szerelem.

Estém vendégei

Esténként,
              ha nagyon egyedül vagyok,
meg-megkísért Vergilius árnya,
              de mielőtt még alászállnék
Dante poklába,
              könyvtáram csendes sűrűjéből
halkan elébem lép
              s elborongó szívem felett
megállítja a lemenő Napot
              néhány halott író barátom
              akikkel egykor réges-régen
össze-összefutottam
              a széljárta Gorkij-fasorban,
              s egy-egy kávéház szegletében,
ahová olykor-olykor
              ma is besodor még az ég,
              s hazám, világom ezer gondja,
hogy egy-két pohárka könnyű borba
              fojtsam parázsló bánatom…
Ó, Váci Miska s Berda Jóska,
              s Te bölcs öreg írástudó,
Te józan-haragos
              „Menekülő – Lázadó Ember” –
Nagy Lajos,
              s ti többiek, örök barátaim,
oly sok-sok kedves árny-alak,
              ha tiszta emberi szavak
hűvös esőit terelgetve
              ráhajoltok szomjas szívemre,
élethitem újra erőre kap,
              s kibékülök a súlyos éggel,
amelyből íme Hajnal Anna szép,
              szelídfényű költői Napja,
néhány önfeledt pillanatra
              áttüzesíti arcomban a vért,
s beragyogva árnyékos szobámat,
              felderengő szívem felett
              lassan hajnalba fordítja
              az éjt…

VISSZA

DÉR ENDRE

Betyársirató

Esett-roggyant vénemberként vetődött hozzánk Kun Feri bácsi tavaszonta – nyaran­ta. A szőlőt gondozgatta, meg a kert néhány fáját, napszámba. Nyolcvan körül járt. Hajlott hátával is igencsak megütötte a 185-190 centimétert. A legderekabb lóról is nyilván a földet sutulta a lába, szegénylegény korában …

A múlt század második felében mocsaras-zsombikos, bozontos táj volt a Körösök vidéke; Gyulától szinte Újfaluig, a Fehér Köröstől fel, a Berettyóig – süppedős-lápos rét burjánzott. Bujdosók paradicsoma.

Elég nagy a bihari határ,
Magam leszek bujdosó betyár,
Mégse leszek a császár katonája!


Kun Ferencék mindenütt otthonosak voltak ezekben a cserjés, oltalmazó berkek­ben. Ahová csak a merettyűs halászok, kósza madarászok követték őket büntetlenül.

Se termetre, se kurázsira nézvést nem lehetett utolsó „fattyú” Feri bácsi, egykor.

– Mint a vánkost, emeltem a magosba Kopec-Tar Imrét; nadrágszíjába dugtam a karabélyom csövit, úgy csóváltam a fejem körül péig mázsányi is vaót tán – bizony­gatta büszkén. S nem hetvenkedett ok nélkül.

Ezt a Kopec-Tar Imrét különben – aki vésztői csiszár lehetett – sokszor megidézte Feri bácsi. Kivált, ha kicsi bort húzott volt – apám megbízásából – a hitványabb otellós hordóból, lopótökkel. Olyankor sebesen szaladgált az ádámcsutka, s a lopó se­hogyan sem akart megtelni…

Pedig Feri bácsi – vénségére – szeszmentes életet fogadott az újtelepi „hívők” papjának, Vátyoni Sandri bácsinak. Beállott a megtévedtek közé a vén betyár. Hanem a szesztilalomhoz mégse tudta tartani magát. Meg-megbotló nyelvvel, de azért taka­ros folyékonysággal hadarászta egy-egy lopótökkel való bajlódás után – nekünk, gye­rekeknek:

– Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a száj­ból, az fertőzteti meg az embert!”

Vagyis: a szavak; elsősorban a káromkodás.

Nem is hagyta el a száját undok szó, meg kell hagyni! Ha akácgallyazás közben tüske sértette meg a kezét, ennyit dünnyögött csupán:

– A tűz ígesse meg!

Kevesektől hallottam a mi bihari falunkban ilyen káromkodástól mentes beszédet; s még kevesebben voltak arra képesek, hogy oldalszám idézzenek a Bibliából – aho­gyan ez az írni-olvasni se tudó vénember tette. Rajongó tűzben égett a szeme, úgy hirdette fennen, egy felfordított malterosládára állva:

– „Megkegyelmez az Úr a mi álnokságainknak, és a mi bűneinkről és gonoszsága­inkról meg nem emlékezik!…Mert nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: mert a Bárány legelteti őket, és a vizek­nek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl az Isten az ő szemeikről minden könnyet!”

Tátott szájjal álltunk előtte, tíz-tizenkét éves gyerkőcök; röhögni, de még kuncogni se jutott eszébe egyőnknek se …Pedig a „hívőket” – a szekta-tagokat – mi se kímélgettük, amúgy. Gúny tárgyai voltak jobbára. (Máig tűnődöm rajta: miféle szekta rak­hatott fészket a falunkban. Jehovisták? Pünkösdisták? Baptisták? Bizonyos, hogy a Jelenések Könyvét, meg Dánielt idézték legtöbbször – de hát ez valamennyi alföldi szektára jellemző volt…)

Ájtatosan bújt a gondolataiba az ácsmódra eszkábált dikón is, esténként a torná­con, mielőtt a kását kezdte volna fújni a lópokróc alatt.

Egy fülledt, felleges nyáréjszakán, amikor úgy érezhette az ember: kiszivattyúzták az oxigént a levegőből, szörnyű hörgésre, kiáltozásra riadtunk. A nyitott ablakon át­ugrottam az öreghez: azt hittem, haldoklik.

Hát – nem volt valami jól.

A félhomályban is tisztán lehetett látni, hogy csukott szemmel hányja-veti, hajigálja a felsőtestét: a szája habos, s iszonyú félmondatokat üvölt eszehagyottan …

Istenkáromlás, szitok-átok, kivágott emberszív, miskárolás, vesszőzés – sok-sok iszonyat bukott ki a vén betyár száján, önkívületében, törött félmondatokban.

Addig ráztam magam is reszketve, amíg nagy nehezen ki nem nyitotta a szemét.

– Feri bátyám!

– He, fattyam! – bámult rám lecsihadva, jámbor kék szemét rám meresztve.

– Mi lelte. Feri bátyám?!

– Éngem az égegyvilágon semmi. Kicsim – tekergette a nyakát. – Eridjél csak aludni, takarosán.

Úgy mondta reggel: nem emlékszik a szörnyű kiáltozásokra. Annyi derengett csak néki, hogy hajnalfelé – álmában – Kopec-Tar Imrét pofozta véresre. Mint akkor, annak idején, amikor a komádi vásáron a kupec bagóért szedegetett össze három szekér- nyi süldő malacot a faluszéli szegényektől. Ők aztán – Baji Jankó szegénylegény ko­májával – visszaadatták a veremházas éhezőknek mind a malackákat. No persze, a pénzt nem kapta vissza a kupec.

Nyilván ezt is a fejére olvasták Ozsváth csendbiztosék, amikor hurokra kerültek Fe­ri bácsiék, s megkapta a tüzes vasat a hátára.

Mert minekünk ez volt a legérdekesebb s legizgatóbb, a bilyogvas-ütötte akasztófa, az öreg hátán.

Az öreg Ferenc ugyan soha nem emlegette, de az egész falu tudta, hogy a tekinte­tes komisszáros úrék – tán végső figyelmeztetésként – akasztófát égettek a háta kö­zepére.

Erről – sohsem esett szó nálunk, Édesapám megtiltotta. De hát a kamaszgyerek­nek – épp a tiltás csiholja lángra a komiszkodást.

Amikor – pár évre rá – mi is kamaszokká lettünk, s minden bogot mohón iparkod­tunk kifejteni – szemet vetettünk az akasztófára.

Feri bácsi likas-bakancsos, loncsos koldussá kopott addigra. Újtelepi fészerekben húzta át a téli zimankót, a régenszőtt szutykos bakó lógott a vállán. János-napokon azért csak eltiblábolt hozzánk, erőtlen botladozását az összevissza-fajta szeszek tet­ték még bizonytalanabbá.

Eltökéltük: megnézzük azt az akasztófát, bármi történjék is.

Édesapám a nemesebb borból, a fehérből kínálta meg az öreget. S hogy az em­berséget tovább fokozza, az udvaron is végigkísérte Feri bácsit. Kezet ráztak. Apám aztán sietve lépkedett vissza, mivel csupán kiskabátban volt.

Alighogy visszaért a házba, utánafutottunk a lődörögve bandukoló vén betyárnak. Valahogyan visszacibáltuk. Egyikőnk a kamrában volt már – oda húztuk-csaltuk, – s adott jelre, halk kopogásra már adta is kifelé a söröspohárba csorrantott bort.

Fekete Karcsi komám szóval tartotta az öreget, amíg ivott, s amíg én a háta mögé lopóztam.

– Osztán hogyan is verekedett kend a zsandárokkal? – kérdezte Karcsi.

Feri bácsi, mint valamiféle meggörbült kútgém, Karcsi fölé magasodva hadoná­szott – kishíján ráesett:

– Perzekutorok vótak akkor, fiam, nem zsandárok …

– Csakugyan kend az utolsó bihari betyár? Mert én úgy hallottam: az utolsó – a Vi­tális vót…

– Vitális?! A’ csak egy citeraszerető bolond vót! Egy kapcabetyár! – hadonászott gőgösen az öreg, sutba lökve koldusi alázatát. – A’ csak lüvődözött összevissza, mint a Kótya! Virtusbul!

Felemelte mutatóujját, úgy mondta:

– Baji Jancsi vót az igazi szabadfattyú, meg Dobos Gábor. – Megosztán Kun Fe­renc.

– Ugyanmá! Ki hiszi azt el kendnek?! Azt az akasztófát is csak úgy tanálta ki kend, hogy nagyobb legyik a falu előtt! Mese az egész!

Nem kellett énnékem lehúznom azt a zsíros cafrangot. Az önérzetében sértett vénember maga kezdte volna lehányni rongyait a fagyban.

Ám Édesapám kisietett a vita hangjára. S kiszabadítva és megint útnak engedve Ferenc bácsit, keményen dorgált bennünket:

– Mit bántjátok az istenadtát?! Megszenvedett ő azért…

Csak akkor kezdtük szégyellni magunkat. Pedig Feri bácsi már megbékélten bukándozott a kövesgát gödrei között, s borízűen dünnyögte: Az orosi széles határ / Nem terem egyebet nádnál. / De terem még egyebeket: / Büszke betyár gyereke­ket…

Láthatóan megbékélt a világgal. De én máig nem békéitem meg akkori ennmagammal. S nagyon-nagyon restellem, hogy képes lettem volna erőszakkal lehántani a condrákat, hogy megláthassuk az akasztófát. A fekete bilyogot.

A bilyogos ember másnapra virradóra a Kórhány kiaszott medrében fagyott meg, szegény.

Jó néki már. „Nem éhezik többé, se nem szomjúhszik, mert a Bárány a vizeknek élő forrásaira vitte őt, s eltörölt az Isten az ő szemeiről minden könnyet.”

Mert a hazai földnél nem kell melengetőbb takaró.

VISSZA

CSANÁDY JÁNOS

Cserepeim a múltnak kútjából

GÜLSZÁRI

Messziről már régen mormognak, zúgnak a gépek, amelyek feleslegessé teszik az ember sokezer éves társait, a lovakat – de a távoli kirgiz pusztákon, a hegyvidék fennsíkjain ezt még nem tudják, vagy ha tudják is, nem értik.

Vannak felfoghatatlan dolgok. Ajtmatov legendás lova, Gülszári szimbólummá vált. A ménesben nő, nevelkedik egy csődörcsikó, a „Gülszári” (Pitypang) nevet kapja – oly szép és ősi ez, mint a számunkra emlékezetes Gül Baba (Rózsa Apa) – rohan, vágtat a ménessel a közép-ázsiai hegyek fennsíkjain, párt választ magának már kölyökcsikó korában, s egyszercsak egy versenyen kiderül, hogy messze környéken ő a legkiválóbb versenyló. Helytelen a kifejezés: paripa.

Messziről zúgnak, mormognak a gépek, amelyek feleslegessé teszik az ember sokezer éves társát, a lovat; de ezt ő nem tudja, vesztére megnyeri a versenyt, s felfi­gyelnek rá. Ötször is, tízszer is visszaszökik a hegyekbe a méneshez, a kolhozfalu­ból, ahol az elnök akarná meglovagolni; régi vasbéklyóval a lábán is megteszi a sok tízkilóméteres utat, a béklyó véresre töri a csánkjait: meg is patkolják, vasat vernek patájára, mely a hegyi legelők természetes talajához idomult: ott a helye a ménes­ben, hajtja valami ősi ösztön, hogy szülőménese élére álljon.

Zúgnak, mormognak a gépek, autót, teherautót szülnek, Tanabaj előtt egy ilyen te­herkocsi áll meg az éjszakában, a sofőr ártatlan jóindulattal mondja, hogy lökje azt a rozzant gebét a gödörbe, ő a kocsiján majd elviszi az auljába, amely még nagyon messze van, Tanabaj tudja, hogy az emberek között (s az emberek és lovak között) roppant földindulással nagy szakadékok nyíltak meg, s egy kézlegyintéssel elküldi a kocsit az éjszakába.

A haldokló, tántorgó, csontig, bordáig soványodott Gülszárival marad, hogy búcsút vehessen tőle, ha kiszenvedett. A szerelemtől már régen búcsút vett Tanabaj, Gül­szári akkor élte diadalának napjait, kurta heteit: azután, mivel vasbéklyókkal sem tud­ták megtörni – a képen egy goromba, ám intellektuális fecskendő bukkan fel (altató van benne) –, kiherélték. A versenycsődörből poroszkalovat csináltak.

A ménes tovább dübörög a fennsíkok nappalain és éjszakáin – ki veszi észre, hogy legkiválóbbja már rég hiányzik; tudjuk, hova vezet Tanabaj útja a poroszkaló elbuktatása után, a ménes, az élet, s távolban a szapora, egyre félelmesebbre nemesített gé­pek tovább dübörögnek, hogy egy másik, nem-emberi, nem hús-vér-gerinc-jellem fo­kozatú, mesterséges világgal vegyék körül a teremtményeket.

KIMERÜLTSÉG

A tokaji bor, az jelent meg álmomban, gondoltam is róla valamit; íme, az álom-gondo­lat, amely a mély pincékben lépteimet, s rettenetes erőfeszítéseimet kísérte: ez a Léthe-vize, a minden bajra gyógyír; a föld gyomrából hajdanán feltört lávából fakadó – vörös a hegyoldal földje, messze világít; bevilágít ez a vörös az álmaimba is, pedig csak egyszer vagy kétszer láthattam.

Penész-pókhálók vastag fonatai a pincejáratok mennyezetén, amerre jártam; büsz­ke bormesterek mutogatták a hordókat, nyújtottak kóstolót. Még az is eszembe ju­tott ebben az álomban, hogy valamiért – ki tudja, miért, meg kell gyógyulnom; tehát beteg vagyok. Ez az érzés, ez a gondolat oly roppant erőt kölcsönzött izmaimnak, inaimnak, csontjaimnak és idegeimnek: emelgettem két kézzel fejem fölé a derék hordókat, hogy ajkam nyílásukra tapasszam. Egyáltalán nem döbbentem meg azon, hogy a tokaji úgy besűrűsödött: kocsonyásán nem akart kiömleni; vagy üresek voltak a hordók – az erőlködésben nem éreztem semmi reménytelenséget.

Vastag gyertyák fuldokoltak a pince levegőjében körülöttem; mindenfelől hordók vettek körül: egy rossz billentésnél megindultak – úgy látszik, nem voltam elég diplo­matikus, de hát ott, a tokaji pincében, ahol álmomban jártam, s ahonnan mindenki gond nélkül, vagy legalábbis könnyebb gondolatokkal szabadul – ki is törődött a ravaszkodással? Egy ügyetlen mozdulat megindította a hordók sorát: gurultak fel jobbról is, balról is; gyorsan kilavíroztam a centrumból – ez egy nagyobb pincekam­rában történt, amelynek központi terére körös-körül küllőszerűen néztek a hordók sorai.

Álmomból alig ébredhettem, amikor már gyógyfüveket rágcsálva barangoltam egy magas fennsíkon – az élet hihetetlenül leleményes; láttam még a robogó, guruló hor­dókat, hallottam a dörejt, a szétpattanó hordók, hajlított tölgydongák hangját, a ko­csonyásán kitüremlő százéves borok sustorgását; nem ébredtem fel még egészen, amikor egy suttogó hangra lettem figyelmes. Emberi hang volt, mintha valahonnan a hegytetőről jött volna, a kegyetlen, éj-erdős, köves hegyvidékről, ahol jól tudják a mócok, szénégetők és favágók, a magasságban is kegyetlen a mélység; szervezetünk, eszünk-lelkünk és kezünk munkál minden percben még az álmok kútjaiban is, az egyetlen, megadatott, értelmes életet vigyázva.

AZ ÚTON

Megyek a szélesre vágott országúton, szembe velem a borult égbolt, mellettem nagy mezőgazdasági gépkocsik robognak el, piszkos permet, a nedves aszfaltról felcsa­pott piszkos útié porzik nyomukban, még szerencse, hogy kiöregedett, majd bokáig érő bőrkabátom van rajtam, betakar, mint suba a juhászt.

Megyek, de csak mintha helybenjárnék, a tanya sehogysem akar közeledni, ez a kétszáz méter a téeszközpont és a tanya között végeérhetetlen távolság, akárcsak életem; megyek az úton, de mintha megállt volna az idő vagy az út szalagja mozdulna visszafelé alattam, nullázva minden léptemet, a tanya-szállás sehogysem közeledik.

A borult égboltba ragadva, mely enyvesen húzza hajamat – az sem ereszt! – egy tapodtat sem közeledem célomhoz; mintha csak a fehér tanya magányosságával is el akarna taszítani, út, idő, őrlődő léptek nem engedik, hogy küszöbét átlépjem.

Emberek! Hatalmas, égnek sűrűsödő kukoricatáblák körös-körül, közbül apró ös­vények, bicikliutak – kezük nyoma mindenütt, de szálas alakjuk, napégette arcuk ta­nyákba rejtve. És – csak most veszem észre – esik az eső, halkan permetez, beper­metezi az utat is, amelyen megyek a kétszáz méterre levő tanya-szállás felé, míg mellettem roppant teherautók zúgnak el az alacsony ég alatt.

A szállásom fehér szobájában villanyrezsó, teafőző vár, duruzsolása az egyetlen hang, mely választ ad kínzó kérdéseimre: Honnan jövünk, mik vagyunk, hova me­gyünk? Úgy emlékszem, kérdezte ezt valaki már a roppant óceán mosta szigeten magányos vásznaival, melyeket egy titokzatos világ alakjai népesítettek be; kérdezte, s e kérdésekre igyekezett választ adni a hallgatag alakokkal Tahitin; mint én a Nagyal­föld közepén, nem mereven még, még elevenen, kérdezek, de nem válaszol, csak a lábam, mely alkonyba vesző tanyán, teafőzőm felé közelít.

KÖVETELŐ IDŐ

Az elmúlt idők követelnek vissza bennünket, amikor ereinkben a Nap lávája kavar­góit, s becsültek nem érdemünk, hanem küldetésünk szerint; amikor képeket festet­tünk, szobrokat faragtunk, versbetűket róttunk a sorokba, lelki egyensúlyunk a napi sikerek-kudarcok kilengésein túl a naponta megújulás, az ismeretlen felfedezése, az alapok megszilárdítása, a tanulhatók beolvasztása, az egyéniség építése, az építőkö­vek összeillesztése, a Teremtő roppant feladatának vállalása, a sziszifuszi munka sziklagördítésének erőfeszítésére épült – s a sziklai fenyők kőrepesztő gyökereinek szívósságával épült szerelmünk, mert mindeközben fiatalok is voltunk.

Az elmúlt idők követelnek maguknak minket, akik átéltük az Idők iszonyatát, jártunk-keltünk a fegyverek között anélkül, hogy a fenyegetést tudomásul vettük volna, szerelmet és házasságot építettünk dollárpapák nélkül, s úgy beleszédültünk a tudo­mányokba: a rettenetekbe, hogy emberiség-pusztulással csak puszta létünket, a szüntelen működő, lélegző természetünket s a pszichikum alkotó mozgását szegez­hettük szembe.

őszült szempillák, tudjátok-e, amikor az álom óráiban meg-megrebbentek, vidám, barna fiatalok országutakon, iskolapadokban, örökifjú barázdák között, tudjátok-e, mit hömpölyget az idő, mint hömpölyög, görgetvén éjeit, napjait, akár örök hullámát a tenger: mi hív vissza majd benneteket is a kezdetekhez, a gyémánt-keresgéléshez az észrevétlen, sivatagos napokban, tudjátok-e az ifjúság csodáját, amelyet éltek, s hogy majd az elmúlt idők követelnek mind erőteljesebb ágcsapkodással – vissza a ki­rándulók akácerdejébe, a tölgyesekbe, a fenyvesekbe: a skandinávokhoz, a görögök­höz, az ugorokhoz vagy a hunokhoz, áttörve évezredek vaskorlátját; tudjátok-e majd, amikor az egyetemi, a főiskolás évek visszakövetelnek maguknak – akár örökösen szülőanyánk –, mit vesztettetek, tartottatok meg ötven év iszonyú malomkövei kö­zött?!

VISSZA

TOKAI ANDRÁS

Amikor verset nem vársz

Indul, szerszámot zörget, elkezdődik magától
– amikor verset nem vársz –
működni kezd a szunnyadó gyakorlat.
És fájdalom és ínség, hála és ostromló vágy
a baltenyérbe hajtott főbe összetorlad.
S homlokodon új sor minden odagyűrt ránc.
– Amikor verset nem vársz –

Kinyílik tulajdon időd az időben
és fölhasított földnek szaga érzik.
Állat nyög, nap áll felhőközökben.
A mán a tegnap, azon a holnap mind átvérzik
– amikor verset nem vársz –
hisz alig vársz már valamit máskülönben.

                              *

Vakon a nagy vakságban
                                        ugyan mire jutnál?

A szomszéd szobában alszik hitvesed.
Te kútba nézel. És annál a kútnál
hárman álltok: éned, éneked.
A villanykörte világol, melegít.
Ferde fényében látszik foltos pálmád.
A fotelokat ki kell majd cserélni,
bejárták már a „minden testnek útját”.
Vas halhatatlan lesz már nemsokára,
s meghalsz te is, sokkal fiatalabban.
Nyomd el a cigarettád, ne gondolj a halálra.
Közelgő mélyút. Sokáig járunk abban.

                              *

Amilyen rendet én kívánok,
olyan fényesség Utópiában sincsen.
Vár egy megáradt, sásas árok.
Vár egy megfáradt, sáros arcú isten.

Ma reggel fölkelek,
                              ma este meghalok.

Ó, a tárgyak hajnali magakelletése!
Ahogy vibrálva megmutatkozik
minden élük és minden hajlatuk!
– Fényre születtek ők is, nem sötétre.

Anyám teát hoz, párnát igazít.
És mintha én lennék halott.
És mintha ő még élne.

                              *

Megdicsérlek, hogy bátor voltál,
hogy férfias volt álmodott halálod.
De „meg lesz-e minden rendesen beszélve?”
Késő van, csönd van, nem jön, hiába várod.

És ki látta azt a férfias halált?
Csak azok, akiket éppúgy te álmodtál magadnak.
Meg kellene nyugodni végre
és befordulni a gyerekkori falnak.

Hajnalra köd lepi a ház körül a kertet.
Ismeretlen nevű fákról harmat csöpög.
Felnőttél. Nem oszt gyermeki kegyelmet
senki a rozsdás, kék garázs mögött.

                              *

Milyen feketén vitorláznak a varjak!
Fenyegető, csapatos, néma röpte.
Egyedül tördeled az őszi gallyat,
füstölve magadat fekete-vörösre.

Ellobban az avar. Nyüszítve az ágak
kikönnyezik a nyári esők maradékát.
Elpattannak a hőtől a bélyeges téglák.
Monogram se marad utánuk, utánad.

(Márta lányom verse)

Nézem a kezem, ujjaim.
Az öklöm kinyílik és bezárul.

A homlokomon ha volna rés,
belátnátok, mit gondolok.

Mesterségem a kétkedés;
mi hárman így jól megvagyunk.

Elmúltam negyven. Ennyi. És
a többiről most hallgatunk.




VISSZA

KELECSÉNYI LÁSZLÓ

Kegyelem

Szürke köd borult az utcákra, terekre, beszivárgott a házakba, még tán az emberek lelkébe is. A gyerekek mégis mámorosán tódultak a szabadba.

Kiró nem rohanhatott ki velük együtt az iskolából, délutánra is az épület foglya ma­radt. A menzán tökfőzeléket adtak ebédre. Mócsingos húsdarabka úszkált a tetején. Turkált a kanalával, alig evett belőle, inkább kenyérrel tömte tele a gyomrát. Húzta az időt, ahogy lehetett, de hamar eltelt a félórányi ebédszünet. Csöngetéskor hóna alá csapta a táskáját és felballagott a harmadikra, tanulószobás sorstársai közé.

Mayer Pista már várta. Amint meglátta, széles vigyor futott széjjel az arcán.

– A Vörösmartyban a Pedró kapitány megy – bökött a padon kiterített újságra. Né­ha meglógtak innen, valamelyik közeli mozi délutáni előadására szöktek el.

– Tuti, hogy felelek kémiából – hárította el a csábító ajánlatot Kiró, s kikészítette maga elé legfélelmetesebb tárgya tankönyvét. A felügyelő késett, a zsibongás csak nem akart elülni.

– Jó harcos – győzködte a másik. – Van benne egy olyan bige – ujjával a fényképre bökött, melyen egy kivágott ruhájú, ifjú hölgy mosolygott szemlélőire. Mayer Pista fel­fújta az arcát, aztán hirtelen kiengedte a levegőt. – Fúúú!

Erre már semmit se felelt, fejét a könyvbe dugva elmerült a vegytan rejtelmeibe. Pista még mindig a nőt bámulta gúvadt szemekkel.

– Akkor ma visszavágok a tegnapiért – bökte oldalba aztán Kirót, miután az újsá­got lemondóan a padba csúsztatta.

Volt egy játékuk, a radírfoci. A tanulószoba délutáni szünetében fölmentek a szer­tárak kihalt folyosójára. Az ablakmélyedések szolgáltak kapukként, a játékidő a szü­net végét jelző csengetésig tartott. Jókora fehér radírt rugdostak a fekete-fehér kőla­pokon. Mindig ketten játszottak, mást nem engedtek beszállni.

Mire Kiró sejtett már valamit az elektrolízis folyamatáról, ismerős alak állt meg mel­lette. Érte jött, hogy hazavigye.

Örült is, meg nem is. Furcsállta, hogy ezt az öregasszonyt küldték utána, egy nyol­cadikosnak nem kell kíséret. Mégse kérdezett semmit. Társai irigykedő pillantásaitól követve gyorsan táskájába süllyesztette a könyveit. Elmenőben odaszólt a szom­szédjának:

– Nem fogsz visszavágni!

Utcányira laktak az iskolától, ám zord kísérete eleve meghiúsított bármilyen kitérőt. Sveszti a mindenes szerepét töltötte be a házban. Bevásárolt a lakóknak, vigyázott a kisebb gyerekekre, nyaranta leste a jegeskocsit. Cserébe megkapta az ebédmaradé­kot, egy-egy használható ruhát, cipőt.

A srácoknak ellenben vészbanya volt. Folyton rájuk dörrentett, elkobozta a labdá­jukat, nem tűrte, hogy a gangon játsszanak.

Úgy mentek, mintha közük se lenne egymáshoz. Sveszti végül mégis megtörte a csendet. A házuk kapujába érve szinte kötelességszerűen világosította föl a gyere­ket. Csak úgy, minden előkészítés nélkül hirtelen kibökte.

– Meghalt az apád.

Anyját a szomszédasszonyok gyűrűjében találta. Vizsla tekintettel figyelték kettő­jüket.

Az asszony reszketve szorította magához a fiát. Pillantása Svesztit faggatta, de az csak állt bambán, és hallgatott.

– Sírjál, kisfiam! Most sírhatsz – rebegte anyja.

De nem sírt. A rojtokat bámulta a perzsaszőnyegen. A többiek pedig őt figyelték leplezetlen kíváncsisággal. Nem ment a szobájába, mint máskor, hanem behúzódott a sarokba, s észrevétlen akart maradni.

Anyja Svesztivel eltűnt valahol a lakásban. A részvétnyilvánítók úgy tettek, mintha a gyerek köztük se lenne.

– Hát nem borzasztó?! Ilyen fiatalon …

– Bizony, a halál mindenkit megtalál.

– Akár fiatal, akár idős …

– Akár szegény, akár gazdag …

– Szép nyugdíjat fog kapni.

– Pedig sohasem dolgozott.

– Eltartotta az ura.

– Ne irigyeljék! Nem lesz könnyű egyedül.

– Egy kamaszodó gyerekkel.

Hirtelen jelenvalóvá lett, egyszerre a figyelem középpontjába került. Pedig tovább­ra is leszegett fejjel üldögélt a sarokban, el nem mozdult volna onnét. Gombóc gyűlt a torkába, nem tudta visszatartani magát, hangosan, már-már komikusán felnyögött.

A felnőttek rámeredtek.

– Szeretted te egyáltalán az édesapádat?!

Úgy hatott rá a kérdés, mint egy pofon.

Tegnapelőtt látta utoljára az apját. „Na mizújs, kölyök? Nem daciztál be?” Pár nap­ja operálták, már felült az ágyon, sétálgatott a kórteremben.

Keveset időztek együtt. Apja sokat dolgozott, a szabadnapjain pihent, hosszú órá­kat aludt. Ha ébren volt, s nem merült bele egy-egy újságba vagy könyvbe, sakkozott vele. Húsos öklével néha mellbe bökte, ledöntötte lábáról, játékosan meggyömöszöl­te.

Egyszer télen fölmentek a Gellért-hegyre. Belemélyedtek a süppedő hóba, csúsz­káltak a lejtős utakon. Apja megígérte, hogy legközelebb szerez egy szánkót, de azon a télen hamar elolvadt a hó.

Besötétedett közben. A lakásban senki se gyújtotta föl a villanyt. Kiró nyitott szem­mel feküdt a szobájában. A vendégek már rég elmentek. Nem tudta, hány óra, a gyomra jelezte az idő múlását. Mégse kelt föl, valami titkos, ismeretlen erő odaszö­gezte az ágyára.

Valaki becsöngetett hozzájuk. Szobormereven figyelte, mi történik. Anyja nem ment ajtót nyitni. Az ismeretlen léptei rövidesen elhalkultak a folyosón. Várt még egy ideig, aztán előóvakodott.

A kettős családi ágy egyik felén mozdulatlan test hevert. Meggörbedve anyja fölé hajolt, lélegzetvételét leste. Óvatosan, mintha tiltott dolgot művelne, megsimogatta az alvó asszony fejét. Húzta is vissza mindjárt a kezét, akárha tűzbe nyúlt volna.

A konyhában félbehagyott főzés nyomaira bukkant. Elvett egy szem főtt krumplit az asztalról, rágni kezdte, de kásás ragaccsá vált a szájában. Gyorsan kiköpte, ivott rá egy kis vizet a falikútnál.

A kamrában katonásan sorakoztak a zacskók és a befőttek. Egy üveg pálinka sza­kította meg az egyhangúságot. Talált egy darabka száraz kolbászt. Majszolva kutatott tovább a lakásukban, mintha ismeretlen, felfedezésre váró helyen járna.

Az előszobában elidőzött a nagy fehér szekrénynél, amelyben kidobni sajnált, ér­téktelen holmikat tároltak. A fürdőszobai piperepolc több érdekességet tartogatott. Alaposan megszemlélt, összefogdosott mindent. Beleszagolt az üvegekbe, tenyeré­be kölnit cseppentett, ahogy anyjától látta. Púderszórással folytatta, de a finom por tüsszentésre ingerelte, gyorsan visszacsukta a dobozka tetejét.

A tükörnek döntve szikkadt ecset és borotvaszappan árválkodott, ahogy apja után használatlanul maradt.

„Addig örülj, kölyök, amíg nem kell borotválkoznod!”

Ezt se fogja többé hallani tőle.

Amint meglátta magát szappannal és ecsettel a kezében, megijedt a tükörképétől. Ledobta a borotválkozószereket, s mint akit valamin rajtakaptak, iszkolt onnan.

Futott a szobákon át, mintha kergetnék. Az ágyára vetette magát, és sírt, ahogy addig még soha.




VISSZA

DOBOS ÉVA

Üzenet

A folytatásos teleregényt
majd lefordítja valaki más
pár nap fennakadás
de a néző ebből mit sem észlel
A vállalati temetést megúszom
hiszen a vállalat már saját élőjének
sem tekint
a szakszervezet meg már nem temet
mivelhogy megszűnt vagy
elfelejtett megszűnni ami
egyremegy
Elvettek tőlem valamit ami
sosem volt az enyém
a semmin lévő lyukon át
zuhanok és
ideges kalimpálásom csak azért
nem vált még szép lebegéssé
mert a gyerekek olyan vádlón
néznek ideátról.

VISSZA

BIRTALAN FERENC

Erről a napról

amit elmondhatnék erről a napról
nem lenne versbe való
ezért ez a nap is
kikerül a dögtemetőbe

hiába áltatom magam
vírusokkal fertőzött a reggel
öncsalásból épült minden itt

nem versbe való mondom újra
s mesékben utazó fiú
zabáltatom a menekítő griffet
nem versbe való nem
jelez a test nélküli üres tekintet




VISSZA

HALÁK LÁSZLÓ

A nagykorúság napja

Az öntöde a magkészítő brigádnak is felmondott elsejével.

Ul Tibor a hajdanvolt többszörös aranykoszorús szocialista brigád vezetője mezte­lenül állt öltözőszekrénye előtt, törülközővel a nyakában. A szekrény polcáról levette a volt brigádnaplót és belelapozott.

– Azt már törlőnek sem használhatod – mondta Szabó Tóni, miközben keserves arccal bogot kötözött elszakadt bakancsfűzőjére.

– Nyolcvannyolcban voltunk utoljára színházban, amikor másodszor is megkaptuk az aranykoszorút – dörmögte mintegy magának Ul Tibor.

– Most meg útilaput kaptunk, még csak egy levelet, de lehet, hogy ebből is össze­jön majd egy koszorúra való.

– Nem kéne szétszélednünk … Csak úgy … egy szó nélkül – dünnyögte Ul Tibor, miközben sercegve vakargatta szőrös mellét.

– Találj ki valamit! – nyögte Szabó Tóni, akinek ismét elszakadt a fűzője. – Azelőtt is te mondtad meg, mikor menjünk Mariska nénihez.

A brigád rendszerint Mariska néninél kötött ki a közös színház- vagy mozilátogatá­sok után. Nem csak igével él az ember – szokta mondani Ul Tibor, aki állítólag kiug­rott vagy kirúgott pap is volt, annyi minden más foglalkozás mellett, amihez értett. A kifőzde ilyen késői órán mások előtt már zárva volt, de Mariska néni mindig úgy fo­gadta a brigádot, mintha családtagok lennének. Délután odavittek hozzá két-három demizson fehér savanyú bort, hogy hideg fröccsel öblíthessék le azt a fölséges pa­calpörköltet, amivel Mariska néni ilyenkor megvendégelte a brigádot.

A brigád búcsúestjére a városi színházban került sor, ahol a helyi társulat előadta Ránki György a „Pomádé király új ruhája” című meseoperáját. A ruhatárban zavartan nyújtották a jegyeket Ul Tibornak, hogy a naplóba beragassza. Ul Tibor most is összeszedte.

– Szép emlék lesz – mondta és sürgette a társaságot, hogy igyekezzenek Mariska nénihez.

A beszélgetés nehezen akart elindulni. A csendet Szabó Tóni törte meg – csak ép­pen hogy mondjon valamit.

– Arra azért kíváncsi lennék, mi lett azzal a gyerekkel, miután kikiáltotta a király meztelenségét?

Tippekben nem volt hiány.

– Kapott az apjától két akkora frászt, hogy rögtön elhallgatott!

– Ugyan! Mire felemelhette volna a kezét, már le is volt tartóztatva gyerekestül. Bi­zonyára volt ott néhány izzadó hónaljú gorilla!

Ezt a találgatást Ul Tibor bejelentése szakította meg.

– Ha nagyon szeretnétek tudni, mi történt azután, hát elmesélhetem. – Kenyérda­rabot szúrt a bicskájára, megforgatta a pacalpörkölt vörösarany levében és körülte­kintett a brigádon.

Amikor elcsendesedtek, becsukta a bicskáját, megtörölte a bajuszát és csende­sen megjegyezte:

– A gyerek ugyanis én voltam …

A dermedt hangulat ezzel a bejelentéssel megtört. Harsogó nevetésben tört ki a brigád, ismerték már Ul Tibor elképesztő történeteit.

Csak Ul Tiborné falatozott tovább rezzenéstelen tekintettel. Ugyan mivel lephetné még meg őt a férje harmincévi házasság után?

– Na, most már ne csigázz bennünket, fogj hozzá, mert már elzsibbad a lábunk, ha hosszasan a magasban kell tartanunk a gurításod miatt. Ul Tibor lesújtó pillantást vetett a közbeszólóra, de mesélni kezdett.

Szegény apám – Isten nyugosztalja – gyakran mondogatta otthon, miközben össze­hajtogatta az újságot. Jó király ez a Pomádé, kár, hogy nem veszi észre, kik veszik körül. így azután személyében bármennyire is jó ember, csak neki köszönhető, hogy mindannyian hazugságban élünk.

„Hazugságban élünk? – kérdeztem tőle csodálkozva egyszer. – Hiszen nekem mindig azt mondtad, hogy az igazsághoz úgy kell ragaszkodnunk, mint az életünk­höz …”

Sohasem felejtem el apám szomorú pillantását. Leengedte az újságot és a szem­üvege fölött hosszan rám nézett.

„Az a baj, fiam, hogy néha mégis választani kell igazság és élet között. Az emberek többnyire az életet választják. De minél gyakrabban választják az életet az igazság helyett, annál nehezebb az élet.”

Mariska néni gyorsan összeszedte a tányérokat, magának is készített egy fröccsöt és az asztal végéhez kuporodott, hogy le ne maradjon a történetről.

– Nem sokkal a beszélgetésünk után érkezett meg városunkba az a két tréfás kedvű takácslegény – folytatta a történetet Ul Tibor. – Az egész város jóízű röhécselések között vicceket mesélt viselt dolgaikról. Az emberek még azt sem bánták, hogy híre ment, a takácslegények nagyon sok kincset csempésznek ki külföldi bankokba.

A jóízű röhécselés csak akkor csappant meg, amikor az egyik udvaronc kitalálta – bosszankodva a nép jókedvén –, hogy a hivatalbéli emberek rátermettségét bizonyító vagy leleplező ruhát ne csak az udvarbéli emberek nézzék meg, hanem mérjék le ve­le a lakosság uralkodójához fűződő hűségét is. Pomádé királynak tetszett az ötlet, hogy a lakosság is vonuljon el a ruha előtt, de még jobban tetszett, hogy ő maga vo­nuljon ki a lakosság elé.

Az udvaroncok megszervezték, hogy üdvözlő táviratok érkeztek a királyhoz zsákszámra, amelyekben a lakosság háláját fejezte ki és örömét, hogy kifejezheti a társa­dalmi közmegegyezést megalapozó hűséget.

Apám esténként fejcsóválva olvasta az újságot.

„Nem lesz ennek jó vége! – mondogatta. – Minél nagyobb a király köré épített ha­zugságvár, annál nagyobb lesz a robaj, ha egyszer összedől. Már pedig egyszer össze fog dőlni, mert a hazugság nem nőhet az égig, és akkor jaj lesz nekünk!”

Az udvaroncok fáradhatatlanok voltak. Hogy elvegyék az emberek viccelődő ked­vét, az új ruhát dicsőítő röpgyűléseket tartattak, ütemes tapssal kísérték a királyt di­csőítő szónoklatokat. A szövőnők munkafelajánlásokat tettek a takácsok munka- módszereinek átvételére – és nem is eredménytelenül! A statisztika egyre több gyár­tott szövetet mutatott ki, miközben szegény anyám még a gatyámra való foltot is csak a feketepiacon tudta beszerezni.

Apám csak csóválta a fejét, anyám meg sóhajtozott.

Ekkor történt, hogy elhatároztam, én az igazságot fogom választani…

Ul Tibor bort töltött poharába, szódavizet spriccelt bele és folytatta a mesét.

– Este, lefekvés után sokáig álmodoztam arról, milyen nagy örömet okoz majd a királynak, ha leleplezem a körülötte mesterkedőket, ha én kimondom az igazságot és végre megszabadulhat az udvaroncaitól. Szüleimnek is elmondtam álmaimat. Anyám rémülten csapta össze a kezét.: „Csak azt ne tedd, fiam! Ne avatkozz te a nagyok dolgába, különösen ne a politikába!”

Apám megsimogatta a fejem.

„Derék fiú vagy, Tiborkám! Csakhogy nem juthatsz ám te a király közelébe! Vége van már a mesebeli időknek! A király ma már csak a biztonsági szolgálattal érintke­zik. Azok kiválasztják, hol találkozik a király a néppel. Előbb a tűzszerészek gondo­san megvizsgálják a kiválasztott család lakását, nincs-e pokolgép a hűtőszekrény­ben, kiviszik a főpohárnok által lepecsételt bort, hogy a család megkínálhassa szere­tett uralkodóját, az egész család kap egy öltözet új ruhát a központi raktárból, hogy láthassa a király, milyen jólöltözött az istenadta nép. Te, fiam csak a tömegben le­hetsz jelen, és még a hangod is csak a biztonsági szolgálat szűrőjén át juthat el a ki­rályhoz …”

– Én azonban tovább álmodoztam – kortyolt egyet a poharából Ul Tibor –, végül a szerencse sietett a segítségemre.

A biztonsági szolgálat emberei kijöttek az iskolánkba, hogy olyan megbízható, jó családból származó gyereket keressenek, aki virággal köszönthetné a parádézó Po­mádé királyt. Szerencsémre engem is kiválasztottak. Mivel én nyertem meg a király új ruhája tiszteletére kiírt tanulmányi versenyt, nekem kellett a gyermekcsoport élére állnom. Amikor pedig a közismert protokolláris riporter hozzám lép és megkérdezi, hogy tetszik-e a király új ruhája, nekem azt kellett válaszolnom: Soha ilyen szépet még nem láttunk! Igaz, gyerekek? Mire a többiek kórusban kiáltották volna: Igen, iga­zad van! Ezután félre kellett löknünk a riportert s szeretettől hajszolva a királyhoz és a kíséretéhez kellett rohannunk a virágokkal.

Aludni is alig tudtam, olyan elszántan készültem a felvonulásra.

Végre elkövetkezett a nagy nap.

A palotától a díszemelvényig terjedő útszakaszt zászlókkal és Pomádé király régi egyenruhás képével díszítették. Mi az emelvénnyel szemben, virágcsokrokkal a kezünkben várakoztunk. Ütemes taps, éljenzés kísérte a királyt, aki gatyában, trikójára aggatott kitüntetéseivel ült a hordozható trónon.

Legszívesebben már akkor kiabálni kezdtem volna, de a torkomat szorította az iz­galom, és ez teljesen új élmény volt. Csak most értettem meg apámat, milyen igaza volt, amikor az élet és az igazság összefüggéséről beszélt, ügy éreztem, megfulla­dok, ha nem mondom ki az igazat, ha pedig kimondom, akkor a félelem fojt meg.

A ceremóniamester csendet intett, hogy az egész nép hallhassa, milyen hűséges az ifjúság uralkodójához. A riporter hozzám lépett. Kérdését nem is tőle, hanem a sokszoros hangerővel szóló hangszórókból hallottam. A riporter üdvözülten lelken­dezett:

„Ul Tiborka a Kakas utcai iskola legjobb tanulója. Uralkodónk iránti szeretet hozta őt is ide, hogy kertjük legszebb virágait szeretett királyunk lába elé tehesse. Mielőtt átadná a virágokat, tőle is megkérdezem, tetszik-e neki a király új ruhája. Válaszolj, Tiborka, tetszik-e a király új ruhája?”

„A király gatyában van, majdnem meztelen! Igaz, gyerekek?”

„Igen, igazad van!” – harsogta a hangszórókon felerősített véleményünket a rádió.

Egy pillanatig néma csend volt.

Ha a királynak a szeme sem rebbent volna, talán semmi sem történik, de a király ijedten maga elé kapta a kezét…

A ceremóniamester és a tömeg egyszerre tért magához. Az előbbi torkaszakadtából elüvöltötte magát: „Éljen a király! Hűségünk megbonthatatlan és örök!”

A tömeg azonban ebből semmit sem hallott. Egyrészt, mert harsogva nevetni kezdtek az emberek, másrészt meg a biztonsági szolgálat a kórusban adott gyer­mekválasz után kikapcsolta az erősítőket. A ceremóniamester parancsára ugyan is­mét bekapcsolták az erősítőket, de azok már csak a tömeg harsogó nevetését köz­vetítették az egész országnak. Sőt, a rádió révén még az ellenséges érzelmű orszá­gok is tudomást szereztek a történtekről.

Meg kell hagyni, a biztonsági szolgálat kitűnően működött. Mielőtt egyetlen lépést is tehettem volna a király felé, már nyakon is csíptek, és velem együtt tartóztatták le szüléimét is, együtt a többi gyerekkel és szüleikkel.

A harsogva nevető embereket azonban a gyors intézkedés sem zavarta meg. Érez­ték, többen vannak, mint a biztonsági emberek. Megérezték talán a szabadság mámorító érzését is. Körülvették a zsuppkocsikat és vigyázva, hogy fel ne boruljunk, hintáztatni kezdték. Ők nevettek kívül, mi nevettünk belül. Csak rá kellett néznünk az ülésekbe kétségbeesetten kapaszkodó, rémült biztonsági emberekre, és máris ki­robbant újra és újra a nevetés.

A díszemelvényen eközben viharos gyorsasággal zajlottak az események. Az ud­varoncok közül mindenki cserben hagyta a királyt, akit a két takácslegény letartózta­tott. Csak ők ketten maradtak az emelvényen és karlengetéssel jelezték, hogy szólni kívánnak.

„Polgártársak! Győzött a forradalom! Ezután országunkban csak az igazság ural­kodhat! Éppen ezért, mától fogva legyen a mi királyunk az igazmondó Ul Tibor!…”

A brigád tagjai felmordultak. Ez aztán váratlan fordulat volt!

– Ha hiszitek, ha nem, a tömeg sem nevetett. így morgolódott, mint ti – folytatta bajszát megsodorva Ul Tibor. – Akkor tapasztaltam, hogy a tömeg értelmesen is képes viselkedni, ha szabad emberek tömege. Márpedig abban a pillanatban az ország la­kossága még szabad volt! A halk morgásból egyszerre csak kialakult a közös vélemény, s azt valaki meg is fogalmazta:

„Egy gyermek!? Jó, hogy mindegyikünknél bátrabb volt, kimondta az igazságot, de azért csak gyermek! Ha már megszabadultunk Po­mádé királytól, ne cseréljünk eben gubát!”

A takácslegények karlengetéssel ismét le­csendesítették a tömeget.

„Erre mi is gondoltunk! – mondta egyikük. – Azt hisszük, mindannyian elismeritek, hogy a forradalom győzelmében nekünk is van szerepünk. Bízzátok ránk a fiú nevelését. Nagykorúságáig mint régensek kormányo­zunk, és eközben nevelünk belőle olyan ki­rályt, amilyen nekünk kell!”

A tömeg a szabadság mámorában nagylel­kű volt, bár valószínűleg eszükbe jutott a ta­kácslegények külföldre csempészett sok kin­cse, úgy fogta ezt fel, mint a kockázat árát, és rábólintott a javaslatra. Nem vették észre, hogy a takácslegények milyen hangsúlyt tet­tek a „nekünk”-re. Ezzel a nagylelkűséggel a tömeg egy pillanat alatt el is veszítette a szabadságát, amelyet percekkel azelőtt szerzett meg.

A két régens a forradalomra hivatkozva, ott folytatta, ahol Pomádé király abbahagy­ta. No, természetesen fejlesztették a szövőipart, hagyták keresni a munkásokat és a parasztokat, de a hatalom dolgába nem engedtek semmiféle beleszólást. Az egyik lapban ugyan megjelent egy írás Kinek kapartuk ki a gesztenyét? címmel, de a lapot már másnap betiltották azzal, hogy rágalmazza a forradalom hőseit. Kicserélték ugyan az udvaroncokat is, de a régensek sem engedtek beleszólást a dolgokba, ők is csak engedelmességet vártak. Aki nem velük volt egy véleményen, az azonnal el­lensége lett a népnek, a nemzetnek és a forradalomnak. A két takácslegény éppen olyan megközelíthetetlen lett, mint Pomádé király volt. A biztonsági szolgálat azzal érvelt: Igaz, hogy országunkban még soha senki ellen merényletet nem követtek el, még a forradalom is nevetéssel győzött, de éppen a kivívott demokrácia érdekében kell a biztonsági szolgálatot a korábbinál is erősebbé tenni. Ha a diktatúra nevetéssel legyőzhető volt, akkor a demokráciára sokkal jobban kell vigyázni. Méghozzá első­sorban épp a nevetést kell megakadályozni. A takácslegények, hogy példát adjanak, soha nem mosolyogtak, tenyerükbe támasztott fejjel komoran néztek minden kép­ről…

– És veled mi történt – kotyogott közbe Szabó Tóni.

– Engem nevelni kezdtek. Megtanítottak uralkodóhoz méltó módon viselkedni, enni, inni, táncolni és beszélni. Tanultam retorikát, szociológiát, lélektant, de főleg ál­lam- és jogtudományt.

A két takácslegény arra helyezte a fő hangsúlyt, hogy tisztában legyek az igazság­gal. „Az igazság mindennél fontosabb – mondogatták –, csak annak ismereténél nem fontosabb, hogy mi az igazság!’ Az igazság ugyanis bonyolult, és a vélt igazságok ki­mondása gyakran nagyobb bajt okoz, mint a valódi igazság elleplezése. Elmagyaráz­ták, hogy az igazság rendszerint a jó vezető oldalán áll és vigyázni kell, nehogy a jó vezető a tömeg hatása alá kerülve eltántorodjék ettől az igazságtól. A jó vezető úgy vezessen, hogy a tömeg meggyőződésből vagy erre kényszerítve, de mindenképpen a vezető igazságát fogadja el.

Én ugyan próbáltam a saját példámmal ellenkezni, de azzal intettek le, hogy nekem könnyű volt kimondanom az igazat, mert egyszerű igen és nem között kellett válasz­tanom. Az élet azonban bonyolultabb. Egy diktátor esetében könnyű tudni, mi az igaz, és mi a hamis. De ha majd egy zseni vezeti az országot, akkor a zseni felismeré­se nem függhet a tömeg buta felismeréseitől. Addig is bízzam magam hű tanácsadó­imra. Először is nekem kell megtanulnom, hogy a demokrácia nem más, mint a veze­tők önkéntes követése.

Amikor tovább vitatkoztam, jött a büntetés …

Hamarosan csak annyi reményem maradt, amit apám még gyermekkoromban be­lém nevelt. „Ami gyermekkorodban nem tetszik – mondogatta –, azt ne felejtsd el, mert csak felnőttkorodban tudsz változtatni azon.” Abban bíztam, nagykorúságom elérése után mindent megváltoztatok, amit most még nem tudok megtenni.

A régensek a szüléimét sem engedték hozzám, nehogy nevelésemet érzelmi té­nyezők befolyásolják. „Csak akkor lehet egy akol és egy pásztor – mondták gyakran –, ha a pásztor nem téveszti össze magát a nyájjal.” Emlékeztem rá, hogy az istentisz­teleten egyszer a tiszteletes úr is idézte ezt a bibliából. Apám hazafelé azt mondta: „Ebben az országban ez csak akkor valósulhat meg, ha akol lesz az ország, és birkák az emberek.” Én nem akartam, hogy akol felett uralkodjam birkaként engedelmeske­dő emberek felett.

No, elérkezett végre nagykorúságom napja!

Már korán reggel izgatottan járkáltam a szobámban föl s alá. Az öltözködés szo­kott idejében nem hozták a ruháimat. Gondoltam, az ünnepi öltözék összeállítása ta­lán lassabban megy. A nyitott ablakon át tömegmoraj szűrődött be, néha kihallani vél­tem, hogy a tömeg azt kiáltja: Sokáig éljen Ul Tibor király! Máskor a zeneszóból próbáltam következtetni arra, hogy katonai parádé lesz-e vagy népünnepély. Az utób­binak sokkal jobban örültem volna.

Hosszú várakozás után nyílt az ajtó, belépett a két takácslegény az udvaroncok kí­séretében. Ruhát nem hoztak, csak egy szürke párnaszerű tárgyra feltűzve Pomádé király érdemrendjeit.

Döbbenten álltam …

„Csak nem azt akarjátok, hogy pizsamában, kitüntetésekkel a mellemen menjek az emberek közé?”

„Úgy döntöttünk – mondta szárazon a ceremóniamester –, hogy hűségpróbának vetjük alá a lakosságot. Csak akkor lehet felséged uralkodása sikeres, ha az embe­rek gondolkodás nélkül követik parancsait. A gondolkodó társadalom csupa széthúzás, pártoskodás, engedetlenkedés. Ellenségei ellenzéki mezben szabadon húzo­gathatnak és ezt le kell törni.”

„Ne nyugtalankodjék felséged – szólt közbe a biztonsági szolgálat főnöke min­dent megtettünk, hogy a nép kiállja a hűségpróbát.”

„Ez marhaság!” – kiáltottam, mert el tudtam képzelni, mit tesz a biztonsági szolgá­lat, ha biztos hűségpróbát remél. Súlyos dulakodás tört ki a szobában, mert rám akarták kényszeríteni az érdemrendeket.

A dulakodásnak a biztonsági szolgálat emberei vetettek véget. Pizsamámra villám­gyorsan ráhúztak egy kényszerzubbonyt. Mint kiderült, az érdemrendek eleve arra voltak feltűzve. A főmaszkmester eltüntette arcomról a kék foltokat, kaptam egy csil­lapító injekciót, és elindultunk.

Ott ültem a díszes trónushoz kötözve. Az utat kétoldalt a biztonsági emberek kor­donja szegélyezte, mögöttük kiabálástól kivörösödött emberek éljeneztek, tapsoltak ütemesen. Egyre álmosabb lettem, valószínűleg a nyugtató hatására. Óriási erőfeszí­tésembe került, hogy egyáltalán ébren maradjak. Észrevettem, hogy a díszemelvény- nyel szemben a siketnémák intézetének közismert egyenruhájába öltözött gyerekek állnak virágcsokorral a kezükben. Még mindig rám vár hát a feladat, hogy kikiáltsam – ezúttal magamról – még csak nem is meztelen a király, hanem kényszerzubbonyos rab. Úgy éreztem, torkom szakadtából üvöltök, amikor kiabálni kezdtem:

„Emberek! Ne éljenezzetek! Még gatyám sincs, csak kényszerzubbonyom!”

Ordításomnak semmi hatása nem volt, valószínűleg nem is lehetett hallani a nagy zajban és elkábultan nem is lehetett az valami harsány ordítás. Arra még emlékszem, hogy felugrott a trónusomhoz egy süketnéma kisfiú, ölembe tette a virágcsokrot és valamit mutogatott. Elaludtam.

A palotában ébredtem fel. A szobámban egyedül voltam. Óvatosan az ajtóhoz lo­pakodtam. Senki nem őrizte. Elindultam kifelé a palotából. Hamarosan rájöttem, nincs szükségem semmiféle óvatosságra, a kutya sem figyel rám. Elhagytam az or­szágot is…

Azóta többször láttam a televízióban, amikor hazámban nemzeti ünnepként meg- ünneplik nagykorúságom napját. A felvonuláson a trónuson mindig egy érdemren­des, kényszerzubbonyos bábu ül, mintegy éles ellentéteként a pompás ruházatú Po­mádé királynak…

Mariska néni kifőzdéjében hallani lehetett a csendet.

Szabó Tóni az asztalra cseppent borba kenyérmorzsákat szórt nagy figyelemmel. Mindenki maga elé bámult. Ul Tiborné benedvesített ujjával a pohara szélét simogat­ta. Mintha távoli hárfákat zengetett volna az éjszakai szél.

A csendet Mariska néni törte meg.

– Ideje lesz hazamenni, mert holnap nem tudnak felébredni – mondta ki a megszo­kott „oszoljt”. Elpirult, zavartan simogatta a kötényét.

Ul Tiborné felsegítette férjére a nehéz kabátot, egy kicsit dülöngélve, egymásba kapaszkodva elindultak hazafelé. Az úton is csend volt. Csak amikor már a kulcsot il­lesztették a zárba, szólalt meg Ul Tibor.

– Ne állítsd csörgőre a vekkert. Kialhatjuk magunkat…

VISSZA