MEGMENTETT OLDALAK

Az 1987-ben elhunyt költő, kritikus hagyatékából közöljük ezt a verset

HÉRA ZOLTÁN

Szerencse föl

A sors arcai szemből és profilból

                                                                        Félre szerencse, ugatnak most
                                                                        a sors kutyái
                                                                        (Töredék, 1951)

Szerencse fia, hová tetted a szerencsédet?
Itt ülsz most, várod a jószerencsét.
De bíztál is szerencsédben.

Vékony jég a szerencse.
Szálfának nézted a nádszál szerencsét.
A tücsök se hagyatkozik egészen a szerencsére.
Láttam szerencséd rókafarkát.

Kalózlobogóm, szolgám-szerencsém, gyerünk!
Szerencsefüvem, négylevelű bitófám, gyerünk!
Itt az ajtó, üsd be vagy nyisd ki, szerencsém!

Hitvány szerencse, elszabva térdnél s derékban.
Méretre készült, remek szerencse.
Szöszből font hülye szerencsém.

Ha nem engedek neki, szerencsém bánja meg,
ha engedek, én is.
Jól hajtanak az agarak, a pagonyban röffen a kövér szerencse.
Fakéz is ki tudja húzni a szerencseszámot.

Eltévedt, mint Matyi a szerencseboltban.

A szarvas sorsa a tűz, lőj már, te gyámoltalan!
Balsorsra termett: már gyerekkorában feljöttek neki
az iszapba beleszórt vakmacska-kölykök.
Aggódik a sorsáért, mint délceg társak közt a kehes csikasz.
Méltatlankodik a sorsa miatt, mint kemény sakálok között
                                                a vén oroszlán.

A kolosszus sorsa, hogy orra bukjon.
A sors, a böhöm kolosszus!
Kit a szerencse nem szeret, bánat annak a szeretője.
Boldogasszony-anyám, hol siratod a szerencsémet?
Az arcuk most csapadékos: elhagyta őket a szerencséjük.

Balszerencse fújta nekik a takaródét,
                                                de reggelre gazdát cserélt a réz.
Dagadoztak az alleluják, jobb lett volna némi csendes szerencse.

Megverte az isten: mint a békának a tó, örökös lett a szerencséje.

                                                *

Hát persze, hogy él. Nézzétek meg, milyen a sorsvonala! –
mondták az asszonyok, amikor kihúztak a komposzt tavából.

„Si fermi! Non deve entrare!
Qui non saranno due morti” –
„Álljon le! Ne menjen be! Itt két halott nem lesz!” –
mondta Avolánál egy sorstudó rendőr annak, aki
kivezényelt aztán a hullámokból.

                                                *

A jósors fájára fognak fölszögezni.
Ahol más félve lépked, száguld az angyal: sorsom, már megint hova robogsz?

Összetörte a sorstábláját.
Ellopta hát: a nagyok mosolyát, de nem a sorsát.

Ember sors nélkül, kalász szem nélkül.
Ember sors nélkül, tél fagy nélkül.

Lenyelte a sorsát, mint kém a cetlit.
Sütkérezz balsorsomban.

                                                *

…Akkor ott elszállt a labda,
mentem a sűrűbe érte, s rábukkantam
                                                huszonnyolc eldugott sírra.
A csőkeresztekre akasztott, rothadó katonasapkák csúcsán
                                            mint óriás-pókok ültek a sapkarózsák.
Ebből írtam a Póktivornyát.

Ott akkor benéztem egy pinceablakon. Láttam,
                                          könyveket zúznak be éppen.
Ki van ott halállistán, miféle megtűrt?
Jaj, én voltam az a nekik-nem-kell, ezer példányban engem zúztak.
Ebből írtam A Nagy Bezúzást.
Ott akkor leesett a repülőgép, amellyel mennem kellett volna,
                                                      ha megyek.
Éppen egy hosszú versben voltam, kellett hozzá még
                                                            hat erős kontraszt,
Azzal vesződtem, így nem mentem.
Ebből írtam A lezuhant balladáját.

                                                *

Bérbe adta a szerencséjét.
Úgy érte, mint bugrist a balszerencse.
Elringyult szerencsék, amúgy igazán ártatlanok.
Kipróbálta, mint Boldog Ágost a szerencséjét.

Szerencsevadászok, föl a kezekkel! – szólt a hegy,
                                                            a jól célzó lesipuskás.
Ez a szerencse-szántás, ide nem bukfencet vetünk.
Indulj bunda, lódulj zsák, ez a szerencsefogat:
dűlőre visszük a balszerencsét!

Füstből tűzbe, ez ám a jószerencse.
Az ördög valamit megint ürített; drága magam,
pótold a jószerencsét!

Örvvel erős a kuvasz. Szerencsém, nyakörvvel nekem ne kedveskedj!
Eldobom pajzsom, lássuk meg, mi lesz:
                                                várjunk-vacogjunk, jószerencsém!
A Hold volt a szerencsecsillaga, bujkált is eleget szegény.

Nem te kezded a sorsod, de te vagy soron a te sorsodban.
Hús-vér az ember, de a sorsa kő.
A sorsot könnyekkel nem hatod meg.
Fölsírt belőle a sorsa.

Fehérebb a molnárnál, most megy a sorsmalomba.
Nem kell a jó szél a sors malmainak.

Megköszönném, de nem vagyok illetékes:
                                                megköszöni helyettem majd a sorsom.
Visszaszólnék, de nem vagyok illetékes,
                                                visszaszól helyettem majd a sorsom.

                                                *

…Akkor ott éppen a magányról akartam valamit írni,
és lám, zaj az ablakom alatt. Tolongott kint a hirtelen-szekta:
Micsoda farsang! Vitték éppen a magány szalmabábuját elégetni.
Akkor ott éppen meg akartam írni minden vonatot,
amely mellettem valaha elkattogott.
És egy váratlan vendégség, éppen vasút-közelben:
a gazda házánál minden tíz percben vonat.
Autóvonatok, kukoricavonatok, baromfivonatok, vasútitalpfa-vonatok,
vonattargonca-vonatok, vonatok vonatai.

Akkor ott éppen meg akartam írni a jószerencsét.
S a tömegből egy hang hullva a lábam elé: „Köpök a szerencsédre!”

Akkor ott meg akartam írni a sorsot.
S éppen egy sírkő a tavaszi temetőben.
Rajta ez: „Nyugodj meg, sorsom sorsa.”

                                                *

Sok itt a farkas, ilyen kis nyájra ennyi –
mondta N. N., és ez lett a szerencséje: tudták mindjárt,
                                                                        hogy ő ott a farkas.

Semmi harag. Ez a sors kötele, én csak a hurkot vetem rá –
                                                                        magyarázta a hóhér.

Rest indul, ház dűl, s néha az ország is, szerencse-fiak!

A kimondástól enyhül a balsors.
Még csak az kell, hogy ki is beszéld a balszerencséd.
Balsorsunk, hányszor kimondtál minket!

Nem alszik, amíg te álmodsz, a sorsod.
Patkós a könyöke, rühes a nyaka, mily szerencsés!

Le akarta kenyerezni a sorsát.
Belesült, mint a szerencsétlen angyal a sátán-beszédbe.
Sok tűrés: megtűretés, s ha még több, már tetű is, szerencsétlen.

Szerencsés szélben indult, de nem törődött a vitorlákkal.
Kicsordul, mint a Beregből a jósors.
Szerencsés, mint Eger a minarettel.

Minden népnek megvan a maga sorsa.
Én népem, gyönyörű hollónépem, hol a te jószerencséd?
Népből a népért: ritka szerencse.

Szerencse is kell a harangöntéshez.
Egy köpet szerencse. Egy marék szerencse.
Egy sipka szerencse, fiúk!

Nem minden halnak horog a sorsa.
És akkor kihorgászott engem a sorsom.d

Győzhettetek volna, ha hagytok; eltévedtem volna
                                                a szerencse zabtábláiban.
Lehettetek volna győztesek is: ha hagytok,
élnék most, mint holmi cézár.

Mindig ez az átkozott – szerencsés – balfogástok:
nem számoltok a balsorsokkal.

                                                *

Kigyúlt az ég kelet felé, mentem én a sorsom elé.
Itt vagyok, túléltem balsorsomat.
Két kézzel merítek balsorsomból.

Én, szerencsés fogoly, száz édesvíz fosztogatója,
a Fehér folyótól a Jumuri-ig, a Visztulától a Melrir-sottig,
balsorsom kegyelméből.

Én, elmondója a szedetlen bőségmezőknek, forgódva varjú-férges havakban,
                                                            balsorsom kegyelméből.

Én, számontartója az újságpapírral letakart
                                                névtelen dermedtek ezreinek,
s a gyertyalángoknak, amelyek az utcai sírokon értük lobogtak,
                                                            balsorsom kegyelméből.
Én, tanúja a táncnak, mely örömből vérbe ment át,
jajongtak tőle a terek, s futottak fel az ég mellére,
                                                            balsorsom kegyelméből.
Én, begyűjtője a viharoknak. És a szólásoknak, amiket útközben
eldobáltam, s amiket tollba mond most itt ez az éj,
                                                            balsorsom kegyelméből.

Én, pisztrángja egy pataknak,
amely csak jelenés volt, nem látta kívülem senki,
            balsorsom kegyelméből.

Én, aki a magmáig furakodtam,
én, aki magamat messze előre küldtem,
                        s feljövök majd a jövő lápjából,
                                    balsorsom kegyelméből.

Én, honos a sors üledékeiben s a sorsok csúcsain,
együtt velük, kiket a balsors régen tép,
                                    balsorsom kegyelméből.

Nem volt kiút, hát ez lett az út,
balsorsom erdejében, a balsors forrásfőinél, balsorsom zátonyain,
a balsors mezei szállásain, nyílt vizén s öbleiben.

Egy vendégfogadóban, amelyre – négyszer égett le –
                                                kiírták korombetűkkel: Balsors.
Egy hajón, amelynek a neve: Balsors.

                                                                                    1985

FILMMŰVÉSZET

NEMES KÁROLY

Százéves a film

Utak és tévutak

A lehetőségek

A történészek kitartóan hangoztatják, hogy a történelemtudományban nincs helye a feltételezésnek, a „ha” szó használatának, csupán azzal kell számolni, kizárólag azzal kell foglalkozni, ami valóságosan megtörtént. Vannak persze azért kivételek. Bertrand Russel például közel sem komolytalan művében (Egy évszázad élettörténete, Révai, 1934) kifejti, hogy ha VIII. Henrik nem szeret bele Boleyn Annába, akkor az Egyesült Államok nem létezne. Mert Henrik ezért szakított a pápával, és ezért nem ismerte el a pápa intézkedéseit, köztük Amerika spanyoloknak és portugáloknak való ajándékozását. így megakadályozta, hogy spanyol Amerika alakuljon ki. Ha ez természetesen csak részben igaz – s miért ne lenne az –, már akkor is nyilvánvaló, hogy a történelem alakulásának voltak azt szükségszerűen, de ezen túl nem csak feltétlenül adott irányba befolyásoló tényezői is. Ugyanez vonatkozik a filmtörténetre is. Érdemes hát egy nagyon komolyan vehető mű néhány gondolatát idézni: „A történésznek azonban az a foglalkozási ártalma, hogy egy helyzet lehetőségeit mindig egyetlen jövő szempontjából nézve egyszerűsíti le, pusztán azért, mert kizárólag ez az egy jövő valósult meg…” Ez figyelmeztetés, de akad dicséret is: „…nem keveri össze az eredetek vizsgálatát a következmények elbeszélésével, mintha az utóbbi benne lenne az előbbiben.” (Francois Furet: Gondoljuk újra a francia forradalmat, Tanulmány kiadó, Pécs, 1994, 33. és 184. oldal.) Mindennek – és a józan észnek – fényében talán megengedhető eltöprengeni azon, hogy mivé lehetett volna a film, művészetté válása folyamatában, ha nem azzá lesz, amivé lett. Ez a tűnődés azért is lényeges, mert a végeredmény nem túlságosan fölemelő, valahogy nem illik a kezdetekhez és azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek másfelé terelték volna a filmet. Bár ez a másféle irányultság nem múlt el nyomtalanul. Eredményei-következménye jelen vannak, mégha mennyiségileg – a gyártás és a ható szféra tekintetében egyaránt – korlátozottan is.

Egy klasszikus

A magyar filmet – elsősorban persze a magyarok – úgy tartják nyilván, hogy előkelő helyet foglal el a világ filmművészetében. így hát a százéves film eredményeiről beszélve példaként vehetők magyar filmek is. Természetesen nem akármilyenek, hanem egy klasszikussá minősített rendezői oeuvre. Olyané, aki munkásságáért díjakat, kitüntetéseket, címeket kapott, akinek műveit mindenki (én is!) pozitívként méltatta, alkotóművészetének adott – 1952-től 1983-ig tartó – szakaszában. Ennek a fenntartás nélküli elismerésnek természetesen megvoltak az okai. Az alkotó akkor lépett fel, amikor a sematikus-illusztratív propagandafilmek készültek. Először teljesebb ember ábrázolással, az akkori „papírosfigurákkal” szemben, majd a hagyományos (sokban a némafilmre emlékeztető) formanyelv feltámasztásával és látványos alkalmazásával ért el jogos elismerést, annak ellenére, hogy művei – néhány kivételével – igazán még a neorealizmushoz képest sem voltak korszerűek, hát még a bontakozó modern filmművészethez képest. Az adott helyen és időben azonban a film- szerűség újbóli jelentkezése kétségtelenül méltánylandó volt. Emellett a harminckét év alatt készült huszonkét mozifilmjében (három kivételével) általában már sikert elért irodalmi alkotásokat dolgozott fel, s ami talán még lényegesebb, igen kiváló stábbal (rendkívüli tehetségű operatőrökkel, rutinos dramaturgokkal stb. dolgozva) és az ország élvonalát képező színészgárdával. Figyelembe véve, hogy kulturált – a képzőművészetben és a színművészetben egyaránt tapasztalatokat szerzett – rendezőről van szó, ezeket a filmeket szinte nem lehetett nem színvonalasan megcsinálni. Végül – s ennek megvolt a maga jelentősége – alkotásaival vagy hozzáigazodott (a kulturális vezetés által is) képviselt társadalmi rendeléshez, vagy általános témákat választott, s a közéletben sem hívta ki maga ellen a sorsot. Az eredmény? Egy általánosan elismert klasszikus. (Egyébként sem mindig a kockázatot vállalók szoktak klasszikussá minősülni, legalábbis saját korukban nem.)

Teljesebb kép azonban erről a külföldön is elismert alkotóról – illetve a százéves film eredményeiről – a művek viszonyítási rendszerbe állításával adható. Filmjei – néhány kivételével – képet adtak az úgynevezett konszolidálódás szükségességéről 1956 után, kiálltak a mezőgazdaság kollektivizálása mellett, érintették a zsidóüldözést, az ellenállás témáját, általában kikeltek az erőszak ellen (bár az a történelemben nem egyszer pozitív szerepet játszott), sőt még a kritika sem volt tőlük idegen. Formailag (megkockáztatható ez a szó) naturalisztikusan kihegyezett drámák voltak, külső összecsapásokkal és az így nyújtott látványossági lehetőségek erős képi kihasználásával. Az adaptált jó irodalmi anyagok néha önállóságot nyertek ezekben a filmekben, néha az illusztrálást is tetten lehetett érni, de egészében a néző drámai élménnyel távozhatott, mégha kicsit általános síkon vagy túlságosan a múlthoz kapcsoltan bontakoztak is ki a konfliktusok. Az ábrázolásnak ezt a modelljét kétségtelenül meg lehet találni a hollywoodi filmgyártás alkotásai között, amelyek ugyancsak éltek bizonyos témák iránti érdekődéssel csakúgy, mint a külső összecsapások nyújtotta árázolási lehetőségekkel, és mindezt természetesen szintén lehetőleg biztos irodalmi alapokon kitűnő stábbal és színészgárdával jelenítették meg. Csakhogy…

Ebben az időben léptek fel olyan alkotók – csak néhányat kiemelve – akik, mint Makk Károly, megteremtői voltak a modern magyar filmművészetnek, vagy mint Jancsó Miklós, hátat fordítottak az irodalmi művek megfilmesítésének, és megpróbálkoztak a filmnyelv megújításával, túllépve a mozgókép mint passzív közvetítő médium szerepeltetésén, azon, hogy az esztétikai minősítés az alkotásban szinte kizárólag az irodalom és színművészet révén menjen végbe, a film immanens sajátosságai kellő érvényesítése nélkül. Bár közel sem kaptak annyi elismerést, mint klasszikus társuk, de részesei voltak annak a nagy filmművészeti megújulásnak, amelyik túllépett a naturalisztikusan és külsőségesen ábrázolt drámákon és kiérdemelte a modern filmművészet nevet. A modern filmművészet azonban, mint irányzat, sok nyomot hagyva ugyan, de vereséget szenvedett, a hollywoodi módszer viszont megmaradt a maga (a Lukács-i terminológiát átértelmezve) kettős tükrözésnek nevezhető ábrázolási modelljével. Száz év múltán.

S ha mindez nem lenne eléggé hiteles, érdemes néhány, a magyar klasszikussal párhuzamosan fellépő, de alkotási módszerétől különböző módon filmet készítő rendező nevét felsorakoztatni. Úgymint Michelangelo Antonio- ni, Federico Fellini, Ingmar Bergman, a francia Új Hullám alkotói, Andrzej Wajda stb., stb. Igaz (némi túlzással) őket is legyőzte a közönségsikerre pályázó hollywoodi iskola. Woody Allent, George Lucast, Steven Spielberget, Francis Coppolát stb., stb. igazolta a közönség. Az a közönség, amelyik az ő módszerükkel készített filmeket kedveli, s elveti a film sajátosságait kereső és ezeket az ábrázolásban érvényesíteni próbáló experimentalisták műveit. Pedig a kísérletezők által létrehozott sajátosságok nélkül a film nem lehet önálló művészet.

A probléma

Általában jellemezve a mai művészetet az esztétika megállapítja, hogy nagyjából három részre oszlik. A kommersz területére, „a” művészetre és az avantgárdra. A film vonatkozásában ez annyiban módosul, hogy majdnem csak az avantgárd jelenti „a” filmet, mint sajátos művészetet, s a mennyiségileg döntő kommerszen kívül van egy színvonalas terület, amelyen a film alapjában (gyakran nem tisztán) a közvetítő közeg szerepét játssza. Van tehát a szó legszorosabb értelmében vett filmművészet, de ez – a többi művészettől abszurd módon különbözve – majdnemhogy az avantgárd vonulattal azonos. Az avantgárd olyan experimentalista csoportjával, amely mennyiségileg elég jelentéktelen. S a közönséghez szinte csak extrémitásként jut el, kivéve talán periférikus alkotásait (mert itt is érvényes a gyakran nem tiszta jelző). S mivel nemcsak mennyiségi alapon, hanem a társadalmi (közönség-) hatás tekintetében is a filmművészetként legáltalánosabban elfogadott modell érdemel figyelmet, ezért érdemes néhány jellemzővel éppen ezt méltatni, úgy is, mint választ a „hol tart a százéves film” kérdésre.

Elöljáróban talán nem felesleges a filmhez közelálló irodalomból néhány olyan példát venni, amelyek a felemlegetett klasszikus alkotó filmjeivel párhuzamosan készültek vagy jelentek meg, s – közismertségüknél fogva – minden külön méltatást feleslegessé tesznek. John Osborne: Dühöngő ifjúság, Németh László: Égető Eszter, Borisz Paszternák: Doktor Zsivágó, Jack Kerouac: Útközben, Harold Pintér: A születésnap, Eugéne Ionesco: Az orrszarvú, Ottlik Géza: Iskola a határon, John Updike: Nyúlcipő, Alekszandr Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja, Cseres Tibor: Hideg napok, Gábriel García Márquez: Száz év magány, Örkény István: Tóték, Konrád György: A látogató, Slamowir Mrozek: Emigránsok stb. S talán néhány mű más művészeti területről. Dmitrij Sosztakovics: X. Szimfónia, Leonard Bernstein: West Side Story, Krzysztof Penderecki: Hirosima, Igor Sztravinszkij: Canticum sacrum, Giacomo Manzú: A halottak kapuja, Marc Chagall: A Párizsi Operaház mennyezetfreskói, John Utzorn: A Sydney-i Operaház stb., stb.

A probléma az, hogy ezekkel az alkotásokkal összevetve a klasszikusnak számító magyar rendező műveit – vagy ha úgy tetszik, a rá jellemző ábrázolási modell amerikai és más képviselőinek filmjeit –, meglehetősen szánalmas kép alakul ki a filmművészet hátrányára. Vagy a száz év volt kevés, vagy a film nem azon az úton haladt, amely – felkarolva az ilyen irányú kezdeményezéseket – a sajátos és önálló művészetként létezését teljesítette volna ki.

Már a modern filmművészet megjelenése idején – az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján – egyes filmteoretikusok (köztük elsősorban Siegfried Kracauer A film elmélete, FTI, 1964 című művével) figyelmeztettek a filmművészet figyelembe veendő ábrázolási határaira. A megváltozott társadalmi helyzet által életrehívott modern filmművészeti irányzat nyilvánvalóvá tette, hogy a hagyományos filmművészet (benne a hollywoodi modell) nem igazán alkalmas arra, amire vállalkozik: egyéni hősök konfliktusainak esztétikumot (tragikumot stb.) teremtő drámai megjelenítésére. Drámaivá tenni, dramatizálni legáltalánosabban véve a film háromféleképpen tud. Egyrészt speciális eszközeivel (fény-árnyék, plánozás, montázs stb.) hangulatilag fokozást, sőt átalakítást érhet el. Ez azonban bizonyos ponton túl lerombolja a hitelességet biztosító atmoszférát, amelyet a fényképszerű ábrázolás megkövetel. Másrészt a belső világot szürrealisztikus módon kivetíti, többé-kevésbé elvonatkoztatva a külső viszonylatoktól. Ez azonban inkább csak a tudatilag deformált hősök esetében alkalmazható. Harmadrészt – és ez a legelterjedtebb (bár nem az előzőek nélkül létező) –, a film felnagyítja a külső cselekvéseket, egyáltalán mindent cselekményesít, hogy a fényképszerűséggel összhangban érzékelhetővé, sőt élményhordozóvá tegye. A tehetségesebb alkotók megtalálják azokat a gesztusokat, fogásokat, amelyekkel mérsékelik a külső cselekedetek áradását, általában azonban ez a hagyományos filmművészet alapvető jellemzője. S ezért kerülnek, minden látszathűségük ellenére, a filmhősök ellentmondásba a valósággal. Azzal a valósággal, amelyre, rendkívüli esetek kivételével, egyáltalán nem jellemző a külső megnyilatkozások ilyen áradása, és ilyen – alig mérsékelhető – szélsősége. De hát a film ezt tudja. Ahogy Kracauer mondta: „A film akkor mozog leginkább a maga sajátos területén, ha a fizikai valóságot rögzíti és tárja fel.” (I. m. 13. oldal). A drámához vezető, vagy azt kiteljesítő „mozgások” zöme a belső, tudati világban megy végbe, mint gondolat, szenvedély, érzelem, fájdalom, zavarodottság, frusztráltság stb. Mindezt az irodalom, a zene stb. csodálatosan érzékletessé, átélhetővé képes tenni a maga közvetlenségében, anélkül, hogy a belső világ mozgásainak bonyolultságát megszüntetné, s a leegyszerűsítést még tetézné az eldurvítással. A belső világ feltárása kulcsa az emberábrázolásnak. A külső cselekvések túltengése ellene hat a személyiségrajznak, legfeljebb típusok körvonalazását engedi meg. Mivel a hagyományos filmábrázolás a hős reakcióját olyan külső akcióval hívja ki, amely az egész közönségre ugyanúgy hat, így ezt csak az egyéni vonások rovására teheti. Még ha sikerül is egy élménysort felépíteni, akkor is hangsúlyeltolódás következik be. (A néző számára legizgalmasabb a lövöldözés, a hős számára a töltés idejére eső kiszolgáltatott állapot.) A hangsúly mindig a külső összecsapásra helyeződik át. Az engedetlen lánya után baltát hajító apára, az embertelen gazdáit megölő cselédlányra. A filmek fontos problémákat vethetnek fel, s ezeket a néző valóságosnak érezheti, de nem a saját világának. Ez éppen abból adódik, hogy a filmek az üzenetet, a jelentést hordozó formai oldalon nagyon is valóságosaknak kívánnak tűnni. Ezért alapjában megmaradnak annál a jelzőrendszernél, amelyet a néző élete mindennapjaiban megszokott. A felfokozást is szolgáló külsőségesség azonban más szintre helyezi a hősöket, anélkül, hogy másságuk – a kellő motiváció hiányában – e tekintetben indokolt lenne. Egyetlen elszigetelt reakció kihívására irányuló külsőséges akció nem pótolja a szinte teljes lelki élet feltárását követelő motivációt.

A hagyományos filmművészet reprezentatív alkotásait végigtekintve nyilvánvalóvá válik az ábrázolási korlátok tematikát szűkítő hatása is. A történelmi (ideértve a háborút is), a bűnügyi, a szerelmi (kisebb mértékben a vallásos) tárgykör dominált, amelyek között a határ – például a szerelmi és a bűnügyi esetében – éppen azért mosódott gyakran el, mert önmagában a szerelem nem nyújtott elég alkalmat a külső cselekvésekhez. A modern filmművészeti irányzat ezeket a korlátokat kívánta – elsősorban Michelangelo Antonioni, Federico Fellini, Alain Resnais, Ingmar Bergman stb. legjobb műveiben – fellazítani. Ez már a tematika változásában is megmutatkozott, illetve abban, hogy a tematika zárt kategorizálása megszűnt, annak megfelelően, hogy ez az irányzat kifejezetten a belső ábrázolásra törekedett – megközelítve ebben a vonatkozásban az irodalom ábrázolási lehetőségeit. Azonban…

A tehetségek nagyon különfélék. Vannak írói, zenei, festői (s ezeken belül is differenciált) tehetségek, s vannak filmalkotói tehetségek is. De azok, akik filmet rendeznek, nem feltétlen filmművész tehetségek, a szó nagyon szoros értelmében. Filmeket – nem is rosszakat – az idők folyamán rendeztek festők, írók, színházrendezők, színészek, még gyártásszervezők is (operatőrök, akiknek inkább kell érezni a filmet, kevésbé). Végül is egy forgató- könyvet rutinos stábbal és jó színészekkel filmre vinni nem feltétlen par excellence filmalkotói tehetséget követelő feladat. Maximálisan jó értelemben lehet használni a mester kifejezést nagyon sok olyan filmrendező esetében, akik sikeres műveket alkottak – az említett ábrázolási módszerrel –, de kifejezetten filmművészi tehetséggel nem rendelkeztek. Végül is sok olyan festő van, aki jól rajzol és fest, de festői látomása éppúgy nincs a világról, ahogy a (film)művészi gondolkodásra is viszonylag kevés rendező képes. Kevesen fogják fel filmművészként a világot, de sokan ábrázolják a filmművészet eszközeivel. Az alsó szintet a majdnem fényképezett színház és a szinte csak irodalmi mű illusztrációja jelenti, a többit ennek színvonalassá javított és főleg látványossággal megtűzdelt változata. A maguk túlzásával leginkább a kommersz filmek teszik nyilvánvalóvá ezeket az ábrázolási sajátosságokat. Bármelyik példaként szolgálhat. így Richard Rush különösnek nem nevezhető, de elég sikeres kommersz filmje, Az éj színe. A történet több gyilkosság köré épül, amelyeknek ez esetben nem csak a tettese ismeretlen, hanem a motivációja is, s felderítésén nem csak a rendőrség, hanem a pszichiáter főhős is dolgozik. Túl annak lanyha izgalmán, hogy ki ölt és miért, a mű azt nyújtja, amit minden ilyen típusú film: az irodalmias történet színészekkel való megjelenítését nagyon sok szöveggel és kevés cselekményességgel. Három rész kivételével. Az egyik a szeretkezést mutatja be hosszan, a hősnő (Jane March) szép testével és mozdulataival. A másik egy autós üldözést. A harmadik a hős (Bruce Willis) harcát a gyilkossal, aki – új ötletként – szögbelövő pisztollyal teszi mozgásképtelenné áldozatait. Ezek – szeretkezés, üldözés, küzdelem (eltekintve a szögbelövő használatától és persze attól, hogy' egy új színésznő testét látni meztelenül) – szokványos akciók. Csakúgy, mint amikor Raszkolnyikov lesújt a baltával. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése ettől még akár egy krimi is lehetne. S hogy nem az, abban – az írói tehetség nagy- szerűsége folytán – éppen az játszik szerepet, hogy a hős hogyan jut el a gyilkossághoz, miként él utána, milyen kép rajzolódik ki a világról személyisége, belső világa által. Ez az a szféra, ahol az igazi filmművészi tehetségre szükség lenne. Nem lebecsülendő a szélsőséges akciók megrendezése, vagy a látványosságok szép képekké alakítása, de igazán nem itt mutatkozik meg a filmművészi tehetség. Az ugyancsak jellegzetes példaként idézhető Michelangelo Antonioni Az éjszaka című filmjében tulajdonképpen semmilyen nagy látványossághoz alkalmat nyújtó akció nincs, ahogy Ingmar Bergman Persona-jából szintén hiányoznak ezek, csakúgy, mint Alain Resnais Tavaly Marienbadban című művéből s a modern filmművészet számtalan más alkotásából. Ugyanakkor ezek a művek kifejezetten filmművészi tehetségről, látásmódról, világfelfogásról, művészi gondolkodásról vallanak, s nem a biztos irodalmi alapok mesteri filmreviteléről tanúskodnak. Nem véletlen, hogy a speciális eszközök mellett érvényesültek bennük – a művészeti nyelv megteremtéséhez nélkülözhetetlen – hasonlatok, metaforák, metonímiák, szimbólumok, mint szemléleti és nem csupán mint ábrázolási fogások. A modern filmművészetet a közelmúltban olyan társadalmi szituáció hívta életre (a pozitívnak nem tekinthető, de ellentmondásaikat a korábbitól eltérő módon kinyilvánító, úgynevezett fogyasztói, jóléti polgári társadalmak), amelyben a környezet negatív hatását az elidegenedéshez kapcsolt belső torzulással lehetett megragadni, nem pedig látványosan a nyomorral, a külső akciókkal, szélsőséges sorsfordulatokkal. Ez a belső világ ábrázolásának olyan fokát követelte meg, hogy néhány kiugró tehetség rendkívüli teljesítménye mellett az ilyen ábrázolásra törekvők egész csoportja egyre inkább a bonyolult társadalmi-kulturális kódok alkalmazására kényszerült, illetve műveikben eluralkodott a verbalitás. A továbbiakban Michelangelo Antonioni a televíziós lehetőségek kihasználásával kifejezetten experimentalista műveket alkotott, Federico Fellini a – sokszor szürrealisztikus – látványosságok felé fordult, Ingmar Bergman műveiben pedig oly mértékben uralkodott el a verbalitás, hogy nem egy filmje vállaltan az irodalom határára került, vagy a hagyományos ábrázolási módot érvényesítette. Bár közben a világ egyre inkább „látványosabb” eseményeket (Vietnam stb.) nyújtott, ám a film (talán nem teljesen a korábbi módon) alapjában visszatért a hagyományos ábrázolási módhoz, pontosabban a külsőséges ábrázoláshoz. Az irodalmi adaptációkkal és irodalmi feldolgozásokkal szembeszegülő, gyakran éppen az eredeti filmművészi tehetségről valló, úgynevezett szerzői filmek háttérbe szorultak, vagy olyan extrém teljesítménnyé váltak, mint például Jean-Luc Godard filmesszéi. Felvetődhet tehát a kérdés: Nincs más út, mint a kettős tükrözésé, a mozgófénykép közvetítő közegkénti alkalmazásából fakadó, nagyon viszonylagos vagy teljesen kétségbevonható önállóságé? S klasszikussá a jó irodalmi alapot vagy jó forgatókönyvet kiemelkedő színészekkel, jó szakértői stábbal filmrevivő mesterek válnak? A 100. év egy nagyra hivatott művészet félresiklásának évfordulója?

A pénz

A pénz ugyan nem művészeti kategória, de hiánya festőket, írókat, zeneszerzőket, színházi művészeket fosztott meg az alkotás, a közreadás lehető­ség­étől. Nem beszélve a filmről, amelyik drágább a könyv­kiadásnál, a színházi produkciónál, és költségeivel csupán az építészet vetekszik. A pénz és a pénzzel vagy hatalommal bíró ember önkénye nyilvánvaló: „…minden sikeres emberrel szemben, akit csak ismert, legalább két másikat tudott megnevezni, akik tehetségesebbek, jellemesebbek és intelligensebbek amazokhoz viszonyítva, mégis kudarcot vallottak.” (Joseph Heler: Gold a mennybe megy)

Különböző oldalról közelítve a témához, sokszor felvetették már a kérdést, hogy össze­egyeztethető-e a profitot hozó film a magas színvonalú művészettel, amely elkerül­he­tet­lenül feltételezi alkotója bizonyos szabadságát. Szabadságát az anyagi eszközök felhasználását illetően, és szabadságát a széles közönség igényét kifejező producer, forgalmazó, bemutató stb. nyomása vonatkozásában. A válasz egyértelműen nem, bár persze voltak kivételek. Például Chapliné, de az ő kivételessége is csak alkotásainak bizonyos körére vonatkozik, nem az egész életművére.

Frappánsabban, mint Murphy törvénykönyve – amely szerint, „ha érted, akkor már elavult” – nem lehet kifejezni azt a problémát, hogy a széles közönség az ismerthez, megszokotthoz, érthetőhöz ragaszkodik, s az újításokból csak az ezen a vonalon haladókét fogadja el, illetve támogatja. Itt azonban nem is erről van szó. Nem arról, hogy egy ábrázolási módon belül menynyire lép előre a művészet, és menynyire marad el tőle a közönség. Hanem arról, hogy a filmművészet fejlődése során a közönség nem támogatta azt a vonalat, amely ennek a támogatásnak a hiányában avantgárdnak minősült. Experimentalizmusnak, pedig az esztétikumot ez kísérelte meg dominánsan a film eszközeivel megteremteni, az irodalom és színművészet olyan mérsékelt igénybevételével, amely nem vezetett (volna) a mozgófénykép majdnem passzív közvetítő szerepéhez. A széles közönség mesét (storyt) követelt, s mit sem törődött azzal, hogy ezt a kívánságát a film – kellő mennyiségben – csak közvetítő közegként tudja kielégíteni.

Már szó volt arról, hogy a közönség a (leegyszerűsítve) hollywoodiasnak nevezhető módszerrel készült művek esetében egyszerre tekinti a filmet a magáétól különböző világnak és ugyanakkor saját valósága részének. Valóságosnak fogja fel, amennyiben ezek a filmek azt a jelzőrendszert használják, amelyik a mindennapi életben is létezik. (Látszólag) nem kell tehát a filmek felfogásához külön tanulmány, olyasfajta kulturális felkészülés, mint a komoly zenéhez, a modern költészethez vagy festészethez, vagy az abszurd színházhoz stb. A film olyan a néző számára, mint az élet. A csók szeretetet, vágyat jelent, a gyilkosság érdekkifejeződést, gyűlöletet vagy gonoszságot. A legszűkebb fantáziájú néző is, aki az irodalmi művek esetében nem tudja képzeletével érzékletesekké tenni az alakokat, a filmet nézve mentesül ettől a szellemi tevékenységtől. A közönségnek ez a rétege úgy beszél a filmekről, mintha azok hősei és cselekvései a valóság részei lennének, akár a szomszédjai, vagy az utcán látott események. A másság, amit nem csak érzékelnek, hanem meg is követelnek, egyfajta emelkedettségben érvényesül. Szebbek a szereplők, hangsúlyosabbak a körülmények, drámaiab- bak az események. S a történet nemcsak a valóságnak megfelelően bonyolódik, hanem az elvárás szerint is. Ez a dramaturgiai leegyszerűsítés – még a happy end hiánya, a színvonalas művek esetében is – összhangban van az esztétikai oldal külsőséges ábrázolásra kényszerítő korlátaival: az életből átemelt jelzőrendszer felszínességre késztető jellegével. Ezen a korláton – az adott ábrázolási módon belül – csak a legnagyobbak tudtak túllépni. Alig né- hányan az egész filmtörténet folyamán. Olyanok, akik képesek voltak az ábrázolási közegül szolgáló életanyagot kifejezetten filmformává emelni, az ábrázoláshoz (film)művészeti nyelvet létrehozni. Ez a művészeti nyelv azonban általában a közönség és az alkotás közé állt, mert itt már nem volt elegendő a mindennapi életben megszokott jelző- rendszer. Ehhez pedig meg kellett volna tanítani, ki kellett volna nevelni egy olyan közönségréteget, amelyik, hasonlóan a komoly zene táborához, a nem fényképszerűén ábrázoló képzőművészet híveihez, filmértő közönségréteggé válhatott volna. Mert e nélkül vannak filmet nézők, de – nagyon szűk réteg kivételével – nincsenek filmnézők (a fenti értelemben). Egy ilyen szűk közönségréteg persze nem tudta volna biztosítani azokat az anyagi eszközöket, amelyeket az óriási apparátussal és stábbal készülő filmek igényelnek (a haszonról nem is beszélve). A kör bezárul: a közönség, a pénz diktál. Azt a kérdést, hogy hogyan alakult volna a film művészi útja, „ha” nem elsődlegesen közvetítő közegnek használják, nyilvánvalóan csak elméletileg lehet felvetni. De az a tény, hogy ennek ellenére az avantgárd, az experimentalizmus végigkíséri a filmművészetet, mégiscsak figyelmet érdemel.

Túl a valóságon

A lukácsi terminológiát átértel­mezve, a kettős tükrözésesnek nevezett modell a valóságon, mint ábrázolási közegen – a speciális eszközökkel létrehozott hangulati stb. hatásokon túl – elsődlegesen dramaturgiailag változtat. Ezért is válik az esztétikum hordozójává – megteremtőjévé – főleg az előadott történet. A mozgófénykép ebben az esetben dominánsan reprodukciós képességével szerepel. Megjelenített valóságot rögzít és közvetít a néző felé. Ezzel szemben minden avantgárd kísérlet a mozgófényképet újításra próbálta késztetni. Ennek érdekében igyekezett az ábrázolást elszakítani a valóságtól, hiszen a valóság nem művészet. Ennek az útnak az állomásai ismertek.

A film önállóan legkorábban bur­leszkként teremtett komikumot a trükk segítségével. Nem a dramaturgia, hanem a filmnyelv – mint művészeti nyelv – segítségével jött létre a lehetetlen, például jellegzetesen Buster Keaton filmjeiben, vagy az abszurd és a groteszk, Chaplin alkotásaiban. Talán Mack Sennett, a burleszk atyja, alkalmazott először szabad-asszociációs vágást a rövid bohózatok ritmusának élénkítésére, úgy, hogy kis, közömbös jeleneteket illesztett az események sorába. Ez mintegy kiindulópontja volt az avantgárd mozgalmak azon irány­zatának, amely – időlegesen feladva nonfiguratív absztrakt kísérleteit – a figu- ratív absztraktot valósította meg. Ez – éppen a szabad-asszociációs vágás lehető­ségéből kiindulva – nem a tárgyak formáját, hanem viszonylataikat, kapcsolat­rendszerüket bontotta fel, s ezzel olyan jelenségeket – és hozzájuk kapcsolva élményeket – hozott létre, amilyenek a valóságban nem léteztek, tehát reprodukálhatók sem voltak. A figura- tív absztrakt vezetett egyrészt a szürrealista ábrázoláshoz, a hős belső világának kivetítéséhez, másrészt a doku- mentum­film-költeményekhez, amelyeknek középpontjában az alkotó világlátása, élményeinek kifejeződése állt. így jöttek létre René Clair (Felvonásköz) és Luis Bunuel (Andalúziái kutya, Aranykor), illetve Walter Ruttmann (Berlin, egy nagyváros szimfóniája) művei. A valóság emeltségének megteremtésével próbálkoztak a német ex­presszi­onisták is, elsősorban Robert Wiene (Dr. Caligari), aki festészeti értelemben módosította a valóságot, míg mások a díszlet- kosz­tümök-világítás együttesével érték el ugyanezt. Arra is volt példa, hogy a burleszk később találkozott az exp­ resszionizmussal, például Alekszandr Medvedkin (Boldogság) művészetében.

Ezt az avantgárd utat járva, az alkotók eljutottak oda, hogy az irodalomra emlékeztetőén (amelyik szintén versként született valamikor), a filmkölteményeket világlátásuk és érzelemviláguk kifejeződéseként nemcsak ritmi­zálták, hanem érvényesítették azokat a lehetőségeket (hasonlat, metafora, szimbólum stb.), amelyek az irodalom eszköz­tárában is a köznyelv művészi nyelvvé emelését szolgálták. Szergej Eizenstein és a szovjet avantgárd más művészeinek alkotásában a valóságos képek éppen azáltal szakadtak el magától a valóságtól, hogy hangsúlyozott kiemelésükkel meghatározott érzelmi és fogalmi jelentést kaptak, kapcsolásukkal pedig úgy alkottak ítéleteket és következtetéseket, hogy közben felfokozott érzékletességgel teremtették meg az esztétikumot. Leginkább Eizenstein filmjei (Patyomkin páncélos, Október, Régi és új) példái ennek a művészi nyelvteremtő tevékenységnek. A film is eljutott tehát oda, ahová az irodalom. Zárt világú, a valósággal bonyolult művészeti tükrözési kapcsolatban levő filmalkotások keletkeztek, amelyek ugyanúgy megkövetelték a valóság mellett a művészi nyelv értését, ahogy az irodalom esetében sem elegendő a puszta köznyelv ismerete a teljes műélvezéshez.

Ez a minőségi változás azonban jelentős korlátozottsággal járt. A filmművészét nem maradhatott meg azoknál a „hős­köl­te­mé­nyeknél” – az alkotói szubjektumok versszerű megnyilvánulásánál amelyeknek legjobb példái Szergej Eizenstein (de persze nem csak az ő) művei voltak. Egyrészt, mert a közönség nem mondott le a hagyományosan előadott meséről. Sőt, ezt az igényét a hang megjelenésével a film még tökéletesebben kielégítette. Másrészt, mert a harmincas években, a gazdasági-politikai események szélsőségekben bővelkedő időszaka idején, a film alapvető szórakoztatási gyakorlata mellett propaganda funkciója is jelentősen előtérbe került. S ez a szerepkör igen hangsúlyozottan megmaradt, egészen a modern filmművészeti irányzat kelet­kezéséig, az ötvenes-hatvanas évek fordulójáig. A mai értelemben vett mozi igazán ekkor alakult ki. Nem véletlen, hogy vezető alkotók tiltakoztak a hangosfilm ellen. A hangosfilm megjelenésével a már korábban is létezett ábrázolási módszer nagyobb lehetőséget kapott, és a valószerűség megerősítésével lépett fel a filmszerűség ellen, megszilárdítva a színészekkel előadott irodalmias elbeszélési modellt. Ennek megfelelően ez a kor emelte igazán alkotói rangra a forgatókönyvírókat, akik képesek lettek a rendezőknek akár egész művészetét átalakítani (mint Jean Renoir, John Ford, Frank Capra stb. esetében). A forgatókönyvírók mellett egyre inkább a színészek (sztárok) uralmáról is beszélni lehetett a rendezők felett. Ebben a széles áramlatban összemosódott az (így értelmezett) művészfilm a kommersz filmmel, pontosabban alig létezett még a kettő megkülönböztetése, éppen mert fellazultak a filmművészet avantgárd által nagyon szigorúan megvont határai.

Mindeközben az experi­men­ta­liz­mus meglehetősen háttérbe szo­rult. Némileg kényszerűen, de kicsit dacolva is visszatért a non-figuratív ábrázolás, amely átalakítóan hatva az animációs (rajz)filmre, új eredeti élmények megteremtésével próbálkozott. Oscar Fischinger (Optikai költemény) csak kísérője volt annak, amit Len Lye (Színes ütés, Szivárvány tánc), majd Norman McLaren (Karikák, El az unalmas gondoktól, Vízszintes vonal) alkotott, bebizonyítva, hogy a mozgás „tiszta” élménye akár vetekedhet a játékfilm valóság-illúziójával. A kísérletezés központja a háború után átkerült Amerikába, ahol a modern művészetek múzeumaitól nagyobb támogatást kapott. így bontakozhatott ki az amerikai avantgárd két hulláma, majd a strukturális és az underground film. Több témakörrel éppen ezek a mozgalmak voltak képesek foglalkozni. Maya Dérén (A délután hálója) a magánnyal, James Brouhton (Edénkért) a lázadással, Stan Brakhage (Kutya, csillag, ember) a világ bonyolultságával. Ezekben a mozgalmakban jelent meg a személyes filmvallomás és film­le­ve­lezés, de itt kaptak helyet a hap­peninges megnyilatkozások is. Köz­ben – főleg a strukturális film­ben – föltérképezték a mozgó­fénykép összes, még feltáratlan speciális lehetőségét, s végül – a technikai változások és a televízió hatására – megjelentek a klipszerű ábrázolások.

Az avantgárd nem marad hatástalan a profi filmgyártásra. Curtis Harrangton A kutatás töredéke című filmjének egy-egy részlete Orson Welles A per és Alfred Hitchock Psycho című filmjében egyaránt megjelent. Az utóbbi mű gyilkosság­jelenete pedig kifejezetten az eizensteini út­mutatást követte, amikor 45 másodpercben, 78 vágást alkalmazva vitte filmre az ölés témáját. Ekkor és ezután azonban már a technika és a több tízmilliós költségvetés jellemezte az amerikai filmek jelentős részét. Eltekinteni a közönség követelményétől, még a korábbiaknál is kevésbé lehetett. A biztosított milliók – és persze a rendkívül fejlett technika – révén a filmek egyre inkább olyat tudtak mutatni, amire korábban nem voltak képesek, vagy amit korábban nem merhettek.

Két vonatkozásban is kitágult az ábrázolás határa. Egyrészt a tabu témák (nemiség, erőszak) nyílt megjelenítése irányában, másrészt a rendkívüli látványosságok felé.

John Waters (Rózsaszín flamingók) végbélnyílás játékának bemutatásával, Nagisa Oshima (Az érzékek birodalma) orális szexjeleneteivel, Pier Paolo Pasolini (Salo) skalpolási, szemkitolási képeivel kétségtelenül a valóságot – sőt, hangsúlyozottan – a valóságot mutatták be, mégis túlléptek a valóságon. A hatást ugyanis nem alapozhatták a mindennapi életben megszokott jelző­rendszerre, mert ezekkel a jelenségekkel kap­cso­lat­ban általánosan nem működött ilyen. S ez vonatkozik számtalan bűnügyi, kalandos stb. film látványosan előadott kínzást, roncsolást, ölést mutató jelenetére. Elegendő példaként Tőbe Hooperre utalni (A texasi lánc­fürészes tömeg­gyilkosság). A hajdan suspense-t kihasználó, szél­ső­sé­ges­nek számító thriller a maga nyugtalanságot, feszültséget keltő hatásával, az úgynevezett sokkoló akciófilmek elterjedésével, szinte általános ábrázolási típussá vált.

Ha az egyik oldalon a mindennapokban közvetlenül nem tapasztalt (egészen a horrorig vivő) események áradása jelent meg a filmekben, a másik oldalon a valóságban nem is tapasztalható jelenségekkel léptek túl az alkotók az életen, annak szokványos jelzőrendszerén. A kalandos filmek túlzása, például Steven Spielbergnél (Az elveszett frigyláda fosztogatói), a katasztrófafilmek John Guillermin-re jellemző változata (Pokoli torony), a fantasztikum George Lucasnál (Csillagok háborúja) csak a szélsőségeit mutatják olyan elképzelhetetlen eseményeknek, amelyeket a néző egyáltalán nem, vagy nem feltétlen érzékel a valóságban. S mindez nemcsak a kommersz változatokra vonatkozik.

Stanley Kubrick 2001: Űrodisszeája, John Carpenter A rémület éjszakája, Jon Jost Keretbe feszítve című filmje, Peter Greenaway több alkotása (A szakács, a tolvaj, a felesége és annak szeretője, A maconi gyermek) stb. stb. már magukkal a témaválasztásukkal vallanak arról, hogy kevésnek tartják a valósággal, az életben megszokott jelző­rendszerrel való ábrázolást. S ha ennek a valóságon való túllépésnek egyik pólusán James Cameron Terminator 2. című műve helyezhető el, fantasztikumba hajló technikailag bravúros megoldásával, úgy a másik pólust talán – a kommersz vonzalmakkal mindeddig igazán nem vádolható – Oliver Stone Született gyilkosokba, képviseli a maga gátlástalanul ölő szerelmes­párja ténykedésének látványosságával.

A sok irányú elemzés követelménye mellett egy következtetés nem kerülhető el. A filmművészet válsága nem vezethető vissza egyetlen okra. A tényezők között kétségtelenül szerepe van egy nyelvi ábrázolásbeli problémának is. Bár a közönség követelte ki a mozgófénykép közvetítő médiumkénti funkcionálását, a színészekkel előadott irodalmias történet formájában, s bár a modern filmművészet megpróbálta az alkalmazott valóságos jelzőrendszer korlátait lerombolni, alapjában ez az ábrázolási modell maradt meg, de szemlátomást egyre kevésbé elégíti ki a közönséget. A filmszerűséget 100 év múltán leginkább a látványosság képviseli. A széles értelemben vett intim dolgok látványossága és a valamilyen fokon fantasztikus látványosság. A hatás az esztétikai vagy akárcsak árnyalati-érzelmi helyett egyre inkább zsigeri.

Ha viszont a film megmarad – vagy inkább megindul – a sajátos filmnyelvvel való ábrázolás útján, és csak azon jár, akkor olyan önkorlátozásra kényszerült volna esztétikai, s ezzel együtt tematikai vonatkozásban, amely nemhogy a nagyobb közönséget nem vonzotta volna, hanem még egy kifejezetten műértő filmközönség létrehozását is kétségessé tette volna, a gyártás nehézségeiről nem is beszélve. Az avantgard képviselői sokban hasonlítanak Amerika felfedezőjére, akiről Victor Hugó ezt mondta: „Kolumbusz Kristóf nagysága nem abban áll, hogy elért a céljához, hanem hogy útnak indult”. A filmművészet 100 év alatt olyan lett, amilyen, de más körülmények között lehetett volna más. Az avantgárd szemszögéből a megtett út lehet tévút, de magán az avantgárdon belül is megmutatkoznak az elfajulás jelei, befolyása csökkenésének tünetei, amelyek miatt ígéretessége akár kétségbe is vonható. Egy bizonyos: a mai filmművészet olyan, amilyen lehetett, s nem amilyen lehetett volna. Azonban a közönség támogatása jelölte ki az útját, és jelenleg a közönség pártolását – a nem is alaptalanul ma filmszerűségnek nevezett – látványosságokkal kívánják megtartani. Lehet ünnepelni a 100 éves filmet, ezt a filmművészetet és klasszikus vagy nem klasszikus alkotóit, de nem lehet nem tudomásul venni, hogy ez a filmművészet – ritka kivételtől eltekintve – manapság legfeljebb csak félművészet. S nem azért, mert alapjában a szórakozást és némileg a propagandát szolgálja. Az ünneplésen túl, szükség lenne ennek a 100 évnek az alaposabb tanulmányozására, valóban tudományos kritériumoknak megfelelően. Hátha ez is hozzásegíthetné a filmet az elkövetkező időben kívánatos változásokhoz.

Végül is 100 esztendő egy művészet történetében kisgyermekkor, s a nagykorúságig még sok minden történhet.

VALLOMÁS

RÉDEY PÁL

Mene, mene, tekel, ufarszin

A vesztfáliai Paderborn volt katolikus lelkésze, Eugen Drewermann, akit szilenciumra ítélt egyháza, azaz megvonta tőle a tanítás és a prédikálás jogát s kitiltotta valamennyi plébániai hivatalból, az elmúlt hetekben egy speyeri evangélikus lap hasábjain újból megszólalt.

Drewermann neve mintha feledésbe merült volna. Pedig néhány éve ugyancsak visszhangzott tőle sajtó, rádió és televízió. A mintegy 40 kötetet közrebocsátó teológus neve ismertebb volt hazájában, mint az érsekek és püspökök nevei, kritikus teológiai nézeteitől megborzongott hívő és nem hívő egyaránt. Eugen Drewermann nézete állásfoglalásra késztette a német katolikus egyházat, provokálta a Vatikánt, de a német protestantizmus sem kerülhette meg az élére állított teológiai téziseket. Amit ma leszögezhetünk kritikájával kapcsolatban: alapjaiban rendítette meg az egyház tanaiba vetett hitet, s miképpen ötödfélszáz esztendővel korábban egy bizonyos szász szerzetes, Luther Márton, ő is a dogmák, tradíciók, a hierarchia kérdését feszegette, és legfőképpen az egyház hatalmának problémáját állította pellengérre. Ez utóbbin Drewermann a római katolikus egyház politikai felépítettségét értette. Luther a 16. század elején ugyanezen kérdéseket vetette fel. (Drewermann neve nem ismeretlen a magyar olvasó- közönség előtt, annak idején többen is értékelték teológiai munkásságát.) ^*

Vessünk hát egy pillantást a paderborni teológus pszichoterapikus kritikájára. Embertelennek és keresztény­ellenesnek véli a moráldoktrínákat, a cölibátust, a fogamzásgátlás, az abortusz, az újraesketés tilalmát, illetőleg válás esetén a szentségek kiszolgálásának megvonását. Felveti a kérdést, hogy vajon jézus egyáltalában elrendelt-e hét szentséget, holott a protestánsok által vallott két szentség is problematikus. Drewermann-nak kételyei vannak Jézus istenfiúságával kapcsolatban is, de még inkább Krisztus feltámadásával kap­cso­lat­ban, amelyre nézve azt vallja, amit fél évszázaddal korábban a protestáns Bultmann vallott a csodákkal egyetemben. Bultmann a Szentírás mitologiátlanításáig jutott el, Drewermann majdnem addig. A kérdések fogaskerekek módján kapcsolódnak egymásba, így jutott el maga is a pápai hatalom és a pápai primátusság meg­kérdő­jelezéséhez s ezzel együtt a pápai csalhatatlanság dogmájának a kétségbevonásáig.

Nos, mindezek kétség nélkül „eretnek” nézetek. A középkorban ilyenek közül egyért is megégettek embereket. Viszont a fentebb említett speyeri lap arra volt kíváncsi, hogy aki végső soron a lutheri logikát alkalmazta, miért nem szakított tulajdon egyházával, és miért nem tért be nyíltan a lutheránus egyházba, amely liberálisabb az „egyedül üdvözítő” egyháznál. Drewermann ugyanis már 17 éves korában kacérkodott a gondolattal, de akkor hitoktatója tanácsára elállt tervétől. A most 54 éves lelkész nem titkolja, hogy szívéhez közel áll ez a vallás, Luther iratai és beszédei óriási hatással voltak rá. De legfőképpen a reformátor bátorsága, amellyel kivívta a keresztény ember szabadságát, sutba vágta a dogmák, a tradíciók, a hierarchia nyomasztó lelki tehertételét, és kijelentette, hogy a kegyelem fontosabb, mint a törvény. „Mégsem akarok a 20. század Lutherje lenni. Századunkat az különbözteti meg a reformáció századától, hogy az európai kereszténységből hiányzik a 16. század robbanó töltete. Az egyház aligha tud felmutatni olyan eszmét, amelyért a mai ember tűzön-vízen átgyalogolna. A 16. században az emberek nagy része vállalta Luther eszméit. Ma más időket élünk.” S valóban, amiért akkor az emberek életük kockáztatását is vállalták, napjainkban a falu határáig sem mennének el. A keresztény ember szabadsága, amely a reformáció egyik legnagyobb vívmánya volt, ma paradox módon abban jut kifejezésre, hogy az emberek kilépnek az egyházból. Eddig terjed szabadságuk! Drewermann is megállapítja, hogy egyházszakadásról Európában és a keresztény világban még egyszer aligha lehet szó. Legfeljebb a harmadik világban, de ott is csak akkor, ha a teológia valamilyen szociális forradalommal párosul.

Drewermann nevét nem azért említettem, hogy soraimmal valamiféle kultúrharc barrikádjára szólítsam az olvasót. Hiszen a Drewermann-per lezárult, a teológus hallgat. Az érintett egyházak vagy szőnyeg alá söpörték a kérdést, vagy elgondolkodtak mindazokon, amiket Drewermann mondott és írt. De ha levonják a konzekvenciát, akkor a reformnak valamiféle jelét adják. Félő azonban, hogy a nagy kihívás mellett elmegy az egyház. Ez pedig végzetes következményekkel járhat. Mert 1992től, amikor forrt a Drewermann-ügy, és a tó tükrét csak egy-egy belevetett kavics borzolta, tehát 1992-től félelmetesen nagy változáson ment keresztül a német egyház, de Európa valamennyi egyháza. Le kell szögeznünk, hogy a változásokat nem a Drewermann-ügy idézte elő. Kritikája inkább jelzésszámba mehetett, amelyre vagy odafigyeltek az illetékesek, vagy elmentek mellette. Am a menetközben bekövetkezett jelenségek az egyház mélyreható válságát hozták felszínre, s a tünetek hovatovább „megoldhatatlan” kérdések elé állították Rómát, de a protestantizmust is. Nem kell másra utalnom, mint arra, hogy a stabilnak vélt német és nyugati egyházak tömegei elbizonytalanodtak, s szinte máról-holnapra milliós tömegek fordítottak hátat az egyháznak. Meginogtak a sajátos „állam-egyházi” alakulatok, s pillanatok alatt financiális gondjaik támadtak a hatalmas intézményrendszereknek. A kérdést vizsgálták teológusok, szociológusok, közgazdászok, ám az eredményen ez mit sem változtatott, miután a kutatók szerint gyakorlatilag minden negyedik ember hisz csupán, miközben a felekezeteken kívüliek száma nőttön nő. A hit lassan kiapad, mint a forrás nélküli kút, a szekularizmus hódít, az egyház egyre kevésbé tudja üzenetével, cselekményeivel kielégíteni a modern embert. A mai ember kételkedik a hit igazságaiban, a dogmák előírásaiban, a liturgiák, szent cselekmények, csodák és a túlvilág dolgaiban. Egyszóval az ősi tradíciók aligha képesek varázslatukba vonni a pragmatikusan gondolkodó embert.

Talán ellenlépésként, a közel egy milliárd lelket számláló világegyház programjába vette Európa evangelizációját. A hangsúly természetesen elsősorban Kelet-Európára esett, ahol a vezető ideológia 40, illetőleg 70 esztendőn keresztül ideológiai küzdelemben állt a vallással, gyakorlatilag pedig beszorította az egyházat a templom és a papiak falai közé. Széles tömegek előtt vált ismeretlenné a keresztény tan, s így az evangelizáció tulajdonképpen a misszió feladatát végezte. Korán kiderült azonban, hogy a „szabad Nyugat” tömegei sem állnak a keresztény ismeretek magaslatán, ezért módosult a program „Európa evangelizálására”. De mi lett az eredménye az egy éves programnak? Az első látványos eredmény „negatív” volt. Az orosz és keleti ortodoxia beavatkozásnak érezte a pápai intézkedést saját lelki felségterületébe. Emiatt kínos szóváltások történtek a Vatikán és Moszkva, illetőleg a kisebb patriarchátusok között. De Nyugat-Európában sem volt felhőtlen az evangelizáció akciója. Itt a protestantizmusba ütközött bele a „misszió”. Az is féltette tömegeit a katolikus agresszivitástól. Egyszóval az evangelizáció vegyes érzelmeket váltott ki, jóllehet a lengyel pápa szándékai a történelmi valósághoz simultak. Látványos eredményről mind ez ideig nem érkezett jelentés.

Ám miközben az új missziót 4000 püspök és mintegy 400 000 katolikus pap lelkesen vállalta, a mélyben egyre erőteljesebb követelés bontakozott ki a világegyház megreformálása iránt. A köz­vélemény­kutatók egyre-másra jelezték a statisztikákat arról, hogy milyen mértékben növekedik azok száma, akik a reformokért szálltak síkra. Az egyik oldalon állt tehát a pápás hierarchia, a másikon azoknak a növekvő tábora, akik a reformokban látták a válságból való kilábalást. De hát ehhez a táborhoz is fűzhetnénk egy-két kérdést. Mert itt is a vallásból, hitéből kiábrándult tömegről van szó. Ennek jele lett a kiürült templomok sokasága s a történelmi egyházakból való kilépések elképesztően nagy száma. Ilyen körülmények vártak a reformokra. Ellenben, mint a történelem során annyiszor, a római egyház merevségéből mit sem engedett, szó sem lehetett a dogmák lazításáról, a cölibátus feloldásáról, a nők ordinálásáról, a családtervezés modern megvalósításáról, a pápai csalatkoz­hatatlanság és primátusság eltörléséről. A csalatkozhatatlanság és a primátusság kérdése leginkább a protestantizmust irritálta, miután ebben a század derekától kibontakozott ökumenikus mozgalmat látta veszélyeztetve, így egyre inkább az a nézet alakul ki, hogy az ökumenikus mozgalom ezredvégünkre egyszerűen utópiává fog válni.

Az „utazó pápa” ezzel szemben inkább, mint valaha, vagy mint elődei, erőlteti az „Istenanya” Mária kultuszát, a Szűzanya mennybemenetelének dogmáját, előszeretettel keresi fel a Mária- kegyhelyeket. Rigorózus moráldoktrínáival, Mária kultuszával nemcsak a protestantizmustól, de saját egyházának jelentős tömegeitől is izolálódott.

Amint erre utaltam, a katolikus egyházban végbemenő jelenségek óhatatlanul kihatnak a nagy történelmi egyházak életére. A vallásos életben bekövetkezett törés hovatovább oda vezetett, amit már az 1984-ben elhunyt Karl Rahner katolikus teológus megírt: „Németország és a Nyugat keresztény múlttal rendelkezik ugyan, és keresztény maradványai vannak, de az új pogányság állapotában él”.

Történetietlen a kérdés, mi történt volna, ha az utóbbi évtizedekben a római egyház végrehajtja a reformokat? Kifogták volna-e az „új pogányság” szelét a vitorlából? Nem tudjuk. De egyelőre, amíg ez a vatikáni „team” fogja szorosan a kormánykerekeket, erről úgysem lehet szó. Lehet, hogy előrébb tartanánk, s az autonómmá váló ember, aki nem akarja elfogadni, hogy külső tényezők, akár a vallás határozza meg életét, beadta volna derekát egy ilyen megújult, a modern kor igényeit szem előtt tartó egyháznak. Azóta talán kiheverte volna a reformokkal járó megrázkódtatásokat, és feloldotta volna a nyomasztó kérdéseket, amelyekkel a mai ember viaskodik és amelyekre választ vár. Legyen az a Szentháromságtan, Jézusnak a Szűztől való fogantatása, vagy a feltámadással kapcsolatos kérdés. Talán más dimenzióba lehetett volna helyezni a csodákat, a mitikus történeteket, ha nem kötik a régi szabályok, dogmák. És minden bizonnyal más perspektíva állt volna előtte az ökumenével kapcsolatban is. Kétségkívül ez „ugrás lett volna a sötétbe”. De ezt a kockázatot vállalni kellett volna. Talán éppen az emberért, aki a maga autonómiájában is végtelenül kiszolgáltatott, elesett és nyomorult. Talán itt lett volna a helye annak felismerésére, hogy a vallás és a hit a „szív kérdése”, az emberek egymás szeretete, és valami a szelídségből, megértésből, toleranciából, amelyekért meghalt a názáreti Istenfia, és amelyek függetlenek a dogmáktól, de legfőképpen a hierarchiától. És talán mindezek alapján nézhetett volna farkasszemet egységesebben a korunkban jelentkező és az emberiségre néző ve­sze­del­mek­kel. Mert hogy riasztó jelenségekkel állunk szemben, az napnál világosabb. E rövidke meditációban csupán egyet-kettőt említek meg ezek közül.

Az egyiket általában így ismerjük: az iszlám reneszánsza. Olyan történelmi vallásról van szó, amelynek megújulása veszedelmes agresszivitásban jut kifejezésre. A történelem során a világ már találkozott ezzel a vallással, akkor éppen imperializmusba csapott át vallásos fanatizmusa. Nem sokon múlott, hogy a Nyugat és a kereszténység elvérezzen vele szemben. Ennek lehetősége ma sem kizárt. Ez a vallásos közösség durván egy milliárd lelket számlál, és ha népei között nem állna fenn egy sor érdekellentét, már ma a világ egyik legnagyobb hatalmát képviselné. Szerencsénkre ez az érdekellentét fennáll. Ellenben ami közös e népekben, az az iszlám reneszánsza, amely Marokkótól Pakisztánig vagy Indonéziáig megfigyelhető. Kivétel nélkül mindenütt az iszlám államokban a fundamentalizmus – az iszlám szélsőséges erőinek jelentkezése – dominál. Az elfogult, fanatikus, vallási törvényeket, a kegyetlen shariát megvalósító szárny igyekszik a hatalmat magához ragadni. Tudnunk kell azt, hogy a félelmetes iszlám törvény „fehér” Nyugat- és keresztény ellenes. Az Amnesty International havonta megjelenő jelentéseiből tudjuk, hogy Marokkóban, Egyiptomban, Szudánban, Pakisztánban, de szinte valamennyi arab államban keresztre feszítések, gyilkosságok, bebörtönzések történnek, amelyek áldozatai rendszerint keresztények, mégha azok turistacsoportokban jelentkeznek is. A szélsőséges fanatizmussal egyebekben naponként találkozhatunk a terrorizmusban. Nos, a keresztény vallás, amelynek válságát fentebb érintettem, válságos helyzetében aligha tudja felvenni a küzdelmet a fanatikus vallással szemben. Az energiaigényes „missziót” talán ebbe az irányba kellett volna fordítani. Vérszegény kezdeményezések történtek ugyan párbeszédre az iszlámmal, de alapjaiban a keresztény tömegeknek fogalmuk sincs a sivatag prófétájának, Mohamednek a vallásáról.

A keresztény társadalmak egy másik veszélyes jelensége a társadalmi morálban jelentkezik. Amilyen mértékben csökkent a vallás erkölcsi hatása, olyan mértékben növekedett az ösztönök hatalma. Az erkölcsi normák, értékek, erények sutba vágása következtében az erőszak, az önzés, a gyűlölet, harag és bosszú vált uralkodóvá. Hogy a jó elveszi jutalmát, a bűn a büntetését – régen kiveszett fogalmak. Ősi értékek, mint a haza, a köz, az önzetlenség, a humanizmus és a szolidaritás, régtől fogva szemétre dobott naivitások. Helyettük a felszabadult ösztönök, a vad, durva erőszak, az egoizmus vált követendő példává. A hazugság, lopás, csalás, elégtételvevés korszakunk „irányító eszméi”. A dolog ott válik drámaivá, hogy az erkölcsi züllés már nem egyéni „teljesítmény”, hanem kollektív műfaj. Egyre szaporodóban vannak a bűnszövetkezetek, maffiák, sajátos törvényeikkel, sajátos igazságukkal. Lassan ezek a csoportok állami hatalommal rendelkeznek. Igazságot szolgáltatnak, törvénykeznek, élet és halál urai. Korrupció, harácsolás, zsarolás, mindenen keresztül gázolás, vér jár a nyomukban, felbomlasztják a társadalmat, a munkába, becsületbe, tisztességbe, igazságba vetett hitet. Az erkölcsi züllésnek ezt a folyamatát mintegy 1500 évvel ezelőtt már átélte a kereszténység. Akkor, amikor „Róma ledőlt, s rabigába görbedt”. De hát éppen itt lett volna a nagy lehetőség. Ebben a veszélyes helyzetben újrafogalmazni a Názáreti szelíd tanait, közel vinni a szívekhez, megtalálni a módját, hogy az embert ismét rávezesse a szeretet, megértés, tolerancia útjára. Talán első renden hadat kellett volna üzenni a szegénységnek, a létbizonytalanságnak, a társadalom anyagi ketté­szakított­ságának, a mérhetetlen szakadéknak, amely a szegények és gazdagok között tátong. És mindenképpen a krisztusi elveknek megfelelően a szegények mellé állni. Ez a lehetőség talán még mindig fennáll.

És hadd említsek egy harmadik jelenséget is, amely teológiai síkon jelentkezik. Ez a szekták szaporodása. A szekták a történelem során mindig akkor bukkantak fel, amikor a történelmi egyházak válságba kerültek. így azután a jelentkezéseiket bizonyos kritikaként kellett felismerni. Az a megítélésem, hogy napjaink gomba módján szaporodó szektái dolgát is ebbe az összefüggésbe kell helyezni. Mert akár szegénységbe, akár lét­bizony­talan­ságba, kiszolgál­tatottságba, megaláztatásba kerül az ember, lelke mélyén valamilyen támpontot, fix pontot keres. Szüksége van az őt körülvevő tényezők, jelenségek magyarázatára. Választ keresnek az emberek a meg­válaszol­hatatlan dolgokra. Sokat jelent a jövendőmondás, jóslás, varázslás. A keleti vallások misztikuma. Jelentkeznek is sorban a pragmatikusok, ezoterikusok, kézrátevők, nyelveken szólók, csodatevők, a világvége hirdetők. Póthit, álhit, hiszékenység váltja fel a történelmi vallások meg üresedett hitét. Ezek a mozgalmak rendre aláássák az egyház egyébként is megtépázott tekintélyét, új világot hirdetnek, új közösséget, amelyben a testvériség fogalmát lovagolják meg, és félelmetes zűrzavart támasztanak a lelkekben. A szekták ellen úgy-ahogy még védekeznek a történelmi egyházak. De jellemző módon, az állam segítségül vétele mellett. A moszkvai patriarcha a parlamenttel hozatott törvényt ellenük, a német egyházak a kulturális minisztériumnál követelik beszünte­tésüket, nálunk, Magyarországon is az államtól – a parlamenttől – várják el, hogy ne adjon bizonyos szekták számára működési engedélyt. De hát itt is a keresztény teológiának kellene győzedelmeskednie, nem pedig – mint Nagy Konstantin idejében – az államnak.

Három veszélyes jelenséget tűztem tollvégre, egy történelmi vallásét, egy etikai kérdését és egy teológiai problémáét. Gyakorlatilag egyik kérdés sem oldható meg eredményesen dogmák hangoztatása révén, vagy a morál-teológia alkalmazásával. Még kevésbé az állami segédlet igénybevételével. Itt valami más utat, módot kell választani. Talán inkább kecsegtetne a siker reménye, ha az egyház visszatérne az „alapokhoz”, vagyis a názáreti Jézus szelíd tanaihoz és ahhoz az ember­szeretethez, amelyet képviselt élete során. Nyilvánvaló, hogy nem hívott létre szervezetet, hierarchiát, püspököket, pápát és papokat, de tudott szeretni minden szegény és elesett embert, megértette a betegek szenvedését, és türelmet gyakorolt az ellenségei felett, s áldozatkészségre szólította fel híveit. És haraggal támadt az önzésre, az erőszakra, a kép­mutatókra.

Ha az ő jámborságát, alázatát újra gyakorolni tudja az egyház, talán új történelmi szakaszt nyithat meg.

^* Folyóiratunk 1994. decemberi számában közöltünk róla hosszabb tanulmányt Balló István tollából [vissza]

MÚLTUNK

CSENGERI HAJDÚ SÁNDOR

Karácsonyi vendégek

1944. december 24. Karácsony estéje. Héttagú családunk az ünnepre készül. Az öt gyerek közül tizenhárom évemmel én vagyok a legidősebb. Édesapám hosszú ideje beteg. Fekélyes lábán a sebek gyakran kiújulnak, és olyankor hetekre ágynak esik. Most is csak nehezen tud járni. Betegsége a baj mellett talán szerencse is, mert így nem vitték el katonának.

Egyszoba-konyhás-kamrás házunkban télen, a szoba a konyha is, mert csak itt tüzelünk. Villanyunk nincs, petróleumlámpával világítunk. A fénye sápadt, de már megszoktuk. Eddig a petróval is szűkösen voltunk, nagyon be kellett osztani, de amióta a front elvonult és vele a németek is, sikerült szerezni. Most egy ideig kitart.

Azt mondják a szüleim, hogy mi már szabadok vagyunk. Ők meg a szomszédaink valami jobb világban reménykednek. Csak az öreg Dobos mondogatja, várjuk ki a végét. Ő mindig is óvatos ember volt, csak azt hitte el, amit látott. Talán ezért is nem menekült el a lányával nyugatra a ruszkik elől. Pedig sokan ijesztgették, egyrészt a lánya miatt, másrészt azért, mert a csendőrségtől ment nyugdíjba.

Debrecenben megalakult az új kormány. Most már talán hamarosan béke lesz. Ránk is férne már egy kis nyugalom. A nyáron a bombázásokat, az őszön meg a frontot igen megszenvedtük, egy időre el is kellett hagyni az otthonunkat. Az oroszok parancsolták el a falu lakóit a front mögé, hogy a harcok kárt ne tegyenek a népben. Korábban a németek is megpróbálták útnak indítani a lakosságot, de senki sem engedelmeskedett nekik, az erőszakhoz meg már nem volt idejük, örültek, ha a saját bőrüket menthették. Az oroszok parancsára sem akart senki kimozdulni az otthonából, titokban hazalopakodtunk, a front már távol járt a falunktól.

Az utcánkban egy alacsony, kerekarcú ruszki katonával találkoztam. A sapkáján ötágú csillag volt. Megállított. Látta, hogy félek. Valamit magyarázott. Én egyre csak azt mondtam: Nye ponyimáj. Végül a köpenye alól egy cipót nyomott a kezembe, s így szólt: No, pasli damoj! A cipót, akár valami kincset, sietve vittem haza. Volt is öröm a családban, hiszen már hetek óta nem ettünk kenyeret.

A szomszédok azt beszélik, hogy Pesten cudar világ van. Ott még javában dúlnak a harcok. Szegény pestiek órájuk is rájuk férne már a béke…

Készülődünk a karácsonyra. Édesanyám szomorú, mert a kamránkban már alig van ennivaló, és mi, a gyerekek meg örökké ennénk. Sötétedéskor édesapám valahonnan egy szép fenyőgallyal állít haza. Édesanyám ennek sem örül. Minek a fenyő, amikor úgysincs mit tenni rá? Édesapám vigasztalja: ne búsulj, nekünk legalább van krumplink, meg paszulyunk! Sok családnál ez is jó volna!

A szobában kellemes meleg van. A sütő teli tökkel. Jófajta, parázs tök, ha megsül olyan, akár a gesztenye. Édesapám igencsak érti a módját, hogyan kell jó hangulatot csinálni. Most is elemében van. Kitalálja, hogy az évek óta egy dobozban összegyűjtött szaloncukor-papírokba csomagoljunk almadarabkákat, és azzal, meg aranyszínű porfestékben megforgatott dióval díszítsük fel a karácsonyfát. Az összes gyerek serényen dolgozik…

Kint, az utcai kiskapun zörgetnek.

– Jaj, mi lesz velünk? Mit akarhatnak ilyenkor, karácsonyeste? Ezek csak oroszok vagy románok lehetnek! – riad fel édesanyám, és kétségbeesve les ki a vaksi ablakon.

Újra és keményen zörgetnek.

– Menj már ki, apu! Egy nagy teherautó áll a házunk előtt! Igyekezz, hogy baj ne legyen!

– Megyek már no, de mit tudok én velük kezdeni? Ki érti a nyelvüket? – morogja halkan édesapám már a pitvarajtóból, és a hangján érezni, hogy fél.

Odakint még mindig zörögnek. A szobában mindnyájan rettegtünk. Mi már – még a gyerekek is – oly sok mindent megéltünk.

A falu legszélső házában lakunk, közvetlenül a libalegelő mellett. Az utcára néző egyetlen ablakunkkal szemben, az út túloldalán, ahol már nincsenek házak, mély árok húzódik. Azon túl már kilométerekre csak a legelő terpeszkedik, meg annak a szélében a Cédulásék háza.

Ki tudhatná, miért, de amióta a háború közelebb jött, és különösen amióta beért az országba, nálunk gyakran megfordultak katonák. Korábban vág)' magyarok, vagy németek zörögtek ránk valamiért, a front óta meg hol oroszok, hol meg románok jönnek. Ha másért nem, akkor valamit cserélni akarnak. így sikerült beszerezni a petrót is.

A legkisebb húgom – a múlt hónapban volt kétéves – amióta egyszer hangoskodó németektől megijedt, folyton bőg, ha katonák jönnek be hozzánk. O már csak ilyen.

Most mindnyájan nehéz perceket élünk át. Édesanyám gyorsan igyekszik mindent eltenni szem elől. Édesapám már sokáig marad kint. Egyre nyugtalanabbak vagyunk. Végre visszatér, de három orosz katonával jön. Közülük az egyik nő. Ez a körülmény édesanyámat egy kicsit megnyugtatja.

A katonaasszony édesanyámhoz lép. A kezét nyújtja.

– Dobre vécser! Ja Olga – mutat magára. Édesanyám halkan köszön, már megpróbál mosolyogni is. A vendégek mindnyájan bejönnek a szobába. Az ablak előtt meglátják a fenyőt.

– Szpráznyikom! – szólal meg a tiszt, és a köpenye alól egy nyulat húz elő. Édesanyámnak nyújtja. Édesanyám zavarban van, de a korábbi feszültség, a görcsös félelem kissé már alább hagyott.

Mégis édesapám találja fel magát előbb. – Üljenek le velünk a tiszt úrék! – És már invitálja is őket a nagyasztal melletti karos lócához.

A köpenyek és a kerek, csillagos bundasapkák lekerülnek. A két férfi leül, a katonaasszony meg a tűzhelyhez lép, és a kezét melengeti. Megindul a társalgás. Mindenki mondja a magáét, és közben mutogat, gesztikulál, hogy a nyelvtudás kölcsönös hiányát valahogy áthidalja.

Édesapám odaszól édesanyámnak: – Meg kellene talán kínálni őket egy kis borral. Látod, milyen barátságosak, és elvégre mégiscsak karácsony este van.

– Én nem bánom, tőlem kínálhatod őket, csak aztán baj ne legyen belőle!

– Ha kínálom, ha nem, ezek már úgyis itt vannak, és láthatod, a vacsorához is hoztak hozzávalót. Én azt mondom, egy kis italt mi sem tagadhatunk meg tőlük.

– Jól van, hozz bort, de csak keveset, és kis poharakból kínáld őket, nehogy valamelyik berúgjon!

A vendégek nem értik, miről van szó. Ők is magyaráznak valamit, azt meg mi nem értjük. Édesapám kimegy a kamrába. A vendégek közül senki sem megy utána. Ez már jó jel. Úgy látszik, nem bizalmatlanok. A kamrában van egy kis borunk. Jól el van rejtve, mert édesapám nagyon félti. Most mégis behoz belőle egy kancsóval. A kis szalagos poharakba tölt. Koccintanak. A tisztet biztatja, hogy igyanak, s mutatja, ő addig a nyulat odakészíti. A katonák, úgy látszik, megértik, mert helyeselnek.

Édesanyám parancsára az öcsémmel hozzákezdek a krumplihámozáshoz. A többi gyerek a tűzhely mellett, a sarokban csendben ül, de mindegyikük feszülten figyel. A krumplihámozásban a katonaasszony is segít. Ahogy elnézem, hasonló korú, mint édesanyám. Nagyon barátságos. Tőle még a kishúgom sem fél.

Végre elkészül a nyúlpörkölt. Az illata fenséges, nem csoda, hogy mindenkinek ízlik. Mindnyájan együtt vacsorázunk. A felnőttek a nagy asztalnál, a gyerekek meg a tűzhely környékén, szanaszét: kinek, hol jut hely. Aztán a sütőből a sülttök is elfogy. így legalább mindnyájan jóllakunk. Igazi, meghitt ünnep. A katonaasszony valamit magyaráz édesanyámnak, de ő egy szavát sem érti. Látogatónk most már a társaihoz fordul. Aztán hirtelen mindhárman énekelni kezdenek. Halkan, de nagyon szépen, több szólamban, mint egy parányi kórus. Kint süvít a hideg szél, hordja a szállingózó havat. Nekem úgy tetszik, mintha a vendégek is a hómezőről meg a szél muzsikájáról énekelnének.

Édesapám tölt a poharakba. Megisszák. Édesanyám biztatja a nénit, hogy énekeljenek még. Úgy látszik, megértik, mert újra felzendül egy dal. Ez is nagyon szép. Többször is elhangzik benne a Volga. Biztosan arról a nagy folyóról énekelnek, amelyik még a Dunánál is hosszabb. Míg énekelnek, mi gyerekek már mind ott álldogálunk az asztal mellett, és áhítattal hallgatjuk a messziről hozott dallamokat.

Én egyre azon csodálkozom, hogy tudhat három ember ennyire szépen, több szólamban énekelni. Milyen mélyen élhetnek lelkükben a dalok! Ki tudja, mennyit szenvedhettek már a háborútól, de a dalaik szépségét nem kezdte ki semmilyen megrázkódtatás.

Az újabb pohár után elcsöndesednek, abbahagyják az éneklést. Most már nincs mentség, a mi családunkon van a sor. A biztatás félreérthetetlen. Édesanyám sohasem volt különösebben nótáskedvű, de ha szépen szólt körülötte az ének, azt szívesen hallgatta, sőt halkan, úgy a maga módján, be is segített, az éneklésbe. Édesapám viszont szépen nótázik, és szeret is énekelni. A nógatásra most is elkezdi: „Zúg az erdő, zúg a nádas…” A szép magyar dalnak nagy sikere van. Azon vesszük észre, hogy édesapám újra kezdi, és már a vendégek is vele dúdolják. Úgy látszik, a zene nyelvét könnyebben tanulja az ember, mint a beszédét.

Az idő gyorsan telik. A vendégek éjszakára is maradnak. Mutatják, hogy kint hideg van. Mi lesz most, hiszen kevés az ágyunk? A környékünkön nagy- paraszti porták is vannak, miért éppen hozzánk jöttek mégis ezek a katonák?

Nincs időm elmélkedni, mert a szobában már el is kezdődött a rámolás. Édesapám az egyik katonával a nagy asztalt viszi kifelé a tornácra, és a helyére szalmát hordanak, egészen a fenyőig. A tiszt mutogatja, hogy ők ott, a szalmán alusznak, és a család, mindenki aludjon a maga szokott helyén! Édesanyám könnyen megérti, és már készíti is nekik a helyet a szalmán.

Mindnyájan lefekszünk. A vendégek pokrócokba csavarják magukat éjszakára. Hamar elalusznak. Valamelyikük még horkol is. Nekem meg újra a fülembe csengenek a dalok, amelyek a Volgáról meg a hómezőkről szóltak.

A meleg szobában, a fenyőfa alatt, nálunk már béke van.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

Az elsikkasztott végtelen

avagy; Karácsonyi elmélkedés arról, hogy istent keresünk mindahányan

„Én véreim, búsak, szegények,
Tudom én azt, hogy kell az ének,
Kell a zsoltár, kell a fohász,
Kell a hit…”
                                                 Ady

Sanyarú időkben, döbbenetes, iszonyú események közepette, a pusztító végzet közeledtét érezvén, a halandó gyakran „tér” istenéhez, bármennyire tagadta máskor, vagy tagadta meg egyenest, nem érezvén szükségét sem imának, sem kegynek, se „teremtőjét” illető hódolatnak. Ilyenkor üvöltő félelemmel hull térdre, önpusztító fogadalmaktól sem kíméli önmagát, bár megesik, hogy bajok múltán feledi az egészet, majd ismét máskor – kezdődik minden élőiről. Mindez alighanem Marxot igazolja, aki szerint a vallás (mint szemlélet, világnézet) az olyan ember öntudata, aki még nem találta meg önmagát, vagy már elvesztette önmagát. Történelmileg, az embert illetően, ez úgy igaz, hogy annak az embernek az öntudata, aki épp akkor vesztette el önmagát, amikor már-már megtalálta. Ez logikusan és szükségszerűen következett be, amint a maga­teremtette erők fölébe nőttek, addig ismeretlen szörnyűség gyanánt maguk alá taposták teremtőjüket, gúzsba­kötötték, a mindaddig meleg anyaölként biztonságot, védelmet, erőforrást jelentő társadalmat gonosz ellenséggé változtatták.

E fejlemény a gyarapodó termelőerők révén előállott magántulajdonnak. köszönhető, s érzékletes élmény gyanánt az elidegenedés néven ismert történelmi erőt jelenti. De az ember, a világbíró lény, az univerzális képességű NEM, a nembeli lény megtalálta a megoldást ebben a kétségbeejtő helyzetben is, bár ki tudja, meddig használhatja önnön mentésére. A nyomorúság leleményt szült: a fejtetőre állt világot fejtetőre állva (az irracionálist irracionálisán) ragadta meg, s így láthatta megint „együvé­tartozónak az együvé­tartozót, és külön­választottunk a külön­választottat” – hogy a Bölcset idézzük –, fordított helyzetben bár, a sarkaiból kifordult világot önnön emberségéből kifordulva mégis a maga javára tudta hasznosítani. Bizony, a vallás az ember zseniális találmánya. A túlélés semmi mással össze nem hasonlítható módozata. A vallás, noha ismeretelméletileg valóban az ún. hamis tudat egyik változata, önmagában véve nem nagyobb tévedés, mint bármilyen más tudásfajta (társadalmi tudatforma), nincs benne több hiba, mint másban, s cselekvésre képesítő erőt, az emberek nagy tömegei számára, legalább annyit tartalmaz, mint más jellegű kollektív tudások. Ám ugyanúgy hódíthat is, akárcsak amazok (politika, jog, erkölcs, tudomány stb.) akármelyiké. Mindkét lehetőség történelmileg igazolt.

Mostani ínséges időkben, amikor „minden másképp van”, csoda-e a vallás felvirágzása, ezernyi változatának megjelenése? Az ellenkező lenne csoda. Örüljünk, ha az emberi kultúra részeként működnek, azaz életre, teremtésre képesítenek. Borzadjunk tőlük, ha embertelen, értékpusztító arcukat mutatják, ellenségeskedést, viszályt szítva addig békés közösségekben, ha nem tűrve a másságot, bírónak, hóhérnak tolja fel magát valamelyik megszállott csapatuk.

A közeledő világégés előszelét s a végveszélyt érezve rohant neki a világnak, istenkereső buzgalmában, egykor a nagy Tolsztoj is. Mai követői sem maguktól, ráértükben tesznek hasonlót. Bízvást mondhatjuk: mindenki istent keres, ki ezért, ki azért. Csak az ateisták egyik fajtája, az alulművelt, elméletileg igénytelen, vulgáris szemléletre hajló „istentagadók” nem. Többek közt róluk szólt Lenin, mondván: hozzánk, marxistákhoz, akiknek a dialektikus materializmus a világszemlélete, közelebb áll az okos idealizmus, mint a buta materializmus. Ám – oh! a sors fintora! – ők is találnak feltétlen imádnivalót, gúzsba­kötő, őket bénító, fölöttük lebegő enyészhetetlen erőt, magyarán istent, Mert a törvény nem-ismerete nem mentesít a büntetés alól.

„Beszéljünk hát az imáról!” – mondja ÓE Renzaburó. Beszéljünk.

Sokak (a józanok) szerint az ima hatástalansága nyilvánvaló. Holott egyáltalán nem az. No persze, mint az instanciázás, a kérvény egyik formája, valóban az, sőt dőreség. De mint a szubjektív tehetetlenség leküzdésének és szubjektív erők megőrzésének, termelésének, az eleven szubjektivitás szervezésének módozata, nagyon is hatékony. Nagyszerű találmány. A nem teljesült kérelmek, sőt csalódások után is buzgón imádkozó hívő nem ostoba fajankó, hanem – anélkül, hogy tudná – folytonos nyertes, mert ima és zsoltáréneklés közben szubjektív erői újjászületnek szubjektív feszültségei és gondolatai objektiválódásának folyamatában, íme, az ima erőt ad. Érdemes hát imádkozni, már annak, aki tud imádkozni. Nem-hívők (bár akár hívők is néha) másként teszik. Megkínzott forradalmárok kedves költőik verseit mondogatva kerülték el az őrületet; a fiát vesztett anya a tanult ősi siratóénekek ritmikus üvöltésével oldja olthatatlan fájdalmát s ezáltal osztja meg másokkal, elviselhetővé transzponálva; a kisfiú a sötétben fütyörészve idéz elő érzékelhető objektív jelenséget, s lesz úrrá a félelmén általa; a szerelmében csalódott juhászlegény „belefújja búját a birka bőrébe, s szélnek ereszti belőle”; nagymama, vihar idején, a jégverés elleni ima hangos kántálásával küzdi le saját és unokái rémületét, s lesz ezáltal, bénultságból oldódóan, cselekvőképes. Sorolhatnánk. Mindenütt szubjektív belső feszültségek, indulatok, gondolatok objektiválásáról van szó, a cselekvőképesség biztosításáról.

Mindannyian katolikusok vagyunk kissé – olykor annak ellenére, hogy annak kereszteltek valaha, mint e sorok íróját –, a szónak abban az értelmében, hogy a nagy változások közepette, vagy épp tespedés idején absztrakt bűntudatunk támad. Vagy a magunk hibájából, vagy mert mások sugallták. Nem a bűntudat a baj. Ahol bűn és mulasztás történt, legyen bűntudat mértéke szerint s konkrétan, a felelősség és tényleges lehetőségek arányában. Az absztrakt bűntudat a szörnyű. Ez a testetlen bűntudat készteti a gyerekek jórészét arra, hogy valódi bűnök híján, gyónáskor (s olykor felnőttek is máskor és más-más okból) kitaláljanak maguknak bűnöket, melyek alól feloldoztatván, ál­doz­hat­nak, ahogy dukál. Ez termeli a vallásban a bénító alázatot, abszolút elbizonytalanodást, ön­mar­can­golást, a politikában a megmagyarázási és árulókeresési kényszerképzeteket, de egyéb dolgokban is a mások iránti intoleranciát.

Az ember, bár sok mindenben kontár, egyénileg és kollektive is az önáltalás nagymestere. Ez néha javára vált, máskor ártalmára van. Most például bizonyosan ártalmára. Most önmagunkat áltatni azzal, hogy (országunkban s a világban) a helyzet majd csak jobbra fordul (mert övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édesatyja?), ahelyett, hogy szembenézve önmagunkkal, a világgal szembefordulni akarnánk, az egyre vészesebb sodortatás közepette, ez a szem- hunyósdi közönséges cinkosság azokkal az erőkkel, amelyek a maguk baktériumösztöneivel gátlástalanul, minden eddigi megkötéstől világméretekben megszabadulva, különböző jelszavakkal kábítva önmagukat és áldozataikat, azt az élő testet, energiáktól duzzadó lényt, az emberi társadalmat élik fel, az absztrakt érték, a profit hajszolásának semmivel sem igazolható kíméletlen versengésében, ami őket is, e parazitákat élteti, s buzgalmuk nyomán hamarosan nem lesz több profitforrás – atomháború és AIDS nélkül sem. Mert itt élünk, az orchidák bolygóján, ahol állítólag minden értünk, az EMBER-ért történik. Mégsem moshatunk mosószer nélküli környezetkímélő mosógéppel, bár a mosószert forgalmazók érdekei ellenében rég feltalálták; nem küldhetjük iskolába gyermekeinket, mert az iskolák a gyarmati státusz feltétlen biztosítása végett megszűnnek létezni; nem rendezkedhetünk be a békés életre sehol a világon, mert profitérdekből mindenütt fellángolnak az igazán nagy profithozamú fogyasztók, a háborúk; nem nézhetjük végig zavartalanul az egyébként is pocsék, kommerciális szórakoztatóipari termékek televíziós tálalásait, a katarzis minden lehetőségét kizárva egyébként, mert profitérdekek a reklámok hatékony érvényesítése végett így írják elő (a különböző tv-adók ezt milyen bámulatosan tudják egyeztetni – nem feltűnő?) stb. Vagyis kielégülnek itt diktált szükségletek, de a valódi, az emberi szükségletek?…

A világ, egy országon belül s globálisan egyaránt, végletesen kettészakad a nagyon szegények és nagyon gazdagok végletesen egyodalú világára, egy végleges pusztulás rémét idézve fel. A profitzabáló kevesek megtalálták istenüket az absztrakt értékben, a pénzben (az összes emberi érzéket egyetlen érzékre, a bírás érzékére redukálva – Marx), a fogyasztási javaikon kívül tagadva minden valódi érték puszta létezésének jogosságát is – gyakorlatilag. Az áldozatok keresik és néha nem találják, néha keresik és meg is találják (vagy úgy vélik, hogy megtalálták), néha nem keresik – mint bizonyos ateisták említett sokasága –, és mégis a nyakukra települ, s végül, szerencsére nem kevesen, és az idő múlásával egyre többen vagyunk olyan ateisták, akik nem tagadjuk isten létezését. Minden­rangú teológusok és a vallás korlátlan uralmában érdekelt egyéb tényezők szemében nagyobb a mi bűnünk. Tudjuk, hogy hol lakik az úristen. Tudjuk, hogy miért lakik ott. Tudjuk, hogy mitől születik, mitől marad életben, miért olyan, amilyen, formálódván az ő arculatja a nyomorult ember arcának pontos mására minden korokban, megtestesítvén inverz módon mindazt a maga absztrakt lényében, ami az ember ott és akkor éppen nem lehet. Mert elméletileg világos: az isten az ember egyszerű absztrakciója, önállónak, objektív létezőnek tételezve. Ezért elvben bármely önállósodott, illetve annak tételezett absztrakció (időfogalom, sorsfogalom, emberi lényeg, absztrakt érték – vagyis a pénz –, vagy absztrakttá lényegített totem stb.) elláthatja a képzelt isten funkcióját.

Nekünk e tudásokat nem lehet megbocsátani, mert a fenti ismeretek nyomán mi a valódi, a nem-absztrakt, a történelmi embert (ti. annak valóságos lényegét) megtaláltuk magában az élő emberben, s míg tehetjük, mondjuk: Ember, keresd az istent önmagadban! Ott és csakis ott találhatod meg. Ne vetítsd ki magadból, ne csinálj belőle se faragott képek, se bálványok, se cizellált vagy ostoba, gyilkos, ordas eszmék alakjába öntve önálló létezőt, amely előtt aztán hódolni kényszerülsz, hanem gnóthi szeauton! Ismerd meg magadat! Mert te vagy az isten, a világbíró, a zseniális lény, az univerzális képességű halhatatlan, a szubjektivitás (hatékonyság elve) és objektivitás (szenvedés elve) differenciálódott egysége, a világban munkáló lényegi erők megtestesítője, lényeged szerint, konkrétan, valóságosan is (egyénileg és közösség gyanánt egyaránt), annyira, amennyire megjeleníted tetteid, gondolataid, léted révén e valóságos, intenzív végtelent, az extenzív végtelenben. Nem mindenható, nem mindenttudó. Csak univerzális, végtelen. Ne érd be kicsivel! A magad mércéjét alkalmazd mindenre, magadra. „A mindenséggel mérd magad!” – ez a homo mensura, az emberi mérték tartalma. Ne érd be a határtalannal se, vagyis (a hegeli értelemben vett), rossz végtelennel, az épp adott korlátok egyszerű meghaladásával sem, hanem az igazit akard, emberi lényed s lényeged természetes egységét. Alább nem adhatod!

E pillanatban, minden elképzelhető módon, azt sugallják az abban érdekelt erők, hogy ez, és épp ez a világ a létező világok legjobbika. Nem a Leibniz sugallta felfogásban, hogy ennél jobbat hiába is remélnénk, hanem abban a korlátolt értelemben, hogy ígérvényeiben és mai csodás valóságában ez a földi mennyország. Mást akarni: az emberiség elleni bűntett. Kell-e eme bárgyúság bárgyúságát bizonyítani? Kell, mert az emberek most a tapasztalatok szerint döbbenetesen bénultak, kábultak. Mindent el kell követnünk, hogy eszméljenek.

Hogyan várhatjuk el, hogy az emberek hirtelen, létviszonyaik megváltozása nélkül, pusztán szubjektív indíttatásból (ha egyáltalán eljuthat hozzájuk az ilyen felhívás) – elkezdjenek valóban gondolkodni, és korszerűen, azaz a valóságos viszonyok valóságos lehetőségei s emberi követelményei szerint cselekedni? Nem a materialista, a marxista- ateista pozíciók feladása ez? Vannak előzmények. Vannak elődeink. Minden korok eretnekei az istenben az embert, az emberben az istent keresték – jó ösztönnel. Kínzókamrákba, máglyára kellett menniük. Meglehet, reánk is ez vár. Svejk is rájött a lényegre, háborogván: ezek itt (papok, tisztek, aggszűz honleányok) úgy kezelik az úristent, mintha valami törzstiszt lenne a mi stábunknál, akinek kutyakötelessége az ellenséget miszlikbe aprítani! A svejkeknek akkor és azóta is már sokszor, vágóhídra kellett masírozniuk, hogy a felháborító igazságot megtapasztalják. Lehet, hogy a nem is távoli jövőben mi is odajutunk. De akkor is háborog- nunk, világítanunk kell, mert emberek lévén, kritikus elmék, azaz eretnekek vagyunk, Lutherhez hasonlatosan itt állunk, s másként nem tehetünk. De persze meg kell keresnünk a hatékony módozatokat, minél igényesebben. De mert nincs elég erőnk, s népi főiskolákat, nagy népi egyetemeket nem alapíthatunk (hja! a pénz!), sajtónk alig van, rádió- és tévéadónk egyáltalán nincs, adjunk modellt, cselekvési mintát.

Modell? Gondolkodjunk csak el: van-e szebb „modell-értékűbb” találmánya az emberi nemnek a kis Jézusnál? A gyermek Jézus (aki valószínűleg nem is élt valójában, csak legendák szülte óriás, és jó eszmék módján hatékony, erőszervező és gyarapító erővé lett az idők folyamán), az ember önismeretének sokat ígérő kiindulópontja, s bárkinek kézenfekvő, már ismerős támasza, etalonja lehet. Mert az ember minden lehetősége, minden megsejthető erő, minden bűbáj benne s a gyermek Buddha alakjában érzékletesen szemlélhető. Általuk rokon s oly emberi a két egymástól távoli vallási irányzat. Hiába műveltek később e valóságos vagy képzelt vallásalapítók felnőttkorukban bármi rokonszenveset, szívet melegítőt, azt a felnőttre jellemző módón, azaz gátlásosán s korlátozottan (gyarlón!) tették. Jézus „herceg” – bár vére kiontott harmatával irgalmazhatna nékünk, a költő lázas víziója szerint már nem az igazi. Nem irgalomra van szükségletünk, hanem igazságra és valós emberi létre. Igaz, meglátván a kufárokat, éktelen haragjában korbácsot ragadott „és kihajtá őket a templomból” – de csak saját mostani tehetetlenségünk inverz mása e képzelt életképben, s ennyiben át nem hágott korlátaink megtestesítője. Ám a gyermek Jézus a mienk, s talán a leginkább a mienk, akik nem kábultan hódolunk előtte, hanem melegedő szívvel s tiszta derűvel annak tekintjük, aki: ő legszebb álmaink, lehetőségeink, valóságos erényeink, sejthető erőink fölülmúlhatatlan bájú szimbóluma, megtestesítője. Keressük élő másait. Itt vannak közöttünk. Igen, ők: a GYERMEKEK. Ők a mi főiskolánk, egyetemünk, akadémiánk, semmi és senki nem veheti el tőlünk. Embervoltunkat, emberlényegünket, emberi önmagunkat tőlük és általuk tanulhatjuk meg.

Kosztolányi írta valahol: „A gyermek méltó társa a lángelme.”

Miért bájos, gonoszokat is lefegyverző a gyermek? Talán mert fölényben van a felnőttekkel szemben, épp a lényeget illetően. Az embert, az univerzális képességűt, az intenzív végtelen megtestesítőjét benne szemlélhetjük úgy, ahogy benne a lényegi erők szinte a szemünk láttára születnek s kezdenek munkálni, természetük szerint, még a majdani torzulások nélkül. A gyermek zsenialitása abban van, ahogyan szubjektív szükségleteit és formálódó szubjektív képességeit nemcsak birtokba veszi, hanem objektivációs folyamatokban, azaz gyakorlatilag, in statu nascendi felhasználja újabb képességek beszerzésére és a régiek rögzítésére. A számtalanszor megismételtetett, szavanként ízlelt mese, a rigmusok, a képzelt szituációk átélése és objektivált kifejezése, a gyermekek ritkán értékelt, de olykor az akadémiát is megyszégyenítő nyelvi leleménye, a kalokagathia (szép és jó) természetes egysége szemléletükben, ami Schiller szerint magyarázza a zseni teljesítményét, a naiv (azaz: érzékletes szépségű és természetes) költészetben, lévén „isten szava, gyermek szája által” (Göttersprüche aus dem Mund eines Kindes).

Játszani a gyermekkel annyi, mint tanulni őt és általa ön­magunkat. Bölcsek leszünk általa s derűsek. A bibliai legendában mondottak megtörténhettek. A kisjézus igenis taníthatta a templomi bölcseket – már ha volt fülük a hallásra, s a gyermek méltó társai voltak. A gyermek nem tökéletlen felnőtt, hanem tökéletes gyermek, vagyis az ember a maga lehetőségeivel, rögzült torzulások nélkül. Természetes módon, magától ér­te­tő­dően vagyunk gyermek­hívők, legyünk azok tudatosabban. Eme profán áhítatunkban igazi istent imádunk: az embert. Minden közvetítés, absztrakció, tömjén- füst nélkül. Hogy létezik eszménykép formájában is, mint kisjézus? Szerencsére. Már nem kell kitalálni. De vigyázzunk, nehogy ellopják tőlünk! Már osonnak a tolvajok. A lopás módja: bálványt faragnak belőle. A hasznosítás módja: kábítás, szédítés. A hasznosítás célja: bénítás, a mozduló emberi erők gúzsbakötése. De hát ő a mienk. Világörökség. Ő a gyermek, „…s hogy felmutatta Mária, / sírt, akár más emberfia.”

Ha segítünk neki, korlátlan erejű óriás, világbíró hős lesz a GYERMEK. Ha korbácsot ragad majd méltó haragjában, kiűzi a kufárokat gyönyörű tem­plo­maink­ból. Végleg.

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

Kettős válság

I. rész

Az itt következő írás – Andor László, Artner Annamária és Farkas Péter kutatási eredményeinek felhasználásával – megkísérli felvázolni a kapitalizmus fejlődési logikáját, a szabadversenyes időktől korunkig

1.

Minél hevesebb a konkurenciaharc, annál inkább törekszenek a tőkések új, költségcsökkentő technológiák alkalmazására. Ezeknek a segítségével kiszorítják a piacról technikai megújulásra képtelen versenytársaikat. A lemaradók korlátozzák tevékenységüket, vagy csődbe mennek, magukkal rántva hitelezőiket, szállítóikat stb. Felszökik a munkanélküliség, zsugorodik a fizetőképes kereslet, a gazdaság válságba kerül. Árutömegek maradnak raktáron, kelnek el értékük alatt, semmisülnek meg fizikailag. Esnek az árak, részint a túlkínálat miatt, részint azért, mert a süllyedő bérek és az új, hatékonyabb technikák csökkentik a termelési költségeket. Az áresés végül eléri azt a szintet, ahol a kereslet ismét élénkülni kezd. A gazdaság lassan magához tér: nekilendülnek a beruházások, piacot teremtenek a növekvő árumennyiség számára. Gyorsul a terjeszkedés, úgy látszik, minden rendbejött. Ám a kereslet nyomán egy idő múlva emelkedik a beruházási javak, a hitelek, a munkaerő ára, lefelé nyomva a profitrátát (a haszon arányát, a befektetett össztőkéhez képest). Á fogyasztási cikkek is drágulnak, s ahogy a piac telítődik (ahogy a kínálat fedi, vagy meghaladja a fizetőképes keresletet), úgy lesz egyre nehezebb a hasznot realizálni, nyereséggel eladni az árut, amelyben a termelési költségeken felüli új érték megtestesül. Az élesedő versenyben az erősebb tőkések költségmegtakarító technikai és szervezési újításokkal igyekeznek felülkerekedni versenytársaikon – és a körforgás (a ciklus) megismétlődik.

Ezzel a rendkívül hézagos leírással csupán azt próbáltuk érzékeltetni, hogy a tőkés termelés ciklikus jellegű, újra meg újra körforgást végez a mélyponttól a csúcsig, majd le, az újabb mélypontig. Egy-egy ciklusban terjeszkedés és visszaesés, expanzió és recesszió váltják egymást. De a ciklusok, bár ismétlődnek, nem egyformák, egyikük sem azonos az előzővel. Az újabb ciklus magasabb technikai átlagot képvisel, mert az előző ciklus hanyatló szakaszában a műszaki megújulás volt a tőkék fennmaradásának feltétele. Ez azt jelenti, hogy emelkedik a termelékenység, azonos mennyiségű termék előállításához kevesebb emberi munka szükséges; hogy a foglalkoztatottak viszonylag csökkenő száma növekvő teljesítőképességű technikát hoz mozgásba, és az előállítható termékmennyiség gyorsabban nő az alkalmazott munkaerő mennyiségénél. A profit azonban, illetve forrása, az értéktöbblet, a munkások meg nem fizetett munkájából származik (olyan érték, amelynek ellenértékét bérük nem tartalmazza); ha tehát a technikai haladás miatt a tőkések befektetett össztőkéjük növekvő hányadát költik termelőeszközökre és csökkenő hányadát munkaerőre (bérekre), akkor profitrátájuk csökkenő tendenciájú, növelése vagy szinten tartása egyre nehezebb.

Az új, költségmegtakarító technika extra­profitot (külön­hasznot) hoz tulajdonosainak mindaddig, amíg nem válik általánossá. Eleinte inkább csak a termelésbe újonnan belépő tőkék alkalmazzák; a régiek nem dobhatják sutba meglévő berendezéseiket, amelyeknek rendszerint még meg sem térültek a költségei. A többség elodázza a nagyobb kiadásokkal járó megújulást, és a ciklus első, terjeszkedő szakaszában a rendelkezésre álló kapacitások és a kialakult technikai átlag alapján bővíti termelését. Ezt a szakaszt az extenzív növekedés szakaszának nevezhetjük. De amikor a verseny élethalálharccá fajul, az új technikák – a harc leggyilkosabb fegyverei – szükségképpen tért hódítanak, és a régi tőkék elértéktelenítésével újabb válságot készítenek elő.

A konkurenciaharcban a nagyobb tőkék előnyben vannak a kicsikkel szemben; részint azért, mert az egyre tökéletesebb termelőeszközök alkalmazásához egyre nagyobb tőkék szükségesek, részint meg azért, mert a nagy tőke, ahogy már A. Smith megállapította, a profitráta süllyedése esetén is gyarapodhat, és kisebb profit mellett is gyorsabban növekszik, mint a kisebb tőke nagy profit mellett. E körülmények elősegítik a koncentrációt és centralizációt, a növekedés kettős folyamatát, amelyet a tőkének – mint önmagát szaporító értéknek – az a sajátossága mozgat, hogy nem tőke többé, ha nem terjeszkedhet. A koncentráció: felhalmozás, az eredeti tőkeösszeg megnövelése az értéktöbblet egy részével; a centralizáció: a tőkék számbeli megfogyatkozása oly módon, hogy az erősebbek felfalják a gyengébbeket. E kettős folyamat szüli a monopóliumokat és integrációkat. ¹ A monopóliumok felosztják egymás között az érdekszférákat, a monopoltőkével összefonódó államok pedig a föld egész területét; ám a felosztás csupán addig van érvényben, amíg a vállalatok, termelési ágak és országok egyenlőtlen fejlődése át nem rendezi az erőviszonyokat. Az egyenlőtlen fejlődés klasszikus példája Németország és Japán: ezek az országok csak a 19. sz. második felében sodródtak a kapitalizmus vizeire, és késésük jóvoltából azonnal a legkorszerűbb technikát honosíthatták meg; majd ugyanilyen előnyre tettek szert a 20. sz. második felében is, amikor a világháborús pusztítás megtisztította a terepet műszaki megújulásuk számára. A 80-as években előretörő „kis tigrisek” szintén a késés előnyeit élvezhették, elmaradottságuk miatt nem kellett attól félniük, hogy a legújabb technika bevezetésével elértéktelenítik a régit. Az egyenlőtlen fejlődés, mint a gazdasági élet vetélkedő érdekektől meghatározott, ösztönös menetének következménye, valamilyen formában az egész történelmen végigvonul. Elsősorban mégis a kapitalizmus monopolista szakaszát jellemzi, ahol a hatalmas méreteket öltő termelőerők és gazdasági szervezetek, a fokozódó konkurenciaharc és a felgyorsult műszaki forradalmak robbanásig hevítik az ellentétet a gazdaság szabályozatlansága és tervszerű irányításának sürgető szükséglete között.

Ennek az ellentétnek a fejlődésében korszakhatárt jelez az 1929-es Nagy Válság. Közvetlen előzménye az első világháború utáni tőkés stabilizáció látszólag virágzó időszaka volt, amikor átalakult a termelési szerkezet (az élre ugrott a gépkocsigyártás, a vegyi és elektrotechnikai ipar), óriáströsztök jöttek létre, és a tömeggyártás új eljárásai 15-25 százalékkal vitték fel a termelékenységet; a bérek is emelkedtek. A fellendülés ellenére azonban alig csökkent, vagy éppen növekedett a munkanélküliség, krónikus volt a kapacitások nagyarányú (30-50 százalékos) kihasználatlansága. Az ellentmondásnak az az oka, hogy a jelentős termelési eredményeket a tőkés racionalizálás módszereivel, főként a munkaintenzitás embertelen megfeszítésével érték el, és a termelés bővülését nem követte a piacoké, mert a termelékenység emelkedésétől messze elmaradt a béreké. A piacproblémát súlyosbította a külső piacok összehúzódása is. Szovjet-Oroszország kiesett, a gyarmati és függő országokban sorra lángoltak fel a függetlenségi harcok; egyik-másik „fejlődőnél” születőben volt az új világpiaci versenytársként fellépő hazai ipar. A nemzeti piacok védelmében a kormányok protekcionizmushoz folyamodtak, a vámkorlátozások azonban a kölcsönösség miatt végül magát a protekcionista országot sújtották, és tovább szűkítették a nemzetközi kereskedelmet. Nagyjából ezek voltak az 1929-es katasztrófa közvetlen okai.

A Nagy Válság, önmagában is, de különösen a vele egyidejű első szovjet ötéves terv rendkívüli eredményeinek fényében, világosan bizonyította, hogy a termelőerők rohamos társadal- masulása – a globálissá vált munka- megosztás, amely az egész tőkés világban egymástól tesz függővé minden vállalatot, termelési ágat, nemzeti gazdaságot, minden lényeges szereplőt a gazdaság színpadán – a gazdasági folyamatok tudatos szabályozását követeli. Tőkés alapon ezt a szabályozást a totális diktatúra eszközeivel a fasizmus, a polgári demokrácia szellemében a Roosevelt-féle New Deal kísérelte meg először. A New Deal az anarchia megfékezését célzó rendszabályok együttese volt: megszabta a termelés mennyiségét, a bérszintet, a munkaidőt, felosztotta a cégek között a piacot, törvénybe iktatta a munkások szakszervezeti és sztrájkjogát, közmunkákat rendelt el a munkanélküliek foglalkoztatására, megalkotta az USA első társadalombiztosítási törvényét, amely nyugdíjat írt elő 65. évtől a munkásoknak, állami segélyt a betegeknek és rokkantaknak stb. Ezek az intézkedések a versenyharc tompítását és a fizetőképes kereslet bővítését, a tőke általános távlati érdekeit szolgálták (kiváltva a közvetlen érdekeikben sértett burzsoá csoportok ellenállását). így kezdődött a tőkés fejlődés állammonopolista szakasza.

2.

Az új fejlődési szakaszban az állam és a monopóliumok a védőmechanizmusok kiterjedt rendszerével igyekeznek mérsékelni a ciklus ingadozásait; s ha az időszakos visszaeséseket nem is, a ’29-es összeomlás megismétlődését valóban sikerült mind a mai napig elhárítaniuk. Nem csekély eredmény ez: egy újabb katasztrófa – különösen a Szovjetunió és a nemzetközi haladó mozgalmak felívelésének évtizedeiben – magát a kapitalizmus létét tette volna kérdésessé. Az anticiklikus politika sikerei azonban ingatagok, és egy még pusztítóbb katasztrófa csíráit hordozzák.

Ennek a politikának az arculatát az határozza meg, hogy a modern kapitalizmus technikai téren egyszerre forradalmi s konzervatív. Az óriási erőforrásokat birtokló monopóliumok képesek a legkorszerűbb műszaki eljárásokat bevezetni, hogy profitrátájuk süllyedő tendeciájának ellensúlyozására növeljék a profit tömegét és az értéktöbbletrátát (a kizsákmányolás fokát, a meg nem fizetett munka arányát a megfizetetthez képest); másrészt, ha piaci potetthez képest); másrészt, ha piaci pozícióikat nem ostromolják vetélytársak, akkor rendszeresen útját állják az új találmányok és eljárások behatolásának a termelésbe, az innovációs folyamat lefékezésével védelmezve tőkéjüket az elértéktelenedéstől. Technológiai konzervativizmusuk az anticiklikus tevékenység egyik döntő eleme. Ilyen irányban hatnak a középkori céhszellemet idéző kartell megállapodások is a konkurenciának, a műszaki haladás legfőbb kapitalizmusbeli ösztökéjének kiiktatásáról és a termelés mennyiségi korlátozásairól; vagy az állami támogatások a nehézségekkel küszködő cégek és termelési ágak kisegítésére, olykor pedig egy-egy csőd előtt álló óriáskonszern megmentésére, nehogy az elbukó magával rántsa a többieket.

A műszaki haladás lefékezése persze fölöttébb kétélű fegyver. Csillapítja ugyan a ciklus kilengéseit, de ha a piac telítődött, új, költségcsökkentő technikák bevezetése nélkül egyre nehezebb kiverekedni a további expanzióhoz szükséges profitrátát. A növekedés lelassul vagy megáll; „fölösleges” tőkék képződnek, amelyek nem téríthetők vissza kellő haszonnal a hazai termelésbe, és vagy alacsonyabb bérszínvonalú országokba települnek, újabb hullámokkal duzzasztva a munkanélküliséget az „anya­országokban”, vagy a szolgáltatások és a spekuláció dús profitlegelőire tódulnak, megtakarítva a technikai megújulás költségeit, tehát elnyújtva a pangást. Ha az állam a ciklusnak ebben a fázisában próbál adók és elvonások révén, a New Deal és a 60-as évekbeli „jóléti társadalmak” szociálpolitikai eszközeivel pótlólagos vásárlóerőt csiholni, a keresletet ugyan megnöveli, de az értéktöbbletet nem, és tovább süllyeszti az elégtelen profitrátát; a monopóliumok pedig válaszul egyidejűleg fogják vissza termelésüket, és emelik az árakat, felitatva az infláció szivacsával a bepumpált többletet. így állt elő az 1970-es években a stagfláció (az inflációval megfejelt stagnálás), mint új jelenség az állam­monopolizmus előtti időkhöz képest, amikor a kereslet esését szinte automatikusan követte az áraké.

A tőkés ciklus menetét két összefüggő mozzanatnak, a profit megtermelésének és realizálásának feltételei szabják meg. Ha alacsony a profitráta, vagy értékesítési nehézségek mutatkoznak a piacon, a gazdasági tevékenység lanyhul és visszaesik. A profitráta megjavítására a tőke tömegesen változtatja bér­munkássá a nőket, a fiatalokat, a közép­rétegeket, a perifériák paraszti lakosságát; a piacok bővítésére is gazdag eszköztára van, az erőszak különféle formáitól az olyan békés módszerekig, mint a közönségre zúdított hirdetés- őzön, vagy a fogyasztói hitelek és részletvásárlási kedvezmények, amelyek nemcsak a raktárkészletek apasztását szolgálják, hanem azt is, hogy az árucikkek a fogyasztóhoz kerüljenek, mielőtt az árak a soron következő gazdasági hullám­völgyben lemorzsolódnának. Ám a legkedvezőbb a tőke számára az, ha nagy állami megrendelések egyidejűleg segítik profitja megtermelését és realizálását.

Az állami megrendelések részint az infrastruktúrába áramlanak (utak, hidak, csatornák, kórházak, iskolák építése), főként pedig katonai jellegűek. A katonai szállítók megszabadulnak a piac ingadozásaitól: terméküket eladják, mielőtt hozzáfogtak volna az előállításához, és úgy adják el, hogy tartósan az átlagosnál jóval magasabb profitrátára számíthatnak. A magas profitszintet az állami kedvezmények egész sora biztosítja, amelyek lehetővé teszik a cégeknek, hogy a kutatás, fejlesztés és műszaki megújulás költségeit, vagy legalábbis azok nagy hányadát, a megrendelőre hárítsák, azaz a korszerűsítésnek csak az előnyét (az extraprofitot) élvezzék, de a hátrányaitól mentesüljenek, állótőkéjük (gépeik, berendezéseik) elértéktelenedését az állammal (az adózó lakossággal) fizettessék meg. Kialakul tehát a tőkés gazdaságnak egy sajátos szektora, amelytől az állam mintegy „tervgazdasági” módszerekkel iparkodik távol tartani a ciklikus hullámzásokat.

Nem lehetne-e ugyanezt az eredményt elérni, ha a haditermelésre fordított kiadásokat az állam átterelné a fogyasztási javak termelésébe vagy az infrastruktúrába? Valószínűleg nem. A fogyasztási javak döntő része, mivel az államnak nincs rá szüksége, csak a piacon értékesülhet, és nem vonható ki a konjunktúra ingadozásai alól. Az infrastruktúrába irányított források szintén a konjunktúrától függően hatnak, az általuk teremtett pótlólagos vásárlóerő alacsony profitráta esetén csupán az inflációt pörgeti fel. (Egy párhuzam: a gorbacsovi „gyorsítás” éppen abba bukott bele, hogy szociális beruházásaival az ipari termelés pangása idején, a műszaki megújulás égető szükségességét mellőzve, gerjesztett fogyasztói keresletet, és kötött le állóeszközöket.) Úgy látszik, a hadiiparral a gazdaság egyetlen területe sem versenyezhet. A hadiiparban a legkoncentráltabbak a termelőerők, tehát itt működnek a legerősebb monopóliumok, amelyek leginkább tudják befolyásolni az állami újraelosztást, megakadályozni profitjaik megrövidítését. Továbbá, itt foglalkoztatják a legnagyobb számban a legmagasabb képzettségű, legjobban fizetett munkaerőt, amelynek vásárlóerejét a piac nem nélkülözheti; végül, a fejlett haditermelés seregnyi gazdasági ágat és ágazatot fog át, közvetlen vagy közvetett hatását az egész nemzetgazdaság megérzi, lanyhulása veszélyesen növelné a munkanélküliséget. Egyébként is, hogyan mondhatna le egy ország önként a fegyverkezésről, politikai céljainak katonai nyomatékáról, amíg vetély­társai nem cselekszenek ugyanígy?

A fegyverkezés gazdasági jelentőségét mutatja, hogy az USÁ-ban a második világháború után statisztikailag nyomon követhető a katonai megrendelések konjunkturális hatása: csökkenésüket visszaesés, növekedésüket élénkülés követte. Ellentétesnek látszik ezzel Németország példája és még inkább Japáné, ahol minimális katonai költség- vetés mellett maximális volt a gazdasági fejlődés. (1960 és 1990 között Japán éves átlagban a nemzeti össztermék – GNP – 0,9 százalékát fordította katonai célokra, szemben az USA 6,4 százalékával; a japán feldolgozóipari termelékenység ugyanebben az időben 7,9, az amerikai csupán 2,8 százalékkal nőtt.) ² Németország és Japán azonban, mint említettük, egy darabig a háborús pusztulás ki­vé­teles előnyeit élvezhette: tömeges állótőke-felújítást hajthatott végre, és kedvére meríthetett a bőséges munkaerő-tartalékokból, különösebb szociális kötelezettségek nélkül. Azóta változott a világ. Németország ma már katonailag is nagyhatalom, és a látszólag nem fegyverkező Japáné a világ egyik legnagyobb katonai költségvetése; még a „kis tigrisek” is fegyverkeznek. Bár a hidegháború befejeződött, a világ katonai kiadásai, amelyek az 1980-as években elérték az évi 1 trillió – percenként 2 millió – dollárt, nem csökkentek számottevően. (Ami csökkenés egyáltalán volt, inkább a személyi költségeket érintette – bérek, szociális kiadások stb. –, mint a fegyverrendszereket; a had­seregben is nő a technikai kiadások súlya, a „munkaerőre” fordított kiadásokhoz képest, vagy marxi kifejezéssel, nő a „szerves összetétel”.) Mind az elméleti meg­fontolásokból, mind a tapasztalati tényekből arra kell tehát következtetnünk, hogy a fegyverkezés a modem tőkés gazdaság szerves része, az imperialista szervezetek anticiklikus politikájának egyik fő pillére.

A haditermelésben kifizetett bérek fogyasztói keresletet támasztanak, anélkül, hogy az általuk megvásárolt munka növelné a forgalomban levő áruk mennyiségét. Ha a profitráta elég magas, a kínálatot felülmúló kereslet az emelkedő árakon keresztül expanziót ösztönöz, kihasználatlan, vagy új kapacitásokat hoz működésbe. ³ Így történt az „aranykornak” nevezett ’60-as években, hála az USA fegyverkezésének és vietnami agressziójának, valamint a fellendülés által lehetővé tett és azt tovább pezsdítő „jóléti” programoknak. A fegyverkezésre alapozott expanzió azonban előbb-utóbb kimerül, mégpedig nemcsak a ciklikus hanyatlás szokásos okai miatt, hanem elsősorban azért, mert az állam erőforrásokat von el a polgári szférából a katonai termelés javára, részben közvetlenül (adóztatással), részben közvetve (például azzal, hogy a katonai kiadások fedezésére kölcsönöket vesz fel, és pénzkeresletével megdrágítja a hiteleket). Az erőforrások átcsoportosítása miatt a polgári termelésnek rendszerint hátrányosabb helyzetből kell versenyeznie a haditermeléssel a nyersanyagokért, a technikáért, a szakképzett munkaerőért. Mindez növeli a költségeit, csökkenti profitrátáját és expanziós lehetőségeit. Amikor a terjeszkedés nem kifizetődő többé számára, a piacon jelentkező pótlólagos vásárlóerőt, a katonai és a „jóléti” programok gyümölcsét, elviszi az áremelkedés (az emelkedő termelési költségek és a kínálaton átcsapó kereslet együttes következménye).

A fegyverkezés és az esetleges „jóléti” politika nemcsak az inflációt táplálja, hanem az államadósságot is, súlyosbodó kamatterheket róva a költségvetésre. A túlköltekező államnak adókból, újabb hitelekből, értékpapír- vagy pénzkibocsátás útján kell adósságszolgálati kiadásait fedeznie. Ezek a módszerek részint közvetlenül duzzasztják az inflációt, részint az erőforrások újabb elvonásával tovább korlátozzák a profitrátákat, a beruházásoknak és a „jóléti” kiadásoknak a nemzeti össztermékhez viszonyított arányát, az állam válságelhárító képességét. Nyilvánvalóvá válik, hogy az infláció nem ösztönöz többé, hanem fékezi a növekedést. Halmozódnak a társadalmi feszültségek: az árak elrugaszkodnak a bérektől, a „jóléti” kiadások szociális hatékonysága egyre alacsonyabb. Sürgető feladattá lesz az infláció megfékezése, a költség- vetési egyensúly helyreállítása. A politikai feltételektől függően, az állam megváltoztatja gazdasági irányvonalát: emeli a kamatlábakat, lefaragja „jóléti” kiadásait (ami rendkívül kockázatos lett volna, amíg a Szovjetunió még életképes volt), megvonja támogatásait a pangó iparágaktól és vállalatoktól, magánkézbe adja, vagy sorsukra hagyja saját – gyakran veszteséges – vállalatait stb. Ez történt a 80-as évek elején. A következmény: azonnali hanyatlás és válság, egész ipari szektorok leépülése, újabb tömeges munkanélküliség.

A korábbi válságoktól eltérően, az 1980-82-est nem közvetlenül az ösztönös gazdasági erők szabadították el, hanem tudatos kormánydöntések, a Reagan és Thatcher nevéhez fűződő neoliberális gazdaságpolitika megszorító intézkedései. A legsúlyosabb válság volt ez az 1929-es óta, mégsem annyira pusztító, mint a Nagy Depresszió: hatásait tompította az állami beavatkozás, a láncreakciókat lefékező pénzügyi és költségvetési politika. A New Deal idején bevezetett munkanélküli segélyt nem lehetett többé eltörölni (a ráfordított összegek még emelkedtek is a felszökő munkanélküliség miatt), a szubvenciókat nem szüntethették meg teljesen (másképp pl. a farmerek tömegei mentek volna tönkre), s ami a legjellemzőbb, a katonai költségvetés csorbítatlan maradt, vagy inkább emelkedett. A megszorítások tehát nem érvényesültek egyöntetűen. Annál kevésbé, mert a beruházások ösztönzését szorgalmazó új irányzat leszállította a vállalkozók adóit (az állami bevételek rovására), majd az infláció lelassulása után a kamatlábakat is. Ez az ún. kínálati gazdaságpolitika, amelynek lényege a magánberuházók – a tőkés vállalkozók – közvetlen érdekeinek alárendelt újraelosztás, kiszűrte a versenyképtelen termelést, kaput nyitott az elodázott műszaki megújulásnak. Az USA-ban még a leszállított kamatszint is elég magas volt ahhoz, hogy folytatódjék a külföldi tőkének a kamatláb­emeléskor megindult erőteljes beáramlása; ilyen módon – azaz más országok pénzén – sikerült finanszírozni a költségvetés deficitjét, sőt számos új munkahelyet teremteni, miközben nőtt a költségvetési hiány és az államadósság, a gazdagokat gazdagító jövedelem-átcsoportosítás pedig létrehozta azt, amit maguk az amerikai közgazdászok „új szegénységnek” neveztek el. Az állam szabályozó-újraelosztó szerepe tehát fölöttébb ellentmondásos volt, de nélküle aligha lehetett volna az összeomlást kivédeni.

E szerep objektív szük­sé­ges­sé­gé­re és arányaira vall, hogy a gazdaság „államtalanítására” irányuló, igen határozott szándékok ellenére jelentősen emelkedett az állami-közületi kiadásoknak a társadalmi össztermékhez (GDP) viszonyított hányada: az USÁ-ban 1980-tól 1993-ig 31,8 százalékról 34,5 százalékra, a fejlett országok többségét tömörítő OECD-ben az 1980-as 32,3 százalékról 1994-ben 42,1 százalékra. Az emelkedéssel és az állami bevételek apadásával összefüggésben, nem csekély mértékben romlott az USA és (Luxemburg kivételével) az OECD-országok költség- vetési mérlege, fittyet hányva a kormányok deficitcsökkentő programjainak.

A deficites költségvetés fokozódó tőkekereslete óhatatlanul felfelé nyomja a kamatszintet. Ugyanígy hat az inflációellenes politika, a versenyképességért harcoló vállalatok tőkeéhsége, a spekuláció által előidézett mesterséges tőkehiány. A kamatláb-emelkedés drágítja a beruházásokhoz szükséges hiteleket, a nemzeti valuta felértékelésén keresztül rontja az exportot, úgyszólván betessékeli a külföldi konkurenciát; össz­hatásában munkanélküliséget okoz. Ha viszont a kamatszintet az állam a beruházások élénkítése kedvéért lejjebb süllyeszti, az anticiklikus manőver áraként kísérteni kezd az infláció, amelyet az emelkedő tendenciájú államadósság, a gazdaság lényegi elemévé vált fegyverkezés, a monopolista árképzés a rendszer nehezen gyógyszerelhető, hol lappangó, hol fellobbanó krónikus betegségévé állandósít. Úgy tűnik, a gazdaságpolitika szembekerül a „növekedés vagy egyensúly” alternatívájával. De valójában bonyolultabb a dolog. Az egyensúly helyreállítását célzó megszorítások, amelyek növekedéskor, ennek ingatag alapjai miatt, előbb-utóbb napirendre kerülnek, veszélyeztetik a nemzeti termelés verseny­képességét, újabb problémákat okoznak a fizetési mérlegekben, elsősorban pedig arra irányulnak, hogy a kiigazítás költségeit a dolgozókra terheljék, és felgöngyölítve a szak­szervezeti ellenállást, munka- nélküliséggel törjék le a béreket – egyszóval új egyensúlytalanságokba hajszolják a gazdaságot. A „növekedés vagy egyensúly” tehát csak látszólagos alternatíva, a pillanatnyi gazdaságpolitika taktikai kérdése, mert akármelyik kerekedik is felül a kettő közül, egy idő múlva át kell adnia helyét a másiknak: a kapitalizmus sem az egyensúlyt, sem a növekedést nem képes többé tartósan megvalósítani.

(A tanulmány második, befejező részét januári számunkban közöljük)

¹ „A monopólium olyan hatalmi és uralmi viszony, amely idegen tőke, idegen profit, idegen jövedelem, s ezzel idegen munka feletti rendelkezésre irányul.” (Was is Stamokap? „Marxistische Blätter”, 1973/2. sz.) [vissza]

² A Szovjetunió ugyanakkor GNP-je 10,5 százalékát költötte fegyverkezésre, feldolgozóipari termelékenysége pedig 2,4 százaékkal csökkent. [vissza]

³ A szovjet hiánygazdaságban, ahol sem szabad kapacitások nem voltak, sem szabad tőke és munkaerő, a fegyverkezésnek kezdettől fogva főként az erőforrás-elszívó és inflációgerjesztő hatása érvényesült. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A hivatalos ész

Tudós barátom az akadémiai doktori fokozat megszerzésére készül, s meglehetősen mérgesen panaszkodik, miféle megpróbáltatásokkal kell szembenéznie manapság annak, aki ilyesmire adja a fejét. Nem elég ugyanis, hogy 51 ezer forintnyi eljárási díjat kell fizetnie, továbbá 30-30 példányban kell benyújtnia az illetékes akadémiai hivatalhoz a tudományos életrajzát, a publikációs jegyzékét, s az ő műveire történt tudományos hivatkozások jegyzékét, de mellékelnie kell az egyetemi diplomájának, egyetemi doktori, valamint kandidátusi oklevelének 2-2 olyan másolatát is, amelyet közjegyzővel hitelesíttetett.

El lehetne töprengeni már azon is, mi indokolja az 51 ezer forintos költséget, hiszen az eljárás érdemi résztvevői közül az akadémiai szakbizottságok tagjai – ide értve a kérelmek véleményezőit is – egyetlen huncut garast se kapnak, s a pályaművek hivatalos bírálóit és a vitaülések bizottsági tagjait is csak fillérekkel honorálják. S ugyan kinek kellenek e jegyzékek 30 példányban?

Még szembeötlőbb kérdés, miért kell most a diplomák másolatait két közjegyzővel hitelesített példányban mellékelni, szemben a bürokráciájáról pedig oly hirhedett állampárti időkkel, amikor elegendő volt egyetlen, minden hitelesítés nélküli példány. Ám ha már oly gyanakvóvá vált a hivatal, nem lenne ésszerűbb megoldás, ha egy ottani tisztviselőnek kellene bemutatni az oklevelek eredeti és másolati példányait, aki így személyesen győződhetne meg az utóbbiak hitelességéről?

Erre a kérdésre magam is jól tudom a választ. Persze, hogy így lenne ész-szerűbb – de akkor nem kellene a közjegyzőnek e hitelesítésért – ami fél percnyi munkát, egy pecsét odanyomását és egy aláírást igényel – 3000 forintot fizetni. Manapság már hovatovább a lélegzetvételhez való jogunk érvényesítéséhez is előírás, hogy ügyvédet fogadjunk, és közjegyzővel hitelesíttessük a tüdőnkét – ékes bizonyítékaként annak, hogy államunk sokkal kevésbé demokrácia és jogállam, mint amennyire bürokrácia és jogászállam.

A leggyönyörűbb azonban az, hogy az akadémiai hivatal a kandidátusi diplomáról is közjegyzővel hitelesíttetett másolati bizonylatot igényel. E diplomát ugyanis maga ez a hivatal állítja ki, s birtokosainak negyedévenként némi (igen csekély) pénzbeli juttatást is utalványoz saját nyilvántartásai alapján. Azaz: annak a ténynek, amelynek közjegyzőileg hitelesíttetett bizonyítékát követeli, voltaképpen ő maga a leghitelesebb tudója.

Ugyanilyen alapon követelhetne e hivatal a doktori címért folyamodóktól a köztársasági elnök által kiállított bizonyítványt arról, hogy ő maga egy valóban létező hivatal, továbbá a parlament elnökétől egy tanúsítványt, hogy létezik az akadémiai doktori fokozat, s végezetül kötelezhetné a fo­lya­mo­dó­kat arra is, hogy fizessenek 3000 forintot egy olyan igazolásért, amelyet e hivatal állítana ki önmaga számára arról, hogy valóban nála kell benyújtani a doktori folyamod­ványokat.

Tudós barátom indulatait azzal próbáltam lehűteni, hogy nem ez a hivatal ilyen, hanem az egész világ, amelyben élünk. Nemrégiben értesítettem például a Budapesti Elektromos Művek Rt. Észak-Budai Üzletigazgatóságának Krisztinavárosi Fogyasztói Irodáját, hogy megvásároltam az önkormányzattól a szülőházamban levő pince­helyiséget, s ezért az ottani áramórát írják át a nevemre, a fogyasztást a továbbiakban én fizetem. A hosszú nevű intézmény azt válaszolta: „Kérelmének akadálya nincsen abban az esetben, ha személyesen vagy postai úton megküldi Krisztinavárosi Fogyasztói Irodánk részére a tulajdont igazoló okiratot.” Vagyis: e hivatal – mert nálunk minden Ilyen-olyan Rt. hivatalként pózol – azt hiszi, hogyha én értesítem arról, hogy a továbbiakban tőlem igényelheti a villanyszámla kifizetését, akkor ez valamiféle „kérelem”, s teljesítésének jogi akadálya lehet. Ha nem nyújtok be hozzá igazoló okiratokat. Amiből ugye, az következik, hogy' az Rt. olyan hülyének néz, aki azon morfondírozik, hogy valaki másnak az áramfogyasztását tényleges fizetési jogosultság nélkül kifizethesse –se Rt. olyan hülye, hogy a fizetési jogosultságomat igazoló okiratok hiányában nem fogadja el tőlem – hiába tukmálom rá sírva-zokogva – a villanyszámla ellenértékét. Lehet, hogv amennyiben a számlás embernek erőszakkal a zsebébe gyömöszölöm a pénzt, büntetésből megszüntetik a pincémben az áramszolgáltatást?

A régi magyar közmondás úgy' tartotta, hogy „akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá”, az ókori latin vélekedés szerint pedig „akit az Isten meg akar büntetni, az eszét veszi el”. A rendszerváltás óta eltelt esztendők rácáfoltak ezekre a népi bölcsességekre. Bizony, hogy az Isten manapság nem azoknak veszi el az eszét, akiket meg akar büntetni, hanem azoknak, akiknek hivatalt ad, s a megbüntetendőket azzal sújtja, hogy ép eszük birtokában kell esztelen hivatalokban instanciázniuk.

PETŐ GÁBOR PÁL

Mi, magyarok – mennyiség és minőség

Tudományos kutatóknak való kérdés: hányan voltak és vannak a magyarok, azok, akik a Kárpátok medencéjével, mint központtal, időnként változó terjedelmű országban éltek-élnek, és hányan azok, akik ugyan magyarok, de akár saját akaratukból, akár a történelem akaratából Magyarország határain kívül élnek.

Nem könnyű erre válaszolni, az azonban bizonyos, hogy a századforduló körül volt egy népszerű frázis: a „harmincmillió magyar”. Ez nem megállapítás volt, hanem cél, igény, sőt követelés.

E jelszó szülőatyja egy tehetséges, ám mérhetetlenül retrográd újságíró volt: Rákosi Jenő (1842-1929), a Budapesti Hírlap társalapítója, majd évtizedeken át főszerkesztője és vezető publicistája, „az ördög publicistája”, „a magyar erdő legsötétebb zsiványa”, amint Gábor Andor 1920-ban jellemezte. A B. H. (amint a lapot nevezték) a századforduló legrosszabb eszméinek volt a szócsöve: hangos, agresszív módon soviniszta, támadta a megújuló magyar irodalmat (Rákosi Jenő maga például – álnéven a saját lapjában! – nemhogy bíráló, de egyenesen följelentő cikkekét írt Ady Endre ellen), az első világháborúban lelkesen támogatta „a végső győzelemig” tartó háborúskodást (amely – mit tesz isten! – akkor is elmaradt). Még hosszan sorolhatnám kártékony tetteit (pl. a Rothermere-akciót), de nem sajtótörténeti értekezést írok, csak jellemezni akartam azt az embert, aki heves agitációt fejtett ki a nemzetiségek erőszakos el- vagy meg- magyarosítása érdekében: a „harminc- millió magyar impériumának” megvalósítását sürgette. Vagyis: a magyarság létszámát az országban élő nem magyarok elmagyarosításával akarta növelni (mindenesetre példát mutatva, mert ő maga német származású volt). Ezzel – és az általa támogatott Apponyi-féle asszimilációs politikával – sikerült a nemzetiségekkel úgy meggyűlöl- tetni a „történelmi Magyarországot”, hogy nem láttak más utat, mint az elszakadást. Sikeresen, mint tudjuk: Trianon. Amiről egy kommunista újságíró a Bécsi Magyar Újságban azt írta: „Harmincmillió magyart hirdetni, hogy a végén a tizenkét millióból is csak nyolcadtól maradjon!” (Mert a kommunistáknak ugyanúgy fájt Trianon, mint azoknak az alsónadrágig piros-fehér- zöldbe öltözött hazafiaknak, akik átadták az 1919-ben, a hazát védő Vörös Hadsereg hadműveleti terveit a románoknak. „Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál grófok, Julier Ferenc és társai, méltó utódai a hazaáruló 48- as muszkavezető mágnásoknak” – amint ezt a szociáldemokrata Bőhm Vilmos írta, Két forradalom tüzében című, 1923-ban írott könyvében, átkokat szórva ezekre – az ő szavaival élve –, hazaárulókra.)

Aztán jött 25 év, amikor ez az ország „három millió koldus országa” volt, s ezt nem ám valami kommunista „felforgató” írta, hanem egy szélsőjobboldali újságíró, és tetejébe még a nagy gazdasági válság előtt. „Tiltott műtét” volt a művi abortusz – ezzel „támogatta” a Horthy-rendszer a népszaporulatot, meg némi – Hitler kezéből elfogadott s később a második Trianonban visszaütő – „országgyarapítással”, hogy azután ezért fizetve, belevigyék az országot a második világháborúba, amelynek magyar áldozatait óvatosan is egymillióra becsülhetjük.

A népesedéstudomány művelői tudják a részleteket, de arra emlékszem, hogy 1953 körül kilencmillió lakosa volt az országnak, mert egy akkori patetikus szónoklatban „kilencmillió magyar szívének együtt­dobbanásá”-ról esett szó. Voltunk aztán tízmillióan, majd valamennyivel többen, a tömeges kiszakadások ellenére is, hogy azután az utóbbi években – távolról sem egyedül Európában – megkezdődjön a lakosság számának csökkenése.

(Csak mellékesen: amikor Magyarország lakossága tízmillió körül volt, az nem jelentett ugyanannyi magyart, hiszen – ha nagyságrendileg nem is a magyarokhoz mérhető számban, de – élnek itt németek, románok, szlovákok, szerbek, horvátok, cigányok, vagyis „nemzetiségiek”.)

Politikus szájából azután a közelmúltban elhangzott egy szám a magyarságról, s ez a szám mérhetetlen kárt okozott az országnak. Néhai Antall József miniszterelnökként kijelentette, hogy ő „lélekben 15 millió magyar miniszter- elnöke” kíván lenni. Azt, hogy „lélekben” akar-e külföldön élő magyaroknak is a miniszterelnöke lenni, „elfelejtették” idézni: számos idegen nyelven csak „15 millió magyar miniszterelnöke” ijesztgetett. Márpedig vannak helyek, ahol nagyon érzékenyek az ilyenfajta kijelentésekre: elsősorban Romániában. Ezen nem lehet csodálkozni. Mint egy kiváló romániai magyar politikus egy interjújában elmagyarázta – nem tudom, hányan figyeltek oda erre: – Románia kialakulása több lépésben játszódott le a 19. századtól a 20. századig, s az odacsatolt, akkor már többségében régen román lakosságú Erdély megszerzésével alakult ki az a Románia, amelyet haladó szellemű románok ugyanúgy a magukénak vallanak, mint a szélsőséges soviniszták. Minden szó, amely félreértve, félremagyarázva, azt az aggodalmat idézheti fel Románia polgáraiban, hogy egy „új bécsi döntés” Erdély elvesztésével fenyegeti őket – minden ilyen szó: vörös posztó.

Szlovákia, amely először hitlerista báb-államként jött létre, miután korábban „Felvidék”, Magyarország felső (magashegyes, északi) része volt, majd Csehszlovákia része lett, és csak nemrég lett újból függetlenné, szintén érzékeny minden ilyen szóra. Talán még emlékeznek a (talán Szvatoplukra emlékeztető?!) fehér lovon bevonuló tengerészre (milyen jellemző és egyben groteszk, ízléstelen viselkedés!), és az ő odaküldött adminisztrátoraira… mindenesetre gyanakodva néznek az országukban élő magyarokra, akik nyilvánvalóan beleszámítanak a 15 millióba, akiknek a budapesti kormány egykori vezetője (még ha csak „lélekben” is) a miniszterelnöke akart lenni. És hasonló érzés töltheti el a szerbeket is.

E három országban él a magyarországi kb. tízmillió magyaron kívül a legtöbb magyar. Bár a földgömbön mindenütt élnek magyarok, némelyik amerikai városban magyar utcák, sőt negyedek vannak, de élnek Brazíliától Ausztráliáig magyarok, sehol sem okozva aggodalmat, jóllehet „hatalomra jutnak”: New/ York állam kormányzója, Ausztrália Új-Dél-Wales tartományának miniszterelnöke magyar származású, és hosszú a sor, a nemrég itt járt paraguayi államfőig.

De vagyunk-e tényleg 15 millióan? Tulajdonképpen nem lényeges. Az a lényeges: mit jelent magyarnak lenni? „Magyar az, aki vállalja – írta Illyés Gyula, s ebben igaza volt, de azért persze, az is lehet magyar, aki nem vállalja, hogy Magyarországon éljen, és osztozzon a többi magyar sorsában.

Ám van a „mit jelent magyarnak lenni?” kérdésnek egy másik oldala is, és én ezt érzem igazán aggasztónak. Nem kevesen vannak ugyanis, tapasztalataim szerint, olyanok, akik tudatosan vagy csak úgy „ösztönösen” azt, hogy magyar, nem ténymegállapításnak érzik-értik, hanem értékítélet van a szóban! Magyarnak lenni – az ő érzelmeikben – azt jelenti: különbnek lenni másoknál. Pedig – mégha elfogadjuk is a 15 milliós számot – a Föld lakosságának 99,98 százaléka nem magyar (5,4 milliárddal számoltam), és azért egészen jól megvannak… Örkény István egyik zseniális egyperces novellájában (Nézzünk bizakodva a jövőbe!) már megírta ezt a nem is nagyon bujkáló érzést, mégpedig úgy, hogy karikírozva megrajzolta: vannak, akik úgy képzelik: hogy eljön az idő, amikor a magyar szó valami „szuper”-t jelent. Például: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe”.

Fiatalkoromban dolgoztam egyszer egy olyan szerkesztő­ségben, amely talán húsz emberből állt, így azután nagyon közvetlen kapcsolatban voltunk egymással. Ott történt meg, hogy valamelyik állami ünnep al­kal­má­ból, egyik kollégánk ki­tün­te­té­sé­nek megünneplésére összegyűltünk a legnagyobb helyiségben, és jóízűen beszélgettünk, eszegettünk, iszogattunk. Egyik kollégám – derék fiú volt, írónak sem utolsó – egyszer csak rámdörrent: „Hát te nem iszol bort? Micsoda magyar ember vagy te?” Én meg hiába magyaráztam, hogy egyszerűen nem szeretem a bort, még a szaga is undorít – soká nyaggatott, és nem is a bor miatt, hanem azért, hogy ha én nem vagyok magyar ember, akkor milyen ember vagyok én? Nem mondta ki, de a szavaiból érezni lehetett, hogy ha nem vagyok magyar, akkor csak valami sajnálatra méltó lény vagyok. Nem volt ebben semmi megvetés más népek fiai iránt, de azért csak az „az igazi”: magyarnak lenni!

Ha a 15 millió magyarról hallok, nekem mindig ez az eset jut eszembe. Talán ebben is az húzódott meg kimondatlanul, hogy a magyarok kiválasztottak, a legjobbak, a jövő csírái (lásd Örkény idézett novelláját). De ha nem is kimondatlanul, hanem csak „belehallva” van ez benne, már érthető a megcsonkított – 15 millió magyart említő – idézet miatti felháborodás.

Ne nagyon emlegessük hát ezt a 15 milliót – nehogy megint egyszer fordítva süljön el a dolog.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Újabb remeklés

Gábriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

„Különféle klasszikusokról” írtam legutóbb az Ezredvégbe, s csak félig-meddig véletlen, hogy csupa latin (tehát olasz, francia, spanyol nyelvű) alkotásról esett szó. És akiről most szólok, szinte az előbbiekhez kapcsolódik, ám García Márquez élő klasszikus, a mű pedig, melynek kapcsán pár gondolatot fölvetek, a spanyol nyelvű eredetiben is csak tavaly jelent meg. Igazán örvendetes, hogy a nehéz helyzetben, új tulajdonosok kezén levő Magvető máris megjelentette, mégpedig ritka szép kiállításban, Székács Vera ritka szép fordításában ezt a, bízvást mondhatni, klasszikus-modern alkotást (sajnos a 190 oldalas könyv 660 forintos ára már nem is ritka, nem is szép).

No de nézzünk messzebbre, századunk elejére, mikor is az angol (nyelvű) és francia irodalom volt a legkülönb, de vetekedett vele a német (osztrák) és az orosz is. 1925-től további negyed­századig az angol-amerikai irodalom egyértelműleg kiemelkedő, hogy aztán a latin-amerikai, jórészt spanyol nyelvű irodalmak törjenek az élre, mint ez az új könyv (talán a legjobb élő író műve) is mutatja – máig is. Az ezredforduló után jön majd el a távolkeleti s afrikai irodalmak elsősége…

Mi jellemzi korunk irodalmát? Az a kettősség, amely az egy-az-egyben dokumentumszerű valóságirodalmat és az épp ellentétes, mind szürrealisztikusabb, játékosabb, mese- vagy nép­ballad­aszerű népiséget, vagy mind elvontabb, képtelenebb, nyelvi szöveg­gyártással élő, sőt abszurd irodalmat jellemzi. A népi szürrealizmusnak tán legkülönb műve a Száz év magány, de García Márquez nagyságát épp az mutatja, hogy e „meseregény” mellett a direkten valóságot visszatükröző, dokumentum jellegű realista irodalomnak is oly fontos művét tudta létrehozni, mint amilyen az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (ez szintén most jelent meg újra, mégpedig akárcsak a legutóbb ismertetebb Guillén-kötet, kétnyelvű kiadásban). De itt az újabb remeklés is, amelyről szólnom adatik: A szerelemről és más démonokról (ismét az írói nagyság jele), megint más, de éppoly elkötelezett regény, mint a korábbi alkotások. Mert egyesíti a szinte képtelen történetet a valóságábrázolással, s közben új távlatokat nyit a már halottnak hitt történelmi regény számára. Szinte orvosilag is hiteles a veszettség! eset(ek) és korabeli kuruzsló „gyógyításuk”, éppúgy mint ahogy történelmileg-társadalmilag pontos a múltbeli dekadencia ábrázolás, ami pedig történelmi regényekben szokatlan, hiszen a múltat jelenként megmutatva, nem fordul elő. Pedig e regény tanúsága szerint a Karib-tengeri világban már kétszáz év előtt is messze múltba süppedt a spanyol dicsőség: formalizmus, lepusztuló építmények s lehanyatló úri társaság – mellyel szemben az Afrikából behurcolt jorubák s más népek leszármazottainak természetes jósága lehetett egy új világ hírnöke.

Ebben az emberségben talál magára a regény jobb sorsra érdemes fiatal hősnője, akit középkori módon ördög­űzésnek vetnek alá. De a regény finom (mert nem túlzó, ám annál elhihetőbb) antiklerikalizmusa is megfelel a kornak – a hajdani (de még elég erős) katolicizmus és a (még gyenge, de már jelen levő) felvilágosodás ütközik itt, egyelőre az előbbi győzelmével.

A regény igen „levegősen” van megírva: erőteljesen sűrített, de egy-egy részlet (pl. a szagok) tárgyias megidézésével nagyon is reálisan teszi hitelessé azt, ami történik. Érdekes az is, hogy a szinte mindent megértő regénynek mindössze két negatív hőse van: egy gyermekét sem szerető agresszív, nimfomániás feleség, meg egy elvakultan reakciós apácafőnöknő. Különben még a maradiság képviselői is rokonszenvesek: a nagy­formátumú püspök, a szerelmessé váló inkvizítor, a dekadens márki – belülről vannak ábrázolva. Egészen másképp „maradiak” az afrikai rabszolgák, akiknek embersége ősi közösségi-törzsi hagyományokban gyökerezik. De ezen túl is: az egész mű alapgondolata (bármily „korszerűtlennek” vélnők) a részvét és szeretet, ha nem is keresztényi értelemben. A kislány hősnő minden baja a szülői és társadalom-egyházi szeretet hiányára vezethető vissza. Ennek érzékeltetése (nem kifejtése) teszi máris klasszikussá García Márquez új regényét. (Magvető Könyvkiadó)

MIKES TAMÁS

Kilencven generáció története

Marek Halter: Ábrahám emlékezete

Közel hétszáz oldalas könyvet tart a kezében, aki a mű elolvasására szánja magát. Mai napság ez istenkísértő vállalkozásnak tűnik, amikor a karcsú, posztmodern szö­ve­gek, meg a gyorsan megtudható és feledhető információk uralják az olvasók ízlését. Ráadásul a mű stílusa a lehetőségig egyszerű, mégsem tényregény, hanem mi is? Egy ideig csak ássuk magunkat befelé időben és térben, mire rádöbbenünk: a könyv a legendák és a megilák nyelvezetén, látszólag fantáziátlanul mond el fantáziába illő dolgokat, de ha utánanézünk, a fikció mögül minduntalan a valóban úgy történt történelem néz vissza ránk.

Ekkor már mindenképp végig akarjuk olvasni ezt az ágbogas regét, mert belső vonzása kényszerít az újabb és újabb részletek megismerésére. A szerző már rabul ejtett, tanúnak hívott a kétezer­éves utazáshoz, amely kilencven generáción át követi Ábrahám templomi szofér, vagyis írnok leszármazottainak sorsát, áv hó rettenetes kilencedik napjától, vagyis 70. augusztus 31-étől, amikor a jeruzsálemi Második Szentély pusztulásának lángja és füstje közepette elkezdődik a zsidó nép szétszóratása, egészen 1943 májusáig, a varsói gettó- felkelésig, amikor a zsidók végre formálisan is felhagynak a hosszú hátrálással, és a teljes kilátástalanságban végre képesek belemarni gyilkosaik képébe. Valójában – a történetbe iktatott szerzői köz­be­szó­lá­sok folytán – egy félmúlt idősíkig terjed ki ez a hosszú időbeli ív, hiszen a szerző nagyrészt a létrejött Izraelben veti papírra gondolatait.

A történet tárgya és hőse maga a történet. Ábrahám írnok leszármazottai között mindig akad, aki írnokként, majd a nyomtatás feltalálása után nyomdászként, újságíróként, kiadóként, a könyv körül munkálkodó emberként éli le életét, ahogy a könyv népéhez, az írás őrzőihez illő. (A szerző családi neve, a Halter is „írnokot”, „jegyzőt” jelent középkori német nyelven.) Minden baj és előny ebből származik, és ettől válik kötelezővé a tanúskodás, hiszen a regény középpontjában egy családi legenda áll, miszerint minden nemzedék továbbírta az ősapa által megkezdett Abrahám-tekercset, amely így az évszázadokon úszó üzenetté, egyfajta halhatatlanság zálogává válik.

A dolog izgalmát a szerző közbevetései fokozzák, aki a jelenben, a könyvet írva, állandóan újabb valódi adatokat talál a fikcióhoz, akár a régészek és történészek, akik bibliai szövegek nyomán igazi leletekre bukkannak. Csak a regény végefelé jövünk rá végleg, hogy az Ábrahám-tekercs talán nem valóság, de arra is, hogy ez tulajdonképpen nem is lényeges. A megörökített attitűd annál inkább valódi: az időben olykor rémülten álló tanúé, aki néha bátorságát, máskor a szent imát hívja segítségül a valóság elviseléséhez, vagy a méltó elmúláshoz. Mert ez is a mű izgalmai közé tartozik: ahogy az időben szükségképpen bekövetkező távozást képes visszafogottan ábrázolni, és szűkszavú, de megrázó módon beszámolni a folytonosan jelen levő erőszakról is. A mű ettől akár borzalmas és mélyen lehangoló lehetne, de még drámai pillanataiban is felragyog valami megnevezhetetlen sugárzás, életvágy, ami azt sugallja, hogy tovább kell lépni, és végül az imákban makacsul ismételt vágyak valóra válnak. Hű tükre annak a hagyományos történelem­szemlélettől oly messze eső, abszurdnak ható, de a végső történések által minden képtelensége ellenére azóta igazolódott nézetnek, amellyel a pusztuló Jeruzsálemet elhagyó egyik nagy rabbi kimondja: nem Jeruzsálem és nem a Szentély fogja megtartani a zsidókat. Ahol a Tórát olvassák, ott van jelen a Tóra. Minden baj és végül a száműzetés vége is kimondatlanul ehhez a gondolathoz kötődik.

A történet, épp történelmi hűsége és roppant tájékozottsága miatt, minden olvasójának tartogat majd újdonságokat, és alapműnek tekinthető a témakörben. Bognár Róbert fordításának külön érdeme az eredetileg festőművész szerző képszerű látásmódjának méltó visszaadása. Nagyon igényes a kiadó munkája is, mert nemcsak tekintélyes magyarázó jegyzetanyag emeli a könyv értékét, hanem a szereplők egymást követő nemzedékei között eligazító családfa is, amely egyelőre csak ebben a magyar kiadásban található meg. (Sík Kiadó)

KORENCSY ZSOLT

Írott művek szemszögéből

Madarász Imre: Az Alpokon innen és túl…
(A francia forradalom hatása az olasz irodalomra)

Risorgimento – a feltámadás és a feltámasztás, az ébredés és az ébresztés korszaka Itáliában. A világtörténelem gyorsan változó eseményei és a széttagolt, évszázados álmát alvó Itália nagy találkozásának korszaka. A politika, akárcsak Franciaországban, kilép az utcára, és a mindennapi élet részévé válik. Itália költői és irodalmárai politikai színvallásra kényszerülnek. Születhetnek-e halhatatlan művek a politika szolgálatában, avagy a nemzeti propaganda eszközévé válnak? Képesek-e az újszülött és megújított-foltozott eszmék Itáliát egyesíteni és összetartani? Kialakul-e az egységes nemzetállam a majdan független olasz területeken? Át tudja-e majd érezni mindenki, hogy Torinótól Palermóig és Lampedusa szigetéig egy és ugyanazon nemzethez tartozik a szárd pásztor, a szicíliai felesbérlő, az Abruzzók útonállója és a tosz- kán nagyherceg?

Madarász Imre legújabb könyve ezt az eseményekben és eszmékben bővelkedő kort boncolgatja az irodalom, jobban mondva az írott művek szemszögéből. Hogyan exportálódtak a francia forradalom eszméi és később maga a forradalom is – Napóleon és katonái képében, és mindez miképpen hat az írástudókra: erre keresi a választ a szerző.

Mit kerestek a korszak irodalmárai és politikai gondolkodói? Mindenekelőtt az egyetemes emberi boldogulás „nemzeti” kereteit, az újjászületés lehetőségét, amint azt már a Verri testvérek Il Caffé-jának híres vezércikke is megfogalmazza: „Divenghiamo di nuovo italiani per non cessar d’esser uomini”, azaz: váljunk újból olaszokká, hogy emberek maradhassunk. A nemzet felismerése és annak elfogadása és tudatosulása az első lépcsőfok az egység felé, ennek jegyében váljon függetlenné az ország, és a nemzet tudata tartsa azt össze. Az eszmei tarkaságot a nemes célok megvalósításáról formált elképzelések sokasága okozza. Forradalom vagy reformok, monarchia, vagy köztársaság, szociális állam vagy liberalizmus? Mi légyen a pápával, kinek állama idestova ezer éve ékelődik Itália északi és déli fele közé, és aki évszázadok óta majdnem mindig itáliai származású? Ha nemzeti monarchiát akarunk, ki legyen az uralkodó, ha respublika mellett döntünk, milyen mintára rendezzük be?

A választ nem az eszmék, hanem maga a történelem adta, és nem volt többet szükség a szellem összetartó erejére, Garibaldi és a piemontiak radikálisan oldották meg az ideológiai harc gordiuszi csomóját, valóban Nagy Sándorhoz illő megoldással, azaz karddal. De ez a történelem menete, az ideológiai viták végére általában az ágyú teszi a pontot.

Mindenesetre tiszteletre méltó az Ottocento írástudóinak igyekezete, hogy papírra vetett gondolataikat az olasz nemzeteszme szolgálatába állítják, különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a korabeli Itália lakosságának több mint kétharmad része analfabéta volt.

A kötet a magyar nyelvű italianisztikai irodalom régi adósságait igyekszik törleszteni. A látszat ellenére Itália kultúrája Magyarországon még mindig kicsit „mostohagyerek”, Olaszország nehezen tud kitörni a nálunk évtizedek óta rárakódott és immár megkövesedett közhelyekből. Ez a könyv nagyszerű alkalom lehetett volna, hogy a Risorgimento irodalmi-bölcseleti síkon született eszmevilága utat találjon a magyar olvasóhoz. A téma, azaz a koncepció kiválasztása valóban újszerű szintézisét teszi lehetővé az Ottocento irodalmának, az egyetlen aspektus azonban sajnos leszűkíti az ismeretanyagot. A rövid életmű-elemzések mégis betekintést engednek ebbe a hallatlanul izgalmas és sokszínű politikummal töltött irodalomba.

Egy gondolattól azonban nem tudtam szabadulni olvasás közben. Nem tudtam ugyanis eldönteni, tudományos értekezést, avagy a tágabb közönségnek szánt művet tartok a kezemben? Az italianisztikában, de leginkább az Itália történetében járatlan olvasó nehézségekkel találhatja magát szemben a kötet forgatása közben. Különösen akkor lesz nehéz dolga, ha a Risorgimento irodalmát szeretné tanulmányozni, hiszen ha nem tud olaszul, magyarul – sajnos – sok esetben hiába keresi a jeles műveket. De úgy látszik, ha nem tört is meg, legalább repedezik a jég, és mint e könyv bizonyítja, értékek iránt fogékony kiadók segítségével egyszer talán behozzuk ezt a lemaradást is. (Nemzeti Tankönyvkiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

Gyönyörű képekkel gazdag, hasznos könyv

A film krónikája

Rendkívül jól hasznosítható munka került a mozirajongó közönség asztalára. A hatszáznegyvennyolc oldalas, nagyméretű könyv, a húsz nyelven megjelenő, világszerte ismert Krónika-sorozat legújabb tagja nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy elénk tárja a film útját, a kezdetek kezdetétől, a Lumiére-testvérek már a nézőcsoportok számára is – beléptidíj ellenében – nézhető mozgókép-sorozatától, a korunkig hatalmas iparággá nőtt, a modern technika és gondolkodás legfantasztikusabb lehetőségeit kiaknázó filmóriásaiig, bemutatva a felmérhetetlen produktumtömeg legjelentősebb alkotásait.

A legnagyobb európai média-konszern, a Bertelsmann Lexikon Kiadó gondozásában 1994-ben megjelent könyv magyar változatát Markó László szerkesztette. A magyar kiegészítéseket írta és a német szócikkeket átdolgozta: Csala Károly és Székely András. A százéves mozi jubileumára készült könyv bevezetéseként Nemeskürty István a moziélmény esztétikai jelentősége mellett a filmtörténet magyar „hősei”-re hívja fel figyelmünket, megemlítve Zukor Adolf, Korda Sándor, Kertész Mihály és hét magyar filmcsillag nevét (George Cukor Oscar-díjas, magyar származású filmrendezőt közéjük nem sorolva), hangsúlyozza, hogy a magyar film nemzetközileg elismert jelenség volt a harmincas és a hatvanas években.

Hartmut Wrede előszava egyrészt a könyv megszületésének (és előzményeinek) körülményeit vázolja fel, másrészt a film sajátos, önálló nyelvének specifikumáról ad képet. Miközben a film­gyártás óriási ráfordításáról és bőséges megtérüléséről beszél, felhívja figyelmünket arra, hogy mily sokan felismerték a fim tömegbefolyásoló szerepét, hogy mennyire alkalmas az emberi képzelet és gondolkozásmód uniformizálására (Nemeskürty szerint a tudat beszűkítésére), így a látvány-élményen keresztül a lelkek manipulálására. „A film segítségével lehet uralkodni az agyvelőkön, és általa kitűnően irányítható a közvélemény.” Ez a lehetőség a filmtermés sokszínűsége következtében szerencsére nem totális, lényegében lokális jelenség, s főleg az erősen irányi-, tott ideológiájú rendszerekben valósul meg. Ám a legdemokratikusab körülmények között is előfordul, hogy az alacsonyabb, kommersz, sőt alantas igények irányába hajló ízlésformáló lesz: a közönség izgalmát fokozó borzalmak, testi és lelki durvaságok, a brutalitás irányába fordul, s ezzel gyakran „szakszerű” tippeket ad fiatal nézőinek.

A könyv első fejezete a film s vele együtt a mozi – mint tömegszórakoztatási „intézmény” – születésével foglalkozik. Bemutatja a mozgókép előzményeit, a laterna magicát, az életkereket, a gyors­nézőt és társait, Edison „kukucskáló dobozát”; beszél arról, hogy a múlt század kilencvenes éveiben mily sokan bábáskodtak a mozgó képek előállítása körül, s mégis miért a Lumiére-testvérek nevéhez fűződik a nyilvános mozi fogalma. 1897 márciusában már állandó mozgóképszínház működik Párizsban, a Lumiére-testvérek száz operatőre rögzíti világszerte a legfrissebb eseményeket, s az 1897-es katalógusuk már 358 film választékát kínálja közönségének. A film rövidesen jövedelmező iparággá válik; Franciaországban a Pathé-testvérek már 1897-ben megalapítják a Pathé Cinema céget, megvásárolják a Lumiére-testvérek filmjeinek árusítási jogát, majd maguk is nagyarányú filmgyártásba fognak. Monopolhelyzetbe kerülnek egész Európában, s részben az USA-ban is. A sokszáz munkatársat foglalkoztató filmbirodalomhoz már 1907-ben 15 részvénytársaság tartozott, és már nemcsak filmeket, felvevő- és vetítőgépeket gyártott, hanem nyers­filmet is. A cég vagyona, az alapítás évének egymillió frankjáról, 1912-re harminc millióra nő.

Korán megnyilvánult a film közvélemény­formáló szerepe. Az 1899-ben készült „A Dreyfus-ügy” című film határozottan állást foglalt az ártatlanul elítélt Alfred Dreyfus kapitány mellett. Méliés filmgyártó tizenegy részben nyomon követte a pert, Dreyfus letartóztatásától a kegyelem kihirdetéséig. A film forgatókönyvét Georges Méliés írta, s ő is rendezte és fényképezte művét.

A XX. század elején az angol, az olasz, a dán, sőt a magyar filmgyártás is szép sikereket ér el. Már 1896-ban „híradófilm” készült Ferenc Józsefről, 1901-ben Zitkovszky Béla fényképész és konstruktőr 27 egyperces filmet forgat le az Urániában a táncművészetről. 1905-ben Borhegyi János megnyitja az Erzsébet körút második moziját, az Olympiát (a tízes évek elején Budapesten már 92, az országban 270 állandó mozi működik), s 1905-ben már lapja van a filmiparnak Budapesten, a Mozgófénykép Híradó, 1908-ban létrejött a Projectograph magyar filmgyártó és kölcsönző vállalat, 1911-ben megalakul a Hunnia Filmvállalat, a Vígszínház melletti műteremmel. Ifjú kritikusként feltűnik Korda Sándor, 1912-ben megindul a Pesti Mozi című irodalmi-politikai jelleggel is bíró lap, Korda és Várnai István szerkesztésében. 1912-ben bemutatja Uher Ödön a „Nővérek”, majd „A gyémánt nyaklánc” című filmjét, s ugyancsak 1912-ben közönség elé kerül az első komoly magyar dráma, a Kertész Mihály rendezte „Ma és holnap”. 1914-ben Janovics Jenő Kertész Mihállyal több filmet is készít Erdélyben, többek között a „Bánk bán”-t, Tóth Ede „A tolonc”-át, mindkettőt Jászai Mari főszereplésével. Később Korda rendezésében Kolozsvárott bemutatják a „Mesék az írógépről” című filmet. A 24 éves Korda megnyeri filmjeihez a legjobb színészeket, többek között Blaha Lujzát, megvásárolja Janovics Jenő kolozsvári cégét, és Budapesten a Gyarmat és a Róna utca sarkán berendezi az ország legjobban felszerelt műtermét.

A bevezetést követő négy fejezet 1900-1904, 1905-1909, majd 1910- 1914, s végül 1915-1919 közötti évek eseményeivel foglalkozik; később már évenként összegzi a film fejlődéstörténetét. Ezek négy-öt, hét-nyolc oldalas, de 1935-től már kilenc-tíz, sőt tizenegytizenhárom oldalas tájékoztatók. Felépítésük: dátumokhoz kötött rövid krónika, majd szenzációs filmesemények, egy-egy produkcióhoz fűződő érdekességek és a kiemelt munkák országonkénti ismertetése. Hazánkat 1914-ben egy, 1915-17 között három film képviseli.

Kezdetben kimondottan népszórakoztató esemény a film, vásárokon, mutatványos bódékban fillérekért nézheti a kispénzű publikum. Szinte futószalagon gyártják a szentimentális s a korai western-filmeket. 1901-ben a Pathé-testvérek vállalata hetven filmet készít, 1904 körül leányvállalatot hoz létre Moszkvában, Brüsszelben, Berlinben, Bécsben, Szentpétervárott és Szingapúrban. Georges Méliés francia rendező tizenhat perces filmje, a Verne-regény nyomán készült „Utazás a Holdba” (1902), már valóban sci-fi-nek tekinthető, későbbi munkáival: az „Utazás a lehetetlenségbe” (1904), „Az ördög négyszáz csínytevése” (1906), „A csalagút…” (1907), és „Az Északi-sark meghódításával (1912) egyetemben. Többszáz hasonlóan izgalmas filmet készített 1896 és 1913 között. Ezerkétszáz filmjéből mintegy száz maradt az utókorra, életműve nagy hatást gyakorolt kora számos rendezőjére. A vetítőgép és gramofon összekapcsolásával létrejött „hangosfilm” (Messter, Gaumont, Edison stb. találmánya 1903-tól), amely opera-, operett- és balett-jelenetek lejátszását is lehetővé tette, hamarosan „elsorvadt”; a korabeli közönség elsősorban a gyors néma cselekményt, a mozgó kép látványát élvezte – s a tölcséres gramofon hangvisszaadása alacsony színvonalú volt. Franciaországban művészi igényű filmet készítenek, Amerikában filmsorozat indul Mick Carter mesterdetektívről, Dániában Sherlock Holmesról; Ausztráliában 1906-ban elkészül a világ első, egész estét betöltő filmje, a „Kelly bandájának története”. 1907-ben J. S. Blanckton megteremti az első igazi, trükkökben gazdag animációs filmet, a „Kísértet a szállodában”-t, majd „A varázslatos töltőtoll” című rajzfilmet. Sidney Olcott Ben Hur-filmet rendez az USA-ban (1907), Franciaországban „Krisztus élete” kerül színre (1906), Olaszország „Pompeji utolsó napjai” című monumentális történelmi filmmel (1908), majd 1913-ban a „Quo vadis?”-szal, 1914-ben a „Cabiriá”-val, e két 3-3 órás, pompás kiállítású, korabeli kosztümökkel és díszletekkel, tömegek mozgatásával, hatásos trükktechnikával szenzációssá tett filmmel hódította meg a világ közönségét. Filmsztárok születnek: Asta Nielsen, Pina Menichelli, Mary Pickford, a „szőke ártatlanság”, Amerika üdvöskéje; a franciák kitalálják a jóképű, elegáns szépfiú figuráját Max Linder személyében, s a titokzatos-félelmetes bűnözőt, Fantomas-t.

Az első világháború légköre magasabb szintre emeli a film közvélemény­formáló propagandisztikus lehetőségét. 1917 decemberében Erich Ludendorff német tábornok kezdeményezésére létrehozzák az Universal Film AG-t, az UFÁ-t, a német háborús politika erőteljes támogatására. Hazánkban már Károlyi Mihály is hangsúlyozza a film tömegbefolyásoló szerepét, a Magyar Tanácsköztársaság államosítja a teljes filmipart, saját szolgálatában, egyben védelmet nyújtva a nemzetközi konkurencia ellen. Ezt teszi a szovjet kormány is, sőt 1919-ben, Lenin kezdeményezésére megalakul a világ első filmiskolája, összefüggésben azzal a lenini nézettel, hogy a film a leghatásosabb propagandaeszköz a hatalmas kiterjedésű, soknemzetiségű, nagyrészt írástudatlan birodalomban.

A világháborút követő évektől hazánk is bekerül a nemzetek sorsát és művészetét filmekben megjelenítő áramába, így szinte minden alkalommal találkozhatunk e könyv országonkénti-évenkénti filmtermésének bemutatásakor, magyar produkcióval. Érdemes lenne ennek jelentőségét részletesebben taglalni, de helyszűke miatt erre éppúgy nincs lehetőségünk, mint felsorolni azokat az 1945 után forgatott alkotásokat, amelyek teljes joggal hívták fel a filmvilág elismerő figyelmét a magyar filmművészetre.

A ragyogó kiállítású, gyönyörű képekkel gazdag, hasznos könyv érdemi részét 41 oldalas filmcím-mutató és névmutató zárja. (Officina Nova)

KÖNYVAJÁNLAT

A századvég szellemi körképe címmel jelent meg az az esszégyűjtemény a Jelenkor Kiadónál, melyet elsőként ajánlok szíves figyelmükbe. A kötet szerkesztői a magyar szellemi élet huszonhárom kiválóságát: tudósokat, írókat, művészeket, gondolkodókat kérték fel, írnák meg, hogy a történet­tudományok, a természet­tudományok, az irodalom, az esztétika, a vallásbölcselet, a művészet­történet és a színház világában a több évszázados kultúrkorszak változása hogyan nyilvánul meg, „…mit látnak ma a legfontosabb kérdésnek, hogyan jellemeznék a századvég »hiányszituációját«?; mi van ma még rejtve, amire kifejezéseket nem találunk, de amit illő volna már fogalmakká avatni?; mi van elmúlóban, mi születőben?; merre vezet az út, amelyen rátalálunk önmagunkra, és kifejezhetjük azt, ami már kétségtelenül egy másféle kultúrkorszak jeleihez tartozik; mit jelent a korábbi igazságok elfogadása helyén a keresés útonléte, és melyek azok a másféle tények, amelyekhez közel hajolva lehetne az élet, a tudomány, a művészet »új szótárain« töprengeni?” Göncz Árpád, Vekerdi László, Poszler Gyógy, Cs. Gyimes Éva és Szilágyi Ákos nemzeti sorskérdésekről, nemzeti létfeltételekről elmélkedik a gyűjtemény első fejezetében, majd „A rendetlenség reménye” című részben az emberiség által felhalmozott tudásanyag számítógéppel hozzáférhetővé tett világkönyvtáráról, a klasszikus fizika felbomlott rendjéről, a természettudományok társadalmi hasznosságáról, a tudomány és áltudomány viszonyáról, a fizika geometrizálásának gondolatáról (melyet Einstein utolsó álmának neveznek) olvashatunk Nyíri Kristóf, Schiller Róbert, Beck Mihály, Bencze Gyula és Toró Tibor tollából. Az ember, az ember törvénye az ösz- szefogó eszme Török Endre, Kamarás István, Jókai Anna és Koch Sándor írásaiban, míg az irodalmi, művészeti, esztétikai értékek jelenéről és jövőjéről Grendel Lajos, Thomka Beáta, Pethő Bertalan, Zsolnai József, Balassa Péter, Gábor Miklós, Földényi F. László és Sebők Zoltán gondolatait ismerhetjük meg. A nagyszabású gyűjtemény bevezető „Innen és túl” című esszéjét Sándor Iván írta, aki felhívja figyelmünket a kötet eszmei előképére, az 1938-ban „A mai világ képe” sorozat első köteteként megjelent, „A szellemi élet” című gyűjteményre, melyben jeles gondolkodók saját koruk akkori képét örökítették meg. A jelen kötet írásaihoz csatolt jegyzetekben számos hasonló gyűjtemény és a témakörökhöz kapcsolódó mű létéről szerezhetünk tudomást.

Egy régió szellemi körképének foglalata a Magyar művelődési hagyományok kárpátaljai lexikona, melyet a nagyszőllösi (Vinogradov) Keresztyén Balázs állított össze, sok éves gyűjtőmunkával. „A tanítói munkám mellett készültem el a kiadvány anyagának összegyűjtésével – s ezt a magam mentségére mondom –, mert tudom, hogy ilyesféle vállalkozásba másutt egész intézmények tudós gárdája szokott kezdeni. Nem is any- nyira a tudományos szempontok vezettek, inkább felvállalom az ismeretterjesztés, a népművelés, a magyar történelmi és irodalmi »honismeret« jószándékú szolgálatát” – írja az előszóban. A lexikon cikkanyaga kizárólag személynevekre épül, s csak olyan személyek adataira, akik már nem élnek, s ezért munkásságuk lezártnak tekinthető. Az anyaggyűjtés területi szempontját. Kárpátalja sokszor változó földrajzi határai miatt, a régióban való gondolkodás határozta meg, s ugyanez a területi szempont érvényesül elsősorban az egyes szócikkek anyagán belül az életrajzi vonatkozások, események, tárgyi és szellemi dolgok vonatkozásában is. így bukkanhatunk a nevek ábécé rendjében olyan címszavakra is, mint pl. Móricz Zsigmond és Kárpátalja, vagy Szabó Lőrinc és Kárpátalja, Széchenyi István gróf és Kárpátalja. A szócikkek forrásaiként irodalmi művek adatait, levéltári forrásokat, ismert kézikönyvek adatait és a kárpátaljai helyi kiadványokat (Kárpáti Igaz Szó, Kárpáti Kalendáriumok, Kárpátalja, Hatodik Síp) jelöli meg Keresztyén Balázs. A szócikkeket a személyekre vonatkozó irodalom válogatott bibliográfiája zárja, melyek hozzásegítik az érdeklődőt, hogy a Kárpátaljához valamilyen módon kötődő tudósok, írók, művészek, kultúrát pártoló főurak, a művelődést támogató, a magyar nyelv és kultúra megőrzésén munkálkodó papok, tanárok életéről és munkásságáról bővebben tájékozódhasson. A hagyományőrzés, az arra érdemesek emlékének ápolása elevenen él e tájon ma is. A Nagyszöllősre látogatók saját szemükkel is láthatják a Perényi kastély tárt kapuit, amelyet – ahogy a lexikon is írja – nem zártak be többé, nem hitték el, hogy kivégzik, mindörökké várják a haza nem térő gazdát, Perényi Zsigmond bárót, a főrendi ház elnökét, a honvédelmi bizottmány tagját, a függetlenségi nyilatkozat aláíróját, akit világosi letartóztatása után, 1849. október 24-én kötél által kivégeztek. A lexikon az Intermix Kiadó Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozatának 46. kötete.

Az 1604-ben született Medgyesi Pálról az alábbiakat találjuk a kárpátaljai lexikonban: református pap, író, a magyar puritánusok egyik vezéralakja, aki Bártfán, Debrecenben, Odera-Frankfurtban, Leidenben, Cambridge-ben tanult, majd Munkácson, Nagyváradon, Nagybányán és 1660-tól haláláig Sárospatakon I. Rákóczi György udvari papja, tolmácsa, kiáltványainak fordítója, s többször követe is volt. A fejedelem halála után Lorántffy Zsuzsanna környezetében élt és dolgozott. írói munkássága a puritanizmus eszméinek terjesztését szolgálta, köztük az a két mű is – „Igazak sorsa e világon”, „Istenhez való igaz megtérés” –, melyeknek részleteit olvashatjuk a 17. századi puritanizmus irodalmából készült, Ama kegyelemnek mennyei harmatja című breviáriumban. A 17. század második harmada az Erdélyi Fejedelemség addigi legvirágzóbb korszaka volt, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának ideje, melyben a gazdasági fellendülést egy soha nem látott kulturális felemelkedés kísérte; Erdély a szó legszoroszabb értelmében – és nem csak a diplomáciai érintkezés terén – jelen volt Európában. A nagy európai szellemi mozgalmak közül a peregrináció útján jutott el Erdélybe a puritanizmus, az első magyar református megújulás eszméje, mely ugyan az egyház reformját célozta meg, de a vallási megújuláson kívül az egész életet, a társadalmat is át akarta formálni, szellemiségének lényege pedig a személyes hitélet kialakítása, a hitgyakorlás szorgalmazása volt. A puritanizmus irodalmát teológiai munkák, elmélkedések, igemagyarázatok, prédikációk gyűjteményei, vagy az oktatás és nevelés kérdéseiről írott értekezések alkották. Jó részük fordítás, ám azok, akik magyar nyelvre átültették, szinte újjáteremtették ezeket a műveket, ékes magyar nyelven szólaltatva meg az angol vagy holland eredetit. A korszak irodalmát bemutató kötetet Balogh Judit válogatta, többek között Apáczai Csere János, Diószegi Kis István, Köleséri Sámuel, Martonfalvi Tóth György, a már említett Medgyesi Pál, Pápai Páriz Imre műveiből. Ez utóbbitól olvashatjuk: „Ha elfogy hited, soha nem volt igaz hited. Meglehet az, hogy a hitnek külső jelenségi elfogyhatnak, mint elfogy a Péter apostolban, midőn megtagadná Idvezítőnket: de az igaz hitnek gyökerei a meg- igazult embernek szívéből holtig soha ki nem vesznek.” A könyv Visky András stílusos előszavával a Harmat Kiadói Alapítvány és a kolozsvári Ce Koinónia Kiadó közös gondozásában jelent meg.

Vannak viszont dolgok, melyeket csak fele elménkkel kell hinnünk, a másik felét pedig szabadon kell tartanunk, hogy szükség esetén az ellenkezőjét is befogadhassa – írta a puritánusok egyik francia kortársa, az 1657-ben született Fontenelle, aki egyébként kereken száz évig élt. Az aforizma francia mestereinek híres gyűjteménye, Gábor György: Gondolatok könyve ismét kapható a könyvesboltokban; hetedszerre Széllé és Társai jelentették meg.

A gyűjteményt Gábor György kitűnő előszava nyitja, melyben részletesen bemutatja a francia irodalomban kiteljesedő, a francia közmondásokban és a görög-római filozófusok és moralisták szentenciáiban gyökerezett műfaj történetét. „…van-e vajon érdekesebb és mulatságosabb irodalmi forma annál, amely a mély emberi igazságokat magvas és elmés mondásokba tömöríti? Az aforizma mindenkihez szól, mert mindenkiről szól. A magunk ködös megfogalmazatlan gondolata ölt »ércnél maradandóbb« alakot benne.” – írja. Amúgy minden műfaj jó, kivéve az unalmas műfajt (Voltaire), az a mű, amelyet olvasnak: él, az a mű pedig, amelyet másodszor is elolvasnak: megmarad (Dumas).

Egyetlen szerző hatalmas gondolatgyűjteménye a Citadella, amely Antoine de Saint-Exupéry halála után, 1948-ban jelent meg először. A fordító, Pödör László „A harci repülő és a moralista” című bevezetőjében bemutatja a mű keletkezéstörténetét, az író regényeivel való kapcsolatát, a keresztény etika jelentőségét Saint-Exupéry életében, aki a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában kereste, akárcsak regényhősei. A könyv, melynek szedése nyomdai különlegesség, ugyancsak a szeretet jegyében készült a Humania kiadványok sorozatában. Ha fellapozzák, olvashatják benne: „így világosodott meg előttem az ünnep értelme, az ünnepé, amely az a pillanat, amelyben egyik állapotból a másikba lépsz, amikor a szertartás megtartása újjászült téged.”

Kellemes ünnepeket!

(emmi)