Kedves Tabákom,
komoly meglepetést okoztál nekem ama kéréseddel, hogy írjak valami karácsonyit, mert nincs karácsony karácsony nélkül, s valóban, ki lehetne nálam alkalmasabb arra, hogy karácsonyi hangulatokat állítson elő, hisz a Jézuskára, az angyalokra, a három királyokra, a pásztorokra, a jászolra, valamint a meleget lehelő barmokra egyaránt hasonlítok; nem is tudom, miként képzeled ezt a dolgot,
hiszen az ember ott térdel az éjjeliszekrény előtt, megszokott térdelő-helyén, épphogy tizenegy évesen, mert állítólag megrángatta a kis hülye húga copfját, aki visítva hozta ezt a sérelmet a világ tudomására, Anya beteg, ágyban fekszik, néhány legyintés a fakanállal, mely ilyen célokra foglal helyet a betegágyban, az ember térdel tehát, mivel nem kért bocsánatot az előbbi kétséges sérelem miatt, meghitt hely ez máskülönben, szemben az éjjeliszekrény, jobbra az ágyak, dunyhák egymás hegyén-hátán, még állva is alig látszik ki mögülük az ember, térdelve meg egyáltalán, – az éjjeliszekrény ritka pocsék bútordarab, akárcsak a többi,, amit az állami alkalmazottaknak (Magyar Posta) részletre csinál az asztalos, sárga és sötétbarna alaktalan foltok látszanak a politúr alatt, felcsillannak, ha fény esik rájuk, sárgaréz fogantyú a fiókon, benne pár füzet, meg ehhez hasonló lim-lomok, a padló hajópadló, leszámítva azt, hogy deszkáit rosszul illesztették össze valamikor, mindegyiknek a széle felkunkorodik, ócska szőnyeg, mégse olyan, mintha kukoricán térdelne az ember, ami szentségtörés is lenne tulajdonképpen, mert olyan, mintha kenyéren térdelnénk, kukoricát is eszünk mostanában néha kenyér helyett, hiába, háború van, háború van, hiába, mondják az okos felnőttek, de csak rájár a szájuk, mert a háborúnak már tavasz óta vége, hiába, háború volt, ezt lehetne mondani, mondják is majd, naponta többször, alulról meg persze jön a hideg, mert a lakás nincs alápincézve, a pince kinn van az udvaron, boltozatos tetején három jókora bodzafa, de tavaszonként az is érdekes látvány. amikor a talajvíz felemeli a pince deszkáit, néha méteres vízben úsznak a deszkák, ki tudja, honnan jött hatalmas békák parancsnoksága alatt, s egyenesen kiutálják a lépcsőről az embert, igazán érdekes dolog lenne, ha a talajvíz egy szép napon kiöntene a pincéből, s a békák deszkáikon nekivágnának az ismeretlen messzeségnek, na, de hát ez lehetetlen, de az nagyon is lehetséges, hogy a talajvíz a falban embermagasságig is felkússzék, hajszálcsövesség, ezt már tizenegy éves korában is tudja az ember, most, hogy amúgyis térdelőben van, bekukkant a könyvespolc mögé, ott van-e még a tegnapi gomba, ott van, vékony hosszú szára és féltenyérnyi szürke kalapja van neki, ki tudja, ehető-e, mert az is érdekes lenne, karácsony előtt két nappal, szobában termett petrezselymes gomba tojással, de ez mégse szekfűgomba, amit az ember nyáron kosárszám gyűjtöget a réten meg a dűlőutakon, a keréknyomok között a fűben, persze van egy másik gomba is a szobában, a dívány fejénél, ott van már hetek óta, nem nő, nem konyul, nem hervad, maholnap már a szoba tartozéka, reggelente odanéz az ember, és megnyugvással látja, hogy ott van,
nem kérsz bocsánatot?
az igazi gombák ellenben a vásártéren találhatók, persze nem karácsony előtt, hanem nyáron, de csak a hozzáértők találják meg őket, idegeneknek egyáltalán semmiféle gomba nem terem arra, nyilván a lószar meg a disznószar miatt nőnek rendületlenül, úgyhogy eső utáni napokon a Németh Lacival indul gombászni az ember, amihez kell egy kisebb kosár, meg egy életlen, rozsdás kés is, mert ezek a sampinyonok ott vannak a föld alatt elbújva, a földet kell figyelni, végig a vásártéren, meg a karmeliták kerítése mentén, ahol a föld domborodik és repedezik, ott jó mélyen le kell bökni a földbe, és kifordítani a marha gombákat, amik azt hiszik, hogy elbújhatnak mielőlünk, egy levesnek vagy paprikásnak való mindig akad, de az viszont már érdekes, hogy a Németh Laci mindig többet talál, mint az ember, talán attól van ez, hogy közelebb lakik a vásártérhez, vagy az is lehet, hogy jobban lát, mert őneki nincs szemüvege, és emiatt jobban meglátja a repedéseket, de az se baj, ha többet talál, mert mindig megfelezi testvériesen, mégiscsak jobb lenne, ha mondjuk egy ilyen fiútestvére lenne az embernek, nem egy hazudozó és árulkodó kis taknyos a copfjával, de viszont akkor meg barátja nem lenne neki, ez is egy gond lenne, az ember leül a sarkára ettől a gondolattól, de mégis inkább úgy jó, ahogy van, a Laci apja suszter, amit másképp cipésznek hívnak, és vidáman ütögeti a faszegeket a büdös cipőkbe, de igazi cipőket is tudna csinálni, ha akarna, az anyja is, a Regina néni is nagyon kedves asszony, ha ott vagyok, mindig eszünk a Lacival kacsazsíros kenyeret paprikával,
nem kérsz bocsánatot?
a Németh Lacival együtt ministrálunk az apát úrnak, ami nagy kitüntetés, de ez csak egy héten egyszer, a vasárnapi nagymisén történhet, mert különben a kismiséken vagy a mellékoltároknál ministrálunk, például a Kern tisztelendő úrnak, aki máskülönben káplán, de csak várjuk ki, az biztos, hogy előbb-utóbb apát úr lesz őbelőle is, mert mindig olyan vidám a képe, mintha most lakott volna jól töltöttkáposztával, – a plébánián mindennap húslevest esznek, ezt tudja az ember, mert látta, a Lacival együtt, hogy húslevest esznek, ha esetleg nem is mindennap, csak olyankor, amikor odaküld a sekrestyés valami csomaggal vagy üzenettel, ministrálni meg muszáj, ha az embernek van, vagy most már csak volt egy Feri nevezetű nagybátyja, aki úgyszintén káplán volt, de Sárváron, s aki Csepregen a nagyanyjánál a gyanútlan ember kezébe nyomott egy kis könyvecskét még nyolcéves korában, a könyvecskében a ministráció, latinul persze, hogy ezt legyen szíves kívülről megtanulni, ezen még vitatkozni sem lehet, a Laci is megtanulta, így kerültünk bele a ministrációba mind a ketten, szóval, hogy az ember Feri bátyja egy szép fiú volt, ezt mindig a háta mögött mondta a rokonság, úgyhogy neki a tanulásnak, közben az ember belemarkolt a disznóknak főzött korpába, hogy tudja, milyen érzés egy disznónak, ha reggelit vagy vacsorát kap, délben meg semmit, hát mindegy, kukoricakása vagy korpa, de akármilyen volt is az ember Feri nagybátyja, anglomán volt máskülönben, ami azt jelenti lefordítva, hogy az angoloknak drukkol a háborúban, de ezt meg már csak suttogva mondták a háta mögött, naná, majd nem, amikor az ember feje fölött ezerszám röpdöstek a Liberatorok, de hiába suttogták a háta mögött, ha ő egyszer Sárváron összeveszett egy főnyilassal, úgyhogy a kórházban kapott is egy injekciót, amikor megfázott, és úgy volt, hogy a következő nap jön értünk, értem meg az árulkodósért, hogy Csepregbe vigyem a nagyanyához a front miatt, ami már itt volt a szomszédban, aztán nem jött, de viszont távirat jött, hogy meghalt, nagyanyának mondták az apácák, hogy egy injekciót kapott, attól szépen megfeketedett és meghalt két óra alatt, de ezt csak titokban mondták, meg azt is, hogy kérjen exhumálást, de ő csak mondta, hogy isten adta, isten elvette, és nem kért, az ember meg egy marha nagy pofont kapott egy katonatiszttől, amiért vidáman lobogtatta az utca közepén a Feri bácsikájától titokban elkölcsönzött amerikai zászlót, amiből látszik, hogy az ember nem mindig veszi észre, hogy mi történik körülötte,
nem kérsz bocsánatot?
az ember tudja, hogy a cukorbetegség meg az inzulin miatt van ez az egész, mert inzulin nincs, de ha van, akkor Pesten van, négy kiló zsírért egy ampulla, odament a két mangalica zsírja, de a mangalica is elfogy egyszer, az Anya meg a fűtetlen kórházban, mert a rendeset azt fölgyújtották a németek, hogy az oroszok kezébe ne kerüljön, a fűtetlen kórházban is van inzulin, de összevissza adják be a betegnek, nem étkezés előtt negyedórával, ahogy az kötelező, a cukorbeteg meg izzadni kezd, kitakarózik, beteg lesz még jobban, megfázik, fáj az oldala, a Liposics főorvos meg azt mondja, hogy ez bordaközi idegesség, a bordaközi fokozódik, közben inzulin is kerül, haza lehet vinni a beteget, a bordaközi idegességgel, a 38,5-ös láz az nem számít, otthon legalább fűteni lehet, jön is rögtön a dr. Jobs Viktor, csóvál, csóvál, a fejét csóválja, hallgatózik, és azt mondja, hogy ez a bordaközi nem bordaközi, hanem mellhártyagyulladás és tüdőgyulladás együttesen, ultraszeptilt kell enni erre, a bordaköz nem ideges egyáltalán, az ember most aztán izgulhat, nehogy neki is bordaközije legyen, amiről kiderül, hogy nem az,
nem kérsz bocsánatot?
javul a beteg, javul, tiszta egy öröm, karácsony este már tíz percre fel is kelhet, csak óvatosan, a kályha mellett, érdekes, hogy erről meg a Weis jut az ember eszébe, aki biztos, hogy zsidó volt, mert állandóan taknyos volt az orra, továbbá nem volt neki anyja, csak apja, aki egy bőrös zsidó volt, aki egylovas kocsival járta Kiskeszthely utcáit, és néha a Weis is fenn ült a bakon, ilyenkor nem látszott rajta semmi különbség, és vigyorgott és integetett, de azért már a Sulyok tanító úr is hozzávágta egyszer a számolót, ami majdnem akkora, mint egy asztal, úgyhogy a Weis két napig nem is tudott iskolába jönni, a Weis tanító úr meg, aki nem volt zsidó, hanem nyilas volt, és habzott a szája széle, amikor kiabált, ő meg bosszúból mindig a sarokba állította a Weiset, a kályha mellé, ezért jutott eszembe a kályháról, mert különben mért jutna a Weis az ember eszébe térdeplés közben, de viszont tavaly nyáron, amikor az ember a nagyanyjánál nyaralt, a Weis eltűnt, úgyszintén eltűnt a Singer Tibi meg a testvére, akiknél a legjobban lehetett golyózni, mert volt egy teljesen sima rész az udvarukban, de viszont a Frank Tibi is eltűnt, aki ott lakott a felsőmajor mellett és volt egy óriási kertjük, és hiába volt tizenöt éves, mégse nézte le a kisebbeket, pedig őneki piros haja volt, és egyedül neki volt piros haja a Sopron utcában, és a kertjük tele volt paradicsommal és paprikával, és ősz felé volt a legjobb az egész, mert addigra már a körték is megértek, és a Singer boltos is úgy járt, hogy eltűnt a gettóba, pedig ő nem is volt rokona a Singer Tibinek, ezáltal egyik csapás a másik után érte az embert, mert ő meg a liszt mellé mindig adott egy szem savanyúcukrot is, és még inkább kár volt, hogy vele ment a felesége is, akinek szakálla volt, és mégse borotválkozott meg soha, de viszont a Smajda bácsival, aki pék a második házban, néha megkóstoltuk a Singerné sóletjét, amit átalhoztak sülni a kemencébe, és a Smajda bácsi szépen visszatapasztotta agyaggal a hatalmas fazék tetejét, és mondta, hogy ez egy zsidó étel, azért teszik a kemencébe pénteken, és bezzeg ez egy jobb étel, mint a babcsuszpejz, amit a Smajda néni szokott főzni,
nem kérsz bocsánatot?
de, ha az ember nyaka megfájdul a térdepléstől, akkor legjobb tekergetni, és tekergetés közben fölnéz a plafonra, és akkor mindjárt látja a tojásnyomokat, amiket úgy kellett lekaparni, mert nem volt pénz a befestésre meg a mészre, mert amikor jöttek az oroszok, és az emberek elmentek az óvóhelyre, ami a Kastély alatt volt, és egy csomó föld alatti szobaféle volt máskülönben, csak sámlit meg széket meg ennivalót kellett vinni, mert a víz kinn volt a csapban a folyosón, és ezen távoliét alkalmából a németek betörték a konyhaajtót, és megzabálták a tojásokat, amik ott maradtak, mert nem tudtuk mindet megfőzni, olyan sok volt a közeledő húsvét miatt, de ami nem kellett nekik, azt földobálták a plafonra nyersen, hogy ne jusson az oroszok kezére, úgyhogy amikor az ember feljött a pincéből, ott találta a tojáshéjakat az ágyon, a tojást meg a plafonon, és ezt bosszúból csinálták, mert amikor a Németh Lacival mentünk az utcán, azzal szórakoztunk, hogy amikor szembejöttek velünk a német tisztek, akik itt laktak a Kastélyban, lendítettünk és hangosan kiáltottuk, hogy Hej Hitler! mire ők is lendítettek és kiáltották, hogy Hej Hitler, mi meg röhögtünk rajtuk, amikor elhagytuk őket, mert a Hej Hitler, az egy kötelező köszönés volt nekik, amit nem lehetett elmulasztani, mert különben fölakasztották őket, de még mielőtt kijöttünk volna a pincéből, addig ott kellett lenni az aknavetés miatt, lehetett is hallani, amikor az akna leesett és nagyot pukkant, de senki se törődött vele, viszont egyszercsak nagy szarszag lett, és mindenki a másikat okolta, hogy összecsinálta magát ijedtében az oroszok miatt, akik az asszonyokat megerőszakolják, a férfiaknak meg levágják a pöcsét, és eszméletlenül fekvő feleségük szájába dugják, ezt a borbélynál olvastam az újságban még tavaly nyáron, de most addig-addig szaglásztak, amíg ki nem derült, hogy az egyik karosszék csak kívülről karosszék, belül viszont klozett, úgyhogy a szar a rengeteg ember között elkezdett büdösödni, aztán egyszercsak nagy csönd lett, és ettől mindenki rémületbe esett, hogy na most aztán itt vannak az oroszok, jött is egy kozák katonatiszt, és ezt a kucsmájáról lehetett megállapítani, és mondta, hogy davaj, davaj, és közben vigyorgott, úgyhogy mindenkinek haza kellett menni, akár akart, akár nem,
nem kérsz bocsánatot?
az Anya már az utcán elkezdte mondani, hogy te apa, én beleugrok a kútba, pedig még otthon se voltunk, otthon meg mégjobban mondta, mert a plafon csupa tojás volt, a sonkát meg ellopták, és ráadásul jöttek az oroszok egy hintófélében, és odatelepedtek a szobában az asztalhoz, egy szőrös ló meg kinn állt a barackfához kötve, és csak rázta a fejét a méhek miatt, amik virágról virágra röpködtek és mézet gyűjtöttek eközben, és egy másik orosz hozott egy nagy lábas tojást és szafaládét, és mutogatta, hogy ezt meg kell sütni, és Anya mondta, hogy te apa, én mindjárt kútba ugrok, de hiába ugrott volna bele, úgyis kihúzták volna, mert egészen tele volt vízzel, és az orosz közben azt lesi, ahogy a zsírba belekarikázza a szafaládékat, és egyenként kellett a tetejére ütni a tojást, és az orosz biztosan azt leste, hogy Anya nem tesz-e bele mérget, és az egyik orosz odaállított maga mellé, és többször is a számba tömött egy-egy darab tojásos kenyeret, de nem a méreg miatt, hanem mert látszott, hogy nyelem a nyálamat ezen ételkülönlegesség miatt, és a kis hülye árulkodósnak is a szájába tömték, az Anya meg egyre csak mondta, hogy te apa, én mindjárt kútba ugrok, de mégse ugrott, mert hírnök jött s pihegve szólt, miként az a versben is olvasható, azt pihegte, hogy davaj, mire fel a hintóra és elvágtattak, mire Apa pánikba esett, mert ottfelejtettek a nagy sietségben egy géppisztolyt meg egy aknabökdöső függönyrudat, úgyhogy szaladni kezdett utánuk, és már a Hévízi úton voltak, amikor utolérte őket, és az egyik vissza is jött, és elvitte a géppisztolyt, a bökdösőt meg a baltát, de viszont a zacskó kristálycukrot meg otthagyta, te apa, én ezt nem bírom tovább, mondta Anya, és ment át a Smajdáékhoz, föl a padlásra a többi nő közé, csak a Smajda néni maradt elöl, mert őt úgyse bántotta volna senki,
nem kérsz bocsánatot?
hát, ez egy Karácsony, ahhoz képest tüzesen égett a vaskályhában a tűz, az ember egyik fele ott térdelt továbbra is a megszokott helyén, a másik fele pedig nézte a Karácsonyt, ami egy fenyőág volt, rajta egy karácsonyfadísz, semmi ajándék, de erre nem is várt senki, csak egy mennyből az angyal, nem is számít az egész, ha az ember már másodikos korától tudja, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát meg az ajándékot, de amilyen marha, még meg is mondja, mire Anya, hogy akkor nem is hoz semmit, ettől mégis elgondolkozik az ember, úgyhogy mégis inkább belenyugszik, hogy a Jézuska hozza, Anya most ott ül a kályha mellett, földig érő hálóingben meg takaróban, a sezlonon, mert nem bírja el a lába, egyáltalán nem olyan, mint egy Anya, pedig jobban van, mert különben a Jobs doktor nem engedte volna felkelni, az ember egyik fele térdel, a másik nézi az Anyát, egy teljesen ismeretlen asszony, de mégiscsak ő adta nekünk az életet, úgymint nekem és a kis hülye árulkodósnak, de az Anya most énekelni se tudott, most aztán kiderült, hogy ki hozza a karácsonyfát meg az ajándékot, úgyhogy csak szipogott, öt perc múlva ment is vissza az ágyba, mi pedig megettük a konyhában az ünnepi paprikáskrumplit, aztán jóéjszakát,
nem kérsz bocsánatot?
ezt csak úgy álmában álmodja az ember, mert különben a petróleumlámpa ég, de hogy miért, azt az ember nem is sejtheti egyelőre, a lámpa ötös, ez is egy titok, hogy miért nem hatos vagy hetes, Anya reggelre belázasodik, jön ám Jobs doktor, a karácsony ellenére, hallgatózik, ráncolja a homlokát, borogatás, borogatás, Apát kihívja a konyhába, borogatás, de a láz csak nem megy lejjebb, anyátok visszaesett, mondja Apa, legyetek csöndben, az ember csöndben térdepel, ráadásul láthatatlanul, mert különben úgy csinál, mintha ülne vagy jönne- menne, másnap jön a Kern tisztelendő úr egy teljesen ismeretlen ministránssal, a Kern hozza az utolsó kenetet, most bezzeg nem vigyorog, nem ragyog az örömtől, mint máskor, komoly pofával hókusz-pókuszol, mi, főministránsok, úgymint én és a Németh Laci ilyen utolsó kénetekben nem szoktunk résztvenni, de az biztos, hogy aki megkapja, az majdnem mindig meghal, úgyhogy az ember arra gondol, hogy ez vár az Anyára is, az ember arra is gondol, hogyha ő kapná az utolsó kenetet, szörnyet is halna ijedtében, úgyhogy az ember elhatározza, hogyha ő lesz a római pápa, az utolsó kenetet betiltja, ezáltal eggyel kevesebb szentség marad, úgyhogy a népek nem mondhatják egymásnak, hogy az anyád hétszentségét, hanem azt mondják, hogy az anyád hatszentségét, majd meglátják, ha az ember lesz a tizenharmadik piusz pápa,
nem kérsz bocsánatot?
erre most nincs idő, mert Apa mondja, hogy máma Smajdáéknál alszunk, mert anyátokat egész éjjel borogatni kell a prizniccel, a Smajdáné parikáskrumplit ad vacsorára, összesen egy szem négyfelé vágott krumpli az egész, nem is csoda, hogy a Smajda bácsi állandóan megkóstolta a Singerék sóletját, lefekszünk a díványra, ebben a kis bolt mögötti szobában, a kis hülye árulkodós meg én, el is alszunk, egyszercsak éjszaka jön az Apa, sír, és azt mondja, meghalt az édesanyátok, mindenki bőg, mi is bőgünk, az ember azon gondolkozik, hogy fáj-e, amikor az ember meghal, és ha igen, melyik részen, az biztos, hogy az utolsó kenetnek, meg a Kern ájtatos pofájának is megvolt a maga része a dologban, meg a bordaközi idegességnek, meg hogy karácsonykor, vagyis tegnapelőtt a karácsony nem volt benne a levegőben, de az viszont kérdés, hogy hogyan halhat meg egy Anya, aki ráadásul cukorbeteg, ugyanabban a betegségben, mint a hős Nemecsek a Pál utcai fiúkban, ráadásul őt meg se fürdették a Pásztorok a tóban, mint ahogy a Nemecseket, se Anya, se Nemecsek, reggel megnézzük Anyát, fehéren fekszik az ágyon, fekete ruhába öltöztetve, ki tudja, miért csinálnak úgy a népek, mintha egy halott is tudná saját magát gyászolni, a koporsóban úgysem látszik, hogy gyászolja-e magát, vagy sem, a temetésen ott van az egész osztály, mindenki az embert bámulja, az ember jobb szemében ettől megjelenik egy könnycsepp, a bal szemében viszont nem, az ember a mutatóujjával benyúl a szemüvege alá, hogy letörölje, a kesztyűnek éppen a mutatóujja lyukas, requiescat in pace, hallja az ember, hiszen a rendesebb temetéseken ő is ministrálni szokott, a Németh Laci néz szomorúan, a koporsó túloldalán a pap mellett, látszik rajta, hogy mindjárt elbőgi magát, de nem lehet neki odakiabálni, hogy ne bőgj, Laci, ne bőgj, látod, hogy én se bőgök,
hát beláthatod, szeretett Tabákom, hogy én nem írhatok még a kedvedért sem, semmiféle karácsonyi történetet karácsonyra, mert hiszen térdepelek ötven év óta egyfolytában, állandóan térdepeltetnek, és sejtelmem sincs róla, még meddig térdepeltetnek, s mert nincs miért, nem kérhetek, tehát nem is kérek bocsánatot…
1985-86-ban Álmok és jelenések címmel hosszabb versciklust írtam. A következő megjegyzést illesztettem a ciklus elé: „Ez a költemény az Ótestamentum verseinek anyagából építkezik, szembesítve a mát a szocialista időszámítás kezdetét jelentő forradalommal. A közvetlen költői előzmény számomra a legnagyobb magyar Lenin-vers volt, Füst Miláné, amelynek egyik részletét idézetként is szövegembe ágyaztam. Poémám kérdések gyűjteménye. Van, amelyikre sejtem a választ, van, amelyikre nem, mégis felteszem őket, mert bízom abban, hogy egyszer lesznek olyanok, akik minden kérdésünkre válaszolni fognak.”
A biblikus formában egyrészt arra kérdeztem rá, tíz évvel ezelőtt, hogy megvalósítható-e a szocializmus, másrészt a burzsoá restauráció veszélyére figyelmeztettem. Látomásomat veszélyesnek találták, nem akadt kiadó, amely a megjelentetésre vállalkozott volna. Könyvem Bálványos Huba segítségével jelent meg, magánkiadásban, díszes album formájában, 100 számozott és 18 számozatlan példányban, 10 lap műmelléklettel. Bálványos Huba grafikáiból az új elitként fontoskodó angyalok, a kisemmizetteknek magyarázó funkcionárius-pofák néznek ránk, s a kudarcairól és bűneiről tudni nem akaró bibliai Isten egykedvűen tekint alá a világunkat elözönlő sáskákra, amelyeknek feje az egyforma fejű hivatalnokokéra emlékeztet. Biblikus és modern rajzai a megjelenés igazán elegáns formáját teremtették meg munkám számára, ám a hatni, gondolkodtatni kívánó írás könyvkuriózum lett, beszerezhetetlen könyvtári ritkaság. Megjelenhetett, a kézirat minden oldalán rajta volt a nyomtatást engedélyező minisztériumi pecsét, de a megjelenés ára az volt, hogy nem juthattam el az olvasókhoz.
Ebből a versciklusból mutatok be egy részletet az Ezredvég olvasóinak.
1.
A Föld
sötét vala.
A Nap
meg a Hold
szánakozva figyelték,
és messzire, igen messzire
repültek tőle
a csillagok.
Mit
akartak
teremtményeid,
Uram?
Elválasztani
a világosságot
a sötétségtől.
Uralkodni
a nappalokon
és
az éjszakákon.
Mintha
a Földnek nevezett
csillag maga is
csodálkozva és félve
nézett volna reájuk.
Ekkora ereje van
az emberi lénynek,
vagy
olyasmibe kezdett,
ami
meghaladja erejét?
Hallgatott
a mindenség.
Végtelen türelmed
világított a fényben,
sötétlett a homályban.
2.
Idestova
százötven éve írta
bizonyos
Heinrich Heine:
Az emberek
a földön
akarják megcsinálni
az égi királyságot.
Fölgerjedt
ellenük
akkor is
a gonoszság.
A gonoszt
jónak mondták,
a sötétséget
világosságnak.
A királyoknak
volt
királyságuk,
e világi.
A püspökök
sem vágytak
arra,
hogy királyságod
földre szálljon.
Csak a nincstelenek
akarták mindenáron,
épp úgy,
mint mostanában,
mikor
hamis próféták
ferdítik az igéket,
és utalják
a mennybe
a földi mennyre vágyót.
Mondván,
ez álom
valósággá sosem lesz,
elég,
ha a szegények
hurkáról álmodoznak,
hiszen az asztalukra
hurka
többnyire nem jut,
mert ők
nem nyúlnak
a bőség kosarába,
mint
a gazdagok.
A sötétségben
ki látja az Urat
és a szeráfokat fölötte,
és kicsoda kiált:
„szent,
szent,
szent?!”
3.
Jób kérdezte:
Miért jó az Úrnak,
ha minket nyomorgat
és
ha a bűnösök
tanácsának kedvez ?
Az Úr azt feleié neki:
Kijelölted-é
a hajnalnak helyét,
hogy belefogóddzék
a földnek szélébe,
és lerázza róla
a gonosztevőket?
S te, Uram, kijelölted vajon?
A föld szélébe
hajnal nem fogódzik,
nincs,
ki a gonoszak
magasra emelt karját letörné.
Patagóniától
a Fülöp-szigetekig
az Ige
a védtelenek vérével
ivódik a rögbe.
Ismét a teremtésről
beszélsz nekünk,
kőszáli zergéről,
struccmadár tojásáról?
Kit oltalmazol azzal,
ha összekötöd
a Fiastyúk szálait
és a Kaszás-csillag
kötelét megoldod?
Jób tói azt kérdezted:
Lehet-e horoggal
leviátánt fogni?,
és kérkedtél
a behemóttal,
amelyet
ővele együtt teremtettél.
Száz éve
Párizsban,
később Dzsakartában
vérzett
a mi zászlónk,
és kihullt a kezekből,
melyek
ökölbe szorulva
nyúltak ki azután sokáig
a földből,
mint
pontok
fordított kérdőjeleken.
4.
Vidd el tőlem ezt a poharat:
mindazáltal
nem az én akaratom legyen meg,
hanem a tiéd.
Ezt mondta Fiad.
De mi a te akaratod?
Az, hogy az emberfiát
megcsúfolják?
Kiknek istene vagy?
Az elnyomóké?
A főpapoké?
A farizeusoké?
Ne vidd el tőlem
ezt a poharat,
hadd ürítsem
fenékig,
teljek meg keserűséggel,
amikor
felidézem
az utat, amelyre léptünk,
és amelyről
karddal,
csellel
űzetünk egyre,
és űzetni fogunk még
jó sokáig,
ha azt kérjük, amit
Fiad kért.
Ezért mondom:
Ne vidd el tőlünk
ezt a poharat,
és:
ne a te akaratod
legyen meg,
hanem a miénk.
5.
Ott állott
az Úr
egy függőleges kőfalon
és a kezében
mérőzsinór vala.
Ámósznak azt felelte:
Mérőzsinórral
mérem
népemet,
és nem bocsátók meg
néki többé.
És megengedte az Úr,
hogy praktikák késével
nyessék le
szárnyát akaratunknak.
Hagyta,
hogy higgyünk
a hitetőknek.
Clemenceau fortélyának.
Hiszékeny Allendének.
De
ellenségeink
mégsem ülnek felettünk
végleg
diadalt.
Akaratunk
kiszökik
börtönükből,
mint
különös,
szabad madár,
amellyel
már-már elhitették,
hogy csúszómászó,
amikor
váratlanul,
önmaga számára is váratlanul,
újra
fölrepül.
6.
És látom
a Megváltót, a miénket,
aki
nem kiálta
fennhangon
senkihez,
és nem hasadt ketté
a templom kárpitja,
a föld
sem indula meg,
s a kősziklák
sem repedezének,
a sírokból
az elhunyt
szenteknek teste
nem támada föl,
és nem jövének
a harmadik hajnalon
a városba,
és nem jelenének meg
senkinek.
A Megváltó
lelkét
csöndesen adá ki,
ezért a százados
és akik ővele
őrizték,
nem rémülének meg,
mondván:
Bizony, Istennek
Fia vala ez!
Nem is a te Fiad
vala a Megváltó,
aki
a tudatlanokért
fölment a hegyekbe,
hogy onnan
térjen meg
a lenti városba,
ahol az együgyűek
annak örülnek,
ha alamizsnát
vetnek elébük,
vagy
ha falás kenyérrel
űzik el
őket
portáikról
az urak.
És a főpapok
az írástudókkal
és a vénekkel
egyetemben
csúfolódhattak ővele,
mondván:
Szabadítsd meg
magad,
szállj le
a keresztről!
Ő
nem kiálta
fennszóval
tehozzád.
7.
Eli! Eli!
Lama sabaktani!
Azaz:
Én Istenem! Én Istenem!
Miért hagy ál el engemet?
Minket miért hagyál el?
Hát nem
a halászokért,
a közkatonákért
függött vala a kereszten
Fiad?
Szövetséget
nem
ővelük
kötött?
Őket
megint és megint
kiskorúakká,
újra
szolgákká
alázkodni hagyod?
Miként
a tizenharmadik
apostol,
Pál,
a haragos,
kérdezem:
…megint újból
szolgálni akartok?
A jóban
fáradozni
többé nem akartok?
Másról
szólni
úgysem tudok,
csak erről.
Hát kiben
fognak
megáldatni
minden
népek?
Kiskorúak valánk,
a világ
elemei alá
voltunk vettetve.
Odavetsz
minket
megint újból?
Nem jön el
teljessége
az időnek?
8.
Óh
hát ilyen nagy az Eszme,
mondd
Vladimír Iljics,
ilyen?
Hogy életen,
halálon,
hogy csontokon
megyen átal
s marad meg
a csontok velejében,
ami nincs már?
Ezt kérdezem
én is,
de hiába
várok jelenést.
Nem hallám
az ő szárnyaik
zúgását.
Az angyalok
nem repülik át
a Napot
és fekete fényköreit
kezükben karddal.
Nem hunyászkodnak meg
előttük
a Nap meg a Hold,
s mint pulykák,
kurrogva
nem reppennek fel
előttük
a csillagok.
Nincs
repülésük
a csontokon átal
a csontok
mezején.
S nem is
visszhangzik
a kiáltás:
szent,
szent,
szent!
mert hallgatnak a csontok.
Csak a hamis prófétákat
hallani, akik
azt mondják:
„Mondá az Úr!
Mondá az Úr!”
Holott
az Úr
nem bocsátotta őket.
Az Úr is hallgatott.
Rettentő
türelemmel.
Hogyan is mondta volna:
„Béke!”
Holott
nincsen béke.
Engedte,
hogy tobzódjék
a rossz.
Kezét
ellene
nem emelte föl.
Mert amikor
a mázolók
mázzal
bemázolták
a falakat
és azt mondták:
„Imé
az igazi város!”,
az Űr
tudta,
leomlik a fal,
porrá leszen a város.
Ezért hallgatott.
Ne várass
magadra,
Seregek Ura!
Ki
mondja
mostan:
A kemény
orcájú fiákhoz
és
makacs szívűekhez
küldelek téged!
9.
A lélek
visszafelé
száll az időben
egynéhány emberöltőt.
Egyedül száll.
Nem jött
érte
ember-arcú,
oroszlán-arcú,
bika-arcú,
sas-arcú angyal.
Útját
visszafelé
nem övezi
dicsfény.
Azért
száll oda,
hogy onnan
ide nézzen.
Azt kérdezi:
„Mi készül
a világban?”
Menetelő
szegények közé
furakszik
a lélek.
Mint kérdőjel
ágaskodik.
Örömben
ürömöt
érez.
A lélek,
az árva,
didereg.
Nem mer
előre nézni,
fél attól,
amit látna.
Szól hát:
Miért
nem
tartod meg, Uram,
a te népedet?
Miért
nem
rendelsz elébe
útjelzőket,
útmutató oszlopokat?
10.
Így imádkozzatok:
„Ne bocsásd meg
a mi vétkeinket,
miképpen
mi sem
bocsátunk meg
az ellenünk
vétkezőknek.”
A világot
elönti
a megbocsátás;
pocsolyáiban
békák brekegnek
hálaadó
imát.
Itt állunk,
és imát
gyomrunk kordul,
tüdőnk zihál,
inunk remeg.
Nem is
imát,
de átkot!
Hármat is!
Az elnyomókra!
A prófétákra!
És terád, Urunk!
Azt mondjuk:
„Ne jöjjön el
a te országod.”
A mi országunk
jöjjön
végre el.
Húsvét-szigetek pedig nincsenek, csak a Húsvét-sziget van, és ott állnak azok a kövek, melyek nem tudni, hogyan is állnak ott, mint kerültek oda, nyilván vannak elméletek. Minden ember sziget, honnét nem tért meg utazó, jóllehet inkább azt mondja Hamlet, hogy a kor gúny-csapásit s egyebeit viseljük, mert rettegünk a halál utáni tartománytól. Talán az istenhit s velejárói, ez a lélekkettőzés s metafizika szűnvén – bennem feltétlenül, de Beckettben is nyilván s vidékén – az ember a reáliák közt él s mozog, miközben arra gondol, ami nem ez. Vigaszul, nem rettegésnek. Hát ha savanyú, haszontalan, lapos, sivár a világi „üzlet” (mily ráérzőén fordítja Arany a „the uses of this world”-öt!), nem jó-e azt gondolnunk, hogy mi a Verébkirályság itteni szerencsétlen (mert ebben is kéretlen) kis „legal alien”-jei vagyunk, mászkálunk, mint a Sting angolja a vízen túl, egy havas parkban, jómagam jómagámat így látom az egyik legridegebb német városban, Duisburgban ott húzgálom le minduntalan a kesztyűm a fagyban, hogy a (nem is tudom még akkor, na mondhatná valaki, és mit tudnék?) Madárzsoké c. verset írom, azaz mindenféle versszakokat firkálgatok, s köröttem a tél, összefagyaszt, de attól még semmi érdemben eggyé nem áll, még munkavégzés kell ahhoz, mert hiába, hogy én a Második Királyság madár-lelke vagyok, azért csak ki kell menni a piacra, s oda néha oda-oda is lőnek, mint tudjuk.
Abban a lelki világban, ahol a verebek piacgazdasága zajlik, az egyetlen efféle, amit emberinek igazán elismerhetek, ebben én ezt a kis karácsonyi írást a gyerekek, a költészet, Szép Ernő fája alá raknám. A gyerekek több Húsvét- szigetet csinálnak maguknak később képzeletben, s mi az a „később”, átmenet idő az, mikor még itt vannak, de már oly-egész-muszájjal nincsenek, ücsörögnek magányosan, szívesen így, mint Rilke hosszú leveleket író utazója, ki még nem aktualizálja, hogy „megtér-e”, vagy sem, mert elsősorban úgy istenigazából itt szeretne lenni ezen a földön. Ah, istenigazából, mondaná Szép Ernő, akire ezzel rá is tértünk. Miért nem az a szó van, hogy „emberigazából”? Miért az van, hogy „istenem”? Miért nem ugyanígy, hogy „emberem”, ez miért alig? Miért az van, hogy „mivoltom”, miért nincs „mivanom”, „miieszem” – ennyire nem bíznánk mi magunkban, ember-mivanunkban? ennyire félnénk a csalódástól? A szív albumába, el kell olvasni ezt Szép Ernőtől, ahol azt mondja, ne higgyük el, amit a legszebb igazság látszatával vagy „hitével” is hazudnak, mert az, ami igazán van, el van téve nekünk másnap hajnalra, mikor minden olyan tisztaságos tiszta lesz, hogy csak satöbbi! Az emberét neki. Tele van Szép Ernő verse-szövege avval, hogy őneki innen el kéne mennie. Bizony, én a legszeretettebb emberkörben sem tudok intézményesen időzni, hogy igen hamar cefetbe ne szakadjon valami fontos, bizony, hogy csak „utazóként”, zégelődőként tud az ember jelen lenni e világban amaz idejében, melyet nem a célszerű robotolással tölt. Kezdtem gyanítani a minap, azért dolgoztam én oly sokat, mert így lehetett még bármit a legjobban elviselni. De karácsony-időn senkit-semmit bántani nem szabad.
S nincs is itten semmi bárkitől-rugaszkodás, a karácsony meghittje van; módon. Szpéró verebünk kismadár korában, mikor először látta, megijedt a karácsonyfától, a gömbökben a maga képétől nyilván, vagy ki tudja, mi fényektől-arányoktól. Ma már, hogy ő nyolcadik éve a Tabánban pihen, csak mosolygós emlék ez. Azok közt a memoárok közt leledzik, melyekben szép sugallatos jellegzetesség, hogy anyám annakidején egy Vernét, egy Hemingway-t (csoda volt az is!), egy Dosztojevszkijt tudott vásárolni nekem. Nem kettőt. Hát Húsvét-szigetből, karácsonyosan, legyen akkor több, ha van rá tehetésünk. Ha van mehetésünk, van már tehetésünk, ettől gazdagabb az utazó-hasonlat, talán. Ha kell neki az. Mindig se lehet az, hogy „tönkre jön, tönkre megy”. Van kis valami ép.
Persze… s karácsonyi gondolatnak nem túl jó, hogy „kellek-e én úgy igazán bárkinek ezen a földön, kell-e bárki bárkinek úgy igazán”. Persze, kell. Kellek nyilván én is. Az sincs, hogy ilyet ne érzékelnék, sejtegetnék. Pausáléba úgy a becsületes, ha azt föltételezem. De a magam karácsonyfája alá azt a csomagot teszem, amit ki sem kell bontani, annyira tudom a tartalmát. El lehetne menni. Falnak fordulni bajtól-bútól, ahogy Szép Ernő mondja a milyen-jó-néki-elalvás versében. Leülni önsajnálattal ágyunk szélére, megkettőződve, és suttogni, szegény barátom? Nem, ezt már nem. Ennyiben változott a kor divatja. Talán Szép Ernő és a heavy metál proteszt-szövegek közt, hogy azt mondja: világ, nekem te ne gyere, te azért vagy csak, mert én megdolgozom érted (lásd József Attila a papájáról, Ady inkább? na, magyarból is megbuknék…?), de neked, világ, semmid sincs, hogy adhass, hordd el magad. A világ nem hordja el magát, bárhogy nyűvi. S jó is, hogy van. Kőpárkányokat épít a világ, ahol néma madárcsapatnak napozása esik. Jön a tél, nem tudnak erről az én karácsonyomról. Melyben én is a szegény világ vagyok, hagyom, legyek magam egy csomag, valami itt-időzésé még, miközben csomagolópapírom Amott zizeg már.
A szája jár, amíg a sokaság ki
nem kaparja neki a gesztenyét,
amit megsütni s gyorsan felzabálni
percig se késik majd, ha trónra lép,
az ország sorsa légyen bár akármi:
ő meg nem rövidülhet semmiképp,
a koldus is az ő sokmilliárdnyi
hasznát növelve nyújtja ki kezét.
Mi csak legyintünk, újra elfogadván,
hogy légyen bár szabályszerű a kampány:
egyetlen lúd is disznót győzhet itt.
„Ékes” szavaival tele a kincstár,
tagadó választ bömböl akkor is már,
mikor a kérdést még fel sem teszik.
Parányi melegség,
mi átfut a szíven,
tétova szándék, mely
segíteni mozdul,
növő hajlandóság
más ember iránt – ez
mind muzsika bennünk.
Gyűlölet, amely csak
igazságtalanság
ellen lobban – szintén
muzsika mibennünk:
dübörgő s robusztus
zene, amely győztes
áradással önti
el a gonoszságnak
állásait lelkünk
szikkadt rejtekében
Ezer megbicsaklott
indulat s derékba
tört álom szívsértő
éles törmeléke
alól buzog égre.
Volt egyszer egy dalos kedvű, csúnyácska asszony,
kit leverebezett a Szajna-parti zsargon,
a szürke, arctalan nép verebezte le,
mert őt fejezte ki triilátlan éneke.
Szürkéknek nem dukál színes tollú madárka,
ám egy zengő veréb nekik is jár talán, ha
elszótlanul a hit s a tépázott remény,
s csak csüggedés csücsül a járdák szegletén.
Ki irigyelte őt? A könnyeit ki látta?
Ki tudja, mekkora a csillagok magánya?
(Amit a tapsvihar nem old, csak elborít,
kalitba zárva a szív rebbenéseit.)
Fényes dalesteken sokaké volt, de éjjel
maga egyezkedett a rettentő sötéttel,
amit a szerelem világított csak át,
ha az üvegtetőn a hold bekandikált –
s a csúnya kis veréb szép lett önnön dalától,
már hangja sem reszelt érdesen, mint a ráspoly,
inkább melengetőn simult a lelkeinkhez,
ahogy ágyban simul hozzánk a drága hitves.
Hó nélkül
emlékül
a számban sár
sárral kevert könny
borszag
itt repdes körülöttem
tizennyolc év tíz hónap és
egészen pontosan két nap
kétezerkétszáz perc
itt repdes
Hó nélkül
emlékül
az ilyen verseket
szénné kell égetni
láttam ma hasonlót
születéshez és halálhoz
bennem születés volt
és halál
ma nincs karácsony
szaloncukrot nem dézsmáltam
csillagszórót nem égettem
ajándékot se kaptam mást
csak magányt
– és ott ahol a hó szakad
Hónélküli
tűlevelekben
békéül
bennefeledtem
Fényszóró
fénypatakokban
távolról
fénypatadobban
Kisjézus
ostszületikmeg
lágyhangú
gyermekeinknek
Gyertyácskák
lángjukatestük
lobbanják
sírvaszeretjük
Csengőszó
éjiharanggal
fényiőhó
mennybemarasztal
Szeretettel köszöntjük a nyolcvanéves László Gyulát
Messze, a titokzatos Keleten, Bagdadban, a mesék és tolvajok városában lakott. Ismerték nevét szerte a városban s bölcsnek mondották. Legendák kerengtek róla, melyeket senki sem látott, de mindenki esküdött rá, s melyek szájról szájra jártak üzletekben, piactéren, nyílt utcákon, kapuk alatt. Születtek a csodák és terjedt a hír. Senki sem tudta, hogy honnan indulnak, csak hallotta a szomszédjától vagy a barátjától. És ezek minden esetben saját szemükkel látták a csodát. Ott voltak éppen, ahol történt, sőt nem ritkán rajtuk és velük hajtotta végre a Mester.
Tisztelet és alázat vette Őt körül. Évtizedek óta élt így. Idős emberek ha gyermekkorukra emlékeztek, ugyanúgy látták, mint most. Ezerráncos arccal, hosszú, simára simogatott, megfehéredett szakállal, bozontos, ősz hajjal. Mintha az idő érintés nélkül röpült volna el felette. Rebesgették ugyan, hogy valamikor a város szélén lakott egy maga tákolta kis kalyibában s napszámba járt a gazdagokhoz, és csak később költözött abba a magas kőházba a piactéren, ahol a mai nap is lakik. De erről senki sem akart tudni és elhallgatták.
Pedig valóban így történt. Eleinte csak kunyhójában fogadta a zarándokokat, akik messze földről csodálatosképpen egyszer csak járni kezdtek hozzá. Jöttek az idegenek és keresték a csodatévő Juszufot. Akkor még nemigen ismerték, a nevét is alig tudták, csak néhányan, mert ha beszédbe került is néha valahol, csak úgy emlegették, mint az „öreg napszámost”. Dehogy tudtak akkor még a városban a csodáról. A más városbeliek hozták a hírt, folyton fecsegő szájjal széjjelszórták az utcák során, mint magvető barázdák között a magot, s megfogant. Burjánzott, akár a dudva. Eleinte kételkedtek benne, néhány hét múlva büszkék voltak rá és dicsekedtek vele. Nem minden várost áld meg Allah egy szenttel vagy csodatévővel. Vigyázni kell rá, és jó, ha a kedvében járnak, nehogy kiérdemeljék haragját és rontást hozzon a városra.
Kunyhója előtt állandóan ott tanyázott egy-egy zarándokcsapat. Megvárták, míg a mester fejükre teszi a kezét, rájuk néz, és mentek vissza városukba, falujukba, taposva a hosszú mérföldeket.
Így ment ez évek során változatlanul.
Végül Juszuf a piactéren építtetett egy palotát, és beköltözött a városba. És hirdette: – Nem kívánhatjátok, hogy én, Juszuf, a ti nagy csodatévőtök, aki híressé tettem városunkat, méltatlanul a városon kívül, kunyhóban lakjon, míg ti idebent a városban kőházakban mulattok.
Az emberek bólogattak.
– Jól van, Mester, ahogyan te cselekszel, bizonyára jól van úgy, mert a te füledbe Allah súgja azt, amit a szádon kimondasz, és ki merne szembefordulni Allah akaratával. A te akaratod Allah akarata. Cselekedj úgy, amint néked és Allahnak tetsző.
Homlokukat földre érintették előtte és hordták a köveket, hogy épüljön a díszes palota. Nyikorogtak a szekerek tengelyei s közben mondogatták: – Igaza van Juszuf mesternek. Mit szólnak a más városból jövők, hogy a mi nagy csodatévőnk kunyhóban lakik? Olyan házat kell neki építeni, ami párját ritkítja nemcsak a városban, de messze földön mindenütt. Méltó lakhelyet Allah szolgájának.
Elkészült a palota. Ékes volt, gyönyörű. Megcsodálták az idegenek, dicsekedtek vele a városbeliek:
– Én is hordtam a téglát…
– Én a márványt csiszoltam…
– Én egy fél zacskó ezüstöt adtam rá…
Messzi vidékekről zarándokoltak kezének egy érintéséért és fogyni nem akaró sokaság ácsorgott palotája előtt a piactéren. így ment ez hosszú évekig, mígnem egyszer elragadta őt is valami betegség, és nem engedte ki az ágyból. Pedig a városban már arról suttogtak, hogy halhatatlan.
Nem sokáig nyomta az ágyat. Mikor közel érezte már a halált, odahivatta magához a legkedvesebb fiát, magukra záratott minden ajtót és így szólt:
– Elmesélem neked az életem történetét. Sok tanulságot meríthetsz belőle és boldogulást az életre.
Időtlen idők óta szolgák voltak a családunk tagjai. A nagyapám is napszámos volt, annak a nagyapja, ükapja is, meg minden őse, aki valaha élt, így belőlem se lett más, maradtam volna örök életemre földhöz ragadt nyomorult, ha furfangos eszemmel nem segítek magamon. Hamar meguntam más szolgája lenni, s egyszer nekiindultam az országutaknak, sorra jártam a környék városait és közben itt is, ott is, beszélgetés formájában elejtettem egy-két mondatot: „Hej, a mi városunkban, Bagdadban még most is vannak ám csodák! Kint, egy városszéli kunyhóban lakik egy ember, akinek éjszakánként csodalátásai vannak. Kezének érintésével betegeket gyógyít, vigasztalja a megszomorodott lelkeket.”
Nem álltam ki a piacra kiabálni, csak úgy csöndesen a sikátorokban mondogattam. Azután hazajöttem. Idegen városbeliek keresték a csodatevő Juszufot, aki a városszéli kunyhóban lakik. A bagdadiak hitetlenkedtek, csodálkoztak, végül büszkék lettek rám. A többit ismered. Most rád hagyom vagyonomat és hatalmamat. Állj ki a nép elé és hirdesd: „Juszuf, az én apám, Allah szent szolgája, halálos ágyán rám adta csodatévő hatalmát, jertek, gyógyuljatok és vigasztalódjatok énnálam.”
Néhány nap múlva soha nem látott pompával temették el Juszufot. A környékbeli városok lakossága is elzarándokolt a szertartásra, hogy ott legyenek a nagy halott földről való távozásakor.
Halála után úgy emlegették, mint a legigazabb embert, aki valaha is élt a városban.
a stukkerral az emberkülsejű lény
honnan-hová e patyomkin-világon
ízléstelen záródísz Isten művén
Amerika, immár álmunkban-álom
vakult idővel, pénz szagával legyintget
mire szán minket
Gonosz? Ugyan! Hisz’ nélküled
nincsen lét, sem a Semmi,
sem a Világ,
a Sötét sincsen (tán csak a Bárgyú);
nélküled egymást kioltaná
Isten meg Antiisten.
A lefokozott
emberség: az a Gonosz,
s a lefokozás. Te
légy velünk, Fényhozó.
A csőd, amit az ősi kor bozótja
az antikvitás, meg az a kelekótya
félmúlt ránkhagyott, az elmélet, a gyakorlat
az örökös szigorlat
s szegény kis professzorom
ki odván szorong:
mind szép, de én, egyetemén az Úrnak
inkább téged tanullak
szomorú is csupán miattad
leszek, ha majd végperchez ér az Attak
s magammal viszem gyöngéd
lényed beszédes csöndjét
s áttűnéseid megejtő-szelíd
emlékeit.
Hazafelé indultam.
Fürkésztem a madarak nyomait a szélben,
mert nyomokra szükség van.
Szimatoltam a pillanat dorombolását,
mert induláshoz derű kell útravalónak.
Ittam egy jó erős feketét.
Ám –
…sehogy sem tudtam nekilendülni, ejnye,
mivel első lépésem leendő nyomában
máris ácsorgott valaki.
– Hová mész? – kérdezte a mosolya.
Módszer lenne az is, persze, hogy
megütöm; mindjárt
megvilágosodna. Persze.
– Számbaveszem, hány lépés
a Hazavezető Út.
Ismét a légbe pillongattam, hisz
bizonyosságra, bíztatásra
oly nagy szükségünk, hogy
szívünk zübörög belé.
A Hazavezető Legrövidebb Út…
– Ne fáradj, kismester.
Százhét lépés. Egy-két ugrás. Hosszú kúszás.
Nem mondta, a szemtükör
villanataiból olvastam az adatokat.
Nagyon hasznos kis tudás ez,
iskolája soha nem is volt…
ellenszere soha nem is lesz.
– Mindenfajta megismerést megmosolygok.
Kivételt talán csak…
– Otthon vagy.
(…képez… …ami létez…)
Volt egy csöpp időm, emberesebben
széjjelnézni, hol is
vagyok, ahol vagyok.
Teaillat araszolgatott a félhomályban.
Rögtön feltűnt, mennyire
hajlamos a korra. Farigcsált rönk,
ez aztán alaposan.
Megszorítottam a botomat, egy
ernyőt, tulajdonképpen egy esernyőt.
Lassú… fehér árokágazás,
erezetbe vesztek a szájszegletek;
ráncosodásban és töpörödésben
ilyet még almában sem láttam.
„Utad közben útra keltél?”
Gondoltam, fokozni kéne a szorítást, ha
majd engedek, hát
fényes üveghangot leheljen.
„Miért jó? Miért szép?”
Egyik lábamat a másik
elé lendítettem…
ilyeténképp könnyen
mozdult el, menthetetlen.
Nem szép. Nem jó.
Csak egyszerűen: szép és jó.
Jules tegnap érdekes megjegyzést tett.
..Hívő vagyok. Hiszek a görög istenekben;
világos, ha új s újabb dologba kezdek
mindegyre más-más a megörvendeztetett isten.
Holnap paráználkodni és hazudni fogok,
és nem szegek meg semmilyen parancsolatot.”
Ma reggel, riadtan, arra ébredtem,
hogy Jules és a feleségem eltűntek.
Igaz, ami igaz: a feleségemet elhanyagoltam.
Délután kezembe akadt a görög mitológia
kritikai kiadása (Pszeudo Kiadó, Bp., é. n.),
nem olyan kétségbeejtő, mint a Biblia.
Kora este lett, egyszer csak itt volt Jules,
a Béla, Sándor, a Kapitány és még vagy öten.
– Mi az, verekedni akartok? – kérdeztem.
„A születésnapodra jöttünk. A feleséged?”
Önkéntelenül elindultam a hálószobába,
Melanie valamit pakolászott, gyorsan megcsókoltam.
Lenn várták, mikor lehet enni, Jules magyarázott:
„… holnap talán utazni, lopni, ölni…
Igaz, ma még nem is hazudtam.”
A bolygó hollandi legendáját mindenki ismeri, de sejti-e valaki, mi történik manapság a hajó fedélzetén?
Mint tudjuk, annak idején a kapitány rémisztő káromlások közepette megfogadta, inkább soha sem lép többé a szárazföldre, de nem tűri, hogy a szelek kényükre-kedvükre packázzanak vele. Fogadalma meghallgattatott, a hajó hol itt, hol amott bukkan fel a világtengereken, a kapitány rendíthetetlenül áll a parancsnoki hídon, a kormányos és a matrózok teszik a dolgukat, a vitorlák tűrik az orkánokat, a kötélzet feszes, a rézveretek ragyognak. Az is közismert, hogy a bolygó hollandi felbukkanása rosszat jelent, ha valaki megpillantja, nem árt, ha felkeresi a hajólelkészt és előkészíti a mentőmellényt. Persze nem mindig tragikus a találkozás, főleg ha a hajó jó építésű és viharálló, de így is az a legjobb, ha rögvest lezárják a fedélzeti nyílásokat s rögzítik a rakományt.
– Ezt mindenki tudja – vágják rá bármely matrózkocsmában Hamburgtól Valparaisóig, ha valaki szóba hozza a legendát –, de milyen lehet a viszony a bűnös kapitány és a büntetlen legénység között?
– Bizonyára gyűlölik a matrózok – hangzik a tétova válasz –, de ez már édesmindegy, hiszen mindenki elporladt, aki valaha várta őket a kikötőben. Talán – teszik hozzá sokan – már nem akarnak kikötni sehol, jó nekik ott, a tengeren.
A bolygó hollandi manapság is fel-felbukkan, a radar nem jelzi, csak a parancsnoki híd ügyeletesei láthatják, ha jó a szemük, s csak ők mesélhetnek róla, feltéve, hogy partot érnek a baljós találkozás után. Takamura kapitány, egy japán tanker parancsnoka például megmenekült, igaz, hatalmas hajója a Jóreménység foka mellett elsüllyedt. Jokohama szerte beszélik, hogy Takamura azóta éjjel-nappal a Fudzsira függesztett tekintettel térdel egy Zen templomban, és sírva fakad, ha valaki a „tenger” vagy a „hajó” szavakat kiejti a közelében. Hasonképpen járt Jensen úr, a Trelleborg vontató navigátora. A Karib-tengeren járván pillantotta meg a bolygó hollandit, nem sokkal azután, hogy a gép felmondta a szolgálatot, kiszolgáltatván a hajót a hurrikánnak. Jensen (a jamaicai parti őrség emelte ki a megvadult tengerből) csak azért menekült meg, mert pipájában éppen Flying Dutchman dohány izzott. A navigátor megtakarított pénzén korcsmát nyitott Kingstonban, jó messzire a kikötőtől. Mind a ketten közvetlen közelről látták Engelbert – mások szerint Egbert – kapitányt, amint egy levelet akart átadni nekik, Takamura szerint sátáni mosollyal, Jensen szerint korrekt udvariassággal az arcán.
Bármennyire is furcsa, ama levélből tudjuk, milyen viszonyok uralkodnak a hajó fedélzetén.
A koronatanú, Iván Sztyepanovics Morozov elsőosztályú kapitány egy Typhoon-típusú atomtengeralattjárón szelte a tengereket, s éppen az északi szélesség „A”, a nyugati hosszúság „B” fokán járt (a pontos adatokat nem sikerült megtudni az N. ország M. városában székelő flottaparancsnokságon), amikor a periszkópon át megpillantotta a bolygó hollandit.
Iván Sztyepanovics nem ijedt meg, részint mert nem volt szokása, részint mert rettentő hajóját semmiféle veszély nem fenyegethette széles e világon. Mindazonáltal óvatosan járt el, bekapcsoltatta az összes védelmi berendezéseket, nem feledkezett meg a műholdak éles szeme elől rejtő elektronikus zavaróernyőről sem, ellenőrizte a torpedókat is, s a megfelelő manőver után felmerült a víz alól.
A Typhoon jelzőmatróza leadta a szokásos jeleket, s a tengeralattjáró mellett alig kötélhossznyira ringó hajó – igaz, ősrégi kódot használva – válaszolt is. „Kapitány megy kapitányhoz” – lengett az agg hajó tat-árbocán a három zászlócska, s máris vízre tették a sajkát.
– Iván Sztyepanovics, merüljünk le mielőbb – ingatta a fejét Dmitrij Vasziljevics Pavlenko ezredes, a nukleáris rakéták őre. – Nem jelent jót ez a találkozás.
Mert mindenki tudta, kivel van dolguk.
– Talán fél, Dmitrij Vasziljevics? – sértette vérig helyettesét Iván Sztyepanovics.
Engelbert kapitány (maradjunk ennél a névnél, lévén ez a többségi álláspont) ügyesen a fedélzetre ugrott, ékes, aranysújtásos kabátján csillogtak a rendjelek, rövid tengerészkardja megpendült a vaslépcsőn, amint felsietett a parancsnoki toronyba. Illően tisztelgett, lehajtott egy pohár vodkát, s egy lepecsételt borítékot vett elő zsebéből.
– Nagyméltóságú kapitány uram – mondta ódivatú angolsággal –, kérem, eme levelet juttassa el a rotterdami tengerészeti hatósághoz.
Iván Sztyepanovics meghajolt, tétován átvette a levelet.
– Fontos jelentenivalóm van – magyarázta Engelbert kapitány. – Próbálkoztam palackpostával is – mutatott a vodkásüvegre –, de az bizonytalan portéka.
– Vegyük önöket a fedélzetre, netán vontassuk be a legközelebbi kikötőbe? – nézegette a díszes levelet a Typhoon parancsnoka, mit sem törődve Dmitrij Vasziljevics diszkrét köhintésével.
– Nem, nem – derült a hollandus. – Mi nem léphetünk soha többé szárazföldre, mint tudja, ez örökre elvégeztetett. De – emelte fel az ujját – ez nem jogosít fel senkit a fegyelem megsértésére.
Iván Sztyepanovics maga is roppant fegyelmezett katona volt.
– Arról van szó a levélben – folytatta Engelbert –, hogy a kormányosom tíz évvel ezelőtt öt fok helyett nyolccal fordította délnek a kormánykereket, a másodtiszt száznyolc évvel ezelőtt hat percet késett a délutáni őrség átvételekor, két matróz foltozott ingben vett részt a reggeli sorakozón, a másodtiszt ugyan nem tett semmi rosszat, de hiányzik belőle a kellő buzgalom, a hajósinas nem tanulta meg még a mai napig sem a csúcsvitorla kezelő kötelek nevét.
– Olyan fontos dolgok, ezek? – szólt közbe kétkedve Dmitrij Vasziljevics. – Talán zendülés fenyeget?
– Ugyan már, jó uram – ingatta a fejét Engelbert –, nem akarnak azok semmi rosszat. Meglehet – somolygott –, ők még reménykednek a büntetés elengedésében, de hiába minden, én igazán tudom. Hanem a rotterdami kikötő urai okkal szabták meg a teendőket és írták elő a szabályokat, s bár én vétkes vagyok, őket megmentem a bűnöktől.
Iván Sztyepanovics megpróbálta kihasználni az alkalmat, s számos kérdést tett fel Engelbert kapitánynak a tengerek járásáról, tapasztalatairól, de a hollandus mosolyogva rázta a fejét.
– Nem, nem, kapitány úr, mennem kell, mert bár minden tengerészem tudja a dolgát, s híven követnek bárhova vitorlázom is, mégis sok baj van a hajón, amivel persze megbirkózom, hiszen összességében mindenki elvégzi a munkát, s teljesíti a parancsaimat. De a minap felfedeztem, hogy az írnok rosszul vezeti a hajónaplót, arra hivatkozva, hogy nincs papír, csak palatábla, s úgyis letöröljük nap nap után az adatokat, és a szakács sem mindig készséges vacsoraosztáskor. Nem büntetem meg őket, dehogy – legyintett Engelbert –, mivel is büntethetném őket, tán kimenő-megvonással? De akkor is fontos, hogy a felsőbb hatóság mindent tudjon róluk.
Ennyi a történet, s most joggal kérdezhetik: miért nem terjedt el mindenütt? A szomorú helyzet az, hogy Iván Sztyepanovics jelenleg a haditengerészet elmegyógyintézetének a lakója, mégpedig teljesen indokoltan, hisz csaknem kirobbant miatta a világháború. Hajójával egy egész esztendeig keringett a Balti tengeren, mivel sehogysem akart kikötni Szentpétervárott, hiszen arra volt világos parancsa, hogy Leningrádba fusson be a szokásos karbantartásra.
Mint mondottuk, fegyelmezett katona volt.
A nyugodt séták hiányoznak életedből.
Régi tárlatok, kertek. A figyelem gyöngéd ívei
egy lány arcáról. Amikor úgy néztél kedves
tárgyaidra, mint élőkre. Nem nyúl ki Isten
a versből, hogy homlokodon végigsimítson,
Mogorva szobor alszik a metaforák között.
Hideg eső mossa át a szívet, mint a májust.
Már belül sem lélegzik láng. Színes maszkodba
csomagolt az éjszaka. Fekszel egy márvány
sakktáblán, rózsával a kezedben.
Most a narrátorokon a sor.
Szakadt válltömések panoptikuma.
Por és vér keveredik.
Néhány frizura.
A bőr keserű, mint az égbolt.
Szádban a sírás, szétfolyt.
Poharak üvegtörmeléke az idő,
mondatok helyén nő a kő.
Éjjel kisfiam odabújik hozzám
Hangtalan könyörög: ne hagyjam el
Mondjak le mindenről maradjak jó
Ne tudja szegény álmában mi az önzés
Csak sejti
Rólam nem mondanak el semmit a szavak
Csak a Hazugság gyűl az árnyékok körül
De az árnyékok is elhagynak hajnal felé
Egyedül maradok mint hó alatt a kaktusz
Nagy növény szobámban a Hazugság
Mely ébrenlét és álom közé fúrta gyökerét
A függöny mögött meglebben
A nyugalomba áttűnő félelem
Ahogy kisfiam fölsír s átölel
Olyan bennem most a bűn mint a szivárvány
Szép és kegyetlen (szinte gyilkos)
csupa tejszín az ünnep az égen vérző csillagok
ragyognak tárgyaink a sarokpolcon
függönybe törli kezét a szürkület
villamosok fénye be-bevillan
végigpásztázza a mennyezet kormos foltjait
a falon megfakult plakátok színészarcai
a Nap emléke rémlik mint egy hangulat
ülünk a sötétben cigarettáink parazsát leveri a huzat
a zene meglódítja ábrándjaink hullámvasútját
szorongunk mint az iskolában
ahol a fekete tábla üregében dobálták neveink betűit
fehér csipke a neved ahogy leveted harisnyádat
végre nem a műanyagot simogatom
eljutottam íme bőrödig
elektromos minden ruhadarabunk
szikrázunk
Az önállóság hazudozással kezdődik.
Hazudni kellett, ha moziba akartam menni. Nem tudom, miért féltettek annyira a filmektől, hiszen végül is a szüleim ültették el bennem a mozizás gyökereit, amikor hosszú betegségemet követő lábadozásom időszakában, s még jócskán utána is, magukkal vittek olyan darabokhoz, amiket „úgyse ért a gyerek”. (Értettem. Valamennyit felfogtam az ölelések és csókok jelentőségéből, még ha ez a tudás a sejtelem formájában öltött is csak alakot.) Évek múlva, mikor terápiából szórakozás, sőt szenvedély lett számomra a mozizás, le kellett tagadni, legalábbis hallgatni róla, vagy mást mondani, füllenteni, be nem vallani, hogy ebbe vagy abba a moziba megyek. Minduntalan fedőprogramot kellett találni hozzá, bármely más színtérre hivatkozni, csak a mozira nem. Eleinte nagyon kevés alkalmam nyílt erre, mindent ki kellett használni. így lett a vasárnapi templomba járásból előbb-utóbb moziba járás.
Jártam templomba, mert vittek, aztán küldtek. A kapunkkal szemben nyílegyenesen futó mellékutca végén balra fordulva magasodott a vörös téglás, kéttornyú épület. Nem lehetett elvéteni. Nekem sikerült. Egyedül engedtek utamra, mivel úgy ítélték meg, semmilyen veszély nem leselkedik rám (csak olyan, amilyent ők el sem tudtak képzelni).
Az első áldozáson is átestem a megfelelő időben; nyolcéves koromban, tavasszal beírattak az eseményre felkészítő hitoktatásra. Délutánonként tartották az órákat, nem a vörös téglás, nagyobb templomban, hanem egy közel eső, kisebb kápolna sekrestyéjében. Együtt jártam egy kedves, almaarcú kislánnyal, akit hazafelé – illő távolságból – mindig elkísértem. Magdinak hívták, és az életemben később is fontos szerepet játszó nyílegyenes mellékutca hetes számú házában lakott. Semmit se tudott iránta megnyilvánuló rajongásomról. Sohase beszélgettünk, azt se tudtam, melyik általános iskolába jár, de évek múlva is számon tartottam (sőt titkoltam), mint elsőáldozási kalandot, mint legeslegelső – távoli – szerelmemet.
Aztán ministráltam is. Az elsőáldozás utáni évben, csöndes délutáni litániákon többedmagammal ott térdepeltem a kis kápolna oltára előtt. Egyik társunk folyton elájult, nekünk kellett szertartás közben kivinni a sekrestyébe, majd helyette cipelgetni a nehéz misekönyvet a szentségtartó egyik oldaláról a másikra.
Három év múlva bérmálkoztam. Ez az esemény már egy távolabbi, belvárosi templomban zajlott le. A hídfőcsonknál csikorogva fordultak vissza a végállomást jelentő körvágányon a villamosok. Az Erzsébet híd nem létezett; egykori tartóoszlopai tizennegyedik éve meredeztek a semmibe – majdnem annyi ideje, mint ahány évesen engem részesítettek főpapi kezek a kamaszkor kezdetét jelző katolikus szentségben.
Karórát kaptam ajándékba, életem első igazi, felnőtt óráját, de a templomhoz közel lévő egykori Márkiin játékbolt kirakata jobban izgatott. Villanyvasútat is lehetett kapni, engem azonban egy patronos játékpisztoly tartott bűvöletében. Ezüstösen csillogott a festett alumínium játékszer, megtakarított zsebpénzemen nemsokára megvettem. Szalagpatront durrogtattam benne, úrrá tett a házbeli srácok között, a fakardként szolgáló botok, s más, fából készült harci eszközök sorában az én pisztolyom valóságosként hatott.
Hazudni bűnnek számított. Tudtam ezt jól, a tízparancsolatra alaposan kioktattak a bölcs atyák, mégis hazudtam, mert – olykor – hazudni kellett. Nem megátalkodottságból, még kevésbé gonoszságból, hanem azért, mert ez nyitotta meg a célok eléréséhez vezető legrövidebb utat. Néha azért keveredtem hazugságba, mert tudtam vagy sejtettem, az őszinteséggel, az igazmondással nagyobb bajt hoznék magamra, sőt, mások fejére is. Másodikos koromban, mikor az elsőáldozásra készültem, hiába faggatott a tanító néni, hogy mondjam el az otthon tanult szép anyák napi verset. Makacsul hallgattam, adtam a bambát, egyetlen verssor se hagyta el a számat. Az a szép vers a Szűz Máriáról szólt…
(Ilyen példákon edződve jöttem rá a hazugság életmentő szerepére. Nem kell mondani semmit, elég hallgatni: azzal már félig nyert ügyünk van.)
Templomba azért még sokáig eljártam. Általában a negyed egykor kezdődő misére mentünk együtt, vagy mentem egyedül. Vasárnap lustálkodhattam, egyetlen napomon, mikor nem kellett korán kelni, iskolába loholni. Óránként kezdődtek a misék, a tízesre soha nem értem volna oda, a tizenegyes pedig nagymise volt, jó negyedórával tovább tartott a többinél. Ez a negyedegyes kezdetű felelt meg legjobban, a déli harangszó még otthon talált, utána lódultam meg, hogy érvényes legyen, le ne késsem az úrfelmutatást. Ezt a misét a szép beszédű, azonkívül meglehetősen jóképű Horváth atya tartotta. „Aranyszájú Szent János”, Mamóka csak így emlegette őt. Legjobban a mise vége tetszett, mikor felzúgott az addig hallgatag orgona, s már nem a liturgikus előírások szerinti dallamok zengtek föl a sípokon, hanem az orgonista – nem tudtam, férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb – fantáziáim kezdett. Nagyobb ünnepeken a Himnuszt is eljátszotta; másként szólt, mint a hangszóróból az iskolai rendezvényeken. Szerettem hallgatni az ismeretlen szabadon rögtönző, csapongó játékát. Mindig megvártam, míg befejezi, miközben a templom lassanként kiürült. A híveket nem tartotta fogva az orgonaszó. Néha Zénó is szembejött a szüleivel; jó osztálytársakhoz illően köszöntünk egymásnak, mit sem sejtve arról, hogy néhány év múlva testi-lelki jóbarátokká válunk.
A vasárnapi misék apránként alakultak mozizássá. (Kellett hozzá, hogy otthonról egyedül engedjenek utamra, ezért vagy azért, rá nem érve, s bízva benne, hogy templomba megyek, nem máshová.) Eleinte szertartás közben távoztam – lopva. Hiába szónokolt szívhez és észhez szólóan az „aranyszájú”, ha az időjárás kedvezett, inkább a környéken sétáltam.
Kialakult az állandó útvonalam, melyet mise helyett bejártam. Elindultam hazulról, mintha templomba mennék, de ahelyett, hogy fellépdeltem volna az isten házába vezető lépcsőkön, a Lőrinc pap térről befordultam a Mária utcába, végigbandukoltam az egyetemi klinika rácsai mentén a lombjukkal bólogató gesztenyefák alatt, míg el nem értem az Üllői utat. Az Iparművészeti Múzeumnál megint a mellékutcát választottam. A főútvonal tabunak számított. (Később, mikor a tanításról vagy a tanulószobáról lógtam, ugyanúgy kerültem a forgalmas utcákat, ahol ismerősbe botolhattam.) A Hőgyes Endre utcába fordultam be, ahol régebben a keresztszüleim laktak, de egy-két éve elköltöztek onnét. Ezért bátorkodtam az utcájukon végigmenni, sőt, még az udvarukba is bekukkantottam, szemügyre véve a barnára mázolt földszinti ajtót és ablakokat, amelyek mögött hajdani anyám barátnője lakott a férjével és nálam két évvel idősebb fiával, Robival, akitől egyszer majdnem kölcsönkaptam egy valódi kalauzlyukasztót, olyat, amivel buszon, trolin, villamoson az átszállókat kezelték. Aztán mégse adta oda, meggondolta magát; napokig fájt a szívem miatta.
Az utca hamar véget ért, ismét választani kellett, jobbra vagy balra forduljak-e. A hasonlóképp keskeny Knézich utcán a bal oldali irányt választottam. A Bakáts téren megkerültem a templomot – be nem léptem oda, nem akartam cseberből vederbe jutni –, s a Tompa utcán, vagy ha a hosszabbik útra tértem, a Rádayn kibátorkodtam a Körútra. Ezen a helyen mindig feladtam a kötelező óvatosságot; a József körutat elérve tiszta lettem újra, bárkinek mondhattam volna, a miséről tartok hazafelé.
Közelgett a vasárnapi ebéd órája. Tudtam, lehet borús ősz vagy szünidőt sejtető tavasz, húsleves lesz, vékonyra vágott házitésztával, kevés zöldséggel, szabályos zsírkarikákkal, másodiknak pedig rántott szelet vagy fasírozott. Ettől a megszokott menütől ritkán tértünk el. Kiszámíthatóan éltünk, mindennapjaink egyik állandóságát a vasárnapi ebéd változatlansága képviselte. (A József körúti kirakatokban sem ért meglepetés. A lemezjátszó, amelyet újra meg újra megnéztem vasárnaponként, mindig ott díszelgett az iparcikk üzlet üvegén túl – elérhetetlenül. Több mint ötszáz forintba került, ennyi megtakarított pénzem nem gyűlt össze soha.)
Ebédnél nem faggattak. Nem kényszerültem hazugságra; szépen elkönyvelték, hogy vasárnaponként járok misére és kész. Néha tényleg visszatértem, ha szép orgonaszót vagy netán „aranyszájú szentjánosunk” beszédét akartam hallani. Egyébként maradt a séta; állandósult útvonalán semmiért se változtattam. Megtehettem, egyedül jártam, nem térített el senki – olykor a zimankós időjárás – szabad kalandozásomtól.
Másfél év telt el az első templom helyetti séta óta, mikor egy vasárnapi moziba elmerészkedtem. Mayer Pistának jutott eszébe, hogy a didergetős novemberi délelőttön nézzünk meg valamit. Belementem. A mise órája, s az utána beiktatott séta éppen annyi időt tett ki, amelyet egy közeli mozielőadás igénybe vett. Pistát nem küldte templomba a családja, de az igazat, hogy moziba megy, otthon ő sem mondta meg.
Elsőre a sétámon útba eső Bányászba ültünk be. Tiltott gyümölcsként ízlelgettük az ártalmatlan olasz vígjátékot, Mastroiannival a főszerepben. Pár hétig nem ismételtük meg a csínytevést; arra vártunk, talán lelepleznek, s enyhítő körülménynek számít az egyszeri tett. Legközelebb szilveszterkor – vasárnapra esett – merészkedtünk közös moziba. Akkor már a Puskinban feszítettünk a második előadáson, az új magyar autóbuszfilmnél. (Ettől fogva szokásunkká vált, hogy a naptári évet mozival búcsúztassuk. Pista után Zénóval folytattam, aztán hosszú ideig egyedül is mentem, hogy a kialakult hagyománynak eleget tegyek.)
A misék meséje elég sokáig élt. Lehet, hogy sejtették már, a hetedik napot nem katolikus, hanem valamilyen profán templomban, az utcán, a moziban szentelem meg, de hallgattak róla. Előnyöm származott a hallgatásból. Mamóka minden alkalommal két forint perselypénzt adott, amelyet természetesen nem a sekrestyés hosszú farúdon rázogatott, rézcsengettyűs zsákjába pottyantottam – a mozipénztárosnő fiókjába vándorolt. Egy kettesért már be lehetett ülni az utánjátszó nézőterére, a legolcsóbb jegy ennyibe került.
A templom nem hozott össze Istennel, s közvetítő szolgái és buzgó hívei sem ültették el bennem a hitet. Sem az áldozás, sem a ministrálás, sem a bérmálás nem vitt a közelébe. így annál könnyebben maradtam távol a vasárnapi szertartásoktól, spontán módon ment végbe a szakítás. Egyszer-kétszer még visszatértem. Másodikos gimnazista koromban például, amikor sok lógásom követkéztében négy darab elégséges díszítette félévi bizonyítványom, többek között kedvenc tárgyamból, történelemből is, és a tanulmányi átlagom épphogy elérte a közepest, akkor, azon a vasárnapon elmentem a templomba. Önként – és szorongva. De utoljára.
Néhány nappal szorongás és bűntudat vezérelte templomlátogatásom után, tizenhatodik születésnapomon megfordult bennem a világ. Egy bolgár film, a Napfény és árnyék hatására a másik oldalra álltam. Hogy mi az a másik oldal, azt akkor se, most se tudnám pontosabban meghatározni. Mondhatnám, hogy hívőből hitetlenné lettem, de nem volna igaz, mert az úgynevezett hitem szoktatás és nevelés hatására alakult ki, nem belső meggyőződésből fakadt. Állíthatnám azt is, közönyösből akkor váltam igazán hívővé, elkötelezettjévé a jónak, a haladás eszményének. Ez is, az is igaz lehetne, de talán egyik sem az. Picinyke mag az igazság mindkét vélekedés mélyén, s mivel nagyon parányi, könnyűszerrel megnöveszthető, eltúlozható. Lázadtam – ez a legpontosabb megnevezése annak az állapotnak, melyet átéltem. A lázadásom beérett, cselekedeteimben önállóvá vált. Mégis belső ügy maradt. Gondjait nem oszthattam meg mással, szülőkkel, családdal semmiképp, de még a barátaimmal sem. Mayer Pista, és később Zénó sem tudott róla, mi zajlik bennem. Leragadtunk az első cigaretták, bliccelések, telefonbetyárkodások szabadságánál, s érettebb fejjel se vívtunk késhegyre menő hitvitákat, holott Zénó megőrizte gyermekkori hitét, nem szállt szembe a reá hagyományozott szokásokkal, tán csak azért, mert nem került szembe a szüleivel, nyugodtan bevallhatott, vállalhatott bármit, lázadnia fölösleges lett volna.
Nálunk más leosztás szerint folyt a játék. Bármit inkább bevallottam, csak azt nem, hogy sétálni vagy moziba járok mise gyanánt. Osztálykirándulás, színházlátogatás, akármi – de mozi az nem. Hazudni kellett.
Kit csaptam be?
Istent? A szüléimét? Magamat?
Mindenesetre a mozi lett az én templomom, vallásom és istenem. Ösztönösen éreztem, hogy csak a töredékét szabad beismerni mozijárásaimnak. Óriási gyakorlatra tettem szert a füllentési technikákban, hosszú éveken át nem buktam le, csak egyetlenegyszer, mikor már semmi tétje nem volt a játéknak.
Ha azon a vasárnapon moziba megyek, nem lepleződöm le. De a már-már nyárias, májusi napfény az utcára csalt, a vetítő homálya helyett a világosságot választottam. Nem is a régi, megszokott, templom környéki sétára indultam. Egy idő óta ilyentájt bejártam a Belvárost, a Duna-partot, a Népköztársaság útját s a Nagykörút tőlünk távolabb eső részét. Annyi, de annyi filmet láttam már, hogy megengedhettem magamnak, lógjak – a moziból. A tizenegyes előadást nélkülem kezdték el mindenütt. Szabad voltam, kószáltam a déli verőfényben. Eszembe se ötlött, hogy tulajdonképp nem egy vetítőhelyiségtől vagyok távol, hanem a misét mellőzöm.
Az utca vasárnapi arcát mutatta. A kevésnél is kevesebb autó közlekedett, teljes lombkoronájukat magukra öltő fákkal szegélyezett járdákon sétálva úgy érezhettem, mintha egy erdőben járnék. Friss, zöld színekben tobzódott a város, a ráérők padokon ülve süttették arcukat. Nyugalom és béke honolt mindenütt (csak az én fejem fölött lebegett a Damoklész kardja).
Zsuzsi néni, Eszti anyja okozta vesztemet. Meglátott a Belvárosban, a Felszabadulás tér környékén lófrálni. Amint lehetett, jelenlétemben elújságolta ezt Mamókának.
Bőszen tagadtam. Kivághattam volna magamat egy ügyes hazugsággal, például azzal, hogy nem megszokott templomunkba, hanem a ferencesekhez mentem misére. Mégse tettem. Nem tetéztem a kis hazugságot még nagyobbal. Tagadtam, hogy engem láthattak azon a környéken, görcsösen, talán értelmetlenül ragaszkodtam a fikcióhoz, amelyben hallgatólagosan megegyeztünk: járok vasárnapi misére – elképzelhetetlen, hogy ennek időpontjában másutt legyek.
Még jó ideig jártam – hitük szerint – templomba a pirosbetűs napokon.
Ki vagyok én,
hogy az igazságból éljek!
„Úgy kezdődött,
hogy visszaütöttem.”
Mondhatom-e
vízben, kimerültem?
Kallódó eredet…
Istennek
már teremtésünk okán is
közös emlékezetnek
kellene lennie,
mégis csak keveseknek
adatik meg
ez a szerencse.
Oktalan okozat.
A tér,
annyi bizonyos:
felejthetetlen.
Valakinek – lélek
és lelkiismeret,
halál és halott –,
tárgytalan eszköze voltam,
más se,
immár
csak testetlen cél vagyok.
Mi az: szeme van rád,
de nincs hozzád füle?
Maga elé enged – lapos
tányér mély sóhaj – hisz
alamuszi csak, nem ostoba
visszaálmodni magát
még élhet tévedhetetlen
egy olyan épületben,
ahol, emlékeztek rá:
övé a tőke, miénk a Marxi-éden.
Jogállamban pénz a fegyver.
Csokornyakkendő-ventilátor,
te vagy a föl-nem-vett,
reményben önkizsákmányolt,
magaddal törlesztett örök tartozás.
Szimatod jó, övé a levegő.
Szemed álom-teli persely.
Azt vernék ki belőled,
mi nem volt soha.
Beköpni
vagy nem beköpni
rafinált biológiai óra…
Fejből,
szem-éjjel emlékszem
a sejtelméből
kirajzolódó tárgyra,
kérdés, gerinces-e
éhgyomornak hangot adni,
s halhatatlan-e
ki mögéd oson,
ujjaiban
szaggatott széktámla.
Mit szólna ön
a felfordulásra?
Hirtelen huzat,
– háttal nem kezdünk tüntetést –
moziképből
foszló reflektor-nyakkendőstől
rántaná ki melegedő
nyomorultjait az indulat,
a rossz csak még
rosszabbá válna.
Szem pántlikázik
óvszeres fókuszába.
Hiába foszforeszkál
és siettet
harisnyás mutatók között –
testetlenre tett óvadék.
Mostanában
– temetők misztikus
hasbeszélője a sír –,
hogy mindenütt vélem cirkuszol
a halál,
ne tudd!
A titok
(hóhér láthatta így
kéményen távozóban áldozatát)
anyám ellobbant láng-virág
– semmi-ágú keletkeztető –;
homokórára tűzött masni,
emlőből emlőbe átcsorgó magány,
úti porral gombolkozó pára. –
Torpanok,
egy mit sem érő
fásult pillanat,
belőle –
kéreghez kötődő,
tölgy villanó belvilága:
gyűrűs pókháló –
egyéb se maradt;
árnyaival együtt forgó
értem csak mi az árulás.
Aktusos villamosütközőn
cseperedtem, tett
szerelemre is fogékonnyá
naponta temetőig az út,
tudni előre lehetett
mi marad vissza,
de hogy elöl mi történhet?
emlős csilingelés,
fékezés, visító sín,
tudni utóbb lehetett;
szokás szerint fátylas
koszorú mögött találtam menedéket,
gazdája velem egykorú,
szerelemre épphogy érett;
ott értettem meg, –
(századunk Istene, úgy tűnik
már akkor sem adott
semmit a megjelenésre!)
mit veszíthetek;
ruhám foltos,
temetőben az igazság
a legnagyobb hazugság –
csak mélyebbre süllyedek.
El a halál, szent az élet!
Karácsony előtti napon temették apját. A szertartás után, otthon kisírt szemmel némán ültek az asztal körül. Az üresen maradt szék a halálra emlékeztetett. Asztalra borulva találták apját, s amikor keltegették, lefordult a székről, már nem volt benne élet.
Húga állt fel elsőként az asztaltól. A szomszéd szobából áthallatszott zongorájának szomorú hangja. Anyja is elment. Kötényt kötött maga elé. Konyhai zajok vegyültek a zongora mélabújába. Amikor nagyanyja váratlanul ismét zokogni kezdett nem bírta tovább, kiment az udvarra. Ténfergett, majd bement az üres istállóba, ahová bevitték a fűrészbakot, meg a tuskót, hogy védett helyen lehessen fát aprítani. Ráült a fűrészbakra. Magába roskadva nézte az üres jászolt. A nyolcvanas években három fejőstehén állt az istállóban. A sarokban külön férőhelyet építettek a bikaborjaknak. Érdemes volt bikát nevelni. Jól megadták az árát.
Ők vettek először Ladát a faluban. Anyja a szövetkezet baromfikeltetőjében dolgozott, apja a szőlészetben. Nagyanyja vezette a háztartást. Húga zongorázni tanult, s amikor tanára dicsérni kezdte tehetségét, apja zongorát vett neki az egykori gazdag patikus özvegyétől.
Érettségi után, apja Gödöllőre küldte az agráregyetemre. Mintha most is hallaná szavait: „Imre fiam, ha majd elvégzed, családot alapítasz, szép nagy házat kapsz tőlem, idővel még elnök is lehetsz a szövetkezetben.”
Hatalmas sertésólat építtetett apja a hátsó udvarban. Öt anyakocát tartott. Évenként negyven hízót értékesített a szövetkezeten keresztül. Ontotta a szövetkezet az olcsó takarmánytápokat, a tagok versenyeztek a sertéshízlalásban. Gazdagodott a falu. Áramlott a sonka, a tojás, a gyümölcs, no meg a pénz a parasztportákról a városban élő gyerekeknek, unokáknak.
A fordulat váratlanul érte a falut. A hatalomra jutott reformkommunisták átálltak a kapitalizmushoz, pusmogták az emberek, s úgy tetszett, mintha valami érthetetlen csoda történt volna. Később arról is érkeztek hírek, hogy a vezetők családtagjaiknak mesés gazdagságot harácsoltak.
Apjából előtört a régi paraszti sóvárgás a föld után. Gyorsan társakra talált. Kisgazda szervezetet alakítottak. Sokan kiléptek a szövetkezetből.
Családjuk öt hold öreg szőlőt vitt a szövetkezetbe annak idején, most a nemrég termőre fordult csárdahegyi új telepítésből hasítottak ki részükre öt holdat. Hét hold szántót is kaptak a Püspökdombon, déli fekvésűt, amelybe belesüt a nap. Ott is szőlőtelepítésbe kezdtek. Mindent tudó kis, piros kínai traktort vettek a megtakarított pénzből.
A bizakodások ellenére, a kilencvenes évek rosszul kezdődtek. Elakadtak a takarmánytápok, majd megfizethetetlenül drágák lettek. Nem vették át a tejet. Nyakukon maradtak a hízók, később fanyalogva a javát mégis fölvásárolták – bagóért. Apja küldöttség élén fölment a kisgazda földművelési miniszterhez, aki hivatkozott a piacgazdaságra, a külföldi értékesítési nehézségekre meg az áldozatvállalás fontosságára.
Apja sírt, amikor kénytelen volt vágóhídra adni három bőven tejelő tehenét. Felhagyott a sertéshízlalással is, az anyakocákat levágták. Kiürültek az istállók.
Első évben fagy- és jégkár ellen biztosították a szőlőt. Kegyetlenül megemelték a biztosítási díjakat. A tavaszi fagyok elvitték a termést. A biztosító alig fizetett. – Akit nem ért fagykár, annak is lefölözte hasznát a megváltozott, nyerészkedésre éhes biztosító. A gazdák a következő évben már nem biztosítottak.
„Imre fiam – mondta az apja –, gyere haza, szükségem lesz rád, úgy sincs értelme annak, hogy tudományokkal tömjék a fejed.” Húga sem járt már zongoraórákra, érettségi után nem jelentkezett a Zeneakadémiára, lemondott álmairól.
Minden erőt a szőlőre összpontosítottak. A bognárral maradék pénzükön új hordókat csináltattak, a házuk alatt húzódó hosszú pince megtelt velük.
Harminc fok feletti augusztusi hőségben dolgoztak apjával a Csárdahegyen. Sűrűn fényesedtek a tőkéken a nagy szőlőfejek az érlelő napfényben. Jó termés ígérkezett. Télen istállótrágyával szórták meg a szőlőt, s ez éreztette hatását.
Délben elővették a tarisznyából a kenyeret, szalonnát, zöldhagymát, borosüveget, s a szerszámoskamra előtti deszkaasztalnál, a diófa hűvösében falatozni kezdtek, amikor megdörrent az ég. Sárgásszürke jégfelhőt kergetett föléjük a hirtelen támadt szél. Diónagyságú jégszemek verték földre az érésnek indult nagyszemű szőlőfejeket. Minden erejét megfeszítve húzta be apját a szer- számoskamrába. Együtt akart pusztulni szőlőjével.
Ezt a csapást apja már nem volt képes elviselni. Gyilkolta magát a méregerős törkölypálinkával, mindenkivel gorombáskodott, kiábrándultan átkozta a megveszekedett világot. Csak Örzse nagyanyó tudta kis időre megszelídíteni. „Téged fiam elkényeztetett az élet – dohogott –, azért vagy ilyen törékeny. Mi lett volna veled a háború előtti világban. Akkor is rettegtünk a fagytól, aszálytól, betegségektől, tönkremenéstől, de nem a pálinkához menekültünk. Jöttek a végrehajtók, elárverezték az emberek feje fölül a házat, mégsem roppantunk össze. Még a nagygazdák közül is volt, aki befuccsolt, és koldusbotra jutott. Olyan vagy te, fiam, mint a csecsemő, aki kidugja fejét a kényelmes burokból és visítozik…”
Fázni kezdett. Lelépett a fűrészbakról, kinyitotta az istálló ajtaját. Hideg csendbe dermedt minden az udvaron. Menekülni szeretett volna, de tudta, nincs hová mennie.
A kertvégi rozoga deszkaajtón át kijutott az ösvényre, amely a Janicsár dombra vezetett. Óvatosan haladt a csúszós úton, kiálló ágakba kapaszkodott. Fönn a nagy fenyőfánál muzsikált a szél, lobogtatta sálját.
Belelátott a szülőfalujába. Füst gomolygott a kéményekből. Karácsony előtti sütések-főzések illata lebegett a házak felett. Hófelhők gomolyogtak az égen, fehér karácsony közeledtét jelezve. Diós- és mákoskalácsok ízére emlékezett, s összefutott szájában a nyál.
Elsárgult parlagfűvel benőtt földek foltjait látta a falu körül. A föld termékennyé tételéhez nem elég a vágy, sem a tulajdonjog, morfondírozott magában keserűen. Az elöregedő falu tehetetlensége miatt, a tönkrement parasztok majd olcsón eladják a földeket egy új földesúrnak, aki előbb-utóbb itt is biztosan előkerül.
Máig fogas kérdés: tudott-e
vajon a Mester mosolyogni?
Tudott. A vacsorán, mikor is
Péter monda néki, életét
adná érette, csak mosolygott.
Háromszor is meg fogsz tagadni,
mielőtt még a kakas szólna!
Mint csak egy lapos, közhelyes, unt s utált
ötvenes évekbeli, kötelező
szemináriumi jegyzet abszurd illusztrációja –
olyan mindaz, ami itt már hat éve
szemünk láttára, fülünk hallatára,
napról napra, óráról órára lezajlik előttünk.
Elébb csak a – vesztére – betévedt
romát kergetik el a roskadtig
Megrakott, nagy italos asztaltól
(lánctalpak alá veled, te kormos!)
Aztán a hangulat dagadtával
fölharsan az obiigát Százados
Úr ha felül a lovára, majd a
székely himnusz és az Édes Erdély.
S végül a Horthy katonája meg
az Ergerberger – szóval: zsidózás
Mert X.-ben újabban ez a csúcsa
minden jól sikerült mulatságnak
E mulatság meg oly jól sikerült
hogy tán még ma sem értik, hova is
Tűntem a vállalkozók magyari
víg majálisáról – angolosan
Mikest, a zágonit is elragadta e táj;
követségben került el Rodostóból ide.
Hogy miért jött s mit végzett itt, máig se tudjuk.
Ám ahogy ezt a bűvös vidéket leírta,
fölülmúlhatatlan – most látom – azóta is.
Iaşi, 1995. szeptember
Vissza-visszatérek immár rendre ide
Épp egy évtizede, mikor is rabul ejtett
Moldva varázsa s még inkább a barátság.
Itt megnyílnak előttem az ajtók, a lelkek
Szívükbe fogadtak a régi barátok
Űzött, zaklatott lényem mindig megpihen itt.
Iaşi, 1995. szeptember
Zöld a zöldnek feszül, zöld zöldnek örül
Zöld a zölddel perel, a zöld zöldet ölel
Micsoda kavalkádja ez itt a zöldnek
Egyetlen sötétlő fenyves itt a világ
A nagy, zsindelyes faház tornácán állok
Mélyén a völgynek, melyet körbeölelnek
A zöldelve zöldellő ormok és bércek
Zöld erre minden, még a locsogó patak
A levegő, az illat, a fény, a csönd is
Csak a kert sarkában, amott a garádnál
Virít egy jócska hólabda, foltnyi pamacs
A ház kutyája, a kis Lăbuş alussza
Összegömbölyödve déli, édes álmát
S egy dús fenyő fölötte óvón szétterül.
Găineşti, 1995. szeptember
