KOSZORÚ

SIMOR ANDRÁS

Vers Labancz Gyula költő szavaival

Tegnapelőtt azt mondta,
hogy a folyóirat
az olcsóbb papíron még jobb
Még jobb, Andráskám.
Aztán a telefon:
„Labancz Gyula meghalt.
Ma reggel. Szívinfarktus.”
Amikor találkoztunk,
nem evett,
nem ivott. Egy kávét kérek.
Legutoljára pedig:
Nehéz lesz ezentúl havi kétezret
befizetni a Nyugdíjpénztárnak.
Halállal randevúzni,
és életben maradni,
micsoda öröm.
Ez nem nekrológ, Gyuszi.
Basszátok meg a kapitalizmustokat,
mondom. Két hétig
nem evett meleg ételt.
Szép lesz a kötet. A fedelét is láttam.
Felcipeljük majd
a beázott vakolatú
szerkesztőségbe. Ez a fontos, Andráskám.
Lesz jövő. Fölemleget majd. De nincs,
nem is lesz megmentve a lélek.

SZEPES ERIKA

Ki kit utál – halálos kiszorítósdi

Labancz Gyula utolsó versei

Fagy seb forr adás – villant szemünkbe La­bancz Gyula utolsó kötetének (s a kötet egyik versének) címe egy határozott kontúrú látványt, amely nemcsak a versbéli hajléktalan lábán éktelenkedik, de végigvonul az egész köteten: ilyen fagyos, sebes, sebtől heges világba vezet a költő. Amilyen találó a cím, olyan jellemző a kis füzet élére mottóként állított négysoros is: „Ég és folyó, folyó és ég, / összeragadt kenyérszelet, / kérj belőle egy harapást, / s megosztja az ég veled.” (Kérj belőle). A puszta termé­szetben áll a megszólított, aki azonos a költővel (önmegszólító verstípusnak ne­vezik a szakirodalomban), akár fentről, akár alulról nézi, csak a két elem fogja közre, s ezek úgy tartoznak össze, úgy tapadnak egymáshoz, mint két szelet megkent kenyér. És csak ez van élelem gyanánt, ez a kenyérre hasonlító két elem, s csak az éjszaka áll társként a költő mellett, hogy megossza vele a táp­lálékot. A kép hangulata József Attilát idézi, aki „az üres űr egy martján” állt ilyen számkivetetten, ő tudott olyan éhes lenni, hogy minden elébe táruló látványt ételhez hasonlított: („Mint egy tányér krumplipaprikás, / lassan gőzö­lög a lusta, / langy estében a piros pa­lás, / rakás falucska”), és ő érezte magát annyira magányosnak, hogy barát he­lyett az erdőt szólítja elvtársnak. Éhség és magány a versek két vezérmotívuma, és nem véletlenül idézte fel már az első négy sor József Attilát. Labancz számá­ra a költészet kezdete, az élet értelme József Attila eszmevilága. Említi is többször a nevét, idéz is belőle – mint majd látni fogjuk – sajátos technikával. Az éhség élménye alapélmény, meghatá­rozza a költői képek kialakulását: a sze­retett nő testének tájai is a terített asz­tal látványát idézik fel a költőben, a fanyelű kés pengéje pedig az ételt meg­ízesítő jégretekét: „Hasad barna ke­nyér, / sajt-szálas felvágott, / rostos kés nyoma benne, / korláton szikrázó jég­retek.” (Nyugtalan vikingek) A gyermek­kor eltűnt világát keresve önmagát kezében zsíros kenyérrel látja, (Se ház, se névtábla)–, a halálba vivő villamoson így szól magához a költő: „Ujjad közt távcső-birsalma” (Éppúgy nem)–, egy (ta­lán?) nagymama által eltett lekváros üveg képe mintegy a főzés párájából tisztul ki az álomból ébredés során: „Ember-mag-váló / celofán-csönd. / Tollpárnás-felhő-dunsztos / hold üveg. / Penész-csípás / lekvár-kráteres / őszi verssor.” (1001. – Alomvers.)

Ezek a versek nem az éhezésről szólnak, de az éhező ember minden gondolata mögül kikiabál az elemi ösztön. Egyet­lenegyszer vallja meg Labancz, egy ön­jellemzésnek szánt versben, mennyire meghatározó életében az éhezés: „Visszatarthatatlanul éhezem” (Életre jeles). A Fagy sebforr adás látlelete az éhség mel­lett a nyomor minden megnyilvánulá­sát belesűríti egy kövön fekvő hajlékta­lan képébe: „Feküdt part lépcsőjén / hullámpapírba burkolózva / egy alak, lábfején – így szokták / vagy nem szok­ták ültetésre / előkészíteni a fát – gyö­kér / helyett gesztenyefoltos fagy – / sebforradás.” Az Arcközeli tél egyetlen hosszú körmondatból álló kérdését egy második személyben megszólítotthoz intézi a költő, de itt az önmegszólítás­nál általánosabbat, kiterjesztettebbet je­lent a kurucos-szegénylegényes, cimborásan hátbaveregető „pajtás”: minden­kire vonatkozik, aki nyomorban él, s akinek a tél az élet felfüggesztését, az életben tartó eszközök (fűtés, villany) leállítását jelenti, s ilyen körülmények között joggal merül fel benne a kérdés: miért várja Jézustól oktalanul a világ a világosságot, aki a keresztfán függve maga is nélkülözött minden meleget és éltető erőt, s egy még fájdalmasabb: miért ne segíthetné elő ilyen körülmé­nyek között bárki maga a halált („miért ne lehetnél te is / a halál szakmunká­sa?”; Arcközeli tél). Ismeri a csövesek divatholmiját, a fenék alá melegítőnek odatolt folyóiratot. (Csöves-cucc.)

A mottóversben felzendített vezér­szólamok közül a legfájóbb dallam a magányé, s ez a dallam éppúgy két szólamú, mint a példaképként követett József Attiláé: magány a világban, és magány a magánéletben. A kettő szo­rosan összetartozik, együtt hangzanak, de mégis két külön hangon: a makrokozmoszból való kivetettség, a világtól való elidegenedés jelképének Labancz a tévé-néző embert látja, aki magát műveltnek érezvén, oltár helyett a mű­veltség terjesztőjeként istenített tévét imádja, az egyes szám harmadik sze­mély használata általános alanyt jelez, s azt, hogy Labancz magát is besorolja az elidegenített állampolgárok közé, de a harmadik személlyel igyekszik ironi­kus távolságot tartani tőlük – egyma­gában ül a nagyvilág eseményeivel szemben, amelyekbe beleszólása nin­csen, véleményét ki sem kérik, a dolgok nélküle történnek, felőle is nélküle döntenek, a felgyorsuló élettel együtt egyre gyorsabban pergő képek igazi je­lentését fel sem tudja fogni. így esik ki a világból, s ha mindezt fölfogja, „ál­mához, óvatosságból, / biztos, ami biz­tos, kesztyűt / húz, szemüveget próbál, életének / ha volt is, ne maradjon nyo­ma.” (Országos világmagány.)

Magánéleti magányossága kettős ter­mészetű: egyrészt – ismét József Attilá­hoz hasonlóan – betöltetlen űrt hagyott benne az eltávozott édesanya hiánya, s a mamához írott vers képi világába sem véletlenül szövődnek bele József Attila képei: „Sírból rózsafűzér-kukac, / belő­led, anyám” – mondja a Reménytelen vigasz című versben („Tőlem elvetted, kukacoknak adtad / édes emlőd s ma­gad” – hangzik József Attila vádoló-fájdalmas panasza a Kései siratóban). De Labancz úgy látja: korára – a mi ko­runkra – a világ még embertelenebb, elidegenedettebb lett: a holttestekből már kukaceledel sem válhat, ez még beleillik a természet körforgásába s az élet folyamatosságába – most elégetik őket, drága a temetés, és kevés a hely a temetőben, no meg egy betonvilág­ban leélt élet után a test is elporlad, mint a beton. Az anya elvesztésével a magát a világból kivetettnek érző költő számára még egy esély kínálkoznék, hogy magánéletében ne legyen társtalan, és társas lényként a világba is beilleszkedhessék: ha egy szép szerelem, egy kitartó kapcsolat visszaadná az ere­jét és hitét. Ám szerelmes verseiből is csak a csalódottság, illúzióvesztés halk, rekedt hangja hallik: egyik legszebb, leglíraibb verse a legkiszolgáltatottabb magányból szól szelíden, rezignáltan, már nem követelőzőén és nem haragvóan. Borongós idillként induló kép: tájban ülő ember – a magányos ember toposzaiból most éppen a horgászfigu­rát választja Labancz – nézi a vizet, fejében cikáznak a gondolatok, mint lá­ba alatt a vízben a halak, csupa lemon­dó gesztus. „Ül az ember, valakire vár / túl minden határon – bóbiskol, / lóerő ostor-pecabot, / magnó örökíti – jár ez néki / álmaihoz – hangszalagra, itt / álmában valaha is kibeszélt.” (Jár ez né­ki.) Pedig rendkívüli módon vágyik a szerelemre, ez egy kétségbeesett fohász­ban így tör fel: „Szerelem, Jolly Joker, segíts!” (Hozzá illő kép.) S a kártya min­denható lapjának azonosítása a szerelem­mel, magáért beszél: a vigyori bohóc­figurát szólítja nagyhatalmú Istenként, akinek helyébe a költő számára a sze­relem lép. Azaz, éppenhogy nem lép: „hisz válásunk után öt perccel / már szép arcára nem emlékezem” – mond­ja, alighanem egy pár perc öröm / és nem boldogság / után, amelyet ismét spleen követ. (Válásunk után öt perccel.)

Még a beteljesült testi szerelem se je­lentett soha mindent betöltő boldog­ságot, mert ha más nem, egy szemüveg mindig elválasztja egymástól a két em­bert („szemüvege arcunk távolsága”), és az ölelésből a simogatás kiutat keres, bár bizonytalanul, nem eldöntve, vá­gyik-e a másiktól való megszabadulásra (De, és mégsem). A líraian rezignált, le­mondó szerelmesversek mellett feltű­nik olykor a keményebb hang is, József Attila Nagyon fájlnak rokona, mely ele­mi, ősi mélységből, az ösztönvilág legbelsejéből szakad ki: a már birtokolt lény felé hol szidalmazva, hol becézve, hol átkozódva fordul a költő, mert egyesülésük nem két teljes, autonóm ember egymásra találása volt, hanem valami egymásba merítő, az embert magából kiforgató, kaotikus erő, ami máshoz nem vezetett, „csakhogy meg­tudjuk mily / vérengző állatok va­gyunk.” (Átkozódhatnám akár.)

Ennyi magánnyal, szenvedéssel és nyomorral az ember könnyen jut el a halál gondolatához. Labancz is eljut. Először még szinte személytelenül, saját sorsával egy ország jövőjét példázva, a költő Ént azonosítva a postán látott, nyomorgó emberekkel, s velük együtt – az országgal együtt – támolyog a vég felé: „Nézem őket, na bumm, megöreg­szel / te is… Tátott / száj, zörgő fog, nyállal olajozott / engedelmesség…” (Posta a Szt. István körúton.) Még tovább fejlesztve az országos haláltáncot, az or­szág allegóriájává emelt öregember alak­jával: „Egymagában motyogó ország­nál / Mi lehet borzasztóbb? / Poklot is valakinek életben kell tartania. / Halálon túl út / nem vezet, de ki tart oda? / Jézus is legfeljebb, / ha életfogytiglan.” (Halálon túl út.) A most idézett versben a halál lehetőségeiként ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc jelöltetik meg – népünk máig fel nem dolgozott katak­lizmái!

Egy másik versben még mélyebben merítkezik meg a múltban: egy ártat­lannak látszó életkép „Ibolya-gázlánggal / alágyújtott hajnalok” – még egy kora reggeli, illatozó kávé illúzióját is felkelthetné, ha nem volna a vers címe Kallódó tábori üdvödet (bár tábor is lehet sokféle, ahol még kávét is isznak), és ha nem állna ott a perdöntő jelző: „kar­szalagos farengetegben”. (Kiemelés tő­lem. Sz. E.) S az összegzés: „Ilyen er­refelé a világ.” Ez lehetne lemondó kézlegyintéssel kísért, fásult beletörődés, ám a következő sorok – a rövid vers éles képei – harcosra hangolják a tó­nust: „… a táj izzó tű…”, „karotok fa­kuló tetoválását / tovább mélyíti a nap” (felerősödnének Auschwitz halványuló szégyenbélyegei?), és felerősíti a hangot a csattanó felszólítás: „Védd magad!”, mely jelzi, hogy a költő haragja engesz­telhetetlen. Esetleg maróan gúnyos, a feltételezett gyávaságot vádolóan szar­kasztikus, hiszen a „Védd magad!” fel­szólítással szembeállított alternatívát – „Vagy fogadd szeretettel” – e határozot­tan harcos versben csak szarkazmus­ként értelmezhetjük. A halál tudatnak egy személyes modulációja is megszó­lal; ezt szívesen olvasnánk költői to­poszként, a minden korban divatos spleen megnyilvánulásaként, de sajnos, a bekövetkezett halál hitelesíti: „Szava­immal, annyi bizonyos, / nem siettetni akarom / a halált, még ha itt is az idő…” (Útnak tétje.) Jól jegyezzük meg, mit mond a költő! Tudja, hogy szavai, akarata ellenére, siettetni fogják halá­lát… A költő életére nyilván nem saját szavai törnek, hanem mindazok, aki­nek e szavak nem tetszenek. Jós szavak. S egy még lélekbe markolóbb vallomás, mert igazolja, hogy Labancz tudta, a rá kényszerített életmódnak kényszerű véget vet a pusztulás, pontosan ismerte betegségét, mert így ír egy várva várt randevúról: „hisz volt már annyi jel, / szívem öreg harangját / kö-ze-led-te / erősítheti fel, / néki első, mi nékem talán utolsó.” (Kötetlen dal.)

Sokszor említettem József Attila ne­vét. Természetesen nem azért tettem, hogy költői nagyság tekintetében egyen­lőségjelet tegyek a két alkotó közé, de azért sem, mintha azt akarnám bebizo­nyítani, hogy Labancz Gyula epigon. Erről szó sincsen. A költőelődre utalás több okból indokolt: elsősorban azért, mert maga Labancz sokszor említi a nevét, verset is ír róla, másodsorban az életkörülmények (éhség, nyomor, mun­kanélküliség, kivetettség, perifériára szorítottság) hasonlósága miatt, de nem utolsó sorban azért is, mert az életkö­zösség, a rokonkörnyezet, az azonos vi­láglátás, esztétikai következményekkel jár együtt. Labancz Gyula képalkotásá­ra gondolok, amelyben a költő a József Attiláról ismert szürrealista és az erős asszociációkon alapuló, összevont ha­sonlatos képeket, azok szerkesztésmód­ját nemcsak átveszi, hanem alakítja is, olykor túlzásokba tévelyedve, még az áttekinthetetlenségig is túlhajtja. (Emi­att volt köztünk nézeteltérés. Én éppen itt, az Ezredvég hasábjain megírtam ki­fogásaimat, ő védte nehezen kiérlelt módszerét és a költészet megfoghatat­lan lényegéről, irizáló hatásáról alkotott ars poeticáját. Szerencsére egészséges és szenvedélyes vitát folytattunk a témá­ról, így nem kell szemrehányást ten­nem magamnak, hogy a halála után állok elő ellenvéleményemmel.)

A képalkotásban közös lényeget a kör­nyezet azonossága adja. Labancz is ott élt, ahol imádott példaképe, aki így ír a neki kedves vidékről: „hol zápfog rág, a vá­ros érdes része”, másutt: „Ajtót nyitok. Meglódul lomhán / a főzelék fagyott szaga / és végigvicsorog a konyhán / a karmos tűzhely…”; s amely környéket Labancz így jellemez: „Nincs meg már az a ház, / aminek szemben a vadszőlő / tapadókorongja / teljes oldalát idézi, / küszöbén ülve, kezemben, / dunányi méreggel, József / Attilát olvasva, miköz­ben / pólyás, pisis falikút / rázza s mily tehetetlen / dühvel, a fényt sosem / látott , konyhát.” (Vadszőlő.) A képek jó része egyrészt a soha ki nem elégíthető éhség­ből, másrészt a gyerekkor nosztalgia ál­tal megszépített világából áll össze, amikor még nem saját magunknak kell gon­doskodnunk életünkről, így ezek a ké­pek éhség és nosztalgia egymásra csúsz­tatásából születnek. Egyik legszebb pél­dájuk a már említett 1001. – Alomvers, amelyben távoli asszociációkon alapuló képekből fokozatosan tisztul fel egy üveg lekvár, majd az álmában jóllakottan mosolygó gyermek arca, természe­tesen költőivé stilizáltan, jelzőcserékkel a köznapi beszéd szintje fölé emelve: „Fölriadok, – álompor, / szalma-hangegérke-gömbölyded / mosolyon kapott áll; / gyerekkorom.” Szintén gyerekkori élmény után kutat a Se ház, se névtábla, amelyben egymásra torlódva halmozód­nak a képek; a gyermek magát kezében zsíros kenyérrel látja, „füle halálkanyar­ján” szól apja hangja (milyen különös-erős metafora, mely minden útra emlé­keztető jelenségben a halálba vezető utat látja!), s e hanggal többszörösen fordított képek hatolnak tudatunkba: „apám a holddal ugattatja meg a költé­szetet” – mondja, s tudjuk, a köznyelv­ben a kutya ugatja meg a holdat, itt fordítva, a hold ugat, de nem a kutyára, hanem a költészetre, mert arra mérges, no nem a hold, hanem a holdnak is parancsoló apa. Sejthetjük az izgatottan egymás sarkára taposó képekből, hogy az apa haragudott mindenféle olyan áb­ránd miatt, amely a költészet, e „hold­kóros” foglalkozás felé tereli a fiút. Az isteni magasságokba emelt atya alakjának megidézésével a költészet csillagfényes égboltja eltűnik: egyszeriben futballpályává változtatja a kozmikus nagyságúvá magasztosított szülő azáltal, hogy az égi futballmeccs bírájaként „kiosztja” az eget, a költészet hónát, amelyen számá­ra nem csillagok ragyognak, hanem futballcipők stoplijai dudorodnak, nyomá­sukkal foltot hagyva a mennybéli sport­pályán. A fiú álmainak színtere, a csillag­ékköves égbolt az apa varázsütésére igyekszik egy másfajta vonzással, a föld­hözragadtabb – milyen szép helycsere: éghezragadtabb – focival észhez téríteni a holdkóros-éjszakás rajongásba merült poétajelöltet. S milyen trükkös ez az atya! Tudja, hogy álmodozó fia számára még a foci is vonzóbb, ha felemeli az égbe. S Labancz, megfogadva az atyai intelmet, minősített focistává vált, de egyéniségét, életét öntörvényűén irányí­totta, amikor mégis a felhőkakukkvárban elmélkedett a bizonytalan egziszten­ciát nyújtó költészet világmegváltó lehe­tőségeiről. Az éghez fűződő, hasonlóan személyes viszonyról tanúskodik az a kép, amelynek mintha anticivilizatorikus íze is volna, hiszen a 20. század legnagyobb technikai vívmányait „alacsonyítja le” az élővilághoz. Természetesen az élővilágot érzi magához közelebb állónak: „Raké­ták a világűr / sallangtalan cetjei”, mert a vers így zárul: „Emlők csillagához nem ér fel.” (Asztronautát növekedésbe.)

A „fülem halálkanyarján” metaforá­val kapcsolatban már szóba kerültek a halálba vezető utak. Ezeknek egész rendszere épült ki Labancz világában: a városban született gyermek a villamos ütközőinek összecsattanásából fogant, csecsemőként „emlős csilingelőst” hal­lott, életében villamos viszi a városon keresztül, egészen a temetőig. Ez a gondolat rögeszmésen tér vissza, mint a visszatérő rémálmok: először a Tudni utóbb lehetettben, majd az Éppúgy nemben teljesen kibontva, s a halába vezető sín motívuma több helyütt is előkerül – olyan szerepet tölt be Labancznál, mint a vonatok és a vonatsín József Attilánál –, így válik az ütközők csapódásától a temetőig vezető villamos az élet szimbólumává. Labanczot sok he­lyen foglalkoztatja a születés, a csecse­mőiét, a szülő anya problémája. Az ed­digi riasztó képekkel szemben igen rit­kán tud a világra jövetelről derűsen szólni, olyan képet alkotni, amely nem csupán esztétikailag szép, hanem lágy, ölmeleg és megnyugtató. De erre is van példa: „mindünk anyáink földgömbhasát odahagyva jöttünk a világra” – mondja (Életre jeles), amely kép nem­csak a terhes nő domború hasának és a földgömbnek alaki hasonlósága alapján jött létre, hanem abból a magabiz­tos önérzetből is, mely úgy gondolja: minden ember egy teljes földet meg­töltő világ, sajátos és megismételhetet­len univerzum. Ugyanebből a békés csecsemővilágból született meg egyik legszebb képe, amely a természetet és az embert sűríti egyetlen összevont ha­sonlatban: „Oriáscsecsemő, fekszik / vízbölcsőben a nap.” (Szemtől szembe.)

József Attilára nemcsak nevét ki­mondva, vagy teljes idézettel utal („Csak ami nincs, annak van bokra” az Élőláncban), vagy egy olyan sajátos köl­tői eljárással, melyet éppen az elmúlt 5-8 év magyar költészetében mint ál­talánosan elterjedt jelenséget vettem észre: a nagy elődök szavainak a szö­vegkörnyezetből való kiragadásával és a saját szövegbe beillesztésével. Ezt a sajátos idézési módot egy rendszerező munkámban intarziának neveztem el. Labancz elsősorban József Attila-szövegeket illeszt be saját verseinek szöveté­be: a Munkásgyűlés Óbudán című versé­ben – nyilván témájánál fogva – több ilyen is van: „sose hallgat a mély”; „ez a hazám” (hiányzik előle a felkiáltás: Ó, lélek..,). A szintén rokonlelkű La­dányi Mihály nevében írott verséből (Született életformám), minthogy Labancz mindig szabadverset ír, a sorok közül kikandikál egy erősen jambikus lejtésű sor, mintegy magára híva a figyelmet: vigyázat, máshonnan való vagyok! Jó­zsef Attilától van ez is, csakhogy egyet­len szóval jelentősen megváltoztatva: „hazám, az édes mostoha” – szól a sors Labancznál, és rögtön ott a fülünkben a minta József Attila Ódájából: „szeret­lek, te édes mostoha”. Vannak olyan sza­vak, amelyek egyedi képzésükkel azon­nal felidézik alkotójukat. Ilyen a „láng­sugarú nyár” Petőfinél, a „déli verő”, „álom-bakó”, „perc-emberkék”, „héja­nász” és még nagyon sok más, a szókép­zéseket kifejezetten célul kitűző Adynál, és ilyen a „semmi ága” József At­tilánál. Intarzia hát ez is a Hóhér láthatta így című versben: „semmi-ágú keletkez­tető”; A Dunánál szavai a „közös dolga­ink”, továbbá a „tudás helyett, / ki már több vagy / mint önmagad, / neked teszek panaszt” aDolgod se több-ben (Jó­zsef Attilánál: „Én nem fogom be pörös számat / A tudásnak teszek panaszt.” Ars poetica.) S ha a lyukas fogról vala­kinek a halál jut eszébe, az József Attila sorait őrizheti magában: „Sokasodik fo­gamban az idegen anyag, / mint a halál szívemben”, ezért társíthatja Labancz is ezeket a fogalmakat: „lyuk mélyül / va­laki bölcsességfogában / Látja ezt, gye­rekjáték, aki látja (ilyenkor még / nem gondol senki a halálra.)” (De, és még­sem.) Az egyetlen intarzia, amelyet nem József Attilából merített, de amely sor (és a vers, amelyben a sor van) az el­múlt évtizedek leggyakrabban idézett sora (és verse), az Vörösmartyé. „Az nem lehet, hogy hiába…” – rántja össze Labancz a Szózat sorait (Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért”) az Elemek közt, magnak című versben.

A sajátos, távoli asszociációkon alapu­ló képalkotás és az intarzia gyakori használata mellett fontos költői eszköze Labancznak a szójáték is, amely leg­többször fanyar, groteszk. A szójáték korstílus, mind prózánkban, mind köl­tészetünkben, sőt a kabarétréfákban is sokszor találkozunk szófacsarásokkal, ám mindezek közt azért akad derűs is. Labancznál soha. Groteszk és fanyar váltakozik a véresen komollyal. Ebben nem követi József Attila „játszani is en­gedd” elvét, a szójáték nála nem játék, hanem szógörcs. „De-ma-gog-rácia” – dadogja egy megrettent polgár akadozó nyelvével / (Dolgod se több)–, „Marxtól, te Ateisten!” – hördül föl kétszeres blaszfémiával, hiszen az ateista marxistáknak Marx nem isten, az Atyaistent hívők pe­dig nem Marxot tisztelik istenként (Szü­letett életformám). Az Élőláncszem-szerű szóképzés már szinte a tévés fejtörőkre emlékeztet, amelyekben egy középső szó csatlakozik az elsőhöz is, meg az utolsóhoz is, de a két szélsőnek nincs köze egymáshoz. Amiként az Élőláncszemben egymásba fűzi a szavakat, úgy ölti egymásba gyakran a gondolatokat is, amelyek olykor kuszán összegaba­lyodnak, mint a rosszul vezetett szálak a szövőszéken, olykor egymásra épülnek, mintha egy filmkockára két vagy több képet fényképeztünk volna rá. Ilyen szövedékdarabkákból, egymásba bogo­zódó fonalakból épül az egyébként igen hangulatos Eső, amelyben talán éppen a leömlő víz mossa egybe a képeket, tünteti el a kontúrokat.

Az életműre pontot tett a halál. A teljes értékelés még várat magára, na­gyobb történelmi távolságból és megfa­kult fájdalommal kell majd szemügyre venni a hagyatékot. Azt mindenesetre ismét hangsúlyozni kell: József Attila gyakori említése nem jelenti azt, hogy a két költőt nagyságrendben azonosnak tartjuk. Jelenti viszont az életkörülmé­nyek és az életút hasonlóságát, az ebből fakadó látásmódot és világnézetet, és mondjuk ki, mert mindketten kimond­ták: a szembenállást a kapitalista rend­szerrel. Labancz Gyula a legtisztábban éppen legutolsóként megjelent versé­ben, az Ezredvég januári számában: „Semmit se / utálok jobban, / mint a kapitalizmust. / így, ilyen brutálisan egyszerű ez…” (Szerző szócikkbéli kilába­lása húsz év múlva valamely poros irodalmi lexikonból.)

A halál testamentummá és ars poeti­cává avatta ezt a mondatot, amely hi­telesíti és magyarázza az életmű egé­szét, és magyarázza talán magát a halált is. Demokráciában élünk – Labancz utálhatja a kapitalizmust. Ugyanakkor, ugyanabban a demokráciában a kapi­talizmus is utálhatja Labancz Gyulát. Az utálat lehetőségében egyenlőek. Ámde míg Labancz nem tehet keresztbe a kapitalizmusnak, az keresztbe tehet neki – ebben már nincs esélyegyenlő­ség –, és tett is: munkanélküliséggel, nyomorúságos körülményekkel, hóna­pos éhezésekkel, gyomorbajjal, magas vérnyomással, kirekesztéssel. Az egyen­lőtlen mérkőzésben a kapitalizmus győ­zött. Visszavonhatatlanul.

Pedig nem akármilyen költő távozott Labancz Gyulával. Olyan költő, aki egye­nes beszédben, fájdalmasan vágyódva vallotta meg: „Nem akartam én mást, / nőni ölelő karotokba, / szemtől szembe köztetek / kinevetni a magányt.” (Szem­től szembe.) A párhuzamokat lehetne so­rolni Ady Szeretném, ha szeretnétekjétől József Attila híres soraiig: „Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan” (Íme, hát megleltem hazámat). Olyan költő, aki vállalta a kirekesztett­séget, aki tudott veszíteni. „Parnasszus­tól távozóban / reklamációnak helye nincs. / Tudomásul vette. / … Járt egyet még a porcukros szélben, / lefekvés előtt / – szokásához híven – / megborot­válkozott, / hogy mákszemes arccal, / mákonyos álomba édesgetve / el tudja viselni a világot.” (Parnasszustól távo­zóban.)

Olyan költő, aki éppen most, a halála előtti hónapokban mintha megújulni készült volna, akinek mondatai szabatosabbak, gördülékenyebbek lettek (mint éppen a fent idézett Parnasszus-versben, vagy a szintén ugyanott publi­kált, szinte litániásan folyékony Utcázta­tóban: „Ez már nem az ég, / nem az a tenger, / mint írógép: / szüntelen mű­ködő szobahenger – / elválaszthatnád / egy odavetett gondolatjellel.” Képei tisztultak, kontúrosabbakká váltak. Ta­lán már oldódott benne a mindenáron meghökkenteni akarás görcse, a poétái divathoz alkalmazkodás önként vállalt kényszere, melyet a minél távolabbi dol­gok egymásra asszociáltatásának egyénítő hatásába vetett hiedelme táplált.

Olyan költő, aki utolsó kötetének hátlapján hirdeti meg ars poeticáját és szinte váteszként saját halálát: „HAZA ÉS HIT KÖTELME ALÓL / FELMENTÉST CSAK A HALÁL AD. / EZÉRT NEMZETBEN GONDOLKODOM, / HITBEN HITETLEN­SÉGEM ÉLEM KI, / EMBERI MÉRTÉKBEN ÁLMODOM.”

LABANCZ GYULA

Érkezés alfából

Engemet a hó
sohasem világító
fehérségével,
hangtalanságával ébreszt.

Szempillára
kötött csomó,
ahogy azt álmomban
az angyal kérte.

Ne még, még ne,
még összetart,
mosoly a nevetés
sugaras férce.

Édesvízű tenger

Cápa fenyő
csontozata alatt
lopva-evett
félbemaradt
szaloncukor halak

Nyomaték hiánya

Faromhoz
ki jogot formál,
hiányzó nyomaték.
Lehetne, de ne legyen
a lekvár is övé! –
Nyomaték hiánya.

Keres a zsebes,
s amit talál
gyerekkora
kifordított
homokvára.

Most következik…

Most következik
életed
távol
ablak világít
nézed
le nem vennéd szemed

tested sincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy –

s most következik
életed

                              1964

Bizonyosság

Csípjetek meg, élek-e?
Ki imént számonkérte,
felvarratta, tépné le
mellemről a csillagot.

Álmomban foszlásnak
indult sonkanadrág.

Valaki, nem tudom, ki,
hisz négyéves ha lehetek,
ötvenet, szerelmesen,
álmomban is bevallhatok, –

Látni kívánja havat
eltüntetni képes kukacomat.

Ugyanaz évek múlva, csak másképp

                     Ha félelem a költészet alapja
                     és a csönd képei
                     a hangtól láthatók
                     a vers csak fokozza a hiányt

Költőnek – karácsony:
minden szeretetet
elharácsol – születve
akkor tarthatnád magad,
ha szavaiddal valaha
bárkit is megválthattál,
jóllakattál volna.
Addig magad se vagy
több vagy más, mint
a nagy szemfényvesztő,
aki a fénnyel szűk-
markú ablakon át
láthatóan, de nyomtalanul
tüntetheti el magát, anélkül
hogy tudná mi a szégyen.

Készülődés

Megköttetett, de
nem oldódott meg.

Sohase volt enyém a világ.

Nyakam rá,
bújok vissza
a tárgyilagos időbe.

Fogadalom napja
– nyakkendő
számlap nélküli
egymást fedő óramutató. –

Csak ne tudnám,
papok blöffje a boldogság.

Bátorságot színlelve

Az a fogat fúgázó mozarti zene, –
bennem ugyan nem fogant meg,
mint Szabó Lőrincnek a Bölcs intelme,
inga azonban itt is volt. S még más.
Visszapillantó tükör, autóroncs-
amalgám, röpke szemválasz.,.
Mit tehettem – „ki fát ültet,
örökké él!” – átnyújtottam,
bátorságot színlelve, kabátomat
a madámnak. Hanem a zümmögés, –
hisz nem volt még lobos gyökérhelye,
nyelve sem volt szíve szájnak,
de mint mindennek, ha itt az ideje,
arra emlékeztetett, mit még magam
hagytam nyitva: csodálkozó számra,
a rendelővé átalakított lakásban
adtam is fejem – köpenykéje szíves
kivágása – nyeleden lapátkára,
alma-emlő, alantas kígyósziszegés,
fülbe matató ujj, ki-be
csúszkáló karikagyűrűs faág.

Beszélő

Verset írni annyi,
mint szórács között
a halált beszélőre hívni.

Akiknek még a kor

Nincs uborka-
szezonja a bőrnek.
Krémmel s egyéb
csacskaságokkal
szépülni vágyók,
akiknek még a kor
súlytalanságukhoz
szputnyikot, űrbéli
rózsát, isteni illatot
látni – csillag-spré-fiú –
Bartókot, halhatatlant
hallani, adatott.
Mókás, örökösen
lehetetlen után sóvárgó
öregedő nők, akik
ha néznek már
kétségbe esve
néznek tükörbe. –
Trükkös ruhák,
rafinált ölelés.
Arcukhoz, emlőjükhöz
igazítja, simítja
ráncukat az álom.
Hiába minden!
Semmi sincs hiába!
Szépek vagytok!
Még ha a halál
szemmértéke is rajtatok.

Agymosás után

Mit mondhatnék,
mástól tudom.

Feljön a nap,
lemegy a nap.

A csönd: csönd,
üres irkalap,
vetkőztetős
golyóstoll. –

Vénülőbe kaptam
gyerekkoromat.

Nem tudtam meg

Odaadtam magam, –
mélység nő alám,
sorsomon csüngök meredten;
mozdulok, tévedhetetlen,
mint a halál, hisz
annyit veszít súlyából,
amennyit megtart
test a testen
mi múlhatna is
nevesíthetetlen.
Ember vagyok? Nem tudom.
Nem tudtam meg.
Lenni, szeretni
azért igyekszem.

ABLAK

A chilei írónő magyar témájú elbeszélését kéziratából közöljük. Írása lapunkban jelenik meg először.

ADINA JACKER

A Duna hídjai

Előbb érkezett, mint ő, és rögtön a földszinti étterembe ment. Nem volt még sok vendég, korán volt. Azon az oldalon ült le, ahol Margit néni ked­venc pincére szolgált fel. Miután leült, látta, amint határozott léptekkel belép, jószabású, tengerkék lenvászon kosz­tümben, melyet fehér ír selyemblúz emelt ki. Nem használt botot, mert az elárulná életkorát. Halvány sminkje hangsúlyozta világos szemét, és elrejtet­te ráncait. Kemény állú, kerek arc; tel­jesen ősz haja választék nélkül hátra fésülve, szabadon hagyva széles, tiszta homlokát. Szemüveg nélkül jött, vagy talán kontaktlencsét hord? Nem lehetett tudni.

Kezén árulkodó ráncok. Jobb keze gyűrűsujján homályos fehérarany gyű­rű csillogott; két apró kígyófej fogta közre a különös erezetű zöldes követ. Bal középső ujján pedig egy szintén aranyba foglalt világos borostyán. Min­dennapi használatú gyűrűk. Senki nem tudta, hol őrizte az értékeseket. Soha nem hordott utánzatokat, mint ahogy rablóktól félve, a római barátnője, Valsechi grófnő tette.

– Nem, ez az asztal nem jó. Gyere ide, itt, távolabb a bejárattól, kényel­mesebben leszek – fordult határozott hangon az unokaöccséhez, a vita lehe­tőségét kizárva.

Margit néni húsz éve, hatvannegye­dik életéve betöltése óta, minden egyes nap a margitszigeti Nagyszálló éttermé­ben ebédelt. Pontosan két nappal az­után, hogy Imre meghalt, elhatározta, nem főz többé, azelőtt is csak Imre miatt tette, akit idegesített az éttermek­ben levő tömeg.

A chef mindekettőjüknek nyújtott egy-egy bőrfedelű étlapot; a menü nem volt Margit néni ínyére. Az utóbbi idő­ben emésztési problémái támadtak. Elő­vigyázatosnak kellett lennie. Ignacio menüt rendelt, melyet olcsó áron csak a habitués vendégeinek kínáltak. Tudta, hogy végül neki kell majd fizetni, bár­mennyire is Margit erősködött, hogy ő hívja meg, valahányszor Ignacio Buda­pestre jön.

Ignacio fia volt a Buenos Airesben elhunyt húgának, akihez különösebben sohasem vonzódott. Nem maradt más rokona. Barátai akadtak – jobban mondva ismerősei –, ők törődtek Mar­gittal, és nem lehetett pontosan tudni, hogy az örökségre gondolva tették, vagy egyszerűen csak jóindulatból. Az majd kiderül. Mert az ismert dolog volt, hogy Imre vagyont hagyott hátra, melyet Margit néni nemcsak óvni, ha­nem növelni is tudott, noha a rendszer államosította az ingatlanokat, és felszá­molta a polgári maradványokat.

– Hogy ügyeskedett, nénikém, oly annyira kedvezőtlen körülmények közt a régiségekkel?

– Ezek indiszkrét kérdések. Mindig is meggondolatlan gyerek voltál. Most, felnőtt létedre, semmit sem változtál. Anyád, nyugodjon békében, nem tudott téged megnevelni; megmondtam ezt ne­ki harminc éve, amikor megismertelek.

Igen, amikor először jött Budapest­re, Ignacio hátizsákos turistaként uta­zott – egyike volt az „úttörőknek” –, és hajnali négykor, vonatcsatlakozásokon keresztül érkezett Margit néni házához. A portás durvaságokkal árasztotta el, de beengedte.

– Nem lehet ilyenkor érkezni; vagy ha igen, várakozz a járdán nyolc óráig, olyankor szoktam reggelizni. Hagyd a hátizsákot itt benn, a folyosón – ren­delkezett a felzavart nagynéni.

Imre nem volt a férje. Előzőleg két rövid házasságot élt át: első férjétől el­vált, a második szívrohamban halt meg. Ha harmadszorra is férjhez megy, el­vesztette volna az özvegyi nyugdíjat, és úgy vélte, nincs igazi indok a kapcsolat hivatalossá tételére. Gyermekei nem voltak, nem is akart. Imre – oly nagy­lelkűen – nevére íratta ingatlanvagyo­nát, mely Rákosi, Nagy, Kádár és a többiek kormánya idején nem sokat je­lentett, mert a magántulajdon nemigen létezett. Egy időben megjelent egy ha­tározat, mely szerint két személynek maximum két szobához van joga; ha többel rendelkeznek, át kell engedniük az arra jobban rászorulóknak.

Margit a négyszobás lakásban két fa­lat lebontatott, és a lakást a rendelethez igazította: kétszobás lett. Imre híres építész volt, és régiségeket gyűjtött: szobrocskákat, gondosan kidolgozott fémű, ritka vagy drágakövekkel díszí­tett gyűrűket; mindig felderíthető ere­detű, egyedi darabokat. Margit elis­mert szakértővé vált; nagyítójával ép­pen csak rápillantva egy kámeára, kő­re, vagy metszetre, máris tökéletes pon­tossággal meg tudta állapítani értékét. Tanácsadóként különböző európai vá­rosokba hívták, ezeket az utakat csodá­latra méltó módon egyeztette össze régi ékszerek és egyéb kis méretű értéktár­gyak adás-vételével.

– Egyszer valaki feljelentett a rend­őrségnek; devizát akartam kivinni az országból. Merthogy a pénzt a szemé­lyes holmik közé kellett tenni. Legális bankátutalásra, ahogyan manapság, nem volt lehetőség. A vonat Frankfurtba ment.

Átvizsgálták a bőröndömben és a kézi­táskámban levő összes ruhadarabot. Egyenként szedtek ki minden alsószok­nyát és fehérneműt. A devizát, melyet a melltartómba tettem, nem találták meg: „Azonnal jön a felügyelőnő, hogy elvégezze a testi motozást, ne hagyja el a fülkét.” Amint egyedül maradtam, ki­vettem a pénzt a melltartómból, és át­raktam a már átvizsgált táskámba.

A kommunista rendszer Margit éle­tének határain kívül működött. Nem törődött vele. Zavarta, és így ki kellett iktatnia hétköznapjaiból. Gyűlölte őket. Olyannyira, hogy unokatestvérét, Lizát, nem is üdvözölte, mert az hithű kom­munista volt.

– Mióta végleg kimentek az oroszok, és a kommunista blokk országainak kor­mányai más irányt vettek, senki se vizs­gálja át a bőröndöket, a román vámosok kivételével; ők ugyanis abból a cigaret­tából, kávéból és nejlonharisnyából él­nek, melyek akkor tapadnak a kezük­höz, amikor a bőröndöket nyitogatják.

Margit néni desszertnek Gundel pala­csintát rendelt.

– Ignacio, kísérj el Rómába. Valsechi grófnő kórházban van, végső stádium­ban; örökségi ügyekből kifolyólag szük­séges, hogy ott legyek. Én vagyok az, akiben megbízik. Úgy tűnik, a sofőrje megpróbálta becsapni, és nem lesz könnyű kibogozni a jogsértéseket. Azelőtt ő várt engem a repülőtéren; nem vagyok abban a korban, hogy bőröndöket emel­gessek. Ezenkívül segítesz megkeresni a medált. Úgy vélem, egy hét elég lesz.

Margit nénivel nem volt vitára mód: úgy adta elő a dolgokat, mintha nem volna más választás. Ignacio nem vála­szolt azonnal. Lassan ízlelgette a Rá­kóczi túróst, és megfontolta szavait: – Elkísérlek; te állód az odautat és az ott tartózkodást, beleértve a hotelt is. Ró­mából egyedül jössz vissza, én tovább­megyek Lyonba.

Kimentek a Nagyszállóból. Ignacio megvárta, míg Margit néni felszáll a 26-os buszra. Ő maga gyalog sétált vé­gig a szigeten, és folytatta útját a Mar­git hídon. A korlátra könyökölt, hogy megszemlélje a hajót, mely abban a pil­lanatban haladt át komótosan lába alatt. Mindig szerette a Dunát nézni, lusta, széles folyása (kék egyáltalán nem volt) békét, nyugalmat, állandóságot árasztott. Pontosan azt, amivel ő soha nem rendelkezett, ami neki sosem volt. Éppen véget vetett a francia – nagyon is francia – Marie-Claire-rel való hét­éves kapcsolatának. Előtte felmondta számítástechnikai szakértői állását egy nemzetközi vállalatnál, és Európában időzött, hogy Buenos Airesben találkoz­zon Marcelával. Megígérte neki: szep­temberben érkezik, és együtt közös éle­tet kezdenek: – Elég a kóborlásból, Ig­nacio. Évek óta csatangolsz, már kinőt­tél ezekből a csavargásokból; éljünk normális életet.

– Értsd meg, éppen a „normális” élettől iszonyodom. Már a gondolata is megfojt; a chilei unokatestvéreimre né­zek, akik így, normálisan, együtt öreg­szenek meg, gyerekekkel, unokákkal; olyan nyugodtan élnek, hogy egy ro­mantikus filmen kívül életükből semmit sem lehetne csinálni. Semmit sem ígé­rek. Meg fogom próbálni most, mert szeretlek.

Azt hitte, hogy az erdélyi parasztfal­vakban, ősei gyökerei után kutatva, megtalálja önmagát. Szerette egyszerű életüket, a népdalokat, a táncokat. Egy falusi pap megbarátkozott vele, elszál­lásolta szerény házában, mellékhelyi­séggel a kert végében. Egyszerű élet. A falubeliek a legszükségesebbel is beér­ték. Boldogságukhoz elég volt egy la­kodalmi ünnepség eleven, lüktető vilá­ga. Irigylésre méltó. A percnek élni, ér­telmezések és transzcendenciák keresé­se nélkül. Őszinte kedvesség, haszonle­sés nélkül. Álarc és tükrök nélküli élet.

Ingrid miért nem fogadta el olyan­nak, amilyen volt? A nagy szerelem, Marie-Claire előtt, Koppenhágában. Ingrid saját teste és tettei ura akart lenni, ezt szabadságnak hívta: – A te dél-amerikai primitívséged gátolja meg, hogy megértsd Tommal Londonban töltött hétvégémet. És a vakációkat Patrickkel New Yorkban.

Erdélyből visszatért, hogy elbúcsúzzon Margit nénitől. A köztük levő távolság ellenére szerette őt; értékes múzeumi tárgy volt, akárcsak gyűrűi, de felettébb múló valami. Egyszer el fog tűnni. Nem tudott neki ellentmondani, segít­ségére lesz Rómában.

Leért, a hídról. Hazaért a lakásba, melyet Josefa asszonytól bérelt, vala­hányszor Budapestre jött. A Gergely Győző utcában lakott, ennek az utcá­nak a nevét nem változtatták meg, mint annyi más jobb sorsra érdemes utcá­nak, melyeken az újabb szeleknek meg­felelően, a kommunista személyiségek nevét piros X-szel húzták át.

Csak a legszükségesebbet csomagolta be, egy rövid útra valót. A többit vas­úton Lyonba küldi, Marie-Claire címé­re, akitől ki tudja hányadszorra búcsú­zik majd el, miután elköszönt Rómában Margit nénitől.

Taxival ment a repülőtérre – nem magánnal, mert azoknak hihetetlen áraik vannak –, majd a hatalmas poggyászú idős nagynéni keresésére indult. Margit néni nem válogatott szigorúan a holmik közt, melyeket el akart vinni: „Nem mondok le semmiről, amit meg­szoktam; egy nőnek a napszakoknak és a körülményeknek megfelelően kell öl­töznie.” Gyászruhát is eltett, ha esetleg temetésen kell részt vennie.

A repülőgép pontosan érkezett, és Fuimicinóról abba a szállodába mentek, ahol Margit néni évek óta meg szokott szállni. Jól ismerték – Signora, a szoká­sos belső szobát foglaltuk le önnek. Még egy ott lakó vendéget is áthelyez­tünk, hogy meg legyen elégedve.

Néhány telefonbeszélgetés után el­indultak a Tivoli hotel felé, melynek legfölső emeletén volt Valsechi grófnő suite-ja.

– Soha nem tudtam meg, hogy igazi grófnő-e, vagy csak annak gondolja magát; talán férjének apja volt az, de senki nem mondta, hogy ez a cím örö­kölhető. Ő orosz születésű, az átkos bolsevik forradalom után Európa-szerte szétszóródott fehér oroszok közül származik. Egyetlen testvére utódok nélkül halt meg. Nekem ígérte a me­dált. írásba adta. A meghatalmazott egyedül nekem adhatja el, meghatáro­zott áron. A pénz egy, a Vatikán által kezelt társaság javára megy.

– Miért van szükséged a medálra? – faggatózott Ignacio.

– Szakmai okokból. Különös méretű és foglalatú ritka kő. Soha nem hagyta, hogy alaposan megvizsgáljam. Tetszik nekem, és meg akarom szerezni. Meg kell keresnünk. A suite öt szobájában elszórva papírzacskókban tárolja az ék­szereit. Ruhák közé rejtve, porcelánok­ban vagy amögött, mert állítja, hogy a páncélszekrény nagyobb kísértést je­lent, mint egy gyűrött papírboríték.

A grófnő ügyvédje ügyfele kérésére hívta Rómába Margit nénit: a grófnő félt a rablóktól, és azt gyanította, hogy sofőrjének birtokában lehet egy máso­lat a suite bejárati kulcsáról. Még életé­ben meg akart szabadulni az értékek­től. Egyébként is valódi ékszereit soha sem vette fel; másolatokkal teli dobozai voltak mindenki szeme előtt.

A meghatalmazott a szálloda portá­ján hagyott egy levelet, melyben enge­délyezte, hogy Margit néni a signora la contessa szobáiba léphessen.

A suite ajtaját kinyitva, a kiáradó ne­héz, rossz szagú levegő miatt visszafoj­tották lélegzetüket. Senki sem ment be azóta, hogy a grófnő kórházba került. Azelőtt sem engedte meg, hogy a hotel személyzete bemenjen takarítani. Az ét­kezéseket is a caobafa asz­talon szolgálták fel neki – az egész berendezés az ő tulajdona volt –, majd új­ra kulcsra zárta a bejárati ajtót. Az ott uralkodó ren­detlenség nem egyszerűen azt jelentette, hogy a dol­goknak nem volt helyük: a tárgyak egymás hegyén-hátán, felfordulva hevertek, a ruhadarabok a poros sző­nyegre hajítva; egy bőrka­bát és egy makraméruha bánatosan alsószoknyák és egy ruhaujj alól kikandikáló cipő közé csavarodva.

Az asztalon levő tányéro­kon rothadó ételmaradé­kok, és az ütött-kopott XV. Lajos stílusú asztal­lábak felé tekeredő férgek.

– Ne nézz már úgy, mint egy múmia. Nyisd ki az ablakokat, és lássunk a kereséshez – parancsolta Margit éni. – Ezek a szobák majdnem úgy néztek ki, mint amikor a grófnő még bennük élt.

Minden igazgyöngy berakásos fado­boz tetejét felnyitották. Bőrdíszmű, ro­kokó porcelándíszek, melyek réseiben megsárgult papírborítékok bújtak meg: minden üres.

Margit néni szisztematikusan, szobá­ról szobára, bútorról bútorra, egyetlen sarok kihagyása nélkül dolgozott; nem egy délutánra való munkát végzett. Né­hány óra múlva kimerültén esett egy aranyszínű brokát bevonatú karosszék­be. Ignacio egyedül folytatta a keresést.

Szórakozottan, egy idegen élet és idegen tárgyak kutatása közben, meg­figyelte mechanikus mozdulatait a fali­tükörben: hány ízben hatolt be feltéte­lezett barátok lakásaiba, hogy a berámázott életekben hamis tulajdon után kutasson? Barátokéiba, akik sűrűn so­rakoztak gondosan őrzött, fekete borí­tójú noteszében, címekkel és telefonszá­mokkal, melyek légylábakként mocs­kolták be a lapokat.

És Marcela, aki várja őt rendezett és csillogó lakásában, hogy megossza vele ugyanúgy rendezett és szabályos életét.

Üres dobozok, egyik a másik után.

Milyen világot teremtett ő? A káo­szon, a mocskon, a felejtésen, a férge­ken kívül, milyen világot lehetett te­remteni? Elvesztett, elmosódott, csaló­ka szerelmek, láthatatlan kötelékek, melyek alaktalan érzelmeket akarnak összecsomózni.

Újabb üres dobozok.

Kezébe vette a mágneskártyát, és a nyilvános telefon nyílásába helyezte:

– Szervusz, Marcella, Rómában va­gyok. Ne várj rám. Úgy döntöttem, még egy ideig Európában maradok. Tudod, egy medál után kutatok Margit nagynéném számára. Ha majd megta­lálom, talán…

Nem hallotta az óceánon túlról jövő hangot. A kártya nem jelzett tovább.

BOGDÁN KRISZTINA FORDÍTÁSA

MEGMENTETT OLDALAK

A metrum tajtékos taraján

Új dokumentumok a Radnóti-nemzedékről

Az alábbiakban közreadott dokumentu­mok Radnóti Miklós levelei Trencsényi-Waldapfel Imréhez, illetve a címzettnek munkaszolgálatos korából származó no­teszének néhány lapja. 1942 és 1944 kö­zött született írások. A „gyors behívók” a szaporodó verstöredékek, „a háború hallgatag évei” ezek – ahogyan a költő (később 1944 augusztusára-szeptemberére datált) versében, az A la recherche címűben összefoglalta.

A dokumentumok egy­részt apró, pontos adalékok a korrajzhoz. Baráti találko­zóra invitálás, majd ennek hirtelen lemondása, együtt-érző sorok a barát testvéré­nek halálhírére (W. László­ról, a tehetséges fiatal ma­tematikusról van szó, aki az ukrajnai aknamezőn esett el fegyvertelen), két friss versfordítás első változa­tának megküldése az anakreóni szövegekben jártas fi­lológushoz (vajon a szóban forgó Anakreón-versek nem álarcos versek”-e? nem Rad­nóti hiteles, aktuális lírai ál­lásfoglalásai?). Másrészt a mintaadó költő erős befolyá­sának tanúsítványai. Tren­csényi-Waldapfel Imre note­szébe szinte ugyanazon na­pokon írta az itt bemutatott verseket, mint Radnóti le­gendás füzetébe az idézett A la recherche-l. Az ő verse, ráadásul klasszikus met­rumban, fegyelmezett rend­ben megírt versre ihlető élménye a szolnoki vasútállomás bombá­zása. Kísérteties hatás. Nem csupán a versbe szőtt motívumok, de olykor a stiláris fordulatok is hasonlóak. A ma­gatartás lényege lehetett közös. A klasszikus metrum fegyelmének válla­lása, felmutatása, mint emberi önvéde­lem. A humanisták nemzedékének utolsó menedéke, 1944 katasztrófába sodró őszén…

„Van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – kérdezte a költő a He­tedik eclogában.

A dokumentumok mindenesetre ar­ról tanúskodnak, hogy a múzsák ép­penséggel nem elhallgatni próbáltak „inter arma”. Sokkal inkább költői be­szédre késztették azt is – legalábbis a Radnóti-nemzedék klasszikus műveltsé­gű humanistái közül –, akinek amúgy nem a vers volt a tanult közlésmódja.

A Kerényi-növendék, a Sztemma ke­rékasztalához tartozó ókortudós 1965-ben így nyilatkozott Radnótihoz fűződő kapcsolatáról, no meg a vészhelyzetben támadt múzsái késztetésről:

„Fiatalságom legszebb éveit költők között, mégpedig nemzedékem legjobb költőinek baráti körében töltöttem. Hajnal Annával, a kitűnő költőnővel együtt Argonauták címen egy folyóiratot is szerkesztettem, nagyon kis példány­számban megjelenő és csak nagy áldo­zatok árán, ideig-óráig fenntartható fo­lyóiratot, amely elsősorban a szép ma­gyar vers szolgálatát vállalta; program­jának kialakításában részt vett Radnóti Miklós is, különben a folyóirat egyik leghívebb állandó munkatársa. Magam természetesen inkább csak elméleti hozzáértésemmel kívántam a folyóirat színvonalának biztosításához hozzájá­rulni, rendkívüli körülmények kellettek hozzá, olyan körülmények, amelyek kö­zött prózában legfeljebb riadtan dadogni lehetett volna, hogy magam is versben adjak kifejezést megrendülésemnek. Ez következett be 1940. május 14-én, ami­kor a német fasiszta haderő bevonult Rotterdamba, miután a város jelentős ré­szét, benne Erasmus szülőházát is el­pusztította. »Talán rokonod élt Rotter­damban?« kérdezte valaki, akinek fel­tűnt, hogy a hír az egymást követő fa­siszta rémtettekhez idegrendszerünket már-már hozzászoktató napokban is szokatlan nyugtalansággal töltött el. »Igen, nagybátyám« – feleltem, és Rot­terdami Erasmusra gondoltam. És két nappal később Erasmus halála címen egy szonettet vittem az egyik hetilap szerkesztőjéhez.

Fölverte már a földet a barbár hallali,
És nőtt az ős sötétség, mint ólmos áradat.
Szegény elaggott mester mellett más nem maradt
Csak hű íródeákja, a Boldog Rajnai.

„Császárok és királyok, pápák és püspökök –
A Sókratést s a Krisztust mutattam fel nekik,
Emberség és igazság, hogy megteremjen itt,
Mint rózsa gyönge szirma rontó tövis között.

Hazám, Európa pusztul e gyilkos harci lázban,
S már senki meg se hallja – Jézus, ki bűne-vétke?! –
Finom latin beszédem, s ez minden fegyverem…”

Még felsóhajt utószor, a rotterdami házban,
Mint anyja szokta régen – szegény, esett cselédke –
A durva, de tejszagu nyelven: „Én édes Istenem…”

A szerkesztő elolvasta a verset, majd fejét csóválva visszaadta: »Mit akarsz vele? Hogy engemet csukjanak le miatta, vagy tégedet, vagy mind a kettőnket?« De én – életemben először – ragaszkod­tam a vers megjelenéséhez, nem mintha jobbnak tartottam volna többi, íróaszta­lom fiókjában heverő, vagy éppen telje­sen elfelejtett és régen elkallódott ver­semnél, hanem mert nyilvánosan akar­tam kifejezést adni tiltakozásomnak és gyászomnak, amelyet az elkövetkező négy évben még annyi gyász követett. »Márpedig meglátod, hogy ez a vers mégis napvilágot fog látni« – mondtam magabiztosan, s hónapok megfeszített munkájával – egy egész könyvet írtam hozzá. Álarcos könyvet, mint ahogy a vers is álarcos volt; Erasmus és magyar barátai címen hiteles, de eddig jórészt ismeretlen adatok alapján feldolgoztam Rotterdami Erasmus magyar érdekű politikai akciója történetét, s ezzel ket­tős célt értem el. Cáfoltam azt az Eras­mus példájára hivatkozó – egyébként pályám legelején tőlem sem egészen ide­gen – felfogást, hogy a humanistához méltó magatartás, ha tartózkodik poli­tikai állásfoglalástól, továbbá bemutat­tam azt a német birodalmi politikát, amely ellen Erasmus tiltakozott, s amely katasztrófába sodorta Magyarországot – a XVI. században, a könyv nyíltan ki­mondott szavai szerint. Á könyv még 1941-ben megjelent, s belső címlapján, mottó gyanánt a vers, alája humanista színezetű nevet írtam: Desiderius Desiderii; de aki latinul tudott, könnyűszer­rel feloldhatta az inkognitót, mert ez a név azt jelenti: „Aki vágyódik Desiderius Erasmus után.”

Trencsényi-Waldapfel Imre költőbarát­ja halála után részt vállalt Radnóti mun­kásságának megismertetésében. Sajtó alá rendezte első posztumusz kötetét, értel­mező tanulmányokat írt a klasszikus an­tik örökség és a költői életmű összefüg­géseiről, kötetbe rendezte az eclogákat.

A dokumentumok 1970-ben bekövet­kezett halála után, hagyatékában rejtőz­tek.

– t –

Ezekből most elsőként Radnóti Miklós eddig pub­likálatlan leveleit és Trencsényi-Waldapfel Imre verseit közöljük, valamelyik későbbi számunkban pedig Trencsényi-Waldapfel Imre háborús napló­jának töredékeit és az Antigoné műfordítói mun­kálatainak Szolnokon készített kezdeteit mutatjuk majd be, amelyek a munkaszolgálat idején hasz­nált notesz lapjain maradtak fenn.

RADNÓTI MIKLÓS

Radnóti Miklós publikálatlan levelei Trencsényi-Waldapfel Imréhez, 1942-43-ból

RADNÓTI MIKLÓS

ANAKREÓN

Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.


Töredék a halálról

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van a múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre…

TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE

* * *

Átok jár nyirkos, puha lábbal e néma tetőkön,
megdermed, mi csak él, s felnyög a sírban a holt.
Gyűlölség pörkölte jegyét homlokra, szivekbe,
s elszáradt a tenyér, mely felemelt elesőt.
S város-e még, vagy kőhalmaz csak a falkoszorú, mely
polgárral polgárt egybeölelni se tud?
Város-e még, hol a templom nem vár senkit imára,
s nem lágy fészek a ház: szél fütyül ablakain?
Város-e még, hol a gyárkémény nem tülköli össze
emberek és lányok reggeli víg seregét?
Feltört macskakövön csontos gebe húzza a kordét,
csellengő koldús még ki-kinyújtja kezét,
ám vásáros nép már nem veszi körbe a dinnyét,
és nem csordul a pénz rózsaszín ujjakon át,
és a folyó partján sem járnak tarka csoportok,
mert letörölte a sors gyermeki arc mosolyát.
Volt, kit hajnalban hurcoltak messze halálba,
másokat éjszaka ért otthon utol a halál,
ott lihegő mozdony robogott a bizonytalan éjben,
itt a vörös nemezis futkos a ház tetején,
és kik meg nem fértek az élet tágas ölében,
mind némán menetel sárga hazája felé.
Ott szűk lesz a lakás, és eltörpül, mi magas volt,
mindenen átcsap a sár és az Enyészet az Úr.

                                                                             IX. 17.

Alföldi éjszaka

Sorsomba néztem bele dőrén
– egy életem egy halálom –
s az éjszaka dús emlőjén
számomra nem csordul álom.

Mindenből kitagadottan,
imbolygó nádasok alján,
testvértelen, elhagyottan,
kit Isten tart maga balján:

úgy állok az Alföld szélén,
mikéntha tengeren járnék,
előttem komorlik az éjfél,
köröttem a hold s hideg árnyék.

Legjobb: meg senkise lásson,
arcom fordítom a szélnek,
élő most rám ne kiáltson,
sem a holtak, kik a mélyben élnek.

                Szolnok, 1944. szept. 24.

MÉRLEG

CSANÁDI IMRE

Kitérő

Érnek körülötted, sárgulnak az évek;
szólítgat az ősz, már azt sejtik a sejtek;
a munka vivódás; ágyad se pihentet;
vijjogva fejedre rá-rácsap az önvád.

Hát erre jutottál? nézed foga-hulló
ebként keserűen, mit tudnak a társak –
szégyelnek-e? szánnak? elzúgnak előtted,
téged kikerülnek: érezd, lemaradtál.

Jobb volna hisz erdőn csörtetni mogorván,
megtépve kiülni egy árva oromra,
hogy még fölüvöltsd a csillagtalan égre
torkodba-gyülemlő farkas-zokogásod.

                                                        1954

ALFÖLDY JENŐ

Csanádi Imre „Kitérő” című verséről

Az életmű egyik fordulópontján kelet­kezett ez a vers. Volt pedig már nem is egy stáció Csanádi golgotajáró életútján. A korai, a kamaszkorában már tökéletes zámolyi versek régen mögötte vannak. Jelentős értéket képviselnek azok a dacosan vállalt, „provinciális” témákhoz kapcsolódó művek. Szemlé­letükben, poétikai kultúrájukban csöp­pet sem provinciálisak, csak – ahogy egyik fölfedezője, Weöres Sándor írja később – „nem fővárosi” témavilágú, hanem a falu életéről szóló művek. Nem budapesti nyelvezetűek, hanem a du­nántúli nép, a református prédikáto­rok, Csokonai, Fazekas, valamint Arany és Petőfi nyelvén szólnak, bár a Nyugat formakultúráját is jócskán magukba építették.

Túljutott azon a pályaszakaszon is, amelyet a történelem éles kanyaraiban kisiklott élete kényszerített rá: a kato­náskodás, a front, majd az ukrajnai ha­difogság szenvedéssorozatán. Maga mögött hagyta a fogság utáni évek kí­sérletét: azt, hogy beilleszkedjék az új rendbe, melynek általa elképzelt válto­zata iránt kora ifjúsága óta sóváran vá­gyakozott. Költészetének ez a korszaka elszürküléssel fenyegeti a Tavaszi alkaikumok, a Lázadozás, A forrás, a Temetők, Az erdőre kitett fiú című, s még jó né­hány korai remekléshez képest. Méltán érzi 1954-es verse idején, hogy a felül­ről elvárt és előírt realizmusnak, a nép­hez való hűség elvének mindig is meg­felelt. Felszabadultan írja kitűnő szemű megfigyeléseit a falusi nép mindennap­jairól, régóta dédelgetett reményeiről. Egy ideig nem veszi észre, miképpen sajátítja ki a tényékhez, a tárgyiassághoz, a tárgyilagossághoz eredően von­zódó költészetét az életkép helyett a zsurnalisztikus versriport, a klasszikus veretű epigramma helyett – az alpári politizálás szolgálatába ugyan sosem állított, de az esztétikai normákból mégis engedő, olykor kicsinyes – glosszavers, a termelési híradóhoz és a dolgokat egyoldalúan megszínesítő idillhez itt-ott közelítő penzumköltemény. Mégsem ez a jellemző: e korszakban – 1951-ben például – olyan remekmű kerül ki keze alól, mint a Virágok példája, s a hadi­fogságra emlékező versei akkor is mű­vészi értékű emberi dokumentumok, ha átélt szenvedéseinek sűrűjét csupán jelzésszerűen fejezheti ki a hadifogoly­téma csendrendelete évadán.

A hazai élet hű krónikása rangját így is meg tudja őrizni. József Attila szavait idéző verse, A hozzáértő dolgozó… című hirdeti az utókornak, miként gondol­kodott 1953 júniusában. A Másodvirág­zó a súlyos tapasztalatok súlyát viselő harminckét éves férfi reményét jelzi a megújulásra, melyet a költői igazmon­dás jogától éppúgy remél, mint saját energiatartalékaitól: „Fogyni tilos vi­rágnak vagy dalnak, / így szép lenni, mindig fiatalnak; / míg az árnyék fölénk nem fonódik, / bokrétánkat ragyogtatva holtig.” Megírja a Szüret előtt nagyívű kompozícióját, a disztichonfor­mában írt, elégikus természetleírás e múlhatatlan szépségű művét. Csípős epigrammákban emlékezik meg az öt­venes évek sportsikereiről, melyeket a kor szólamai a tőkés világrendszer fö­lött aratott győzelmekként ünnepeltek (A nagy futball-győzelmek idején). Miként az akkoriban nyilvánosságra kerülő magyar líra színe-java, ő is rövid idő alatt kijut a hullámvölgyből. Mégis úgy érzi: lemaradt a többiektől, sokan eléje vágtak. Ennek a szorongásnak ad han­got a Kitérő.

Miért ez a címe? Mert másoknál rit­kábban ír a személyes gondjairól: ő a tárgyszerűséget, a tényeket szereti, csak muszájból ír személyes dolgairól. A vers arra a drámai gyakorlatra emlékeztet, amikor valamelyik drámahős a szerzői utasítás szerint „félre” szól valamit, azaz mintegy kiszól a drámából a közönség­nek, vagy csak önmagának. Igaz, Csaná­di pályakezdése óta el-elárulja, milyen érzékenyen érintik a jobb körülmények közt élő, művelődő, kiváltságos embe­rek, diák-, majd pályatársak előnyei, melyeket félő, hogy tehetséggel, szor­galommal nem tud behozni, mert a vi­lág nem az érdemet nézi. Idővel meg­sokasodnak ilyen jellegű versei – majd a hatvanas években három, ciklusba rendezett epigramma-sorozatot is ír a sérelmes irodalmi viszonyokról, visszás­ságokról (Variációk az utókor címszóra; Irodalmi dohogások; Glosszák, négy tétel­ben). Most azonban főleg önmagával elégedetlenkedik: a krisztusi koron túl­jutott már, de úgy érzi, nem képes megújulni, a munkának nem a beérett örömét, hanem gyötrelmét szüreteli. Nem tudhatjuk, kiket érez beérhetetlen vetélytársának – az általa becsült költők közül ekkor főleg Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István emelkedik ki a publikáló lírikusok sorából, de gondol­hat a nála idősebb Zelkre, Csorba Győ­zőre és persze példaképére, Illyésre s a kor legnagyobb hazai költőjére, Szabó Lőrincre is; későbbi jóbarátja, Benjá­min László legjobb esztendei még vá­ratnak magukra egy-két évet, nagy megújulása az 1955-ös évben kezdődik; Weöres ekkor jobbára az asztalfióknak dolgozik, akárcsak Pilinszky, Kálnoky, Nemes Nagy Ágnes vagy Vas István.

Égető vágya a siker elmaradásakor mégsem a dicsőség, hanem a szabadság, még ha ez a szabadság „vad” változata is: Phaedrus, Heine és Petőfi szabadon élő farkasainak komor, emberektől tá­voli, azaz társadalmon kívüli kötetlen­sége. Még „foga-hulló ebként” tekint a pályatársakra, de már farkasként szívja magába a szabadság levegőjét. így is ren­geteg a keserűség ebben a versben: el­tűnődhetünk, vajon a hitegető kötelmek rabságából felszabadult „farkas-zokogás”-ban a reményeit vesztett ember csaló­dottsága, vagy a szabadságszeretete az erősebb –, sejtésünk szerint, az előbbi.

A „megtépve kiülni egy árva oromra” kép árulkodik a költő önértéktudatáról: orom illeti meg akkor is, ha a bántalmakban szerzett sebekkel borítva, ha kiközösítve is.

E költemény valóban a legmagasabb ormok egyikének rangjára tarthat szá­mot a korabeli magyar költészetben. Rit­mikai bravúrjára még nem igen figyelt fel a szakma, miközben elég sok érteke­zést olvashattunk már a poliritmikus verselésről, az időmértékes és az ütem­hangsúlyos verselés szimultaneitásáról, másoknak és részben magának Csaná­dinak a költészetében is. A tudatosan alkalmazott kétféle alapritmus Csoko­nainál mutatható ki először, majd Aranynál tapintható ki magas fokon. Ezt már régen megfigyelték verstani szakértőink – Szerb Antal írja a Magyar irodalomtörténetben, hogy „Toldi trocheikus és Toldi estéje magyarosan lük­tető Zrínyi-sorait egy új Zrínyi-sor vált­ja fel: a magyar ütem egyhangúságát minden sorban egy vagy két choriambikus láb tar­kítja (– ᴗ ᴗ –), a vers ze­neiségét növelve, és köz­vetlenség helyett valami antikos stilizáció hangulatába emelve.” Megfigyelhetjük, hogy különösen olyankor él Arany a gyorsító hatású verslábakkal és versláb-kombinációkkal – kólonokkal –, amikor a tartalom úgy kívánja; drámai párbe­szédekben, pergő jelene­tekben. A Daliás időkben Toldi így táncoltatja Piros­kát: „Fel-felkapta néha, mint vihar a pelyhet, / Mintha csak ruháját vinné maga helyett; / Lebben a leányzó, mint kopján a zászló: / Az erős vitézzel a könnyű leányzó.” Nem­csak koriambust érzéke­lünk itt, hanem tribrachiszt (három rövid), nem­csak daktilust, hanem adónikust is. Vagy nézzük ezt a részletet: „Olaszok ölték meg, orozva, titokban: / Önnön hitvese is részes a dologban.” Anjou Endre halálát más versszakokban is azzal a szent borzadállyal és pindaroszi mód fennkölt rit­mussal ecseteli Arany, amellyel balladá­ja, a Tetemrehívás gyilkos merénylete szól. Ám az eposzíró Arany nem viszi végig mindenütt e szimultaneitást: ál­talában a Toldi szerelmében és a Buda halálában is megtartja a méltóságosan lassú, testesebb felező tizenkettes spondeusokkal dúsan megrakott trocheikus léptét. Nyelvünk nem is engedné, hogy következetesen, énekről énekre végig­vigye egy eposzban a ritmikai kettős­séget.

Csanádi az, aki alighanem elsőként alkalmazza egy rövid vers erejéig ezt a formaelvet – sorról sorra betartva mindkét verstani elv ritmusát: a felelő tizenkettest és az ún. pherekráteus kólont. (A pherekratészi ritmusegység „fejetlen változatának” képlete:

– – ᴗ ᴗ – –

A fejetlen változat elöl egy szótaggal rövidebb a másiknál.) Csanádi versét a felületes vagy verstanilag képzetlen ol­vasó egyszerűbbnek, „puritánabbnak” érezheti, mint a Toldi-verset, tekintve, hogy a költő nem használ rímeket. Va­lójában azt a túlcicomázottságot akarta elkerülni, melyet példaképe, Berzsenyi elítélt a leoninusban (a rímes diszti­chonban), a vele kortárs mesterkedő poétákról szólva. Kivételes forma­bravúrt teljesít, amelyet nem azért tar­tok bámulatosnak, mert „egy porszem el nem hibban” a választott poétikai formában, hanem azért, mert mondatai tökéletesen mentesek a poétika kedvé­ért megtűrt nyelvi kompromisszumok­tól, az erőszakolt inverzióktól, vagy – ami Csanáditól végképp idegen – a magya­rosság és szabatosság rovására elköve­tett nyelvi botladozástól. A vers egyet­len enjambementja (soráthajlítása) a má­sodik versszak első-második sorában mentesíti a költeményt a felező tizen­kettesek túlzott monotóniájától, s pon­tosan annyi diszharmóniát csöppent a műbe, amennyire a vershangulatnak szüksége van a meghasonlás kifejezésé­hez. A második szakasz kérdés-sorozata mesteri továbbfejlesztését adja az első versszak állításainak, s a harmadik stró­fa képsora – lemondó hangulatának végletességével egyidejűén – az Adyval összefüggésben oly sokszor említett „oromlét” magasságába emeli a verset. Erősen blaszfémikus az ember által hal­latott farkasüvöltés – és Csanádi mes­terkezén, minthogy szabadságjelkép, ez is a felmagasztosulás utolérhetetlen esz­köze lesz. A költeményben – Csanádi megszokott módszertanához viszonyít­va – szokatlanul gyakori a képi áttétel. A sorvégi rímek elmaradásáért gondo­san elrejtett, soron belül megcsendülő rímek és alliterációk kárpótolnak: érnek-évek; sejtik a sejtek; vívódás-vijjogva; tudnak a társak; szégyelnek-e? szánnak?; mogorván-oromra-torkodba-zokogásod. (Nem mindet soroltam fel.) Az egyetlen inverzió is („Jobb vol­na hisz erdőn csörtetni mogorván”) in­kább a bel canto elvét követi, mintsem a ritmus kedvéért alkalmazott szórend­cseréét: a szép magyar mondatban a módosítószót nem a mondat elejére, hanem a belsejébe helyezzük.

Poétikai eszközeiben rendkívül gaz­dag mű ez. Nem manierista bravúrvers, mesterkedő ujjgyakorlat vagy professzi­onista mutatvány: kegyetlenül meg­szenvedett, önkínzó költemény – meg­szenvedett szabadságvers, költői áldo­zat és ön-apoteózis.

KÉPZŐMŰVÉSZET

Ilja Ehrenburg legutolsó írásainak egyike ez, mely halála évében, 1967-ben jelent meg a moszkvai Iszkussztvo Kiadó reprezentatív Picasso-albumának bevezetőjeként. Magyarul – némileg rövidítve – most olvasható először.

ILJA EHRENBURG

Pablo Picasso

Vannak hirtelen változó emberek, akik­nek a változásai megkönnyítik élet­rajzíróik dolgát: az ilyen emberek élet­pályája tele van olyan magatartás-fejlő­dési elemekkel, melyek egyenesen csá­bítóan hatnak az ifjú dramaturgokra. A meglepő viselkedési formákért rajon­gó életrajz-írók azonban gyakran szem elől tévesztik az emberi jellemet. Ez a megközelítés számos esetben tapasz­talható egy-egy költői vagy festészeti életmű tanulmányozása során is, így születnek az effajta kategóriák: Maja­kovszkij futurista korszaka, Blok nyekraszovi korszaka, Manet spanyol kor­szaka, Cézanne impresszionista korsza­ka. Történtek persze próbálkozások, hogy Picassót is ilyen korszakokba so­rolják. Úgy tűnhet, mi sem egyszerűbb ennél: Picasso két-három évenként új meg új festészeti leleménnyel kápráz­tatta és kápráztatja el a kritikusokat. A művészettörténészek meg egymás után határozzák meg a periódusokat: kék, rózsaszín, néger, kubista, pompei-i stb. A probléma csupán az, hogy Picasso egyszer csak hirtelen felborít minden ilyesfajta kategorizálást. Majakovszkij, miután 1922-ben látogatást tett Picasso műtermében, megnyugtatta barátait, a híreszteléseknek semmi alapjuk, Picasso nem tért vissza a klasszicizmushoz. Az ifjú Majakovszkijt mindazonáltal meg­lepte, hogy ő semmiféle „periódust” nem tapasztalt Picasso művészetében: műterme telis-tele van a legkülönfélébb dolgokkal, az egymásba mosódó kékkel és rózsaszínnel megfestett legrealiszti­kusabb jelenetektől, az ókori antik stí­luson át, a bádoglemezekből és dróthu­zalokból összeállított konstrukciókig. Vegyük például mindezek illusztrálásá­ra: egy kislány portréja Szeröv stílusá­ban; egy asszonyé szikár realista ábrá­zolásmódban, s aztán az öreg, tönkre­ment hegedű. S mindezen alkotások egyazon év művészi termékei. Majakov­szkij úgy vélte, hogy egy „lépcsőzetes” versformában író költő nem rajonghat a szonettekért. Picasso viszont teljes kö­zönnyel viseltetett az ilyen előítéletek iránt. Egyetlen emberrel sem találkoz­tam, aki ennyire gyorsan változott vol­na, miközben mindig megmarad állan­dónak. Amikor 1958-ban Cannes-ban tartózkodtam, egész idő alatt az a gon­dolat foglalkoztatott, hogy miközben az egész világ oly sokat változott, hogy szinte rá sem lehet ismerni, hogy jó­magam is elfelejtettem saját múltamat, Picasso pontosan olyan, mint negyven­öt évvel ezelőtt! És miközben ez járt a fejemben, azt is pontosan tudtam, hogy senki nem haladt gyorsabban előre a fejlődésben nála. íme, hát ezért olyan nehéz Picassóról beszélni: minden amit róla mondunk egyszerre igaz is, meg nem is. […]

1948-ban a wroclawi békekong­resszus után Varsóban voltunk, Picasso ceruzarajz-portrét készített rólam; a ré­gi Bristol szálló egyik szobájában ültem modellt neki. Amikor Picasso elkészült a rajzzal, megkérdeztem: „Máris?” A modellt ülés nagyon rövidnek tűnt fel számomra. Picasso elnevette magát: „De hiszen negyven éve ismerlek!…” Picasso portréja azon túlmenően, hogy nagyon hasonlít rám (vagy talán pon­tosabban, én hasonlítok a portréra), mélyen pszichológikus is. Picasso vala­mennyi portréja felfedi (vagy inkább leleplezi) a modell belső világát. Vala­mikor, nagyon régen, amikor az imp­resszionistákért való rajongásomról be­széltem Picassónak, azt mondta: „Ők olyannak akarták ábrázolnia a világot, amilyennek látják. Engem ez nem elé­gít ki. Én olyannak akarom ábrázolni a világot, amilyennek elképzelem.” […]

Természetesen számos olyan festmé­nye van Picassónak, melyet nem könnyű befogadni: az érzések és gondolatok bonyolultsága, a szokatlan formák el­mélyülésre késztetnek. Ha elmélyülten végiggondoljuk Picasso művészi pályá­ját, világossá válik számunkra, hogy alapvető változást hozott a festőművé­szetben. Az impresszionisták megjele­nése után az emberek újra felfedezték a természetet – már nem a bolognai iskola szemüvegén át tekintettek rá. A művészek csak és kizárólag természet után kezdtek festeni: portrékat, tájké­peket, csendéletet. A kompozíció az akadémisták kiváltsága lett. A művé­szek, akár ördög a tömjénfüsttől, úgy féltek az „irodalmiasságtól”, a tematikusságtól. A Franciaországban valóban nagy művész által alkotott utolsó tema­tikus festmény valószínűleg Courbet Temetés Omans-ban című képe volt; ez a mű 1850-ben készült. S aztán, csak­nem száz év múltán 1937-ben Picasso megfesti a Guernicát.

Az ostromlott Madridból Párizsba ér­kezve egyenesen a világkiállítás spanyol pavilonjához mentem, és a hideg futott át rajtam: ott álltam a Guernica előtt. Még kétszer láttam a képet – 1946-ban egy New York-i múzeumban, majd 1956-ban a Louvre-ban, Picasso egy retrospektív kiállításán –, s mindegyik alkalommal ugyanez az érzés járt át. Hogyan tudott Picasso ennyire a jövőbe látni? Hiszen a kép megfestésekor még dúlt a polgárháború az országban. Igaz, hogy a német légierő számára ez volt a gyakorlóterep, de Guernica el­pusztítása csupán egy aprócska hadmű­velet volt, az első szárnypróbálgatás. Aztán jött a második világháború. Az­tán Hirosima. Picasso vászna – a jövő minden borzalma, a guernicák sokasá­ga, az atomkatasztrófa. Itt vannak előt­tünk a szétzúzott világ összetört darab­jai, az értelmetlenség, a gyűlölködés, az elkeseredettség. […]

Picasso már kamaszkorában mester­műveket alkotott. Ereje abban rejlik, hogy a legmélyebb gondolatokat, a leg­bonyolultabb érzéseket képes a művé­szet nyelvén közvetíteni. Vonalai töké­letesen tükrözik azt, amit ki akar fejez­ni – mert vonásai alá vannak rendelve gondolatainak. Teljes odaadással visel­tetik a festészet iránt, mérgelődik, dü­höng, ha nem sikerül azonnal megta­lálnia a kívánt színeket. Picasso gyöke­resen megújította korunk festészetét. Ám soha nem rajongott a futuristákért – sem az olaszokért, sem az oroszokért: mindig is szerette és szereti a régi ko­rok nagy mestereit. Ifjúsága kezdetén Toulouse-Lautrec hatott rá, majd „fel­fedezte” El Grecót; aztán meg Cézanne vásznait tanulmányozta. Elindult a hosszú úton: á forma változott, majd visszatért – Picasso soha nem fordított hátat a kubizmusnak, de nem szakított a klasszicizmussal sem.

1949 áprilisában az első Béke Világkongresszus idején, Picasso meginvitált Saint Augustin utcai műtermébe. Ott volt Paul Éluard is, hármasban ebédel­tünk – s megünnepeltük az örömteli eseményt, Picassónak előző este leánya született. Boldogan mosolygott, ifjú apai büszkeséggel, miközben már közel járt a hetvenhez. Elmondta, hogy a kis­lánynak a Paloma (galamb) nevet adta. Tekintetünk ekkor a ketrecbe zárt több tucat galambra tévedt, melyek vesze­kedtek, és meglehetősen ellenszenvesen rikácsoltak. Pablo vissza­emlékezett arra, hogy festőművész apja mindig vele festette meg a ga­lambok karmait, mint­hogy neki ez már a kö­nyökén jött ki. Picasso elmondta, hogy mindig is tartott a házában ga­lambokat, habár megle­hetősen falánk és verekedős madaraknak tart­ja őket, s nem érti, mi­ért éppen ez lett a béke szimbóluma. Aztán oda­ment „saját” madarai­hoz, vagy száz plakát­vázlatot mutatott – való­színűleg tudta, hogy békegalambja be­repüli majd az egész világot.

Picasso ezután is rajzolt még néhány galambot: a varsói békevilágkongreszszusra, majd később a bécsire. Hallani olyan rosszindulatú megjegyzéseket, hogy jó ideje már efféle könnyű sike­rekre törekszik. Csakhogy galambjai szerves részét képezik egész művésze­tének – egységben minotauruszaival és kecskéivel, öregembereivel és lányka­portréival. A galamb Picasso gazdag életművének parányi cseppje; de hi­szen hány és hány milliónyian vannak, akik Raffaello művészetéből csak a Sixtusi Madonnát ismerik reprodukción, vagy akik Chopintől semmi mást nem hallottak, mint a hivatalos temetéseken felhangzó gyászzenét. Picasso művésze­tének ismeretéhez természetesen nem elegendő, ha láttuk már békegalambját, ám ahhoz, hogy ilyen galambot alkot­hasson valaki, Picassónak kellett lennie.

„Mostantól százmilliók ismerik Picassót mint a békegalamb festőjét, mint békeharcost, s e százmilliók sokkal in­kább megértik majd Picasso lényegét, mint azok az enervált esztéták, akik Pi­casso egyes képei iránti rajongásukban nem látják meg a lényeget, a kép ob­jektív tartalmát, hanem csak a megfes­tett felszínben gyönyörködnek; azok az esztéták, akik megvetéssel és undorral fordultak el például a Vérfürdő Koreában című képétől.”

E sorokat nem egy kommunista írta, nem Picasso valamelyik elvtársa, ha­nem Kahnweiler, a művészettörténész, aki számos tanulmányt szentelt Picasso művészetének.

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

Az osztályokról

(amelyek állítólag nincsenek, sőt soha nem is voltak)

„Egy vitorlásnak is alkalmazkodnia kell a szálirányhoz, ez azonban nem határozza meg útirányát, sőt – a szálirány ellenére és azt kihasználva – az alkalmazkodás célja épp eredeti irányának betartása. A proletariátusból még messzemenően hiányzik a társadalmi jelenségekkel kapcsolatban az az elfo­gulatlanság, amelyet az ember hosszú történelmi fejlődés során kivívott magának, az ellene szegülő természeti hatalmakkal szemben… Bármilyen hatalmasak és materiálisán brutálisak legyenek is egyes esetekben a társada­lom kényszerítő szabályai, mégis minden társadalom hatalma lényegében szellemi hatalom, amely alól csak a megismerés szabadít fel bennünket.”

Lukács György: Történelem és osztálytudat

Az emberek régóta mondogatják, hogy akit isten meg akar verni, annak elveszi az eszét. A többi már megy magától. S ha egy ügyet akarna megfojtani? Kö­rülbástyázza az ügybuzgók igénytelen­ségével és leküzdhetetlen ösztönösségével, a többire már nincs gondja. És ha egy mozgalmat akar kisiklatni a pályá­ról? Elveszi a mozgalom híveinek és támogatóinak elméleti igényességét (ha van nekik egyáltalán) – és elméleti ér­zékét, esetleg még gyanakvást és félel­met is ébreszt szívükben az elmélettel mint nem-evilági, tisztátalan, haszonta­lan és káros dologgal szemben. A többi már úgy történik, ahogy a „győztes” és „létező” szocializmus regnálása alatt és óta történt és történik… Mert nem tör­ténhetett másképp. Az az elméleti igény­telenség, sőt félelem már az elméleti kérdésfeltevések puszta lehetőségétől is, amit egykor szeretett pártunk köz­ponti szerveinek mindenkori képviselői tanúsítottak, s ezzel az elméleti, vagyis lényege szerint kritikai érzék módszeres pusztítása, miközben szavakban, látszó­lag az ellenkezője volt az általuk tá­masztott követelmény – dicstelen bu­kást készített elő önmagában is. Sokan „levonták” a tanulságokat: kár volt erőltetni az osztályharcot. Ha valaha tán igaz volt is, ma már – mint ügy­buzgó szociológia-tudományi ügyeske­dések révén tudhatjuk – rég nem jel­lemző a társadalom osztálytagozódása. Osztályok, kiváltképpen munkásosztály – egyszerűen nincsenek. Ideje tehát fel­hagyni az osztályszemlélettel.

Felhagyni? Hát mikor volt ránk jel­lemző egyáltalán? Nehéz volna (elméle­tileg megalapozott) osztályszemlélettel meggyanúsítani azt – a már említett – KÖZPONTI BIZOTTSÁGOT, amely, meg­irigyelve az egyháztörténelemből is­mert zsinatok kétes értékű sikereit, a munkásosztály fogalma tárgyában szava­zással (sic!) döntött, megmondván, kik tartoznak a munkásosztály fogalma alá (értsd: kik minősülnek munkásnak), s ezzel mélyen az amúgy is sekélyes, el­méletileg igénytelen szociológiai (értsd: statisztikai) osztályfogalom alá szállítot­ta a saját igényeit és az általa vezetettekét, egyszerű leltári segédrubrikát faragva az osztályfogalomból. Mi több, kongresszusról kongresszusra aggályo­san számlálta az általa minősített mun­kásokat, s kihozva egy több mint hat­van százalékos „többséget”, büszkén hi­vatkozott a munkásosztály társadalmi súlyára és ebből következő társadalmi szerepére. És persze főleg saját – ebből törvényszerűen következő – elhivatott­ságára, mi több: legitimitására. Eköz­ben folyt a szocdemek szidalmazása, akik történelmietlenül a létszámügy foglyai és a szavazási arányok megszál­lottjai, holott forradalmian kéne szem­lélniük. És a munkásosztály állama? Ki­adta az – amúgy kényelmetlen – osz­tályharcot albérletbe. Adóügyi előadók helyi tanácsi hatáskörben küzdötték le a valóságos és gyanított osztályellen­séget, a kispolgári tömegekben és egyé­nekben sejtve annak fő bázisát, és mun­kahelyeken alulképzett, sakkban tartott személyzeti előadók voltak éberek. Már amennyire. Ugyanezek vonatkoznak természetesen az osztályszövetségre is. Azt is sikerült a fent nevezett káderek révén tökéletesen individuális síkra te­relni, és ott be is fagyasztani. Egy szót se szóltunk még az e tájakon szükség­szerűen adódó korrupciós lehetőségek­ről. Hogy az osztályok nem egyének, hanem társadalmi csoportok? Az osz­tályharc és osztályszövetség nem egyé­nek, hanem csoportok történelmileg (s nem rendeletileg) meghatározott társa­dalmi viszonya? Ugyan, kérem!

Osztályok tehát nincsenek, punktum! Ámbár itt van ez a fránya „középosz­tály”, amely újra fel lett nekünk tálalva, politikailag humanizálva az osztályharci téboly fortéiméit, kifejezetten az áhított szent harmónia jegyében. Ámbátor! Ha van közép-osztály, akkor mégis van osz­tály? S ha van közép, akkor – ne adj isten! – szélrül is van valami? Balfelől az aljanép, jobb felől a (liberális) krémje a világnak? Lám, így fertőz ez az osz­tályszemlélet, még liberális áldozatokat is szed. Avagy ezt csak azért mondják osztálynak, hogy ösmerős legyen, és ne álljanak úgy ellent saját közvetlen tapasz­talataik nyomán a népek? A középső, az valami kiegyensúlyozó, nem szélsősé­ges, tehát szeretnünk kell. Bár, Diderot szerint, ha az egyik szilárd, a másik cseppfolyós, úgy, ami közbül van, az – kásaszerű. Hm!

Mire való, vaskos politikai érdekek­ből kifolyólag, ez a középosztály, statisz­tikailag meggyártva, amit véletlenül sem fenyeget az a veszély, hogy a lenini osztályismérvek feltalálhatok rajta? Nincs neki szerkezete, tartalma, csak szerepe. Világcsoda. Lényege a lényegtelenség. A lényeg nélküli jelenség, az abszolút látszat, ahogy a filozófiai ismeretelmé­letben mondanák. Amúgy – a minden­kori kívánatos szempontok szerint – számlálható, statisztikailag kimutatható még „fejlődése” is, vagyis még az egy­kori ellenségnél is a már említett KB-szemlélet töretlen továbbélése nyilván­való, s a cél is: felhasználható a népek manipulálására. Csakhogy az osztály-kategória (azaz az alapfogalom) nem szám­lálható halmazt jelölő kategória.

Arisztotelész szerint: „Igazat az be­szél, aki együvétartozónak tartja az együvétartozót és különválasztottnak a különválasztottat. Tévedésben pedig az vagyon, aki ellenkezőképpen beszél, mint ahogy a dolgok állanak.” Osztá­lyokról beszélni, ha nincsenek: tévedés. Osztályokról nem beszélni, ha vannak: tévedés. Az igazság: az ítélet egyezése a valósággal. A szubjektív és objektív egybeesése, megfelelése, noha termé­szetesen nem maradéktalan az abszolút azonossága. Mert sohasincs éppen úgy, hanem csak úgy valahogy. Szubjektív kép (eszme, tétel, tudományos törvény, óhaj stb.) és objektív „tárgy” sohasem azonos maradéktalanul, hanem csak valamely vonatkozásokban. A tudomá­nyosan felismert és tétellé fogalmazott törvény a valóságban csak tendencia­szerűen érvényesül, a valóság végtele­nül sokrétű adottságai, feltételei miatt. Mindezt tudjuk. Csak az osztályügyben feledkezünk meg róla. Ott abszolút egybeesést várunk, nem érjük be akár­mivel. Hiába no, az igényesség! A mun­kásosztály? Ugyan már! Hol van ez a munkás attól a munkástól! Csakugyan, hol van? Lehet erdő – fák nélkül? Nyil­vánvalóan nem. Lehet munkásosztály – munkások nélkül? Munkások pedig – bármilyen zsenánt – vannak, ugyebár. Ha vannak munkások – lennie kell munkásosztálynak is? Ne csúsztassunk! Erdő nem lehet fák nélkül, de fák le­hetnek erdő nélkül. Esetleg fasor. Eset­leg liget. Magányos cédrus vagy nyárfa a tanya udvarán. Hogy erdővé legye­nek – vagy másként: hogy erdőt alkos­sanak –, az egyes fáknak eléggé közel kell lenniük egymáshoz (erdeje válogat­ja, hogyan s mennyire); fontos, hogy elég sokan legyenek; hogy az egyes faj­ták valamilyen arányban (esetleg adott erdőben kizárólagosan) forduljanak elő; hogy meghatározott fény- és árnyékvi­szonyok uralják; hogy valamilyen (nem akármilyen) aljnövényzet legyen ott ho­nos; bogarak és madarak stb. éljenek benne. Az erdő ezek viszonyainak meg­határozott összessége, egysége. Viszony­összesség. Valamint az osztály is. – Egyik sem számlálható halmazt jelölő fogalom! Az erdészt, aki jelenti felsőbb hatóságok­nak, hogy beteg az erdő, mivelhogy eltűntek belőle a dalos madarak, nem csukják bolondokházába. Az erdészeti hivatalban – bizonyos szakértelem és konkrét tapasztalatok birtokában – tud­ják, hogy csakugyan beteg az erdő da­los madarak (vagy bizonyos bokrok, gombák stb.) híján. Nem számlálható halmazban gondolkodnak. Viszonyösszességnek tekintik az erdőt. Mikor volt miránk jellemző osztályügyben hasonló emelkedettség és elméleti, fogalmi ér­zékenység? Erdészék és minden nor­mális ember, éppen mert ember, azaz lényeglátó lény (a fogalom, az eszme, a tétel stb. lényegnek képe, nem jelenségé!) – képes látni a fáktól az erdőt. Már aki. Mit is mondhatunk erre? És aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt? Merthogy épp olyanok, amilyenek, és most már másmilyenek? Ideje lenne az ügyet legalább erdőtudományi szinten újragondolni.

Itt van ez a világcsoda, a „középosz­tály”, amely úgy osztály, hogy nem oszt (és persze nem is szoroz). „Magánvaló­sága” (Ding an sich Wesen) ugyan nincs neki, akárcsak az őrangyalnak, de funkciója annál inkább, s megfoghatat­lanságában hasonlít a halhatatlan lélek­hez, a szubsztanciálissá transzformáit boldogsághoz, a kék madárhoz stb. Ő maga a megtestesült osztályügyi kékmadár, „lecsúszottak” és kapaszkodók akár kergethetik is. Létezése és szerepeltetése jelzi az osz­tályügy megkerülhetetlenségét, és egyben azt a szemér­mesen titkolt vaskos osztály­érdeket, a mai uralkodó ér­deket, hogy elterelje a figyel­met a valóságos osztályokról és azok viszonyairól, vagy ami még fontosabb, az osztá­lyok valóságos kölcsönhatása­inak teljes rendszeréről, ezzel az eme viszonyokban megbú­vó törvényszerűségekről, s azok pozitív, embernek való mostani és majdani felhasz­nálásáról. Tudatosság híján, a szenvedést alapelemnek téve, s elhanyagolva a feltétlenül szüksé­ges – mert győzelmet biztosító – elfo­gulatlanságot (emelkedettséget, önbizal­mat és önuralmat), az osztályharc meg­vívása pedig nem mindig történt em­bernek valóan, emberért valóan. Hivat­kozási alap lehetett akármilyen tettek indokolásához, de fentiek híján nem mű­ködhetett mindig természete szerint.

A középső (a logikában pl.: Medius) nem mindig közép és főként nem külö­nös, azaz nem közvetít feltétlenül az egy­séget alkotó különbözők – az egyes és általános, a lényeg és jelenség, a szük­ségszerű és véletlen, a tartalom és for­ma stb. – között, folyamattá és valóságos, igazi dialektikai ellentmondássá transz­formálva e tényezők együtthatását, léte­zését. A középosztály ilyen nem-közvetí­tő (s nemcsak kitalált voltánál fogva). De különös, közvetítő az állítólag nem­létező munkásosztály. Papok, katonák, polgárok után. Léte olyan, hogy minden emberi mű értelme benne búg, „mint a mélyhegedű”. Nem az egyes munkás­ban, hanem a munkásosztályban. Külö­nössége, azaz közvetítői, dialektikai funk­ciója (most helytállni „az emberiségért az örök talajon”) egyben a mérték a tör­ténelmi és a konkrét ügyekben. Mint Lukács György is mondja Marx nyo­mán, az osztálytudat tartalmát és for­máját elemezve: „Az egyén soha nem lehet a dolgok mértéke, mert az egyén az objektív valósággal szükségszerűen, mint merev dolgok komplexumával áll szemközt, melyeket készen talál, me­lyekkel kapcsolatosan csak az elfogadás vagy az elutasítás szubjektív ítéletéig juthat el. Csak az osztály (nem a „nem”, ami csak kontemplatív-stilizált, mitologizált egyén) képes a valóság totalitásá­hoz gyakorlatilag, átalakítóan viszo­nyulni.” (Történelem és osztálytudat.)

S még előbb, ugyanott: „A tárgy to­talitása csak akkor tételezhető, ha a té­telező szubjektum maga is totalitás; ha tehát önmaga elgondolásához tárgyát totalitásként kénytelen elgondolni. A totalitás, mint, szubjektum e nézőpont­ját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltat­ják.” Ez a totalitás (a totalitásfogalom tartalma tárgyunk, az osztály vonatko­zásában) a konkrét és általános, a véges és végtelen, a tartalom és forma dina­mikus foglalata, folyamatként a különös­ség fentebb említett (azaz nem publicisztikailag, hanem filozófiailag gondolt) tényét testesíti meg. Megkerülhetetlen, mert az osztályok létezése és lényegi viszonyai alapvetően és meghatározóan a mindenkori társadalmat meghatározó gazdasági; termelési viszonyok.

Akkor hát „Halihó! Harcra fel!”? Kö­szörüljük a kardot? Az sem árt, persze, márcsak önvédelmül sem, mert a kar­neválnak álcázott történelmi felvonulás nagy kavargásában könnyen felkoncol­hatnak bennünket (Oh! Sorry), a nép izgágább hányadát legalábbis (a többire „sajna” szükségük van), ám fontosabb, hogy gondolkodjunk, hogy valóban újragondoljuk ügyeinket, elsősorban az osztályügyet, korszerűen (azaz a hely­zetnek és a legmélyebb elméleti szük­ségletnek megfelelően) kidolgozva egy ma használható és valóban mércéül szolgáló forradalmi elméletet. A mérce, a homo mensura ma ez lehet. Hogy mindaz, ami eztán általunk történik, emberért való lehessen. Hogy ne téved­jünk el többé.

Marx megadta a mintát, s rengeteg kincset is hagyott ránk. Lenin ennek nyomán lelhetett rá az ötletre, amelyet ő maga gondolattá is érlelt, de amit azért akárhogyan szeretnénk, nehéz lenne kidolgozott elméletnek tekinteni, bár szokás volt így hivatkozni rá. A kompromisszumelméletről van szó. Marx maga is bevallja a Weidemeyerhez írt híres levelében, hogy az osztá­lyok létét és az osztályharc tényét nem ő fedezte fel. O csak bizonyos törvényszerűségekre talált rá, eme már rég is­mert tényezők környékén. 1. Felfedez­te, hogy az osztályok a történelmi fej­lődés meghatározott korszakaihoz kö­tődnek, hogy nincsenek mindig (ó, nyárspolgár, nyugodj már meg). 2. Hogy az osztályharc objektív menete szükségszerűen elvezet a proletárdik­tatúrához (no, nem ahhoz a történelmi véletlenek folytán megvalósult primitív ázsiai despotizmushoz, ami aztán még újabb történelmi véletleneknek köszön­hetően, kötelező etalon is lett), azaz a munkásosztály érdekeit, mint célt és mércét érvényesítő félállamhoz, az elméletileg egyáltalán elképzelhető és gyakorlatilag is megvalósítható legdemokratikusabb ál­lamképződményhez. 3. S maga a pro­letárdiktatúra is csak eszköz mindenne­mű osztálykülönbség (és a velejáró álla­mi méretű erőszak) megszüntetéséhez. Vagyis a marxi osztályharcelmélet az osztályok tényleges felszámolási lehetősé­gének elméleti kifejeződése. Illúziók nélkül. Hogy mégis mivé torzulhat az ellenség és a hívek kezén egyaránt, azt láthattuk.

Lenin hihetetlenül kusza viszonyok közt azt fedezte fel Marx nyomán – aki­nek fenti elfeledett nézeteit ő ásta ki és ismertette újra –, hogy a szocialista for­radalom bármikor és egy országban is elkezdődhet, bizonyos történelmi ellent­mondások esetén, s hogy folytatása le­hessen, a forradalmi erők tudatosságá­ra, következetességére, gaz­da­sá­gos felhasználására van szükség. Ez a lényege a kompromisszumelmélet néven ismert lenini gondolatnak. Nem ő tehet róla, hogy később ez az egész politikai ügyes­kedéssé silányult. A lenini kompro­misszumelmélet forradalmi gondolat – a kalandorság és illúziók egyidejű eluta­sításával. A forradalom beteljesülésé­nek, győzelemre vitelének a feltételei között („kiállunk érte, mint a kémény, lássák!”) az egyik legfontosabb vonulat­ról szól: a valóság tiszteletéről. Máskor a túlélés megtervezéséről és megszer­vezéséről (mint most, amikor néha „búvunk érte, mint az üldözött”). Azt mondja, hogy ne a vágyainkat vegyük valóságnak. Hogy ott lépjük át adott korlátainkat, ahol az valóságosan és forradalmi módon, jövőteremtően le­hetséges. Hogy értékekben gondolkod­junk, amelyeket semmilyen módon és mértékben nem herdálhatunk. Hogy gazdálkodjunk az idővel, amit „mi hoz­tunk magunkkal,” a tudatosság és kö­vetkezetesség mértékében. Hogy ember­ségünket semmilyen állítólagos szük­ségszerűség oltárán ne áldozzuk fel. Hogy a legfőbb érték a cselekvő szub­jektum számára: az önuralom (minden lehetséges uralom elemi feltétele). Hogy a legfőbb erkölcsi szükséglet: az önis­mereten alapuló és tettek, lehetőségek által megalapozott önbecsülés. (A pater­nalista „pártirányítás” ez utóbbit vette el tőlünk, a forradalom elsikkasztása ennek nyomán már nem volt nehéz.) A kompromisszum nem azonos a stra­tégiával és taktikával, hanem minden időkben ezeknek is alapjául, mércéjéül szolgáló személetmód, etalon: a forra­dalomról, mint távolabbi és közelítendő célról nem lemondva, a mindenkori op­timumra törekvés maximája. A kompro­misszum, mint elméleti és politikai ka­tegória (s nem magánemberi ”know­how”) gondolati tartalma a forradalom feltétlen igenlése, és adott feltételek között érte való munkálkodás következménye. Illúziók és imperatívuszok nélkül, azaz nem maximumra törve, mert az (mint a perpetuum mobile minden fajtája) termé­szeti törvények értelmében lehetetlen. Megalkuvás nélkül, azaz nem kicsivel beérve, mert a megalkuvás az erők és idő, lehetőségek bűnös pazarlása, bár­milyen indokkal történjék. Egyszóval az osztály „elfogulatlanságának” prog­ramja és gyakorlati terve. Mert a komp­romisszum (szubjektív síkon annak mű­vészi tökélyű megvalósítása) osztályok objektíve, ténylegesen és megkerülhe­tetlenül létező viszonyának s e viszony mentén megvalósuló kölcsönhatás-tel­jességnek (azaz osztályharcnak) a tuda­tos, eszmeileg birtokolt kifejeződése.

Hol van itt a lobogó forradalmiság? Hol az esztelenségig „bátor” partizán­hős eszményítése? Hol a szíveket bizsergető forradalmi sodrás? Hová tegyük harcra buzdító dalainkat? Kinek mu­tassuk, nem is mindig harcban szerzett sebeinket? Hová tegyük a dühöt, mely fojtogat minket az igazságtalanságok láttán, s gyilkos indulatokat szül a pi­masz hatalom-őrültekkel és vagyon-megszállottakkal szemben? A maga he­lyén becsüljük mindet. Véletlenül se engedjük érzelmeinket, szenvedélyein­ket uralmi pozícióba, mert az elszaba­dult erők végső soron mindig az ellen­ség malmára hajtják a vizet, azt juttat­ják cselekvési lehetőséghez, uralmi helyzetbe. A szenvedőt nem „hergelni” kell, hogy lázadjon. Lázad magától is, ha eljön az ideje, s akkor is, ha nem jön el, mert nem bír tovább tűrni. Arra kell megtanítani, hogyan fogja be erőit, indulatait; hogyan használjon ki lehe­tőségeket; hogyan parancsoljon önma­gának s az érte mozduló erőknek; ho­gyan hárítson el ütéseket; hogyan gyó­gyítson sebeket; hogy felismerje a pro­vokátorokat, kalandorokat és a széllel-bélelt prófétákat, s hogy mikor és mi­lyen feltételek közt vállaljon indokolt, azaz a cél és az emberség fényében iga­zolható áldozatokat. A valódi tudatos­ság s a gazdaságos cselekvés lett kor­szerű szükségletté.

A kompromisszum gondolata, ha kellően beérett, további hozamokkal járhat. Lévén a kompromisszum osztály­méretű és jellegű maxima, egyik válfaja a „történelmi kompromisszum” tartal­ma is osztály­viszony. Annak logikus kö­vetkezménye, hogy az ellenség sem ho­mogén. Egész osztagai állhatnak mel­lénk. Nem lesz más választás, sem ne­kik, sem nekünk, ha a nemzetközi mo­netáris maffia mindannyiunk létét lehe­tetleníti el végtelen mohóságában (szá­mára a termelés már ma is tizedrendű ügy a profithoz képest). Jó lesz idejé­ben tisztázni, ki mit ad, ki mit kap. Idejében s korrektül rendezni – első­ként elméleti síkon – közös dolgainkat. Nem kockáztathatunk többé. Minden lehetséges erőt igénybe kell vennünk.

Egyelőre próbáljuk meg túlélni a mos­tani és a nemsokára bekövetkező bor­zalmakat, amelyek – nincs kizárva – a Jack London által vizionált „Vaspata” rémségeit is felülmúlják, s tartósabban.

Am a forradalom akkor is eljő szük­ségszerűen, mert a kapitalizmus egyet­len kérdést sem oldott meg, mely miatt egykor a szocialista forradalom közvet­lenül napirendre került, mint az egyet­len lehetséges – mert túlélést és fejlő­dést biztosító – módozat.

„Több dolgok vannak földön és egen, Horatio…” Fontos, hogy eme dolgokat szemlélve együvétartozónak tekintsük az együvétartozót, és különválasztottnak a különválasztottat.

Hogy igazat „beszéljünk”. Hogy hihes­sünk magunknak, s hihessenek nekünk.

MŰHELY

SIMON ÁGOSTON

A honfoglalás kérdőjelei

A hivatalos Magyarország javában ké­szül a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplésére. Ez teszi aktuálissá, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk.

Á honfoglalással kapcsolatosan ter­jesztett ismeretek jórészt feltételezése­ken alapulnak, és tele vannak ellent­mondásokkal. A múlt század történé­szei főleg Anonymus Gesta Hungarorum-jára támaszkodtak, ahol az olvasható, hogy Árpád és népe a Vereckei hágón át jött be a Kárpát-medencébe, és azt hősies harcok árán foglalta el.

Újabb kutatások szerint viszont Ár­pád és népe Etelközben súlyos veresé­get szenvedett a besenyők és bolgár-tö­rökök szövetséges hadaitól, és maradé­ka nem hódítóként, hanem inkább me­nekültként érkezett a gyéren lakott Er­délybe. Rövidesen azonban új erőre ka­pott, és megkezdte a hasonlóan gyéren lakott Alföld, majd Arnulf keleti frank király halála után Pannónia meghódí­tását, melynek nyugati határa akkori­ban az Enns folyó volt.

László Gyula [14] vetette fel azt a gondolatot, hogy Árpád népe a Kárpát­medencébe érkezve, ott már magyar nyelvű népet talált, az onugorokat, akik kb. 250 évvel előbb települtek oda, egyes szerzők szerint testvérként fogad­ták az újonnan érkezőket. Ez a „kettős honfoglalás” elmélete. Sokan nem oszt­ják ezt a nézetet (pl. Győrffy György [10], Kristó Gyula [13], de lehetséges­nek tartanak egy kettős, vagy akár hár­mas honfoglalást, amely feltételezésük szerint, néhány éven belül zajlott volna le. Engel Pál [6] elfogadja László Gyula elméletét, azzal a különbséggel, hogy a már itt lakó finn-ugor nép nem onugor, hanem avar vagy székely volt.

Győrffy szerint 400-500 ezer honfog­laló magyar jött volna be a Kárpát-me­dencébe, amejy szerinte gyakorlatilag lakatlan volt. így ezt a térséget a hon­foglalás után színmagyar népesség lak­ta. Ezzel szemben Kristó Gyula és Lász­ló Gyula szerint Árpád népe mindössze 100-120 ezer főt számlált, és a legyőzött népesség ennél nagyobb volt. Ibn Ruszta 20 ezerre becsülte a honfoglaló lova­sok számát, az össznépességet pedig 150-200 ezerre. A döntő kérdésben azonban teljes az összhang: Árpád hon­foglaló népe magyar volt, ők voltak „a magyarok” vagy „ősmagyarok”, ugyanis:

1. Árpád népe ténylegesen meghó­dította a Kárpát-medencét.

2. Jelenleg is magyarok alkotják itt a legnagyobb népcsoportot.

3. A magyar nyelv finn-ugor, török és szláv elemek keveréke ugyan, de túl­súlyban van benne a finn-ugor szókincs és nyelvszerkezet.

4. Julianus barát pár évvel a tatárjá­rás előtt valahol a Volga mellett meg­találta nyelvrokonainkat. Ő még értette az ősi közös nyelvet. (Mai nyelvészeink már csak oroszul tudják magukat nyelv­rokonainkkal megértetni).

Ezzel szemben számos érv szól Árpád népének magyarsága ellen:

1. Árpád népét a korabeli krónikák következetesen nem magyarnak nevez­ték. A bizánci és arab források törkök­nek (törököknek), a nyugatiak ungar-hungar-avar-nak nevezték. Görög szövegben a németből átvett Ungaria szó először csak 1333-36-ban fordult elő (Moravcsik Gyula [17]. A „magyar” szó csak a XII. századtól kezdve terjedt el, 250-300 évvel a honfoglalás után.

2. A hét törzs neve közül öt biztosan török eredetű (a nyék és megyer állító­lag kivétel). Az Árpád-család tagjainak török neve volt Vajkig bezárólag. így pl. Álmos = istentől kapott, Árpád = hatalmas vezér, Géza = győzedelmes, Vajk = kisebbik vezér. Az a régebbi állítás, hogy Árpád neve magyar és je­lentése, „árpaszemecske”, már csak azért sem állja meg a helyét, mert az „árpa” szó is a törökből származik.

Gombocz Zoltán [9] számos magyar helység- és földrajzi név török eredetét mutatta ki, s egyebek közt azt is, hogy a „turul” szó – az Árpádok totem-mada­rának neve – szintén török. A „magyar” szó magyarázatával azonban ő is adós ma­radt, holott erre is kínálkozik lehetőség.

A modern török szótárban a követ­kező szavak találhatók:

Maҫar (olv. madzsar) = magyar
adҫar (olv. adzsar) = erős, bátor, rendíthetetlen
maҫit (olv. madzsit) = dicső
ar = ember

E szavakból a következő szóösszeté­telek képezhetők: znadzsit + adzsar = dicső és bátor, illetve madzsit + ar = = dicső ember. Elképzelhető, hogy a magyar szó valóban így jött létre. E lehetőség mellett két adat szól.

Konstantin császár idézett művében azt írja (idézi Kristó György [13] 44. o.): „A magyarokat abban az időben szávartü aszfalü-nek nevezték. Az „aszfalü” görög szó magyar jelentése „rendíthetetlen”, de törökre fordítva adzsar. Vagyis Árpád né­pét, a türköket, adzsaroknak is hívták.

Grúziában a török határon létezik az Adzsar Autonóm Köztársaság. Az adzsar szó jelentése – mint láttuk – erős, bátor, és ha arra gondolunk, hogy a szláv né­pek neve a „szlavá” (dicsőség) szóval függ össze, vagy hogy az Árpád-dinasz­tia nevei sem éppen szerények (isteni, hős, győzedelmes, vezér stb.), nem vet­hető el, hogy Árpád népe is ilyen hang­zatos névvel ruházta fel önmagát.

3. Árpád népe sokban hasonlított a bolgár-törökökre. Fehér Géza [7] rész­letesen tanulmányozta a bolgár-törö­kök honfoglaláskori viszonyait. Köny­vében (amelyet a magyar szakirodalom talán érdemtelenül mellőz) a következő tényeket ismerteti:

A hadüzenetnek az volt a módja, hogy egy követ buzogányával rávert az ellenséges város (vár) kapujára. Ezt tet­te Botond is Bizáncnál (28. o.).

Mindkét népnél ismeretes volt a fe­hér ló mondája.

A régészeti leletek (dísztárgyak, csa­tok, tarsolylemezek, cserépedények) igen hasonlóak.

Hasonlók a fegyvereik is: az ún. ke­leti összetett íj és az avarokénál jobb ferde markolatú kard (95. o.).

Hasonló a ruházat és a viselet: csiz­ma, turbánszerű föveg; a hajviselet fér­fiaknál borotvált fejtető és három varkocsba font haj (99. o.). A Képes Krónika szerint az István-kori pogány lázadás idején „Vata volt a neve annak, aki elő­ször adta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett”, azaz visszatért az ősi pogány hajviselethez.

4. László Gyula [14] (39. o.) kimu­tatta, hogy a honfoglalás után a Kár­pát-medencében kétféle lakástípus léte­zett: földbe vájt putrik, amelyekben az avar korból itt maradt földművesség népe lakott, és jurták, amelyekben a hódító, Árpád népe lakott. Ez utóbbi állattenyésztő és katona volt (16. o.), épp úgy, ahogy a bolgár-törökök.

5. László Gyula idézett művében (24. o.) Nemeskéri János antropológiai vizsgálataira hivatkozik. Utóbbi az Antiquitas Hungaricában azt írja, hogy a törökös jelleg általában vezető rétegünk­re, míg a többi inkább a köznépünkre jellemző. Ezt erősíti meg Hóman Bálint is (Magyar Történet, I. kiadás, idézi László Gy. [14] (5. o.): „A magyar uralkodó­házban, előkelő családokban és a népnél egyaránt gyakori személy- és nem­zetségnevek (Árpád, Almos stb.) bizo­nyítják, hogy a magyarság széles réte­gei, de főleg az előkelők, származásra is törökök voltak… a török nyelvet be­szélték…”. Még Szent István udvarában is törökül beszéltek. István személyesen nem is vett részt a térítésben, mert nem ismerte az ország népének nyelvét. A térítést főleg szláv papok végezték, de nekik is nyelvi nehézségeik voltak.

6. Történészeink a magyar nyelv finn-ugor túlsúlyát és a vezető réteg bizonyított török eredetét úgy próbál­ják összeegyeztetni, hogy feltételezik: a nyelvkeveredés még valamelyik ősha­zában történt. Úgy értelmezik Bíbor­ban Született Konstantin császár ama megjegyzését, amely szerint Árpád né­pe kétnyelvű volt, hogy magyarul és törökül is beszélt. Ez önkényes félre­magyarázás, Konstantin császár ugyan­is nem állította, hogy a türkök (magya­rok) magyarul is beszéltek. A két nyelv két török dialektus is lehetett. Az, hogy az egyik nyelv a magyar volt, csak ma­gyar történészek feltevése. Molnár Erik ([16] – 98. o.) odáig megy, hogy kije­lenti, a magyar vezető réteg anyanyelve magyar volt, és csak azért beszélt törö­kül, mert a török előkelőségeket utá­nozta. Ez annak a ténynek önkényes visszavetítése a múltba, hogy pl. az új­kori magyar arisztokraták németül, az oroszok pedig franciául társalogtak.

Ligeti Lajos [15] realistább álláspont­ra helyezkedett. Úgy vélte, hogy a hon­foglaló magyarok még beszélték a tö­rök nyelvet, de kérdés, hogy magyarul beszéltek-e? Zichy István (idézi [15] – II. 46. o.) szerint a magyarok török eredetűek, és később vették fel a finn­ugor nyelvet. Nyitva hagyja azonban a kérdést, hogy kitől?

Árpád népének kétnyelvűségére jó magyarázatot ad Sára Péter ([18] 7. o.) Véleménye szerint Árpád népe és a ka­barok két hasonló dialektust beszéltek, tehát könnyen sajátíthatták el egymás nyelvét. Ez a két nyelv úgy hasonlítha­tott egymásra, mint pl. a szláv vagy az újlatin nyelvek. Eszerint Konstantin császár megjegyzése a kétnyelvűségről nem érv Árpád népének magyar (finn­ugor) eredete mellett. De akkor hon­nan az erős finn-ugor hatás?

László Gyula nézete szerint a hon­foglaláskor már élt a Kárpát-medencé­ben egy finn-ugor nyelvet beszélő nép, ([14] – 29. o.), mégpedig az onugor. De ő is kitart amellett, hogy Árpád né­pe magyar (finn-ugor) volt.

Alig 150 éves az a feltevés, hogy a magyar nyelv finn-ugor eredetű, mind szókincse, mind szintaxisa alapján. Bárczy Géza és munkatársai [3] a ma­gyar nyelv szókincsének összetételét a következő módon vázolják fel: a ma­gyar nyelvben kb. 1000 finn-ugor, kb. 500 ótörök és kb. 500 szláv eredetű tőszó van, továbbá mintegy 500 elko­pott vagy tájjellegű szláv eredetű szó. Vizsolyi Zakariás [21] 316 német ere­detű szót sorol fel. Vermes Stefánia (idézi [1]) szerint szótári előfordulás alapján 46,3% a finn-ugor eredetű sza­vak aránya. Bárczy azt tartja, hogy az 1000 finn-ugor tőszóból származtatható le a mai magyar szókincs 80-90%-a.

Nyilvánvaló, hogy ez a statisztika za­varos. Nyelvészeink távolról sem adnak olyan átfogó képet nyelvünk szókészleté­ről, amilyet pl. az Encyclopaedia Britannica ad az angol nyelvről: angolszász ere­detű 18,4%, francia 31,4%, latin 14,4%, görög 12,5%, egyéb 23,3%. Bárczy egy helyen [1] úgy nyilatkozik, hogy a ma­gyar szókincs 35%-a ismeretlen eredetű, ami ellentétben áll a fentiekkel.

Sára Péter [18] nemrég megjelent könyvében kimutatta, hogy igen sok eddig ismeretlen vagy finn-ugor erede­tűnek tartott szó valójában török ere­detű, vagyis véleménye szerint a ma­gyar nyelvben a török komponens az eddig véltnél nagyobb szerepet játszik.

Ami a nyelv szerkezetét illeti, a ma­gyar, török és finn nyelv sok alapvető hasonlóságot mutat, amint az az alábbi táblázatból is kitűnik:

E táblázat azt is mutatja, hogy mind a három nyelv lényegesen különbözik a nyugat-európai nyelvektől.

Fuchs D. R. [8] 70 finomabb nyelvi hasonlóságot sorol fel a magyar és tö­rök nyelv között – íme, néhány érdeke­sebb példa: számnevek után egyes szám – páros testrészek és ruhadarabok egyes számban (fáj a lábam, és ebből követezőén: fáj a féllábam) – kollektív főnevek egyes számban (virágot szed) – többes birtokos után a birtok egyes számban (a házak fedele) – főnév hasz­nálata melléknévként (arany alma) – a maga szó ragozása (magam, magad…) – az n rag mellék- és számnevekhez kapcsolva (szépen, ketten) stb.

Nem alaptalan Kristó Gyula kérdése (idézi Fodor István [20] – 101. o.), amelyet Fodor „ironikus ízűnek” nevez: „…hol és hogyan vészelte át a X. szá­zadban a finn-ugor nyelvű magyarság a török ajkú népek kárpát-medencei he­gemóniáját?” Erre a véleményünk sze­rint egyáltalában nem ironikus ízű kér­désre keressük a választ a következőkben.

Ha Árpád népét a bizánci krónikák­kal összhangban, türköknek, a bolgár-török népek egyik ágának tekintjük, a honfoglalást alábbi módon képzelhet­jük el.

A szövetséges besenyők és bolgár-tö­rökök döntő vereséget mértek Árpád népére és a portyázásból visszatért Le­vente seregére. Árpád népének mara­déka – családja és javai jó résznek el­vesztése után – Erdélybe menekült, an­nak gyéren lakott tájain és erdeiben keresve menedéket. Ott Álmost – való­színűleg a vereség ürügyén – megölték, illetve feláldozták, és nem tudni, hogy abban fiának, Árpádnak, milyen szere­pe volt. Erdélyből kiindulva aztán fo­kozatosan elfoglalták a Kárpát-meden­cét, az erdő borította hegyes vidékek kivételével. Leverték az ott lakó onogurokat, avarokat, székelyeket és szlávokat. Sok férfit legyilkoltak vagy eladtak rabszolgának, a nőket pedig ágyasaikká vagy feleségükké tették, annál is inkább, mert az etelközi vereség folytán feltehe­tően relatív nőhiány keletkezett. Kristó Gyula [13] ezzel kapcsolatban idézetet közöl a Fuldai Évkönyvekből: „Ebben az időben (894) az avarok, akiket magya­roknak mondanak, a Dunán túl kóbo­rolva, sok borzalmas dolgot vittek vég­be. Mert a férfiakat és az öreg nőket legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyaik ki­elégítésére, mint a barmokat, magukkal hurcolva, egész Pannónia lakosságát mind egy szálig kiirtották”. A fuldai krónika nyilván túlzott, de leírásában sok lehetett az igazság. Állítólag a régi magyaroknál dívott a többnejűség, de ez a fentiek szempontjából mellékes.

Az erőszakoskodás gyümölcseként született gyermekeket az anyjuk a saját anyanyelvén nevelte, míg fel nem ser­dültek. Az apák főleg vadászattal, ha­lászattal és kalandozásokkal foglalkoz­tak. Ez magyarázhatja, hogy az utódok nyelvébe az alávetettség ellenére arány­lag sok finn-ugor elem került.

A régi magyar és angol történelem összevetésében általában csak az Arany­bulla és a Magna Charta kapcsán szok­tak párhuzamot vonni. Nyelvészeti és történelmi szempontból azonban talán nem érdektelen a magyar honfoglalás és a normann hódítás következményei­nek összehasonlítása sem. Ez a két esemény történelmi távlatban (895 és ,1066) meglehetősen közeli egymáshoz. Angliában a nyelvek összeolvadása jól nyomon követhető, mert mind az an­golszász, mind a normann nyelv egy­korú írásos emlékei fennmaradtak, míg Magyarországon csak feltételezé­sekre vagyunk utalva. Az Encyclopaedia Britannica „English language” címsza­vában azt közli, hogy az első írásos nyelvemlékek a VII. századból szár­maznak, s eredetileg külön angol és szász nyelv létezett. A nyelvperiódusok a következők: old english (óangol) 1100-ig, vagyis nagyjából a normann hódí­tásig; middle english (középső angol) 1100-1500 közt, és modem english (újangol) 1500 óta. Az anglonormann csak a XV. században olvadt össze vég­leg az angollal, tehát 400-500 év alatt. Analógia alapján feltételezhető, hogy a finn-ugor és török nyelv összeolvadása is évszázadokig tarthatott a Kárpát­medencében.

Az első magyar nyelvemlékek közül a Tihanyi Apátság Alapítólevele (1055) csak néhány magyar mondattöredéket tartalmaz, s ugyanez áll a Dömösi Prépostság Adománylevelére is (1138). Az el­ső összefüggő magyar szöveg a Halotti beszéd (XII. század vége), majd a Königsbergi Töredék (1200 körül) és az Ómagyar Mária-siralom (1250 után) [12-110. o.]. Vagyis az első ránk ma­radt magyar nyelvemlék 160, és az el­ső összefüggő magyar szöveg kb. 300 évvel a honfoglalás utánról való. Fel­tételezhetnénk, hogy voltak régebbiek is, de elvesztek. Ennek ellentmond az a tény, hogy szép számmal maradtak fenn latin nyelvű szövegek (pl. Szent István törvényei, intelmei fiához stb.). Alapos tehát a gyanú, hogy régebbi magyar nyelvemlékek azért nem ma­radtak fenn, mert nem is léteztek, hi­szen a kevés írástudó nem tudott és így nem is írt magyarul; a magyar írás­beli nyelv csak évszázadok során ala­kult ki. A hatalom birtokosai törökül beszéltek, és írástudatlanok voltak (a honfoglalás korából rovásírásos nyelv­emlékek sem maradtak fenn), majd la­tinul írtak. A honfoglaláskor mai érte­lemben vett magyar nyelv feltehetően nem létezett: az ország kétnyelvű volt. Az urak törökül, a leigázottak a ma­guk finn-ugor, illetve szláv nyelvét be­szélték. Angliában 10 000 normann tartott leigázva 2 millió angolszászt. Ez az arány valószínűsíti, hogy Árpád né­pe, amely 100-120 000 főre becsülhe­tő, képes lehetett uralkodni az itt ta­lált finn-ugor és szláv népek felett. Míg azonban mi a türk hódítás évfor­dulóját nagy pompával ünnepeljük meg, Angliában a hastingsi csata csak egy a sok történeti esemény közt, ün­neplésről szó sincs.

A fentiek alapján feltételezhető, hogy Árpád népének magyar volta olyan hi­potézis, amely nem állja ki a kritikát. Sokkal valószínűbb, hogy török tör­zsekből tevődött össze, és miután meg­hódította a Kárpát-medencét, fokozato­san összeolvadt a leigázott, finn-ugor nyelvet beszélő néppel (az onogurokkal, avarokkal, székelyekkel?) és a szlávokkal, éppúgy, mint rokonai, a bol­gár-törökök a bulgáriai szlávokkal. Hi­potézisünk szempontjából teljesen mind­egy, hogy onogur, avar vagy székely volt-e az a nép, amely a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt. A lé­nyeg az, hogy ez a nép finn-ugor nyel­vű volt, és ebbe olvadt bele Árpád né­pe, a török hódító. A hódítóé lett a gazdasági és politikai hatalom, nyelve pedig rányomta bélyegét a kialakuló magyar nyelvre is, amelynek szókincsé­ből a török elem legalább 30%-kal – sőt, a legújabb kutatások szerint még nagyobb arányban – részesedik.

Árpád népe szempontjából a Kárpát­medence elfoglalása kétségtelenül hon­foglalás, akár a normannoké Angliá­ban. A leigázott népek számára viszont ez a „honfoglalás” etnikai katasztrófa volt, „első török hódoltság”, amely ki­hatásában súlyosabb volt a mohácsi vésznél és az azt követő második török hódoltságnál, hiszen hatása nem 150 évig, hanem az 1848. évi jobbágyfelsza­badításig terjedt. László Gyula a kettős honfoglalás elméletével, annak feltéte­lezésével, hogy Árpád népének honfog­lalása előtt már éltek a Kárpát-meden­cében finn-ugor nyelvet beszélő népek, lényegében véve lerakta a fent vázolt hipotézis alapját. E sorok írójára csak annyi maradt, hogy feltegye az i-re a pontot.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Bárczy Géza: Anyanyelvűnk magyarsága. Nyelvőr füzetek, 4. szám, 1956

2. Bárczy Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Bp., 1980

3. Bárczy Géza-Benkő Loránd-Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Bp., 1967

4. Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp., 1980

5. Csepregi Márta: A finn, mint rokonnyelv. Bp., 1986

6. Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kez­dettől 1440-ig. Bp. 1990

7. Fehér Géza: A bolgár törökök szerepe és műveltsége. Bp., 1940

8. Fuchs D. R.: Übereinstimmungen in der Syntax der finnischen, ungarischen und türkischen Sprachen. – Különle­nyomat, az eredeti megjelölése nélkül. MTA Könyvtár 279097 sz.

9. Gomböcz Zoltán: Árpád-kori török sze­mélynevek. Bp., 1915

10. Győrffy György: Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában. – Ethnographia, 1965. 3. sz., 411- 434. o.

11. Kenessey Mária: Török társalgás. Bp., 1985

12. Kása László: A magyarságtudomány kézi­könyve. Bp., 1991

13. Kristó Gyula: Levedi törzsközösségtől Szent István államáig. Bp., 1980

14. László Gyula: Árpád népe. Bp., 1980

15. Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcso­latai. Bp., 1986

16. Molnár Erik: Magyarország története. Bp., 1967

17. Moravcsik Gyula: Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1988

18. Sára Péter: A magyar nyelv eredetéről más­képpen. Bp., 1994

19. Magyarrá lett keleti népek. (Szerk. Szombathy Viktor és László Gyula.) Bp., 1988

20. Vizsolyi Zakariás: Germán elemek a ma­gyarban. Déva, 1880

MÚLTUNK

MIKES TAMÁS

Millennium, millennium

avagy Séta egy nosztalgia körül

„A honfoglalás első ezredéve bevégződött. Jól végződött be. A magyar nemzet rátalált önmagára. Szíve egyetért a fejével. Harcias erényeit megtartva, kifejtve, mégis a békének őrét látja benne a világ. Mivelhogy hazánk koronáját híven és önkényt szolgálja, nem fél a rabszolgaságtól többé. Nem harcol az idegen nemzetekkel, hanem versenyez velük: nem ellenségekkel – szövetségesekkel veszi magát körül.”

Ha nem tudnánk, ki írta e sorokat, a stílus és a mondanivaló alapján akkor is nyilvánvaló lenne, hogy Jókai Mór tollából származnak. A nemzet akkor már koszorús költője regényeiben meg­írt álmait vetette papírra, s ezek messziről mintha valóban a pillanat valósá­gát fejezték volna ki. Megállapításainak némelyike már akkor sem volt feltétle­nül elfogadható, de ezt nem akarták az ünnepi pillanatban szemére vetni. Volt köztük olyan, ami sokak vágyait fejezte ki, akik együtt vezették félre magukat az ünnepi eufóriával.

Történt mindez 1896. május 2-án, az ország fennállásának ezredik évforduló­ján, a világraszóló látványosság, az ezredévi kiállítás megnyitásának napján. Nagy pillanat volt, legalábbis annak határoztatott el. A rá következő hetek ün­nepségsorozata sem volt kisebb. Az ün­nepségeknek helyet adó főváros ebből az alkalomból számos középülettel, köz­tük a ma is fennálló Országházzal, egy földalattivasút-vonallal és más értékes közlekedési és ipari műtárggyal lett gazdagabb. Maga az ünnepség és a ki­állítás 4 millió 656 ezer akkori forintba (vagyis kétszer annyi aranykoronába) került, és a teljes Városligetet, valamint a mai Hősök terét is magában foglalta. A kiegyezés óta szinte töretlenül fejlődő magyar gazdaság az adott gazdasági helyzetben megengedhette magának, és az ország gazdag birtokosrétege szin­te arrogálta a rá eső kiadásokat. Még az uralkodó is fontosnak találta, hogy birodalmának magyar felét ebből az al­kalomból szoborral és középülettel ajándékozza meg, s a királyné és a ma­ga jelenlétével emelje az ünnepség fé­nyét. Mi mondhatott volna ellent a fent idézett állításoknak? Mi árnyékolhatta volna be az ünneplők jövőjét?

Elsőnek mindjárt az országnak az őt körülvevő világban betöltött helye és szerepe. A Jókai-mondatok elegánsan lépik át az a tényt, hogy a magyar nem­zetnek nincs és nem is lehet az adott pillanatban semmiféle önálló külpoliti­kai viszonya senkivel, mivel egy dualis­ta monarchia egyik fele lévén, annak szövetségeseivel és ellenségeivel kell számot vetnie, illetve erről jobbára meg sem kérdezik. A kiegyezés nem arról szól, hogy lenne külön magyar érdek Európában. Épp ezért az erre vonat­kozó tiráda merő ékítmény: ha a körül­mények úgy hozzák, akkor a magyar baka okkupálja Boszniát, jóllehet, nem célszerű, sőt nincs is ott keresnivalója, és – mint ismeretes – a boldogtalanabb huszadik században várja egy első világ­háború, annak összes következményei­vel. A harci erényeiről szóló fordulat legfeljebb a feudális fülekben csenghet jól. A modern tömeghadsereg kiképzőit vajmi kevéssé érdekli.

Ezek azonban nem lennének nagyon fontos mondatok, beleférnek egy ünne­pi köszöntőbe. A kiegyezés egyelőre működőképes valóság, a megelőző hu­szonkilenc évben legalábbis annak bi­zonyult. Igaz, olykor válságok rázták meg, például ha a „közös” hadsereg császárhű érzelmeit sértegették: el akarták távolítani a Budát 49-ben a ma­gyarok ellen mindhalálig védő Hentzi tábornok emlékművét, ne adj’isten, ki akarták mondatni a Parlamenttel Kos­suth magyar honosságát… Ez utóbbi esetben az akkori miniszterelnöknek kellett távoznia, pedig tizenöt éven át semmi sem rendíthette meg addig. A nemzet és királyának egyetértése csak addig működött, amíg hallgatólag elfo­gadták, hogy ez a király valójában Ausztria császára, és mindenekfelett a saját dinasztikus elképzelésének kifeje­zője, ha kell, minden népe rovására. Hadserege, külpolitikája az övé:

Nem voltam egészen pontos ab­ban, hogy Magyarország senkivel sem volt külpolitikai viszonyban. Vol­tak, akik – Jókai megállapításával el­lentétben – nagyon is számon tartot­ták a magyarokat. Ezek azonban részben egy birodalomban éltek ve­lünk, csak éppen a maguk jogainak akadályát látták a kiegyezésben: a csehek és a horvátok pánszláv ala­pon, a románok és a szlovákok azért, mert a magyar nemzetállam eszméjét liberális formájában sem igazán to­lerálták, az épp ekkoriban kialakuló, új hegemón módon pedig végképp nem. Az tehát, hogy szövetségesek­kel vagyunk körülvéve, enyhén szól­va nem felelt meg a valóságnak.

A dolgot bonyolította, hogy a társadalom önmagával sem volt igazán békében. Addigra kiéleződ­tek a modern ellentétek is, hiszen az ipari fejlődés útját járó Magyarországon munkásosztály is volt már, és 1890-től fogva minduntalan jelét adta létezésének. Épp az omi­nózus össznemzeti ünnepet meg­előző napon, május elsején például összecsapott a rendőrséggel, amely úgy döntött, hogy szétveri a munka vörös zászlós ünnepét. A nagy földbirtokok agrárproletárjai egyelőre csak azzal rontották a nagy nemzeti illúziót, hogy első rajaik már hajóra szálltak az Újvi­lág felé.

Mindez az ünnepet nem árnyékol­hatta be eléggé, hiszen még az előző évek egyházpolitikai küzdelmeiben fel­kavarodott uralkodó osztály is békét kötött erre az alkalomra, jóllehet, so­kan tudták, hogy a nagy szakadás meg­történt. Azt remélték, hogy a keletkező hasadékba az eddig háborítatlan libe­ralizmus fog beleveszni, aminek a ko­szorús költő is előharcosa volt. Azt ter­mészetesen nem sejtették az ünneplők, mennyire utolsó felhőtlen pillanatait élik valaminek. Egyáltalán, a gondter­heltség aligha volt jellemző rájuk. Erre a kiegyezéstől eltelt évek igazán nem adtak okot, még a nyolcvanas évek nagy mezőgazdasági válsága ellenére sem. Akik nem sokat értettek a közgaz­daságtanhoz, azért nem aggódtak, akik igen, azok ezért.

Azt, hogy majdnem pontosan a meg­torpanás küszöbén állnak, csak jóval mélyebb ismeret birtokában láthatták volna be, vagy talán úgy sem. Mostanra már nem a működő idegen tőke dina­mizálta a magyar gazdaságot, és az ipari szektorban felhalmozódott egy expan­zióhoz elégséges igény. A könnyűipar­ról a nehéziparra áttérve kellett volna befejezni a kapitalizálódást. A váltás azonban váratott magára, mert ahhoz sokkal több pénz kellett volna, és sokkal több lehetséges piac. A pénz megvolt, de nem a tőkések kezében. A magyar nagybirtok – elsősorban a legnagyobb, az egyházi – képes lett volna finanszí­rozni az újabb fejlődést. Csak éppen homlokegyenest mást akart. A világi nagybirtok az agrárius programot, te­hát a magyar feudalizmus megmen­tését, legalábbis hatalmi pozícióinak megerősítését, az egyháziak pedig azt, hogy a szabadelvűek „megbűnhődje­nek” a keresztülhajtott egyházpolitikai törvényekért. Egyúttal az önálló keresz­tény politikai mozgalom és sajtó finan­szírozását is megkezdték. Az említett két erő ráadásul hasonlított egymáshoz ab­ban, hogy mindkettő antiszemita volt. Ha nem is a szó későbbi értelmében, annyira mindenestre, hogy ne támogas­sa a hazai zsidó ipari és banktőkét, amelyet most már ellenfelének érzett, épp a keresztülvitt, alapvetően liberális ihletésű polgári házasság, polgári anya­könyvezés és a zsidó vallásnak a többi­ekkel való egyenjogúsítása miatt. Az elő­ző évtizedben már lezajlott egy anti­szemita hullám, akkor azonban a kor­mányzat még elejét vette a nagyobb baj­nak, abban csak a szintén veszni indult dzsentri volt ludas. Amikor majd az em­lített erők összefognak, jön létre az a feudálkapitalizmus, amelynek zsákutcá­jába az addigi fejlődés bele­torkollott.

Mindez természetesen szintén jó fél évtized múlva válik akuttá: most min­denki mosolyog és ünnepel. Nemzeti egységről azonban aligha beszélhetünk, noha aki az ünnepségekre hivatalos díszmagyart ölt – legyen bármilyen vallású vagy nemzetiségű –, vagy akit a királyi kegy nemessé emelt, igyekszik arisztokratikusabb lenni az eredeti min­tánál. Az ünnepségsorozat külsőségei ugyanis a feudális ország kontinuitását igyekeznek hangsúlyozni, nemcsak a magyarok bejöveteléről szóló monstre körképpel, hanem a megnyitót nem sokkal követő banderiális felvonulással is. Menték és kacagányok, páncélok és sisakok idézik az Arany-versek közép­korát és Anonymus Gestájának hangu­latát. A nagy demonstráció üzenete, hogy ezt az országot a „derék, lelkes, úri szittyák” hódították meg egykoron, ma is ők uralják, és ez így lesz mind­örökké. A millennium miniszterelnöke, gróf Bánffy (közismert gúnynevén: „or­szágos főispán”) által gyakorolt politika is hivatott mindezt kifejezni, tekintet nélkül a tényekre és bárki esetleges ér­zékenységére. Pedig ennek az érzé­kenységnek még ebben a színjátékban is akad kifejezője. A horvát küldöttek tüntetőleg anya­nyelvüket használják, a királyt is horvátul éljenzik meg, a fő­városi lapok nagy rosszallására. A ro­mán parlamenti küldöttség pedig, ami­kor az Interparlamentáris Unióban nem tudja megakadályozni, hogy a so­ros ülést az ünneplő Budapesten tart­sák, távollétével tüntet.

Az érzékenységre nem csupán a már hagyománnyá duzzadó ellenszenv ad okot. Az említett banderiális felvonulás és a Körkép egyaránt hangsúlyozza a hódítás tényét, ami a nem magyarok számára hódoltatást jelent. Lehetne mindez ártalmatlan bohóság, ha úgy veszik. De nem akarják úgy venni, mert a sajtóban is egyre sűrűbben felhangzó magyar szupremáció gondolata szöges ellentétben áll érzelmeikkel. Mintha a valóság az egykori Kasszandra-jóslatot akarná igazolni, amelyben Kossuth pon­tosan ezzel fenyegette a kiegyezőket. Mint minden politikai jóslat, ez sem volt szentírás. Megvalósulása elkerülhe­tő lett volna, és ugyanez a huszonkilenc év lehetett volna alkalmas arra is, hogy az ország ne az egyre növekvő nacio­nalizmusok kereszttüzében nézzen a jö­vő elébe. Ehhez persze másképp kellett volna elkezdeni a közös életet a kiegye­zés után, mint ahogyan Andrássy Gyula megágyazott neki. Talán csak egyszerű felületesség, talán közismert gőgössége vezette a nagy hatalmú grófot, amikor eredményesen meg­akadályozta, hogy velünk együtt a csehek is megkapják jogaikat, és a horvátokkal is felemásan egyezett ki. Pedig kortársai között is volt, aki az akkor már létező statisztika alapján megírta: az ország területét csak részben belakó magyarok mellett nem elhanyagolható létszámú más nyel­vű etnikum él a Kárpát-medencében, és aligha várható olyan változás, amely az arányokat gyökeresen megfordítaná. De Andrássyra mások következtek, s ekkorra már a lassan születő naciona­lizmus is megjelent Bánffy kivagyisága mellett. Az ünnepség öröme tehát nem­csak megalapozatlan volt, de könnyel­mű is. A kölcsön kapott idő elmúlt, és az elkövetkezendőkben ott várta az ün­neplőket a vidám napok böjtje: a tör­ténelem leckéje a modern nacionaliz­musok mibenlétéről.

A nagy középkorimádat és a fényes feudális pompa mellesleg mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy – Jókai szavaival ellentétben – az ezerből mind­össze ötszáz évet végzett be jól a ma­gyar nemzet. Még azt sem egészen, hi­szen ha igazán történelmi akart volna lenni, akkor nem ezt a vitatható bejö­vetelt ünnepli meg, hanem az államala­pítást, amely valóban itt tartotta, Euró­pában. Az akkor újsütetű turáni míto­szok azonban annyival megrázóbb és hősibb múltat írtak körül! Hogy ez a kép – minden egyéb mellett – egészen retrográd volt, és éppen nem arról a polgárosodásról szólt, ami a kiegyezés értelmét adta, és anyagi alapot terem­tett az egész nagy hacacáréhoz? Ugyan, ki akart józan lenni ebben a pillanat­ban? A bandériumok lovagjai aligha. Akkor azzal is számot kellett volna vet­niük, hogy az idő nem nekik dolgozik, és be kellene fejezni valamit, amit az előző nemzedék elkezdett. De itt, „tündéri fényű, ezeregyéji pompájú ünne­pen” semmi sem volt fontos az önámí­táson kívül. Ha gondolkodni hajlan­dók, azt is be kell vallaniuk maguknak, hogy mindaz, ami a nagy ligeti csin­nadratta bázisát képezi, egy korábbi or­szágos kiállítás tapasztalata és részben már kész infrastruktúrája. Az áz 1885-ös rendezvény nemcsak ennek a főpróbája volt, hanem valódi és érvényes dolog, ami valódi eredményeket akart bemu­tatni, és szerény, de öntudatos módon megünnepelni. Éppen a nagy siker adta meg a lendületet, hogy ez a sokkal na­gyobb létrejöjjön, jóllehet, nem sokkal nagyobb fejlődést mutathatott be, mint a tíz évvel korábbi. Viszont történelmi vidám vásárával egyszerűen műfajtalan volt, mondjuk, az 1856-os londoni vi­lágkiállítás óta létrehozott hasonló ren­dezvényekhez képest. Építményeinek csak egy része volt igazi, mint a ma is fennálló épületegyüttes a Városligeti tónál, bár az is eléggé eklektikusra si­került. A többi csak bódé volt, papundekli, patics és gipsz, mint a híres Ős-budavár elnevezésű vendéglátóipari di­noszaurusz. Az igazi dinoszaurusz per­sze maga a Feszty-körkép volt, egy ad­digra Európa-szerte lejátszott optikai látványosság nemzetiesített, hazai válto­zata. Hiába nevezték történeti festésze­tünk csúcsának a megnyitás idején: már három év múlva sem kapott haladékot, hogy első épületével együtt haladékta­lanul eltűnjön a helyéről. Igaz, hogy a koncessziót kiadó főváros eredetileg tíz évre gondolt, csak közben rájött, hogy a monstrum túl jó helyet foglal el, aho­vá akkor már inkább a mai Szépművé­szeti Múzeumot kívánták felépíteni.

Addigra I899-et írtak, az ország túl volt a millenniumi ünnepségek katzenjammerén. A megnyitáskor lelkesült sajtó már fél év múlva gonosz megjegy­zésekkel szurkálta a fővárost, mi min­den hasznosra tellett volna abból a majdnem ötmilliónyi forintból, illetve akár egy részéből is. Mások azt firtat­ták: ugyan miért akadt el egyetlen vo­nalnál a földalatti építése: netán a fel­színi közlekedés hibáival való mindun­talan összevetés a cél? Megemlítették, hogy a másutt működő hasonló járatok megállás nélkül fejlődnek. Más cikkek az új Országház elhelyezésével foglal­koztak, az építés előtti tereprendezést drágállták, s vitatták, hogy egyáltalán miért kellett a városszélre felépíteni. Ki miféle telekspekulációban vétkes: netán így akarták a környék értékét emelni? (A területen előzőleg dunai raktárak és hasonló silány építmények voltak.) Volt, aki felmelegítette a már 1894-95-ben leírtakat, miszerint egyszerűen vissza­tartottak bizonyos beruházásokat, hogy akkorra készüljenek el, más beruházó­kat azzal vádoltak, hogy miattuk csúsz­tatták 1896-ra az eredetileg 95-re ter­vezett ünnepséget.

A közvetett gyanúsítgatás és piszkálódás később közvetlenbe ment át. Még egy év sem múlt el, és a sajtó napi témája lett, ki mennyit keresett indo­kolatlanul az ünnepségeken. Vidéken a különféle szobrok és más emlékművek körül robbantak ki botrányok, néhány ember főbe lőtte magát, másokat be­csuktak, azután a dolog valahogy el­aludt. Bánffy Dezső már nem volt mi­niszterelnök, a Monarchiára – akár egész Európára – gazdasági válság kö­szöntött: nem túl nagy, de ahhoz elég, hogy elfújja a jókedvet, megsemmisítse a délibábot.

A sors iróniája folytán a szépiroda­lom, amely alig reflektált a millennium­ra, könnyű komédiákban énekelte meg az utána bekövetkezett macskajajt. Ké­sőbb mást is írnak erről, de az már jobbára nem irodalmi reflexió lesz…

Kell-e tanulságot levonnunk mind­ebből, és vajon mit? Babonásoknak, hogy nem szerencsés elkiabálni a jó lapjárást. A mai gyürkőzésre vonatko­zóan, hogy ugyan miféle identitást erő­sít a maga korában sem azonosságtu­dat-erősítő, monstre cirkuszra való, emlékezés. Hacsak nem azért csinálják, hogy a haladó hagyomány szerint jö­vőre legyen mit firtatni, például: hova költődött el az erre szánt közpénz? A rend kedvéért: jó, ha tudjuk, hogy az aranykorona, illetve aranyforint abban a pillanatban közel egy akkori fontot ért, és változóan nyolc-tíz akkori dol­lárt. Azóta természetesen mindkét pénz inflálódott, és a cserearány ma merő­ben más, a forinthoz képest. így a mai ötmilliárd az akkori, kevesebb mint ötmilliárdhoz képest csak hangzásbeli egybeesés. De ma még ez is sok. Sőt, két fillér is az lenne.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Dekonstruktív adalékok a népirtás fenomenológiájához

Alábbi morfondírozásaim – miként ezt már írásom címével is kétségtelenné akarom tenni – merőben spekulatív-elvont, filozofikus jellegűek, s függetle­nek minden konkrét történelmi hely­zettől, társadalmi aktualitástól. Ha so­raim olvastán valakinek mégis effajta képzetek fordulnának meg a fejében, következtetéseiért magára vessen.

Kiindulópontom a népirtás – idegen szóval: genocídium – tudományos meg­határozása, mely szerint ez „az embe­riség elleni bűncselekmény, amelyet az követ el, aki valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából a csoport tag­ját megöli, vagy a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt, vagy egyes tagjait pusztulással fenyege­tik, illetve olyan intézkedést tesz, amely­nek célja a csoporton belüli születések meggátolása, vagy a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoporthoz hurcolja.” Kiegészítendő e meghatározás azzal, hogy e bűntettet az ENSZ Közgyűlése által 1948-ban elfogadott egyezmény üldözendőnek deklarálta.

A közhiedelemben élő képzetek e bűntettet olyan rémképekkel kapcsol­ják össze, amilyen az, amikor idegen fegyveresek jelennek meg valamely te­lepülésen, s a kiirtandó lakosságot egy félreeső helyen tömegsírokba lövik, vagy halál táborokba szállítják, ahol gáz­kamrákba és hullaégető kemencékbe vetik őket, avagy éheztetve-robotoltatva, lassú, de hasonlóan biztos halál vár rájuk. Nem is kétséges, hogy a törté­nelemkönyvek csak az ilyen látványo­san borzalmas eseteket szokták regiszt­rálni, s a sajtó, a rádió és a televízió hírei, valamint a politikusok beszédei is rendre csak ilyenkor hangoztatják a népirtás vádját, a velük szembenálló fe­lekkel szemben.

Pedig – ha figyelmesen olvassuk a fenti meghatározást – rá kell jönnünk, hogy léteznek a tömeggyilkosságnak minden látványosság nélküli, mondhat­ni, mindennapian észrevétlen formái is. Ilyen lehet példának okáért egy egy­szerű gyógyszeráremelés is, melynek következtében a nemzet meghatározott tagjai – amilyenek lehetnek a nyugdí­jasok és más, csekély jövedelmű népré­tegek – nem képesek a patikákban ki­fizetni az életüket fenntartó-meg­hosszabbító pirulák árát. Ez számukra ugyanolyan végzetet jelent, mint ami­kor valakit egy koncentrációs táborba zárnak, jóllehet mozgását nem korlá­tozzák magasfeszültséggel telített szö­gesdrótok, élhet az otthonában, járkál­hat az utcákon – nem fogja sokáig él­vezni a szabad levegőt.

S ha figyelembe vesszük azt is, hogy a meghatározás szerint népirtásnak mi­nősül, ha a nemzet egyes tagjait „olyan életfeltételek közé kényszerítik”, ame­lyek „pusztulással fenyegetik” őket, bi­zony, hogy hasonló színezetű minden olyan kormányzati intézkedés, amely­nek következtében a munkanélküliség túllép bizonyos határokat. Ki ne tudná ugyanis, hogy a munkavállalók ilyen­kor nem merik kockáztatni azt, hogy betegség esetén otthon maradjanak, in­kább lábon hordják ki a kórt, nehogy az állásukat veszélyeztessék, noha ezzel – legalábbis igen nagy valószínűséggel – az életüket is radikálisan lerövidítik.

Világos az is, hogy hasonló ódiumot von magára minden kormányzat, ame­lyik olyan lakáshelyzetet teremt vagy tart fenn, amely viszonyok között a fia­tal házasok nem tudják vállalni a gyer­mekek világra hozásának felelősségét. Egy látszólag ártatlan rendelet ugyanolyan radikálisan meg tudja akadályozni bizo­nyos néprétegekben, –csoportokban a szü­letéseket, mint az erőszakos sterilizálás.

Ellene vethető persze mindennek, hogy az ENSZ-határozat szövege nyo­matékosan a kiirtás célzatához köti azt, hogy valamely cselekedet, intézkedés ellen a genocídium vádját felhozhassuk. A gyógyszer­ár­emelések kormányzatilag deklarált célja pedig köztudottan a tár­sadalombiztosítás deficitjének megszün­tetése, a munkanélküliséghez, lakásín­séghez vezető intézkedéseké pedig az, hogy a piacgazdálkodás útján minél gyorsabban felvirradjon a nemzetre a fejlett kapitalizmus hajnalfénye. S ha az intézkedésekért felelős politikusok azt állítják, hogy sejtelmük sincsen arról, hogy az effajta intézkedések milyen rémületes nagyságrendben növelik a korai halálozások arányát és csökkentik az élveszületésekét, ezt bizony még el is kell hinnünk: a politikusok műveltsége és intelligenciája általában nem üti meg azt a mértéket, hogy a legkézenfekvőbb konzekvenciákat le tudják vonni. Az ő céljaik – mindegyiké és mindig – a le­hető legjobbak és legszebbek, legfeljebb arról lehet szó, hogy a körülmények aztán valamiképpen rosszul alakulnak.

Erre az ellenvetésre tehát nem tudok replikázni. Az ugyanis köztudott, hogy a parlament által szentesített törvények nem ismerete nem mentesíti a törvényszegőket cselekedeteik következményei alól, de olyan alkotmány nincsen, ame­lyik ennek analógiájára azt is leszögez­né, hogy a társadalmi törvényszerűsé­geket megszegő politikusok számára sem mentség, hogy nem ismerik ezeket a törvényszerűségeket.

S ebből következően morfondírozásom nemcsak minden aktualitás nélkü­li, hanem zsákutcába vezető, öncélú eszmefuttatás is. Nem tud választ nyúj­tani arra a kérdésre, ki a felelős azért, ha az emberek életkora a népirtáshoz hasonló mértékben rövidül, és a gye­rekek száma hasonló arányban csök­ken. Nem is célja, hogy bármilyen igaz­ságokra rádöbbentse olvasóit, hiszen a posztmodern dekonstruktivizmus korá­ban élünk, kétségtelen igazságok nin­csenek, csak játékos szövegek, amelyek alapot nyújtanak az olvasók számára „a referenciális aberráció szédítő lehető­ségeit” (P. de Man) nyújtó dekonstruktív olvasatokhoz.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Hét könyvről

Szentkuthy Miklós: Harmonikus tépett lélek (Magvető)
Csendes Balázs: Aszú és áfonya (Stádium)
Czigány György: Fények a vízen (Babits Kiadó)
Villányi László: Az alma íze (Orpheusz)
Tamás István: Anno Domini 1985-95 (Új horizont)
Simor András: Pályám bére (Z)
Oravecz Péter: Mindenség – kalitka (Stádium)

Az Ezredvég minden egyes száma (emmi) kitűnő könyvajánlatával végződik. Azt nem sikerült megtudnom, hogy ki a szerző, de azt igen, hogy a névtelen­séghez ebben az esetben nem azért ra­gaszkodik a kritikus, mert a személyes felelősség alól ki óhajt bújni, hanem – szerénységből. Nekem viszont egy-egy alábbi elmarasztaló kritikáért is vállal­nom kell a felelősséget. Mert utóvégre nem mindig dicsérhet az ember. Meg ha dicsér is, nem feltétlenül találkozik egyetértéssel. Az itt elsőként következő könyvismertetést, amely Szentkuthy Mik­lóssal foglalkozik, például elolvastattam egy nálam jóval fiatalabb irodalmárral, aki ezt mondta róla: „Kritikaként mé­lyebb elemzésre vágyunk…”

Nos, szerintem nem a mutatós „mélység” vagy a terjedelmesség a fon­tos, hanem észrevételeink találó volta. Épp ezért adom közre, amit Szent­kuthy utolsó alkotói megnyilvánulásá­ról mondhatok – egy filmre vett hatal­mas dialógusról. Címe: Harmonikus té­pett lélek. Ennek s a korábbiaknak isme­retében hová soroljuk most Szentkuthyt? Bármily meglepő, Szabó Dezső és Márai közé. Összeköti őket rendkívüli mű­veltségük, bőbeszédűségük, illetve grafomán voltuk, öntudatuk (majd’ azt ír­tam: önhittségük); Szentkuthyt Szabó­val szenvedélyessége s clown jellege, Máraival a német polgárságból való szár­mazása, tudatos, nemzetek fölötti euró­paisága, ezzel együtt – mondhatni – sznobsága. Az előbbi (Szabó Dezsős) vo­nások igen kellemessé, mulatságossá te­szik munkásságát (különösen a vallomásos jellegűeket, mint a szóban forgó könyv is), utóbbiak (a Márai-félék) szin­tén kellemesen okulásunkra szolgálnak. E különös párhuzamok azonban mit sem vesznek el Szentkuthy egyéni bá­jából, művének páratlan (ebben csak az őt mindig megbecsülő Németh László­éval vetekedő) gazdag tanulságaiból, mindebben s ezen túl, ritka személyes­ségéből. – Sznobság? Proust óta tudjuk: kultúrateremtő erő. És erre az igazi európaiságra nagyon is szükségünk van. Szentkuthy exhibicionizmusa, ön­hittsége tehát egyrészt szórakoztató, másrészt kissé elszomorító (ebben is Szabóra s Máraira emlékeztet): a honi értetlenségben hangsúlyozni kellhet az önnön érdemet, különben észre sem veszik – ugyanakkor ez a reménytelen­ség vagy hiábavalóság kompenzálása is.

És minden korábbi írásánál, nyilat­kozatánál közvetlenebb, gesztusokban is gazdag, mozgalmas ez az utolsó do­kumentum: a Réz Pállal folytatott ti­zenkét órás eszmecserének, Tompa Má­ria által szerkesztett, olvasmánnyá for­mált szövege, melyből a játékosság épp­úgy nem hiányzik, mint a hivatalkodás, vagy valóban mély meggondolás. Az életmű summázata ez a kis kötet – a szószátyár szerző itt sűríteni kénytelen, illetve a felvétel után őt sűrítik, már­mint a szerkesztők. így is van idő s hely arra, hogy hódításaival dicsekedjék, bo­hóckodjék, filológizáljon és filozofáljon, teologizálást blaszfémiára váltson és vi­szont, emlékezései révén fontos adalé­kokkal szolgáljon (pl. Sárközi Mártá­ról), ritka nagy műveltségét páratlan asszociációs készséggel kamatoztassa, s végül nem egy elbeszélés, sőt egész re­gény vázlatát rögtönözze.

Szentkuthyt végre fölfedeztük, mél­tányoljuk, de vannak még, akikről szin­te még nem is tudunk. így itt egy csak­nem ismeretlen, pedig már hetvenen is jól túl lévő költő, akinek (valódi) ne­ve is szinte beszélő név: Csendes Bélá­nak hívják. Versei többnyire baráti ma­gánkiadásban jelennek meg, nehezen is lehet őket megszerezni, de a figyel­met mindenképpen megérdemlik. Az év nagy részében a Győr melletti Nyúl községben, gazdálkodóként tevékeny­kedő író versei, ha gondolati gazdag­ságuk okán nem is egyből felfoghatóak, a világló szellem révén végülis világossá lesznek. A legszebb és legfilozófikusabb ősi magyar szó talán (ezt Kerényi Ká­rolynál hallottam), a világ: benne van a létünk keretéül szolgáló földrajzi tér, minden jelenségével, mely utóbbinak lényegét a gondolat képes megvilágíta­ni, tehát fényt vetni rá. Csendes életé­nek megannyi próbatételét, az ellenál­lástól a hadifogságon s méltatlanul el­szenvedett sokévi recski s más rabságon át, a (máig tartó) nincstelenségig, filo­zofikusan „dolgozza föl” magában, s köz­vetíti olvasói részére, olyan eszmei táv­latot nyitva, amely szinte klasszikus ki­tekintésben és kristálytiszta kifejezés­ben szólal meg. Hésziodosz és a ma is eredetiben olvasott Horatius szemlélete s hangja éppúgy tovább rezeg a tipiku­san pannóniai versekben, mint Berzse­nyi szava, csakhogy az elődök bizony sok mindent nem tapasztaltak meg, amit a mi korunk szörnyűségben, de a gondolkodás összetett voltában, mo­dern bonyolultságban is nyújtott. En­nek sokfelől néző, dialektikus szemügy­re vétele nagyon is aktuális kérdéseink­re felel. A „közéletiséget” pedig színezi, hitelesíti Csendes költészetének legsze­mélyesebb rétege, így mostani köteté­ben (Aszú és áfonya) egy beteljesületlen szerelem kissé rezignált, szemérmes versbe-idézése, vagy a súlyos betegség­gel való szembenézés. (Stádium.)

De nézzünk egy, ugyane tájhoz kö­tődő, több mint tíz évvel fiatalabb köl­tőt, akinek válogatott és új versei jelen­tek meg. Czigány György 77 verset fel­ölelő kötete (Fények a vízen) Egry József látomásait idézik. És irodalmi s zenei indítások, hommage-ok, utak, tájak, impressziók, emlék-töredékek, finom erotika tűnnek fel; korántsem statikus, sőt olykor szinte filmszerű képek. Czi­gány sokszor csak megpendít egy gon­dolatot, amely azonban továbbfejlesz­tésre ösztönöz. Még egy sivár látvány fotografikus rögzítése is alkalmas arra, hogy a súlyos műtét utáni magára találás öröméről szóljon. Másszor a szépség és rettenet együtt bukik fel a versben. De nincs érzelmesség, nincs bőbeszédűség – egy vers sincs túlírva, ami manapság nem kis dolog. (Babits kiadó.)

Menjünk előre, de továbbra is Győ­rött, ahol az évtizedekkel fiatalabb Vil­lányi László él, ír, szerkeszt. Az alma íze című, szintén tavaly megjelent füzetnyi versét még inkább jellemzi a tisztelet­reméltó szűkszavúság, mint az előző két költő verseit. Pedig az ún. „prózavers” szinte csábít a bőbeszédűségre, de per­sze haikuszerű három soros apróságai még sűrítettebbek, noha impresszionisztikus könnyedségük így is valami természeti gazdagságot közvetít. Villá­nyi más kis dolgokban is megtalálja a gazdagságot – emberi viszonylatok ap­ró jeleiben, derűjében (postásról, újsá­gosról szólva), tud régiesen érzelmes lenni (mondja is: Korszerűtlen), hajdani szerelemre a mából visszanézve az em­lék transzformálódását figyelni, s más, egykori történések-emlékeket stilizáltan ki- és megemelni, egyszerűen, meghit­ten kifejezni. Nincs benne a pesti iro­dalmár életformában, de ennél többet nyújt az a kulturált vidék, ahol néha persze sznobsággal kompenzálják a fő­várostól való távol (és nem el-)maradást, de ez így van rendjén. (Orpheusz.)

Most pedig térjünk egy kissé délebb­re, s át a próza területére. A veszprémi Új horizont-nál jelent meg Tamás István Anno Domini 1985-95 keltezésű naplója: egy kortárs feljegyzései. Egy-két évtize­de világszerte akadnak olyan festmé­nyek, amelyek semmit sem ábrázolnak, még csak nem is nonfiguratív kompozí­ciók, hanem csak egy szépen kikevert új szín látható a vásznon: ennek kell mű­ként tündökölnie; néha tündököl is. Nos, Tamás könyvének legfőbb értéke szép kék borítója. De ami benne van – a gusztustalan önigazolás enciklopédiá­ja. Utóvégre a hajdani pártlap sztár-szer­zője volt, s most önkritikusan megálla­pítja: „Elég sok hülyeséget írtam pályám során… politikai és szellemi kényszerek között”. A „kényszert” jól megfizették, s ilyen kényszerből utazgatott Kínába, Izraelbe, USA-ba („hivatalosan szoktam utazni”). Az állítólagos napló idején már az a gondja: „Hogyan lehetne kikerülni, hogy írjak róla.” De azért ír: „Ilyen dol­gokat is le kell írnom, amikkel nem értek egyet”. Mivel nem ért egyet? „Ja, hogy el ne felejtsem: a rendszer felbomlóban”. Kortársairól: gazemberek, haramiák, mucsaiak, idióták, hazaárulók; szégyenteljes rablóbanda, a rendszer: piszok rendszer, proli rendszer, ami történik: marhaság, hülyeség, förtelem. (Szó sze­rint idézem.) Lukács György: „Csak ne foglalkozott volna irodalommal. Nem értett hozzá.” Illés Endre: „Irodalmi Úri szabó”. Aczél György: „Öreg zsidó­nak nem szabadna ilyen hülyének len­nie.” Ki felelne meg Tamás úr kényes ízlésének? Hát Habsburg Ottó: „Milyen jó köztársasági elnök lehetne”!

Sajtószabadság van, és jó, hogy egy efféle önmagát minősítő förmedvény is megjelent. A közelmúlt árulóinak önarcképe, 450-ért.

Azt mondhatjuk: a hajdani MSZMP bukásának egyik oka volt, hogy káder­osztályai ilyen figurákat választottak ki megbízható elvtársként. És aki valóban megbízható és elvtárs lett volna, az nem került be a rezsim kedvelt fiai közé. Például, azok a balosnak minősített kom­munista fiatalok, akik komolyan vették a marxizmust, a proletár tömegek s az internacionalizmus ügyét. Mint Ladá­nyi Mihály vagy Simor András.

Utóbbi, ha nem is oly bő lére ereszt­ve s oly szép borítóval, szintén megírta emlékei egy részét. Ez csakugyan tanul­ságos, fontos dokumentum. Úgy is, mint irodalom, úgy is, mint politikum. Sem ő, sem barátai-elvtársai nem kellettek a már harminc évvel ezelőtt megalkuvást kereső ál-pártosoknak. Simor írása: a Pályám bére (Z füzetek) öntudatos val­lomás a tisztességről, elkötelezettségről, következetességről és a megszakítás nél­küli (noha reménytelennek látszó) foly­tonos munkáról. Mellyel nem jártak elő­nyök, míg a bértollnokokat jól megfi­zették. Igaz, Simor is eljut Kubába, de nem undorkodik, hanem ahhoz, amit tapasztalt, máig ragaszkodik. Illés is, Aczél is szintén fölbukkan nála, és mind­kettő emberi és tisztességes irodalom­politikusi arcát mutatja – már amennyire helyzetük ezt megengedi. Míg más irodalmárok, így a szinte főszerep­lő Imre Katalin és fiatal barátai (Bara­nyi, Csala, Györe, Simor, Tabák) követ­kezetesek (van, aki a szó legszorosabb értelmében) – mindhalálig.

Végezetül essék szó egy mai ifjúról, aki azonban előbbiektől eltérően, politi­kamentes költő. Oravecz Péter szép kis kötetét, akár a Csendes Béláét, szintén Kárpáti Kamil adta ki – és ezt is milyen szépen. Szinte megható, hogy akadhat egy még alig húszéves ifjú, aki a mai „piaci” viszonyok mellett önálló kötettel jelentkezhetik. De Kárpáti felfedező gesztusa mindenképp indokolt: Ora­vecz kész költő, a javából. Nem Weöres, mert sem formai készsége, felkészültsé­ge, sem játékossága, sem elmélyülése nem vetekszik a hajdan vele egyidős, már akkor nagy költővel. De merész ké­pei, metaforái, asszociáció sorai, költői ötletei megérdemlik a figyelmes vára­kozást. Minden – az érthetőség kerete­in belül maradó – modernsége ellenére nincs szó (mint egy bírálója mondotta) „eredeti hangvételről”, és bizony az is fölmerül, hogy milyen élményanyagból merít. Utóbbira a válasz: a frissen (mert fiatalon) meghódított műveltségből és a más műveken átszűrt élet még ilyen áttételes formában is vonzó, annál is inkább, mert a fiatal Szentkuthyéra em­lékeztető műveltséganyag az ígéretes mai fiatal szerzőnél sose sznobos lecke­felmondás, hanem elsajátított, megélt kultúra.

ALFÖLDI JENŐ

Érdemes a karzatnak írni

Baranyi Ferenc: Operaszövegek

„…Életem küldetésszerű, mámorító kötelessége a költészet lett, a zene megma­radt örök szerelemnek” – írja Baranyi Ferenc az Operaszövegek bevezető esszéjé­ben (Hordó a padláson). Miként egész könyve tanúskodik róla, a zenén belül főként az operáért lobog. Az „operarajongók” rajongása – a fürdőkádban fel­harsanó áriáktól eltekintve – rendszerint passzív lelkesedés, Baranyi viszont alkotón szolgálja a hőn szeretett operát: seregnyi daljátékhoz, operához és ope­retthez írt avatott költőként és nyelveket tudó műfordítóként szöveget, azaz librettót.

Az opera szerelmese sok szerelmű férfiú, mint kedvencei közül Don Juan, azaz Don Giovanni: egyszerre imádja Melpomenét, a tragédia védasszonyát; Tháliát, a vígjáték istennőjét; Eratót, a szerelmi költészet égi (és persze földi) tüneményét; Polühümniát, a himnikus énekek múzsáját, valamint Terpszikhorét, a tánc isteni pártfogóját. Ha arra gondolok, hogy Baranyi a költészetet is küldetésszerűen műveli, akkor természetesen Euterpé, a líra védangyala sem marad hoppon, de a történetekért felelős Calliopéhoz is ki-kiruccan szerzőnk, amikor lelkiismeretes filológusként jár utána a librettóírók és zeneszerzők érdekesebb adatainak. Kilenc múzsából nyolcat szeretni – ez bizony nem semmi, ahogy mostanában mondogatják, ha nem is az operákban, annál gyakrabban a pesti aszfalton és a televízióban. Én még azt is megkockáztatom, hogy Baranyinak az operairodalom és a költészet által Urániához, a csillagászat múzsájához is köze van: elég, ha csak Wolfram áriájára gondolunk Wagner Tannhäuseréből, melyben a minnesánger – Wolfram von Éschenbach – az Esthajnalcsillaghoz énekli dalát. („Oh, édes alkonycsillagom, téged szeretlek én nagyon!”)

Ezzel mindjárt az operalibrettók történetének sűrűjébe vágtam. Wagner ugyanis az a zeneszerző az opera történetében, aki az „összművészet” elvét vallotta, s így – legalább is szándéka szerint – egyforma súllyal volt zeneszerző és drámaköltő, mi több, még színpadtervező is. Baranyi azért (s ebben igazat adok neki) lénye­gesen többre tartja Wagnerban a muzsikust, mint a poétát; egyszerre két mű­vészeti ágban is olyan remeklő tehetségnek lenni, mint amilyen Wagner a ze­nében –, alighanem a teremtés megengedhetetlen fényűzése volna.

Az operalibrettó nem túlzottan régi műfaj. A mindvégig érdekesen és tö­mören megírt könyvből megtudhatjuk: az opera tizenhatodik századi úttörői abból a feltevésből indultak ki, hogy az ókori görög drámákat nem prózai deklamálással, hanem valamiféle kántáló stílusban adták elő a színészek a teátru­mokban. Az elképzelés nyomán szüle­tett a recitativo, a hárfakísérettel elő­adott énekbeszéd. Ez afféle átmenet az éneklés meg a drámai szövegmondás között.

„Drámai” fordulatnak vehetjük, hogy míg a műfaj történetének első évtize­deiben a zenész még mintegy kiszolgál­ja a drámaírót, addig a tizenhetedik század első évtizedétől – Monteverdi működésétől – kezdve ez a visszájára for­dul: immár a szövegíró „dolgozik alá” a kész, megkomponált zenének. A librettistától alázatot és alkalmazkodást követelt a feladat. Ha a zeneszerző je­lentős irodalmi műből írt operát – mint például, hogy eklatáns példát mondjak, Gounod Goethe Faustjából –, akkor is szükség volt egy librettistára, aki az ere­deti műből operaszöveget formált. Ahogy Baranyi megeleveníti a librettó­irodalom különböző fejlődési szakasza­it, kitűnően láthatjuk, az egyéniségek­nek micsoda vetélkedése folyt, míg megszületett a nagyérdemű közönség örömére egy-egy nevezetes dalszínházi mű. Akadtak nagy librettista-egyéniségek, akik – mint például a Bécsben működő, tizennyolcadik századi Metastasio – „sztár” szövegíróvá léptek elő, s a zeneszerző, akinek dolgozott, meg­tiszteltetésnek vehette részvételét a munkában. A librettószerzőnek sajátos adottságok birtokában kell lennie: szö­vegét erőltetettség nélkül kell hajlítgatnia a dallamokhoz és a ritmushoz. Ez olykor nagyobb feladat, mint a lehető legigényesebb kötött formában verset írni, vagy versfordítást készíteni.

Baranyi fölidézi a tizenkilencedik század elejéről az operának azt a kor­szakát, amikor nem is annyira a zene­szerzők, mint inkább a népszerűség el­addig nem látott magaslatán tündöklő énekesek „diktáltak” a librettóírónak. Nem irigylem azt a költői ambíciókkal megáldott vagy vert librettistát, akinek szövegét az illetékes énekescsillag hang­képző szerveinek adottságaihoz – vagy egyszerűen szeszélyeihez –Tellett alkal­maznia, hozzájuk rontva legjobb képi bravúrjait, nyelvi-gondolati ötleteit.

Baranyi szerényen megjegyzi: „Ké­rem, ne tekintsék könyvemet tudóskodó operatörténetnek. Nem vagyok zene­esztéta. Költő vagyok, aki verseivel a legépületesebb emberi indulatok cinko­sául kíván szegődni”. Azért hozzátehet­jük: költő, de tudós költő; nem hivatá­sos muzsikus, de zeneértő, méghozzá a legjavából, akinek átfogó képe van az operairodalomról, s „betéve” tud sereg­nyi operát. Librettistának pedig éppen­séggel professzionista. A Kis mustra librettista-magamból című fejezetben tekin­télyes listát és gyönyörű szemelvényeket olvashatunk az általa megszövegesített dalokból, opera- és operettrészletekből. S hogy a kép még teljesebb legyen, a sajátos szóleleményű Opereminiszcenciák című fejezetben színgazdag csokrot állít össze azokból a verseiből, amelyeknek operairodalmi vonatkozásaik vannak.

A versíró ihletettségének egy érdekes változatát csodálhatjuk meg ebben a ciklusban. Csanádi Imre írt műalkotá­sokról egész versciklust – jobbára a het­venes években –, írott képek címmel. A rokonság mellett – mely azon alapul, hogy a vers más műnembe tartozó al­kotás keltette gondolatokat és érzelme­ket tartalmaz –, a különbség is feltűnő. Míg Csanádi mindvégig kívül marad a vers tárgyán, s reflektív módon viszo­nyul a látványhoz és a mű történeté­hez, addig Baranyi „beleéli magát” az operaszerepbe vagy a zeneszerzőébe, és egy fokkal közvetlenebbül mondja ki érzéseit. Jó példa erre a Chénier epiló­gusa, melyet kifejezetten nagy versnek tartok. Lehet, hogy a közvetlenség so­kak szerint nem a korszerűség kritériurna, de úgy gondolom, a formaművé­szetéről széles körben ismert – és újab­ban műfordítóként elismert – költő en­nek a közvetlenségnek, a választott sze­reppel való azonosulásnak s az álarc mögött rendre fölismerhető egyénisé­gének köszönhetően aratja sikereit, ha nem is az irodalmi „szakma”, csupán a költészet- és operabarát közönség köre­iben. A „karzatnak” ír, s ahogy elmeséli, diákkorában, amikor csak a karzati helyre telt neki az Operában, tapasz­talta, hogy érdemes a karzatnak írni.

(Mikszáth Kiadó)

ESZES MÁTÉ

Egy mannheimi polgár náci karrierje

Albert Speer: Hitler bizalmasa voltam

Albert Speer emlékirata – mely Liszkay Zoltán fordításában most jelent meg magyarul – a spandaui börtönben író­dott. Az elkészült fejezeteket a zárkájá­ból egyenként csempészték ki, s a kész kéziratot Speer kiszabadulása után egy neves német könyvkiadó jelentetette meg. Hatalmas könyvsiker lett.

Az emlékirat szerzője a háború utáni weimari Németország kiábrándultság­tól terhes zűrzavarában , eszmélkedett. Családja polgári jómódban élt, apja si­keres építészmérnök volt. Tanulmá­nyait a szülővárosában, Mannheimben töltött középiskolás évek után a mün­cheni egyetem építészeti karán folytat­ta. Itt került kapcsolatba a nemzeti szo­cialista eszmékkel, meghallgatta Hitler müncheni toborzóbeszédét, s szembe­sülve a szónok mágikus erejével, jelent­kezett a náci pártba. Speer döntése nem a forrófejű egyetemista meggon­dolatlan elhatározása. Az első világhá­ború utáni Európa nagyobbik felén a nemzeti szocializmus nemcsak érdeklő­dést, hanem lelkesedést is kiváltott, az elnyomorodott néptömegeken kívül az értelmiség körében is. Hamis az az ál­lítás, hogy csak a külvárosok népére, a félművelt nyárspolgárra gyakorolt vonz­erőt ez az ideológia, amely valójában nem volt egyéb, mint egy paranoiás zavaros kotyvaléka. Keletkezésének kö­rülményeit szemügyre véve, a polgári demokrácia értékeinek szertefoszlása, az illúziók elvesztése a legszembetű­nőbb. Hatása alól még a század nagy szellemei sem vonhatták ki magukat, gondoljunk csak Heideggerre elsőként.

A Német Nemzeti Szocialista Munkás­párt Hitler fellépése előtt egyike a há­ború után gombamód elszaporodó ba­jor politikai pártocskáknak. Mint ellen­zéki pártot, Hitler szenvedélyes ékes­szólása emeli ki a jelentéktelenségből. A szónok a vesztes háborúban sérült nemzeti ambícióra kínál gyógyírt. Meg­találja a háború bűnbakjait. Irtóhadjáratot hirdet a kapitalista monopóliu­mok és a kommunizmus ellen. Bár ezek egymást kizáró fogalmak, Hitler megvetése tárgyaként egyesíti őket, a nemzet megsemmisítésére törő démoni hatalom, a judaizmus iránti ádáz gyű­löletében. Hitlernek ez a felfedezés sze­rencsét hoz. Furcsa paradoxon ez, a mérhetetlen szenvedést okozó háborút a felizzó nacionalizmus zúdította az em­beriségre, s múltával a hallatlan öldök­lés és mészárlás ütötte sebeket is a na­cionalizmus lázával gyógyítják. A „nem­zeti szocializmus”, melynek lényegét a német nemzeti érték mindenek fölé he­lyezése jelentette, nem talált verseny­társra a törpe ideológiák piacán. Hitler kiváló zsibárusnak bizonyult, a politikai hagyományokból gátlástalanul, felhasz­nált mindent, amire szüksége volt. Elő­re megírt beszédeit – írja Speer – min­dig hozzáidomította a hallgatóság han­gulatához. Beszédmodora, féktelen ma­gabiztossága lenyűgözte a közönséget. „Ha Hitlerben valami beteges volt, ak­kor a rendíthetetlen hit a szerencsecsil­lagában. Hívő típusú ember volt: ám az a képessége, amellyel az önmagában való hitben hitt, perverz méreteket öl­tött.” Speer szavai ezek, aki 1945 tava­száig rendíthetetlen híve és rajongója Adolf Hitlernek.

Albert Speer 1928-ban, az egyetem elvégzése után tervezőirodát nyitott szü­lővárosában, Mannheimben. A gazdasági pangás miatt nem sok megbízást kap a fiatal építész. Pedig szakmai téren nagy tervek megvalósítására érez elhivatott­ságot, műépítészként hatalmas középü­leteket akar tervezni. Csapongó fantá­ziájában betonból, kőből, márványból emelt hatalmas épületek öltenek testet, amelyek méltóképpen hirdetik majd a német nép nagyságát. Tervei kivitele­zésére azonban csak 1933 után, Hitler hatalomra kerülésével nyílik alkalma. Paul Ludwig Troost, birodalmi építés­ügyi miniszter mutatja be a fiatal, am­biciózus mérnököt Hitlernek. Hitler az elvetélt művész ösztönével felfedezi Al­bert Speer rendkívüli tehetségét. Meg­osztja vele gigantikus terveit az új fő­város, Germánia felépítéséről. Elképze­lései szerint a világ első metropolisának középületei minden addigi emberkéz alkotta művet túlszárnyaltak volna. Az ókori építészet csodáihoz fogható épít­mények nemcsak funkcionális célokra szolgáltak volna, hanem a Nagynémet Birodalom hatalmát is reprezentálniuk kellett. Hitler nagyravágyó tervei meg­valósításával Albert Speert bízta meg.

Első megbízásként Speer megkapja a vezér új munkahelyének, a berlini birodalmi kancelláriának a kivitelezését. A palota belső berendezését is Speer tervezi meg, a bútoroktól a csillárokig. Hitler elégedett, Speert elhalmozza ke­gyeivel.

1939. szeptember 1-jén Németország megtámadja Lengyelországot, kitör a második világháború. Az új főváros ter­vei a hadigazdaság szükségletei miatt háttérbe szorulnak. 1942. február 8-án Fritz Todt, a hadigazdálkodás és ener­giaellátás minisztere repülőszerencsét­lenség áldozata lett. A náci vezérkar és a hadiipar vezetői lázas sietséggel ke­resik a megfelelő embert Todt helyére. Mielőtt a közösen támogatott jelölt sze­mélyében megegyeznének, Hitler úgy dönt, Albert Speert nevezi ki Todt utódjává. 1942. február 18-án Speer 38 évesen a Német Birodalom fegyverke­zési minisztere lesz. Szervezői zsenijé­nek és eltökéltségének hatása hamaro­san megmutatkozik: a hadiipar több ágazatában is sikerül növelnie a terme­lést. A frontokon elszenvedett veresé­gek miatt egyre több fegyvert kellett gyártani, a veszteségek pótlására. Speer sikerrel tesz eleget a harcoló hadsereg igényeinek. Hitler 1943 szeptemberé­ben rábízza a birodalom hadiiparának teljes irányítását és felügyeletét. Csúcs­miniszter lesz tehát, kérlelhetetlen tech­nokrata, akit csak a tervszámok teljesí­tése érdekel.

Albert Speernek kivételes szerencséje volt. A náci hatalomátvétel erőszakos, kicsinyes és középszerű vezetők sokasá­gát léptetett színre. A barna hullámok által magasra dobott pártelit tagjai csak a demagógiában versengtek egymással. Speer kétségbevonhatatlan tehetsége ez előtt a háttér előtt még pazarabb szí­nekben pompázott. Ehhez járult Hitler kitüntető barátsága és teljes bizalma. Mindent megkapott, amit csak akart. A megszállt országokból kényszertobor­zással elhurcolt munkások millióit fog­lalkoztató hadiipar 1944 elején, Speer irányításával, a háborús évek termelé­sének legmagasabb szintjét érte el. Közülük és a koncentrációs táborok fog­lyai közül válogatták ki a szakembere­ket a hadiüzemek kvalifikációt igénylő munkahelyeire. Speer képzeletében a modern rabszolgák tömegeit csak szá­mok helyettesítették. A nélkülözhetet­len szakembergárda kiemelt ellátásáról Speer azért gondoskodott, mert az éh­ségtől elgyengült, halálra kínzott embe­rek sokaságát lehetetlen volt rövid idő alatt pótolni. Speer úgy emlékezik, hogy Himmler agyában született meg az az ördögi ötlet, hogy a „csodafegyverek”, közöttük a V-l és V-2 rakéták sorozatgyártását a koncentrációs táborok fog­lyaival kell megvalósítani. A titkosság érdekében így minden kapcsolat megszüntethetővé vált a külvilággal – töb­bek között a közvetlen személyi érint­kezés és a postaforgalom is. Biztosak lehettek abban is, hogy ezekre a titkok­ra a végső pecsétet a halál üti majd.

Az idővel való versenyfutásnak 1944 közepén más végzetes okai is felsejlet­tek. A szövetségesek partra szálltak Normandiában. Az állandósuló bomba­támadások előbb a német nagyvároso­kat, azután az iparvidékeket változtat­ták romhalmazzá. Stratégiai fontosságú nyersanyagok hiánya akadályozta a ter­melést. Speer tekintélye csorbát szen­vedett. Sikerei csúcsán csodálat, a Hit­ler személyéből kisugárzó és rávetülő mágikus erőnek kijáró tisztelet vette körül. A sorozatos kudarcok azonban szabad folyást engednek a lappangó irigységnek, féltékenységnek és gyűlölet­nek. Mindezt tetézte a Hitler elleni me­rénylet következménye Speer személyé­re. Bár a kritikus órákban mindvégig Goebbels mellett volt, a pártvezérek, Bormann-nal az élen, nem bocsátották meg neki, hogy a lázadók az általuk létrehozandó kabinetben fegyverkezési miniszterként bizalmat szavaztak neki. Hitlerrel is elhidegül a viszonyuk, a barátságot és a napi együttléteket hű­vös udvariasság és hivatali érintkezés váltja fel. Hitlernek ugyan sikerül még egyszer helyreállítania megtépázott te­kintélyét. Igazi hazárdőrhöz méltóan ellenfele, Sztálin cselekedeteit használja fel az ellene irányuló merénylet gro­teszk magyarázatához. Szűkebb környe­zete előtt azt bizonygatja, hogy a puccsisták fordulatot hoztak a háború me­netében, neki pedig nagy szolgálatot tettek, mert „Sztálin is a Tuhacsevszkij elleni perrel tette meg a döntő lépést a sikeres hadviselés felé”. Speert is visszafogadja bizalmába, megerősíti po­zícióját. Am hiába a legfelsőbb kegy, a hajnalig tartó közös teázások, a korlát­lan felhatalmazás, a szövetségesek ellen viselt légi háborúban a Német Biroda­lom alul maradt. A légoltalom hatásta­lan, a brit bombázókötelékek sorozatos támadásaikkal sikeresen rombolják a birodalom „óvóhelyére”, az Ausztriába telepített hadiüzemeket. Felső-Sziléziát elfoglalja a Vörös Hadsereg. A hadiipa­ri termelés előbb felére, majd harma­dára csökken. A szövetséges hatalmak 1945 januárjában keletről is, nyugatról is elérik, hamarosan több helyen át is lépik a Német Birodalom határát. Al­bert Speer számára sem kétséges, hogy a végső összeomlás elkerülhetetlen. Töprengéseiről részletesen beszámol em­lékiratában. Hitler parancsát, amelyben a feladott német területek közművei­nek és műtárgyainak szétrombolására ad utasítást, már nyíltan szabotálja, mert amint írja: nem lehet a népet azzal büntetni, hogy évszázadokkal vetjük vissza fejlődésében.

Április 30-án Hitler öngyilkosságot követett el. Május 2-án Berlin elesett. Speer Dönitz admirálissal a dán határ­hoz közeli Flensburgba megy, ahol Dönitz a Hitlertől kapott megbízatásá­val élve, kormányt alakított. Speer a helyreállítási munkákat szervezi, s ab­ban reménykedik, hogy a győztes hatal­mak a feltétel nélküli kapituláción túl nem kívánják a Német Birodalom feldarabolását. A reményekből hamarosan bekövetkezik a kijózanodás: 1945. má­jus 23-án egy brit zászlóalj őrizetbe veszi a flensburgi kormány tagjait. Albert

Speert és társait Nürnbergbe szállítot­ták, ahol a nemzetközi bíróság bűnös­nek találta. Speer a bíróság előtt őszinte megbánást tanúsított, azzal védekezett, hogy megtévesztették, a haláltáborokról nem tudott, erőszakos cselekmények­ben nem vett részt. Nem halállal, ha­nem húsz évi börtönbüntetéssel sújtot­ták, s azt az utolsó napig ki is töltötte.

Albert Speer emlékirata megírásakor, a halál árnyékában, a nürnbergi per vádlottjaként őszintén számot vetett a múlttal. Az emlékiratírót gyakran ha­talmába keríti az önigazolás kénysze­re, az az igyekezet, hogy tetteit kedve­zőbb színben tüntesse fel a valóságos­nál. Speer memoárja írása közben nem esett ebbe a hibába. (Zrínyi Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak – mondta a sovány, tüdőbajos pécsi könyvkeres­kedő, egy napfényes vasárnap délelőtt, sörözés közben, miután az ifjú társaság tagjai, köztük az emlékező Bertha Bul­csú, nem győztek szörnyülködni azon a híren, miszerint 1580 oldalnyi kézirat van már készen a „Sziriat oszlopaidból. S szövődött a legenda a letűnt korok és kultúrák szakértője, a Kürt utcai öregember körül, aki immár megírta a második, harmadik, negyedik kötetet is, többezer oldalt csak úgy magának, az íróasztalfióknak. Várkonyi Nándor volt ez a rendkívüli tudományos felké­szültségű, szenveidélyesen kutató em­ber, az első országos jelentőségű vidéki folyóirat, a „Sorsunk” szerkesztője, az utolsó polihisztorok egyike, akinek or­szágos hírnevét az 1940-ben megjelent „Sziriat oszlopai” hozta meg. Ezt a mű­vét később teljesen átdolgozta, szinte újraírta, s így jelent meg 1972-ben, majd 1984-ben is. Az emberiség írott történelme előtti időt, a víz- és tűzözön, a nagy katasztrófák elől menekülő, a kultúrát mentő emberiség történelmét rajzolja meg, az emberiség mítoszkin­csét vallatva, egy sajátos hipotézis rend­szerében. Szakmai körökben eléggé kedvezőtlen volt a mű fogadtatása, hi­szen felrúgta a tudományos kutatás szokványos formuláit, ám a klasszikus források páratlan összegyűjtését, s az előadás lenyűgöző stílusát mindenki el­ismerte, s a mű minden kiadása hatal­mas közönségsikert aratott. Várkonyi Nándor fő műve, Az ötödik ember, több mint harminc év után, óriási kéziratos hagyatékából került elő. Az 1994-ben közreadott „Elveszett Paradicsom” cí­mű művét követően most jelent meg az első kötete a Széphalom Könyvmű­helynél, Mezey Katalin gondozásában. Az általa írt utószóban olvashatjuk, hogy „Az ötödik ember írója nem vállal­kozik kevesebbre, mint hogy kísérletet tegyen az emberi nem, valamint a Föl­dön és a Földről megismerhető anyagi világ – és a kettő valóságának keretei közt megnyilatkozó Szellemi Univer­zum – eredetének és mibenlétének fel­fedésére… egyszerűen elvetette azt az elterjedt előítéletet, hogy a régi korok írásbelisége merő mese, kitaláció…” Várkonyi Nándor száz évvel ezelőtt, 1896-ban született. A kiadó még az idén szándékozik megjelentetni a mű második és harmadik kötetét is.

„Tudd meg, hogy a történelem való­jában híradás az emberi társadalomról, amely nem más, mint a világ civilizáci­ója. Azokkal a jelenségekkel foglalko­zik, amelyek megszabják a civilizáció ter­mészetét…” Bevezetés a történelembe, Ibn Khaldun muszlim társadalomtudós több mint hatszáz évvel ezelőtt, 1375-ben született tudományos műve, a mai na­pig hivatkozási alapul szolgál a törté­nettudomány művelői számára, hiszen az arab címén „Al-Mugaddima” nem más, mint a történelemnek, mint önálló tudománynak a megalapozása, a műben kidolgozol: civilizációelmélet alapján, s melyet így több tudományág, a történetfilozófia, a politikai gazdaságtan, a kul­túrtörténet tekinthet megalapozó elő­futárának. Történelmi törvényszerűsé­gek meghatározását, kulturális-társadal­mi ismereteket i Tudományos kutatás módszertani követelményeit fogalmaz­za meg máig érvényesen a szerző, akit a dinasztia, a birodalmiság máig legna­gyobb teoretikusaként is számon tarta­nak. A mű érdekessége, hogy első fogal­mazásában csak a „Példák könyve az ara­bok, perzsák és berberek történetéből” című műve bevezetőjének szánta Ibn Khaldun, amely művében egyébként ő maga nem tudta megvalósítani a Beve­zetőben kitűzött magas követelménye­ket. A nyugtalan természetű tudós, aki ifjúkorában börtönben is ült egy össze­esküvés miatt, pályafutása során egyéb­ként miniszter, bíró, tanár is volt. Min­denekelőtt azonban történészi tevékeny­sége emelte a halhatatlanok közé. 1934-ben méltán írhatta róla Toynbee: „Prolegomenajában olyan történelemfilozó­fiát fogant s fogalmazott meg, amely a maga nemében kétségkívül a legna­gyobb, amit bárminő elme bárhol és bármikor egyáltalán létrehozott.” A mű­vet az Osiris Kiadó sorozatában olvas­hatjuk, Simon Róbert tíz évig tartó tudo­mányos munkájának eredményeként, aki arab eredetiből fordította, terjedel­mes bevezető tanul­mánnyal, és száz ol­dalnyi jegyzet­anyaggal egészítette ki, először téve közkinccsé magyar nyelven a tudományos kutatás és a történettudomány iránt érdeklődők számára.

A fekete-erdei nagy filozófus Martin Heidegger összes lírai szövegeit, verseit és prózai írásait, köztük a nyelvvel és a költészettel foglalkozó esszéit is tartal­mazza a Societas Philosophia Classica új kötete, mely Költemények a gondolko­dás tapasztalatából címmel jelent meg. A válogató-szerkesztő Ferge Gábor a kötet előszavában azt írja, hogy „a nagy né­met gondolkodó expressis verbis eluta­sította, hogy ő költeményeket írna, mégis írt”. Egzisztencialista lételmélete szerint mindenesetre az emberi létezés legmagasabb rendű eseménye a nyelv, ebből következően a legmagasabb ren­dű művészet a költészet, melynek funk­ciója nem a művészi tükrözés, vagy az élmények közvetítése, hanem „a lét szó­szerű alapítása”, a költői alkotás pedig nem más, mint egy új nyelv megterem­tése. A kötetben olvasható a „Nyelv és haza” című előadásának szövege, mely­ben többek között kifejti, hogy „…a nyelv, az általánosan érthető és min­denkire kötelező világnyelv értelmében még nincs… Mert a nyelv még mindig az a mindenkori nyelv, amelybe a né­pek és törzsek sorsszerűén beleszület­nek, amelyben felnőnek és laknak”. Több írásban foglalkozik egy-egy nagy költővel, így „Az élő Rimbaud”, vagy „Az ember így lakik” című, Hölderlinről szóló írásaiban. Bizonyára élt benne a titkos vágy, hogy az általa legmaga­sabb rendűnek tartott művészetet maga is művelje, úgy, hogy a költészet magá­ról a költészetről szóljon, hiszen csak így őrizheti meg önmagát. Lírai alko­tásaihoz a kalauzt is megtaláljuk a kö­tetben, mely akár a többi írás, magyar és német nyelven, Keresztury Dezső for­dításában olvasható: „Mit jelent olvas­ni? Ami viszi és vezeti az olvasást: az összeszedettség. Mire szed össze? Arra, ami írva van, amit az írás mond. A voltaképpeni olvasás arra való összesze­dettség, ami – anélkül, hogy tudnánk róla –, a lényegünket már igénybe vet­te, akár megfelelünk neki, akár kudar­cot vallunk. Az igazi olvasás nélkül nem láthatjuk azt, ami ránk pillant, és nem nézhetjük azt, ami látszik és fénylik.” A színidirektor című kötet elbeszélé­seiben a lét nagy kérdéseivel viaskodik – az olvasót is állásfoglalásra késztetve – a világhírű drámák és detektívregények írója, az 1990-ben elhunyt Friedrich Dürrenmatt. Igaz, a kiváló svájci író az ötvenes években írt, világszerte népszerű, magas irodalmi színvonalú krimijei­ben („Az ígéret”, „A bíró és a hóhér”, „A baleset”) is, sokszor példázatszerűen a végső, nagy kérdésekre keresi a vá­laszt, a bűnt követi nyomon, szembeál­lítva a bűnös embert a humanista mo­rál képviselőjével. A kötet címadó elbe­szélése a hatalomról, a tömegek mani­pulálhatóságáról szól; a „Holdfogyatko­zás” változat „Az öreg hölgy látogatása” című drámájára, a „Smithy” egy New York-i, hullák eltüntetésére szakosodott vállalkozó erkölcsi felmagasztalásának története. A drámai vagy balladai hang­vétel mellett az irónia és a humor is jelen van az írásokban, mely utóbbiak­ban Dürrenmatt igen nagy jelentőséget tulajdonított írói munkásságában. „En­gem pedig csak… a komolyan veendő humor szemszögéből lehet megérteni. Ebben a paradox megállapításban jut kifejezésre az, amiért vonzódom a tragi­komédiához. Vígjátéki elemből indulok ki, az ötletből, hogy azután olyasmit cselekedjek, aminek fele sem tréfa: em­bert ábrázolok – talán így határozha­tom meg a művészetemet… a komédiázás az én dramaturgiai, majdnem azt mondhatnám, tudományos módszerem, így kísérletezem az emberrel, hogy olyan eredményekre jussak, amelyek gyakran magamat is elképesztenek” – írja. Az Asztalos József, Horváth Géza és Németh Tibor György által fordított kötet a tizedik az Európa Kiadónál megjelent Dürrenmatt-művek sorában.

Novellák, emlékek, szatírák, Juhász Gyula életművéből kevéssé ismert pró­zai alkotásai láttak napvilágot A tékozló fiú című kötetben, a Ferenczy Kiadó Válogatott mesterek sorozatában. Aki csak költőként ismerte eddig Juhász Gyulát, kellemesen lepődik meg a kötet írásait olvasván, hiszen meggyőződhet róla, hogy az Anna-versek költője, az alföldi, a tiszai tájat páratlan szépségű impresszionista képekben megörökítő poéta milyen nagyszerű prózaíró is volt. A kötet első részében „Muzsikák” fejezetcím alatt remek kis novelláit ol­vashatjuk, melyekben ugyanúgy tettenérhető az impresszionisztikus látásmód, a színek, az apró részletek megfigyelé­se, a benyomásokat megjeleníteni segítő stilisztikai jegyek, akárcsak a versek­ben. A második rész, „A Szépség bete­ge” több írása is önéletrajzi jellegű. Nyomon követhetjük élete nagy elha­tározásának történetét, amint a váci pi­aristák kolostorában eljegyzi magát a költészettel egy életre, s kilép a rend­házból, hogy egyetemi tanulmányai be­fejeztével tanár és újságíró legyen. Egyetemi társairól, Babits Mihályról, Oláh Gáborról, Kosztolányiról, Balázs Béláról, legjobb barátjáról, Zalai Bélá­ról, s tanárairól, Riedl Frigyesről, Négyesy Lászlóról, Tömörkény Istvánról szólnak a visszaemlékezések, meg a nagy példaképről, Adyról, akit minden magyarok legnagyobbikának tartott. „A szépség betegen” című írás Gulácsy La­jos betegségéről, tragédiájáról szól, a „Patológika” ötven feljegyzésében saját betegségének tüneteit követi nyomon, s feljegyzi mindazt, amit e betegségről hallott vagy olvasott. Szatírái, melyet a „Tüntetés Kukutyinban” című fejezetbe gyűjtött egybe a kötet válogatója, szer­kesztője, Fráter Zoltán, kritikus szelle­mét, ironikus látásmódját tükrözik. Kí­méletlenül tollhegyre tűzte a visszássá­gokat, nem kímélte kortársai mellett önmagát sem. Sőt, a külföldi vendég is megkapta a magáét, mint „Rabindra­nath Szögedébe”.

(emmi)