Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott, és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Ó mondd, mondd, ó, te – kérdezte,
s villant szeme sarka, kérdezte
ő, a kései ember, s merev, hosszú
kalapja, mint egy fatörzset kiszabta
az éjből.
Ó mondd, mondd, ó, te, mióta
jöttök néma módra
– nemcsak nevemben kérdezem –,
hogy hány évezred telt el ezen,
mélyen taposva árnyainkra,
mióta jöttök így nyomunkba,
és állandóan teszitek utunk, úgy,
hogy mi erről nem tudunk,
s arról sem, hogy egyhelyben állunk...
s míg hisszük, hogy közel a cél,
lassan kísér a régi tér.
Mióta jönnek így a fák,
útszéli, rácskrinolinos fák,
téglakörmén a régi ház,
sorompó, sín, a régi vágy,
macskatalpain az útkövek,
mióta jönnek, s követ a sok sötétlő
kapuágyék...
minket, akik e súlyos órán nyomulva,
a sötétnek nekiborulva jutunk előre,
s életünk olyan, hogy hátra nem nézhetünk...
Mióta, hogy csak most tudom,
nem mi megyünk, csak a föld forog... – kérdezte,
s villant szeme sarka, kérdezte,
ő, a kései ember, s merev, hosszú kalapja,
mint egy fatörzset kiszabta az éjből.
S szólt a hang a tölgyből:
mióta jöttök ti utánunk, mióta
hisszük, hogy mi állunk... hittük,
hogy mélyen ott a földben,
halhatatlanságba vagyunk törve,
s lám, mégis vándorok vagyunk,
mi ballagunk, és földet forgatunk.
Éjszaka történt, hogy a tölgy
valami zajt hallott, és visszafordult:
egy járókelő jött mögötte.
Az Ezredvég tavaly szeptemberi ifjúsági számának megjelenésekor még nem mertük remélni, hogy az egyszeri, rendkívüli lehetőségből folytatható hagyomány lesz – ím a példa, hogy azzá lett. A tavalyi együttes megszólalás ugyanis váratlanul oly nagy sikert aratott, hogy nemcsak a gratuláló leveleknek örvendezhettünk, hanem határozott igény mutatkozott arra is, hogy a szeptemberi szám szerzőit az Ezredvég olvasói, a Nagy Lajos Társaság tagjai, sőt az írószövetség sok tagja – költők, prózaírók vegyesen – személyesen is megismerjék. Ezért született meg az ötlet, hogy az egyetemi szemináriumból sajátos költőiskolává bővült társaság tagjai bemutatkozó estet tartsanak az írószövetségben. Az 1997. december 12-én megrendezett rendhagyó előkarácsonyon tizenhét fiatal költő mutatta be egymást – hogy mint irodalomtörténészek vagy kritikusok is debütáljanak –, majd ki-ki elszavalta azokat a saját verseit, amelyeket a kollektíva az e célra fenntartott szemináriumokon a közönség elé vitelre jóváhagyott. Egy kedves fiatal színész is segítségünkre volt: kiválasztotta az elhangzó anyagokból mindazt, ami szívének kedves volt, és előadta őket a maga módján, amúgy „színészesen”. Ő volt Sztarenki Pál, aki azóta is rendszeres közreműködője a Nagy Lajos Társaság estjeinek.
Az írószövetségben elhangzott versek egyike sem szerepelt a szeptemberi számban: mind új vers volt, és ezek a versek adják mostani számunk egy részét. A többit a kis alkotóközösség december és május közt szülte világra, és ugyanúgy a kollektíva szűrőjén ment keresztül, mint minden eddigi együttes megszólalásuk. Közel egy év termése hát ez a válogatás, amely kiegészül az Ezredvég egyéb fiatal költőinek és prózaíróinak munkáival.
Nehezebben állt össze, mint a tavalyi szám anyaga, mert költőink közül igen sokan már végeztek és dolgoznak, nem tudtak rendszeresen részt venni az esti vitákon. Akik még egyetemre járnak, azoknak a sorsa is nehezebbre fordult: majdnem mindegyikük kénytelen munkát vállalni, pénzt keresni, hogy kollégiumi költségeiket, könyvszükségletüket, és egyáltalán: létfenntartásukat biztosíthassák. Fáradtak, agyonterheltek, rosszkedvűek – úgy általában –, ez ki is hallik verseikből. Humoruk is feketévé vált, a szelíd irónia helyett inkább groteszk a hangvétel, örömükbe minduntalan gonosz, harsány hangok keverednek – egy-egy esti megbeszélés után bizony elég csüggedten ballagtunk a hideg, téli utcán: tényleg ennyire rossz nekünk? – kérdezték.
Talán nem annyira rossz, vagy nem mindig és nem minden, de hát a költő, még ha fiatal is, érzékeny jószág, arra reagál először, ami bántja. Az örömet inkább rejtegeti, magának tartogatja. Viszont nem egy esetben szemtanúi voltunk annak, hogy egy-egy vers felolvasása és megbeszélése után a „művesézésnek” kitett, szenvedő alanyi költő megkönnyebbült, nemcsak azért, mert kimondhatta, mi bántja, hanem főként azért, mert szembesült azzal a ténnyel, hogy nincs egyedül bánatával, gondjaival, sőt: ezek a bánatok és gondok feltűnően hasonlítanak egymásra.
Kartal Zsuzsa mondta egyszer, nagyon találóan és szellemesen a mi generációnkra, az 1945 után születettekre, hogy „békeviselt nemzedék” vagyunk. Ennek minden hátrányát és fájdalmát megírták, megénekelték már sokan (a nemzedék általános hangulatát talán leginkább a Cseh Tamás-Bereményi Géza-féle városi songok ragadták meg). És mi viseli meg ezt a nemzedéket, akiknek tagjai között bő tíz év korkülönbség van (Andics Attila tizenhét éves gimnazista, Sas István harmincéves munkanélküli)? A kirekesztettség érzete, a magány, a létbizonytalanság, meg a mindenkivel szemben tanúsított általános közöny. Igen, talán ez fáj a legjobban, hogy visszhangtalanok maradnak egyetemi produkcióik, hogy tanáraik még nevüket sem kérdezve osztályozzák őket, hogy nem lehetnek személyiségek az egyetemen, csak ikszedik évfolyam a és b szakos névtelen hallgatói.
Legalább itt mi, az Ezredvég olvasói figyeljünk oda rájuk, különböztessük meg hangjukat, egyéniségüket és – jegyezzük meg nevüket.
Tollam alatt még tiszta papírlap,
együtt igézzük a kis jövevényt,
itt ülök én, hogy rímeket írjak
s rendbe rekesszem a rezge reményt.
Álmodozom, hogy mennyire szép lesz,
izgalom árad a testemen el,
s andalodom már, úgy kapok észhez,
zörget a szív: nosza, kezdeni kell.
Lendül a lelkem, mondani készül,
jő a világra a furcsa titok,
csendül a csend és futva felépül,
szóba szaladnak a gondolatok.
Minden irányból ugranak értem
fürge fonémahadak, csudajó!
Senki se sürget, s újra megértem,
mért fütyörészik a sárgarigó.
Csak ha e kéjből néha fölébreszt
emberi voltom, e drága teher,
abban a hitben, hogy te is értesz,
szívem egy önzőbb útra terel.
Kérdeni kezdem: volna-e álmod?
Nem titok ez, hisz azért mutatom.
Légy türelemmel, és ha kivárod,
mindenik énekem eldalolom.
Hogyha mosolyt csal szádra e dallam,
hogyha kiráz a hideg veríték,
hogyha megállsz egy percre a zajban…
azt hiszem, ez nekem éppen elég.
Merengve állok ablakunk előtt
s az éjszakának csendjén hallom át
a visszazengő líra húrjain
egy régi költő régi dallamát.
Az égi tenger csöppnyi fényei,
e messzi-messzi, égő csillagok,
ahol talán a sok jeges világ
tömött sorában én is egy vagyok:
hát ők idézik újra azt a dalt,
s egy kis sugárban égetik belém
a furcsa szót. A szív beléremeg,
én félve nézem, mintha érteném.
E félelemben forró fény sajog,
s a fényben már az újabb jelt lesem.
Igen, tudom, hogy bátor nem vagyok,
de szemben állván érzem, gyáva sem.
Te is figyelsz talán, kiráz a hő,
e távol izzó, égető parázs,
és meg-megérint ez az újszerű,
még ismeretlen, mégis várt varázs.
Tán elterelget s végre meglelünk
egy elfelejtett, álomszép helyet,
hol pilla gyöngy vakít a csillagok,
s a gondolat beszél a szó helyett,
hol nincs szabály és nincs hazug mosoly,
nincsen veszély, se hirtelen halál,
ahol ma még csak egy-egy kisgyerek
meg kiskirályfi jár, ha rátalál.
Ha ott ülünk, míg lelkünk összeforr,
ha szemsugárral küldesz majd felém,
a jég felenged s lesz finom meleg
az ősi isten házi tűzhelyén.
Magányba húz a láb és csöndbe burkolt
társam marad kutatni csak velem
a réges-régen felkutathatatlant.
Kézen fog az örökkön egyre múló,
ha végre földereng a kettyenésben
a némulásba vásott kín nyoma,
s a fúrva fúrt mederben fagyva vár.
Csöppnyi könnyet nem old a csönd jegéből,
már megkövült az egykor dermedő
és fel sem enged. Fél a fájdalom.
Ziláltan üstökét csak ritka percek
tépik, ragadják. Máskor kérve kérnek,
nem is sokat, sajgó sóhajt csupán
s régi súlytól görbült szájsarkokat…
túl mélyre vájtak, épp, hogy azt nem értik.
A képe nem fakult, de messze szálló
porával – bárhogy is, egy éve száll –
torkot se fojt. Már távol a halál.
Vegyünk egy közös jövőképet
szorozzuk be a gyorsulási együtthatóval.
Optimális esetben
elérhetjük azt a zuhanási sebességet,
mellyel lebegési hányadosunk
a földreérkezés előtt
egy időlegesen állandósult röppályán
a helyi feszültségkisülések hatására
nyugalmi állapotot vesz fel.
Látod édes,
ennyi csak, mit tennünk kell,
vegyél nekem
egy repülő zuhanógépet.
Fehér halogének alatt
a porraloltó tűzpiros vasteste
nyugtalanul szuszog.
Nyakában a papírbárca:
„Szűz vagyok, még érintetlen.
Égek a vágytól,
hogy hosszú vörös pörzsnyalábok
izzítsák testem,
s pimasz gumiormányom tartalmát
égető közügyekre
tüsszentsem.”
Csak hát, mint tudjuk,
tűzesetek gyakorlatilag nincsenek
betervezve,
csak elméletileg.
Holnap majd hívlak,
mondtad, na persze,
ahogy az lenni szokott.
Hazugságod opálsárga,
foltja a járdára fagyott,
téged meg felszippantott
az éjszakai hatos.
Ottfelejtett árnyékod
szorosan átkarolt,
megindultunk csak úgy,
éppen tél volt.
Állig gombolkoztam
a száraz borzongásba,
fejem búbját a szél szúrta:
Férjél a bőrödbe,
rád van az szabva,
nem teremtett isten embert
kabátprémes vadállatnak.
Se vége, se hossza,
én végre, te hosszban,
a reggel zaja kintről betör,
a díványra ledől.
A tegnapból maradt
még egy darab tészta,
meghurcolva,
a szőnyegbe taposva.
Üres üvegek közül
lessük egymást,
száraz a szánk,
szikkadt a leheletünk.
A szemhéjaddal kacsintasz,
én a nyelvemmel csettintek.
– Na, gyere ide, édes fiam! – terpeszkedett el papám kedvenc karosszékében, és rágyújtott egy förtelmesen büdös cigire. Szegény, nem tudja, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az ön, és kedves családja egészségét. – Meséld el nekem szépen, hogyan is gondolod a jövődet? Azért az mégse normális dolog, hogy valaki olyan álmokat dédelget, mint te, és akkor ilyen jegyeket hord haza az iskolából! Mi akarsz te lenni, most mondd meg, időben… Mert mi, az édesanyáddal olyan álmokat dédelgetünk, hogy egy jóravaló, tanult embert nevelünk belőled. De ahogy látom, te mindent megteszel azért, hogy ez teljes mértékben dugába dőljön! Ha úgy gondolod, akkor kiveszünk a gimiből, csak azt mondd meg, hogy milyen iskolában vagy hajlandó tisztességesen tanulni! Na, ehhez mit szólsz, édes fiam? Ugye, szóhoz sem tudsz jutni! Én pontosan tudom, hogy erre a felelőtlen hozzáállásra nincs is magyarázat, de hogy szó ne érhesse a ház elejét, megadom a lehetőséget, hogy kifejtsed az érveidet. Nos, hallgatlak! Tessék, szedd össze gondolataidat, és magyarázd meg! Most miért hallgatsz? Most miért nincs olyan nagy szád? Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve?
– Most mit mondjak? – gondoltam. Nem válaszoltam, mert egy Bánáti Oszkár nem pofátlan, és semmi esetre se akartam, hogy hőn szeretett szüleim beledőljenek a dugájukba. De még az álmaik se… Apucimókus, azt hiszed, hogy én örülök ennek az egyesnek? Ha majd nagy ember leszek, és kiadom az emlékirataimat, esetleg a naplómat, akkor még el kell gondolkoznom azon, hogy nyilvánosságra hozzam-e, hogy hőn szeretett édesatyámat magamban Apucimókusnak hívom? Amikor még csak a kiságyban töltöttem napjaimat, mindig így hívott: „Na, gyere ide Apucihoz, Mókuska!” Hát ebből csak az Apucimókus maradt meg… Mert amúgy csak papának szólítom, mert az Apucimókusért kitérne a béketűrésből és a hitéből. Most pedig egyáltalán nincs itt az ideje, hogy eme kérdésben kikérjem a véleményét.
– Mondd, figyelsz te egyáltalán? – riadtam fel az atyai dörgedelemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből… – folytatta.
– Igen, papa, figyelek – mondtam, s megszívtam az orromat. Ezt két okból is tettem: pro primo, nincs nálam papírzsebkendő, mert azzal ebéd után a lekváros bukta nyomait igyekeztem eltüntetni nadrágomról a klotyóbán, másodszor pedig ha elég kulturáltan csinálom, akkor szipogásnak tűnhet, s talán megkajolja. Bár ő nem az én drága mamám, akinél ez mindig tuti. Amíg a távolban dörgött és villámlott, mint egy szobazeusz, addig én megpróbáltam összeszedni gondolataimat, hátha az érvek síkjára téved az egyoldalú beszélgetés. Mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni? Tehetek én arról, hogy a Pufi váratlanul kihívott felelni? Hiszen már négy jegyem van biológiából. Ez egyszerűen övön aluli ütés volt. Persze velem könnyű, de próbálná ezt a Kokéval…! A Kuncsek Norbinak csak egy jegye van, a Kiéber Dórinak meg kettő. Az embernek terveznie kell a feleletet, ám a Pufinak úgy látszik semmi se szent… Na, ja, ha meggondolom, hogy a Kiéber a libling, akkor egy kiesik, de akkor is… Persze, ha most ezt kifejtem, akkor felkapod a vizet, és elmagyarázod, hogy nap mint nap fel kell készülni, és akkor nem érhet váratlanul a felelet. Igenis, én nap mint nap készülök, te is láthatod, hogy ott görnyedek a könyv felett és tömöm a fejemet azzal a sok marhasággal. Tehetek róla, hogy közben meg kellett hallgatnom a két Ganajtúró-kazettát, amit a Verébtől kölcsönkaptam, és másnapra vissza kellett vinnem? Mindig azt papolod, hogy az ember legyen mindig megbízható. Hát tessék, az vagyok, te is láthatod, mert a kazettákat visszavittem már másnap. Ám ez most kit érdekel emiatt a hülye elégtelen miatt? Vedd tudomásul, hogy lelkiismeretesen készülök, de szigorúan tudományos alapon szelektálva a tárgyakat. Tegnapra a magyart és a kémiát ütemeztem be. Azt hiszem, ezt most nem vezetem elő neked, mert a kémia dolgozattól kitérnél a hitedből.
Most mit nézel olyan szigorúan? Egy egyes biológiából nem a világ. Tulajdonképpen elmagyarázhatnám, hogy mennyi fontos dolgom volt. Például felhívtam a Sóst, hogy mondja meg a matek leckét, de ti ebből mit láttatok, mi? Csak annyit, hogy felröhögtem, amikor a tizedik viccet mondta, mert a Sós annyi viccet tud, mint senki más. Utána a Zebegényivel beszéltem egy félórácskát, mert felolvastam a dalszöveget, amit az új számunkhoz írtam, ő meg eljátszotta a gitárján, aztán ötletet adott a szöveghez, én meg a zenéhez, hát mi ez, ha nem egy, a fontos, kreatív és személyiségfejlesztő dolgok közül? Aztán direkt azért, hogy óvjam a mamát, elkészítettem a vacsorámat, ám semmi meghatottság, csak azt kaptam, hogy már megint a rádiót hallgatom a konyhában. Az bezzeg senkit se érdekelt, hogy magasröptű eszmefuttatás volt a modern zenei irányzatokról. Gondoltam, legalább ezt tudjam, ha már énekből se lesz meg a négyesem. Szóval nem mondtam semmit, mert akkor megindult volna a lavina, hogy „bezzeg a te idődben!”. Tudod mit, Apucimókus? A mi időnkben a biológia sokkal komolyabb diszciplína, mint az őskorban volt, amikor te koptattad az iskolapadot. Mert amikor te jártál gimnáziumba, ha megtanultad a százlábú hatvan lábát, akkor már megvolt a négyes. Minket meg olyanokkal fárasztanak, hogy endocitózis és amőboid vándorsejtek. Ehhez mit szólsz, mi? Ezt tedd ki az ablakba, a lótetűd, a százlábúd, vagy a bogaraid mellé…! Egészen véletlenül tudom a nagyitól, hogy a biológia nem volt valami erősséged. Mit kell egy tudományos melléfogásból ekkora ügyet csinálni? Nem te szoktad vigyorogva mesélni, hogy a Csőrös, a barátod az iskolában azt mondta, hogy a herezacskóban spórák termelődnek, és mégis orvos lett belőle? Ha nem tudnád, hamarosan beadom az év végi házi dolgozatomat, és akkor kijavítom ezt a semmiséget. Különben se érdekel se a biológia, se a kémia, és Isten megbocsássa szegény, megtévedt gyermeki lelkemnek, fizikus se lesz a te zseni fiadból. Humán beállítású vagyok! A zsenit persze nem tagadom; hiszen mindig azzal szoktál dicsekedni, hogy a te fiad vagyok.
– Szóval, hallgatsz? – bugyborékolt Apucimókus, egy pohár hosszúlépés mögött. – Nem tudsz mit mondani erre, igaz, te büdös kölyök? Tudod, én csak akkor szólok, ha igazam van. Hamarosan itt az év vége, s hányas leszel? Elsorolnád a jegyeidet? Meglesz egyáltalán ebből a fontos tárgyból a hármasod? És hogyan gondolod majdan az egyetemi felvételi bizottság elé állni, s bemutatni a siralmas bizonyítványodat? Nem törődsz a saját jövőddel, fiam, és ez igen elszomorít.
Momentán nem tudtam szomorkodni a jövőm felett. Ugyanis azon filozofálgattam, hogy miért hívják a hosszúlépést hosszúlépésnek? Ha meggondoljuk, ez egy marhaság. Mert itt senki se lép, hanem vedel. Igaz, aki ezt issza, az kevés bort, de annál több szódát vesz magához. – Apucimókus, nem akarsz orvoshoz fordulni? Hol van még az egyetemi felvétel…? – fűztem tovább a gondolataimat, és bűnbánó tekintettel lehajtottam a fejem, mert ez mindig bejön. Ha látja, hogy magamba mélyedek, és elgondolkozom azon, hogy minő borzalom, amit én itten tettem, akkor legtöbbször megenyhül. De lehet, hogy mostan egy kissé hosszabb lesz, amíg kidumálom magam… Az egyetemmel meg minek jön? Addig még kemény három évem van, és nem hiszem, hogy valakit is érdekelne, hogy mit produkáltam hajdanán Pufinak a bioszból? Jó, azt én is tudom, hogy a jövőm, az igen fontos dolog. És ha hiszed, ha nem, teszek is érte. Mert ha nem tudnád, én tervszerűen építem a majdani imázsomat. A magyarból igenis jó vagyok. Járok színjátszóra, és kiselőadást tartottam a reformkor magyar irodalmáról is. Kíváncsi lennék, hogy mit tudsz te egyáltalán Vörösmartyról? Jó, tudom, hogy a Balcsira menet, amikor a Velencei-tó mellett döngetünk, mindig elmondod, hogy ott fent, a domboldalban van a Vörösmarty-présház, de ez még nem lenne teljesen elég a jeles érettségihez. És kíváncsi lennék, hogy Balassi hány verséből tudnál idézni? Nagyi szerint irodalomból… Na, inkább nem fejtem ki, hogy mit mondott nagyi. Ugyanis az édesanyád nekem mindent elmondott rólad. Engem érdekel a gyerekkorod, legalább annyira, mint téged az én eljövendő felnőttkorom, és nagyokat szoktunk a nagyival vigyorogni…
– Akarsz valamit mondani, fiam?
– Nem, illetve, igen…
– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?
– Izé… Piszkos a köldököm… – mondtam, mert közben észrevettem, hogy valami fekete trutyi van a horpadásban. A Tari Zsuzsi szerint igen szép a köldököm. A doki hajdanán ügyesen nyiszálta el az édes jó anyámhoz fűző utolsó, közvetlen fizikai kapcsot. Nem dudorodik ki, mint egyeseknek. Azt marhára tudom utálni, amikor olyan, mintha egy serclit dugott volna oda. Az enyém jó mély, és ha beledugom az ujjam, majd kipöckölöm, akkor cuppantani is tudok vele. Lehet, hogy a Zsuzsinak egyszer megmutatom… Ha megfelelően intim lesz a szituáció. Talán még azt is megengedem, hogy ő is cuppantson…
– Ez jellemző – hördült fel az ősöm.
– Nyilván igazad van – pofáztam vissza, de csak magamban, mert tudom az illemet, és legfőképpen azt, hogy Apucimókus mire ugrik. Hát arra mindenképp, ha nem értek vele egyet a gazemberségemet, lelkiismeretlenségemet, semmirekellőségemet és tiszteletlenségemet illetően. Ezért most kuss van, és ha eljő az alkalmas pillanat, akkor majd jöhetnek az észérvek, s győzzön a jobb! De egyelőre nem mutathatom ki szellemi fölényemet, főleg azért, mert van némi igazság abban, hogy ha néha belenéznék abba a rohadt biológiába, akkor jobb lehetnék belőle. Ám ahogyan a papámat ismerem, ma már nem lesz tanulás, mert eléggé hosszadalmas egy ilyen gyermekmeggyőzési akció nála. Még csak ott tartunk, hogy „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni”. Még hátra van a „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és a „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat”. Megjegyzem, nem értem ezt az autógyár dolgot. Miért nem emleget sose kenyérgyárat, lovaglóiskolát, vagy teszem azt szoftvercéget? Mindig autógyárral jön. Jó lenne egyszer egy Shopping Centert nem örökölni, bár a Jóisten látja a lelkem, akar a franc egyelőre bármit is örökölni Apucimókustól. Még egy félreprivatizált húsüzemet se emleget sose, bár az azért se lenne jó, mert az elmaradt béreket nem tudnám kifizetni a zsebpénzemből. Arra keresztet vethetnek a melósok, mert már jó előre be van táblázva. Venni kéne egy Ganajtúró-kazettát, az osztályban nem veszik emberszámba azt, akinek nincs Ganajtúró CD-je vagy kazettája. Aztán meg kell venni a mamának a három vizespoharat, amit a múlt héten eltörtem. Állítólag tartozom a családi költségvetésnek egy farmerral és egy edzőcipővel is, mert ki győz engemet ruházni, ha minden holmimat szétrúgom?
Szóval most az a kérdés itten, hogy mit örököljek? Ezen el kell töprengeni, mert a kérdés fel van dobva a papa által. Meg kell beszélnünk, ez igaz, de a vágóhíd szóba se jöhet! Egyszerűen nem bírom a vér látványát. Nagyi szerint a papa is rosszul volt, ha tyúkot vágott, tehát nem értem, mit erősködik ezzel a vágóhíd dologgal? Az a sok szegény jószág, amint a vérpadra hajtják őket, és nem tudják, hogy utolsó órájukat élik, ez állati (azaz embertelen)! Nem vagyok egy kimondott állatvédő, de azt el nem tudnám képzelni, hogy a vágóhídon dolgozzam. Még akkor sem, ha azt örökölnék is… – Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdően néz rám a fotel mélyéről.
– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!
– Na, gyere ide, édes fiam! – foglaltam helyet kedvenc karosszékemben, és rágyújtottam egy kellemes cigarettára. Tudom, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget, de egy dolgot elfelejtenek: megnyugtat. És az ilyen helyzetekben nagy szüksége van az embernek a nyugalomra. Ugyanis ez a büdös kölyök megint egyest hozott az iskolából. Persze, ettől nem dől össze a világ, de az én vállamon nyugszik a felelősség terhe a jövőjét illetően. Egy Bánáti Oszkár jövője elevenbe vágó kérdés… Tehát most beszélnem kell a fejével. Fiam leomlott a heverőre, mint egy csúcstechnikával lerobbantott amerikai toronyház, és kérdően nézett rám. Nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a kérdést:
– Meséld el nekem szépen, hogyan is…? Azért az mégse normális dolog…, akkor ilyen jegyeket…! Mi akarsz te lenni…? Mert mi…, álmokat…, hogy egy jóravaló… belőled. De ahogyan látom…! – Ilyen, és ehhez hasonló érveket sorakoztattam fel, és kíváncsian vártam, hogy mit is tud ezekre válaszolni? Mert álmodozni, azt aztán tud! De, hogy valamit tegyen is az álmai megvalósításáért? Azt már nem! Bezzeg az én időmben! Nem tudom, hogy ezek a mai gyerekek hogyan képzelik el a jövőjüket?
Ámbátor, ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, akkor a saját jövőjük nem a gyermekeink kezében van. A kormány, a politikusok, és nem utolsósorban az iskola felelőssége, hogy jóravaló állampolgárokat neveljenek! Természetesen az én fiamból is! Mert mit tehet az én gyermekem arról, hogy a tananyagot mindig csak emelik? Ezt mondanák meg a nagyokosok odafenn, de azok csak folyton hőbörögnek ottan! Itt van például a biológia, amiből bezúgatta a Pufi, mert pikkel rá. Négy jegye van már, és mégis őt feleltette, és nem a Kiébert. Na, persze, a Kiéber Dóri papája…. Brókercége van, és a Pufi egészen véletlenül náluk kamatoztatja a pénzét. Mindig tuti tippeket kap a részvények árfolyamáról, és a várható folyamatokról… És ennek a levét az én fiamnak kell meginnia! Ezer százalék, hogy abból vette a Pufi az új kocsiját. Mert ezt a Gál papája mondta, aki a Pufiékhoz közel lakik, és ugyanahhoz a zöldségeshez járnak, és tőle hallotta. Ilyen korruptak ezek a tanárok, dögre keresik magukat, és még nekik áll feljebb! Hogy jón egy ilyen semmi ember ahhoz, hogy az én szép, okos, tisztelettudó és becsülettel tanuló, jóravaló fiamnak egyest adjon? Mi?
Az előbb említett szép és okos gyermek, mintha nem figyelne teljes odaadással.
– Mondd, figyelsz te egyáltalán? – kapta fel fejét gyermekem az atyai dörgedelmemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből… – folytattam. A fiam természetesen figyelt, mert amint rám nézett, mintha valami halovány érdeklődés csillant volna meg a szemében.
– Hol is tartottam? – kutattam a félbehagyott gondolatok között. Ja, a Pufi, akinek volt mersze bezúgatni a szép, okos…, stb. gyermeket. Persze nem áll egyedül, mert ott van a Gyök, aki a matekot tanítja. Illetve az a baj, hogy nem tanítja. Mert kérem a mai iskoláktól mindent el lehet várni, csak azt nem, hogy megtanítsák a szép, okos…, stb. ifjúságot. Felállnak a katedrára, és előadnak, mintha legalábbis egyetemen volnának, vagy egy politikai gyűlésen, ahol ez természetesen elég, de nem egy gimnáziumban! Éppen hogy leadják az anyagot, és máris rohannak tovább, mintha a kultuszminiszter hajtaná őket! Semmi gyakorlás, pedig az fontos! Mert kérem én is jártam gimibe, és akkor természetesen minden másképp volt. Ez meg is látszott a bizonyítványomon. (Igazán sajnálatos, hogy nem tudom a gyermek elé tárni, ugyanis úgy eldugtam, a múltkori fejmosás után, hogy nem találom…) Most pedig…! Á múltkor a fogadóórán a Gyök majdnem kihozott a sodromból. Azt mondja, hogy az én szép, okos…, stb. fiam keveset gyakorolja otthon a matekot! Hát úgy méregbe gurultam, hogy majdnem megkérdeztem, ugyan mondja kedves tanár úr, maga mi a jó fenét csinál az órán? Nem az a dolga, hogy az ifjúságnak átadja a tudását? Nem vakarózni kellene az órák alatt, hanem oktatni! Es ehelyett minden tanár át akarja hárítani a felelősséget a szülőkre. Mert csak ezt tudják. „A gyermek alszik az óra alatt” írta be a múltkor is az ellenőrzőbe, de azt már figyelmen kívül hagyja, hogy ő is ott ült a tévé előtt, és nagy bambán nézte a Bajnokok Ligája döntőjét. Ki tehet róla, hogy éjfél körül lett vége? Mi? Irigyelnek ezek mindent az ifjúságtól. Teljesen hülyének nézik a szülőt. Még hogy keveset gyakorol az én…, stb.
Hiszen annyi dolga van! Az első ugye a tanulás, ez az, amit sose lehet elbliccelni, és ezt az édesanyjával mindig betartatjuk. Már majdnem elmondtam a Gyöknek az én szép…, stb. fiam iskola utáni napirendjét. Mire hazajön az iskolából már van vagy fél öt. Mert mindennap van valami délutáni elfoglaltság.
Az iskolában kosarazik, hárfázni tanul Celesztina nyanyánál, de ez egyre nagyobb akadályokba ütközik, mert egy hárfát nem lehet hazahordani, s így sok időt venne el, ha elküldenénk naponta gyakorolni. A kerületi művházban színjátszó körbe jár, mert olyan Isten áldotta tehetsége van a színészethez, hogy azt egy Pufi, vagy pláne egy Gyök sose tudná felfogni! Aztán hetente jár a könyvtárba – bár fogalmam sincsen, hogy mi a jó fenét tud ott annyi ideig vacakolni…
Na, hazajön, és akkor ennyi kimerítő és agyat fárasztó (legyen bármennyire is tehetséges) tevékenység után, kénytelen némi energia-utánpótlásra. Majdnem belezavarodom a megfogalmazásba. Szóval megvacsorázik az én szép…, stb. fiam. Természetesen maga készíti el. Na, ehhez mit szólsz Pufi? Persze te akkor döglesz le, amikor akarsz, csak a gyereknek kell állandóan tanulni! Vacsora végeztével egy kicsit leengedem sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, s csak utána áll neki a tanulásnak. Nyolctól kilencig gőzerővel tanul, aztán zavarom feküdni. Jelzem, nekem elég volt napi fél óra kemény tanulás, ebből is látszik, hogy szigorúan fogom a kölyköt. És aminek nekiül, azt meg is tanulja az én szép…, stb. fiam. Különben honnan tudna akkora marhaságokat, mint az endocitózis és amőboid vándorsejtek? Erre persze nincs mit mondanod, Pufi, te… te… te pedagógus…! Teljesen kiszáradt a szám, így kénytelen vagyok egy hosszúlépést magamhoz venni.
– Szóval, hallgatsz? – néztem a fiamra a pohár mögül. – Nem tudsz mit mondani, büdös kölyök (sajog atyai szívem, hogy így kell szólítnom az én szép…, stb. fiamat)? Tudod, én csak…, ha igazam van. Hamarosan itt az év vége… Elsorolnád…? Meglesz egyáltalán…? És… majdan az egyetemi felvételi… s bemutatni a siralmas… Nem törődsz a saját… és ez igen elszomorít – mondtam, bár teljesen biztos voltam benne, hogy az egyetemi felvétellel nem lesz baj. Ugyanis a gimnáziumi osztálytársam, a Koleszics nagyon magas lóra került, s az egyetem és a minisztérium között ingázik, attól függően, hogy éppen melyik párt kormányoz. Majd intézkedik, a régi barátságra való tekintettel. De ezt ugyancsak nem tudhatja az én szép…, stb. fiam. Nagyon kemény munkát várok el tőle, sajnálom, de amit a tanárai nem hajlandók megtanítani, azt itthon kell pótolnia. Mert első a jövője. Bevallom nagyon sok gondot okoz ez a fontos kérdés. Nem tudom eldönteni, hogy hova adjam? Hivatást válasszak-e neki, vagy pénzt keressen? Ez a nagy kérdés! Azt már sikeresen kivertem a fejéből, hogy tanárnak menjen, újságírónak vagy politikusnak én nem engedem, maradna a jogi vagy pénzügyi pálya, ha meg akar élni. Ugyanis ez az egyes, amit a hülye Pufitól beszedett, egyáltalán nem számít, ha normális foglalkozást választ magának. Azt hiszem, be kellene mennem a Pufihoz, és jól beolvasni neki:
– Na, ide figyelj, te elfuserált hájpacni! Hogy mertél az én… Nem, nem jó! Ezt így nem lehet, elvégre kultúrlény vagyok, és meg kell mutatnom ennek az intellektuális trágyadombnak, hogy szellemileg nem ér fel hozzám. Különben is lehet, hogy hormonzavarban szenved, vagy bulémiás, és a testi hibákkal ékelődni nem vall emelkedett intelligenciára.
– Kedves Alagi tanár úr! – kezdem majd, bármennyire is nehezemre esik türtőztetnem magam. És finoman fogalmazva, jól beolvasok neki, feltéve, ha ért a magyar szóból és a jól irányított, rejtett célzásokból. Egyébként ha minket tanított volna, a Csőrös biztosan Valaginak nevezte volna el.
Azt hiszem, mégse megyek be, nehogy elvágja egy életre a fiamat. Ezek bosszúállók mint az olajmaffia, és a gyerek issza meg a levét. Különben is, kit érdekel a jogi karon, hogy hány szeme van a póknak? Nem igaz? Néha-néha emlegeti a gyerek, hogy a színjátszóban a Joli néni arra akarja rávenni, hogy menjen a Színművészetire, de ez hamvában holt ötlet, mert ott senkit se ismerek…
A fiam mintha mondani akarna valamit. Na, végre, úgy látszik mégis van foganatja annak, hogy a lelkére beszélek. Mindig tudtam, hogy az én szép fiam egy pozitív szellemi alkat, akinél nem használ az erőszak, de az észérvekre mindig is vevő. Meg kell beszélnünk a problémákat, egymás szemébe nézve, mint férfi a férfival.
– Akarsz valamit mondani, fiam? – néztem rá.
– Nem, illetve, igen…
– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?
– Izé… Piszkos a köldököm… – mondta ez a büdös kölök.
– Ez jellemző – hördültem fel, mert azt már mégse tűrhetem, hogy ne figyeljen az intelmeimre, amikor kiteszem a lelkem, hogy észérvekkel meggyőzzem a tanulás fontosságáról. Hogyan képzeli ez az ebadta, hogy amíg én frappánsan érvelek, addig ő a köldökében turkál? Ez már túlmegy minden határon! Ahelyett, hogy éjt nappallá téve tanulna, ilyen baromságok kötik le, hogy piszkos a köldöke! Menjen és fürödjön meg…
De most a tanulás fontosságáról beszélünk… Mert legyen az egy olyan mellékes tantárgy – és a mellékest itt a továbbtanulás szempontjából értem –, mint a biológia, fontos ismereteket ad. Azt mindenki tudja, menjen bár humán vonalon tovább az érettségi után, vagy mérnöki pályát is választhat, hogy a biológia fontos, mint az általános műveltség körébe tartozó tantárgy. Hiszen erre a mindennapi életben olyan szükség van, mint egy falat sörre a Fradi-meccsen! Hogy úgy mondjam, a biológia mindennapi tudomány. És ebből az alaptantárgyból zúgott be ez a semmirekellő… Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak?
Azt hiszem, egy kissé keményebb hangra kellene váltanom, bár tudom, hogy vannak szituációk, amikor nem a legcélszerűbb, ha az ember az elsőszülöttjének a gazemberségét, lelkiismeretlenségét, semmirekellőségét és tiszteletlenségét emeli ki. Főleg olyankor, amikor enyhén szólva, ezek a tulajdonságok abszolúte hiányoznak az ifjúból, aki mindössze gyerek, és ezért talán egy kissé hanyagabb, mint én voltam hasonló koromban. Azt azért tudomásul vehetné, hogy némi igazság van abban, hogy ha néha belenézne abba a rohadt biológiába, akkor jobb lehetne belőle. De hát én nem vagyok egy Cejzel, s a pszichológia nem a kenyerem, így csak néhány megszívlelendő kérdést teszek fel, amin remélem, hogy elgondolkodik: „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni”, meg „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és a „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat”.
Az mindenesetre biztató, hogy amíg beszélek vele, lehorgasztott fejjel mélyed magába, és azon jár az agya, hogyan is javítsa ki ezt a valóban csúnya jegyet. Mert egy szónak is száz a vége, ki kell küszöbölni ezt az egyest, s lám az én szép…, stb. fiam most azon töpreng, hogyan tegye jóvá mulasztását. Ez biztató. Van remény, hogy nem falra hányt borsó a szavam. Mert a felnőtt véleménye mérvadó, a gyermek ezt megszíveli, ettől halad a világ, épül-szépül az ország.
– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdezte váratlanul.
Hát ez meg mi? Én ki teszem a lelkem, és ő… Legyintettem. – Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!
És egy reggel arra ébredtem, hogy
elegem van
a szálkátlan mosolyokból,
az angyali-fényűvé polírozott mókusarcokból,
a beláthatatlan rejtelmű gödröcskékből;
elegem van
az új álomba andalító, babusgató ébresztgetésekből,
a kávéfőző barátságos, hajnali dorombolásából,
a kenyéren reklámvigyorral terpeszkedő margarinból,
a szendvicsek engedelmes sorakozójából
a csontfehérre domesztikált tányéron;
elegem van
a találkák türelmesen előretolt,
személyem-tisztelő pontatlanságából,
a szavak fölé biggyesztett csillagocskákból:
(lábjegyzet-apróbetűvé álcázott „Hogy vagy”-okból)
mik végül úgyis behálózzák ezt a
pontos hűséggel ketyegő,
harctalan, méla mesejátékot;
hogy ebben a történetben elfelejtettek
szerepet osztani a gonosznak.
S mégis.
Nyers húsom néha önmagára cáfol.
S egy falon magát átszülő hang istenhozzádjára,
cincált szövetként engedi hullani tokjából
az összes csontokat;
hogy aztán egy reggel arra ébredjek,
elegem van…
Csak csörgött a falakon az a sokezer,
csonttalan szájból fröcskölő „avemaria”,
mit szutykos kezünkkel tapicskoltunk képpé;
e képtelen történet(et).
Áhitatmentesen szundítottunk „az egy”
ősünk dicsővé gyávult kálváriáján.
Csak néha, valami átkozottul messzi kívánság
libbentett egyet a szemhéjakon;
a félhomályban billegő gyertyalángok dallamára.
Méz-zizegésü harangok tétováztak,
majd szólásra intve tovább hallgattak.
Áldozatokat menesztettek terheinkért, mire
a küldöncök közel 1500 napig légiesen jártak.
Kecses mozgásuk irigyelvén:
táncórákat vettünk.
így lett jelzőnk a lompos és a lomha.
Apró kézfejünkön feketévé serkent a szőr.
Szánk harmata alattomossá zöldült.
Lassan kiiktatódtunk az
széles'b társadalmi körökből.
A pontos odúkat gyorsan beszuszogtuk.
Minden repedésben ott voltunk.
Áporodottá finomult légterünk sürejében
vívtuk a szerkesztett szabályok szerinti álcsatákat.
Világra szóló tetteink az egyes szám
dobhártyájának porondján bukdácsoltak.
Ám egyszer a bűn megbocsáttatik.
A legnehezebben talán az „aztánt” viseltük.
Csak álltunk a dermedt napsütésben.
A fémesen csillogó esőszilánkok,
a szél szaggatta buckák kristály-vésői
neki-nekicsapódtak az ismétlődő arcoknak.
Remegő állal üdvözöltük a régi mestereket:
meg nem idézett ősök nyelvén könyörögtük
a sosem tanult imát,
valami aprócska ránc táncáért a száj sarkába.
Lassult idegekre
mélyhűtött por szitál.
Nap nap után
éjeken át hangzik
takaró-mélyi-fulladt-sötétből
tollakszűrt fényért az ima.
(„Holnap” őrlődik
méregszag-keserű
fogak odvai közt.)
Alattomos neszek kúsznak csak.
Takaró szélére toccsant
őrült segg súlya
becéz otrombává rég-hitt tündérmeséket –
önlángjával-gyújtott máglyára küldi a tűzhajú lányt.
A kupak, ím, elveszett.
Ha a tubust kifacsartátok,
dobjatok ki.
A hintó megállt.
Majd ablakában egy intés
pontnyi emlékével,
kongva kacsázott tovább.
Nem szedtek vámot a város kapujában,
de mosolyomra közönyt „matricáltak”.
Azt mondták, itt ez a szokás.
Lucskos sikátorok mélyén haladtam, a
csillagoktól hangszigetelt sötétben.
Házak egymásutánja
vicsorította rám arctalanságát.
S bár a szürkült muskátlik tövéhez
odasuttogtam érkezésem titkát,
reggelre elnyíltak a kócos szavak.
Kofferem feneke lassan néma foszlósnak eredt.
(Szemérmetlenül mutogatta macskakövek
réseinek gyomra tartalmát.)
Királynőd díszem még láthatatlan repedéseibe
az ég koldus cseppjei szivárogtak.
E langy áztatta éjszakára
vészterhes nappalok következtek.
Valami tompa, fénytelen orkán sodorta
vonatok, autók vágtattak
huzatos, koszos kis zugom
tekintetemtől üvegesült ablaka alatt.
Zászlók eszeveszett lobogása
lámpaoszlopok keretébe feszítette az
addig alattomos magányossággal tekergő,
műanyag vedlésfoszlányokat.
A kinti világ tükrében magát szemlélő,
légypettyes függönyöm arcán
meg-megrándultak a ráncok.
A lavór aljából néhány
cseppet ujjaim végére akasztok:
tenyerembe gyűljön az Óperenciás!
Tükörszilánkok emlékezetében tisztulok.
Tarkóig… valami furcsa bizsergés pásztáz:
a torzító ragacs hámlásai talpam alá gyűlnek.
A körém szórt, szigorú papírok kérlelő
tekintetemre puha fészekké szelidülnek.
Ma álmodok egy mesét.
(Megálmodom falon túli homlokotok ráncait.)
Holnap, ha ajtómon kopogtok, meztelen
lábatok puhán kuncogó papucsba rejtem,
s a csésze forró leheletétől párásult
pillák szivárványával színezzük
– hol nem voltunkig –
ezt a csattanóban történetet.
Titkon tapogatom ki a józan homlokú csempét,
s vetem neki válliglan
(vállamiglan)
a zsáknyivá tompult súlyt
(súlyom),
hogy finom, elleplező eleganciával
teremtsem neked örömem
hamvában sült, utolsó-rózsaszín mítoszom.
Mosolyom mögött; megvakult,
szürkeség-szitálta tekintetem előtt
vonultak el: az óceán, a kikötőbe szórt
sirállyal, fecskével fűszerezett kis dereglyék-
(meg a cápahús, amiből – mesélted – egyszer: degeszre…)
– életem sosemvolt színhelyeinek, idilli emlékei.
Kellemes langy… enyhe fuvallat… zsongító ringás…
Jelentéshomályosult szavak értelmét kutatom:
ha kilóban mérjük a napokat,
hány torma az egy év?
Ajtócsapódás…: kereszthuzat-öngyilkosság-
–pörkölten peregnek a madarak a feketült fedélzetre;
hajtőtől csorog, olvad a kép:
életem sosemvolt színhelyeinek, idilli emlékeiről.
Alattunk bölcs, fekete víz,
köröttünk óbégató, kerge tömeg.
Haladunk.
Nyomunkban apró örvények.
Járásunk hibás: hát lábszárunkon
csorog az álma-riasztott folyó.
Kék arcunkon dermedt félelem,
zöld hajunkat valami part felőli orkán cibálja.
Egymás végtelen pillanatú perceibe burkolódzunk;
azok színes lomokat húznak
tisztátalan bőrükre;
hétköznapjuk szagtalanságának bűze
át-átüt a molyszaggatta lyukakon.
Idegen ékeik piros-sárga porában fuldokolva
korhasztották előlünk csónakjaik.
Szemetet szórtak karcsú nyakunkba.
Körmeink alá szitkokat sugdostak.
Mert
némán, riadtan, tisztán
haladunk.
Nyomtalan, alaktalan lebegésünk
észrevétlen oldódik fel a csámpás, hajnali ködben.
Valaki észrevétlen kötötte fel a kendőt.
De nem baj.
Most jó a fölmentő sötét.
Azt mondják:
vak tapogatódzásunk mentén
elnéző mosolyok kacsintanak.
De nem baj.
És az sem baj,
hogy nem találjuk a kijelölt oldalakat.
Sőt!
„Uram, a balod szabad?”
Tudom, hibámul róják majd fel
rajtam feledett illatfoszlányaid,
de… ha megkérhetlek:
őrizd percre a szélcsendet!
Köszönöm.
Jól esik, hogy törődsz velem,
de mondd,
tested lassú hegeit mért szaggatod;
s miért közeledsz felém tűt és cérnát fontolva?
Én letérdelek elébed,
s játékból – álmot mímelve – bevallom szerelmem.
Gyengeségemben kimentem úrnőd
hamisságait az égő kastélyból;
és szolgáddá leszek azon pár órányi-esztendők során.
(Úgyis tudom a végső jutalmat.)
De a fények nyugovója után engedj
hazatérnem királynőivé álcázott lakomba,
hol
a zár kattanásával pattogzik le bőrömről az álruha.
Számból kiöblítem a belédiktált szitkokat,
s minden tanult szerelmes szót.
Majd fáradt tagjaim pihentető álomba burkolom.
És másnap az utcán ismerj fel
a gyöngyös ragyogás alatt!
Én leszek.
És ne térdelj hódolóim közé,
de térj haza,
kötözd be az újra szivárgó sebeket,
s olts aranyló ruhát!
Aztán valamelyik füstös kiskocsmában
meghívhatsz egy italra.
Golmard András elégedetten szemlélte remekművét, széles vigyorral nyugtázva annak elkészültét. A szobában szerszámok hevertek mindenfelé teljes rendezetlenségben és felismerhetetlenül, mert a lakásban mindent félcenti vastagon lepett az afrik. A fűrészportól elborított tárgyak kusza halmaza és az újságpapírral letakart, de porral fedett bútorok összképe úgy festett, mint Montserrat vulkáni hamuba fulladt szigete.
A szoba közepén állt alkotása: hosszú napok áldozatos munkájának végeredménye, egy első látásra kiismerhetetlen, bonyolult szerkezet.
A monstrum középpontjában nyakatekert faállványzat magasodott, A tákolmány két függőleges merevítőrúdjának a belsejét Golmard hosszában kivágta, ezáltal egy sínpárt alakítva ki, amelynek a tetejébe, ha például – megfelelő biztosítékkal és a szükséges nehezékkel ellátva – rozsdamentes acélpengét függesztettek volna, kitűnően beválna nyaktilónak.
Golmard András meglepő módon éppen annak szánta mesterművét.
A guillotine lelke azonban nem holmi közönséges fémdarab – bedolgozott roncstelepi hulladék – volt, hanem egy igazi szamurájkard, melyet Golmard annak idején Tokióban vásárolt, ahová turistaként vetette a szerencséje. A szuvenírüzletben – talán a naivabb amerikai látogatók hülyítésére – a nagy sógun, Toronaga Iaszu kardjaként állították ki a fegyvert, díszes hüvelyéből félig kivonva. Golmard persze nagyon is jól átlátta a csalást, ám mivel a pengét igen jó minőségűnek, árát pedig nevetségesen olcsónak találta, úgy döntött, megveszi a kardot.
Most ott függött, az ablakon beverő napfényben csillogva, az állvány tetején, mint a karácsonyfa csúcsára tűzött angyalka. A pengének a sín által közrefogott szakaszán kétoldalt három-három kilogramnyi ólomnehezék ült. Köztük kényelmesen elfért egy emberi fej.
A koholmány két méter magas volt – Golmard ágyának tartógerendáit használta fel merevítőrúdként. Ebből a magasságból siklott alá a kard, ha a „felhasználó” kibiztosított egy apró fapecket a szerkezet alsó részén, ahol egyébként áldott kényelemben, puhán kipárnázott támasztékon nyugoszthatta fejét, várva a kíméletes, gyors végzetet.
Golmard tökéletes munkát végzett, egy átlagos halandó szemével mérve, műve az elképzelhető legfájdalommentesebb, minden szenvedést kizáró halálra teremtett lehetőséget majdani felhasználói számára.
Ám ő nem érhette be ennyivel. Gondolatmenete nem szakadt félbe ott, ahol a racionalitás másoknak megálljt parancsolt volna. Empatikus alkat lévén átérezte, micsoda iszonyattal járhat az a pár másodperc, amíg az áldozat agya még működőképes marad, és érzékeli, hogy fejét elválasztották törzsétől: csonkasága immár örökkévaló.
Nem hagyhatta ennyiben a dolgot, muszáj volt megoldást találnia erre az égető problémára.
Beszerzett egy gépkocsik balesetbiztonságának teszteléséhez, gyári crash-próbákhoz használt próbababát, és azt ültette a nyaktiló alá.
A feltaláló izgatottságával még néhányszor körüljárta találmányát, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
A bábu fejét most egy, a tiló oldalában elhelyezett doboz fogta körbe. Az acélfalú láda tetejéhez golyóálló üveglap volt rögzítve. Ennek szerepe az volt, hogy a doboz fölött elhelyezett, a láda belső világítását egy, annak felső részébe vájt nyílásán keresztül biztosító lámpát megóvja a nemkívánatos roncsolódástól.
A doboz aljában, ugyancsak sérülésbiztos rekeszben, kisméretű vetítőablak lapult meg. Az áldozat, mielőtt kényelembe helyezte volna magát a nyaktiló alatt, számos fénykép közül választhatott, aszerint, mit kívánt látni élete utolsó pillanatában. Meditáló Buddha-szobor, az evangéliumot hirdető Krisztus, budapesti látkép a Lánchíddal és a várral, a Kék Bolygó a Holdról szemlélve, híres sportolók és közéleti személyiségek arcképei, vagy a szélben lobogó magyar zászló, esetleg pornóképek: a választható felvételek között majdnem minden megtalálható volt. De különleges kívánságra, a rekeszben akár egy rendes méretű borotválkozótükröt is el lehetett helyezni, az önmagukkal szembenézni nem félő, a kihívást merészen vállaló kevesek számára.
Golmard – boldogan a tudattól, hogy minden rendben találtatott – most a kapcsoló felé nyúlt. Kibiztosította a pecket a guillotine aljában.
Egylépésnyi távolságból szemlélte, amint a penge alázuhant a magasból. A próbabábu tarkóján, mielőtt lefejezte volna, keresztülvágott egy apró fémhuzalt, ezzel zárva egy áramkört és működésbe hozva egy parányi gyújtószerkezetet. A csattanással szinkronban, amint a kard a támasztékon landolt, elpukkant egy kis petárda, amit Golmard a kísérletet megelőzően erősített a bábu homlokára.
És egyidejűleg eldördült a pisztoly is. A pisztoly a doboz oldalába vágott nyíláshoz volt rögzítve. A ravaszt a nyaktilóhoz kötött madzag rántotta meg, hibátlan időzítéssel. Egyelőre csak egy vaktöltényt sütött el, ám a tárat a következő alkalmakra robbanólövedékekkel töltötte meg.
A gyakorlati tesztelés első szakasza ezzel sikeresen be is fejeződött.
Golmard eltávolította a bábu leszeletelt fejét a dobozból. Majd ellenőrizte, hogy a vetítőrekesz és a világítónyílás ablaktörlői – melyeket gombnyomásra lehetett működtetni – biztosan beválnak-e majd, ha később igazi vérfröccsöt és csont- és velődarabokat kell majd eltávolítaniuk.
Eztán kiment, és még egy pillantást vetett a lakásajtójára kitapasztott hirdetményre.
BÉRMENTES EUTANÁZIA
Halálos betegek! Megcsalatott szerelmesek!
Kilátástalan helyzetekben rászorulók!
Itt és most megoldást lelhettek minden problémátokra.
(Az előttetek jövő földi porhüvelyét kérem a készülék elől eltávolítani, előre is
köszönettel!)
Használati utasítás a tévé mellett!
A lakásajtót nyitva hagyta.
A hirdetmény egy változatát korábban elküldte az Emberi Halálért Alternatív Csoportosulás web site-jára az interneten.
Elégedett mosoly ült az arcán. Nekilátott a lakás kitakarításának. Eltisztította az afrikot, kiszellőztette a fűrészportól reszelős levegőt, szépen elpakolta a szerszámait.
Ellenőrizte, hogy a majdani felhasználók számára oda van-e készítve elegendő mennyiségű utánpótlás dinamitból, a pisztolyhoz való munícióból, valamint tartalék detonátorokból.
Más teendője nem maradt, így következhetett a gyakorlati tesztelés második fázisa.
Most maga bújt be a dobozba, Toronaga Iaszu kardja alá hajtva a fejét. Közben eszébe jutott, milyen mulatságos, hogy sokan éltek-haltak volna Nipponban azért, ha Toronaga Iaszu lehetett volna az ő tiszteletbeli segédjük, mikor szeppukut követtek el.
Az általa választott képen – egy régi, fekete-fehér felvételen – egy marhavagon volt látható. A szerelvény oldalában, a még nyitott tolóajtónál gyerekek százai nyomorogtak egymás hegyén-hátán, bús fekete szemeikkel a messzeségbe bámulva.
Gyönyörű, puha köd
óv a sötétben,
csak magadat látod,
ilyenkor szebb vagy,
sőt, halálozási arányod
is jobb, mint az átlag.
Kupolák fénylenek
a bolygók helyén
(kalapot emeltek a házak),
hogy sokasodnának Köd és est –,
Est és köd-típusú képek,
ha nagy impresszionisták
élnének manapság.
A világ újra egyszerű,
képlékeny, akárcsak születése
vagy sírás után.
Teremtünk is elégedett,
szakállával babrál.
Boldogságod hosszabb
néhány pillanatnál.
Sárga holdak bámulnak be minden résen.
Csiszolatlan éjszakákon követelik büntetésem.
Vallatnak a kialvatlan ablakszemek
álom híján számolom a sápadt képű esküdteket.
Meleg nappalaim levetettem neked.
Nagyon fázom. Mindent beismerek.
Törvénylenek a félreértett évek.
Összes vétkem testet öltött,
miért a tiédet,
hogy fogom még egyszer megfelezni
a megmaradt felem.
Te-óta félek.
Magam szeletelem
– Nem történt semmi.
Tényleg nem. Ami meg… lényegtelen.
És ha szeretlek, hát nem azért.
Annak ellenére.
– Szeretlek. Kimondtam (a) végre.
Értsd meg most, ha tudod, visszamenőleg.
Valami utólag is kell.
Sok volt az előleg.
Jó úton jársz, jó göröngyös,
buckákkal van kikövezve.
Pokolba vezet, mint minden út
(persze Rómától sincs messze),
egy század túlvilágtalan (ez a 20.)
iszik vagy (üdvre) szomjazik,
boldogan vonul, csak az út vezet
(és csakis józanul),
a műemlékjellegű buckaköveken
hangosan kopog 10 ezer köröm
– azután csöndesen.
Elévültem, mint szavaid,
nem kérhetsz számon
csókot,
költeményt,
saját múzsám én leszek,
s a szegény, felfeslett hegyet
magam
foltozom
csakis Szent Gellért tiszteletére.
Nem tanultam meg főzni
a kedvedért.
Hullt falevéllel játszott a lábam,
s a sárgult holttesten megtaláltam
a bíbor foltokat is.
Zöld volt, sárga, majd bordó,
egyazon test és mégsem hasonló…
Ugyanaz vagyok, és mégsem hasonlít
rám a tükör, ha belenézek.
Keresi bennem a kémet.
Vagy hátha az egész hamis?!
A Zöld, no meg a Sárga
elmentek a vásárba,
hogy vegyenek… bíbor foltokat is.
Dobhártyámon
barna hangod hiánya
– konok feszület.
Most már látom… hiába,
két karom tág magánya
vak vágyakra született.
Bolygónkra boruló paplanhéj
szelíd árnyait nyújtva
beterít. Látod, itt újra
rólad bimbózott a barna éj.
Alkohol. Ismeretlen hangok.
Ki akartam kaparni alóla őt…
de a reggeli joghurtba
belefulladt a kiskanalam,
és este már nem találtam ott senkit.
Ismerős álarcosok járnak a
közismerten járhatatlan utakon.
Kollektív bűntudatom
kafkai társai.
Arra ébredtem…
Beteljesült az álom.
Végigstatisztálom,
majd leülök szépen,
s érdeklődve nézem,
ahogy elbomlok:
láb, csípő, mell, homlok.
Nos, ennyi az egész,
hisz féreg és penész dolga csak,
s hogy vastag szenny takar
– néző vagyok –, nem zavar.
Szivárványútján a reggel
látott egy nárciszarcú nőt,
édes-szomorú szemekkel.
Dalolni látszott a délelőtt.
Aranytányért az ebédhez,
aztán még vöröset varázsol,
hogy hidd, nem ő a vétkes,
de ideje megszületni – máshol.
galacsinná aszalt gondolataim
síkos lepedőmön gurigatom
papírba sodrom letüdőzöm
füstjét dobozba zárva őrzöm
síkos füstjét letüdőzöm
dobozba sodrom sárga bőröm
gurigatom letüdőzöm
aszalt füstjét lepedőmön
síkos galacsinná sodrom
gondolataim
– A Don Kihótt-e?
– dudált rám egy kis Fiat
Unamono itt.
Rémülten hátráltam meg:
– Üdv, jó szélmalomharcos!
Bevezetésképp csak annyit: írásomnak kezdetben egy – véleményem szerint – sokkalta jobban csengő, bár leplezetlenül hatásvadász címe volt. Ámde ezt, hosszas fejtörés után, a legutolsó pillanatban elvetettem. Őszintén megvallva, nem akartam ujjat húzni valamely egyházi hatalmassággal, hisz a bíbornoki palástok és a hozzájuk tartozó ábrázatok mostanság messzire vöröslenek.
Nos, íme dióhéjban a történet.
… A macskát Feri, a karbantartó találta egy deres, ólomszürke reggel, nem sokkal munkakezdés után.
A garázsudvaron téblábolva arra lett figyelmes, hogy valami vonszolja be magát az utcáról. Közelebb ment, s látta, hogy egy reves szőrű kandúr az. Ennek sincs már sok hátra, gondolta, s a telep torzonborz kutyájától megóvandó, fölnyalábolta, és bevitte az oldalvást sötétlő raktárhelyiségbe. A macska nem ellenkezett, csak azután kezdett panaszosan nyávogni, hogy döngve rácsapták az ajtót.
Feri a portásfülkében mosott kezet, s elmondta a portásnak, mi történt. Utána visszament az udvarra, hogy salamoni arccal őgyelegjen, fölszedegetve egy-egy szemetet. Halálszag terjengett. Feri félt.
Az álmos tekintetű, vékonydongájú portás tovább motozott a portásfülkében. Őt nem érdekelte a macska, csak saját elcsigázott belső világa, amelyet viszont unt. Az ajtón keresztül az eget fürkészte, s jelzőket keresgélt rá. „Fásult” – szaladt át a fején. Ceruzáért nyúlt. Az égbolt ábrázata fásultan borongott, írta egy szamárfüles cetlire. Micsoda pocsék mondat, gondolta némi rágódás után, lassú mozdulattal húzva ki.
A portás írónak, filozófusnak és világmegváltónak készült, de valahogy semmi sem akart lenni belőle. Huszonöt éves volt. Szép időben az ovális lombú almafa árnyékában szeretett tűnődni, maga sem tudta, miért. (Egyszer fejére esett az egyik félig zöld alma. Káromkodni akart – aztán inkább fölvette és megette.)
Á macska délre kiszenvedett.
Feri meg az egyik sofőr hátramentek a tetemmel a hosszú garázsépület mögé, ahol akadt még egy tenyérnyi füves térség. („Mezőrészlet” – gondolta a portás, mialatt zsebre dugott kézzel ballagott utánuk.) Ott a telep kutyájának baljós morgása közben eltemették a macskát. A fekete televényből kalapforma hantot kotortak fölébe, gallyakból és vadszőlőindából keresztet is fabrikáltak.
Azután körbeállták a sírt, akár egy igazi temetőben. Az egészet tréfának szánták, mégis szomorúak lettek. Zavartan tekingettek ide-oda. Hirtelenjében nem tudták, mihez kezdjenek humusztól piszkos kezükkel, ólomsúlyúnak tetsző lábukkal és a földkupaccal, mely az orruk előtt feketéllett.
Odafönn is beborult, néhány hízott csepp hullt a végtelen égből, szögek módjára nagyokat koppanva a közeli bádogereszen.
Egyikük halkan imádkozni kezdett…
(Hogy aztán a borostás képű sofőr ájtatoskodott-e vagy Feri, netán a portás tért meg, az már maradjon titok e novellában, amelynek eredeti címe – zárójelek közé ékelve talán mégiscsak elárulhatom – a következőképp hangzott volna: FOHÁSZ EGY ISMERETLEN KÓRSÁGBAN KIMÚLT MACSKA LELKI ÜDVÉÉRT.)
volt hálókocsis vonat is
hol a felső ágy lett enyém
azt hiszem Berlinbe mentünk
nyolcvanhét decemberén
újdonság a büfékocsi
később Rostock és a tenger
pár év múlva stoppal jövök
jeges parton felmelegszem
fülkék padok üres kocsik
füstös első s másodosztály
paszportunkban sincs sok pecsét
várakozunk Komáromnál
csupa keksz és tejkaramell
volt egész Csehszlovákia
útközben befalt ajándék
pemyik-ízű vásárfia
aztán mindig másik peron
főképp Nagyvárad Kolozsvár
lassú házsongárdi séták
hosszú esték rokonoknál
és volt fáradt hazaút is
késve érkező Metropol
a fák között a fák között
ott zakatol még valahol
a komód komótosan sétál.
mondhatjuk, hogy ez túlzás, de
azért akkomodáljuk őt,
hogy elmondhassa, mik
késztették őt arra, hogy komoly módon
komódoljon itt, e városban.
Az egyik fiókját beljebb nyomta s
kezdi: Pajti, az élet olyan, mint
egy autópálya: nem egyszínű,
s én azért sétálok, mert nem állhatok
fiókba tett kilinccsel egyhelyütt,
hogy várjak. Vannak itt más tárgyak.
Rokokó cukortartó, fodor-porcelánnal.
Román ruhafogas, fröccsöntve, joghurtmeggyszínben
Szocreál arte povera
A komód körmönfont válasza
elgondolkoztat.
Azonmód.
de ő continuálja:
Na ja, de én egy jottányit sem engedek
a 48-ból!
Sétálok, karcolok, súrlódom.
S mire kikerülök
(lehet, hogy sikerülök)
és kifaragnak belőlem egy
facsészét, annak minden részét
öntök bele teát, tehát
öntörténetét találmányozom
saját magamnak.
Azzal nekidörgölőzött cserépagyamnak.
a versek vitézek
hejes írások
szilajon idézek
egy tincset kiások
mint agyonfilézett
borotvált pinások
vagy akár a mézet
vodkázó piások
gyakran csak nézek
mert a hiány sok
látom az egészet
és mégis hiányzók
hát ittmaradtam, idekint.
ha a kávéház teraszáról mélán
lomha érdeklődéssel kitekint
a francia úr, s néz rám
nagy csodálkozással:
miért nem bámulom
miért ül arcomon
fakó unalom,
gondolom
megdöbben.
talán meg is sértődik.
s egyre többen
gyűlnek a képre, kik
megvetőn szemlélnek:
ennek a szegénynek
mi baja, hogy nem tartja fogva
a kép varázsa
csak ül nyafogva
a szeme parázs, a
szája széle reszket?
mi súlyt cipelhet
mily keresztet?
hogy az ezernyi szebbnél szebb fény
nem vonzza, nem érdekli őt e festmény…?
a francia úr nincs is a képen.
bent ül egy asztalnál, éppen
viccet mesél
kint fúj a szél
a kávéház
terasza üres.
Elméláz
egy percre tekintetem
a tiszta asztalokon, székeken
s ahogy itt ülök
nézem, mint ragyog
(beleszédülök)
ezer színben a kép
a durva vásznon
a százféleképp
kevert festék,
boldognak látszom
ha azzal játszom
vajon hogy lettek az esték
a félénk mosolyok
hisz csak olaj, csak vászon, csak színek
mégis…, ott, annak a férfinek
ki nincs is a képen
csak benne, tulajdonképpen
csak fölsejlik a léte
ott kell lennie valahol benn
hogy üljön a melegben
s engem figyeljen
érzem, ahogy engem bámul
festett világa kitágul
figyelő lénye megbénít
ő mostmár a valóság
a festett ág a valós ág
s bekeretezve lógok én itt.
Felriadok. Rossz álom után
félve tapintom rongytakaróm.
Ráncaiban még hátha-maradt
rémek után lassan kutatok.
Két szemem álmos, tétova rés:
szokja a sűrű, szürke homályt.
Körvonalak, sok tört sziluett
rajzik a csöndben, kúszik elém.
Körbetopognak, reccsen az ágy,
rám vicsorognak a párna alól,
megfog az egyik, szétszakadok.
Csörren a vekker, felriadok.
Találkoztam a körúton nemrég egy alig-ismerőssel. Esőben, felhajtott gallérral éppen mennék hazafelé zordan, sietősen, amikor hirtelen elém toppan, és kedélyes mosollyal üdvözöl. Úristen, ki ez – kérdem titokban –, ki ez az ezer ismerős közül? Harsány szókkal, vállam veregetve a sarki kávéházba invitál.
Rágyújt, s kékes füstöt eregetve fecseg. Az eső unottan szitál. Kinézek a párás üvegen át: nedvesen csillog az esti város. Itt szürcsöli gőzölgő italát meggörnyedten, gőzölgő és sáros ruhában pár állástalan költő. Asztaltársam egyfolytában mesél. Arról szaval, mennyi pénzt is költ ő drága szivarra. S megkínál: Vegyél! A meleg íz átjárja a testem, hátam ropogtatva hátradőlök. Bambán elmosolyodom, és resten hallgatom. Ki ő? Már nem tűnődöm. Hagyom, hogy a lelkes szó kitöltsön, már nem zavar karvaly-éles hangja. Tőlem bátran ordítson, üvöltsön, zengjen, mint a nagytemplom harangja!
Két-három órát tölthettünk együtt. Éjszaka lett, és az eső elállt. Holtfáradtan, álmosságtól petyhüdt ujjaimmal keresem a kabát gombjait. Végre egyedül vagyok. Hazafelé tartok. Nem sietek. Felhő sehol, a hold tompán ragyog. Lépteim közt halkan felnevetek. Mint turisták nyári zápor után, a férfi szavai előkúsznak, és helyüket keresgélve sután, holtfáradt agyamban háborúznak. Most már tudom, már tisztán emlékszem minden egyes kiejtett szavára. Egyre ismerősebb az a kék szem és a nevek: ki volt a tanára, az orvosa, anyja, szeretője… Arcuk kavalkádja bennem tombol.
Közben hazaérek. Heverőre dobott esőszagú kabátomból vastag tárcám a padlóra koppan. Káromkodva lehajolok érte. A jól ismert, ócska műbőr tokban vígan mosolyog az ő fényképe.
1.
Ha itt lennél, hol
bárcsak lehetnél, volnék
nem-hiába, itt.
Itt, hol öt éve hagytál.
Hol öt éve hagytál ott.
2.
Tülkön ülő típus vagyok.
Eljátszom: csak várogatok.
Pad alattam, vizes tülök.
Felállók, majd visszaülök.
3.
Mert felteszem, hogy
talán megjössz, maradok.
Aztán leteszem
s megyek hová, mert nagyon
fúj a szél hej-Dunáról.
Talán lehetne úgy is, hogy a fák
pattanó rügyeit veszem észre
az alájuk dobált poharak,
dobozok s az ágba kapaszkodó
reklámszatyor helyett. De akkor
hol maradna a tájból, az ami
én vagyok, ami így vagy úgy, de
eszembe juttatja, hogy valójában
hogy állok és mit teszek veled?
Egymáshoz hordjuk a szemetet,
és a „vagytok ti itt a földgolyón sokan”
igazsága is csak nehezít minket,
hogy most már nem is tudom mondani: fáj.
Pedig valahogy erről lenne szó.
Ez az ember az apám.
Fényképezték hajdanán.
Köszönöm gép – mondogatom –,
köszönöm, hogy megláthatom.
Van egy virág: gyönyörű.
Van egy világ: keserű.
Ha két betűt megcserélnék,
sokkal vidámabban élnék.
Lehetne érdekes, ha mondanám,
de nagy hatással úgyse lenne rátok,
még a végső esetben is talán
csak költői túlzásnak tartanátok.
kilengése egyre kisebb
még átlendül a ponton
lélegzik jár birtokol
mozgása látszólag harmonikus
elindul felszáll
zuhanása visszaérkezés
megérint lassan átölel
veszít erejéből elenged
a különbség elhanyagolható
kilengése egyre kisebb
Csak történik velem
csendben tűröm tovább
végül néhány kacat
doboznyi emlék
vagy krétarajz
a házfalán
Kezemben kréta
s néhány vonal
születik ujjaim
alatt kilencvennégy
nyarán: Itt voltam
talán
megérkezésed meglepett
aztán egymásnak estünk
hiányom későn leplezed
uralkodott a testünk
mert nem segít – – –
szavak mögött a semmi
lehetne másképp elhiszem
így vagy úgy de lenni
akárhogy: testre test felel
csak ezt találtam
csak ezt tudom ha kérdezel
halálra vártan
1
Csend van szobádban. Csorbult
üvegpohár az asztalon.
Ázott papírdobozban
sárgult mosoly.
2
csak ülsz feledve önmagad
pedig érezzük illatát még
dinnyét eszünk hajók között
a naplemente volt az árnyék
3
a részeg matróz sem pihen már
bezárt a parti kocsma rég
templom falán a meszelt freskók
lehullva mind már törmelék
4
Kerti szék. Alatta kőcserép.
Mohalepte. Nyugágy középen.
Szomorúan ráhajol a fűz.
Az erkély kősziklára néz.
Kis utca. Ősz. Falevél köröz.
Kilép. Izzó koronggal szemez.
5
a hajnal felhasítja vásznát
lágy fényt vetít a ház falára
az árnyékból kilépve lassan
ráébred már önnönmagára
1
amiről nem lehet hallgatni kell
az üveghegyen még azon is túl
szemben két semmi közt a semmivel
lehet maradni szótlanul
2
a csúcson nincsen semmiben hiány
csak mondhatni a mondhatót
hagyom hát sosemvolt iróniám
fiatalon is régimód
3
a külvilág nem érint legbelül
azt az egyet különböztetni meg
s a többitől eloldva megkerül
és nem feszül már akkor semminek
Számolni múló napjainkat
hasztalan próbálkozás.
Együttlétünk csak ennyi, egyszerű.
Nem a letisztult megszokás
az örökölt várakozásban,
nem is az elképzelt idegen.
Az ismeretlen vonzása ez.
Darabjaink a földön szerte-széjjel
hevernek.
Legszebb találkozásunk mozdulatlan.
Nem az érintés,
nem is csupán a formák ívelése
a mozdulatban.
Különbséged vonzása ez.
Csak hagyni érintetlenül.
Akár a tenger mozdulása
a parton, lassan csendesül.
