Loránd Ferenc 80. születésnapját köszöntöttük öt esztendeje. A Magyar Pedagógiai Társaság termeiben összehívott ünnepi találkozón, ahol a jeles pedagógus alkotói pályáját kísérő barátok, munkatársak vettek részt, az első körben az egykori Gyermekérdekek Magyarországi Fórumának társelnökei kértek szót. Miért a GYEMAFO? Azt is mondhatnánk, hogy a hosszú pálya kiemelkedő és biztonságos sikere e körben valósult meg. A Fórum volt az a társadalmi szervezet, mely a nyolcvanas évek végén következetes harcot indított az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének magyarországi kihirdetéséért és érvényesítéséért a hazai jogrendben, melyet az akkori konzervatív kormányzat vonakodott-óvatoskodott megtenni. Loránd nagy tisztelettel övezett társelnöke volt ennek a szervezetnek, részese ennek a győzelemnek.
„Tejfoggal kőbe…” – ez a József Attila-i versrészlet volt a Fórum szlogenje abban az időben utalván a szinte lehetetlen vállalkozásra, a gyermekek jogainak érvényesítésére egy kontinentális tradícióktól terhes társadalmi környezetben.
„Uram, micsoda csodálatos összeomlás!’ – mondja Zorba, a görög a híres regényben és filmben, amikor megannyi személyes tragédiát követően összedől a főhős minden tőkéjét elemésztő vállalkozása, a hegytetőről a tengerhez vezető rönkszállító építmény. Kazantzakiszt az egzisztencializmus jeles gondolkodójaként tartja számon az európai irodalomtörténet. Ha van világnézet, mely az ünnepelt pedagógustól távoli, hát ez az!
Ezért aztán hosszú pályájának kudarcait egészen másképp dolgozta, dolgozza fel. Vegyük sorra!
A hatvanas évek közepén filmből, tényregényből híressé vált Kertész utcának megvolt a maga zenitje, az iskolának szinte valamennyi döntési helyzetében működött a tanárok és diákok felelős közös kormányzása, a korábbi „rosszcsontok” (a „normál” iskolákból kirekesztett túlkorosok) közösségben kivirágzó fejlődését a szülők nyilvánossága is új reményekkel követte. A dokumentumok a folyamat végén megoldhatatlan problémákat jeleznek, a fiataloknak kötelező munkát biztosító gyár fogadó kedve megromlott. Mondhatni: a szocialista nagyüzem csúszott ki a társadalmi kísérlet alól, a gazdaság nyereségérdekelt átalakulása nem kedvezett a szociális vállalkozásnak.
Aztán a hetvenes évek végén a kevéssé ismert Róbert Károly körúti Nevelőotthon kalandja következett. Vakmerő vállalkozással Loránd itt kezd bele a „magyar Makarenkóhoz” méltó kihívás teljesítésébe. El is indul a dolog a „bevált recept” szerint. Nem teoretikus megfontolásból, hanem a gyakorlat kényszeréből indulnak meg a felelős önkormányzás csírái: az otthon alkalmazottjainak tolvajlásai miatt ellehetetlenült étkezés közösségi felügyeletére alakul a „Kajabizottság”, melynek gyönge hajtásán fellendül a közösségszerveződés. Ám amikor a verekedésekkel szembeni fellépés során az igazgató a testi fenyítést öntudattal vállaló nevelői körrel kerül szembe, akkor megindul a „pedagógiai ellenforradalom”, s májusra kifullad a kísérlet. A „szocialista intézményrendszer” csúszik ki a pedagógiai vállalkozás alól. A „zorbai hegyi szállítópálya” másodszor is összeomlik.
De Loránd nem mondja: „micsoda csodálatos összeomlás”! Újrakezd, újra egy fokkal nagyobb, szélesebb kalandba fog.
A nyolcvanas években, immár a reformmozgalmak centrumába kerülő Országos Pedagógiai Intézet Iskolafejlesztési Központjának vezető munkatársaként a modern, a „létező szocializmus” konzervatív iskolaképét felváltani hivatott, modern „szocialista nevelőiskola” koncepcióját dolgozza ki kollégáival. A mű megjelenik. Mire olvasóihoz kerülne, addigra az egész európai szocializmus tűnik el a történelemből. „Micsoda összeomlás!”
Hősünk nem hagyja abba! Új vállalkozás: a magyar komprehenzív iskola megteremtése. Immár az OKI, majd a Sulinova-Educatio keretei között. A programnak is vannak sikerei! Szinte vérszerződési szertartással létrejön az „iskolatársulás 12”, több csatlakozó iskola elszánt szövetsége, lázas tervezőmunka, tantervek, programok, innovációk. Tanulmányok, könyvek, előadások.
Aztán baljós történések. Már a szoclib kormányzattól, a nagy fejlesztési programoktól sem kapja meg a szükséges támogatást a projekt. Szemünk láttára pedig éppenséggel a lorándi utópiával ellentétben a szegregáló iskolarendszer megerősítése, restaurációja, ideológiai megalapozása bontakozott ki. „Micsoda összeomlás?”
Utoljára nyilvánosság előtt egy éve egy pedagógus-demonstráción beszélt. Nehezen mozgott, barátai emelték a dobogóra. Akadozó szavaival visszatért a kezdetekhez: a Kertész utca példájáról, a csóró „csikágói” kamaszok érdekében tett jóformán reménytelen vállalkozásról, elkötelezettsége bizonyságáról beszélt.
Mindezzel együtt Loránd Ferenc pályája sikeres pálya. Ennek titkát ma, két nappal halála után is keressük. Adyt idézhetem. Vigasztalásul.
„Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,
Mind összekerülünk közös mártír-hősök,
S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”
Millok Éva színdarabjai színházi bemutatásra sohasem kerültek, noha a jelentős életrajzi műveket író szerző elsősorban drámaíró volt. Nyomtatásban is csak 1990 után jelentek meg, először az Ezredvég ősében, az Ezredvég almanachban, majd a Z-füzetek 20. darabjában, illetve a Criticai Lapokban. Forradalom című drámai képsorozatának itt közölt részlete is először jelenik meg, ez a mű hiába nyert díjat a Színház és Filmművészeti Főiskola színdarab pályázatán, színre sosem került. Millok Éva később Robespierre-életregénnyé formálta ezt a darabját, Kegyelem az ártatlanoknak címmel. (S. A.)
4. kép
A konvent ülésterme. Folyik a vita a király perében. A karzat is látható, de nem középponti helyen. Középpontban az előadói emelvénynek kell lennie. Amikor a függöny felmegy, az emelvényen egy középkorú férfi áll és éppen szünetet tart. A teremben halálos csend van. A konvent-tagok tömege egészen a végső jelenetig legfeljebb gesztusokban nyilvánul meg, de ezek is zártak és fojtottak. A helyzet feszültségét elsősorban csönddel és szónoki beszédekkel kell érzékeltetni. A szónokok közül egy sem él a demagógia külső eszközeivel.
I. KÉPVISELŐ: (egy percig némán, méltóságteljesen áll. Amikor megszólal, hangja halk és őszinte meggyőződéstől fűtött.) A király – nem király többé. A királyt legyőztük. Akinek sorsa felett ma döntenünk kell – csupán egy ember. És ez az ember egyedül maradt. Huszonöt millió alattvalója volt egykor, ma nincsen senkije. Egy ország sorsa fölött volt joga dönteni, ma az ő sorsa fölött dönt – az ország. Egy egész nép javaival és életével rendelkezhetett, ma az ő életével rendelkezni ennek a népnek van joga. Amit Franciaország akart – beteljesedett. Franciaország szabad.
Szabad. De ha már szabad, mit akarhat attól az embertől, aki valaha király volt, és most mint vádlott jelent meg színe előtt? Harcolt ellene, amíg király volt. Le kellett győznie, mert király volt. El kellett vennie tőle a királyság jogát. De ha megtette mindezt, akarhat-e egyebet? Vagy talán emberáldozatra vásik Franciaország foga? Talán, mint nemtelen küzdő, legyőzött ellenfelének még vérét is akarja? Vadember módjára talán oltárt kíván állítani, melyen képzelt istenei egy életet követelnek engesztelésül? Talán nagyobb lehet szabadsága, talán gazdagabban gyarapodhatnak jószágai, ha emberi vérrel fröcsköli be azokat? Nem. Franciaország azért lett szabad, mert népe méltóvá érett a szabadságra. Mert képessé vált arra, hogy a szabad ember méltóságával és nemességével döntsön az élet és halál nagy kérdéseiben. Ennek a nagyszerű emberi közösséggé nemesedett Franciaországnak első cselekedete nem lehet embertelen. És én nem Capet Lajos érdekében, de Franciaország érdekében, a francia haza jó híre és becsülete érdekében szólok, amikor azt mondom: ti, akik legyőztétek XVI. Lajost, a királyt, kegyelmezzetek meg Lajosnak, az embernek! Képviselők, gondolkozzatok!
(Néma csöndben, nagyon lassan lemegy az emelvényről és a helyére ül. A terem ajtaja kinyílik, valaki bejön, közben nagyon messziről és nagyon tompán egy kiáltás hallatszik: Halál!)
II. KÉPVISELŐ: (fölmegy az emelvényre) Elolvastam a király ellen készített vádiratot. Figyelmesen olvastam el. Hiszen én is egyike vagyok azoknak, akiknek ítélkezniök kell tettei fölött. Forradalmár vagyok. Harcoltam a monarchia ellen. Harcoltam XVI. Lajos uralma ellen. Segítettem ledönteni a Bastille-t, letettem az esküt a labdaházban. És francia polgárok bizalma küldött ide a konventbe, hogy jól képviseljem szándékaikat. Úgy olvastam el tehát a király vádiratát, mint egy férfi, aki ismeri saját felelősségét.
És e felelősség teljes tudatában jelentem ki nektek: azok a vádak, amelyek Lajos bűnösségét akarják bizonyítani, nem bűnökről, csupán gyöngeségekről tanúskodnak! Állítom nektek, az összes uralkodók, akik békében haltak meg ágyukban, bűnösebbek voltak, mint XVI. Lajos. A történelem jónak nevezi XII. Lajos királyt, aki egy személyes ügye miatt ötvenezer francia életét áldozta fel Olaszországban! A történelem nagynak ismeri el XIV. Lajost, akinek egyetlen szava nagyobb hatalmat és nagyobb zsarnokságot képviselt, mint XVI. Lajos összes cselekedetei.
A történelem nem bélyegezte meg az elmúlt királyok bűneit, mert a francia nemzet erőtlen volt, hogy fölébük kerekedhessen! És most, amikor e nemzet végre fölemelkedett, hogy eltakarítson feje fölül egy kéretlen hatalmat, most, amikor ereje annyira megnőtt, hogy önmaga tudja kormányozni életét, most ne tudna eljutni arra a magaslatra, ahol a kicsinyes bosszúnak és elfogult ítéletnek többé nem lehet helye? De az igazi népfenség magasságából nézve Lajosnak csupán gyöngeségei tárulnak elébünk, melyek okozhattak károkat, amíg ő király volt, de megszűntek veszedelmet jelenteni abban a pillanatban, amikor a francia nép trónjától megfosztotta! Miért ne lehetnénk tehát nagylelkűek? Ne, mint királyra tekintsünk Lajosra, hiszen nem az többé! Ne, mint bűnösre tekintsünk Lajosra, hanem, mint gyönge és esendő emberre, akinek megbocsáthatnak azok, akik nála már erősebbek! Ne ítélkezzünk tehát e gyönge és esendő ember fölött, hanem hívjuk magunk elé, és mondjuk meg neki: tedd jóvá királyi életed hibáit egy becsületes polgár erényeivel! Franciaország képviselői! Legyetek bölcsebbek az elvakult és bosszúálló zsarnokoknál! Legyetek nagylelkűbbek, mint amilyenek ők tudtak lenni, és tudjatok megbocsátani ott, ahol már a megbocsátás az egyetlen tennivaló!
(Hirtelen lemegy az emelvényről. Megint nyílik az ajtó és már közelebbről és élesebben, mint előbb, hangzik fel a kiáltás: Halál! Közben III. képviselő ment fel az emelvényre.)
III. KÉPVISELŐ: Hosszú éjszakákon át azon gondolkodtam: van-e joga a társadalomnak, hogy egy embertől az életét elvegye? Mert micsoda az emberi élet, polgártársaim? Annyi-e csupán, mint a föld, amely fölött tulajdonosai rendelkezhetnek? Annyi-e csupán, mint a ház, amelyet építője kedve szerint emel vagy bontat le? Annyi-e csupán, mint a szerszám, amelyet addig becsül a kézműves, míg hasznára szolgál és aztán utca porába veti? Annyi-e csupán, mint a vagyon, mely bár egyesek tulajdona, mégis az egész társadalomnak részvételével gyarapodik? A föld, a ház, a szerszám, a vagyon, ha egyesek birtoka is, közvetve a társadalmat is illeti, és így a társadalomnak is joga, hogy rendelkezhessen felette. De tekinthetünk-e így az emberi életre, amely istentől eredt? És amelyet nem lehet sem jószág, sem tárgy alacsony sorába süllyesztenünk? És vajon lehet-e olyan jog, törvény, harag vagy szükség, amely felhatalmazhat embereket arra, hogy más emberek életét kioltsák? Ezen gondolkoztam hosszú éjszakákon át, polgártársaim. És most megmondom nektek, ami előttem már megvilágosodott: nem lehet nagyobb bűnt elkövetni, mint egy embert életétől megfosztani! Nem lehet nagyobb bűnt elkövetni a halálos ítéletnél, amely valamiféle társadalmi érdekből az isteni és természeti rend ellen való lázadást jelent! És nem lehet olyan bűn, amelyet jogunk lenne egy még nagyobb bűnnel megbüntetni!
Megfosztottátok trónjától a királyt? Ehhez jogotok volt! Megfosztottátok hatalmától és vagyonától? Ehhez is jogotok volt! Polgárrá tettétek a polgárok között, emberré az emberek között? Helyesen cselekedtetek! De most, amikor a ti akaratotokból, mint polgár és ember áll előttetek, milyen jogon foszthatnátok meg attól, ami már nem sértheti szabadságotokat: a puszta életétől?
Francia képviselők! Az egyetlen hozzátok méltó cselekedet, hogy életben hagyjátok Lajost, aki egykor király volt, de ma ember csupán! Az egyetlen hozzátok méltó cselekedet, hogy élni hagyjátok a köztársaság, a felvilágosodás és az emberség nagyobb dicsőségére! Az egyetlen hozzátok méltó cselekedet, hogy példát mutattok a többi népeknek bátorságban, emberségben és nagylelkűségben! Ám kövessék a példánkat mindannyian! Ám jöjjenek össze európai kongresszuson, tegyék le uralkodóikat, de hagyják meg nekik az életet, mint ahogyan ti, franciák tettétek! Csak a vértől irtózzatok! Csak a vértől irtózzatok! Csak a vértől és a vérontástól –
SAINT-JUST: (hangja közbecsap, mint a villám) Szót kérek!
(A képviselők közt egészen halk moraj fut végig)
III. KÉPVISELŐ: (megzavarodik és egy pillanatig meredten néz Saint-Justre. Aztán fakó hangon) Vigyázzatok! Ha nem tudtok a tömegtől egyetlen fejet megtagadni, úgy nem tudtok majd ötvenezret sem, ha egyszer ennyit fog követelni tőletek! (Gyorsan lemegy az emelvényről)
SAINT-JUST: (felugrik, méltóságteljes és nemes mozdulatokkal, de igen gyorsan az emelvényre siet. Ott egy pillanatig karba font kézzel megáll és szembenéz a teremmel. Amikor megszólal, hangja nyugodt, de szárnyaló. Valami egészen mély szenvedély izzik benne, amelynek soha nincs szüksége harsogásra ahhoz, hogy meggyőző legyen!) A nevem – Saint-Just. Nemes voltam, ma forradalmár vagyok. Valaha családom volt, ma hazám van. Valaha kiváltságaim voltak, ma jogaim vannak. Valaha szabad voltam abban, hogy embereket jobbágyoknak nevezzek. És ma abban vagyok szabad, hogy harcoljak mindazok ellen, akik embereket jobbágyoknak merészelnek tartani. Meghallgattam a szavatokat, képviselők. Tanulni kívántam tőletek. Mert azt mondják, fiatal vagyok és tanulnom illik. És én kész vagyok tanulni mindazoktól, akiktől tanulni lehet. (Jobb karját kinyújtja) De megkövetelem, hogy tőlem is tanuljanak, ha az igazság az én ajkamon szólal meg! (Pillanat szünet) A királyról beszéltetek, képviselők. Az egykori királyról, aki, úgy mondjátok, már nem király többé. De én azt mondom: XVI. Lajos tegnap király volt, aki uralkodott. Ma pedig király, aki fogoly.
Ti azt mondjátok, aki nem uralkodik, nem király többé! Én pedig azt mondom, aki egyszer uralkodott, nem lehet ember többé. Mert a királyság nem ruha, amit le lehet vetni, hogy másikat öltsünk fel helyette. A királyság olyan, mint az arc. Mint a szem. Mint az agyvelő, amely valamely fejben található. És ahogyan egyetlen embert sem lehet megfosztani arcától, szemétől, agyvelejétől anélkül, hogy megölnénk őt, úgy egyetlen királyt sem lehet megszabadítani királyságának tudatától, amíg életben marad.
Ti azt mondjátok, a királyság állapot, amelyet fel lehet cserélni az emberség állapotával.
Én pedig azt mondom, a királyság cselekvés, amely szembekerülhet más-más helyzetekkel, de rugója mindig egy marad, a királyi hatalom akarása. Az uralkodás cselekedet volt, amelynek következményei lettek, és ezeket nem teheti meg nem történtté többé sem az, aki uralkodott, sem az, aki az uralkodásnak áldozata lett. Ha idehoznának elébetek egy rablót, aki kirabolt és megölt csupán egyetlen francia polgárt, ti nem haboznátok kimondani fölötte a halálos ítéletet. Nem haboznátok akkor sem, ha esküvel erősítené előttetek, holnapra jámbor tisztességet ölt magára, hogy ti ezentúl meg lehessetek vele elégedve. De azt, aki királyi mivoltában évtizedeken át egy egész nép ellen cselekedett, készek lennétek a megbocsátás és a bizalom adományában részesíteni?
Ti azt mondjátok, hogy Capet Lajosban az embert féltitek. De mondjátok, láttátok-e valaha ezt az embert? Hallottátok-e egyetlen szavát? Ismertétek-e egyetlen gondolatát? Hol van az az ember, akit Capet Lajosban reméltek megtalálni? Volt-e és van-e oly szava, gondolata, cselekedete, amely királyságától függetlenül jelent meg előttetek? Egy embert csupán cselekedetei jellemezhetnek és Capet Lajos mindvégig királyként cselekedett! Még akkor is, amikor már megismerte a felkelt nép akaratát és amikor e szent akarat ellen idegen királyok hadseregeit hívta, nem embersége, de királysága megmentésére!
Ti gyöngeségét emlegetitek. Ti e gyöngeségben mentséget kerestek. De miben volt gyönge XVI. Lajos? Talán abban, hogy megszánta népét a nyomortól és az elnyomástól? Talán abban, hogy nem volt bátorsága királyi hatalmával élni, amíg megtehette? Talán abban, hogy lelke nem tudta elviselni a zsarnokság bűnének rettentő terheit? Vagy gyöngesége nem abban jelentkezett-e, hogy akkor is kegyetlen volt, amikor nem akart? Hogy akkor is a Bastille-ba csukatta udvaroncainak ellenségeit, amikor bűnüket maga sem hitte el? Hogy akkor is szórta millió- és milliárdszámra Franciaország kincseit, amikor maga is félte e pazarlás súlyos következményeit? Vajon abban volt-e gyenge valaha is, amely a királyság jogát, vagy abban, ami örökké csupán nemzetének, népének jogát csorbította? És ez a gyengeség lenne az, amelynek megbocsátva a polgár és ember rangjára akarnátok emelni őt?
Capet Lajos, mint király jelent meg ítélőszéketek előtt.
És ti rettegtek egy király életét megsemmisíteni? Ti sírtok és sajnálkoztok, francia képviselők? Ti kínos erőlködéssel formákat kerestek, hogy egy királyt az ítélkezéstől megmentsetek? Ti a polgár és ember rangjára akarjátok emelni azt, aki legfőbb akadálya volt, hogy a polgárság és emberség – rang legyen? Azt mondjátok, a francia népet akarjátok egy bűncselekménytől megmenteni?
De én azt felelem, egyetlen bűnt követhet el csak a nép: ha büntetlenül hagyja az ellene bűnözőket!
(Pillanat szünet, Saint-Just teljes erejével néz farkasszemet a képviselőkkel)
Ti az emberi életet féltitek. Ti azt kérdezitek: micsoda hát az emberi élet, hogy egyszerűen ki lehessen oltani? Én pedig azt kérdezem: micsoda hát az emberi élet, hogy szabadságát, jogát, méltóságát kockára lehessen tenni? Micsoda hát huszonöt millió francia ember élete, hogy ti prédául mernétek odavetni a királyság veszedelmének?
Az utókor csodálkozni fog felettetek, hogy egy zsarnok létén vagy nemlétén töprengtetek. Az utókor bámulni fog, hogy e század franciái még annyira sem jutottak, mint a római férfiak, akik a zsarnokot minden formaság nélkül a szenátus előtt huszonhárom tőrszúrással küldték a másvilágra! Az utókor megvetésével fog sújtani benneteket, hogy jogviszonyt kerestetek a királyok és az emberiség között!
A király nem polgár! A király nem ember! A király ellenség, akit le kell küzdeni! A király, míg él, veszedelem a francia nép feje fölött! (Kinyújtja karját, zengő hangon) A királynak meg kell halnia! (Egy percig még így áll, kinyújtott karral, aztán lassan leereszti a karját és méltóságteljes, szép mozdulattokkal a helyére megy)
(A teremben érezhetően fokozódik a feszültség. A karzatról előbbre hajolnak az emberek. A képviselők ideges mozdulatokkal, bár csöndben jelzik izgalmukat. Pár percig üres az emelvény. Aztán lassan, kimért, nyugodt mozdulatokkal Robespierre megy föl)
ROBESPIERRE: (papírlapokat tesz maga elé. A teremben ismét halálos csönd van) Itt egy perről folyik a vita, amelynek vádlottja Lajos, az egykori király. De ez tévedés. Itt nincs szó perről. Lajos nem vádlott. És ti nem vagytok bírák. Államférfiak vagytok. A nép képviselői. És nem az a dolgotok, hogy egy ember mellett vagy ellen ítélkezzetek, hanem, hogy a közjó érdekében, a nemzeti gondviselés nevében cselekedjetek. Egyetlen kérdésre kell megfelelnetek: ha Lajost fölmentitek, ha Lajost ártatlannak minősítitek, mi lesz akkor a forradalomból?
(Az ajtó mögül egy hisztérikus kiáltás hallatszik: Halál! Majd egymás után és egyre hisztérikusabban követik egymást a kiáltások: Halál! Halál! Halál! Halál! Robespierre elhallgat és mereven néz az ajtó felé. A kinti hisztéria a teremre is átterjed. A karzaton felugrik egy férfi és elkiáltja magát: Halál! Utána még egy, még egy, végül az egész karzat áll és kiáltja: Halál! A képviselők felugrálnak, óriási hangzavarban egymásnak kiabálnak, aztán egyre több képviselő is elkezdi kiáltozni: Halál!)
ROBESPIERRE: (mozdulatlanul áll, figyel, majd hosszú idő után felemeli az ujját. A terem fokozatosan ismét elcsendesedik, mígnem újból halálos csend lesz, a szónokot figyelik aki felemelt ujjal, egyszerűen, tárgyilagosan így szól) Lajosnak meg kell halnia, hogy a haza élhessen.
Hirtelen függöny
Egy macskát kivégeztek árulásért,
Az első világháborúban
Afféle közvetítőként ügyködött
Az antant és a tengelyhatalmak arcvonalai között:
Az angol és a német bakák
Egymásnak üzenhettek vele,
Apró cetliket tűztek
A macska nyakörvére
És a macska átszaladt a senkiföldjén
Lövészároktól lövészárokig.
Mikor a Hadügyminisztérium az esetről értesült,
Az antant tábornokai parancsba adták
Hogy a macskát, akit Félixnek hívtak
Lőjék agyon, mivel hírvivőként
Lehetővé tette, hogy a nyugati fronton
Egymással harcoló csapatok egymással inkább
Barátkozzanak.
Hiszen egy karácsonyi fegyvernyugvás után,
Mikor, amolyan csodaként, megkopott a gyűlölködés,
És az egyik német ároklakó rákezdett a „Heilige Nacht”-ra,
És az angol árokból a „Silent Night” felelt neki,
És a halálos ellenségek
Félve előmásztak a sárból
A szabadba
Kezükben ajándékokat
Rumot és snapszot és mézeskalácsot
És Huntley & Palmer’s gabonakekszet szorongatva
És boldogan mosolyogva csereberéltek;
És mikor spontán focimeccsek kezdődtek
Itt is, ott is a frontvonalak mentén…
A bajtársiasság spontán jelei;
Az összetartozás fegyvernyugvásai;
Akkor a kormány bűncselekménynek nevezte ezeket
Az alá sosem írt fegyverszüneteket;
Bejelentették, hogy az efféle események
A legsúlyosabb árulásnak tekintendőek
És méltó büntetésük, akárcsak a gyáva megfutamodásé,
A kivégző osztag.
De Félix, a macska
(akit a németek Nesztornak hívtak)
Önmaga szabta saját törvényeit.
Türelmesen várt, amíg
Az angol és német nyelvű
Üdvözleteket
A fagytól remegő ujjú bakák
A nyakörvére rögzítették.
„Hello Fritz.” „Guten Tag Tommy”
„Fröhliche Weihnachten, Tommy.”
„Happy Christmas, Fritz.”
És a macska ide-oda szaladt a hóban
A senkiföldje fagyos, könyörtelen rögei között;
Előbb Monsnál jelent meg,
Majd később ott volt Passchendaele-nél is.
Végül Félixet – mint a középkorban
Annyi állatot, akiket köztudottan
Az ördög cimboráiként citáltak bíróság elé –
A vezérkar elítélte, mert
Fenyegetést jelentett,
Mert árulást szított,
Mert aláaknázta a gyűlöletbűnök sorozatát, ami
Maga volt az első világháború;
A háborús bűnt, ami
Tizenötmillió áldozatot szedett
Köztük egy békés macska:
Alig említik valahol.
De véres mancsnyomai
Magányos macskai hitvallások
A háború abszurditásáról.
KONOK PÉTER FORDÍTÁSA
* (1941-) Angol költő, színész, drámaíró [vissza]
Csók Istvánt, a kitűnő művészt megkülönböztetett kegyben részesítette a sors; nemcsak nagy tehetséggel ajándékozta meg, hanem elérhette teljes frissességben a pátriárkák korát. Ezt a kegyet bőségesen kamatoztatta művészetünk javára, hiszen alig van a festőművészetnek műfaja, amelyet ne művelt volna. Mégpedig olyan sikerrel, hogy végül ő lett az a művészünk, aki itthon és a külföld művészeti központjaiban a legtöbb aranyérmet kapta.
A tárgykör, amely foglalkoztatta, igen széles. Nagy művészetét már az olyan egyszerűnek látszó, voltaképpen azonban fogós feladat is bizonyítja, amelynek tárgya mindössze egy emberi ábrázat. A közönséges piktor csak éppen az arc térképét adja. Csók képmásain azonban rögtön feltűnik a jellemzés nagy ereje. Ecsetjének járása nyomán az arc vonásain, a formák rendjén, a tekinteten kívül a belső ember is, az érzelmi hangoltság. Ilyesmit kitűnő kiadásban látunk például a Keresztapa reggelije című képén, amelyen egy derűs kedélyű, az életnek gondtalanul örvendező vidékies koma tekint maga elé nagy megelégedéssel. Ez csak egy példa arra, hogyan tudta tétovázás nélkül kiboncolni és festő eszközeivel egységbe foglalni egy jellem lélektani sajátosságait. De nagy tehetségére vall, hogy ez az elemzés voltaképpen nem a részletek külön-külön tanulmányozásával történik, hanem szinte egy csapásra, hirtelenül, a célba találás biztonságával.
Ez a vonás jellemzi Csók István minden más művét is. Mert az egyszerű arcképen túl, a másik végleten, a nagyméretű történelmi képén is érezzük a tétovázás nélkül való alkotás elemi erejét; így azon a nagy festményen, amelyen az őrült Báthory Erzsébet hóba vetteti jobbágyainak pőrére vetkőztetett leányait és gyönyörködik kínlódásukban. A szadista nő jellemzése éppoly remek, mint amilyen, tisztán festői szempontból a pőre testek halk és gyöngéd színváltozata a hó fehér színének ágyában.
Ez a szörnyű tárgyú nagy kép kivétel Csók művei közt. Munkálkodásának első felében festette, amikor a nagyméretű és különleges tárgyú képek divatja járta. Előtte is, utána is egy meleg kedélyű, joviális nagy festőtehetség képe áll előttünk, aki örül az életnek, az élet szépségeinek, szereti a kedélyes társaságot, tudja élvezni a családi élet örömeit éppúgy, mint a szabad természet szépségeit, de a jóízű falatot és a boritalt sem veti meg. Kedélyének melegét, optimista hangoltságát kitűnően jellemzi a Züzü-sorozat néven ismert képsor, amely leányának mintegy gyermekkori életrajza a bölcsőben, a karácsonyfa alatt, a zongora előtt. Gyöngéd szeretet vezeti ecsetjét, és a képeket különös gonddal tetézte a legdúsabb színekkel.
Ennek a valóban optimista mesternek egy másik feltűnő jellemvonása a dús szín szeretete. Úgy látszik, a szín szeretete körülbelül együtt jár az optimista hangoltsággal. A régi nagy mesterek is ilyesmit látszanak bizonyítani. Michelangelónak, a Sixtus-kápolnában festett zord prófétáira és Sibylláira visszagondolva alig jut eszünkbe színük. Az élettel meghasonlott mester férfiatlannak mondotta a színt. Viszont a világfi és életművész Tiziano képei mindig teljes színességükben élnek emlékezetünkben.
A színek gazdagsága Csók művészi stílusának döntő jellemvonása. Ennek legfinomabb harmonizálását mutatják azok a képei, amelyek Támár, Juda gyűrűje, Vámpírok, Zsuzsanna a fürdőben, Boszorkánytánc és egyéb címek alatt mindenkor a kiállítások legérdekesebb munkái közé tartoztak. Itt a gyöngyház-szürkétől a halvány kékesbe és leheletes pirosba játszó színátmenetek oly gazdag skálája van együtt, mint sehol másutt. Ilyen finom színváltozatokat csak az emberi testen lehet látni, s Csók sok képének éppen a szép test a hőse. Az aktfestésnek – Csók különlegességének – van valami ősi, velünk született alapja, hiszen az embert az ember érdekli leginkább, az embert érzi magához legközelebb állónak, őt érti meg legbensőbben a világ minden jelensége között. Csók munkásságának jelentékeny része a szép test ünneplése.
De gazdag munkásságának ez mégis csak egy része. Mert a művész érdeklődése sok más élménye felé is fordul. Van például egy ifjúkori, de teljes felkészültséget eláruló templomi képe, amely ezt a címet viseli: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A templom fehér falai közé festette a nép leányait, amint a pap kezéből veszik az úrvacsorát. A szín itt nem nagy változatú, de erőteljes. A kompozíció megható, a mester gyöngéd lelkületére vall. Egyéb képei nagyobbára a nép életéből valók. Juhászok a cserényben, Aratók pihenőben, Tarkaruhás szerelmes pár, s más efféle. Mindezeken és az itt fel nem sorolható képein az erőteljes, igaz, egészséges és zengő szín uralkodik s árasztja felénk az élet szépségét. Boldogító ajándéka a művésznek azok számára, akik nyílt szemmel és nyílt szívvel állanak képei elé.
De az élettelennek mondott szabad természet is színdús életet ölt ecsetje alatt. A Balaton nyájas partvidéke, vagy a fölötte tornyosuló felhőknek lefutó villámai, vagy egyik téli képe, amelyen a tél fehérre párnázta az ágacskákat, melyek fehér füzérként szövik össze a fákat – kitűnő példái természetlátásának. Ilyenfajta művei a legszebb magyar tájképek közé tartoznak.
Tájképein is, mint minden képén, könnyed és feltétlenül biztos ecsetjének járása. Úgy érezzük, hogy minden vonása nem annyira meggondolás eredménye, mint inkább ösztönös, a tehetség mélyéből jövő. Innét ízlésének biztonsága is. Rajza ugyan – a kép csontváza – erős akarattal megszerzett tudás, de a színérzéke vele született.
Csók sokat rajzolt, előbb a budapesti Mintarajziskolában, utána Münchenben és Párizsban. Az előbbi városban barátságot kötött két értékes honfitársával: Hollósy Simonnal és Ferenczy Károllyal. És amikor 1896-ban mindkettő elhagyta Münchent és Nagybányán megalapították Rétivel, Thormával és Iványi-Grünwalddal társulva a Nagybányai Művésztelepet, velük tartott Csók is. Bár később újra Párizsba költözött egy időre, barátságuk és fegyvertársi viszonyuk nem szakadt meg. Budapesten együtt alapították meg a Miénk művészegyesületet, és később barátjuk, Szinyei Merse Pál halála után a róla elnevezett művészegyesületet. Így Csók István munkálkodása itthon ma már majdnem negyven évre terjed. Ez az idő fontos része a magyar festészet történetének és e hosszú idő alatt Csók Istvánt mindig mestereink első sorában emlegették.
A pátriárkák életkorának magasságából visszatekintve a megfutott pályára, mesterünk megelégedéssel gondolhat élete művére. Amióta végképp megtelepedett hazánkban, mindig ama bátor és nagytehetségű gárdában látjuk, amely a modern művészetet képviselte, ha modernnek nevezzük azt a művészt, aki megérzi kora érverését, megérti szellemiségét.
A gárda, amelynek tagja volt, a legragyogóbbak egyike, amelyet a magyar föld látott. Csókon kívül beletartozott a nagybányai csoport: Ferenczy Károly, Réti István, Thorma János, Iványi-Grünwald Béla, továbbá Rippl-Rónai József, Fényes Adolf, Vaszary János. Minő névsor, milyen tehetségek! Pedig csak azokat említettük, akik szoros együttesben ugyanazon célok felé törekedtek, bár egyéni stílusuk különbözött.
Ez a kitűnő csoport szólaltatta meg a modern magyar művészet igazi hangját, amelyhez az első ütemet öreg barátjuk, Szinyei Merse Pál adta meg. Ez a kitűnő kör volt Csók István meghitt társasága, ennek volt egyik kimagasló fegyvertársa. E csoport az egyik legszebb fejezetet írta művészetünk történetébe.
1957
* A Nagy magyar művészek tanulmánykötetből [vissza]
Tizenhat évvel ezelőtt döntöttem egy civil szervezet megalapítása mellett. Azért, mert valamit másképp akartam, mint ahogy az állami rendszer engedte, és reméltem, ezt civilként szabadabban megtehetem. Másképp akartam tanítani. Akkor még csak tanítani. Ma már sok mindent akarok másképp.
Eleinte az alapítványhoz kötődő egyetlen tevékenység, a művészeti iskola fenntartása még egyszerűnek, világosnak tűnt. Persze megállhattam volna itt, bár mára már ez is sokat bonyolódott. Azonban az, hogy egy leghátrányosabb helyzetű kistérségben működött az iskola, és egyre több kedvezőtlen társadalmi-gazdasági folyamat indult be, lassan átvezetett egy másik területre is, a szegénység, és az integráció folyamatosan mélyülő problémájába.
Közben az alapítványunk tudása, nyilvánossága, hatása, folyamatosan nőtt, mindig újabb és újabb részeket és szinteket húzva be a problémából, civilként. Mindez bonyolította a helyzetünket is, a viszonyunkat a mindenkor regnáló hatalom rendszeréhez, beleértve a helyi intézményektől a döntéshozói szintig, a közvéleménytől a politikai pártokig mindent, szóval, minden levetült nálunk is.
Próbálom érteni, értelmezni, hol a helye ma a civileknek a magyar társadalomban, mi a feladatuk, a rendszerük, a filozófiájuk, küldetésük, hogyan viszonyulnak a hatalomhoz, a források megszerzése milyen irányokba tereli őket. Próbálom azt is figyelni, más országokban hogy megy ez? Keresem azt a pontot, ahol meg lehetne, meg kellene fogni ezt az egészet, hogy értelmezhető rendszere legyen, és világosan tudjuk pozícionálni magunkat, céljainkat, tevékenységünket, hatásunkat.
A helyzet ma, számomra iszonyúan zavaros. A továbblépéshez tiszta kép kellene. Most megkísérlem elemezni saját tapasztalataim alapján, milyen csoportokat, szinteket és változásokat érzékelek.
Csupán elgondolkodtató, problémafelvető írás ez, amiben nyilván a saját területemet, az oktatás-esélyteremtés fókuszát nem tudom elkerülni. De nem is akarom. Mert talán a mindent nehezítő zűrzavar még jobban látszik egy olyan mély társadalmi problémában dolgozva, mint amit az integráció fogalma rejt.
Több hazai és nemzetközi civil hálózathoz kapcsolódva, a pályázati rendszerekben szocializálódva, a kis vidéki civil szervezetektől a nemzetközi ernyőszervezetig figyelem, gyűjtöm a tapasztalatokat. Így a gondolatmenetemben némi időbeli visszatekintés is lesz.
Mit és miből?
Már maga a kiindulópont is érdekes. Hogy mi a civilek dolga? Figyelve más országokat is, talán úgy fogalmaznék, hogy a civilek dolga a helyi „jólét”, a „közjó” segítése. Hogy az emberek jól érezzék magukat a közösségükben, és megtalálják azokat az önszerveződéseket, melyek segítik őket abban, hogy jól élhető világot alakítsanak ki maguk körül, közösségi élményekkel, érzésekkel. Az állami rendszert egészítik ki, de ezer szálon kapcsolódva ahhoz. Ebbe a célmeghatározásba talán jól belefér a civilek sokrétű tevékenysége, a kultúra-sport-turisztikától a karitatív területekig egyaránt.
Ez így tisztán jelezné azt is, hogy a civil tevékenység nem az államilag lefedett területeken körvonalazódik, az államon túli önszerveződés, és talán a finanszírozásra is utalhatna, hogy e szerint a forrásokat sem az állami részben kellene keresnünk. Persze ez még a jól működő demokráciákban sem ilyen egyszerű.
Emlékszem, egyszer egy beszélgetésre. Egy Angliában élő üzletember kérdezte tőlem, ismerkedve a munkánkkal, miért nem vállalkoznak önkéntesen szakemberek a környékünkön arra, hogy szaktudásukkal irányítsák a szegregátumokban élő romák mezőgazdasági tevékenységét? Minek kell erre forrást keresni? Hiszen ettől jobb lenne az élet, mindenkinek… miért nem áldoznak az emberek arra, miért nem tesznek bele időt, energiát, hogy a környezetükben változás legyen?
Hát igen. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy valami miatt nálunk mindez másképp működik.
Sok helyen persze úgy kezdődik az egész, hogy lesznek kezdeményezések valamire, amihez szerencsés esetben hasonlóan gondolkodókat találnak, aztán a résztvevők „összeadják” a feltételeket, költségeket, tudást, munkát, és megszerveznek valamit. Ebben talán nem is kellene jogi személynek, szervezetnek lenni, csak egy csoportnak, amely akar valamit tenni azért, hogy jobban érezze magát. Lehetne ezt akár egy fejlődési állomásnak is tekintetni, hiszen így kezdődik talán mind, alulról szerveződve, egy, vagy két ember szándékaként.
Amikor nemzetközi téren is kezdtünk kapcsolatokat építeni, érdekes volt számomra, hogy voltak országok, ahol helyi alapítványokat nem is találtunk, sok helyen nem is értették, hogy mit akarunk ezzel. Mert nekik nem volt szükségük arra, hogy ezeket a tevékenységeket „intézményesítsék”. Ők megszervezték magukat, maguknak, helyileg, és nem is akartak többet.
Ám ez az „intézményesülés” elengedhetetlen lett a továbblépéshez. Az állam, és az EU szeretné az alulról jövő kezdeményezéseket támogatni, így lehetőséget ad a különböző tevékenységek finanszírozására. De ezt csak jogi személy irányában teheti meg, tehát elindul a civil kezdeményezések alapítvánnyá, egyesületté szerveződése. És azért is, mert így kap keretet a működés, és így találhat illeszkedési pontokat az állam, az intézményrendszer, sőt a szponzorok felé. Mert ők is úgy tudnak támogatásokat igazolni, ha hivatalos rendszere van az egésznek, amihez szükséges a bejegyzett, igazoltan is a törvényeknek megfelelően, köztartozásmentesen működő civil szervezet.
Az állam, vagy az önkormányzatok maguk is indíthatják a civil kezdeményezések intézményesülését. Ha a tevékenységet fontosnak vélik, mint alapító is beszállhatnak, így jönnek létre a közalapítványok, melyek többnyire fix anyagi alapokon nyugszanak és más támogatási rendszerekhez kapcsolódnak.
No meg, csak a hivatalos rendszeren belül levőknek lesznek elérhetők az 1%-os felajánlások, és a már említett pályázati rendszerek is.
Eddig talán még világosan követhető minden, de bonyolódik tovább.
Amikor elkezdtem, már lehetőség volt állami feladatok ellátására is civil fenntartással. Lehetett iskolát is nyitni, ha az ember megfelelt a törvény által előírt feltételeknek. Amire ugyanúgy állami normatíva járt, mint az önkormányzatoknak, bár a művészetoktatásban furcsa módon a kötelező szülői befizetés is jelen volt. Mivel akkorra a művészeti tevékenységek tanórai keretei erősen leszűkültek, az önkormányzatok forrásai pedig nem tették lehetővé a szakköröket, a tehetséggondozást, gombamód megszaporodtak az alapítványi fenntartású művészeti iskolák. Persze a civil fenntartás nemcsak a művészeti képzést jelentette, ha nagy létszámban nem is, de alapítványok fenntartottak már korábban is alternatív tanterv szerint működő általános és középiskolákat, vagy épp olyanokat, amelyek a hátránykompenzálásra koncentráltak
De térjünk vissza a művészetoktatásra. Közoktatási intézményként definiálva, állami feladatot ellátva fizetős szolgáltatást biztosítani elég öszvér megoldás, főleg az általános iskolai korosztálynál nem ellentmondásmentes, és persze ezért nem lehet bizonyos esélyegyenlőségi szempontokat sem figyelmen kívül hagyni. Ezeknek a szempontoknak a beemelése vezetett oda, hogy eltörölték a fizetési kötelezettséget az igazoltan hátrányos helyzetűeknél, ami újabb nehézségeket okozott, a folyamatosan csökkenő állami támogatás mellett nem volt miből „bepótolni”a hiányt, hiszen nem volt fizetőképes szülői háttér. Erre újabb csavar jött, közoktatási megállapodásokra lehetett pályázni, plusz állami támogatásokért az iskolafenntartó civileknek. Az időkorlátos pályázati rendszer azonban nem enged túl nagy létbiztonságot, ami egy iskola esetében nem előny.
Az állami normatívát kapó civileken túl működési költségekre pályázhatott az államhoz minden más civil szervezet, sávosan, a pénzforgalmához igazodó mértékben. Ebből bizonyos alapműködés finanszírozható, és a pályázat megírásához sem kell nagy tudomány, tulajdonképpen csak le kell írni a tevékenységeket, és ha látják a bírálók, hogy érdemes, kaphat támogatást. Ezt korábban an Nemzeti Civil Alapprogram, ma a Nemzeti Együttműködési Alap koordinálja.
Itt voltak és vannak is szakterületekre bontott, kisebb összegű hazai pályázatok is, nekem az első korrupciós élményem is innen van, még az NCA idejéből. Mindig is megvolt a lehetőség kis „hátszélre”, de ment már akkor is merészebben, megkereséses jelleggel. Egyszer egy beadott pályázat után kaptam egy telefont, ajánlattal, hogy a maximális összeget kapjuk, erre biztosíték van, ha beveszem őket is, és az elnyert összeg 50%-át különféle címeken és csatornákon át visszacsorgatom nekik. Ahogy tájékozódtam, ez nem volt egyedi jelenség a hazai pályázati rendszerekben. Akkor még nagyon felháborodtam, és nem gondoltam, hogy ez még fokozódik, és megteremtődik a mai zavaros (vagy éppen világosan látszó) helyzet.
A kis pénzek után ugyanis megjelentek a nagyobb, uniós források.
Az hiszem, innen kezdett végképp összekuszálódni minden. Megindult a harc a beáramló uniós támogatásokért, amibe a civilek is beszálltak. Az állam kezdte az alaptevékenységeket, no meg a működési hibákat megjeleníteni a pályázatokban, az intézmények alapműködései kezdtek pályázatfüggőek lenni, a civilek előtt pedig megnyíltak a lehetőségek az állami feladatok pótlásainak finanszírozására.
Kezdett felépülni egy civil szolgáltatási rendszer, minimális intézményi együttműködésekkel. A rosszul működő állami rendszer mellett elkezdődött egy ugyanezekre a feladatokra fókuszáló „fejlesztő” civil rendszer működése, amelynek társadalmi hasznosulásai sok ok miatt több tekintetben megkérdőjeleződnek. A pályázati rendszer sajátos működései lehetővé tették az adminisztratív teljesítéseket, és ez kedvezőtlen folyamatokat indított el.
A civilek ezekben már olyan feladatokat, olyan szintű munkavégzést látottak el, amit már nem lehetett önkéntes alapon működtetni. A pályázati szabályozás nem is engedte. A programfinanszírozások hosszabb időtartalmúak lettek, az adminisztrációt, a pénzügyi- és projektvezetést, vagy szakmai feladatokat sok esetben munkaviszonyos alkalmazásban írták elől, így állások jelentek meg benne.
Igazán zavaros helyzetet az teremtett, hogy sok ezek közül az államival párhuzamos működéseket eredményezett. Az állam fizette a maga rosszul működő rendszerét, e mellett a civilek végeztek olyan fejlesztő tevékenységeket, amelyeknek a rendszeren belül kellett volna lenniük. És nem is kellene múlt időben írnom, mert ez sajnos ma még inkább így van. Talán a legjobb példa erre az iskolai lemorzsolódás csökkentését célzó tanoda rendszer.
Az állami rendszer hibáit kiküszöbölni hivatott civil fejlesztések finanszírozása a pályázati etapokhoz igazodik, ami persze fokozza a probléma mélységét a megszakításokkal, néha akár egyéves kiesésekkel is. Mert oktatást támogató segítségnyújtást pl. nem lehet úgy szervezni, hogy közben szélnek eresztik pár hónapra, vagy egy évre a benne dolgozó szakembereket, és vele a gyerekek fejlesztését is felfüggesztik, amíg a következő pályázati szakasz el nem indul.
Önkéntes vagy fizetett civilek?
Sokan a szemére hányják a civileknek, hogy pénzért végzik ezeket a tevékenységeket. De kitől lehetne elvárni, hogy az állami rendszer ekkora hézagait napi rendszerességgel betömje? A munkának folyamatosnak kell lennie, ráadásul maguk a tevékenységek is jellegüknél fogva sokszor feltételezik a napközbeni munkarendhez igazodást, amit más munkával nem lehet időben összeegyeztetni.
Állások vannak ma a civil hálózatban, tömegével, sok esetben munkanélküli szakembereket alkalmazva, ami kétségtelenül jó, ha abból a szempontból nézzük, hogy a projektmenedzsmentnek munkát ad. Ám ez sem teljesen pozitív, a projektjelleg miatt folytatás nem tervezhető, sokan a projektzárás után munkanélküliek lesznek újra, így nem marad íve a munkájuknak, nem lesz jövőkép, fölöslegessé válik az energia-befektetés, hiszen belátható időn belül vége lesz a munkának mindenképpen.
Ha egy civil szervezet meg akarja tartani a munkatársakat, új pályázat kell, és a figyelem a társadalmi problémáról a megélhetés biztosítására csúszik át. És lesznek „megélhetési” civilek, akiknél a legfontosabb a munkahely biztosítása lesz. Féltékenyen, versengve, hátszelet biztosítva keresik az új lehetőségeket a továbbélésre és ez megy is, minden különösebb erőfeszítés nélkül, kapcsolatvezérelt módon. Mivel a pályázati rendszer ellenőrzése adminisztratív, nagyobb teret kap az irodai munka, mint a terepi, az indikátorok papíron történő igazolása, a problémamegoldások helyett a könnyebb teljesítés, a csúsztatások jönnek, ami végül is a célzott támogatásokat minimális hasznosultságúakra teszi. A civil rendszer is bürokratikus lesz, és erre fókuszál, nem pedig a problémák megoldására. A lepapírozásra a rendszer lehetőséget ad, és ez része lett a civil tudásnak.
Nincs tehát összehangolás az állami rendszerrel, a fejlesztésekkel, nincs szakmai finomhangolása az egésznek. A civilség nem erősödik szervezetileg, csak a pénz folyik ki a rendszerből.
Hogy máshol hogyan működik? Az állam elismeri, hogy bizonyos feladatok megoldásában a civilek hatékonyabbak, ezeket a feladatokat delegálja és kiszámítható, tervezhető forrást is biztosít hozzá. Képes a rendszer részének tekintetni a civileket és épít rájuk. Ők pedig maguk tervezik meg a munkát, vonnak be önkénteseket és segítenek pl. hajléktalan ellátásban, szenvedélybetegeknél, és még sok más területen, ahol az állam a saját intézményrendszerében nem elég hatékony.
Tudások, készségek
Minél nagyobb egy szervezet, annál nagyobb tudás kell a működtetéséhez. Jogi, gazdasági ismeretek, kommunikáció, PR, kampányok, honlap, megjelenés a közösségi oldalakon, pályázatírás, forrásteremtés, szponzorkeresés, nyilvánosság biztosítása, könyvelői, munkaadói ismeretek, rendezvényszervezés, informatikai tudás, stb., lassan minden, ami egy vállalkozáshoz kell, speciális társadalmi fókuszokkal. Nem véletlen, hogy megjelent a társadalmi vállalkozás kifejezés is a civilek szótárában.
Ez ketté is bontja a civileket, a kis szervezetek külön kategóriát alkotnak, amelyben ez a tudás nem alakul ki. Ők nem pályáznak, legfeljebb települési önkormányzathoz, ahol ehhez segítséget kapnak és a pár tízezer forintos támogatással meg is elégednek. Mások még ezt sem vállalják, nekik elég a biztosan befutó, pár embertől érkező 1%. Aki mást akar, többet, nagyobb hatást, annak növelnie kell a kapacitását.
Persze ezt nem tudja megtenni mindenki, kitermelődött hát a pályázatíró és lebonyolító réteg, amely erre a kapacitáshiányra telepedett rá. Persze itt is vannak tisztességesek, de olyanok is, egyre többen, akik pontosan tudják a pályázati rendszer kiskapuit, megfelelő összeköttetésekkel rendelkeznek. Én is kaptam egy-egy pályázati kiírás után már több olyan megkeresést is, ahová csak a szervezetünk neve kellett volna, a cég mindent lebonyolít, a pályázatírástól az elszámolásig vállalva mindent, némi juttatásért a vezetőnek, vagy egy-két munkatársnak még. A civilek nevében cégek dolgoznak a források lehívásáért és felhasználásáért. A társadalmi hasznosulás itt is megkérdőjeleződik.
Megjelent egy másik szolgáltatás is, ami még csak gyerekcipőben jár, hiszen a civil szervezetek nem tudnak erre forrást teremteni, de a pályázati rendszerekbe beékelődtek már ezek is, a civil szervezetek fejlesztésére szakosodó cégek szolgáltatásai. Akik fejlesztik a civilek hiányzó képességeit, behozva egy tudást, szemléletet az üzleti szférából, sok esetben külföldről, ahol más körülmények között másféle tartalmakat jelent a CSR (társadalmi szerepvállalás), vagy az SRS (társadalmi hatékonyságmérés). Gyanítom, hogy azért is nehéz ezeknek a máshol működő megközelítéseknek az adaptálása, mert nálunk nincs tisztázva sok kérdés, ami máshol talán evidencia.
Közben pedig a nagyobb hatásfokkal dolgozó civil szervezeteknél is kialakult bizonyos tudás, de ez nem tud piacosodni, mert a civil szerveztek nem tudnak egymásnak fizetni. A tapasztalatok átadására viszont nagy igény van, ami nagy terheket ró azokra, akik bizonyos területeken eredményesek. Ezt mi, az Igazgyöngynél erősen érezzük.
Fejlődés, tudásátadás, hálózatosodás
A civilek szűk része vállalkozik csak ezekre. De azt hiszem, nem is várható el mindenkitől, és sokan nem is akarják. Ha egy civil szervezet pl. egy iskola támogatására jött éltre, az nem fog a saját szervezetfejlesztésére fókuszálni. Ugyanúgy a közös hobbira szerveződők sem, a nyugdíjas népdalkör vagy a kézimunkakör, és a horgászegyesület sem. Ők abban a szegmensben, ahol dolgoznak, képesek kiteljesedni, nem akarják a hatókörüket növelni, egyszerűen csak szűkre szabott tevékenységen belül maradnak, helyi szinten.
Vannak viszont, akik a küldetésüket társadalmi változásokban határozzák meg, amiben szükséges elem a fejlődés, a tapasztalatcsere, mert a probléma, amiért dolgoznak, máshol is fennáll, egymás módszereinek, jó gyakorlatainak átvétele tudást bővít, a kapcsolatok pedig közös pályázatok benyújtására is lehetőséget adnak. Ez adott hazai és nemzetközi szinten is.
Ezeket a pályázati forrásokat sok esetben konzorciumként vagy együttműködő partnerekkel lehet elérni. Sok esetben a pályázat maga előírja azt, hogy kapcsolatok szövődjenek, hálózatosodás következzen be. Direkt eszköze az együttműködések szorgalmazásának.
De nehéz ez is. Sokszor érzem, hogy rosszul értelmezett rivalizálás van a szervezetek között, féltékenység vagy éppen a másik kihasználása mérgezi az egyébként jó viszonyt. Az eltérő munkakultúra, felelősség, a társadalmi hasznosulás másként történő értelmezése feszültségeket teremt, nem sok visszatérő konzorcium van. A társadalom mentális állapotát modellezik ezek a szervezeti együttműködések is.
Még szűkebb az a kör, amely befele, saját szervezeti kultúrája fejlesztésével is tud és akar foglalkozni. Ez szinte csak ott működik, ahol főállású munkatársak is vannak, legalább 8-10 ember, és nem projektszemlélettel dolgoznak, tehát képesek nagyobb távban is gondolkodni. Ezek a szervezetek többnyire olyan stabil gazdálkodással működnek, amely – bár büdzséjében jelentős a pályázati finanszírozás – lehetőséget ad a pályázatok közötti fenntartásra is.
Nos, ők azok, akik tudnak kapcsolódni olyan fejlesztő civil szervezetekhez, vagy civilek fejlesztésére szakosodott cégekhez, amelyek segítik bizonyos képességek kialakítását, pl. kampányszervezésekre, cégekkel történő kommunikációra, nyilvánosság biztosítására, csapatépítésre, stb.
A kapcsolódásra persze ingyenes lehetőség kell, ott még ezek a szervezetek sem tartanak, hogy ezért fizetni tudjanak, de nagyobb, akár nemzetközi alapítványok épp ezt jelölik meg maguknak célként, a civil tudásbővítést, és nyújtják ezeket ingyen a szervezeteknek, megfizetve az ezzel foglalkozó cégek munkáját, vagy pro-bono szolgáltatásként közvetítik feléjük.
Az egymástól tanulásra leginkább tematikus hálózatok mentén van mód, erre egyre több hazai hálózat alakul, de itt is kell forrás ezeknek az üzemeltetésére, pl. találkozók útiköltségei, étkezés, terembérlet, technikai feltételek biztosítása, stb., így többnyire ezek is nagyobb civil szervezetek tevékenységei, kisebb-nagyobb büdzsével. Nyilvánvaló vált azonban, hogy pénz és irányító szervezet nélkül ezek a hálózatok sem fenntarthatók. Ezek finanszírozása ma leginkább külföldi alapítványokhoz kötődik, ami újabb érdekes területre visz át bennünket, az állami ellenőrizhetőség területére. Ez most lett igazán konfliktushelyzet, a Norvég Civil Alap kapcsán, a demokratikus készségek, az állampolgári tudatosság fejlesztésére irányuló pályázatoknál, ami a mostani ellentmondásos politikai helyzetben nem várt indulatokat korbácsolt fel.
Civilek és politika
Azt hiszem, ezt a zavaros, párhuzamos működésekkel teli, finanszírozás-vezérelt civil rendszert még tovább bonyolítja a politika. Mert ebben az átpolitizálódott világban nem lehet ez alól kivonnia magát az embernek. Vagyis csak azok tudnak kívül maradni, akik nem a rendszerhibák megoldásában tevékenykednek. És tevékenységük jellegénél fogva nem kritizálnak.
Hanem mondjuk, énekelnek. Vagy sakkoznak.
Bár ez sem teljesen igaz, mert a pályázati rendszerek bírálói sem mentesek a politikai elköteleződéstől, és ha mondjuk két sakkal foglalkozó civil szervezet pályázik, s egyikük valamilyen módon kapcsolódik a regnáló hatalomhoz, egy baráttal, ismerőssel, ajánlóval, az jobban remélheti a pozitív elbírálást. Hátszelet mi magyarok mindig tudtunk keresni, kormánytól függetlenül, és ez mostanra határozottan felerősödött.
Azt hiszem, számomra is ezen a területen jelentkeznek leginkább a problémák. Egy, a rendszer működési hibájára rátelepült civil szervezet vezetőjeként képtelenség pozícionálni magunkat a rendszer mellett. Vagyis szinte csak szemben tudom, pedig nem ez a célom. De ha egy rendszer nem ismeri el azt a hibát a működésében, amire mi fókuszálunk, sosem fogja elismerni a tevékenységünk szükségességét, értékét sem. Mindebből következik, hogy kísérletet sem tesz a tapasztalatok, modellek beépítésére.
Ha az állam azt mondja, a magyar oktatási rendszer esélykiegyenlítő, és nem vesz tudomást az ezen a téren jelentkező problémákról, mi pedig épp ezek megoldásáért dolgozunk, akkor ez egy antagonisztikus ellentmondás. Ha az állam azt kommunikálja, hogy a közmunka visszavezet a munka világába, mi pedig nem látjuk a gyakorlatban, hogy ez így eredményes lenne, ezért más megoldásokat keresünk, akkor ez két véglet.
Minél hangosabban mondjuk, hogy baj van, nem sikeres a terület, annál gyanúsabbak vagyunk. Mert mára olyan helyzet alakult ki, hogy aki nem ért egyet a most regnáló hatalommal, az egyértelműen a másik oldalhoz tartozik, tehát először gyanús, aztán ellenség.
Ez pedig megosztja az embereket, intézményeket és a civileket is.
Az, hogy az emberek megosztásában mit jelent ez, azt hiszem, világosan látszik ebben a kettészakadt országban. Az intézmények esetében nyilván az állam kezeli a helyzetet, aki nem ért egyet, nem marad az állami állásában. A vezetőcserékben pedig fontosabb lett a politikai elköteleződés, mint a szakmaiság.
A civilek esetében? Nos, itt is átpolitizálódott minden.
Kevesen tudnak olyan területen maradni, ahol semlegesen lehet működni. Mert ma minden állásfoglalás lett, még a kulturális területen dolgozó civilek is, hiszen a rendezvényeken való megjelenés is mutatja a csatlakozást, vagy elhatárolódást.
Lettek a „mi” civiljeink, meg az „azoké”. A „mi”-ben kétségtelenül élen járnak a békemenet szervezői, de sokan vannak mások is, akiket épp az uniós pályázatok hívtak életre, elég csak megnézni a legnagyobb pályázatokat elnyerő civil szervezetek alapítási évét. Fiatal szervezetek bukkannak fel a semmiből, és nyernek hatalmas támogatásokat, főleg olyanokat, ahol valamiféle infrastrukturális fejlesztési lehetőség is van.
A többi, főleg az állam hibás működésében dolgozók, az oktatással, szociális területtel foglalkozók megmaradása nehézzé vált. Azok ellen pedig, akik az állampolgári részvételt, a demokratikus készségeket erősítik, szinte támadás is indult, az állam szeretné az ellenőrzése alá vonni mind, ez pedig még jobban kihangosította az „ellenzéki civil” kategóriát, amely szerintük gátja mindennek.
Nem egyszerű helyileg sem pozícionálni magunk, én magam is megszenvedem a mai napig a helyzetet, hogy a mélyszegénység problémáinak kihangosítása, kezelése milyen nehéz, szinte lehetetlen a településeken.
A települések vezetői nem szeretik, ha valaki problémákról beszél. Ők azt szeretik, ha az eredményekről esik csak szó. A problémákat csak túlélik, nem megoldják. Partneri viszonyt kialakítani ma egy roma integrációval foglalkozó civil szervezetnek a települések vezetőivel, intézményrendszerével, nagyon nehéz. Nehéz, mert rengeteg olyan eset van, ahol alapvető emberi jogokat sértenek, ami nagy konfliktusforrás, aztán ott van a mérhetetlen kiégettség, sok helyen a gyűlölet, ennyi negatív dologgal szembe menni civilként igencsak bonyodalmas.
Ráadásul a helyi rendszerek legtöbbször nem is értik, mi az, hogy civil, a „minek pofázik ez bele”, álláspontig jutnak, hiszen náluk ott van a tanult, állam által védett szakember, az előírt protokollal, meg a saját magának felépített hatalmi védőhálóval, amit nehéz úgy áttörni, hogy aztán közös munka jöhessen létre.
Nem könnyebb ez szakpolitikai szinten sem. Persze itt nehezebb átlépni a demokráciát, a sima elutasítás ezen a szinten megfontolandó, hiszen nem mindegy a támogatottság, a szavazatok miatt. A kormányzati kommunikációnak része kellett, hogy legyen a legnagyobb társadalmi problémákban dolgozó civil szakemberek, szervezetek figyelembe vétele is. Legalábbis a tárgyalási készség mutatása.
És ott van még a nyilvánosság, a média hatása. Ami szavazatbefolyásoló, ezért a kommunikáció lett a legfontosabb színtere a közvélemény formálásának, ami ma talán a legjobban mutatja a megosztottságot. Ugyanannak a dolognak két ellentétes értelmezése mindennapossá vált, vége-hossza nincs a helyreigazításoknak, feljelentéseknek, közérdekű adatkikéréseknek, bírósági tárgyalásoknak.
Igazi harc folyik hát, amibe óhatatlanul bevonódunk, és akkor jön a nagy kérdés: meddig lehet, meddig kell elmennünk, civilként?
Ezer olyan helyzet van, amikor az embernek mérlegelnie kell. Pl. amikor, főleg választások idején, de közben is, előszeretettel tűzne zászlajára egy-egy politikai párt. Szakmai alapon persze, mondják ők, de mégiscsak jó lenne, ha a népszerű civil szervezet neve őket erősítené. Csak egy fotó erejéig, de legyen ott…
Vagy, amikor egy-egy párt a szakmai koncepciójának elkészítéséhez kér szakmai segítséget. Olyan tudást, tapasztalatot, ami neki nincs meg. Még nehezebb, mikor ezt a regnáló kormány kéri. Amikor azt érzi az ember, tudna hatni, segíteni, szempontokat beemelni… de teheti-e?
Sokáig azt mondtam, ha hívnak, és a szakmai tapasztalatomra kíváncsiak, megyek, segítek bárkinek, aki előbbre szeretné vinni az integráció ügyét. És mentem, óhatatlanul is belecsúszva a politikába, bár nagyon ügyelve, hogy függőségeket ne alakítsak ki.
Sokan mondták, és mondják, hagyjam el a munkámból a szakpolitikai szintet. Egyrészt, mert ezt nem lehet politikamentesen csinálni, másrészt, mert fölösleges belefektetni bármennyi energiát is, nem lesz hatása.
Nyilván egyszerű lenne, de megtehető-e? Tudok-e úgy integrációs munkát végezni egy roma közösséggel, ha figyelmen kívül hagyom a közeget, amibe szeretném, ha integrálódnának? Nyilván nem, ez tényleg egy értelmetlen munka lenne, bevonódtam hát ebbe a szintbe is. Ám velük dolgozva, látva a rendszer kétségbeesett küzdelmét, beletörődését, majd kiégését a problémában, azt is látnom kellett, hogy az ő működésük szakpolitikai szintről határozódik meg, és máris itt találtam magam, azzal szembesülve, hogy ez a szint sem elengedhető.
És innen részesévé válik az ember civilként egy nagy, leginkább morális játszmának. Amiben a játékszabályok nem láthatók, és folyton változnak. Amiben a megvezetés és a jobbítás szándékának furcsa keveréke van jelen. Amiben benne van a hatalom, a „csak azért is megmutatom” felsőbbrendűségének kényszerű elviselése éppúgy, mint az érzés, hogy talán meg tudsz értetni valamit abból, amit megtanultál, azokkal, akik mást tanultak. Amiben néha úgy tűnik, egyet akarunk, máskor pedig úgy, épp az ellenkezőjét. Amiben próbára teszik az embert, megmutatva a határokat, ha kell fogást keresve rajta.
Egy nincs benne ebben az egészben: a bizalom. Kölcsönösen nincs benne. Én sem bízom bennük, nem tudok, mert százszor erősített meg a tapasztalat: megvezetnek, felhasználnak csupán. És ez gyanakvóvá tesz akkor is, mikor nyilvánvalóan segítő a szándék. És ők sem bíznak, érezhetően nem. Így aztán, ebben az állandó gyanakvásban párbeszédre alkalmas helyzet ki sem alakulhat.
Furcsa, ambivalens érzések kavarognak bennem. Civilségem történetében lett egy személyes elköteleződés, harc valamiért, amiben hiszek, hogy esélyt kell adni az embereknek a változásra, hogy segíteni kell őket az integráció felé, hogy ebben nekem is, és mindenkinek felelőssége van. Sokan mondják rám, hogy szélmalomharcot vívok. Sokáig azt gondoltam, megfoghatatlan, befolyásolhatatlan, autonóm személyiségként harcolok.
De lett egy gyenge pontom. Az, hogy nem egy személyként kívántam ezt a harcot vívni, hanem csapatban, csapatért. Ez vitt az alapítvány felé, ami most egy 27 embert foglalkoztató szervezet, 16 faluban végzett oktatási és esélyteremtő munkával, ami hatással van több mint 1000 mélyszegénységben élő család életére. És ezzel, ennek a felelősségével megfogható vagyok. Mert nem áldozhatom be mások életét, boldogulását, esélyét a személyes meggyőződésemnek.
Próbáltam elkülöníteni magam az alapítványtól. Én, L. Ritók Nóra mondok beszédet egy tüntetésen, nem az Igazgyöngy Alapítvány. De rájöttem, ez nem megy. Annyira eggyé olvadtam a munkámmal, hogy nem létezem külön. Mindenbe belerántom magammal a civil szervezetet is. És ezt nem tehetem.
Mert ez nem az én harcom. Nem csak az enyém.
Ez a vonal határozottan azt az irányt mutatná jónak, hogy az államtól függetlenül kell működnünk. Az államon kívül, hogy ne legyen a függőség egyben visszatartó is, vállalhatatlan kompromisszumokkal.
Évekig tipródtam ezen. Hogy az államon kívül, vagy belül érdemes-e? Talán menne az államon kívül is, talán el tudnék érni annyi támogatottságot, forrásokat, hiszen hihetetlen kapcsolatrendszer épült ki mellettünk. De mi értelme lenne úgy? Milyen beépülési lehetősége lenne a szemléletnek, hatásnak? Milyen változásokat tudna generálni egy kis állam az államban? És főleg: meddig fenntarthatóan?
Sokszor megkapom azt is, hogy megalkuvó vagyok. Kollaboráns, mert egy asztalhoz ülök velük, tárgyalni. Erősen kell az embernek hinnie belül, hogy állja a nyilvánosságot is, az ottani ütközéseket. De meg kellett értenem azt is, hogy ez is része a játszmának. És nem kötelező vállalni az életnek ezt a szeletét sem.
Túl sokat akarok? Lehet. Egy biztos, a döntések feletti moralizálás erős lett bennem, és még mindig nem tudom, helyes-e ez így. Az alatt a 16 év alatt, mióta működünk, sok mindent megéltem. Változtak a pártok, kormányok, a probléma, pedig, amiben dolgozom, csak mélyült. És változni is fog a regnáló hatalom, és nekem akkor is ezekért az emberekért, az integrációért kell dolgoznom. Saját döntésem alapján, ennek felelősségével. Alkalmazkodnom kell a helyzetekhez, a sokszor teljesen ellentétes értékrend szerint átszervezett világhoz. Alkalmazkodnom kell, de úgy, hogy közben a hitem és a tisztességem is megmaradjon.
Rengeteget tanultam ez alatt a 16 év alatt. Változtam én is, taktikusabb lettem, figyelőbb, mérlegelőbb. Rengeteg energiát fektetek a munkámba. Nemrég egy vállalkozói csoporttal ültem szemben egy beszélgetésen. Csupa sikeres emberrel a céges világból. Közben átvillant az agyamon: ha másképp döntök, ennyi energiával, munkával valószínűleg én is köztük ülhetnék. De nyilván oka van annak, hogy én erre az útra léptem. Nem bántam meg, civilként is sikeresnek élem meg a munkámat, még ha bizonyos szegmenseit innen sosem érem el az életnek. Most sem döntenék másképp, ha újra kezdhetném.
De szeretném, hogy tisztábban értelmezhető legyen minden. Hogy ne mocskolódjon be a civilség se korrupcióval, se mással. Hogy a társadalmi hasznosulás meghatározó legyen. Politikamentesen.
Próbálom tisztán szakmai alapon pozícionálni magam civilként. Ez most a stratégiám. Nem fogok politikai pályára lépni, bármennyi a megkeresés, én civil akarok maradni. Civil, aki az integrációért dolgozik. Tisztességesen. Aki még mindig hiszi, hogy ez lehetséges.
A hatalmi különbségek kialakulása
A letelepült földművelő társadalmak lélekszámának és termelőerőinek további növekedése aztán lehetővé tette, hogy egy következő fejlődési szakaszban a munkamegosztás olyan válfaja is kialakuljon, melyben a társadalom egyes tagjai már teljes mértékben mentesülhettek az anyagi javak termelésének fizikai munkát igénylő feladatai alól, és más, a közösség érdekeit szolgáló munkásságuk fejében részesüljenek a többiek által megtermelt anyagi javakból. Ez így, önmagában véve nem lett volna olyan óriási eltérés a korábbi viszonyoktól, hiszen a munkaképtelen kisgyermekek és a fizikai erőfeszítésekre már csökkent mértékben képes öregek ellátása az ősközösségi hordatársadalmaktól kezdve mindig magától értetődő szokás volt, aminthogy a szellemi termelésre-szolgáltatásra szakosodott sámánoké is.
A döntő változás itt az, hogy míg a gyermekek és az öregek, valamint a sámánok ilyen mentesítése nem vezethetett hatalmi különbségekhez, a mostani viszonyok lehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy a társadalmak tagjai eltérő mértékű hatalom birtokába jussanak. A hatalom – Bakacsi Gyula meghatározását némiképp átfogalmazva – az emberek tényszerűen létező képessége arra, hogy az általuk kitűzött célok megvalósítására más embereket (akár meggyőzéssel, akár kényszerítéssel) rábírjanak. Bár a hatalom tényszerűen birtokában van az illetőnek, érvényesülése nem szükségszerű, megeshet, hogy valaki nem akar élni vele 1. E képességre az emberek akkor tehetnek szert, ha a társadalmi viszonyok megengedik, hogy a közösség tagjai nagyságrendileg eltérő mértékben birtokolják az alább felsorolt tőkefajtákat:
a) a tárgyi tőke bármilyen, a termelésben közvetlenül (munkatárgy, munkaeszköz) vagy közvetve (kincs, pénztőke) hasznosítható vagyontárgy magántulajdonát jelenti. Ennek sajátossága a többi tőkefajtával szemben, hogy nemcsak személyes elsajátítással (azaz jövedelmeink filléreit fillérre rakva) válhat sajátunkká, hanem örökölhetjük, ajándékba kaphatjuk, megvásárolhatjuk vagy akár rablással is birtokába juthatunk stb. Hatalmat azzal biztosít, hogy aki másoknál jóval nagyobb tárgyi tőke magántulajdonosa, az a rászorulókat a maga által meghatározott feltételek közötti tevékenységekre bírhatja annak fejében, hogy ennek használatát fizetség (bérleti díj, kamat stb.) fejében átengedi, vagy bért fizet másoknak, akiket vállalkozásában, földbirtokán haszonnal dolgoztat.
b) A szellemi tőke az ember műveltsége, a tudásának és gondolkodási képességeinek fejlesztésére fordított munka tulajdonságává vált formája. Növelésében jelentős segítséget nyújthat a családi környezet, de csak személyes elsajátítással válhat sajátunkká, azaz nem örökölhető, megvásárolható stb. Hatalommá egyrészt úgy válik, hogy aki bizonyítottan szélesebb ismeretkörrel és előrelátással rendelkezik, annak szavára jobban ad a közösség, másrészt pedig úgy is, hogy a társadalmi viszonyok megváltoztatását vagy fenntartását célzó ideológiai-politikai eszmék kidolgozásában és elterjesztésében vezető szerepet játszva irányítani tudja a közgondolkodást.
c) A kapcsolati tőke azoknak a ténylegesen vagy lehetőség szerint rendelkezésre álló forrásoknak az összessége, amelyekre valaki azáltal tesz szert, hogy a kölcsönös ismertség és elismertség valamelyik társadalmi hálózatának tagja. Amiről itt szó van, az a jelenség, hogy céljaink eléréséhez fontos erőforrásokat nyerhetünk abból, ha meghatározott közösségekhez tartozva más emberekkel kapcsolatban állunk. Jelentőségét szemléletesen mutathatja, hogy ugyanakkora szellemi vagy tárgyi tőkével rendelkező emberek nagyságrendileg eltérő eredményeket érhetnek el attól függően, hogy kapcsolati tőkéjük hálózata mennyire kiterjedt, és a velük kapcsolatban állók mennyire tőkeerősek.
d) A testi-fizikai tőke az ember ereje és ügyessége, a testi munkától a harci tevékenységekig terjedő skálán egyaránt fontos mozgáskultúrája, gyakorlottsága. Közvetett formában mindenfajta termelési ágban nélkülözhetetlen, ide értve a szellemi munkát és szolgáltatást is, hiszen a megfelelő fizikai kondíció hiánya egészségünket veszélyezteti, mindennapi élettevékenységeinket gátolja. Közvetlen formában is jelentős profitot hoz azonban (gondoljunk a kommandósokra, sportolókra, táncművészekre, bűvészekre vagy akrobatákra). Egyebekben sem különbözik a többi tőkefajtától. Ez is a felhalmozott munka emberi tulajdonsággá vált formája, személyes „beruházással”, testedző fáradsággal, időigényes gyakorlással növeljük, és nagysága ugyanolyan mértékben terjeszti ki adott célkitűzéseink elérésének lehetőségeit, mint minden más tőkéé. A tárgyi tőkétől ezt is megkülönbözteti, hogy nem ajándékozható, örökölhető stb. Hatalommá közvetlen formában akkor válik, amikor az emberek közötti konfliktusok fizikai erőszakhoz vezetnek, társadalmi jelentősége pedig a tömegek ilyen fellépése esetén kiemelkedő. 2
Hangsúlyozandó, hogy az embernek valamennyit minden tőkefajtából birtokolnia kell ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, másfelől pedig a társadalmi hierarchiában magasabb posztokon állóknak nem csupán egy, hanem rendszerint több tőkefajtát is az átlagon felüli mértékben kell megszerezniük.
A társadalmi osztályok
A társadalmi osztályok akkor alakultak ki, amikor a munkamegosztás előrehaladottabb fokán létrejött nagyközösségeken (pl. harcosok, papság, hivatalnokok, mezőgazdasági–ipari foglalkozásokat űzők stb.) belül olyan – a tőkefajták birtokolásából adódó – közösségek alakulnak ki, amelyeknek egy-egy történelmi helyzet viszonyai uralmi szempontból előnyösebb vagy hátrányosabb lehetőségeket biztosítanak. Ez a hatalmi hierarchia minden társadalomban végtelenül bonyolult, az átmeneti sávok miatt éles határokkal elkülöníthetetlen struktúra, ahol – a szakirodalomban szinte általánosan elfogadott – hármas tagolás csak a fő csomósodási pontok jelzésére szolgálhat:
a) az uralkodó osztályok a legfőbb irányító hatalommal rendelkező, s így az adott társadalmi rendszer egészének fennállásából legtöbb hasznot húzó, annak fenntartásában leginkább érdekelt közösségek (pl. katonai arisztokrácia, főpapok, főhivatalnokok, nagybirtokosok, ipari nagytőkések stb.). Az ilyen osztályok vetélkedése az egyiket a vezető uralkodó osztály helyzetébe juttathatja, de ezt a pozíciót egyazon társadalmi rendszeren belül is átvehetik más uralkodó osztályok. Felső rétegeik az uralkodó elitek, amelyeknek döntései a hatalmi szerveket közvetlenül irányító tisztségviselők tevékenységét leginkább meghatározzák.
b) A középosztályok az irányítás alacsonyabb szintű képviselői, akiknek döntési illetékessége a rendszer általános keretein belül mutatkozó konkrét választási lehetőségekre szorítkozik (pl. alárendelt katonai vezetők, közép- és alsópapság, közép- és kishivatalnokok, -birtokosok, -tőkések stb.). A társadalmi rendszer egészének fennállásából kisebb hasznot húznak, s annak fenntartásában csak addig érdekeltek, ameddig olyan történelmi alternatíva nem mutatkozik számukra, amelyik az uralkodó osztályok sorába való felemelkedést, vagy életfeltételeik lényeges javulását nem kínálja számukra.
c) Az alávetett osztályok egyáltalán nem rendelkeznek irányítói hatalommal, irányítottakként végzik tevékenységeiket (pl. közkatonák, mezőgazdasági–ipari munkások stb.) és javadalmazásuk-életszínvonaluk csak olyan mértékű, hogy fenntartsa politikai közömbösségüket, és ne váltsa ki belőlük az adott társadalmi rendszer erőszakos megdöntésének dühét. Ez utóbbi esetben ugyanis – minthogy a legnagyobb lélekszámú, s így tagjaik összefogása esetén a legnagyobb fizikai tőkével rendelkező osztályok – az adott társadalmi rendszer összeomlik.
Az állam
A korábbi társadalmi formák az embereknek lényegében – s még a törzsi társadalmak átmeneti szakaszában is megközelítően – egyenlő hatalmat biztosítottak, az osztálytársadalmak ettől élesen elütő, hierarchikus rendszere viszont szükségszerűvé tette, hogy a társadalomszervezés új formáját alakítsák ki, az államot. Ennek legalapvetőbb jellemvonásai:
a) Míg eddig az együttélés imperatív normáit kifejező szokások a közvéleményben uralkodó nézeteket tükrözték, s e szokások spontán változásai a fejlődés során átalakuló össztársadalmi szükségletekhez igazodtak, az osztálytársadalmak államaiban a (kezdetben íratlan, később írott) jogszabályokat az uralkodó osztályok akaratát rögzítő, elkülönült törvényhozó testület alkotja meg.
b) A normák betartását korábban a közösségek egésze felügyelte, s megsértőit ugyanígy kollektív megtorlás büntette. Az államokban a törvények betartatása egy intézményként ugyancsak elkülönült rendfenntartó erőszakszervezet (közigazgatás, rendőrség) feladata, és a büntetések kiszabására is csak egy elkülönült intézményrendszer, az igazságszolgáltatás (bíróság) illetékes.
A fenti megállapítások közül részletesebb magyarázatra szorul az, miszerint az osztálytársadalmakban a törvények az uralkodó osztályok akaratát rögzítik, különös tekintettel arra, hogy híres meghatározásában Engels az államról azt írta, hogy „a benne élők összességétől elválasztott, külön közhatalom” 3. Ezt úgy is érthetnénk, hogy szerinte az állam törvényei az uralkodó osztályok akaratától is elválasztott közhatalmi érdekeket tükröznek. A gondolat igazságmagva bizonyára úgy tárul fel, ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy az állam, noha az uralkodó osztályoké, ugyanakkor ezen osztályok egyes tagjaival is szemben álló, tőlük elválasztott hatalom. Magyarán: ha egy rabszolgatartó nagybirtokos vagy milliárdos kapitalista megsértette az állam törvényeit, igen kevés eséllyel hivatkozhatott volna arra, hogy e törvények az övéi, azt csinálhat velük, amit akar. S ugyanez áll nemcsak az uralkodó osztályok egyes tagjaira, hanem az uralkodó osztályok körén belül egy-egy osztályra a maga egészében is. Hiába állna – mondjuk – a nagybirtokosok osztályának érdekében, hogy kartelleket alkotva a mezőgazdasági termékek árát megtízszerezzék, a kapitalizmus többi uralkodó osztályának érdekeit ez sértené, s így az állam tiltó rendelkezéseket vezetne be. 4
Az ideologikus látszat-államformák
Az államformákat a szakirodalom sokféleképpen osztályozza, de az itteni fogalmak többsége ideologikus látszatokkal igyekszik elfedni a tényleges hatalmi viszonyokat.
a) Az egyeduralom (autokrácia) esetében a hatalom egyetlen személy kezében összpontosulna. Ennek egyik alfaja a monarchia lenne, ahol a trón – valamiféle magántulajdonként – egy családi dinasztián belül örökletes. Különlegesen misztifikált esetekben az ilyen uralkodókat isteni tisztelettel is övezik, mint az egyiptomi fáraókat, japán császárokat és a római császárok egy részét. Másik válfaja az egyszemélyes diktatúra, amikor valamilyen válságos helyzetben egy vezéregyéniség szerezné meg a teljhatalmat.
Hogy mindkét esetben merőben fiktív képzetről van szó, magától értetődő: egyetlen személy még ideig-óráig sem lenne képes hatalmába kaparintani egy egész országot, ha törekvései alapvetően ellentétesek lennének az uralkodó osztályok érdekeivel. Ezeknek az ideologikus látszatoknak a megteremtése igen előnyös az uralkodó osztályok számára, hiszen a közép- és alávetett osztályok tömegeinek azt sugallhatják, voltaképpen ők is csak alattvalók, s a rendszer kifogásolható vonásaiért nem ők felelősek, hanem az egyeduralkodó.
A monarchia szó jelentése egyébként át is alakult, csak az „abszolút” jelzővel ellátva kelti az egyeduralom képzetét, az „alkotmányos” vagy „parlamentáris” monarchia esetében az államfő jelentősége nem sokkal több annál, hogy családjának eltartása igencsak megterheli a költségvetést.
b) A másik ilyen ideologikus látszat a demokratikus államé, holott demokrácia, azaz népuralom eleve nem létezhet osztálytársadalmakban, amelyek a nagyközösségek lényegesen eltérő hatalmú hierarchiájából épülnek fel. E látszatteremtés gyökerei azzal a történelemhamisítással kezdődnek, hogy a demokratikus államberendezkedés bölcsője az ókori görög városállamokban – s különösen Athénban – ringott. Nos, a valóságban e „demokratikus” Athén lakosságának csupán egy töredéke – kb. 10%-a – rendelkezett politikai jogokkal, nevezetesen azok a szabad felnőtt férfiak, akiknek mindkét szülője athéni polgárcsaládból származott. Eleve kirekesztettek tehát nemcsak minden rabszolgát és szabad nőt, hanem az úgynevezett metoikoszokat is, azokat a szabad férfiakat, akik nem athéni polgárok leszármazottai voltak. (E kitaszítottak egyébként fölbirtokkal sem rendelkezhettek.) Megjegyzendő az is, hogy a szabad polgárok is csak formálisan dönthettek politikai kérdésekben, hiszen nagy többségükben analfabéták és a nyomor szélén tengődők lévén, a népgyűléseken az uralkodó elitek egyszerűen megvásárolták szavazataikat, vagy a hivatásos bérszónokok, a demagógok az orruknál fogva vezették őket. Ám ez a rendszer sem volt különösebben hosszú életű: i.e. 508-ban született Kleiszthenész reformjaival, s 404-ben már ki is múlt. Semmiképp nem jellemezte végezetül az ógörög világot, hiszen 700 polisz közül mindössze 13 berendezkedése követte az athéni példát. 5
Hasonló ideologikus látszatteremtés, amikor az európai demokrácia történetét a középkor rendi parlamentjeihez vezetik vissza, s a kapitalizmust úgy állítják be, mint a népuralmi eszme diadalát. Valójában pedig csak a 20. század második felére sikerült elérni, hogy a legfejlettebb tőkés országok mindegyikében bevezessék legalább az általános választójogot. Ez pedig csupán az egyik feltétele a demokráciának. Ahhoz, hogy a pártprogramok valóban egyenlő eséllyel versenyezhessenek a választásokon, az is elengedhetetlen lenne, hogy a közvélemény egyformán ismerje ezeket. Ma viszont az uralkodó osztályok zsoldjában álló politikusok propagandagépezete korlátlan kampánypénzekkel rendelkezik, másoknak viszont arra sem futja, hogy nézeteik elérhessék a tömegek érzékelési küszöbét. A választási programok megvalósítását továbbá semmi nem garantálja, a képviselőket akkor sem hívhatják vissza választóik, ha mindannak épp az ellenkezőjét teszik, mint amiért a parlamentbe küldték őket. Mi több, a „láthatatlan politika” gyakorlatának elismertsége okán 6 a választók gyakran nem is értesülhetnek arról, mit tesznek nevükben a politikai osztály tagjai. Ilyen módon az általános választójog csupán arra ad lehetőséget, hogy a nép eldönthesse, a következő ciklusban személy szerint kik legyenek azok a politikusok, akik elnyomják.
A diktatúrák válfajai
Ha ilyesformán az osztálytársadalmak valamennyi államformája diktatúrának bizonyul, azaz egy kisebbség – az uralkodó osztályok – uralmának a többség fölött, korántsem mindegy, hogy ez a diktatúra az élet mely területeire terjed ki, és milyen eszközökkel tartják fenn. Ahol mindenképp érvényesülnie kell, az
a) a politikai szféra, a törvényhozás és a törvények betartását felügyelő erőszakszevezetek (közigazgatás, rendőrség, igazságszolgáltatás) területe,
b) valamint az anyagi javak elosztásának szférája, hiszen az uralkodó osztályok hatalmi helyzetét az itteni diktatúra biztosítja.
c) A szigorúbb (totális) diktatúrák azonban ezen messze túlmenően imperatív normákkal szabályozhatják a társadalom tagjainak világképét, ahogyan a kereszténység üldözte a hivatalos dogmáitól eltérő nézeteket, s manapság is ugyanezt teszik például az Iszlám Állam szervezetei. A vallásos hit szabályai rendre kiterjednek a hétköznapi életvitel jelenségeire is (szexuális élet, étkezés, öltözködés stb.). Lehetnek azonban az állam által előírt világnézetek nem vallásosak is (mint a kínai kultúrkörben a konfucianizmus, a kommunista pártállamokban a marxizmus).
d) A legdiktatorikusabb társadalmi berendezkedés a kasztrendszer, amelynek rácsozata minden területre kiterjedően korlátozza az életet. Különlegesen rigorózus, és hagyományaival máig ható válfaja az indiai hindu kultúrköré, amely a foglalkozási ágak szerint négy főkasztra (papok, harcosok, vállalkozók, kétkezi munkások; ezeken belül alkasztokra), valamint kaszton kívüliekre (alantas munkát végző páriák és nem hinduk) osztva rangsorolja az embereket. E hierarchia előírása az, hogy mindenkinek egész életében ugyanazt a munkát kell végeznie mint a szüleinek, házasodnia is csak kasztján belülivel lehet, s étkezését és vízfogyasztását, valamint a más kasztokhoz tartozókkal – kaszton kívüliekkel való érintkezését merev tisztasági rítusok szabályozzák. A magasabb kasztokhoz tartozók elzárkózó életvitelére jellemző, hogy őket még a tengeri utazás vagy „a barbárok földjére” lépés is beszennyezi, amitől csak előírásos vezekléssel tudnak megszabadulni. Hasonló, bár nem ennyire merev kasztrendszer Latin-Amerikában is kialakult, és az uralkodó osztályok életmódja sok helyen erős kasztosodási törekvéseket mutat. 7
A másik felosztás, amellyel a diktatúrák különböző válfajait megkülönböztetik, azt veszi alapul, hogy céljainak elérésére milyen eszközöket vesz igénybe.
a) A legkeményebbnek tekintett a fizikai erőszak, amely a fogvatartástól a testi bántalmazáson, megcsonkításon át a kivégzésig terjed. A régebbi korokban, bár állami törvények által szabályozott módon, az uralkodó osztályok tagjai személyesen is büntethették ilyen erőszakkal a nekik alávetetteket. Az előrehaladottabb társadalmakban viszont (az önvédelem eseteit kivéve) ez az eszköz állami monopólium, azaz csak az erre hivatott testületek tagjai élhetnek vele, meghatározott esetekben és formákban. 8
b) A másik eszköz az úgynevezett gazdasági kényszer. Ez a liberális ideológia szerint nem tekinthető az erőszak egyik válfajának, mondván, hogy nem osztálytörekvések fejeződnek ki benne, hanem a gazdaság emberektől független, természettörvényként objektív működési szabályainak szükségszerűségei. Nos, a gazdaságnak vannak ugyan objektív törvényei, de a piaciak abszolúte nem azok: az anyagi és szellemi javak cserearányait az osztálytársadalmakban mindig az uralkodó osztályok döntik el. S ebből nemcsak az következik, hogy a piacok működési szabályai gyakran egyértelműen erkölcstelenek lehetnek 9 – hiszen az erkölcs és a jog szabályai nem azonosak –, hanem az is, hogy következményeik kimeríthetik a bűntények ismérveit. Azok a gazdasági-politikai elitek, amelyek felelősek azért, hogy világunkban 1,2 milliárd ember éljen – a koncentrációs táborok viszonyaihoz hasonló – mélyszegénységben, s évente 55 milliónyian haljanak meg éhezéstől, nagyobb bűnt követnek el az emberiség ellen, mint a II. világháborút kirobbantók (hiszen annak emberveszteségét 51 millióra becsülik) 10.
c) A harmadik eszközt manipulációnak, szellemi befolyásolásnak nevezik. Valójában ez is az erőszak egyik – igen hatékony – válfaja, hiszen a tudatunkat tölti fel olyan ismeretekkel, értékrendekkel, világnézettel és életérzéssel, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy ne saját valódi érdekeinket kövessük, hanem az uralkodó osztályok által előírt társadalmi rendbe illeszkedjünk be, és magatartásunkkal ezt erősítsük. Törekvése az intézményes neveléstől a tömegkommunikáció minden válfajáig terjedően átszövi az élet egészét. Ezért a modern pánikfilozófia képviselői hajlamosak olyan végzetszerű hatalomnak tekinteni, amelynek bűvöletében mindenki önként lemond személyiségének egyedi jegyeiről, s a tömegtársadalom és a tömegkultúra részévé válik. Ezek a fikciók azonban szem elől tévesztik azt a tényt, hogy egyrészt az uralkodó osztályok maguk is megosztottak, s így szellemi diktatúrájuk – egymással vitázó, egymást leleplező mozzanatokat is tartalmazva – korántsem oly hipnotikus erejű. Másrészt pedig az alávetett tömegek azonnal érzékelik, mihelyt mindennapi életük tényei ellentmondanak e diktatúra szólamainak, és ilyen esetekben igen könnyen jutnak olyan következtetésekre, miszerint az újságokban, a rádióban, televízióban még az időjárás-jelentések is hazugok. 11 Az internet korszaka egyébként merőben új helyzetet teremtett a tömegkommunikációban, noha ha a korlátlan szabadság visszaélésekre is módot ad. 12
Az uralkodó osztályok és a társadalmi fejlődés
Az államok létrehozása történelmi szükségszerűség volt: a letelepedés a javak felhalmozásához vezetett, s ez magával hozta a rablóhadjáratokat, amelyek szükségessé tették a harcosok foglalkozási ágának kialakulását. Itt eredetileg a fizikai tőke, a testi erő, az ügyesség és gyakorlottság emelte magasba a történelem legelső uralkodó osztályát, a katonai arisztokráciát, s mögötte a harcosok középosztályát. Ahogyan azonban az állami központosítás folyamata előrehaladt, az együttélés új szabályainak világképi megalapozása és gyakorlati megszervezése is társadalmi szükségletté vált, s ez két új, a szellemi tőkéje révén felemelkedő uralkodó- és középosztály kialakulásához vezetett, a papokéhoz és hivatalnokokéhoz.
Ezek teremtették meg a fejlődést előrevivő új társadalmi forma külső és belső biztonságát, s noha nem egyszer elképesztő életmódbeli különbségek árán, de tevékenységük jelentősen kamatozott az alávetett osztályok szintjein is. Az ő irányításukkal sikerült kiépíteni azokat a magaskultúrákat, amelyek hatalmas lépésekkel vitték előre az összemberi haladást. 13 Tudnivaló viszont, hogy azokban a régiókban, ahol a földtulajdont is meg tudták kaparintani – ahogyan Európában a katonai arisztokrácia és a harcosok középosztálya eredeti funkcióját elvesztve feudális földbirtokos nemességgé alakult át – ott hatalmuk évszázadokra helybenjárása kényszerítette mind az anyagi, mind a szellemi javak termelését. 14
Az emberi jogok blöffje és a jóléti államok
Ha befejezésül azt a világhelyzetet vesszük szemügyre, amely napjainkat jellemzi, kiindulópontként 1946-hoz kell visszakanyarodnunk, amikor a frissen alakult ENSZ egy szakbizottságot bízott meg azzal a feladattal, hogy kidolgozza az emberi jogok nemzetközi kódexét. Ez Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata címmel el is készült, s 1948 december 18-án az ENSZ közgyűlése elfogadta és kihirdette, anélkül azonban, hogy kötelező érvényűvé tette volna. Alapja lett viszont két, 1966-ban kötött és immáron kötelező ENSZ-egyezménynek (Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya; Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya). 15 Ezek az egyezmények – a politikai jogokról nem is szólva – fűt-fát a minden embert megillető jogok közé soroltak, onnan, hogy biztosítani kell azt, hogy az általa szabadon választott munkát végezhesse, odáig, hogy ezért olyan fizetés jár neki, amely számára és családja számára az emberi méltóságnak megfelelő életszínvonalat nyújt. Eleve jár tehát mindenkinek a megfelelő élelem, ruházat, lakás, orvosi gondozás, az ingyenes elemi és szakoktatás, valamint az egyenlő feltételekkel elbírált felvétel a felsőoktatási intézményekbe.
Az egyetemes nyilatkozat létrejöttére azt szokás mondani, hogy a világháború sokkjára adott válasz volt. Jómagam sokkal valószínűbbnek látom, hogy a kommunista pártállamok ebben az időben világrendszerré növekedett hatalmával és a nyugati baloldali mozgalmak megerősödésével szembeni propaganda eszköze volt. Soha egyetlen ENSZ tagállam nem tartotta be, s a világ nyomorövezeteiben vergődő országokon nevetséges is lett volna effajta kánaáni igényeket számon kérni. Ami mégis történt, az volt, hogy a legfejlettebb kapitalista országok politikai osztályai felismerték, hogy a kommunista pártállami rendszerekben bevezetett szociális reformok vonzereje miatt is felerősödő baloldali eszmék további térhódítását fel kell tartóztatni. Ezért szánták rá magukat, hogy az úgynevezett jóléti államok rendszerének bevezetésével a társadalom által megtermelt anyagi és szellemi javak elosztását úgy szabályozzák, hogy azok ne vezessenek az uralkodó és az alávetett társadalmi osztályok közötti feszültségek robbanással fenyegető növekedéséhez. Ezt a célt szolgálta az osztálykonfliktusok államilag irányított szabályozásának új formája. Lényege az, hogy az átfogó gazdasági kérdéseket, s mindenekelőtt a javak elosztásának mikéntjét a munkavállalói és munkáltatói szervezetek s az állam tanácskozásain kötött, olyan egyezségek döntik el, amelyek – úgymond – tekintetbe veszik az ország gazdasági egyensúlyának érdekeit. E rendszer egyfelől kétségtelenül biztosítja a munkavállalói érdekek érvényesülését, másfelől viszont konzerválja a kapitalista társadalmi formát is.
A jóléti államok politikai osztályai tehát a kapitalizmus legalapvetőbb érdekeit tartották szem előtt, amikor olyan korszerű életszínvonalat biztosító szociálpolitikát működtettek, amely a köztudatban fenn tudta tartani a kapitalizmus ésszerűségének képzetét. Azt a hiedelmet, hogy az egyre gazdagodó nagytőkés osztályok léte nem irracionális, mert a jólét adott szintje és fejlődési üteme elfogadhatóvá teszi, hogy az osztálystruktúrában ilyen uralkodó osztályok is fennmaradhassanak.
A kapitalista világrendszer a szakadék szélén
Az 1970-es években, a brezsnyevi „pangás” idején kiderült azonban, hogy a kommunista pártállamok nemhogy a kapitalista rendszernél gyorsabb ütemű gazdasági fejlődésre nem képesek, hanem egyre növekvő mértékben maradnak el a fejlett tőkés országok mögött. A 70-es és 80-as évek fordulóján pedig az is világossá vált, hogy ez a hadipotenciálra is vonatkozik. Amikor az Egyesült Államok 1983 tavaszán közhírré tette „csillagháborús” programjának kifejlesztését, amely hatástalanná tette volna a szovjetek atomrakéta-arzenálját, az 1945 utáni fegyverkezési versenyben először fordult elő, hogy a Szovjetunió képtelennek bizonyult megfelelő ellenlépésre.
A kapitalista nagyhatalmak uralkodó osztályai nyomban reagáltak erre a változásra, és hatalmas ideológiai–politikai kampányt indítottak a jóléti állam ideája ellen, mondván, hogy ennek politikája az ötvenes évek óta egy eleve indokolatlan és gazdaságilag tarthatatlan elgondolás jegyében duzzasztotta fel a szociálpolitikai kiadásokat és közvetett bérköltségeket: agyonadóztatja a tőkéseket, akiknek így nincs pénzük a gazdaságot fejlesztő befektetésekre. Ezt követően pedig gazdasági kényszerek bevetésével gondoskodtak is arról, hogy a jóléti rendszerek megszűnjenek vagy – mint a skandináv országokban – megszorító „reformokkal” korlátozzák életszinvonal-politikájukat. 16
Amikor pedig a Szovjetunió és az európai kommunista pártállamok összeomlottak, kiteljesedtek a kapitalizmus mai arculatára jellemző vonások, amelyek közül (a transznacionális monopóliumok és a monetáris léggömböket gyártó pénzügyi oligarchia mellett) a legagresszívabb a hadiipari komplexumok világméretű uralmának kiépülése. „A hadiipari komplexum – írja Lénárt Ferenc – a hadikonszernek és a nekik hitelező bankok, a katonaság hadászati, harcászati és titkosszolgálati ügyeket intéző szervei és az állami-politikai hatalmi apparátus döntéshozó személyei és intézményei közötti hatalmi és érdek-összefonódás. A háttérben hatalmas, mindent átfogó propaganda-, reklám- és pszichológiai befolyásoló gépezet áll. Olyan országban jelenik meg, amelynek magas a társadalmi, kulturális fejlettsége, komoly gazdasági, tudományos-műszaki és hadipotenciállal rendelkezik és a társadalmi-gazdasági rendszerén belül szilárd, jelentős központi irányító és végrehajtó hatalmi struktúra fejlődött ki. Ahol kialakul, ott a hadiipari vagy hadi-gazdasági-politikai komplexumnak önmagát fenntartó és megerősítő természete van. E hatalmi komplexum megerősödik annak következtében, hogy a katonailag és iparilag fejlett országok átfogó politikai, katonai, titkosszolgálati és stratégiai célokat igyekeznek elérni; ehhez a nemzet- és külgazdaságban a hadigazdaság állandó stabilizációjával és fejlesztésével szemben támasztott követelményrendszer alakul ki, és a hadikonszernek által nyert, rendkívüli méretű extraprofit a hadiipari komplexum képviselőinek biztosítva van. Ez az erőteljes, erőforrásban gazdag és kiterjedt koalíció egyetlen közös célra teremtődött: a katonai szektor további bővítésére, függetlenül a tényleges katonai szükségletektől.” 17
Figyeljünk fel e legutóbbi mondatra: a katonai szektort, s ezen belül a hadiipari konszernek termelését tehát önmagáért bővítik, függetlenül attól, hogy az országoknak erre ténylegesen szükségük van-e vagy nincsen. No, de a liberális kapitalizmus alapelve, hogy a piaci kereslet-kínálat vastörvényei vezérlik. Következésképpen a katonai szektor folyamatos bővítése azt igényli, hogy ugyanilyen folyamatosan növekedjék a fegyvervásárlási igény. Magyarán: a világnak minél több pontján szüntelenül háborúzzanak. Háborúznak is. Afrikában félévszázad óta, de a 2011 elején kirobbant „arab tavasz” – egyesek szerint Obama külpolitikai játszmái, mások szerint a CIA tudatos manipulációja 18 – miatt szintén fél évtizede dühöngő öldökléssé torzult, és a vég kilátása nélkül tart. A kétségbeesett lakosság tömegei áradnak Európába, 2014-ben több mint félmilliónyian kértek menedékjogot. A legújabb nagy üzlet pedig az ukrajnai polgárháború, ahol az Egyesült Államok attól sem riad vissza, hogy SS-jelvényes neonáci milíciákat támogasson. 19
A fegyverkezési kiadások így a „kommunista világveszedelem” megszűnése óta nemhogy csökkentek volna, hanem – átlagosan 4,5 százalékkal – évről évre megállíthatatlanul emelkednek, és a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) 2014-es jelentése szerint manapság összességükben már 1,8 billió dollárra rúgnak. Különösen az Egyesült Államok fektet óriási összegeket a pusztítás tökéletesítésébe. Hadiipari költségvetése még 2010-ben, az 1930-as éveket követő legsúlyosabb gazdasági válság idején is újabb – több mint 700 milliárd dolláros – rekordot ért el (miközben az általános egészségbiztosítást – messze elmaradva az európai kultúrkör többi országától – „pénz hiányában” képtelen bevezetni).
A legriasztóbb jelenség pedig az, hogy szemben a 19. századdal és a 20. század első felével, amikor az ipari forradalmak a termelést és a mindennapi életet szolgálták, azóta ez a törekvés – egy titkos fordulattal – megszűnt. Az emberi haladás anyagi alapjául szolgáló technikai fejlesztést a hadiiparon kívül gyakorlatilag leállították, s az életünket lényegesebben átalakító vívmányok egytől-egyig a gyilkolásra szolgáló felfedezések köréből „lesüllyedt kultúrjavak”. Az még csak köztudott, hogy az atomerőművek és más nukleáris technológiák fejlesztésére nem került volna sor a tömegpusztítás fenyegetésére építő kölcsönös elrettentés stratégiája nélkül. Azt viszont nem is sejtjük, hogy a ma már otthonainkban is nélkülözhetetlen komputerek sem léteznének, ha a hidrogénbomba begyújtásának szimulációjára nem kellett volna megépíteni a mérföldkőnek számító ENIAC számítógépet. Internetezni sem tudnánk, ha a katonai adminisztrációnak nem lett volna szüksége egy olyan decentralizált kommunikációs rendszerre (ARPANET), amelyik a rendszer egyes elemeit kiiktató támadást követően is működőképes marad. Arról pedig végképp sejtelmünk sem lehet, hogy a háztartási eszközöktől a távközlésen keresztül a közlekedésig mi minden köszönhető pusztán annak, hogy a katonai célokra kiépített űrkutatási infrastruktúra számára hozták létre. 20 Az amerikai vállalatóriások a folyamatos katonai megrendelésekből élnek; a Boeing utasszállító repülői egytől egyig katonai szállítógépek módosított változatai, s a Szilícium-völgy csúcstechnológiai iparát is hadügyi forrásokból hozták létre.
E tűzfészkektől füstölgő Földgolyón a felmérések szerint az emberiség bírvágytól meghibbant 10%-a préseli ki belőlünk a világ jövedelmeinek 50%-át, a népesség 40%-a pedig a jövedelmek 3%-ából tengetheti életét. Az előrejelzések szerint a munkanélküliek száma nemsokára 600 millióra nő, a napi 2 dollárnál is kevesebből nyomorgóké pedig már ma is 900 millió. Az OECD adatai szerint a tagjai közé tartozó harmincnégy fejlett ipari országban 1990 és 2010 között az egyre mélyülő jövedelmi szakadék miatt 5%-al esett vissza a termelés. 21
A feudalizmus uralkodó osztályai, a „királyok, hercegek, grófok” azért ennél valamivel okosabbak voltak.
JEGYZETEK
1 Vö. Bakacsi Gy. (1996). M. Weber (1967: 69.) „uralomnak azt a valószínűséget nevezi, hogy egy adott embercsoport különleges parancsoknak (vagy minden parancsnak) engedelmeskedni fog. Nem tartozik ide tehát a más emberek fölött gyakorolt »hatalom« és »befolyás« minden fajtája”, mert „minden uralmi viszonyhoz hozzátartozik az engedelmeskedni akarásnak egy bizonyos minimuma, tehát az engedelmeskedéshez fűződő (külső vagy belső) érdek”. Az ő felfogását követi C. W. Mills (1972) is. Jómagam e híres elgondolást nyakatekert okoskodásnak látom. Először is, az uralom nem valószínűség, hanem tény: valaki vagy uralkodik, vagy nem. A valószínűség itt – épp megfordítva – csak a hatalom összefüggésében merülhet fel, úgy, hogy amennyiben valakinek elegendő hatalma van ahhoz, hogy uralkodjék mások fölött, akkor ezt nagy valószínűséggel meg is teszi, de bizonyosra nem vehetjük. [vissza]
2 Vö. Szerdahelyi I. 2014: 87-90. [vissza]
3 F. Engels 1949: 97. Ha ezt szó szerint értelmeznénk, Engels vaskos önellentmondásba keverednék, amikor alább azt írja, hogy az állam „rendszerint a leghatalmasabb, gazdaságilag uralkodó osztálynak az állama, amely osztály általa politikailag is uralkodó osztállyá válik és ekképpen az elnyomott osztályok féken tartásának és kizsákmányolásának új eszközeire tesz szert” (uo. 175.). [vissza]
4 Az állam fenti meghatározása természetesen csak az (az „unitárius”; vö. D. Fisichella 2001: 231, 245.) alapformára vonatkozik. A történelmi fejlődés során számos ettől eltérő, bonyolultan összetett, kivételes államforma is létrejött, amilyen pl. az USA, az NSZK államszervezete vagy a svájci kantonrendszer; a gyarmatok államhatalmi viszonyainak vizsgálata is nyilván külön elemzést igényelne stb. Megemlítendő, hogy az államelméleti fejtegetések többsége elengedhetetlennek tartja annak hangsúlyozását, miszerint az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalmi szerveződés. Jómagam ezt a mozzanatot mellőzöm, hiszen a diplomáciai képviseletek és képviselők általánosan elfogadott mentessége („területenkívülisége”) eleve ellentmond az ilyen földrajzi meghatározásoknak. [vissza]
5 Vö. Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy. (1984: 346-356.); Németh Gy. (1995); H.-J. Gehrkre–H. Schneider (2000: 143.). [vissza]
6 „A demokrácia teljesen átlátható, vagyis az állampolgárok ellenőrzése, értékelése, ítélete előtt nyitott politikát tételez, miközben teljesen átlátható politika nem lehetséges” – írja Fisichella (2001: 261.) – minthogy „a demokratikus állam is állam”. Szerintem a demokráciában a politikának a maga egészében átláthatónak kell lennie, s ha az állami forma ezt nem teszi lehetővé, a demokráciában nem lehet állam. [vissza]
7 Az indiai kasztrendszerhez ld. Béládi L. (1985); M. Böck–A. Rao (1995); S. Bayly (2001). A latin-amerikaihoz N. Böttcher (2011). [vissza]
8 Vö. W. Reinhard (1999); Molnár K. (2003); B. Enzmann (2013); A. Abat i Ninet (2014).[vissza]
9 Vö. M. Sandel (2012). [vissza]
10 Vö. Farkas P. (2007); Horváth Á. (2013). [vissza]
11 Vö. Szerdahelyi I. (2007: 251-274.); az újabb szakirodalomból Tanyi A. (2009); P. Hodkinson (2011); U. Krüger (2013) [vissza]
12 Vö. A. P. Mintz (2012); Papp D. (2012); Molnár A. K. (2014); C. Katzer (2014); B. Grofman (2014); N. Carr (2014). [vissza]
13 Vö. P. G. Bahn (2003); R. Albertz (2003). Ezek számát H. Haarmann (2011) a szerinte legkorábbi, i. e. 5000 és i. e. 3500 között létezett Duna-civilizációval növeli, de az erről nyújtott leírása inkább egy nemzetségi társadalomra illik, különösebben magas kulturális szint nélkül. [vissza]
14 Vö. Szerdahelyi I. (2014a). [vissza]
15 Vö. Egyesült Nemzetek (1994).[vissza]
16 Vö. Szerdahelyi I. (2007: 176-274, 301-337.). Megjegyzendő, hogy a nyugati szakirodalom uralkodó nézeteit követő hazai szerzők azt bizonygatják, hogy a jóléti államok megreformált változatokban máig fennmaradtak, bár továbbreformálásuk elengedhetetlen (vö. Kiss M. 2013). Artner A. (2011) még azt az elképesztő nézetet is visszhangozza, mely szerint a rendszerváltás utáni kelet-középeurópai országok (köztük Magyarország) is egyfajta jóléti állammá váltak.[vissza]
17 Lénárt F. (2000). [vissza]
18 Vö. R. Lizza (2011); W. G. Tarpley (2011). [vissza]
19 Vö. S. Milne (2014). [vissza]
20 Vö. Pogátsa Z. (2011). [vissza]
21 Vö. Artner A. (2012); Blahó M. (2015). [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Abat i Ninet, A. 2014: Constitutional Violence. Legitimacy, Democracy and Human Rights. Edinburgh.
Albertz, R. 2003: Frühe Hochkulturen – Ägypter – Sumerer – Assyrer – Babylonier – Hethiter – Minoer - Phöniker – Perser. Stuttgart.
Artner A. 2011: Az európai jóléti modellek és fenntarthatóságuk. Bp.
Artner A. 2012: Hogy áll a globális munkaerőpiac?
In: http://vilaggazdasagi.blog.hu/2012/07/29/hogy_all_a_globalis_munkaeropiac (Letöltés 2015. július 2.)
Bahn, P. G. (szerk.) The Atlas of World Archaeology. London.
Bakacsi Gy. 1996 (letöltés 2015. május 28.): Szervezeti magatartás és vezetés. Bp.
In: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_543_07_A_szervezeti_magatartas_alapjai/ch09.html#id521006
Bayly, S. 2001: Caste, Society and Politics in India from the Eighteenth Century to the Modern Age. Cambridge.
Béládi L. (szerk.) 1985: Falvak és kasztok a változó Indiában. Bp.
Blahó M. 2015: Egyre nagyobb a jövedelmi szakadék.
In: http://www.vg.hu/gazdasag/egyre-nagyobb-a-jovedelmi-szakadek-450471 (Letöltés 2015. július 2.)
Böck, M.– Rao, A. 1995: Aspekte der Gesellschaftsstruktur Indiens. Kasten und Stämme. In: D. Rothermund 1995.
Böttcher, N. 2011: Ahnenforschung in Hispanoamerika. „Blutsreinheit“ und die Castas-Gesellschaft in Neu-Spanien. In: M. Hecht 2011.
Carr, N. 2014: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? A sekélyesek kora. Bp.
Egyesült Nemzetek 1994: Az emberi jogok nemzetközi törvénye. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, A gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya, A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és két fakultatív jegyzőkönyve. Bp.
Engels, F. 1949: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Bp.
Enzmann,B. (szerk.) 2013: Handbuch Politische Gewalt. Formen – Ursachen – Legitimation – Begrenzung. Wiesbaden.
Farkas P. 2007: (letöltés 2015. június 20.): Ötvenötmillió éhhalál évente.
In: http://vilagszabadsag.hu/index.php?f=411
Fisichella, D. 2001: A politikatudomány alapvonalai. Fogalmak, problémák, elméletek. Bp.
Gehrke, H.-J.–Schneider, H. (szerk.) 2000: Geschichte der Antike. Stuttgart–Weimar.
Grofman, B. (szerk.) 2014: The Internet and Democracy in Global Perspective. Voters, Candidates, Parties, and Social Movements. Heidelberg.
Haarmann, H. 2011: Das Rätsel der Donauzivilisation – Die Entdeckung der ältesten Hochkultur Europas. München. Hecht, M. (szerk.) 2011: Selektion – Initiation - Repräsentation. Die Ahnenprobe in der Vormoderne. Münster.
Hodkinson, P. 2011: Media, Culture and Society. An Introduction. Los Angeles.
Horváth Á. 2013 (letöltés 2015. június 20.) A szegénység elleni harc világnapján.
In: http://www.ng.hu/Civilizacio/2013/10/a_szegenyseg_elleni_harc_vilagnapjan
Katzer, C. 2014: Cybermobbing – wenn das Internet zur Waffe wird. Berlin.
Kiss M. 2013 (letöltés 2015. július 30.): Az európai jóléti államok krízise és reformja: újraklaszterezés. Debrecen.
In: https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/177229/Kiss%20Marietta_joleti%20allam%20dissz_vegso2.pdf;jsessionid=BBD42D73F7F0D39FDCCEE1BF7B37A041?sequence=1
Krüger, U. 2013: Meinungsmacht. Der Einfluss von Eliten auf Leitmedien und AlphaJournalisten – eine kritische Netzwerkanalyse. Köln.
Lénárt F. 2000: A hadiipar hatalmi komplexummá szerveződése. In: Hadtudomány.
Lizza, R. 2011: The Consequentalist. How the Arab Spring Remade Obama’s Foreign Policy,
In: The New Yorker, http://www.newyorker.com/reporting/2011/05/02/110502fa_fact_lizza (letöltés: 2015. július 2.).
Mills, C. W. 1972: Az uralkodó elit. Bp.
Milne, S. 2014: In Ukraine, Fascists, Oligarchs and Western Expansion Are at the Heart of the Crisis. The Guardian,
In: http://www.theguardian.com/commentisfree/2014/jan/29/ukraine-fascists-oligarchs-eu-nato-expansion
Mintz, A. P. (szerk.) 2012: Web of Deceit. Misinformation and Manipulation in the Age of Social Media. Medford.
Molnár A. K. 2014: A tanácskozó demokrácia és a megváltó csevegés. Bp.
Molnár K. (szerk.) 2003: Az erőszak a modern társadalmi folyamatokban. Tudományos konferencia, 2002. október 14-15. Bp.
Németh Gy. (szerk.) 1995: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Bp.
Papp D. 2012: Az internet közéleti felhasználása. Bp.
Pogátsa Z. 2011: Háború!!!
In: http://pogi.blog.fn.hu/index.php?view=bejegyzes_oldal&bejid=154471&bejcim=Haboru&todo=/ (Letöltés 2015. július 3.)
Reinhard, W. 1999: Geschichte der Staatsgewalt: Eine vergleichende Verfassungsgeschichte Europas von den Anfängen bis zur Gegenwart. München.
Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy. 1984: A görög kultúra aranykora. Homérostól Nagy Sándorig. Bp.
Rothermund, D. (szerk.) 1995: Indien. Kultur, Geschichte, Politik, Wirtschaft, Umwelt. Ein Handbuch. München.
Sandel, M. 2012: What Money Can’t Buy. The Moral Limits of Markets. New York:
Szerdahelyi I. 2007: A még létező kapitalizmus. Fogalmi elemzés. Bp.
Szerdahelyi I. 2014: A társadalmi osztályok és osztályharcok. I. rész. In: Ezredvég 2014/3.
Szerdahelyi I. 2014a: A társadalmi osztályok és osztályharcok. II. rész. In: Ezredvég 2014/4.
Tanyi A. 2009: A frankfurti iskola és 1968. In: Fordulat.
Tarpley, W. G. 2011: Aus dem manipulierten »arabischen Frühling« der CIA wird ein langer, heißer Kriegssommer.
In: http://info.kopp-verlag.de/hintergruende/geostrategie/webster-g-tarpley/aus-dem-manipulierten-arabischen-fruehling-der-cia-wird-ein-langer-heisser-kriegssommer-das-obam.html (letöltés: 2015. július 2.).
Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Válogatott tanulmányok. Bp.
Az Egyesült Államok tőkés uralkodó osztálya és kormánya a 19. század közepétől arra törekedett, hogy a hatalmas terület vegyes népességét egyetlen országgá, egységes nemzetté szervezze. Ezt a célt szolgálta a fejlődést gátló, gazdaságtalan termelést folytató Déllel való leszámolás, a rabszolgák felszabadítása, az indiánok kiszorítása, az angol nyelv és kulturális hagyomány támogatása.
Sokan vélték úgy, hogy hazájukat megilleti a kifejezés: a népek olvasztótégelye.
Az efféle kohóban a lehűlés folyamán egyes rétegek fölülre, mások középre, megint csak mások alulra kerülnek. Az aranylázak, a földfoglalások, a marhahajtások, a vasútépítések mozgásban levő embertömegének egyik része úgy érezte, hogy szerencsével járt, mások úgy látták, üldözi őket a balsors. Holott csak az történt, hogy elrendeződtek a társadalomban. Volt, aki kapitalista lett, volt, aki bérmunkás. Aki mindkettőből kimaradt, az a csavargók táborát szaporította.
A mindennapos harc, melyet a nyugatra s a közép-nyugatra szakadt emberek a természettel illetve vetélytársaikkal vívtak, egyre inkább átadta helyét az osztályharcnak.
Fától fáig lendül élete
Kik válhattak kizsákmányolókká?
Az egykori rabszolgák immár bérért, napszámért robotolhattak a nagybirtokokon. Többen voltak azonban, főleg fehérek, akik a maguk birtokán akartak boldogulni. Az 1862-es földfoglalási törvény (Homestead Act) lehetővé tette, hogy minden tizennyolc éven felüli, büntetlen állampolgár szerezzen magának egy 160 acre (kb. 64 hektár) nagyságú földdarabot potom tizennyolc dollárért, feltéve, hogy öt esztendőn keresztül megtartja és műveli.
Százezrek foglaltak ily módon földet, még ha nem is volt tőkéjük, szerszámuk, igásállatuk. A népköltő így panaszkodik.
Gyertek Lane megyébe! Végtelen a tér.
Soha nincs eső, ám örökös a szél.
Dicsérjük kórusban mennyei helyünk,
S kormány adta telken majd’ éhenveszünk.
Akik tönkre mentek, végül idénymunkásnak szegődtek el a sikeres farmerekhez. Találkozhatunk velük John Steinbeck regényeiben. A népköltészet is megszólaltatja őket.
Nyakamba vettem a vidéket,
Kószáltam, ahol lehetett.
Napszámot nem fizettek többet,
Csak másfél dollárt. Másfelet!
Naponta kétszer adtak ennem.
Panasszal bárhová mehetsz,
Mondták. Ne sírjál, ez a sorsod.
Túrjál, disznó, vagy meggebedsz!
Alkalmi munkások voltak a marhacsordák hajtói is, bár a vadnyugat utólagos romantikája igyekszik a cowboyt hősnek, vidám fenegyereknek mutatni. Ám akik megélték ezt a sorsot, együtt éreznek a népdal költőjével.
A cowboy élete sivár és fekete,
Napkeltétől napszállatig.
A munka nem kevés: éjjel is terelés.
Ember legyen, ki bírja itt.
Egy másik ének is szívszorító.
Naphosszat a nyeregben, csak járom én a prérit.
Így van, fiúk! Nyomomba a kutya sem szegődik.
Mennyezetem az égbolt, padlóm a puszta föld.
Muzsikát akkor hallok, mikor a marha bőg.
Könnyeim a patakok, imáim a kövek,
És farkas prédikálgat a csonthalom felett.
Észak-Amerika arculatának formálásában – azaz letelepülésre, iparfejlesztésre alkalmassá tételében – meglehetősen nagy szerepük volt a favágóknak. A hirtelen felduzzadt városoknak, az aranyásó- és kereskedelmi központoknak sok-sok épületre volt szükségük. Aki favágónak állt, nem remélhette, hogy gyorsan meggazdagodik. Sokhelyütt farmerek fiai és béresei gyűltek telente a favágó táborokba. A kisvállalkozókat kiszorították a nagy tőkével rendelkező cégek, melyek néha egy szövetségi állam méretű rengeteget vásároltak fel.
A favágót egyszerűen gépnek tekintették, amelyet minél hamarább és alaposabban ki kell használni, hogy munkája kifizetődő legyen. Tizenkét-tizennégy óra volt a napi munkaideje, és télen 20, 30, sőt néha 40 fokos hideget is el kellett viselnie. Családot nem hozhatott magával, nőt hónapszám nem látott. Egy anya hangján szólal meg a kérés, vagy inkább jó tanács.
Apád reménye, ó, Johnny, anyád öröme voltál.
Mi haszna, édesegy fiam, hogy messze kóboroljál?
Mi visz rá, Johnny, mondd, mi hajt, hogy elcsatangolj végleg,
S szálfát úsztass a Ploveren, hol nem kapod meg pénzed?!
Mind az erdőirtás, mind a faúsztatás igen sok áldozatot követelt.
Már görgetik a rönköket – így a ballada –, kiáltást hallanak.
Legyetek résen, cimborák! A torlasz megszalad.
Alig hogy elhangzott a szó, a rönk rándul nagyot…
Sodorja Monroe-t s társait, a hat faúsztatót.
Egy idő után, ha „megkapták pénzüket”, a favágók csapatostul vonultak a városba, ahol a családapák a padlásra zavarták lányukat, fiatal feleségüket, és rájuk zárták az ajtót. Mehettek-e máshová a szegény, de hirtelen „krőzussá” lett fiúk, mint a bordélyházba? A polgárok „szálfa-tigriseknek” nevezték őket, mert úgy vetették magukat ételre, italra, nőre, mint a vadállatok. A városi vigadozást festi le az egyik legszebb ének.
A favágó mulat tovább. Kivágja utolsó vasát.
A vendéglősné ekkor rápirít.
Ráncolja szép szemöldökét. Szeme haragvó, éjsötét.
– Favágó! Szedd a sátorfád, eriggy!
A legény engedelmeskedik, lassan kijózanodik és hazatér.
Míg szíve búbánatra hajt, megint az erdőt járja majd,
És fától fáig lendül élete.
Még fél esztendő el se telt, mindent, mi történt, elfelejt,
S rikkant: – Egy jó tivornya kellene!
Ha az öregség ráijeszt, házacskát, birtokot szerez,
Egy ifjú lánnyal házasságra lép…
Szerelmet hazudnak neki. Nem múlnak szenvedései.
S a jó halál elvágja életét.
A 19. század végén népszerűek lettek az óriás termetű favágó, bizonyos Paul Bunyan hőstetteit regélő énekek. Egymaga vágott ki egy fél erdőt, szálfát himbált a vállán, egyedül tákolta össze a tutajt, éjente tucatnyi lánnyal szerelmeskedett… A folklór kutatói azonban kiderítették, hogy ezt a mitikus figurát valójában az újságírók, afféle pí-árosok teremtették meg a fakitermelő cégek megbízásából, hogy az emberpróbáló munkát vonzónak, a munkást hérosznak láttassák. A Bunyan-sztorikkal tehát a népköltészetnek nincsen dolga.
Paddy gürcöl a vasútnál
A vasútépítők milliószámra igényelték a talpfának valót. De nemcsak arról kellett gondoskodniuk, hanem az építkezés biztonságáról is. Komoly veszélyt jelentettek számukra a lakóhelyüket, életterüket féltő indiánok. Az irtó hadjáratok mellett a fehérek a kiéheztetéssel is próbálkoztak, mégpedig oly módon, hogy irtani kezdték a bölénycsordákat. Külön haszonnal kecsegtetett, hogy a behemót kérődzők irháját a vásárokon eladhatják. A nyúzásra alkalmi munkásokat szegődtettek. Egyikük megénekelte a „hét jókötésű, víg legény” kálváriáját. Csak néhány strófát idézek.
A bölény púpját rágcsáltuk, s a vaskemény cipót.
A fekhelyünk nem cifra ágy, csak bölényirha volt.
Ha agyoncsaptunk hét legyet, hetvenhét bújt elő.
A pokolnál is pokolibb a bölénylegelő.
Mellünkre bölénytérd feszült, lelkünkre puszta kés.
Csaknem felőrölt az a nyár, a sok-sok szenvedés.
Ki bűzös döggel dolgozik, már élni sem kiván.
A mexikói hegyekből lesett az indián.
A bérmunka történetében világszerte ismert fordulat, hogy a munkaadó pénzt kölcsönöz a munkavállalónak, s a kölcsön végül meghaladja a várható fizetséget. Balladánk finoman sejteti e csapdahelyzet nem ritka következményét.
Elmúlt a nyár, s így szólt Crego – Nagy lábon éltetek.
Eladósodtatok nekem. Bért nem fizethetek.
Győzködtük, kértük… hasztalan. S hogy kitelt az időnk,
Ott hagytuk Crego csontjait a bölénylegelőn.
Az Európából bevándorolt íreket, skótokat, lengyeleket főként a vasútvonalak építésénél alkalmazták.
Ezernyolcszáz és negyvenkettőben
az Óvilágból az Újba vetődtem.
A franc egye meg, miért is jöttem?
Hogy gürcöljek a vasútnál?
szitkozódik Patrick, azaz Paddy, Pat.
Pat, mostan ezt tedd, Pat, mostan azt!
De nyakravalót se, kapcát se kapsz.
Nem jár neked, csak szalmakalap,
Míg itt gürcölsz a vasútnál.
Az elkeseredésből néha keserű humor fakad. Az alagútfúrók, a baráberek fanyar mosollyal hallgathatták poétájukat.
Kaptunk egy új górét, John MacGann nevűt.
Ily komisz eleddig a nyakunkon nem ült.
Túl korán robbant a töltet egy hete…
Nagy melák Jim Goff az égbe szállt vele.
Fizetéskor Jim Goff vakarta fejét.
Egy dollár a híja. Csak tudnám, miért.
Faggatta a górét, s ily választ kapott:
Míg az égben jártál, lógtál egy napot.
A barábereket s a bányászokat nemcsak a főnök fenyegette.
Ó, szilikózis, megnyomorítottál te nagyon.
Mondom, szilikózis, megnyomorítottál te nagyon.
Megtiltottad, hogy legyen élni jogom.
Ezt a szilikózis-blues-t nyilván afro-amerikaiak énekelték, akárcsak John Henry történetét. John, virtusból vagy kényszerből, versenyre kelt a géppel.
John Henrynek mondta a főnök:
Itt van a gőzfúró, itt van.
Üsd ki a munkából, hogyha tudod.
Győzd le a pöröllyel gyorsan.
A főnöknek mondta John Henry:
Az ember nem több, csak ember.
Mielőtt a gőzgép legyőzne végképp,
Meghalok, kezembe’ pöröllyel, Atyánk,
Meghalok, kezembe’ pöröllyel.
Nem túl gyakran, de megszólalnak a munkássorba gyötört nők is.
Gyertek csak, gyári lányok! Tudom, ti megértitek,
Hogy elhagyom ezt a gyárat, és végre hazamegyek.
Egyensapkámat nem csapom többé a fejembe már.
Egy dollár bérért nem gürizek, a műhely hiába vár.
A mosdóba se töltöm időmet nagyúri kedvem szerint.
Nem förmed rám a felügyelő: Mit locspocsozol megint?
Country vagy folklór
A 20. század elején megjelennek a szervezett munkásság „bárdjai”, a költő-énekesek, Joe Hill és társai, akik a tüntetések, sztrájkok hangulatát élénkítik. Saját szerzeményeiket adják elő, de szívesen merítenek a népdal-és népballadakincsből. A maguk egyéniségére szabják a régebbi verseket, melódiákat. Műfajukat „vidéki zenének”, country musicnak nevezik.
Hogyan lehet a countryt különválasztani a népköltészet alkotásaitól? Meglepő és egyszerű magyarázatot kaptam e kérdésre a folklór amerikai tudósaitól.
Azt tartjuk a country-dalnak – mondták –, amelyért a szerző az őt követő előadóktól jogdíjat kérhet, és megtilthatja a módosítást. A népköltés szerzőjét viszont nem ismerjük, szövegén-dallamán kedvünk szerint – jogdíjfizetés kötelezettsége nélkül – bármikor változtathatunk.
A vér és verejték közepette született amerikai munkás-és napszámosköltészet legjobb alkotásai mai is élnek. Latba vetik művészi erejüket, hogy világunknak ne legyen többé szimbóluma a verejték és a vér.
(A verseket GYÁRFÁS ENDRE fordította)
A fonológiában és morfológiában jelentkező lexikális kategóriákat leglátványosabban a fonoszemantika (a hangszimbolika tudománya) kutatta. Újabban különösen jelentősnek mutatkozik az amerikai Jennifer L. Smith programja (2001). Szerinte első lépésként elegendő három lexikai kategóriát, mégpedig szófajt feltételezni. Főnév (N), melléknév (A) és ige (V). E kategóriák hierarchiát képeznek, mégpedig N>A>V sorrendben. Így megjelöltségi hierarchia (gradience) is megállapítható. A bináris jegyek kizárólagosságát elvetve a megjelöltségi skálán a hierarchiák olyasféle jegyek alapján állapíthatók meg, mint a fonológiában a hangzósság (zengősség, szonoritás), képzéshely, a tulajdonképpeni nyelvtanban (morfoszintaxisban) az élőség és a határozottság.
A három fő lexikai kategória viselkedése alapján három főbb nyelvtípus különböztethető meg, amelyekben: (a) csak a főnevek privilegizáltak (N>{A, V}), amilyen például a japán nyelv, ahol a főnevek hangsúlya bármely szótagra eshet, míg a melléknevek és igék hangsúlyát a ragozás határozza meg, (b) csak az igék elkülönítettek ({N, A}>V), amilyen például a spanyol nyelv, ahol a főnevek és melléknevek hangsúlya az utolsó három szótag bármelyikére eshet, míg az igék hangsúlyát a ragozás határozza meg, és (c) a melléknevek köztes osztályt képeznek (N>A>V), amire számos példa található.
Természetesen adódik elvont fonoszemantikai szempontok alapján bizonyos, szófajokon belüli jelentésmezők átvizsgálása, amire első példának a főneveken belül a madárnevek kínálkoznak. A tipikus madár megkeresése, a madárságnak nem kritériumok (szükséges és elégséges feltételek), hanem a prototípushoz való hasonlóság foka alapján való meghatározása Eleonor Rosch prototípus-szemantikájának legkedvesebb mintafeladata lett (magyarul például Kicsi 2007:11-12, Kiefer 2007:92-93).
A magyarban az úgynevezett alap-testrésznevek tipikusan egyszótagosak, ráadásul tipikusan szótagstruktúrájuk CVC (ahol C: mássalhangzó, V: magánhangzó), s nemcsak az etimológia, hanem a belső rekonstrukció eszközeivel is vizsgálhatók. Az etnobiológiai kategóriákra is kiterjesztett belső rekonstrukció nagy mestere Robert Austerlitz volt (1992). Az ő módszereit alkalmazva, úttörő művében tanítványa, Daniel Abondolo a magyar madárneveket tekintette át. Szerinte a tipikus – valamilyen értelemben tökéletes – madárnévnek négy kritériumnak kell megfelelnie. (1) legyen kétszótagos, tartalmazzon (2) szibilánst és (3) likvidált, továbbá (4) ne alternáljon (2007:6). Az Abondolo-féle kritériumoknak megfelelő, tökéletes madárnév a magyarban viszonylag kevés akad: haris (hangutánzó eredetű, Kiss 1984:142, Jakabb 2012:70), reznek (ismeretlen eredetű, Kiss 1984:146, Jakabb 2012:73), sármány (eredetileg összetétel: sár-mál, ’sárgabegy’, Kiss 1984:299, Jakabb 2012:173), sirály (hangutánzó eredetű, Kiss 1984:178, Jakabb 2012:94), sordély (talán hangutánzó eredetű, több változattal, mint surdé, sördin, Kiss 1984:300, Jakabb 2012:175), szárcsa (származékszó, Kiss 1984:144, Jakabb 2012:70), szarka (szláv jövevényszó, Kupuszinán még az eredeti szlovák sztraka változatban, Kiss 1984:327, Jakabb 2012:162). Több további, periferiálisabb madárnév is megfelel az Abondolo-féle kritériumoknak. Ilyen a stiglic, stiglinc, németből átvéve több változattal, továbbá a románból átvett székelyes csángó sztiklét (Kiss 1984:309, Jakabb 2012:168). A szerkó és a szerkő a hangutánzó eredetű csér szó alföldi alakváltozatai (Kiss 1984: 179). A batla drávaközi megnevezése sórós (sarlós) (Kiss 1984:73). Az összetett szavak közül a kritériumoknak megfelel a kiscsér és a lócsér (Kiss 1984:188 és 182, 185, Jakabb 2012:99), a sártyúk, a sár-sneff és az ugyanazon kifejezéstípusban, ám az előtagban idegen szót tartalmazó mólsneff és mórsneff (Kiss 1984:169). Ide tartozik továbbá a veréb nyelvjárási elnevezései közül a bazsar, csórësz, csulesz, csurisz, csuriz, pazsar, skodár, skodrinc (Kiss 1984:317), s a királyka páris elnevezése (Kiss 1984:270), a nagypóling német jövevényszóval, gojzer, gujzer való megnevezése (Kiss 1984:167), a moldvai csángóban román jövevényszó bárza ’gólya’ (Kiss 1984:71) és brëzdar ’barázdabillegető’ (Kiss 1984:245), az elvetett újítások közül a falkusz (Kiss 1984:40), a zajgár (Kiss 1984:329). A cájzli és a cejzli dunántúli tájszók a bajor-osztrák zeisl átvételei, s végső soron a csíz változatai (Kiss 1984:308). A függőcinege jövevényszóval való megnevezése remiz (Kiss 1984:295), a vadgerléé törtöly (Kiss 1984:195). A tőzsér ’marhakereskedő’ nyilván népetimológiával a nagypólint (egyébként: tőcs, tőcsér, tőcsmadár) megnevezése (Kiss 1984:167). Elsősorban tulajdonnévként őrződött meg az egyik sólyomféle neve, a zongor (Kiss 1984:125-6). Az egzotikus madarak magyar nevei közül ide sorolható a díszpintyeket képviselő asztrild (Kiss 1984:7, Siroki 1994, Vargha 1984), a jóindulattal madárnévként értelmezett árgus (Kiss 1985:11) és nesztor (Kiss 1985:37), a nyelvújító kezdeményezések közül pedig a kalaó szarvály (Kiss 1985:25), a tolvaj tirannusz zsaroly (Kiss 1985:49), a tukán borsár (1985:51) megnevezése.
A kritériumokat tekintve az ismertebb, madárféleségeket jelölő szavak közül csak majdnem tökéletesek, mert szibiláns helyett affrikátát tartalmaznak: csirke, réce, vércse, gácsér, csüllő. Talán jó madárnév lenne, de alternál a sólyom. A madárnevek valamelyest hajlamosak az alternációra (varjú, daru, sólyom, bagoly, sőt véhely ~ velyhe stb.), ám például a halnevek nem. A három szótagos, majdnem jó madárnevek közül megemlíthető a keselyű és a seregély.
Abondolo kritériumait egy továbbival is ki lehet egészíteni: az igazán jó madárnév (5) szótagstruktúráját tekintve legyen CVCVV vagy CVCCV típusú. E két két szótagos típus a magyarban a legjellemzőbb szótagtípusokból, a CVC (40%) és a CV (32%) típusokból áll össze (zárójelben százalékos megoszlásuk). További kritérium lehet (6) az ismertség. Ennek legjobban talán a következő sorrendben a sirály, szarka, sármány, szárcsa felel meg. A leges-legjobb madárnév jelöltjei így a sirály (CVCVC, mint a madár, veréb, bagoly szavak), továbbá a szarka és a szárcsa (CVCCV, mint a fecske, banka). Az így nyert leges-legjobb madárnevek ráadásul veláris hangrendűek, s a Rosch-féle madársági hierarchiában elég jó madarakat jelölnek.
A madárnevek világából való kivezetésképpen megjegyezhető, hogy talán a denevér is fonoszemantikus szó, mert csupa semleges (se nem veláris, se nem igazán palatális) magánhangzóból áll az állat kettős természetének (repülő emlős, de nem madár) megfelelően.
IRODALOM
Abondolo, Daniel: „Phonosemantic subsets in the lexicon: Hungarian avian nomenclature and l’arbitraire du signe.” Central Europe 5(2007)1:3-22.
Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
Jakabb Oszkár, Madárnévkalauz. A Kárpát-medence madarainak névkalauza. Bp.: Tinta 2012.
Kicsi Sándor András: Szószemantika. Bp.: tinta 2007. (Segédkönyvek a Nyelvészet Tanulmányozásához 73.)
Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet. Bp.: Corvina 2007.
Kiss Jenő: Magyar madárnevek. (Az európai madarak elnevezései.) Bp.: Akadémiai 1984.
– : A pingvintől a kolibriig. Egzotikus madarak magyar nevei. Bp.: Akadémiai 1985. (Nyelvtudományi Értekezések 120.)
Siroki Zoltán: Díszmadarak a lakásban. Bp.: Mezőgazda 1994.
Smith, Jennifer L.: „Lexical category and phonological contrast.” In: Robert Kirchner, Joe Pater & Wolf Wijeky, eds.: Workshop on the Lexicon and Phonology. Edmonton: University of Alberta 2001:61-72.
Vargha Béla: Szövőpintyek – díszpintyek. Bp.: Mezőgazdasági 1984.
Ez a história úgy kezdődött, hogy 1988-ban, Kádár János és a korábbi vezető garnitúra leváltása után az addig ökrösszekér-lassúsággal vánszorgó politikai változások hirtelen gyorsvonati sebességgel kezdtek száguldani. Ekkoriban a Kritika című havi folyóirat főszerkesztője voltam, azé az orgánumé, amelyik egyetlenként vállalta az olyan közéleti viták publikálását, amelyeknek kereteit csak az írott törvényekhez – és nem az ilyen-olyan pártfunkcionáriusok önkényéhez – igazítottuk. Ez a tempóváltás azonban gyakorlatilag lehetetlenné tette a munkánkat. Egy ilyen folyóirat nyomdai átfutási ideje akkoriban hatvan nap volt, ami azt jelentette, hogy mire valami olvashatóvá vált a hasábjainkon, elszállt fölötte az idő. Töprengeni kezdtem hát, mit lehetne csinálni, de az akkori viszonyok között igencsak kemény feladatnak látszott, hogy a megjelenés gyakoriságának sűrítését elérhessük.
Történt azonban, hogy 1989 koratavaszán, a pártközpont főszerkesztői értekezleteinek egyike után gémberedett lábaimat megtornáztatandó gyalogosan ballagtam lefelé a lépcsőházban, s ott megfogott Andics Jenő, aki akkoriban lett az ottani, frissen alakult társadalompolitikai osztály vezetője. Régről ismertük egymást, hiszen többször is együtt dolgoztunk különféle pártközponti előterjesztéseket kidolgozó tudományos bizottságokban. Ő, közgazdász rektorhelyettes lévén, a maga szakmáját képviselte, jómagam pedig a kultúra szempontjait. S minthogy ez idő tájt „a kultúra is áru” szemlélet kezdett uralkodóvá válni, rendre ingerült vitákban csaptunk össze. Defenzívában lévén, olyan retorikai eszközökhöz folyamodtam vele szemben, hogy egyszer dühében kirohant az ülésről.
Ez mit sem változtatott azonban azon, hogy szakemberek lévén, a politikai munkatársakkal szemben őszinte barátságban legyünk egymással, olyannyira, hogy beavasson az olyan legmélységesebb titkokba, amilyen az is volt, hogy „mindenki egyetért abban, hogy a szocialista piacgazdaság útjára kell lépnünk. A probléma csak az, hogy senki nem tudja, ez mi a fene”. Így aztán nem lepett meg olyan nagyon, amikor a lépcsőházban elárulta: a pártvezetés úgy döntött, hogy megszüntet egy sor olyan, senki által nem olvasott lapot, amilyen a Pártélet meg a Propagandista, s helyettük egy korszerű folyóiratot akar kiadni. Tőle kértek javaslatot, hogy ki legyen a főszerkesztője, s ő azt mondta, egyedül engem látna megfelelőnek. Nemigen kérettem magamat, csupán az a kikötésem volt, hogy legalább kétheti megjelenésű legyen. Függetlenséget, szabad kezet nem kértem. Azt a pártvezetés jól tudhatta, mire számíthat, ha engem választ. Köreikben közismert volt Aczél György minősítése: „a Szerdahelyi egy krakéler”.
A szerkesztőség felállításakor megkérdezték tőlem, kit vagyok hajlandó átvenni a megszűnt lapok belső munkatársai közül. Azt válaszoltam, hogy mindenkit, aki ide szeretne jönni. Régi tapasztalatom volt ugyanis, hogy az értelmiségi pályákon a teljesítmények az esetek túlnyomó többségében attól függnek, megengedik-e a főnökeik az embereknek, hogy azt csinálják, amit leginkább szeretnek, s akkor megy minden, mint a karikacsapás. Első értekezletünkön be is jelentettem, hogy mindenki felejtse el eddigi, a pártlapoknál szokványos megkötöttségeit. A mi egyetlen feladatunk az, hogy – így fogalmaztam – egy baromian jó folyóiratot csináljunk. Közösen döntjük el, ki mivel akar ehhez hozzájárulni, s ha nézeteltéréseink lesznek, a többségi akarat érvényesül, nem az én kinevezési papírosomon szereplő jogkör.
Azt hiszem, sikerült fanatizálni a szerkesztőséget; soha ilyen csúcsteljesítményeket nyújtó emberekkel nem dolgoztam együtt. A dolognak híre ment, Radics Katalin, a pártközpont megszüntetett kulturális osztályának vezetője, a Társadalmi Szemle új főszerkesztője – mint halottam – azt híresztelte rólam, hogy politikai kalandor vagyok, Thoma László viszont bejött hozzám az utcáról, és azt mondta, itt akar dolgozni. Nyomban be is állt, a rangsorban harmadik helyen álló olvasószerkesztőként. E feladatkörben nem csinált ugyan semmit – a ragyogó tehetségű Dús Ágnes, végül Kolossa Katalin végezte ezt a munkát –, ezzel szemben a belső vezércikkek sorozatával a folyóirat arculatának egyik meghatározó személyisége lett.
Mindjárt a lap 1989. májusi, 2. számában megjelent, Hol a baloldal mostanában? című tanulmányában világosan megüzente a pártvezetésnek, mi lenne a teendője. Ekkoriban még bő fél esztendő választott el bennünket Bush és Gorbacsov december 2–3-i, máltai találkozójától, senkinek sejtelme sem lehetett arról, hogy már folynak az adás-vételi szerződés előkészületei. Csupán azt lehetett tudni, hogy az állampárt engedélyezte a többpártrendszer létrehozását, de egy parlamenti választás kimenetele nem jelenthetett volna számára semmiféle kockázatot. Az akkor még nem is ellenzékinek, csak „alternatívnak” nevezett csoportosulások vezetői ismeretlen kis akarnokok voltak, valamire való program és számottevő tömegtámogatás nélkül, míg az MSZMP 700 ezres tagságot tudhatott maga mögött, nem szólván a több mint három évtizedes ideiglenességgel itt állomásoztatott szovjet haderőkről. Thoma azonban rámutatott, hogy az ország gazdasági válsága miatt az MSZMP akkor is válaszút elé kerül, ha politikai helyzete stabil marad. „Egy pártállamban uralkodó szocialista párt, ha kellő elszántsággal bír is, nem teheti meg azt, hogy egy kizsigerelt országban egyik kezével (a jobbal) egy kíméletlen modernizációs folyamatot hajt végre, mozgósítva minden gazdasági ésszerűséget képviselő bel- és külföldi erőt – a magyar gazdaságban felszabadítja a belföldi tőkét, becsalogatja a külföldit, egy előnytelen versenyhelyzetben előnyös pozíciót teremt a hazai és külföldi munkáltatók számára – , míg a másik kezével (a ballal) megvédi a társadalmi egyenlőségeszményt, a munkavállalók érdekeit, saját osztálybázisát – önmagától.” „Ezt a tudathasadásos helyzetet csak a hatalom és a szerepek újraosztásával lehet feloldani” – mutatott rá Thoma –, mind az MSZMP-nek, mind az „alternatívoknak” le kell vetniük az „össznemzeti érdekek” képviseletének álcáját, és nyíltan meg kell mondaniuk, hogy a gazdasági racionalitáshoz szükséges tőke érdekeit pártolják, vagy azt a szerepet, „amely a »munkásellenes«, »emberellenes« racionalizálási törekvéssel szemben megvédi az embert és a munkást.” Az az elszegényedő tömegek számára nem megoldás, „ha a hatalmon levő párt politikai ellenfeleivel mintegy a fejük felett egyezik meg; tehát egy kettészakadó társadalomban a politikai alanyok a különböző értelmiségi szubkultúrák lesznek továbbra is. Ez nem pluralizmus, ez dualizmus. A kérdés ma nem az, hogy hány párt lesz, hanem az, hogy ezek a pártok kiket képviselnek.”
Az események csakhamar világossá tették, hogy ezek a pártok kiket képviselnek. A hatalom szerepzavara című, a folyóirat 1989. június 30-i, 5. számában megjelent tanulmányában Thoma már így írt: „Farsang van ma, kérem. Álarcba bújik a gazdag és a szegény, a farkas és a bárány. A mi kis lumpenburzsoáziánk a citoyen álarcát teszi maga elé, a korábbi antikommunista most a nemzeti demokrata árvalányhajas kalapját csapja kobakjára, a párt- és állami bürokrata titkos ellenállónak, konspiráló reformernek tünteti fel magát, a minden előnyt élvező, akit a hatalom juttatott pozíciójába, felfedezi magának a munkásosztályt, »akinek nevében« szólhat, s felfedezte a lehetőséget, hogy belemarjon abba a kézbe, amely a polcára tette. S már köttetik az új konszenzus – elitcsoportok konspirációja a társadalom ellen. Az elitcsoportokat – ideológiai vitáik ellenére – mély belső érdekazonosság-tudat fűzi egybe.”
E korszak magyar irodalmának legremekebb esszéjét (Tömeg, Új Fórum, 8. sz. 1989. augusztus 11.) Kádár János temetése után írta Thoma. „A néma társadalom ítéletet mondott. […] A valódi ítéletet nem Kádár János életműve felett, hanem a mi mostani politikai gyakorlatunk felett mondta ki a tömeg. A felett a gyakorlat felett, amelyben a politikai erővonalak egyre kuszábbak, a politikai viták egyre hisztérikusabbak. […] Ítéletet mondott a társadalom, és létkérdésünk, hogy pontosan értsük verdiktjét. […] A temetésen tüntető tömeg jelezte akaratát. Azt, hogy nem akar megújulás ürügyén mindennel leszámolni. Azt, hogy az életet folytatni akarja. Azt, hogy nincs ínyére az a gyakran ízléstelen hajsza, amit egy kor és e kort jelképező öregember ellen hangos csoportok folytattak. Mert érzékelte, hogy a politikai hangoskodás mögött új aspirációk és új személyes hatalmi ambíciók izzanak.”
„Folyik az osztozkodás, az elit siet biztosítani a jövőjét. Forognak a köpenyegek. Új vagyonok születnek az általános szegénységben, s a társadalom egyre mélyebben szorul a földre. Az új hatalom semmivel nem vonzóbb, mint a korábbi, sőt, a mi kis burzsoáziánkat ellenszenvesebbé teszi, hogy parvenünek született.
Errő1 is elhangzott ott az ítélet.
A mi kis demokráciánkban az elit kisajátítja a politikát, mert infantilisnak tekinti a társadalmat. Gyermeteg lénynek, aki helyett szólni kell. Aki képtelen felismerni azt, hogy mi az ő érdeke, képtelen megfogalmazni azt, hogy mit akar. […] Fel sem tételezzük, hogy a tömeg önálló cselekvése nem lesz eszköz senkinek a kezében. Hogy a gazdasági diktatúra, amit a társadalommal szemben a kormány gyakorol, olyan mozgósító erő; amely arra kényszeríti a különböző társadalmi rétegeket, hogy megkeressék saját cselekvéseik sajátos formáit. Az elnyomorodás elleni védekezés formáit. S ha ez a tömeg mozdul, nem fogja tűrni, hogy céljait kisajátítsák. Errő1 is szólt az ítélet.”
Aztán jött az az 1989 őszi MSZMP-kongresszus, amelyik MSZP-kongresszusként záródott, úgy, hogy a küldöttek kizárták a pártból a tagságot, amelyik őket oda delegálta. Különös helyzetet teremtett, de a párt elnökének, Nyers Rezsőnek személye minden tekintetben garanciákat látszott biztosítani, és a kongresszus határozatot hozott arról, hogy az Új Fórum változatlanul folytathatja tevékenységét.
Ugyanígy folytatta azonban ámokfutását az akkori magyar kormány is, és Thoma László 1990. február 9-én megjelent, Számla című tanulmányában így értékelte a helyzetet: „Ez a kormány nem a mi kormányunk” mert „idegen érdekeknek megfelelően, idegen diktátumok alapján” vezeti az országot. „A kormány megtagadott bennünket. Nem nyíltan, nem egyértelműen, de megtagadott politikájában és gazdaságpolitikájában is. De mert mi nem szakítottunk vele, múltunkhoz szegezett bennünket, minden bajt, válságot, inflációt a mi nyakunkba varrva valójában egyre mélyebb szakadékot ásott közénk s egy hozzánk méltó jövő közé. A szakítás elmaradása cselekvésképtelenné tett bennünket, tiltakozásaink, a jövőre irányuló programjaink, elképzeléseink, céljaink nem párosulhattak cselekvéssel, aktivitással, hiszen kormányunk nélkülünk, a fejünk felett, ellenünkre cselekedett.
Ha lehetetlen helyzetbe hozta a gazdasági szervezeteket, a mi számlánkra tette.
Ha megbénította, megosztotta, elbizonytalanította a mezőgazdaságot, a mi számlánkra tette.
Ha egész ipari ágazatokat »számolt ki« veszteségesre, a mi számlánkra tette., Ha vállalatokat hozott csőd előtti helyzetbe, a mi számlánkra tette.
Ha az állandó áremelésekkel a szegénység szakadéka felé sodorja a lakosság többségét, a mi számlánkra teszi.
Ha elkótyavetyéli a nemzeti vagyont, hogy rövid távú fizetési kötelezettségeinek eleget tegyen, mert ha fizetésképtelenné válunk, felbomlanak azok a paktumok, amelyeket a »szabad választásokra« és a választások utánra nélkülünk és ellenünk megkötött, a mi számlánkra teszi.
Ha a törvényhozást a néppel fordítja szembe, ha egy vékony új burzsoá elit kedvéért a gazdasági diktatúrával nyomorított népet politikai jogaitól is megfosztja, a mi számlánkra teszi.
Mert egyre mélyebb a szakadék köztünk és a jövőnk, köztünk és a társadalom között. És általában a baloldal és a társadalom között. Mert azzal, hogy nem mondtuk ki, hogy a király meztelen, nemcsak a párt, hanem általában a baloldal esélyeit is romboltuk.”
Ebben a gondolatmenetben már jó adag illúzió is volt, hiszen a kormány nem egymaga vezette „idegen érdekeknek megfelelően, idegen diktátumok alapján” az országot, hanem a Nyers Rezső háta mögött szövetkezett új pártvezetők támogatásával. Sikerült is olyan mértékben kiábrándítaniuk a népet mindenfajta baloldaliságból, hogy 1990. február 23-án megjelent, Pajzsok című írásában Thoma már azt írta: „barátaim, ne reménykedjünk”. „Ebből a helyzetből az következik, hogy személyes kíméletre aligha számíthatunk. […] Újra hosszú útra indulunk, csak az út végén ne a saját királyságunkat keressük. Hanem a nép uralmát, a Parlament falain kívül is érvényes demokráciát. Persze, sejtjük, hogy mi lesz, csak azt nem, hogy addig mi lesz. Mert az elkeseredett, szétzilált, leszerelt társadalmat a hatalom önvédelemre kényszeríti. S ha mi nem voltunk a hatalommal szemben a társadalom védőpajzsa, ne legyünk végre a hatalom pajzsa sem.”
Nos, ez a hang tűrhetetlen volt az MSZP vezetői számára, akiknek eszük ágában nem volt a néppel törődni, kizárólag arra törekedtek, hogy ne az MDF vagy az SZDSZ kormányozhassa „idegen érdekeknek megfelelően, idegen diktátumok alapján” az országot, hanem ők. Ezt Nyers Rezső leváltásával Horn Gyulának sikerült is elérnie. Az Új Fórumot, mint később kiderült, egy elnökségi ülésen – titokban, anélkül akár mi, akár a választmány erről tudomást szerezhetett volna – már az év elején „felfüggesztették”. Valaki szólhatott azonban nekik, hogy papíron mégse az elnökség a párt legfelsőbb szerve, hanem a kongresszus, annak határozatát csak az 1990. májusára tervezett új kongresszus változtathatja meg. Április 25-én ezért úgy határoztak, hogy május 1-el utcára teszik a szerkesztőket, s így kész helyzet elé állítják a kongresszust, amely majd szentesíti akaratukat.
Nem szentesítette, s amikor arra hivatkoztak, hogy pénz nincs a lap fenntartására, a küldöttek csupán azt szavazták meg, hogy az anyagi fedezet előteremtéséig szüneteljen az Új Fórum. Azóta szünetel hát, s minthogy Thoma László meghalt, aligha lehetne ott folytatni, ahol abbamaradt.
Bevallom, kevés olyan közhely-fordulat bosszant annyira, mint a magyarázatként előadott „az ület, az üzlet”.
Ez a magyarázat ugyanis semmi másra nem jó, mint elfedni vele valami nagy-nagy turpisságot. De a turpisság túl enyhe kifejezés, hiszen az üzlet, az üzlet magyarázat gyakorta óriási csalásokat, adott esetben bűntényeket takar. Krimikben is gyakran hallani ilyesmit, amikor az egyik bűnözőcsoport alaposan átverte a másikat, vagy egyenesen megzsarolják az egyik oldalt – akár életveszélyes fenyegetésekkel -, akkor a felelősségre vonás esetén, ártatlannak vélve magukat, egyszerű, úgy gondolják mindenki számára elfogadható körülményként magyarázzák, hogy hát az üzlet az üzlet.
Jó, a valóságban ritkábban fordul elő, hogy az üzlet érdekében megzsarolhatnak valakit (bár, már ilyesmire is volt példa), csak éppen nem mondják meg, hogy ez a konkrét üzletkötés, milyen következményekkel járhat. Nem emlékeztetnek olyan körülményekre, amikor eltagadtak valamit jövendő partnereik előtt. Mondjuk nem tájékoztatták az aktuális piaci viszonyokról, vagy éppen meghamisították azokat. Vagy nem szóltak arról milyen következményekkel jár a – csak számukra előnyös – üzletkötés. És így tovább, és így tovább. Ezért aztán az „üzlet”, különösen a XX., de még inkább most, a XXI. században olyan ideologikus fogalommá lett, amely nemcsak mindenre, akár alávalóságokra is, magyarázatul szolgálhat, hanem már célként lebeg minden – eredetileg talán csak kényszerből -, a vállalkozók számára. Végül is az üzletből kell megélni nagyon sokaknak, s ha nincs üzleti haszon, oda a bolt, legyen az kicsi, vagy nagy, egyszemélyes, vagy multinacionális nagyvállalat. Az elfogadott reklámok, érkezzenek ezek akár a magánszférából, vagy akár a hatalomból, azt ismételgeti, hogy vállalkozz-vállalkozz-vállalkozz! (Ahol persze már „az üzlet az üzlet” szabályai érvényesek.)
Az üzletre, az áruk és szolgáltatások cseréjére természetesen az ősidők óta szüksége van az emberiségnek. Nincsenek rá tárgyi bizonyítékok, de a nélkül is fel kell tételezni, hogy a kisebb-nagyobb közösségekben is szükség volt már az áruk, és bizonyos értelemben, a szolgáltatások cseréjére. S nemcsak egy törzsi csoporton belül, hanem az egymással éppen nem hadilábon álló klánok között is. Az egyik férfiú ügyesebben pattintotta az erre alkalmas kődarabokat, és így az ő keze alól kikerülő szakócákkal jól lehetett darabolni az elejtett vadak húsát, de adott esetben fegyverként is lehetett alkalmazni ezeket a kőszerszámokat. Az ilyen férfiak „terméke”, ha úgy tetszik „árúja”, kelendő lehetett, amiért ezt, azt, például élelmet, esetleg egy másik faragómestertől nyílhegyeket, vagy éppen ruhának használatos állatbőröket lehetett kapni. Nagy a valószínűsége, hogy az egymással hadilábon nem álló csoportok között is „üzleteltek” használható árúkkal. Mai szóval élve: létrejöhetett a cserekereskedelem. (Marx például éppen a kőbalták értékesítését emlegeti e korral kapcsolatban.)
Az ősközösségekből kifejlődő birodalmak – nemcsak Egyiptomban, Kínában, hanem a ritkábban emlegetett indiai kontinensen is -, már komoly formájában létezett a cserekereskedelem, és erre már írásos bizonyítékok is vannak. Annak ellenére, hogy ezek az új birodalmak szinte minden termést és egyéb terméket kötelezően beszolgáltattak az uralkodó számára. De itt is voltak kiváló kezű, nagyfantáziájú mesterek – ötvösként már ékszereket is tudtak készíteni -, akik például jól használható szíjakat gyártottak, vagy olyan köveket – szobrokat – faragtak, amelyeket istenekként lehet imádni. Ma is megcsodálhatjuk Egyiptomban a fáraók szobrait, vagy festett fejüket a múmia-koporsókon, de a kairói múzeumban szenzációs kis szobrocskák mutatják a nagyfenekű rabszolganőket, akik a padlót súrolják. Természetesen a mindennapi szükségleteket szolgáló tárgyak, például a szövött anyagok előállításáért kellett, hogy kapjanak valamit a megfelelő mesterek. Azt azonban nagyon nehéz rekonstruálni, hogy mi volt az a csereérték, amit árúikért kaphattak.
A római birodalomban aztán már nemcsak árút lehetett cserélni, hanem pénzt is. Spíró György A látogató című kitűnő regényéhez rendkívül sok forrást tanulmányozott át, majd a regény megjelenése után kis könyvet is írt, a Jézus korabeli Palesztina és Róma viszonyairól. Ebben a tanulmánykötetben már kifejlett bankrendszerről számol be, vagy arról, hogy a római polgároknak járó állami fejadagokból, még zsidó kereskedők is meggazdagodhattak, mint a főhős rosszlábú fiú apja.
Az emberiség tehát elég korán beletanult az „üzletbe”. A reneszánsz korában a kereskedők, pénzük nyomán, már – majdnem – egyenlőek lehettek a született nemesekkel, és már – úgy is fogalmazhatunk – világkereskedelmet bonyolítottak le. Olyan vállalkozó szellemű kereskedő-utazókkal például, mint Marco Póló. De ma is meg lehet nézni, például Üzbegisztánban a Kína és Európa között húzódó úgynevezett selyemút mentén, ma már a világörökség részeként védett városokat, például Chívát, amelynek még állnak a korabeli falai, ahol igen nagy volt a kereskedelem.
Az újkorban azonban elsőként Anglia lépett a világ nagykereskedőinek sorába. Többnyire úgy, hogy katonailag megszállta, gyarmataivá tette a számára fontos területeket. Anglia minden szempontból nagyon fontos ország lett, mert valójában a kereskedelemhez igazította a vallást is. (Vagy fordítva.) És ez akkor is igaz, ha a pápátlanításnak első lépéseként valójában birodalmi okai voltak. Ám az anglikán egyház volt talán az első, amely a munkát tette az emberi tevékenység legelső helyére. És ebbe beletartozott a kereskedelem is, mint munka. (Már Shakespeare darabjaiban is igen fontos szerepet játszanak a kereskedők, a Velencei kalmárban például, ahol a címszereplő ez a kalmár, a zsidó üzletember, aki először igen negatív színekben lép a közönség elé, de a végére, ha nem is megdicsőül, ám egy nagyon szép, emberséges monológgal védi meg az emberi egyenlőséget.) Az anglikán egyház, legalább is elvben, etikai mércéket állított fel a munkáltatók és általában az üzletemberek számára, amit persze vagy betartottak, vagy nem.
A XX. század azután szentséggé emelte az üzlet fogalmát. A század végére azután már szinte az egyedüli, a legfontosabb, mindenek felett álló értékkategória lett. Mindennek az alapmércéje. Már nem egyszerűen jó üzletet kell kötni, hanem olyant, ami extraprofitot hoz. Mert, ha nem hoz, ha csak sima hasznot termel – úgy tartják -, akkor hamarosan tönkremegy a vállalkozás. Ezért nem szabad, nem lehet semmire, senkire tekintettel lenni. Ha a legjobb barátoddal találsz ki valamit, nagy pénzt hozó ötletetek van, akkor előbb-utóbb meg kell szabadulni akár a legjobb baráttól is. (Fényesen mutatja ezt az utat Zuckerberg és a Facebook históriája, ahol pontosan ez történt.)
Ha a gyár, a cég, a szolgáltatás költségeit csökkenteni akarja az extraprofit előteremtése érdekében, akár a munkatársak harmadát-felét ki kell rúgni, még ha a tulajdonosok sajnálnak is személy szerint sokakat. De hiába: az üzlet az üzlet. Például gyerekekkel olcsóbbá tehető a termelés, vagy a veszélyeket el kell felejteni. (Lásd Bopált, vagy a ciános aranymosást Romániában, aminek aztán mi ittuk meg a levét.) Ha az üzleti kapcsolatok azt kívánják, hogy egy vezető szakember helyére – a jó kapcsolat érdekében – egy szakmához nem, vagy alig értő embert kell kinevezni, akkor a jó szakembert gátlás nélkül el kell küldeni.
Ám ez mind csak kicsiben érvényesülő jelenségek, az igazi nagy üzletek az olajban, részben az egészség iparban, de változatlanul a fegyverekben, a háborúkban vannak. Miért nem derítik ki például, hogy az Iszlám állam honnan, kitől veszi a fegyvereket. (Pénzt sokféle módon szereznek hozzá, de a fegyvereket ők sem kapják ingyen.) Akik eladják ezeket a fegyvereket azok pontosan tudják, hogy majd mire használják ezeket, de hát az üzlet az üzlet.
Mindehhez, a nagy üzletekhez, minden területen, talán a fegyvereket kivéve, hozzátartozik a reklám, ami nélkül manapság már nincs semmilyen üzlet. A kapitalizmus hajnalán, egy rövid ideig, volt csak igaz, hogy az az üzlet jött be, ahol jobb volt az árú, a szolgáltatás. Persze már akkor is jórészt azon múlott, hogy mekkora egy birodalom, ahol forgalmazni lehet mindent, és mekkora a hadsereg, amely biztosítja az egyeduralmat, de legalább is az elsőbbséget a piacon.
Ez sokáig nem változott, de a hadseregek mellé hamarosan felsorakozott a reklám. Ma már a reklámba fektetett sok-sok pénz nélkül nincs üzleti siker. Még akkor sem, ha a szakemberek szerint, csak minden harmadik reklám hoz sikert. De már ez sem egészen igaz, mert ha a reklámozónak van elég pénze, hogy végtelenül ismételtesse az árú, vagy szolgáltatás előnyeit, az emberek egy része nem állhatja meg, hogy ki ne próbálja valóban olyan-e az árú, vagy szolgáltatást, mint ahányszor ezt a fülébe – szemébe – beleültették.
A reklám sikere természetesen azon is múlik, hogy a kínált árúra, szolgáltatásra mennyire van szüksége a fogyasztónak. S természetesen nagy értékű árú és szolgáltatás esetében, csak olyan vásárlóra lehet számítani, s őket kell a reklámmal megcélozni, akik ennek megfelelő jövedelemmel rendelkeznek. (Mondjuk nem érdemes új autótípusokat reklámozni a hajléktalanok újságjában, hogy egy végletes példát említsünk.)
A reklámszakemberek természetesen azzal igazolják magukat, hogy ők csak információkkal szolgálnak a nagyközönség számára, ami akár igaz is lehetne, ha az információ – szükségszerűen – nem lenne egyoldalú. Csak az előnyöket sorakoztatja fel.
Végül, de nem utolsó sorban szólni kell azokról a százezrekről, sőt milliókról, akiknek esélyük sincs arra, hogy vállalkozzanak, üzleteljenek. Ezt ugyan az üzlet hívei, de gyakorta a politikusok, sem veszik figyelembe, nem hiszik el, vagy úgy tesznek mintha nem létezne ilyen óriási korlát. Még azok közül is sokan üzlethívők, akiknek egyébként az lenne a hívatásuk, amelyre politikai pályafutásukat alapozzák, hogy az úgynevezett „dolgozó emberek” érdekeit képviseljék kormányon, vagy ellenzékben. (A „szolidaritás”’ emlegetése nem helyettesítheti a valódi tetteket, mert aki szolidáris valakikkel az elismeri, hogy akiket támogatni szeretne, azok rossz körülmények között vannak, ők meg jóban, de attól hogy jótékonykodnak, vagy kijelentik hogy a szegények mellett állnak, az mit sem változtat az alaphelyzeten.)
Ötlete persze mindenkinek lehet, és elvétve ilyen siker-ötletek kiteljesedéséről is olvashatunk, többnyire lelkesítő cikkeket, vagy tévériportokat láthatunk e témakörben. Pedig hát nézzünk meg csupán néhány hétköznapi foglalkozást. Mondjuk egy pedagógust. Milyen üzletet találhat magának, ha marad az iskolában? (Arról a szerencsétlen – megtörtént – esetről ne is beszéljünk, amikor egy tanárnő, hogy fizetését kiegészítse, rendszeresen használt ruhákat árult egy piacon.) Természetesen, teljes joggal, ki is dobnák az iskolából, ha valaki ott próbálna üzletelni. Most azokról a győri Audi gyár munkásairól ne is beszéljünk, akik például egy automata csodagép működését felügyelik, amelyikbe egy gép berakja az úgynevezett bügyköstengelyek öntvényeit, a masina pedig századmilliméter pontossággal, ahogy kell, előállítja a szelepeket szabályozó alkatrészt. Na most mire vállalkozhat az a szakmunkás, aki felügyel a gépre? Legfeljebb akkor, ha odahagyja a gyárat és valami műhelyt rendez be – ha van hozzá elég pénze.
Egy villamos, vagy buszvezető ugyan álmodozhat arról, hogy önálló szállítmányozási vállalatot alapít, de hogy ez összejöjjön, millió a tízhez az esélye.
Nem jobb a helyzet az egyetem fizika-tanszékének a professzorával sem. A valóságban, különösen a tudományok mai rendkívül összetett feladatai alapján, semmi esélye hogy valami önálló kutatóintézetet alapítson, olyant ami még valami üzleti hasznot is hoz, vagy legalább eltartja önmagát. Ma már állami, vagy nagyüzemi részvétel nélkül nem lehet semmilyen önálló tudományos műhelyt létrehozni.
Nem érdemes tovább sorolni a különböző foglalkozási ágakat a vasútállomás forgalmistájától, a ma már számítógépen dolgozó bérszámfejtőig. Nagy valószínűséggel, az emberi tevékenységek alig 5-10 %-át kivéve, semmi esélye annak, hogy egy ember az üzleti életben találjon magának helyet.
Üzletre és üzletemberekre természetesen szükség van, csak tudni kell, hogy az eladó és a vevő között alapvetően – természetes - érdekellentét van. Az egyik attól remélhet nagyobb hasznot, ha drágábban adhatja el azt amije van, a másiknak akkor érdemes (kell) vásárolni, ha azt minél olcsóbban teheti. A tisztességes üzleti élet azt jelenti, hogy a két érdek kompromisszumot talál az árú pillanatnyi piaci értéke (amibe az előállítás ára és valamennyi haszon is beletartozik) és a vásárló számára még elfogadható árban. Erre azonban a XXI. század elején már egyre kisebb az esély. S ez az amiért olyan irritáló, amikor azt hallják a társadalmak, hogy „Ja kérem, az üzlet az üzlet”.
Egy húszas évei elején járó fiatalember 1940-ben az erősödő zsidóüldözés és életének kilátástalansága miatt elhagyja az országot. Palesztinába megy, és 1941-ben beáll az angol hadseregbe, három kontinensen lesz a háború résztvevője, és Olaszországban fejezi be angol katonai szolgálatát. Miközben számtalan kalandban van része Palesztinában, a mai Szíria és Irak területén, Észak-Afrikában és Olaszországban, kevés szabad idejében regényt ír. Nem a „mesés” Keleten átélt események adják a regény témáját, hanem a múlt, a Budapesten töltött gyerekkor, a felnőtté válás időszaka, az önálló élet kezdetének örömei és buktatói, és természetesen az olykor boldog, de többnyire inkább boldogtalan szerelmek. A földrajzi távolság segíti az emlékezést, mivel kiküszöböli az újabb impulzusokat, amelyek itthon érhetnék. Úgy írhat, mintha véglegesen lezárt korszak emlékeit idézné föl.
Ez a fiatalember, az író Nemes László a regényben megteremti hősét, Kósa Pétert, az angol hadsereg önkéntesét, aki az Eufrátesz partján fekvő Rakka nevű városka félig romos erődjében kezdi írni regényét. Az írás célja nem művészi ambíciók kiélése, inkább számvetés addigi életéről. „… írni kell, írni, írni, őszintén, minden hátsó gondolat nélkül, l’art pour l’art az írásért; a saját lelkének megkönnyebbüléséért.”
Nemes László regénye bővelkedik önéletrajzi motívumokban, noha hőse tíz évvel idősebb a szerzőnél. Így lesz valószerűbb az életút sok vargabetűje, és a főhős gondolkodásmódjának érettsége.
Kósa Péter egy, akkori szóhasználattal élve jómódú középosztálybeli családban született 1910-ben, gyermekkorát kényelmes védettségben töltötte el. A háború és a forradalmak sem rengették meg a „békebeli” polgárcsalád biztonságos életét, legalábbis a gyermek Kósa Péter szinte semmit sem érzékelt a történelem viharaiból. Később is inkább a kamaszkor érzelmi viharai foglalkoztatták. Nemes László mesteri módon ábrázolja, hogy az olvasási szenvedéllyel is gyorsított szellemi fejlődés hogyan tágítja ki horizontját, hogyan teszi egyre tágasabbá és színesebbé a világot számára.
A valóság akkor tör be először brutális módon az életébe, amikor sikeres érettségije ellenére nem veszik föl az orvosi egyetemre, mert zsidó. Addig ez nem volt számára lényeges, most az élet tudatosította benne. A csapások azonban folytatódnak, apja halála után nem sokkal az anyját is eltemeti, és teljesen egyedül marad, szegényen, magának kell gondoskodnia önmagáról.
Egyedül marad, de nem magányos. Barátai vannak, akik kitartanak mellette, egyúttal saját sorsukkal fölvillantják előtte a lehetséges életutakat: a kamaszkori barát, a később elzüllő Kardos Iván, a kitartó munkával Franciaországban orvosi diplomát szerző Körner Gyuri, aki megvalósítja közös álmukat, és a képzőművésznek készülő Ervin, aki ugyan nem lesz neves művész, de boldog családi élete kárpótolja ambícióinak teljesületlenségéért.
Ebben az időben ismerkedik meg Marianne-nal, aki meghatározó szereplője lesz az életének. Vonzza és taszítja, megkínozza és visszahódítja a lány, akármi történik Kósa Péterrel, annak szinte mindig köze lesz Marianne-hoz, akkor is élete része, viszonyítási pontja marad, ha évekig nem találkoznak.
Ekkor kezdődik a főhős életének pikareszkszerű korszaka. A pikareszk jelleg kettős értelemben is igaz: vándorol térben, és bekerül a társadalom legkülönfélébb osztályainak, rétegeinek világába. Él Párizsban, Bécsben, dolgozik kávéházi pincérként, újságíróként, egy dúsgazdag gyáros veje lesz, nyomorog és költekezik, majd ismét kétkezi munkásként keresi a kenyerét, és egy prostituált veszi a gondjaiba, amikor nyilasok véresre verik, mert részegen nem tesz lakatot a szájára egy kocsmában.
Nemes László könyvét okkal lehet az identitáskeresés és az újrakezdés regényének nevezni. Hőse, Kósa Péter valójában önmagát keresi, amikor vándorol térben, Európa országaiban és városaiban, és akkor is, amikor a társadalmi osztályok, rétegek között „vándorol”. Közben követ el hibákat, sőt bűnöket is, de ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy végül megtalálja önmagát, a fasizmus ellen harcoló angol hadseregben, noha ennek ott és akkor talán nincs is egészen tudatában.
A regény többi szereplője is önmagát keresi. Van, akinek sikerül, mint Kósa Péternek, és van, akinek nem. Az egyik barát, Körner Gyuri a kutató orvosi hivatásban találja meg önmagát, azaz életének értelmét. Ervin, a másik igaz barát, sikertelen művész, a boldog családi életben. Másoknak ez nem sikerül, elsősorban Marianne-nak nem, aki látszólag gonosz femme fatal, gyakran meggyötri, megcsalja, megalázza Kósa Pétert, de maga is szenved, érzések zűrzavarában küszködik, nem tudja, hogy mit akar. Érzi, hogy élete szétporlik értelmetlenül, de képtelen megváltozni. Nem sikerül Ingeborgnak, a gazdag osztrák gyáros családból származó első feleségnek sem, aki talán Kósa Péter szerelmében találná meg önmagát, de a férfi csak azt a nőt tudja szeretni, akiért harcolnia kell. Ez láncolja olyan erősen Marianne-hoz.
A regényben nagy szerepet kapnak a véletlenek. Váratlan találkozások, fordulatok gyakran egészen eltérő irányt szabnak Kósa Péter életének. Ezek azonban nem az író önkényéből származnak. Véletlenek mindenkinek az életében léteznek, az igazi kérdés az, hogy ezeket az ember hogyan fogadja, hasznosan él-e velük, vagy vakon elmegy mellettük. Kósa Péter véletlenjei az adott pillanatokban sorsdöntőnek látszanak (például váratlan találkozása Olaszországban Marianne-al), a végső döntések szempontjából azonban nem ezek játsszák a legfőbb szerepet.
Kósa Péter sokszor gyengének látszik – például amikor lemond a párizsi utazásról, ezzel az úgy vágyott orvosi hivatásról, vagy amikor minden megaláztatás ellenére csak úgy tud szabadulni Marianne-tól (az emlékétől sohasem), hogy messzire utazik. A gyengesége azonban csak látszólagos, hiszen amikor igazi nagy döntést kell hoznia, jól választ, és következetesen kitart a választott úton. Szinte kívülállóként képes önmaga tetteinek elemzésére. Ez derül ki az Epilógus szavaiból: „Látta, hogy miben állt legnagyobb tévedése, a végzetes hiba. Abban, hogy az egyéni kérdéseit mindig függetleníteni akarta a köztől, az első bántó szóra visszahúzódott, mint a csiga a házába… Azt gondolta, hogy visszavonulhat egy szellemi, sőt valóságos elefántcsonttoronyba és rezignált mosollyal szemlélheti a kívülállók élet-halálharcát.” Akkor találja meg önmagát, amikor rájön addigi életének e tévedésére.
Nemes László ezt a regényét 1944-ben, huszonnégy éves korában fejezte be. Az író fiatal korához képest rendkívül érett regény kézirata hetven évig hevert kiadatlanul, hogy végül tavaly könyv szülessen belőle. A kéziratoknak is megvan a maguk sorsa. Az olvasók, a magyar irodalom szerencséje, hogy e kézirat sorsa kedvezőre fordult. (Gabo Könyvkiadó 2014)
Van a világirodalomnak vagy egy tucatnyi alapműve, amelyek akár évezredek óta rendszeresen megtermékenyítik az irodalmat azzal, hogy történetüket az írók koruk ízlése szerint és stílusában újra elmesélik. Ilyen alapmű például a Robinson, a Don Quijote, az Isteni Színjáték, az Odüsszea és mindenekelőtt a Biblia. A Biblia az irodalom kimeríthetetlen kincsestára, történetei a legkülönfélébb stílusú és szemléletű feldolgozásban rendszeresen fölbukkannak napjainkban is.
A magyar irodalomban legújabban Gyárfás Endre jelentkezett egy bibliai történetet újrateremtő regénnyel. A Noé meg a bárkája sajátos nézőpontból meséli el a vízözön történetét. A hétköznapok apró-cseprő eseményeit, realista stílusban ábrázolja attól a pillanattól kezdve, amelyben az Úr közli Noéval, hogy építsen bárkát, egészen addig, amíg a bárka megfeneklik az Ararát hegyén.
Az előkészületek során és az állatok behajózásakor rengeteg akadály tornyosul a vállalkozás elé, nem beszélve a szűk helyen való hosszú összezártságról, amelyben törvényszerűen robbannak ki ellentétek a családtagok, de főleg a tétlenségre kényszerült állatok között, amelyek egyébként a regény szerint akkor még tudtak egymással és az emberrel is beszélni, így hangot adni kívánságaiknak, gondjaiknak, elégedetlenségüknek.
A regény egy bibliai idézettel kezdődik. Károli Gáspár fennkölt mondatai, majd az Úr Noéhoz intézett szavai ellentétben vannak a történet realista stílusával. Az események ilyen ábrázolása természetszerűen ironikus stílust igényel. Noé úgy végzi az Úr által rárótt feladatot, mint valami közönséges, hétköznapi munkát, amelynek legföljebb a nehézsége rendkívüli. Noé olykor vitatkozik is az Úrral, például fölveti igaz, óvatosan csak gondolatban , hogy ha az Úr tudott Napot, Holdat, Földet teremteni, igazán megteremthetné a vízözön túléléséhez szükséges bárkát is, „… és miért ne gondoskodhatna a kor szintjén tökéletes berendezésről, ellátásról, kényelemről?” De nemcsak ő elégedetlenkedik „Az Úristen nagyvonalú. Könnyű neki. Csak a sarokszámokat adta meg, mi pedig vesződhetünk a részletekkel, morgolódott Sém.”
Az állatokkal is meggyűlik Noé és családja baja. Már a beszállásnál kezdődnek a bajok. Az őshüllők túl nagyok, nem férnek be a bárkába, ezért halnak ki. A mamutok beszállásánál hiba történik, véletlenül két hím jut be, ezért, bár túlélik a vízözönt, szintén kihalnak. A fehér holló is pórul jár. „A hollóknak akkoriban két fajuk élt, a fehér és a fekete. Az egyik fehér példányra ráfröccsent a szurok, s a madár ijedtében kishíján kiütötte Mirjam szemét… Tudod, kit viszünk be a bárkába! csattant föl a karcsú fiatalasszony.” Ezért halt ki a fehér holló.
A ravasz róka kifogásolja, hogy az emberi fajból miért nem csak két példány kerül a bárkába, mint az állatok közül, azaz Noé miért viszi magával az egész családját. Amikor ő fölháborodik azon, hogy az embereket az állatokhoz meri hasonlítani, megjósolja Darwin tanait: „Utódaitok közül bizonyára akad majd valaki…mondjuk egy tudós, aki kimutatja, hogy ti is az állatvilág részei vagytok.”
Nem minden állatot látnak szívesen a bárkában, a mindent összemászó hangyát, a tetűt, a bolhát, nem is beszélve a görényről, ám lassanként elrendeződnek a dolgok. A görény környezetében gyakrabban szellőztetnek, a tetű és a bolha élelmezéséről pedig legalább nem kell külön gondoskodni. A krokodilok besorolása bizonytalan, fölmerül, hogy a bárkából kitiltott őshüllőkhöz tartozik, amit az érdekeltek természetesen tagadnak. A vitát a hím érvelése dönti el: „Kései utódaitok majd a mi utódaink bőréből készítik a legfinomabb lábbeliket. Nem is szólva a retikülökről és az aktatáskákról.”
A bezártság viszályokat okoz az állatok között. A macska, miután észrevette, hogy az egér nősténye vemhes, felajánlja, hogy segít szabályozni a népszaporulatot. Egyesek ilyen-olyan érdemekre hivatkozva előjogokat követelnek, mások följelentik Noénál és családtagjainál azokat az állatokat, amelyekkel valami ellentétük van. Békétlenség, pártütés, titkos szervezkedés kezdődik, ugyanúgy, mint egy emberi közösségben.
Az állatok pártokban szervezkednek, az ellentétek egyre növekednek, különösen, amikor észreveszik, hogy megkezdődött az apadás, és a bárka utasait a jövő kezdi foglalkoztatni. A viszálynak az vet véget, hogy az Úr, látva a veszélyt, elveszi az állatoktól a beszéd képességét.
A történet vége ismerős a Bibliából. A galamb zöld olajágat hoz, a bárka megfeneklik, szivárvány jelenik meg a felhők között, és az Úr megígéri, hogy többé nem pusztítja el özönvízzel az élőlényeket.
Gyárfás Endre sziporkázóan szellemes, időszerű áthallásoktól sem mentes (papagájkommandó, titkosítás stb.) regénye ironikus hangon rólunk, emberekről szól. A bárka állatai nagyon is emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, önzők, nagyravágyók, hiúk, de a veszélyben hajlandók az együttműködésre is. Ez teszi őket képessé a túlélésre. (K. u. K. Kiadó 2015)
Egy író alkotói megújulásának biztosítéka lehet, ha az igen korán jött siker értékét képes helyesen mérlegelni. Tabák András különösen hosszú ideig nem adott ki kötetté rendezett írásokat, s ebben egyéni életének viszontagságai mellett feltehetőleg az is közrejátszott, hogy a fiatalkori művek nem mindenben elégítették ki azt az eszményt, amelyet önmaga tehetségével szemben támasztott. Ez a mostani könyv azonban magába foglal néhány igen magabiztos kézzel megalkotott szöveget, amelyeket mindenekelőtt az elbeszélő derűjéből származtatható világszemlélet minősít értékké.
Az első öt történet összefüggő sort alkot, mivel az író gyermekkorába vezeti be az olvasót. A MUSZ-behívót kapott apa távollétének igazi okát a kisfiú előtt hazugsággal elleplező nagyszülők erőfeszítései, majd a gyermek tudatában lezajlódó megvilágosodás folyamata nagy lélektani ismerettel fogalmazódik meg A rózsaszínű levélpapír című elbeszélésben. Jelen és múlt kölcsönösen átvilágítják egymást: ebből a tételből következik, hogy a gyermekévek derűs pillanatai sem tűnhettek el nyomtalanul az író világából. A Ragályos betegségekből kiderül, hogy Gabbancs (az író fia) már-már bomlasztó hatással van az óvodai közösségre, mivel az előírt játékok helyett pajtásai is megállósdit játszanak. Az ismeretek gyarapításának ez a különös módja nemzedékek során keresztül öröklődő hagyomány a családban, amiért legfeljebb Mózes bácsit, az elbeszélő nagyapjának kissé különc testvérét okolhatnánk, ha nem teremtett volna kedves mitológiát rögeszméje, s ha Tabák nem mutatott volna vele fintort a hagyományos nevelési elvekhez körömszakadtáig ragaszkodó külvilágnak. Ebből a nézőpontból is figyelmet érdemel az író diákéveinek egyik mulatságos játékát megidéző elbeszélés, az Etentók stúdium. Tabák itt már egyszerű fintor helyett két irányba működő ironikus rajzba fog. Az élettelen egyetemi szemináriumok helyett barátjával megalapítja az etentókok tanulmányozásával foglalkozó tudományos diszciplínát; filológusokat megszégyenítő töretlen akarattal kutatják az etentók őstörténetet, megalkotják az etentók nyelvét, polémiába kezdenek, disszertációkat írnak, miközben az elmulasztott egyetemi órák következtében az írót két tárgyból is megbuktatják. Ez az elbeszélés a nyelvi ötletek és játékok éles elméjű művelőjének mutatja Tabákot. Az írói világkép erkölcsi értékrend alapján épül fel: A helvéciai próba önmagát értelmező allegória, amely az emberi élet központi értékének a jóságot nevezi meg. A Mulatságos legenda arról, hogy miként vívta meg a tatár Poltavát című elbeszélés szerint az emberi hiszékenység nemcsak korlát cselekedeteink végrehajtásakor, hanem romboló hatalom lehet fölöttünk, ha egy egész közösséget érint. Az első novella szépsége a végkifejlet fölemelő hatásában, a másodiké a jól megválasztott hangnemben rejlik.
Tabák négy, különböző ötletre fölépített írásában hallucinációs álmokról (látomásokról) szól; az ember-állat szerepcsere vagy egy ostoba jelszóra könyörtelenül működésbe lépő gépezet – amely először a véleményét védő egyént, majd önmagát semmisíti meg –, szolgáltat lehetőséget a világ abszurditásának a fölvillantására.
Alapvetően szatirikus éllel fogalmazza meg két szanatóriumi történetét az író, amelyek közül mindenekelőtt a Králik Béla életével foglalkozó marad emlékezetes. Az elbeszélés hőse a század magyar történelmének szinte valamennyi fájdalmasan groteszk torzulását a saját bőrén tapasztalta, szenvedései azonban üdvös hatással voltak nyughatatlan jellemére. Tabák nem a múlt megfejtésével foglalkozik, legalábbis nem direkt módon. Králik Béla legendás élete ugyanis lehetséges alap ahhoz, hogy a történelem útvesztőit az író ironikusan elrajzolt formában hozza az olvasó tudomására.
Tabák András tehetsége a kisebb lélegzetű s zártan megformált történetekben a legerősebb. A novella hagyományosnak tekintett jelrendszerét szinte egyetlenegyszer sem bontja meg, s szívesen folyamodik igen nagy múltra visszatekintő prózai formák szabályaihoz, amidőn egy-egy célzatos mese vagy tanító példa irodalmi megformálásába kezd. A Tegnapi és tegnapelőtti történetek írója ugyanis szubjektív elbeszélő, a fogalomnak abban a nyomatékosító értelmében, hogy az elmondás, az elbeszélés az elsődleges s nem a történet. A magyar prózai hagyomány egyik legmélyebb örökségébe illeszkedik tehát az ő művészete, s ez érthetővé teszi azt a hosszú hallgatást, amely fiatal fejjel írt könyveit követően a pályáján beállt. Ez a kötet az 1981-ben megjelent Átmeneti emberek című regénnyel együtt azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az elmúlt évek nem elfecsérelt időt, hanem szívós elszántsággal végzett erőgyűjtést jeleznek az író munkásságában. (Magvető, 1982)
1982 *
* Ez a könyvkritika most jelenik meg először. [vissza]
A pályáját Baumgarten-ösztöndíjjal a negyvenes években kezdő költő olyannyira átvészelte az irodalom (politika) negatív hatásait, hogy az ezredfordulón áthajló életének 92. évén túl is alkot. Sajátos, sokféle impulzus – hatását vagy inkább közegben érzékelt jelenlétét? – befogadó szellemi szolgálat az övé. Sorra jelennek meg különféle műfajú könyvei, közülük elsősorban történelmi regényei kiemelkedőek. E tekintetben munkássága nemcsak szellemi ásatás, feltárás, hanem egyenest a könyv alakú tárlóba kerülő lelet mentése.
Pusztából kiáltó című új kisregénye nem új.
Az 1949-ben keletkezett mű témakörnyezetét tekintve visszanyúlik a múlt századba. Egy növekvő kisfiú, a későbbiekben fiatalember monológja ez a tanyán játszódó kisregény. A múlt század első feléből származó történet annyiban nem időszerűtlen, amennyiben két történelmi korszak váltásának küszöbéről tekint visszanéző olvasóira, akik leginkább a kalandra, esztétikai élményre éheznek, történjen a cselekmény bármikor, bármilyen korban. Tanúi lehetünk annak, hogy az egykori mese nyomán aranyalmát kereső kisfiúból miként lesz sokat tapasztalt felnőtt.
Az alföldi majorság életének több epizódja, a jellemrajzokat kibontakoztató eseménysorban megelevenedő emlékek-élmények gazdasága, az elbeszélő stílus megjelenítő feszültsége, a történelmi kitekintés hitelessége főleg az egyszerű módban élő emberek szorgalmas hétköznapjainak gondjaiban, ritkábban örömeiben gyökeredzik. A mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó cselédek életsorsából kiutat kereső fiúcska rácsodálkozása környezetére, majd tapasztalatainak bővülése pusztából kiáltó szót érlel a lelkében-szívében. Ám addig is, amíg e paraszti környezetből sikerül kitörnie, kalandos utakon megy keresztül.
E művét a szerző hatvanhat esztendővel ezelőtt írta, idáig a fiókjában pihent. Az volt a hallgatás ítéletével sújtott bűne talán, hogy semmilyen izmus mellett nem foglal állást, csupán az emberi jellem pozitív hajtásait keresi-élteti? Mindenesetre anno egy kiadói lektor a személyi kultusz megteremtőjére vonatkozó utalások elhagyására biztatta a szerzőt, abban az esetben a könyv kiadását ígérve, amellyel a „felszabadulás utáni irodalom egyik friss hajtásának” rügyezését indíthatná meg. Nem így történt. Felbukkannak lapjain korszakos kommunista és feudálkapitalista környezeti elemek is, meg a tízparancsolat és egyéb vallási hagyományok ellen titokban vétő falusi pap botladozó jellemű alakja, ám lényege a főhős és a mellékszereplők személyes sorsának bemutatása. Bíró Andrást elsősorban az egyén sorsát alakító belső lelki vívódás motiválja, bármilyen korban, térben. Jelen könyvében is ez a vezérmotívum, meg az, hogy segítsen megőrizni az akkoriban sokakat érintő létlehetőségek történelmi tényét.
A fordulatos kisregény nyelvi megfogalmazása hétköznapi emberek által használt, érthető; a cselekmény kibontását kísérő, egységes művészi eszközei emelik igazán élvezhető kisregénnyé. A felesleges szószaporításnak nem barátja. Tömör gondolataival elgondolkodásra, töprengésre késztet.
Érvényes erkölcsi tartalmainak, a jó erkölcs mindenhatóságának és örök érvényének morális tanulságait kibontakozásukban a könyv megjelenése előtt letekert sorompóval gátolni botorság lett volna akkor, amikor a szólás- és véleményszabadság kiharcolt foka jogszerűen követel érvényt magának. Különösen az egyéni művészi gondolatok megteremtésének és befogadásának a szerző számára teret engedő lehetőség idején.
A csinos borítót, Munkácsy Mihály Poros út című festménye felhasználásával Pereszlényi Helga tervezte. (Hungarovox Kiadó)
Csók István: Virágcsendélet