Rippl-Rónai József: Önarckép barna kalapban
Rippl-Rónai József: Önarckép barna kalapban
Jöttem a sárga Arno gazos partjairól
Hol megszületett régen egy új világ
Komor századok zsolozsmája szól
Majd jókedv járja át a város zegzugát
Felszabadul az akarat és a gondolat
Kortárs néz a napkeleti bölcsek szemével
Nagy a lélek is a hatalmas Dóm alatt
S micsoda látvány ha a Campaniléből lenézel
Toszkána tája csupa hullámvölgy- és hegy
S bár nem tündöklik itt sem mindig az ég
Épület vers kép és szobor újfajta névjegy
Az Ember kezében ki úgy szereti istenét
Ahogyan kell hisz’ ember csak így marad
Akinek élete szenvedés de öröm is már
Szentlélek helyett festhet valódi madarat
S a Madonna mögött antik romok vagy friss táj
Vissza a sárga Arno gazos ártere emlékével
Pest-Budára hol lassan beton borít be mindent
Hol néhány bolond fákért levegőért érvel
Sóhajom egy lázas levelet ha meglibbent
A kápolnát eltávolították róla,
A háború hibátlan rombolásában
Mégis kivétel maradt
A leghíresebb híd.
De te is, Arno, Arnócska,
(de jó, hogy nem tudsz magyarul)
sunyin sárgálló folyó,
hány hidat sodortál el
az évszázadok során?
Félúton a márvány és a bronz másolat
Dávid között, tolongó turisták, főleg
szelfiző japánok és self made man jenkik
tömegében, hajdani mészárosok, cserzővargák,
erszénykészítők helyén bámultuk
az „aranyutcácska” kirakataiban
a töméntelen kincset.
Talán Párizsban, A’damban
volt hajdan ehhez hasonló.
Hol tűz, hol víz, hol had, hol ragály
ostromolta a liliomos várost,
(Utóbbinak köszönhetjük a Dekameront),
Mely mértéktartó, józan és arányos,
Ott a toszkán táj ölelésében, hol olajfák
Világossága játszik ciprusok sötétjével.
Igazi győzelmeit a szellem fegyverével vívta ki.
A házak, paloták színe sienai barna,
De ragyog belőle az Örök Újjászületés.
Marco Carminatinak saját szövegéből
(Uffizi. Firenze)
Midőn a dicső család férfiágon kihalt,
Utolsónak ő maradt, Anna Maria Lodovica 1
Toscanát a császárnak 2 adták a nagyhatalmak.
Ő idegen a hazájában, vendég a saját házában.
De nem vesztette el méltóságát – mondták róla.
Legfeljebb templomba ment vagy megnézte
Nyolclovas hintóján az éjszakai Firenzét.
Neki köszönhető, hogy az Uffizi fennmaradt.
Holott akár el is adhatta volna családja javait.
Ahogy az Esték, Gonzagák, Farnesék tették.
Kikötötte, a városból semmit ki nem vihetnek,
S a műalkotások a közösség hasznára legyenek.
(Jóvá akarta tenni a naggyá válás büszke bűneit?)
Portréja előtt a bejáratnál hajts fejet, látogató!
1 Anna Maria (Luisa) Lodovica de’ Medici (1667‒1743) Johann Wilhelm pfalzi-neuburgi választófejedelem hitvese volt. [vissza]
2 A Német-Római Birodalom császára akkor III. Lotharingiai Ferenc volt, Mária Terézia királynő férje.
II. Ferenc néven Toscana nagyhercege 1737-ben lett. [vissza]
Athén Róma Bizánc Firenze Párizs
Ez csak a váza Európa fejlődésének
S mert civil létformánk egzisztenciális
A felsorolás itt dehogyis ér véget
Folytatom: Berlin Bécs Budapest Prága
Amszterdam Varsó Madrid London
Mint családi esemény beírva bibliába
És e séma segít sok sültbolondon
Bayreuth Spa Lourdes Szentpétervár
Sétálj imádkozz gyógyulj hallgass zenét
Most a szkeptikus egy nevet nem vét el már
Melyet átkoz le se kell írnom t’án hogy Brüsszelét
Lehet a hang ellenoldali vagy máshonnani
E felsorolásban nincs benne merre jártam
De egy dolgot még feltétlen szeretnék elmondani,
Tudjátok-e neve eredetét: „Település a mocsárban” 1
1 Frank nyelvjárásban Bruocsella>(flamand) Broekzele=Broeklanden aan de Zenne (sz. sz. „Település a mocsárban”) [vissza]
Egy zsidót öltek meg a Golgotán.
Minden pogromban az ő vére folyt.
Ha megszállott ifjú, galileai pogány,
Ha Messiás, mindenképpen Isten fia volt.
Golgota
„Na, idén is fekete karácsonyunk lesz” – gondolta az asszony, miközben kinézett a szürke, ködös hajnali égre, és feltápászkodott.
Kiment a konyhába, elkészítette szerény reggelijét, mely mindig pirítósból és tejeskávéból állt, aztán elindult a piacra, hogy megejtse a szokásos nagybevásárlást, így az ünnepek előtt.
Vitte magával a „banya mobilt”, a kerekes bevásárlószatyrot. Nem szégyellte, bár nem volt még igazi „banya”. Ötven éves volt mindössze, de a keze már tönkrement, a csúz görcsbe rántotta minden ujját, ízületi bántalmak hasogatták éjjel-nappal, nem bírt cipelni.
Húzta hát a terhet, mint az igát is, egész életében.
Hosszú listát állított össze, hiszen a vendégek listája sem rövid, akiket várt az ünnepekre.
A töltött káposztája messzi földön híres, ahogy a mákos és diós bejglije is. Nagy a család, ki kell tennie magáért minden évben. Pulykát, halat kell venni, kocsonyának valót, a gyümölcskenyérhez mazsolát, aszalt gyümölcsöket, a fára díszeket, szaloncukrot… ó, se szeri, se száma!
A piacon minden kapható, ami kell, legyen ünnep, vagy hétköznap. Az asszony szerette a piacot. Voltak megszokott helyei, ahol már ismerték, megbízható, szép árut kapott és emberséges hangot. Városi lány volt világ életében, de a kofákkal úgy társalgott, mint valami tősgyökeres falusi asszony, szinte még a tájszólásukat is átvette.
A hipermarketeket nem szerette. Szédült az árubőségben, nem volt kihez szólnia, órákig tolta a bevásárlókocsit ide-oda a gondolák között. Amit venni akart, azt nem találta, viszont megakadt a szeme ezen is, azon is. Így aztán, mire hazaért, kiderült, hogy egy sereg dolog hiányzik, egy sereg dolgot meg feleslegesen vásárolt.
A piacon mindent kapni. Élelmiszert, de más egyebet is, ami a fa alá kerülhet ajándékképpen.
Az asszony kétszer fordult ma. Először megvette a főznivalót, aztán elindult még egyszer, hogy ajándék után nézzen. Erről is listája volt, hogy senki ki ne maradjon. Gyerekei, azok házastársai, az unokák, mind-mind számíthattak valami kedves, szép és ötletes ajándékra.
Az asszony remekül értett a meglepetésszerzéshez. Ha az ajándék hétköznapi volt is, mindig megtalálta a módját, hogy a körítés, a csomagolás, vagy a kísérő szöveg egyedi és váratlan legyen, amitől a legegyszerűbb, mindennapos használati tárgy is ünnepi, értékes ajándékká válik, és mindenki arcára igazi öröm-mosolyt csal.
Nem kapkodta el a vásárlást. Többször is körbejárta a piacot, meg-megállt itt is, ott is, megakadt a szeme ezen is, azon is, de mivel minden fillér számít, alaposan tájékozódott az árak felől, mielőtt kinyitná a bukszáját.
Egy percre megállt a férfi fehérneműt, ingeket kínáló kínai standja előtt.
„Milyen szép, meleg flanel ingek! Éppen olyan színben, amit az ura is szeret. A szürke megy a hajához, a kék, meg a szeméhez. Szürke-kék kockás flanel ing, jó meleg, kell az télire! No meg, gatyák is vannak itt, jó kis pamut anyagból, tízesével csomagolva, éppen az ő mérete!”
Az asszony, rátekintve a listájára, úgy találta, mindenkinek megvett mindent, amit tervezett.
Hazafelé vette hát az irányt. Szívében ünnepi érzés berzsegett, örült, mint egy kisgyerek. Előre kitervelte, kinek, miféle szöveget fog írni, miféle csomagolópapírba göngyöli az ajándékot.
Jókedvű lett, szinte tánclépésben lejtett haza, dudorászott magában. Maga a tény, hogy ajándékozni képes, olyan boldoggá tette, mintha bizony őt magát kényeztetnék halomra az ajándékokkal. Annak se tudott volna jobban örülni!
A lakásba érve, betolta a „banya mobilt” a szobába, és boldogan bontogatni kezdte a csomagokat… a Barbie-babát az unokának, a make-upot a menyének, a villanyborotvát a fiának… stb… stb.
A végére maradt az urának szánt flanel ing, meg a pamut gatyák.
Akkor megállt egy pillanatra. A csomag lecsúszott az öléből a földre.
Csak nézett maga elé, és lassan eleredt a könnye. A könnyek koppanva hulltak a celofánba burkolt ingre és gatyára olyasféle hangot hallatva, mint falusi konyhákban a ketyegő tik-tak óra.
Ha lett volna kedve hozzá, tán még mosolyog is magán: „Istenem, de bolond vagyok!
úgy kezdődik, hogy nem veszed észre,
a házmester felveszi bolyhos sálját,
majd kukákat döccent a járdaszegélyre,
és rőzsével rakja meg a vén jancsikályhát.
unott szürkébe fordul az ég kobaltkékje
hópihéktől puhul minden nesz,
a hajnal hideg kabátzsebébe,
egy gőzőlgő akna forró krumplikat tesz.
a sarki kocsmában néhány csöves iszik,
sólével preparált szívük már meg sem dobban,
nem tudják, az életüket viszik
a szakadt nejlonszatyrokban.
Ginsberget hallgat a volt magyar tanár,
Halál apa bluest hörög a zenegép,
annál a résznél, ’hogy senkid sincs már’
valami marni kezdi savószín’ szemét.
a játszótéri telefonfülke felhívja magát,
de foglaltat búg a csorba kagyló,
és a szél úgy döngeti az ablakát,
hogy kipotyog torkából pár penészes apró.
román cigánylány batyuz házról-házra,
’ócsó pulóvert tessék’ ha nem kell itt a test,
már csúszik is le a város zipzárja,
ne bántsd, szeresd te rohadt Budapest.
hirtelen zihálni kezdenek az utcák,
a kapualjak, akár a meleg asszonyi öl,
és a villamos kerekek azért köpnek szikrát,
hogy a téli sötéttől meg ne dögölj.
sokszor elgondolkodom azon,
hogy lehet-e méltósággal halni,
vagy elég, ha magamban poharazgatom,
s egy kisfröccsért Adyt szavalni,
gyúlnának félrészeg rőzsedalok,
bár tompa szemekbe láng minek,
mert ez efféle költőangyalok,
a titkot nem tudják megsúgni senkinek.
itt mindenki Góg és Magóg gyermeke,
ebben a hazányi kocsmazsivajban,
és a kopott festékű ajtó: Verecke,
dühödten nyílik, s zárul szomorú halkan.
magyar vagyok én is, félcigány fattyú,
a szívem vörös, csak bőröm barna,
meséimben, a rútból sosem lesz hattyú,
mindenki az ami, s ha e föld betakarja
álmodja magának azt a furcsa csendet,
de úgy üvöltse, hogy meghallja az Úr,
akár csak én, mikor újra élni kezdek
százezredszer, számolatlanul.
fekszem az ágyon, most a világom
nagyon beteg, száraz szemmel sírok néha,
mert léha módon rég’ elszórtam könnyeim.
borra, nőre, mikor mi kellett,
loptam, hazudtam, csaltam, sok
könnyű mámort, sok nehéz szerelmet.
most fizetek mindenért, már az ingemért
húzzák az égi vonósok, többé nem szólok,
csak hallgatom a hosszú szálú eső húrjait.
kiszámíthatatlan útjaim végéhez értem,
éltem ahogy éltem kit érdekel,
és ki térdepel majd az Úr előtt,
egy unalmas hétfő délelőtt megváltásra
várva, ahelyett, hogy szállna helyettem is.
nevető szemű hamis meséken lógtam,
s szórtam szerte őket, akár a mihaszna
esztendőket magam mögött. tudom, néhány
pillanat és vége, pipacsok keserű
vére, olyan a rettegés íze számban,
lenyeljem? kihányjam? szívemmel együtt,
két vörös virág az égen, egy hajnalra
egy a bőröm alá balra, úgy mint régen,
s hogy mindkettő égjen, nem szórom
többé a világra léhán könnyeim.
Az emberek mindig készülődnek valamire. Meg az agarak. Már első reggeli óránk is csupán egy „mindig következő lépést” előkészítő cselekvéssor összegzése: felhúzni a testet, hogy aztán papucsokba bújhassunk, halványkék pizsamában kiszökellni a vécébe, hogy aztán a konyhában poharat ragadjunkx… A narancslé lassan átível fejünk felett, majd pulóverek, kötött sapkák, csizmák és bakancsok, sálak tartanak felénk egy gravitáció nélküli világban, mi pedig karunkat, lábunkat nyújtjuk, hogy elérjük őket… Aztán kisétálunk, hogy kulcsra zárhassuk a tegnapi veszekedéseket, a spagettis tálról földre csöppent paradicsomszószt – csak a mama meg ne tudja –, elválunk a kapualjban, hogy felszállhassunk az ellentétes irányba tartó villamosokra, kinyitjuk az ernyőket, előkotorjuk a táskák aljára szorult bérleteket… Őt pedig a járműről lelöki egy babakocsis anyuka, miközben megkérdezi, van-e gyereke, aztán szaladhat az autók mellett, hogy időben beérjen a munkahelyére.
Bent észreveszi, hogy egy fehér blúz is mászott a kötött pulóver alá, így fellélegezhet a negyven fok alatt épp csak kúszó szobahőmérsékletben, a kolléganői irigylik, a férfiak üdvözlik a saját magát zavarba ejtő, kivillanó piros melltartóját, az asztalán pedig két újabb, hasgörcsöt okozó beadvány. Persze pénz és buksisimogatás mindenképp jár értük, csak pár éve már elfelejtenek szólni arról, hogy hova és miként kerülnek azok a titkos, hatjegyű számsorral felcímkézett kísérőlevelek, de nem csodálkozik, ez már majdnem ugyanolyan racionális helyzet, mint annak a kollégának az esete, aki mindenféle érintésekkel testemlékeket gyárt magának, majd próbálja saját létezését olyan személyek létezésével társítani, akiket közösségi oldalakon lájkolt. Meg ahhoz az eseményhez is hasonló, amikor annak idején elvették a születési anyakönyvi kivonatát: egy festett hajú nő levitte a pincébe, eldugta, aztán vigyorogva visszajött, hogy minden rendben van. Azóta is próbál egy-két ebédszünetet rááldozni megtalálására, de végül mindig megijed azoknak a bolyongóknak a hangjaitól, akik évek óta az alagsorban keresik születéskori önmagukat.
Egész nap arra készül, hogy hazamehessen, neki a munka csak olyan, mint egy régi, kopott papírtársasjáték: a mezők a feladványok, ő elvégzi a kockadobást, így estére végre megnyeri a partit, és otthagyhatja a kis széket. Már nem emlékszik arra, miért is játszik, de azért minden nap visszakényszeríti magát az asztalhoz, hisz, hogy is lehetne másképp. A dolgok rendje ez, ükapáink által is megélt törvényszerűségek egymásból következése, Isten ments, hogy őt őrültnek nézze valaki, pár év akklimatizálódás után meg kell tanulni a világot, aztán dolgozni rajta, kitermelni a jövőt, majd eltűnni belőle. A szerencsésebbek pedig büszkélkedhetnek pár magasztos felirattal és virágszállal egy jókora szürke kövön.
Este már arra készülődik, hogy másnap legyen, másnap, hogy hétvége, aztán, hogy kitavaszodjon – elvégre a jó időt mindenki várja –, és már tervezi is a nyaralást meg az előwellnesst – ahol állandó készenlétben kell lenni, különben a többiek lelegelik a reggeli svédasztalt –, és végül persze ott a karácsony.
Egyik ilyen várakozós napján vette észre, hogy az agarak készülődnek valamire.
Egyébként egyfajta teszetoszaság és az apró fekete foltos bőrük alatti megállíthatatlan, görnyedt sunnyogás volt jellemző rájuk, de most több apróság is feltűnt neki. Először is az, hogy sokan vannak. Aztán meg az, hogy alig észrevehetően – ami neki persze roppant feltűnő volt –, mikor ketten elhaladnak egymás mellett, összesúgnak. Igen. Határozottan összesúgnak, miközben fényes gombszemeikkel nem is gazdájukra, hanem rá meg a többi járókelőre pillantanak, olyan bambán, mintha a világ legjámborabb, legegyügyűbb állatai lennének, miközben ő pontosan tisztában van vele, hogy egytől-egyig velejükig romlott, megátalkodott lények, akik a vesztét akarják. Tehát nem pusztán készülődnek. Ellene készülődnek. És ami ennél is rosszabb volt, közben még várakoznak is.
Ez egyébként egy időben történt azzal, mikor úgy kezdte érezni, hogy most már neki is panaszkodnia kell.
Kollégái korábban sokszor meséltek olyan sztorikat, amelyekben ők, a bátor állampolgárok, egy-egy ráksaláta elmajszolása vagy múzeumi körséta alkalmával egyszer csak tudatosították, mintegy felismerték az őket érő velőt rázó sérelmeket, az elfelejtett szalvétát, a tíz perccel megrövidült nyitvatartási időt, s ekkor szívük felett meghúzódó belső zakózsebükbe nyúltak, hogy kihúzzák belőle A Töltőtollat. És beleírjanak A Könyvbe. Megmosolyogtató, mégis szükségszerű, logikus cselekedeteknek tűntek abban a pillanatban, mikor az újságosbódé előtt állt, vele szemben pedig a tizenöt éves kora óta ismert Jolánka nyújtotta neki a szokásos hírlapot meg a lakásmellékletet. Ekkor ugyanis a nő keze hozzáért az övéhez, és hideg volt, kétségkívül hideg, de olyannyira, hogy úgy tűnt, már nem is él, sőt egészen bizonyosan meghalt, már jó pár napja kihűlt hulla, tetem, szemeit biztos megrágták már a kígyók, vagy keselyűk, vagy keselyűk meg kígyók, mindenesetre ezt azért csinálja, hogy őt megijessze. Ezért aztán haza is ment, és még aznap este írt a jolikasarkitrafikja.hu nevet viselő oldal impresszumában fellelt jolánkás kapcsolatra, a levélbe többek között belefoglalta, hogy felháborítja az elhunyt személyek alkalmazása, mindenesetre a járókelők, illetve az adásvétel megkötésében részt venni kívánó, relatív jogviszonyú alanyok közül a vevő megrémítése. Megkísérelt egyebek mellett egy büntető törvénykönyvi tényállást is beidézni, de emlékei ellenére a közösség elleni izgatást nem fedték le a történtek, és hiába igyekezett, a rémhírterjesztésbe sem sikerült betuszkolni az átélteket, a garázdaság sorai pedig olyannyira lehangolták, hogy maradt a fogyasztóvédelmi fenyegetéseknél.
Amikor férje másnap reggel nem volt mellette az ágyban, sejtette, hogy baj van, de azt nem gondolta, hogy házastársát a konyhában ülve fogja találni egy neki készített, fémpohárkás instant kávéval, meg a laptopjával, amin meg volt nyitva az összes jolánkás oldal. A férfi csak a fejét csóválta, aztán felállt – már azt is észre lehetett venni, hogy egy bőröndöt tart jobb lábánál meg egy „ÉN” feliratú táblát –, és végül csak ennyit mondott:
– A napokban megtaláltam önmagam. Keresd meg te is magad. Addig Mancikával leszek. – És azzal minden további megjegyzés vagy észrevétel nélkül kisétált, ő még látta az ablakból, hogy beszáll egy nyitott tetejű, piros sportautóba – amit nem tudni, mikor és honnan szerzett –, mellette pedig egy meztelen, szőke nő ül, aki azonnal átdobja magát az ölébe.
Viszont mivel Gáborral mindig jó barátok voltak, úgy érezte, meg kell fogadnia férje tanácsát, így beszólt a munkahelyére, hogy most egy ideig ne várják. A telefont egyébként a szedett szemöldökű Dorina vette fel, és igaz, hogy rikácsolt valamit a munkaviszonyról meg a jelenléti ívről, de neki úgy megfájdult a feje, hogy inkább letette a kagylót. Bevett egy fájdalomcsillapított, megivott egy pohár tejet, aztán elindult a városba, hogy megkeresse önmagát.
Úgy döntött, a Körúton fogja kezdeni, ahol mindig hullámzik a láthatár az imbolygó, telefonos, napszemüveget és színes cipőt viselő turistáktól, valamint a földre görnyedő koldusasszonyoktól, akik egyébként első számú célpontjai voltak, valahogy ugyanis az a képzete támadt, hogy ők, mint mesebeli, álcázott tündérek megmutatják neki az önmagához vezető utat. De aztán arra gondolt, hogy mégsem lesz ez így teljesen jó, mert a bölcsnek mindenképp vaknak és öregnek kell lennie, és hirtelen kell kinyitnia fehér-kék szemeit, hogy a távolba révedve elmondja a talányt. A jóslatot, ami alapján tudni fogja, mit kell tennie, hogy aztán végre, megoldva a rejtélyt, annyi hányattatás és balszerencse után hazatérhessen a mahagóni fából készült ágyához, és újra virágba borulhasson az internetes, ukrán nyelvű oldalon nevelt gyümölcsöskertje. (Amit távollétében a murcus674 nevű felhasználó gondozott pár lédús répacsemetéért cserébe.)
Így végül a metróaluljáróban kötött ki, vásárolt pár pogácsát eleség gyanánt, és leste a vak embereket a szerelvények mentén. A legtöbben kísérővel voltak. Amint odalépett, és elkezdte kérdezgetni, hogy segítenének-e neki abban, hogy megtalálja önmagát, a barátok, testvérek és szülők azonnal ráüvöltöttek, hogy elment-e az esze, meg hogy takarodjon innen, így ezt a vonalat hamar fel kellett adnia. Azok, akik egyedül voltak, vagy azonnal valamilyen emberi jogi szervezettel kezdtek fenyegetni, vagy megkérdezték, hogy tévés-e, így, mivel már a nap is dél felé járhatott, és idő közben meg is szomjazott, inkább ismét megközelítette a földfelszínt, hogy a kistéren látott kútnál megpihenjen. Számtalan fiatal rohangált a fűben, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy tényleg mindenki annyira hajlékony-e, hogy simán egymást váltogatják a hídjaik, szaltóik, szökőkútba tartó fejeseik, vagy ő szédül a szomjúságtól. Egy szerelmespár lány tagja épp a kúton ült, és smárolt egy feltehetően kétszer annyi idős sráccal, de ő egy laza mozdulattal félrelökte őket, és ivott. És ekkor, mint ahogyan az a jó fordulatokban és megmagyarázhatatlan, deus ex machinás történetekben szokás, megkopogtatta valaki a vállát, és előtte állt álmai vakjósa, teljesen olyan, mint abban a gyerekkori, indiai sorozatban, itt Erzsébetváros közepén, kis ágyékkötőben, enyhén dülledt hassal, fehér-kék szemekkel. Szakállas, de kopaszodó fejjel. És, ahogy lennie kell, felemeli jobb kezét, a túloldalon levő, szűk bejáratú, hosszú, kacskaringós utca felé mutat, ő pedig csak bólint, aztán megszólal a Grouplove együttes Colors című száma, és szaladni kezd. Természetesen belassított, kimért mozdulatokkal fut célja irányába, miközben jó pár autó majdnem elgázolja, megy az anyázás, meg hasonlók, de végső soron senki sem térítheti el fátumától.
Az utcába érve aztán minden megszürkül, sivárrá és elhagyatottá válik, de ő nem adja fel, nem fog ekkora szívességet tenni a feltevése szerint mind ezt az egészet kitervelő agaraknak meg a néhai Jolánnak, akik pontosan azért szakították el Gábortól, mert ő kezdett gyanakodni furcsa tevékenységeikre, megmagyarázhatatlan suttogásaikra, amelyekkel talán az egész emberiséget fenyegetik. Nem. Ő továbbra is úton van, és meg is pillantja nemsokára, amit keresett, a bal oldali tűzfalon táncoló színes karikák, vagy inkább nyolcszögek képét. Pontosan nem is lehet tudni, mintha mindig változnának formáik, mindenesetre biztos benne, hogy ha bemegy a tűzfalas épületbe, akkor talál valami hasonló alakzatokat hányó szerkezetet, és ha abba belenéz, megpillantja majd önmagát, azon keresztül pedig Gábort, aki végre hazatér földjükre, és akkor vége lesz ennek az egész marhaságnak, ő meg újra koncentrálhat az agarakra.
A tűzfalas épületben felfelé nem, csak lefelé vezetett út, és amikor lement a kacskaringós csigalépcsőn – ahol mopszlik laktak – nem lepődött meg azon, hogy három kártyázó, kalapot és ballont viselő barnamedvét talált ott, akik közül a félszemű nagyfőnök természetesen dohányzott, és az is a világ legtermészetesebb dolgának számított, hogy pont az asztal közepén pihen az általa keresett tárgy. Vagy legalábbis a hosszúkás része, a tükör ugyanis hiányzott. Azt találta ki, hogy először elvigyorodik, majd kacsint, aztán tanít nekik egy játékot: a már nagyapái által is ismert és kedvelt szarosgödröt. Miután pedig jól lefőzi a két mamlaszt, a Donnal egyedül marad. Mindez így is ment, és jött a legszebb rész, mikor is a fejét is feltette tétként, szép lassan lecsatolta az anyjától kapott gyöngysor mentén, és az asztalra helyezte. A félszemű ezt a vakmerőséget látva persze megkérdezte a nevét, ő meg azt felelte, hogy ő csak egy nóném, ő egy senkise. Aztán egy óvatlan medvemozdulatot kihasználva hősünk beleköpött Don maradék szemébe, majd elkezdett rohanni a csővel meg a fejével a kijárat felé, a főnök pedig hiába riadóztatta barátait, mire azok felfogták, hogy a senkise néven nevezett személy mégis valaki, ő már rég messze járt.
Elvileg már csak tükörre volt szüksége, de valamiért mégis hitte, hogy napfény meg szél is kelleni fog. Beszaladt hát az első boltba, ahol tükörkockákat, -lapokat, -téglákat pakoló embereket talált, de mindenhol csak kiröhögték, és néhány helyen még el is akarták taposni a kezében tartott csövet meg a szemüvegét, bár ez utóbbiról fogalma sem volt, mikor és hogyan került a fejére. Az egyik helyen végül majdnem kapott valamit a kezébe, de ekkor egy fura, bőrszerkót és festett fekete hajat viselő egyén a karjához kapott, és szentül állította, hogy az ő bárjában tényleg mindent megtalál, amire szüksége van. Ő pedig, mivel alapjában véve tudta, hogy ez az ő története, és neki mindenképp kellenek segítők, epizódok, konfliktusok, akadályok és fordulatok, felelőssége teljes tudatában úgy döntött, hogy ezt a fülbevalós-férfis utat választja, mert egyszer majd ez is valamiféle tanulsággal szolgálhat. (Később, amikor minderről már unokáinak mesélt egy nyári vasárnap délután terebélyes fügefájuk alatt, úgy összegezte, hogy ekkor még túl naiv teremtés volt, és hiszékenységének meg is lett a következménye. Persze a férfi később a rendőri kihallgatáson váltig állította, hogy a nő csak öt órát tartózkodott a Kirkében, vagyis a Kirk nevű férfihoz tartozó bárban, még hozzá szabad akaratából – és tényleg jól elvolt a disznóálarcosokkal –, de ő, ezzel ellentétben tagadta az egészet, mondván, hogy ez szemen szedett hazugság, elkábították, és legalább öt évig tartották fogva egy szűk, bezárt szobában. Mindenesetre később legalább az unokák nagyapja learathatott valamit az esetből, hiszen akkor még nem ismert neje állítólag itt tett szert bizonyos tudása kilencven százalékára.)
Hat felé járhatott, a zeniten már hanyatlani látszott a nap, így gyorsan otthagyta a bárt, hogy még kilenc előtt felérjen az Óriáskerékre. Az volt ugyanis az elképzelése – ezt tulajdonképpen még a Kirkében eszelte ki –, hogy a nap utolsó sugarainál, a feltámadó esti szélben néz majd bele az elkészült kaleidoszkópba, ami által biztos, hogy megleli Gábort és önmagát. Megoldódik a rejtély, tűzijáték robban, és semmi sem akadályozhatja meg beteljesedését – habár úgy sejtette, a vesztét akaró, roswelli agarak azért majd megjelennek, és röviden bepróbálkoznak, de mondani sem kell, hogy mindhiába.
Visszament a kisboltba, ahol kapott volna tükröt, de már zárva volt. Az istenek cserbenhagyták volna? Semmiképp. Támadt egy új ötlete. Izgatottan, mindenesetre racionalitásának teljes tudatában rohanni kezdett az Andrássy út felé, és biztos volt benne, hogy mire kiér a Hősök terére, talál a csőbe illő tükröt. Természetesen így is lett, egy bódéban ülő bajszos férfi adta kezébe a hiányzó darabokat, és közben megóvta attól, hogy tizenkét hatfejű macskája leharapja a lábát. A férfi még azt is hozzáfűzte találkozásukon mosolyogva, hogy lazítson, és épp rákezdett volna valami nagy monológra, de ő egy kukkot sem értett az egészből – egyszerűen nem beszélte a bajszos nyelvét –, meg amúgy is sietnie kellett, így végül nem várta ki a bölcselkedés befejezését, hanem visszaindult az Óriáskerék felé.
Útközben még lett volna lehetősége elcsábulni: például egy lampionos szórakozóhely irányából kedvenc zeneszerzője tollából származó ritmusok és dallamfoszlányok csapták meg fülét, és ő biztosra vette, ha most odanéz, meg fogja látni, ahogy meg is látta, a már őszülő, de még mindig eléggé vöröses hajú férfit, aki máskor milliós közönség előtt zenélt, de most csupán hat embert szórakoztatott együttese nélkül, százforintos belépőjegyért. Pont befért volna hetediknek, de inkább betömte hallójáratait egy pár papírzsebkendő-foszlánnyal. Közben veszélyek is lestek rá: ahogy kanyarodott a Parkba, majdnem elgázolta egy német óriásokkal megpakolt sörjárat, de ő ügyesen kikerülte őket.
A Kerékhez érve beelőzte a sort, és ignorálva a vinnyogó felháborodásokat, a pénztár elé vetette magát. Beváltotta kedvezményes kuponját, amit még a munkahelyén kapott pár pizzarendelés után, és felvágtatott a VIP szekciós kabinba. Tudta, hogy ez kicsit kisebb, mint a többi, de úgy tervezte, hogy mikor felér a csúcspontra megáll, kinyitja az ajtót, felmászik a tetőre az addigra összeeszkábált kaleidoszkóppal, hogy belenézzen a lemenő nap sugarain át a város szívébe.
Így is tett. Mindent, pontosan. Addigra már nem volt szemüvege, de volt szellő fújta szoknyája, meg hullámos haja, és bár sokan sikongattak, hogy mi a fenét csinál, meg hogy azonnal jöjjön le, de ő pontban kilenckor, a feltámadó nyugati szélben belenézett a szerkentyűbe.
Forgatta a formákat szóró csövet, és nagy meglepetésként érte, hogy mindig mást mutat. Egyszer narancsszín köröket, máskor piros oválisokat, sőt, kis kék négyzeteket, zöld rombuszokat dob ki a szerkezet, és félelem fogta el, mert azt hitte, útja végén valami biztosat talál, valami megnyugtató állandóságot, de olyan egyáltalán nem volt. Leszámítva azt az egyetlen nagyon is állandó dolgot, hogy Gábor Mancikával. Gábor ül a kistéren marhasteaket zabálva az új Mancikával, Gábor vattacukrot töm a szájába az új Mancikával, Gábor csókolózik a szökőkút mellett az új Mancikával, és bárhogy is forgatta, bárhogy is változott minden a kis csőben, ez az egy dolog sosem.
Itt hitte azt, hogy minden értelmét vesztette, hogy nem találta meg sem Gábort, sem önmagát, és eljött a drámai pillanat, az a tragikus végkifejlet, amikor végül leveti magát a mélybe, mikor már fehér tógában áll a Kerék szélén, szeretteitől könnyes búcsút vesz, s már csak annyi marad, hogy még egy utolsó pillantást vessen a városra.
Ám ekkor mégis! Mégis történik valami, jön a Fordulat!
Megnyílik a sötét ég, egy csészealj alakú űrhajó ereszkedik alá.
Ő tudta, mindvégig tudta!
Épp csak nem éri el a Földet, az emberek sikongatnak, visítanak, de a kinyíló ajtóban senki sem áll, csak egy hosszú lépcsősor tűnik fel, amihez lassan, komótosan, immár leleplezve odagyűlnek a városi agarak, hogy útlevelük érvényesítése után elhagyják Budapestet. Gombszemeik ezúttal nem fénylenek, a hajót pedig magyar összekötőjük, egy bizonyos Kovácsné Kismarjai Jolán vezeti.
Nagy kő esett le Mária szívéről, mély levegőt vett, és talán most már azt is tudta, hogy mit jelent lazítani. Néhány egyszerű mozdulattal leszállt a Kerékről, a sáros kezű, dühös őr kezébe nyomta a kaleidoszkópot, és hazament. Hisz végzete beteljesedett. Az űrbéli agarak nyilván figyelték őt az elmúlt órákban, és miután rájöttek, hogy bármire képes, inkább eliszkoltak veszélyes ellenfelük és az ismeretlen, ijesztő sugárkarikákat hányó szerkentyűje elől. Megmentette a világot.
Másnap, egy kiadós alvás után, Mária jelentkezett kedvenc kávézójába pincérnőnek, és beadta válókeresetét.
Hahó! A hó hatalmasat harácsol,
amint a földeket kifosztja csendben.
A kiskapunkon ott kopog karácsony,
az angyalok kacagnak ám a mennyben.
A hógolyók a háborúba mennek,
a jégcsapok keményre fagyva lógnak.
A szél szerelmes énekére égnek
a lángok és a fény a pásztoroknak.
Félig kivágott fenyvesek fenyői
nem értik és nem érzik ezt a trendet.
A szent karácsony este tisztelői
ma gyászt találnak itt, s a néma csendet.
A hó a zöld fenyőt fehérre festi,
a Tél siet fatönköket temetni.
Úgy álltam a púposra felfagyott járda aszfaltján
a keskeny kerékpárút mellett, mint egy hipnotizőr
legújabb áldozata. Transzba estem, ahogy néztem,
hogyan hull le koppanva a szinte égig érő fáról a
mogyoró, amely jóval szőrösebb burokba bújt el a
kíváncsi tekintetek elől, mint az otthoni. Az utca
túloldalán a török férfiak ingjüket szinte teljesen
kigombolták, hogy minél jobban virítson a szőrös
mellkasuk, amelynél sűrűbb bozótot csak az orruk
alatt elhelyezkedő partvisszerű bajuszukon láttam.
Az ukrán targoncások madárfészek frizurájába belekapott
az Észak-Rajna Vesztfálián hűvös lehelettel átcikázó
szél, amely már az első nap kicsavarta a kezemből az
esernyőt, amelyet egy kisgyerek sértett önérzetével gyűrtem
bele egy utamba kerülő zöldeskék szemetes kukába.
A németek csak akkor kerültek elő fekete és sárga ruhába
öltözve, ha focimeccs volt a városban. Körülöttem mindenki
boldognak tűnt,és tettetett boldogságukért egy megsebzett
oroszlán dühével utáltam őket. Otthon eszembe se jutott, hogy
honvágyam lehet és az lesz az egyik legnagyobb problémám,
hogy itt milyen undorítóan szőrös a mogyoró. Soha nem hittem
volna el, hogy ennyire rosszul fog esni, amikor egy idegen város
betonját koptatva,hirtelen, csak úgy a semmiből berobbanva,
mint egy amerikai film főgonosza, az első jelenetében, elém áll
és teljes erejéből képen töröl a multikulturalizmus.
Akt (Marguerite Renard)
Amikor fél hat körül belépett a szobájába, a háziasszony azonnal bekopogtatott.
– Távirata jött, László!
Összeszorult a gyomra. A családjukban a távirat mindig rosszat jelentett, halálhírt vagy egyéb szerencsétlenséget. Elkapta a háziasszony kezéből, föltépte a borítékot és átfutotta az üzenetet: „AZONNAL GYERE! JUDIT”.
A háziasszony izgatottan toporgott mellette.
– Rossz hír?
– A feleségem küldte. Azt írja, hogy azonnal menjek haza.
– Ugyan miért? – De ez nem igazi kérdés volt, a háziasszony is tudta, hogy nem remélhet választ. Azután hozzátette: – Most hazamegy?
A férfi széttárta a karját.
– Biztosan van rá oka, hogy ezt írta.
Újra elolvasta a szöveget és a feladás dátumát.
– A feleségem tegnapelőtt adta föl… – mondta, és mintha nem hinne a szemének, újra elolvasta a dátumot.
– Reméljük, nem történt baj… ilyen zavaros időkben minden lehetséges… még jó, hogy egyáltalán megérkezett… azért gondolja meg, ha ez két nap alatt ért ide, maga mikorra jut haza?
A főnök még bent volt az irodájában.
– A te dolgod… – mondta, és vállat vont. Azután bizonytalanul hozzátette: – Kétszáz kilométer… viszont a távirat… ok nélkül nem írt volna ilyet a feleséged… – Rendes ember volt a főnök, szerette, ha az emberek hozzá fordultak a gondjaikkal, és igyekezett segíteni, ha lehetett. – Menj, ha akarsz – mondta végül –, majd megleszünk nélküled néhány napig, akármi történik. Remélem, nincs komoly baj otthon. Az asszonyok néha hajlamosak rá, hogy felnagyítsák a dolgokat.
Nem készített nagy csomagot, utált nehéz bőrönddel utazni, most pedig különösen tartott tőle, hogy a bőrönd akadályozza, ha tömeg lesz a vonaton. Emlékezett a háborús időkre, egy zsúfolt vasúti kocsi tetején utazott a szüleivel, és fél napokat vártak az állomásokon az átszállásra. Anyja a családi ezüst evőeszköz-készletet is becsomagolta egy batyuba, de az utazás második napján estefelé az apja, már holtfáradtan az álmosságtól és a cipekedéstől, lehajította a vonat tetejéről. Egy hátizsákba ennivalót rakott, kenyeret, szalonnát, egy literes üvegbe vizet… A háziasszony nyugtalanul nézte.
– Jól meggondolta, László? Azt beszélik, a vonatok nem járnak rendesen, felfordult a világ, és lőnek is, főleg Pesten. De még ebben a csendes városban is megőrültek az emberek, állítólag tegnap megöltek valakit a főutcán, úgy mondják, hogy meglincselték azt a szerencsétlent, és egy teherautó után kötve vonszolták végig az aszfalton. Mi lesz ebből a világból, Istenem! De ha már mindenképpen menni akar, legalább vigyázzon magára! Majd imádkozom, hogy ne essen baja.
Hűvös, borongós idő volt, amikor kilépett a kertkapun, ritkás köd gomolygott a néptelen utca fölött, messzire hallatszottak a lépései. Békés volt a környék, hihetetlennek tűnt, hogy valahol, lövöldöznek, motorok bőgnek, és robbanások döreje hallatszik. Amikor közelebb ért a város központjához, találkozott néhány járókelővel, a falhoz lapulva surrantak el mellette.
Már az állomás közelében járt, amikor fegyveresek jöttek vele szemben. Négyen voltak, elfoglalták a keskeny járdát, le kellett lépnie az úttestre, hogy utat adjon nekik. Civil ruhában voltak, az egyik széles karszalagot viselt.
Kicsit lassított, amikor a közelébe értek. Arra számított, hogy igazoltatni fogják, de ügyet sem vetettek rá. Az egyikük mondott valamit, mire a többiek harsányan fölnevettek.
Az állomás sötétebb volt, mint máskor, alig néhány sárgás fényű lámpa világított. Már az épületben is nehezen tudta átpréselni magát az emberek között, a peronon pedig nem is jutott túl, a tömeg sötét falanxként zárta el a sínekhez vezető utat. Elégedetten gondolt rá, hogy hátizsákba pakolt, nagy bőrönddel reménytelen lett volna átvergődnie a tömegen.
Rosszul öltözött, komor és fáradt emberek álltak mellette. Az étterem zárva volt, a peronon lévő trafikban sem égett a villany, üvegportálját rács védte. Néhány pad volt a közelében, de mindegyiken ültek. Az egyik mellett talált egy kis szabad helyet, odafurakodott, és nekidőlt a peron korlátjának, ez is kényelmesebb volt az ácsorgásnál.
Egy kucsmás öregember állt mellette, ő is igyekezett félrehúzódni, nehogy elsodorja a néha váratlanul örvényleni kezdő tömeg. Egy darabig szótlanul álltak egymás mellett, azután az öreg üveget vett elő a tarisznyájából.
– Megkínálnám egy kis itókával, ha nem veti meg.
Lecsavarta az üvegről a kupakot, úgy nyújtotta felé.
– Köszönöm, most inkább nem…
– Pedig jó pálinka, sajnálhatja, ha nem kér. Szeptember végén főzettem a szentandrási főzdében, az pedig messze földön híres a pálinkájáról. – Ivott egy kortyot, azután folytatta: – Magam gyűjtöttem a kertben a hullott gyümölcsöt, olyan cefre lett belőle, hogy na! Biztos, hogy nem kér? – Az üveg száját a kabátja ujjába törölte, és nyomta volna a kezébe az üveget. – Ki tudja, meddig ácsorgunk még itt, legalább fölmelegszik egy kicsit.
Nem akarta megsérteni, elvette tőle az üveget, és ivott egy kortyot. A méregerős pálinkától köhögni kezdett, gyorsan visszaadta.
– Mint egy lórúgás…
Az öreg elégedetten nevetett.
– Lássa-e, hogy igazam volt. Ettől melege lesz, akármilyen hidegben.
Nem fázott, pedig csak vékony ballonkabát volt rajta.
– Aztán hova lesz az utazás? – kérdezte az öreg egy kis idő múlva.
– Pestre.
Az öreg bólogatott, azután csend volt egy darabig, mintha azt várta volna, hogy megkérdezze, ő hová utazik. de mivel nem kérdezte, mondta magától.
– Én Gyöngyösre megyek. Volt már Gyöngyösön?
– Még nem.
– Sajnálhatja, jó kis város az. Van ott egy házunk, nagy kerttel, már följebb a hegy felé. Csupa gyümölcsfa az egész, csak az asszonynak hagytam meg egy kis darabot konyhakertnek meg néhány virágágyásnak a ház előtt, a többi cseresznye, meggy, barack, szilva, körte. Még birsalma is van benne, az asszony meg az unokák szeretik a birsalmasajtot. Én nem szeretem, de legyen örömük benne…
Hallgatta a duruzsolást, bólogatott, lehunyta a szemét, azzal sem törődött, hogy néha közbeszólva jelezze az öregnek, hogy figyel rá, de ő így is mondta a magáét.
Hirtelen megszólalt egy hangszóró a fejük fölött.
– Személyvonat tolat a második vágányra, és indul Ózd felé tizenöt perc múlva! Kérem, szálljanak föl a vonatra! A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!
A tömeg meglódult, az emberek egymást lökdösve igyekeztek a sínekhez. Egy vasutas megállította volna az örvénylő emberáradatot, azt kiabálta, hogy „Csak aki Ózd felé utazik! Csak aki Ózd felé…”, de elnyomta a hangját az emberek kiáltozása.
– No, Isten megáldja! – mondta a kucsmás öregember, és egy pillanat múlva már el is sodorta a tömeg.
Utána akart kiáltani, hogy az ózdi vonat nem jó neki, de mire észbekapott, már eltűnt a kavargó emberáradatban.
Megritkult a tömeg. Egy hely üresen maradt a mellette lévő padon, gyorsan leült, a hátizsákját az ölébe vette, a karját átfűzte a szíján, nehogy ellopják, ha elaludna. Máskor ilyen tájban még sohasem volt álmos, de most a hosszú gyaloglás és az ácsorgás elfárasztotta. Hiába próbált ébren maradni, elnyomta az álom. Arra riadt föl, hogy a hangszóró ismét megszólalt a feje fölött, a budapesti vonat indulását jelentette be. A tömeg ismét meglódult, az emberek a síneken átbukdácsolva igyekeztek a kocsikhoz. A vonat hosszú volt, távolról hallatszott a sötétbe vesző mozdony pöfögése. Kíméletlen tolakodás, lökdösődés támadt, egymástól elsodort emberek kiáltozva hívták egymást. Egy nő hisztérikusan sikoltozott, nem értette, hogy mit mond, talán a gyerekét hívta.
Az emberek magukkal sodorták, csak arra vigyázott, nehogy elessen, mert agyontaposta volna a tömeg. Az ajtóhoz közeli fülkék már megteltek, csak a kocsi közepe táján szorítottak neki egy zsebkendőnyi ülőhelyet. A csomagtartók tele voltak, az ölébe kellett vennie a hátizsákját. Az emberek pedig egyre jöttek, megtelt a folyosó, már a fülke ajtajában is álltak. Sötét volt, csak egy halvány fényű, pislákoló villanykörte világított a mennyezeten, árnyékban hagyta az emberek arcát. Nehéz izzadságszag volt a fülkében. Valaki lehúzta az ablakot, hűvös levegő áradt be. Olyan mélyet lélegzett, hogy úgy érezte, szétreped a tüdeje, de megkönnyebbült egy kicsit.
Megint elszundított, csak akkor riadt föl, amikor megállt a vonat.
– Hol vagyunk? – kérdezte valaki. Az arca beleveszett a félhomályba.
Az ablaknál ülő férfi kinézett.
– Nem tudom. Messze van az állomás, és hosszú a vonat.
– Istenem, mi lesz velünk? – sóhajtotta egy asszony. – Tisztára úgy van, mint a háború alatt.
– No, azért nem egészen – felelte egy férfi. – Én Pesten laktam a háború alatt is, állandóan bombáztak, csak akkor jöttünk föl a pincéből, ha kenyérért vagy vízért kellett menni.
– A pénz meg már semmit se ért – tette hozzá a mellette ülő asszony. – Akinek lett volna egy kis megtakarítása, mindent elveszített. Koldusbotra jutott mindenki.
– Az már később volt, negyvenhatban – mondta az előző férfi.
– Negyvenhatban már kijött a forint – vetette közbe valaki a túlsó sarokból. Az ő arcát sem lehetett látni.
– Igen ám, de csak augusztusban, addig meg csak éheztünk, pedig milliomosok voltunk.
– Az ám, sőt milliárdosok – nevetett a férfi. – Csak semmit sem lehetett venni a milliárdokért. Amikor bejött az új pénz, az utcaseprők söpörtén össze az eldobált milpengőket.
– Csak nehogy most is úgy legyen.
– Most nem úgy lesz. Az amerikaiaknak adjuk el a Mecsekben lévő urániumot, és olyan gazdagság lesz itt, hogy még a cigányok is autóval furikáznak majd.
– Azt ugyan leshetjük.
– Márpedig az úgy lesz. Eddig az oroszok vitték kifelé ingyen, jóvátételben, de most majd…
Hirtelen elhallgatott, mert éles fütty hallatszott, és egy kis rándítással elindult a vonat, de meg is állt nemsokára.
– Mi van már megint? – kérdezte egy férfi. – Olyan lassú ez a vacak, mint a tetű.
– Mások is akarnak utazni – vitatkozott egy asszony. – Nekik is lehet olyan sürgős dolguk, mint magának.
– Ha úgy pártolja őket, szálljon le, és adja át a helyét!
Zavaros kiabálás hallatszott kintről, itt is tömeg várt a vonatra. A sarokban ülő férfi megint lehúzta az ablakot, és derékig kihajolt rajta.
– Nem tudnak fölszállni – mondta. – Már verekszenek a vagon ajtajában, egymást ráncigálják lefelé, a fent lévők meg nem nagyon akarják fölengedni őket, hiába dörömbölnek az ajtón.
– Én mondom, állat lesz az emberből, ha olyan helyzetbe kerül… – Egy asszony mondta ezt, néhányan morogtak, nem lehetett tudni, hogy egyetértésből-e vagy ellenkezésből.
– Menjenek hátrább, indul a vonat! – kiabálta egy vasutas, de a zaj nem szűnt meg. Már mozgott a vonat, amikor éles sikoltás és nagy puffanás hallatszott.
– Mi az? Mondja már!
Egy nő is fölemelkedett az ülésről, de vissza is huppant rögtön, mert a vonat gyorsított, és imbolygott a váltókon.
– Egy asszony elejtette a bőröndjét, és leugrott utána a lépcsőről, de elvágódott.
– Jaj, Istenem, csak nem gázolta el a vonat?
– Föltámogatták, de szegény várhatja a következő vonatot, az meg ki tudja, mikor jön. – Hátrább lépett, és felhúzta az ablakot. – Egy csomó ember lemaradt – mondta, miközben visszaült a helyére.
Erre már senki sem válaszolt. Egy jó negyed óra múlva a vonat újra megállt. A sarokban ülő férfi megint lehúzta az ablakot, de köröskörül sötét volt.
– Mi van? – kérdezte türelmetlenül egy férfihang. – Sose érünk már Pestre?
– Semmit se látni. A nyílt pályán állunk.
– No, még csak ez hiányzott!
Az ajtó mellett ülő férfi fölállt, kiment a folyosóra, átfurakodott az ott álldogálók között az ablakhoz. Kint volt néhány percig, azután visszajött.
– Tankok! – mondta, olyan hangon, mintha maga sem hinné, amit mond.
– Mi az isten van már? – mondta a sarokban ülő férfi. – Hol vannak itt tankok?
– A másik oldalon. Nézze meg, ha akarja!
A vasúttal párhuzamosan futott az országút, csak egy keskeny árok választotta el a sínektől. Végtelen sorban álltak rajta a tankok. Kézilámpák éles fénye cikázott körülöttük. Egyenruhások álltak mellettük, cigaretták parazsa világított a sötétben. A motorok egyhangúan duruzsoltak, a lámpák fényében kékesszürke füst gomolygott.
– Uramisten, most mi lesz – sóhajtotta egy asszony. – Nem engednek minket tovább.
– Ne féljen, nem itt fogunk megöregedni – mondta egy férfi. – Előbb-utóbb elmennek ezek…
– Hogy van az – morfondírozott egy másik –, hogy ők állnak, de állunk mi is?
– Lehet, hogy vasúti átjáró van elől, de most nekik van elsőbbségük, ezért leállították a vonatot.
– Akkor miért nem mennek?
– Kérdezze meg őket – válaszolta valaki távolabbról.
– Kiabáljon ki nekik – mondta egy fiatalember. – Magának biztosan megmondják.
– Kik ezek? Oroszok vagy magyarok?
– Szerintem oroszok. A magyaroknak összesen sincs annyi tankjuk, amennyi itt áll.
– Jaj, eszébe ne jusson kiabálni! – suttogta egy asszony. – Még majd idejönnek.
– Ugyan minek?
– Mit tudom én… jöttek negyvennégyben is… aztán elvitték az embereket…
– Majd pont magát viszik el! Beültetik a tankba, meg sem állnak Szibériáig…
Hirtelen érthetetlen kiáltások hallatszottak elölről, a lámpák fénye szaporábban villódzott, a katonák eldobálták a cigarettájukat és fölkapaszkodtak a tankokba, majd felbőgtek a motorok, és az országutat elborította a füst.
– No, végre! – sóhajtotta valaki. – Eleszi őket a fene.
Az oszlop megindult, a lánctalpak fülsiketítően csörögtek. Az ablaknál állók csendben figyeltek, úgysem hallották volna egymást a zajban. A tankok pedig egyre mentek, mintha sohasem akarna véget érni a vonulásuk.
– Uramisten, mennyien vannak!
– Sokan vannak, mint az oroszok – mondta valaki nevetve, de a többiek nem nevettek vele.
Hirtelen olyan éhség tört rá, hogy azt hitte, menten elszédül, ha nem eszik. A hátizsákból kenyeret meg szalonnát vett elő. Néha ivott egy-két korty vizet. Amikor meglátták, hogy eszik, többen szintén ennivalót szedtek elő a csomagjukból. A fülkében kolbász, paprika és hagyma illata terjengett.
Lassan elvonultak a tankok, kiürült az országút. A vonat elindult, de olyan lassan, hogy sétálni lehetett volna mellette. Visszarakta a maradék ennivalót a hátizsákjába, megtörölte és zsebre vágta a bicskáját.
Váratlanul megszólalt egy hang.
– Tényleg felfordult a világ. Mielőtt ez a forradalom, vagy mi, lett volna, az országúton haladókat állította meg a sorompó, ha jött a vonat, most meg a vonatot állítják meg, ha járnak az országúton.
– Az erősebb kutya baszik – jegyezte meg valaki. – A tankok nem várakoznak!
Ismét megállt a vonat.
– Hol vagyunk? – kérdezte valaki a félhomályból.
A sarokban ülő férfi megint lehúzta az ablakot.
– Nem tudom. Itt állunk az állomás előtt, de nem világították ki a táblát.
Egy vasutas jelent meg a vonat mellett.
– A szerelvény nem megy tovább! Tessék leszállni!
– Mi zagyvál ez? – kérdezte valaki a fülke másik végéből. – Miért szálljunk le?
Méltatlankodó kiáltások hallatszottak a többi kocsiból is, de a vasutas egyre csak azt ismételgette, hogy szálljanak le, mert a vonat nem megy tovább.
– Mi lesz itt velünk, uramisten? – sóhajtott föl az egyik asszony. – Hogy jutunk tovább?
– Majd jön egy másik vonat – felelte egy férfi.
– Maga könnyen beszél, de én…
Hirtelen elhallgatott, mert mozgolódás támadt a folyosón, a szomszédos fülkék utasai lassan, csoszogva a kocsi ajtaja felé igyekeztek.
– Ezek tényleg leszállnak – mondta az asszony, mintha nem hitte volna el, hogy tényleg le kell szállni.
– Azt gondolta, viccelt az a vasutas?
A fülke utasai is szedelőzködni kezdtek, morogva, káromkodva próbáltak kijutni a folyosóra. A kocsi közepe táján voltak, a szélső fülkékből mind előttük torlódtak össze a leszállók
– Ha már bent áll a másik vonat, biztosan nem férünk föl rá, mink leszünk az utolsó leszállók – mondta ijedten egy asszony.
– Ugyan hol látja azt a másik vonatot? – kérdezte egy férfi a háta mögül.
– Én azt nem értem – mondta az asszony –, hogy miért nem ez megy tovább, miért kell egy másikra várni?
– Isten és a vasút útjai kiszámíthatatlanok – jegyezte meg valaki az előttük állók közül.
Másik vonatnak híre-hamva sem volt. A tömeg ellepte a kis állomást, mozdulni is alig lehetett a három szabad sínpár közötti szűk helyen. Távolabb villámlott, de a dörgést nem hallották. Föltámadt a szél. Az állomás épülete mellett álló nagy fák lombja nem látszott a sötétben, csak elszáradt leveleik zörgését lehetett hallani. A szél port kapott föl valahol, és megforgatta az emberek feje fölött.
Igyekezett védettebb helyre húzódni, de nehezen tudott utat törni magának. Végül megállt az épület sarkánál. Egy lány állt mellette. Nem látta, hogy néz ki, az arca egyetlen világos folt volt a félhomályban.
– Úgy félek – mondta, és közelebb húzódott hozzá. Egy erősebb villámlás után távoli morajlás hallatszott, a lány összerezzent. – Ugye nem haragszik, ha ide állok maga mellé.
– Álljon csak nyugodtan – mondta nevetve.
– Rajtam nevet? Azért, mert félek?
– Ugyan mi baja eshetne ilyen tömegben?
– Azt nem lehet tudni. Olyan sok rossz ember van… és főleg most…
– Miből gondolja, hogy én jó ember vagyok?
A szél megerősödött, száraz leveleket szórt rájuk, azután néhány esőcsepp is lehullott. A lány összerázkódott, és leült a bőröndjére.
– Csak meg ne ázzunk.
– Á, nem lesz ebből eső.
– Ugyan honnan tudja?
– Én megérzem az esőt.
– Hogyhogy?
– Meteorológus vagyok.
– Viccel velem?
– Hát persze.
– De komolyan… hol dolgozik?
– Pajzsokon.
– És mit?
– Technikus vagyok a vízműnél.
– Remélem, most nem viccel.
– Most nem.
– És miért utazik Pestre?
– A feleségem táviratozott, hogy menjek haza.
– A felesége Pesten lakik, maga meg Pajzsokon?
– Úgy kérdezget, mint a kihallgatáson…
– Titok?
– Nem titok. Van olyan, hogy valaki nem a lakóhelyén dolgozik.
– Olyan van, hogy valaki nem kap állást egy kis faluban, és fölmegy Pestre vagy valamelyik nagyobb városba dolgozni, de hogy Pestről a világ végére…
– Én vagyok a kivétel. Jobbnak láttam, ha nem maradok Pesten.
– Aha…
Folytatta volna, de hirtelen meglódult a tömeg.
Egy vonat tűnt föl az állomás melletti kanyarban. Lépésben közeledett, az emberek tanácstalanul forgolódtak, nem tudták, melyik sínpárt tegyék szabaddá neki. Végül kijött egy vasutas a forgalmi irodából.
– Hagyják szabadon a második vágányt! – kiabálta. – A második vágányt!
– Jöjjön! – mondta a lánynak. – Maradjon mellettem!
Kíméletlen közelharc kezdődött, az emberek igyekeztek minél hamarabb a vonathoz jutni, különösen, amikor észrevették, hogy nem üres, bár nem volt rajta sok utas. Rövidebb is volt, mint az előző, látszott, hogy még nagyobb lesz rajta a zsúfoltság.
Mindenképpen föl akart szállni, Két kézzel tolakodott a sűrű tömegben, és hamarosan oda is ért az egyik kocsihoz. Amikor föllépett a vonat lépcsőjére, megérezte, hogy valaki belekapaszkodott a lábába, talán le akarta rántani a lépcsőről. A másik lábával hátrarúgott, valaki káromkodott mögötte, de nem tudott hátranézni.
A másik oldalról is voltak fölszállók, a kocsi előterében pedig szintén álltak. Mégis sikerült befurakodnia a folyosóra, de ott úgy összeszorította a tömeg, hogy alig kapott levegőt. Egy lódenkabátos, kopasz férfi állt mellette, a ruhájából penészszag áradt. Próbált elhúzódni tőle, nagy nehezen eljutott egy ablakig. Leengedte az üveget, mert úgy érezte megfullad, vagy rosszul lesz. A hűvös levegő egy kissé megnyugtatta. Nem tudott tovább menni, a kocsi két végéről áradó tömeg egymásnak feszült, mozdulni sem lehetett. Lent az ajtóknál még mindig hallatszott a kiabálás és a káromkodás. Egy hosszú sípszó után a vonat lassan elindult. Csak most jutott eszébe a lány. Kinézett az ablakon, de nem látta a sötétben.
Fél hét felé befutott a vonat a Keleti pályaudvarra. Világosodott, de még égtek a lámpák. A város szürkén és komoran hallgatott. Azt hitte, hogy lövöldözés és zajos, forrongó tömeg lesz az utcákon, de csend volt, mintha még mindenki aludt volna. Az utasok lassanként elszéledtek. Átvágott a Thököly úton. A boltok redőnyeit leeresztették, csak a Fehér Ökörben volt fény és mozgás. Az egyik utca torkolatánál, nem messze a lakásától, kilőtt tank hevert. Amikor elment mellette, érezte az égett olaj szagát. Ahogy közeledett a lakásukhoz, nőtt benne az aggodalom. Félt, hogy csak romokat talál, de a ház állt, a falán a golyónyomok sem voltak sűrűbbek, mint legutóbb. A kapu zárva volt. Csengetett, sokáig semmi sem mozdult, végül csoszogás hallatszott bentről, és a kis rácsos ablakban megjelent a házmesterné arca.
– Jaj, maga az, Vári úr? – mondta, és résnyire kinyitotta a kapuszárnyat. – Ne haragudjon, hogy hat után is zárom a kaput, de ilyen időkben jobb az óvatosság. – Mintha akkor kapott volna észbe, hirtelen félreállt az ajtóból. – Jöjjön, ne álljon odakint! Azt mondják, vannak ilyen orvlövészek vagy mik, azzal szórakoznak, hogy mindenre lőnek, ami mozog az utcán.
Belépett, az asszony becsukta a kaput, majd utána sietett. Pongyola volt rajta, a haja fésületlenül lógott a nyakába.
– Tud valamit a feleségemről? – Megállt, hogy az asszony utolérje.
A házmesterné szeme kerekre tágult.
– Hát nem találkoztak? Azt hittem, együtt mentek el, magát is fölvette valahol a teherautó.
– Milyen teher…?
– Amivel a felesége elment. Összecsomagolt négy bőröndbe, azután tegnap jött egy teherautó, és elvitte. – Szótlanul nézett rá egy pár pillanatig, azután sajnálkozva hozzátette: – Maguk aztán jól elkerülték egymást!
Boulevard Montparnasse
ez az őszidő eltrafált
jódszagú vaságy-hónapok
eső fehérül hóra vált
szelídíti a holnapot
ez a november ennyit ért
égő sebbel a mellkason
küszködöm csöppnyi lenniért
s örülök hogyha megkapom
rágódhatnék a múlt időn
fénybe tartom az esti bort
volt ami volt jön ami jön
ez a télelő ennyi volt
Thomas Bernhard nyomán
most én lakom a padlásszobát
de előttem mások lakták
és utánam is fogják lakni
mások a padlásszobát
előttem nem én laktam
a padlásszobát
és utánam sem én fogom
lakni a padlásszobát
csupa lehúzott redőnyt
csupa lakatra zárt kaput
látok a padlásszobából
mivel most én lakom
előttem mások láttak
csupa lehúzott redőnyt
csupa lakatra zárt kaput
a padlásszobából
utánam mások látnak majd
csupa lehúzott redőnyt
csupa lakatra zárt kaput
a padlásszobából
és azt gondolják majd
amit én gondolok most
mindenütt ez a csönd
minden akár egy kihalt hullaház
Thomas Bernhard nyomán
népviseletnek nevezett
fegyencruhába bújtatott
férfiak százai
bárgyún és vadul püfölték
ütőhangszereiket
ugyanolyan bárgyún
és vadul fújták
fúvóshangszereiket
népviseletnek nevezett
géprongyokba öltöztetett
férfiak ezrei
köpetet termeltek
és vadul köpködtek
bárgyún püfölték
egymást és a tükröt
aztán célbaköptek a reményre
Thomas Bernhard nyomán
láttak valamit ami nem is volt
vagy ha volt akkor nem ott volt
nem vettek észre valamit
ami ott volt az orruk előtt
láttak mindent ami nem volt ott
nem láttak semmit
pedig ott volt minden
ott volt a semmi az orruk előtt
kollázs Nyírfalvi Károly verseiből
kezem ügyében a könyvek
hold sápadt fényénél üvöltenek
magamba töltöm alant a várost
virágba borultak a futórózsák
külső erőkre nem hagyatkozom
nincs egyéb mint forma és tartalom
galambok tocsognak az éjjeli trágyában
kimondhatatlanul
minden oly kerek oly egyetlen
és oly egyenetlen
felismerni a láthatatlan ösvényt
ingben nadrágban
nyakkendő és glória nélkül
ne keresd a múló idő jeleit.
a mozzanat vakító tengelyében
a mozzanat tégelyében
a vakító gyógyírt ne keresd
most mit mondjak írás közben
van vagy nincsen alkalom
hogy legyen forma és tartalom
újságot olvastam az ágyban
elhomályosult a kép a szemüveg
most kék szalaggal átkötöm magam
összeáll néhány megszenvedett sor
apró tényekből a remélt ismeretlen
felismerni a járhatatlan ösvényt
hallott talajból kitör a Vezúv
ha alázattal közelítesz
sírdogál kacag
akár kezem ügyében a könyvek
és begombolom szűkre szabott életem
jó hogy egyedül vagyok
útközben szalvétára írok
van még időm a nap nem ragyog
a hold sápadt fényénél könyvek üvöltenek
Holnap?… Ezt most kérdezed?… Nagyon szakadozik… Ki vagy hangosítva, de egyedül vagyok. Egyébként… Nem kell, egyszer már megbeszéltük. Igen, holnap… Ez mi volt? Ez a hang. Fékeztél?… Semmi. Egy stoppos… Felveszel egy stoppost?… Ja. Na szia. Holnap… Elvisz?… Hát? – igen. El. Hova megy?… Nem tudni… Nem tudja hova megy?… Nem tud. Akkor ok! – kábé egy helyre megyünk. Tessék. Szálljon be. Honnan jön?… Bekescsaba… Nem, nem úgy értem. Hallom… Á! Macedonia… És hol tanult meg magyarul? Megtanult? No. No. Nem megtanul. Most tanul… Értem… Ért? Az van jó. Ha ért. Szép hely országod… Szép? Síkvidék. Kicsit unalmas, de messzire ellátni… Unalmas? Ellátni? …Boring, eintönig. Messze, távol, sok méter, mindegy. Síkvidék…Tudéj áj had meni találkozás és ők mondani, hogy áj kánt autóstop. End nau. Én megy. Ájem veri gled. Boldog és koszonom. Pamagaet mnogim… Elég sok nyelven beszél… Nem. Nem beszél. Sok nyelv kevés ért. Aki akar nagyon érteni, csinál mindent… Hát persze. Ez így van. Biztos. Autóstop?! Én se értem, miért? Ma már nem, nem egyáltalán. Nem állunk meg. Van vagy húsz-huszonöt éve annak, hogy utoljára felvettem stoppost.
Tudja, a síkvidéki nép, például, aki egy tanyán él… tudja mi az a tanya? Mindegy. Nézzen körül. Look around. Házak egyedül, messze egymástól. Szóval, aki egy tanyán él, az már, ha jó szeme van, kilométerekről látja, hogyha érkezik valaki. Van ideje, sok ideje van azon morfondírozni, ki jöhet, miért jön, mit akarhat. Lejátszik fejben történeteket, egyre jobban beleéli magát, először kíváncsi: ki a fene keveredik ide, aztán esetleg félni kezd, dühös lesz és lehet, mikor odaér az a valaki, egyszerűen csak fejbe vágja egy bottal minden, lehetséges és fölöslegesnek tűnő kérdés helyett. Ezt persze és általában szimbolikusan értem… Á! Szimbol… A síkvidéki ember bizalmatlan. Meg az oxigén is több… Oxigen?… Á! – mindegy. Hosszú. Máshogy működik ott a biológia. Mindegy. Aki hegyvidéken él, ott hirtelen tűnnek fel jövevények. Nincs idő elméleteket gyártani. Na nem untatlak. Macedónia szép ország. Nagy hegyei vannak… Macedónia? Szép? Akkor te volt in Macedónia? Igen, Macedonia is beautiful kantri, de magyar is szép és itt is van hegyek… Hát persze, a magyar is szép kantri. Bocsánat! – Csak magamban beszéltem. Nyilván nem értett belőle semmit. Akar inkább zenét?… Zene? Tud macedon music?… Macedon zenét? Hát?! – ismerek balkánit, bolgárt, görögöt… görög?… Görög. Grík… Á. Grík. Jó zene. Macedon olszo. Kicsit szém, bát der iz diferensz. Erős szív és érzés van bent. És di-dinamik. Ja! Kérem, hogy javít. Így én jobb tanul magyar lengvidzs.
Ok. Rendben. Mit dolgozik?… Pardon!?… Mi a foglalkozása?… Fog-lal-ko…? Profession… Á. Professon. Nem ticsör, bár iskola és a gyerekek, for sztyudentsz csinál znanije… knoledzs. Kicsit ticsör, kicsit nem. Én csinál, ad knoledzs. Ad knoledzs tu gyerek. Szimilar ticsör and engeneer…Oktató… Hogy mondod? – ok-ta-tó?… Igen, oktató mérnök. Vagy mérnöktanár. Így mondjuk… Oktató? Én nem tud. Ok-ta-tó? Hm. Mozsna. Te tudni, ismerni gép, én nem tudni és te oktató nekem. Electric… Aha. Mérnöktanár… Mernoktanar… A sík-vi-dek iz lou-land?… Igen. Ezt például úgy hívják, hogy Alföld… Álfold. Igen ezt már hallani. Síkvidek. Ez a tied niderland… Na, igen… A magyar van sportos. Sok jó szportszmen. Itt, Álfold, jó futás. Síkvidek… Síkvidéken lehet futni… Igen, vagy valaki után vagy valaki elől. Ez a mi történetünk. History. A mi kétezer éves történetünk… Tu tausend?… Igen. Nagyjából… Nem van sok. De a magyar van kreatív, tud sokféle futni és ha test nem kap munka és cselendzs, akkor az, ez itt a fejben, a brain dolgozik, a wit, tudod?… Ja, eszünk az van. Több is, mint kellene… Ezt hogyan ért?… Vannak dolgok, amelyeket nem ésszel kellene csinálni… Mi te gondolsz? Példa? Te tudsz mondani?…
Hm. Szeretem azt hinni, hogy az emberi kapcsolatok, the human relationships, barátságok, párkapcsolatok zsigerből jönnek létre… Zsiger?… Phu! Ezt nem fogom tudni megmagyarázni. Amikor, amikor nem gondolkodom azon, hogy ez nekem jó-e vagy rossz-e, nem rágom az agyamat, hogy megéri-e, hanem, amikor innen belülről van egy érzésem, egy feeling, tudod? – ami közelebb, egyre közelebb visz a másikhoz. Érted? Innen. From the inside. Amikor… Insztinkt?… Pontosan és ezeknek a folyamatoknak a brén vagy a wit nem segít… Áj szi. Mint kemistri. Te mit dolgozni?… Én? Anyád! Ez nem normális. Láttad, hogy előzött? Hungarian driver… Ez van én országban is… Hm. Hogy én mit? Mi kollegák vagyunk… Kollegák? Kollég?… Igen. Fizikát, physics tanítok. In a high school… Rilli. Kollég. És most van neked holidéj… Talán egy hosszú holidéj… Hosszú holidéj? Az mi?… Lehet, hogy nem megyek vissza tanítani. Egy ideje csak járok mindenfelé. Jövök, megyek. Egyedül. Alone. Tudod? Mert, hogy úgy mondjam, én vagyok magam számára a Planck-állandó, hogy a szakterületemen maradjak. Ezért önmagammal kell jóban lenni. Ahhoz meg nagyon meg kell ismernem ezt a fickót, aki én vagyok. Ez is most, egy amolyan terápiás nyaralás. Mindig máshol vagyok, így aztán sehol sem vagyok otthon, de azt gondolom, hogy eljutok majd egy belső otthonhoz, bárhol is legyek… Ezt nem nagyon érteni, de a Planck-ál-land- constant, az jó. Az van. Biztos. Azt érteni… Hát!… De terápiás nyaralás? Te csinálsz terapi magad? Yu talkd about dö brén först, hogy, hogy nem kell gondolkodás csak ami itt bent dolgozik, az insztinkt. Hogy van ez? Nem érteni… Egyelőre még én se értem… Akkor?… de ez is egy út és ebben talán nem a brén dolgozik… Talán nem… hanem jól érzem magam, illetve ha őszinte vagyok: szeretném magamat jól érezni ebben a minimal életben… Minimal? Famili, barát, lakas, munka. Hol van az ember?… Most én nem értem… Vell, hau to széj? Hol lenni az ember, amikor nem famili, nem család, nem barátság, nem otthon, nem munka? Akkor hol van?… Akkor itt van és beszélget veled. Én egy létező sofőröd vagyok… És holnap?… Ez már a brén. Nem gondolod?… A famili nem brén for mi. És kell egy, hau tu széj? – der iz e nir for szamszing, nir for e ritm, mindig kell egy ritm, mint in mjusik, ha ott nem van ritm, nem van mjuzik… Ez is egy ritmus, amiben most vagyunk, csak még nem kerültek helyükre a hangok… És a ticsing?… A ticsing?! Hát a ticsing. Ok. Mondom, hogy mi a bajom. Például… Például?… For example. Például az a bajom, hogy a gyerekek nem látják a színeket. Nem azért, mert színvakok. Nem. Valamit elrontottunk. Nincsenek színeik. Vagy csak kevés. Van fekete és van fehér. Már szürke sincs igazán. Én beszélek az Univerzumról, ők legfeljebb akarnak egy négyes-ötös dolgozatot írni. Hogyha egyáltalán akarják azt is. Talán, hogyha be akarnak kerülni valamelyik egyetemre. Hogy melyikre? Az sem fontos. Kapnak még négy-öt év haladékot, plusz időt arra, hogy ne kelljen semmit se csinálni. Ne kelljen valami mellé elköteleződni. Mesélek a Kepler-távcsőről és elmondom, hogy már több mint ötezer exbolygót ismerünk nagyjából, amelyek a mi Naprendszerünkön kívül vannak és ebből tízben cirka hasonló feltételek vannak, mint itt, a Földön. Ez egy fantasztikus tudás. Én izgalomba jövök ettől. A gyerekeket egyszerűen nem érdekli. Illetve a legtöbbjüket nem. Mintha azt mondanám, hogy a mágnes-tekercsek a szertárban vannak. Vagy az az oroszok a kamrában. Nem. Ők csakis a sarokig látnak. Azért van, akit érdekel… Exobolygó iz exoplanet?… Igen… Dolgozat az mi?… Hát, amikor adok konkrét feladatokat és mindenki ír és utána én javítok, repair és megmondom, hogy jó vagy nem jó… Tézisz? Teszt?… Igen olyasmi. Nem sok értelme van… Enyém iskola is van teszt. Hm. Neszeszeri. Ticsör mutat, hogy dolgoz. Mi ticsörsz, ju end mi, gondolni az iskola régi kondíciókban, bár a gyerek ma nagy diferensz. Nem ismerni őt, bár áj tink, in dö Juniverz iz law or rul, a Juniverz megy, bikóz menni kell end vi, te meg én erővel fogjuk a kerék. Te mondani, hogy mi rontottuk? Én nem hinni. Mi vagyunk kevés in Juniverz, hogy változtatni. Ők pipöl passing trö… Ezzel egyetértek. De mi kik vagyunk? Mi is átutazók vagyunk. Azt gondolom én is, hogy az Univerzumnak vannak szabályai, de mi magunk is részei vagyunk a szabálynak és ezért mi úgy működünk, ahogyan működünk, egy másik generáció pedig már egy módosult szabályrendszer szerint működik. De az is lehet, hogy egy emberöltő alatt, egy adott szabály nem teljesedik ki… Jesz. Tehát nem ismerni a szabály, a rul?! Sok száz év, sok beszélés, írás. És mi van? Most nem beszélés van. Mert az már nem mozgat emberek. Te mondani, hogy gyerek nem ismer színek. Csak fekete és fehér. Ez az informatika. A nyú lengvidzs. A kettő számok, illetve… A kettes számrendszer: az igenek és a nemek… Igen, erre gondolni. Amikor ember öreg, nem szeretni a változást. Mert a változás elvenni valamit mindig az emberből. Változni egy utca neve, epul egy új haus, új szokas, új torveny van, hát ezekben ő már nincsen benne. Idegen. Nem ové. Kivezetni az ember az ő időből. És ha gondolni akar, hogy ez álom, akkor azt gondol, de ha akar azt gondolni, hogy ez realiti, akkor gondol azt… Igen, így lehet, jól látod, én is azt hiszem. Része volt valaminek és valami vagy valaki része volt neki is egyszer, és amit elvesznek tőle vagy egyszerűen csak elhagy, elkopik, átváltozik és akkor ezek a hiányok kiviszik őt az időből. Kiírják. Negyedik, ötödik, hatodik dimenzió. Igen. Átutazók. Vagy csupán utasok?… Mi az ott farevéj?… Az már Budapest… Bjudapeszt? Vao! Én nem lenni még ott…Most vagy, vagy most leszel először Budapesten?… Jesz. Förszttájm… Én megyek tovább nyugatnak, de szívesen beviszlek, ahová akarod… Nyu-gat-nak?… West. Tovább és tovább. De később jövök Budapestre is. Most hova vigyelek?… Nem ismerek semmi in Bjudapeszt, de vigyél a centrum, ahol a legtöbb út találkozik… Ok. Jó volt beszélgetni… Mi tu. Az ott a Dönnyub?… Azért néhány dolgot máris tudsz. Igen. Az a Duna. Itt így mondják… Tanultam. Te tudni, hogy én vagyok, mi is? – ok-to, nem, ok-ta… Oktató… Ez az. Jó utat. Legközelebb, ha erre jársz, szívesen beszélek from the Universe… Nem hiszem, hogy lesz legközelebb. Nem megyek kétszer ugyanazon az úton, de koszonom.
A Szajna éjjel
Jézus Krisztusnak
Szimbólumrét: egek!
Opál szimbólumrétegek.
Igeként szaporodik a manna.
Tészta és só. Hegedűgyanta.
Mert a Szó is Anyag.
Benne van a kenyérben a hang. Ja!
Mert nemcsak kenyérrel él
az ember, hanem igével lakik jól.
Isten szájából jött Nat King Cole.
A valóság egy Fickó (fikció).
S a nyelv beszédben úszik.
Mint tócsában a hó.
S ahogy megeszi a lélek
a szöveget. Maga is szöveggé lesz.
Mert Isten is igéből lett.
Tovasuhanás. Örökkévaló Ének.
Már nem lesznek a sejtek öregek.
S mégsem pusztán szó az élet.
Az ütem és a ritmus is tények.
A szellem a bor. A szív részeggé lesz.
A rossz? Amit megevett, az ette meg!
Színtiszta kultusz. Okkult képletek.
Nézed a helyét. Üres.
Neutrális már nem lehet
Csak extrudált
Egy szép cella őrzi
A tegnap nimbuszát
Azt hiszi a nép ez a múlt
Pedig csak hiány
De tényleg csoda
Ékkövet szült az ingovány
S hajlított fényként folyt ki a tánc
Az álom felugró ablak
Valami fontos elé tolakszik
És a jelentés nélküli
Hív az égből
Egy taxit
Textus feslik fel
Nem vakhit
Csak a Biblia a fix
Ő maradt itt
hétfőn
JIMI HENDRIX
kedden
GEORGE HARRISON
szerdán
FRANK ZAPPA
csütörtökön
DAVID BOWIE
pénteken
CHUCK BERRY
szombaton
RAY CHARLES
vasárnap
ÉDITH PIAF
énekel
csak
is
:
ki
zá
ró
lag
:
ne
kem
:
é
ne
kel
nek
– Ide nézzetek! Káprázik a szemem? – kiáltott fel az édesanya, miközben paprikáskrumplit mért a gyerekek tányérjába. – Hogy kerül a házunkba ez a majom? Csak nem az ablakon mászott be? De bizony hogy ott! Zárva az ajtó.
– Anyuka – pattant fel az asztaltól a hatéves Zsuzsi. – Ez nem akármilyen majom. Ez Böbe. A csimpánz. A veszprémi vadaspark kedvence. Ismerem.
– Persze, hogy Böbe. Én le is fényképeztem – büszkélkedett a tizenegy esztendős Zsolti. – Beragasztottam a fotót a füzetembe, amikor az emberszabásúakról tanultunk. Az egyik osztálytársam le is rajzolta. Ami nehéz lehetett, mert egy pillanatra sem áll meg.
– Biztosan megszökött – állapította meg az édesanya, és merőkanálnyi paprikáskrumplit töltött egy tálkába. A csimpánzt nem érdekelte az étel. Megszagolta ugyan, de fintorgott, így adta tudtul, hogy nem felel meg az ízlésének. A csillárra próbált felugrani, de a kisfiú elkapta, és magához ölelte. Anyuka ezalatt már a telefonhoz lépett és tárcsázta a veszprémi vadaspark számát.
Negyed óra sem telt el, és motorkerékpár fékezett a kertkapu előtt.
– Bocsássanak meg – mondta Ervin, a gondozó, miután belépett és bemutatkozott. – A mi hibánk, hogy Böbe valahogy kiszabadult. Őszintén szólva nem is szabadulás ez, hiszen a többi lakónkhoz képest a mi fiatal csimpánzunk meglehetősen szabadon jár-kel a parkban. Igazgatónk, Kasza Laci bácsi irodájában érzi magát a legotthonosabban. Papírlapokat kap, meg ecsetet, festéket. Egy-egy képét kiállíthatnák az absztrakt művészek tárlatán. Gyurmázni is szokott. Még egyszer elnézést kérek. Na, Böbe! Elég a hívatlan vendégeskedésből! Ugorj a vállamra! Megyünk haza.
A majom grimaszokat vágott, és elbújt az édesanya háta mögé.
– A „haza” neki, ugye, Afrikát jelenti – okoskodott Zsolti.
– Igazad van – felelte Ervin. – De az afrikai országot, Guineát, az őserdőt már valószínűleg elfelejtette. Ott járt egy magyar mérnök, akit vízművek építése végett küldött ki az állam. Valaki a mérnök szeme láttára lőtte le a csimpánzanyát. Keservesen sírt, jajgatott szegény kis kölyök, és belecsimpaszkodott a mérnök ruhájába. A férfi aztán megszerezte a szükséges engedélyeket, és az árvával Magyarországra jött. A lakásában nem tarthatta, így hát elhozta Veszprémbe, és a parkunknak ajándékozta. Laci bácsi sokat foglalkozik Böbével. Be akarja bizonyítani, és azt hiszem, sikerrel jár, hogy az ember legközelebbi rokona következetesen gondolkodik és cselekszik. És hogy minden más állatnál tanulékonyabb.
Böbe eközben kifészkelődött Zsolti karja közül, és most a ruhafogast célozta meg.
Ervin igyekezett elkapni a szökevényt, de az hol az anya, hol valamelyik gyerek háta mögé bújt el.
– Ne tessék sürgetni – szólalt meg Zsuzsi. – Nemsokára megjön a gyárból az apukánk. Hadd lássa ő is!
– Vasárnap majd elvisz titeket az állatkertbe. Mert, jó, ha tudjátok, ma már nem vadaspark a nevünk, hanem állatkert – mosolyodott el a gondozó, és a háziasszonyhoz fordult.
– Meg tetszik engedni, hogy kinyissam a kertre néző ajtót?
Miután a háziak rábólintottak, Ervin kiment, és motorkerékpárjával a küszöb elé állt.
Böbe egy szempillantás alatt előszökkent a „védőbástyák” mögül, és jókora ugrással a motor nyergében termett. Hagyott azért annyi helyet, hogy felülhessen a gondozó is.
– Imád motorozni – kiáltotta magyarázatul a fiatalember, miközben a kétkerekűvel kirobogtak az utcára.
A járókelők ámulva-bámulva fordultak utánuk.
Böbe felnőttkora sem szűkölködött kalandokban. Kasza igazgató úr, bár nem szívesen vált volna meg „neveltjétől”, elhatározta, hogy a csimpánzt visszaviszi oda, ahonnan a mérnök elhozta. Tudós elméjét rendkívül érdekelte, hogy a majom miként illeszkedik majd be a fajtársai közé. Elvégre az ő világa nem az emberi társadalom. Neki a dzsungelben kell megélnie. A majmokra jellemző utánzó képességével vajon tudja-e mímelni a hozzá hasonló lényeket? Tanul-e tőlük? Megtanítja-e őket olyasmire, ami az emberek között ragadt rá?
Repülőgépre szálltak tehát. Irány Afrika, annak is a nyugati partja. Az igazgató elintézte a hivatalos ügyeket. Figyeljünk csak Kasza László beszámolójára!
– Fárasztó utazás után megérkeztünk Guineába. Az Atlanti-óceán felől meleg, túl meleg szél csapott meg. De különös hangjaival már hívogatott a trópusi őserdő. Kísérőink elvezettek egy védett területre, ahol eléggé nagy csimpánztársaság, tudományos szóval populáció éldegélt. Lehettek vagy harmincan. Operatőr is volt velünk, filmezte, amint Böbe megkapja tőlünk a búcsúsimogatást, és kissé imbolygó járással elindul a többiek felé. Távcsövet sem kellett használnunk, hogy meglássuk: néhányan közelednek és meghajigálják a jövevényt. Nem tudom, banánnal, kókusszal-e. Szó, ami szó, summáztam magamban, ez nem a legbarátságosabb fogadtatás.
Nagyot sóhajtottam, és sarkonfordultam, hogy a terepjárónk felé baktassak. Szememet elfutotta a könny. Kétségeim támadtak: jól tettem-e, amit tettem. Úgy éreztem, valamelyik testrészemtől „szabadítottak” meg. Mintha kivágtam volna magamból valamit. Ki fogja ezentúl a szőrős fejébe nyomni a vadászkalapomat? Ki rámolja tele úton-útfélen gyűjtött csigával, kaviccsal, pókkal a fiókjaimat? Ki köti meg a nyakkendőmet? Ki keni az orrára a habot, amikor borotválkozom?
Ezen borongtam, amikor… igen, amikor egyszerre csak a hátamnak csapódott valami.
Valami? Nem. Valaki! Forró nyelv kezdte nyaldosni a nyakamat, fürge mancs – nem! inkább kéz! – markolta meg a gombjaimat…
Azután már csak az autózást és a hosszú repülőutat kellett „túlélnünk”. Böbe újra itthon volt, közöttünk, pajtásai, barátai, nevelői között. Rendkívül élvezte a népszerűséget. A miénk maradt. Azt hiszem, tudta is magáról, hogy ő a sztár.
a tó ma barna és habos
fehér bordáin szél tapos
mélyéből összegyúrt homok
felszínre hökken gomolyog
több szürke-rabló vad sirály
a szélrohammal fel-leszáll
felhőből hulló jégrögök
sivít a testük és pörög
egymásnak esnek – egy falat!
szétfröccsen bél és húscafat
hal-vér és konc ma még jutott
szemük őszinte és nyugodt
törékeny testű gyilkosok
szívükben tisztaság lobog
gyomrukból kél fel a hajnal
így öl meg mindent egy angyal
(a nyom)
anyakönyvi lapokon történetem
kötés és oldás mély rejtvény a jelen
a szöveg szikár tömény a tartalom
kalligrafikus vonal papír lapon
enyhén hajlik jobbra dől el a forma
északi szélben bókol a fák orma
kötővonal csipke a szóközökön
szerény legyező most újra kötözöm
mégis az elhallgatott „vajon”-okban
cifrára nyűtt bogokban az ok ott van
(mormoló)
elmúlás lüktet dobogó eredet
közös dallamot ingat az éjben
saját remegést tart a tenyered
saját félelmed vibrálhat fehéren
talált kabátra hímzett képregény
felmenők és elmenők írt-nyoma
a könyv magam elé tartott remény
hogy véletlen sorsuk nem volt ostoba
harmonikus talány a kézírás
a part alatt öreg betűk loholnak
pár gyászhuszár a sík papír jegén
lósóska lenn a fűben – eléri más
megfejti más – eléri ha holnap
csontok dobolnak az éj sötét egén
(ha nincs)
betűk és könyvbe írt regény
parókiák kis templom fészer
egy marék por ha még enyém
ha épp nem hamu egy kavics
mert nem hamu a drága ékszer
tartása kő mely nem hamis
magán történelmem a kincs
– nem koholt fikció és kényszer –
hiány fáj mert fáj (ha nincs)
A viruló tavasz már a nyár forróságát röpítette szárnyain. Javában szöszöltek a nyárfák, az enyhe léghullámokban fehér pihék keringtek. A hőérzetet a tanáriban fokozta az az izgalom, amellyel a pedagógusok várták az országos hírű pszichológusnőt, aki több iskolában sikerrel betanította Aronson mozaik-módszerét, ezzel egy csapásra megszüntetve a gyermekek egymást kirekesztő indulatait. Mégsem ezért részesítették komoly tudományos elismerésben.
– Bevezette a teljesítménymotiváció fogalmát a magyar oktatásba – magyarázta az értekezleten az igazgatónő. – A sikeres tanulmányi eredményt a teljesítménymotiváció az IQ-nál pontosabban prognosztizálja. Egy karikadobálós játékban, például, a gyermekek bárhonnan dobhatnak a pecekre. Az alacsony teljesítménymotivációjú gyermekek vagy a cél közvetlen közelébe állnak, vagy a szoba legtávolabbi pontjára. A magas teljesítménymotivációjúak ellenben ésszerű távolságot keresnek, ahonnan begyakorolhatják a dobást, és végül ügyesen célba találnak.
– Igen, ez David McClelland kísérlete, aki a gyermekeket sikeres vállalkozókhoz hasonlította, hiszen ésszerű kockázatot vállalnak viszonylag magas jutalom fejében – bólogatott lelkesen a matematikatanárnő. – A jutalmat itt a pontos dobás és a jó teljesítmény miatt érzett sikerélmény jelenteti. Szerintem azonban – és ezt szűrtem le a pszichológusnő nem egy cikkéből is –, a teljesítmény iránti motiváció nem pusztán adottság kérdése, hanem fokozható.
– A fokozása pedig a tanulmányi eredmény javulását, egyszersmind a személyiségkép javulását eredményezi.
– Ez nagyon érdekes – jegyezte meg az angoltanárnő.
– Ennek a módszertanát fogjuk megtanulni azon a négy alkalomból álló kurzuson, amely ma kezdődik el – bólintott az igazgatónő. – Mindnyájan tudjuk, milyen hosszú az út a szociálpszichológiai kísérlettől a pedagógiai módszertanig.
– Én azt gondolom, hogy az empátia a kérdés kulcsa – tette hozzá a matematikatanárnő. – Tantárgyam oktatásakor rengeteg kudarcélményt kell feloldanom. És akkor soha nem a képletet kezdem el újra magyarázni, hanem visszamegyek addig a pontig, ahol a gyermek számára elveszett a matematika fontossága.
– Ugyan, valakinek a szeretője – csattant fel ekkor a tornatanár (ő az, akinek a hangja több száz gyermekét is túlharsogja az iskolaudvaron). – Azért kapott díjat a nagy pszichológusnő.
– De Feri! – csóválta meg rosszallón a fejét az igazgatónő.
– Az egész kerület beszéli.
– Együtt jártam vele az egyetemre – szólalt meg az igazgatóhelyettes. – Igen, valóban sokaknak az esti buli volt a legfontosabb, és folyton a fiúkról beszéltek, de őt csak az amerikai szociálpszichológia legújabb eredményei foglalkoztatták.
– Az ösztönzés – dörögte a tornatanár.
– Többek között.
– Hát én azt mondom, hogy egy gyerek öt kilométert is képes futni a kedvenc édességéért. Ezt már a régi görögök is tudták. De azért is, hogy ne kelljen büntető fekvőtámaszokat nyomnia.
A tanári kollektíva lelkülete hatalmas sóhajban egyesült, hogy majd a zsebkendőbe fojtott, orr alá mormogott, azonosíthatatlan hangokká töredezhessen szét:
„Lebecsüli a problémát.”
„Semmi empátia.”
„Ez csak a kispadról ilyen egyszerű.”
„Milyen primitív.”
„Állatidomár.”
„Kész Makarenko.”
Az igazgatóhelyettes azonban rendületlenül folytatta:
– És amíg a kollégiumi folyosón végigsöpört a huzat – „és milyen a haja?”, „tényleg olyan izmos?”„de ugye nem túl alacsony?” –, addig ővele beszereztünk jó néhány, gyermekszemmel vonzó játékot, elvittük az egyetem szomszédságában levő óvodába, és odaadtuk a négy-öt éveseknek, hadd nézegessék azokat kedvükre. Majd visszamentünk és két órát töltöttünk a gyerekekkel, buzdítva őket, játsszanak bátran az általunk hozott játékokkal. Alig egy hét múlva az aprónép már izgatottan szaladt elénk.
– Ekkor – amíg uzsonnáztak – eltüntettétek a játékaitokat, amelyeket már ki sem lehetett venni a kezükből, és a lelkesedés örvén rábírtátok őket arra, hogy azokkal a kincstári tárgyakkal is barátkozzanak meg, amelyeket addig félretoltak – summázta a tornatanár.
Megcsörrent az igazgatónő mobiltelefonja.
– Bocsánat, ez ő lesz, felveszem… Hogy nem ér ide tizenegyre, csak délre? Igazán nem probléma. Megvárjuk… Igen, az épület előtt három parkolóhelyünk van, a kettes számút üresen hagytuk az ön számára.
A pszichológusnő délre sem érkezett meg. Megérkezett viszont az ebéd. Csütörtökön mindig gulyásleves van és túrós tészta. A gyermekélelmezési – vagy a konyhára délben rendszerint elsőként betoppanó tornatanár megfogalmazása szerint „gyermekéheztetési” – vállalat kosztjára eddig nem volt panasz. (Van, aki olyan erős érzelmekkel kötődik a menzához, a főzelék- és mosogatólé-szaghoz, és nem utolsó sorban a tálalás kényelméhez, hogy öregkorában is holmi közkonyhából rendeli az ebédjét. Feri is biztosan így tesz majd.)
– David McClelland megbízható módszert dolgozott ki az egyéni teljesítménymotiváció fokának mérésére – magyarázta az angoltanárnőnek a matematikatanárnő. – A kísérleti személyeknek fotók alapján kellett történeteket megfogalmazniuk, például egy vidéki ház előtt a kerítésnek támaszkodva beszélgető javakorabeli férfiről és fiatalemberről. Vajon arról folyik-e a szó, hogy virágot kellene ültetni, vagy jó lenne moziba menni? Esetleg az idősebb férfi azt tanácsolja a fiatalnak, hogy tanuljon tovább, vagy azt, hogy neveljen tehenet, amellyel a legközelebbi mezőgazdasági kiállításon díjat nyerhet? Ha a fogalmazásban következetesen az önfejlesztésről, az újításról és az előmenetelről van szó, akkor annak az írója erősebb teljesítménymotivációval rendelkezik, mint az, akinek a történetében a két férfi a moziról vagy a nyaralásról cseveg. „Az ember fantáziájában magasságokba emelkedhet, vagy mélységekbe süllyedhet, mint Szent György legyőzheti a Sátánt, vagy egy ugrással Barbados szigetén teremhet” – érvelt McClelland. Persze a magas teljesítménymotivációval rendelkezők történeteikben nem szoktak mélységekbe süllyedni, sem Barbados szigetén nyugalomba vonulni.
– Miért nem mentél pszichológusnak? – kérdezte az angoltanárnő.
– Én aztán kibírnám Barbadoson – jegyezte meg a tornatanár.
Besereglettek az ebédlőbe az alsóbb osztályosok, és tekintetüket a konyhai kiadóablakra szegezték, amely mögött az egymásba rakott fajansz tányérok fölé magasodva, ropogósra keményített fehér főkötőben és köpenyben megjelent Nusi néni. Nagy szakértelemmel belemerte jókora merőkanalát a hatvanliteres alumínium fazékba – hogy tudniillik minden tálba jusson az „aljából” is, ne csak a „hígjából” – majd összeesett.
Feri egy ugrással mellette termett és felnyalábolta.
– Ez jár – rebegte a konyhásnő, aki mindenre ezt mondta. Valamelyik szülő megköszönte a fáradozását: „ez jár.” Megint nem emelték a fizetését: „ez jár”. Repetát kértek a gyermekek a sültből: „ez jár”. De hát nem is volt miből, mert Nusi néni (ellentétben azokkal a konyhásokkal, akiknél a szebb húsok a cekkerben kötöttek ki, így a „magukéból” adtak a szimpatikusabb nebulóknak) mindent az utolsó falatig igazságosan kiosztott.
Nusi néni alól azonban, bármennyire támogatta is a tornatanár, minduntalan kiszaladtak a lábai. Feri gyengéden visszafektette a földre, miközben két jó tornászt elszalajtott talajszőnyegért. A hatalmas kondérból reménytelenül áradt szét a pirosas, paprikás illat. Hanem a matematikatanárnő és az angoltanárnő percek alatt szétkürtölték az esetet, így minden pedagógus besereglett az ebédlőbe és a konyhába, ahol sürögni-forogni kezdett.
– Alá kell támasztani a fejét.
– Fel kell emelni a lábát.
– Ki kell merni a levest.
– Sót kell kitenni az asztalokra.
– Most az új szabályok miatt nem lehet. Én is a zsebemben hordom.
Nusi néni tágra meredt tekintettel, hófehér arccal feküdt a konyhakövön. Feje a tornatanár ölében nyugodott, aki meg-megsimogatta.
– Nem lesz semmi baj, Nusika. Mindjárt nagy kanállal eheted a gulyást.
– Én a pörköltöt szeretem.
A tárva-nyitva hagyott ajtókon-ablakokon át bekavargó nyárfaszösz, mint megannyi friss hópihe szállt az emberek hajára, vállára és a kövezetre. Nusi néni munkáját hárman is alig győzték elvégezni (arról nem beszélve, hogy ő a nyárfaszöszt is letörölgette volna sebtében – erre végképp nem akadt ember). A felsősök feltorlódtak az ebédlő előtt, a tintakék tornaszőnyeget cipelők alig tudtak átvergődni rajtuk. Az odabent viháncoló gyermekekkel nem bírtak a tanárok. Úgy látszik, mindeddig Nusi néni fegyelmezte őket. De milyen módszertan alapján? A terelgető kézmozdulat, az esdeklő tekintet, vagy a kiszolgáló alázat és tettrekészség örök példája nem tudományos diszciplína.
Előkerült egy vérnyomásmérő, amely 200/80-at mutatott. Az igazgatónő kihívta a mentőket.
A szennyes tányérok eldőltek a mosogatóban, nem egy közülük ripityára törött. Erre néhány diák vad csataüvöltéssel hajigálni kezdte egymáshoz az ételt. Az igazgatónő és a helyettese a kezdeményezőknek hátracsavarta a karját (pofozni ma már nem szabad), mire, úgy ahogy helyre állt a rend. Persze minden úszott a zsírban. Csúszni fognak a délutáni órák.
– Hol van az Ultra, Nusika? – kérdezte sürgölődve a matematikatanárnő.
– Mindig én főzöm meg a pörköltöt, Feri – pihegte most már behunyt szemmel Nusi néni. – Jó paprikásan, csípőset is teszek bele. Ez jár, de vízzel sosem öntöm fel. Nálam ez elv, nem úgy, mint az iskolakonyha vállalatnál. Mutatom, tanítom a lányomnak a pörköltöt – meg nem főzi. Hogy ő ültetne virágot vagy valamit, ha lenne kertünk. De nincs, mondom, a férjed meg él-hal a pörköltért – már ha kibeszélgette magát a szomszédokkal. Mert csak letámaszkodik a gang korlátjára, azt mondja, hogy ez kell a sikerhez, meg az kell a célok eléréséhez, azután csak itt laktok a nagyobbik szobában nálam. Merthogy ti ketten vagytok, én egyedül, így behúzódtam a kisebbikbe én. De anyu, a te pörköltöd hét nyelven beszél, én olyat úgysem tudnék készíteni. Nekem ez jár, mondom mindig. Ám a lányom el sem mosogat. Megeszik a férjével a pörköltöt, a vejem azután kitörölgeti szépen a tányért, a magáét is, a lányomét is, és a tányér annyiban marad. Sietni kell a moziba. Na most, amikor hazaérnek, még meg is kérdi a vejem, hogy nokedli nem lett volna, mama? Lett volna, felelem, ha megcsinálja a lányom. Á, az csak eláztatja, feleli a vejem, azt leül és rágyújt. Jaj, anyu, olyan filmet láttunk, hogy a szerelmesek Martinique-re mentek nyaralni, mondja a lányom. Tudom-e hol van Martinique, mert az egy sziget. Nézik, ahogy felmosok. Mert a konyhakőnek mindig csillognia kell a tisztaságtól. Hogy nincs-e útban, kérdezi mindig a vejem, amikor már a lába közelében húzkodom a rongyot.
Befutottak a mentők. Az orvos injekciót adott, de a konyhásnő vérnyomása negyedóra után sem nem ment lejjebb.
– Kórházba kell vinni.
A narancsszín mellényes mentősök behozták a hordágyat és ráemelték a konyhásnő törékeny alakját.
– Jövök veled, Nusika – igazította meg a betegszagú pokrócot Feri.
– Mert én a pörköltöt lábszárból készítem. Ez jár. Ha majd egyszer az iskolakonyha vállalat is marhahúsból készíti a gulyást – nem pedig sertéslapockából –, még ebből az országból is lehet Martinique.
Ekkor érkezett meg a híres pszichológusnő.
– Azt mondták, ingyen parkolhatok – háborgott. – Erre beáll a helyemre egy mentő!
Gyümölcsök
1.
Belevesztem a téli napba,
szemem csukva volt és mégis nyitva.
Széthúztam mint függönyt az eget,
láttam lángolni dús kerteket.
Néztem az aranyon is túlra,
az útnál a fára, a kútra.
Derű ült ott, mit senki, senki,
se elvenni se tönkretenni
nem tud sosem.
2.
Ma fejjel szaladtam a falnak, de valóban s nem képletesen.
A kollégáim nem zavartak, földön ültem, vér a kezemen.
Megrázkódott bennem a világ, s úgy kúszott szívemre a hála,
mint törött ablakra jégvirág, mint borostyán az üres házra.
3.
Az utca, hol kabátok, sapkák járnak-kelnek,
mozdulatlan. A madarak sem énekelnek.
Bevilágít a hideg a komor szemekbe,
sötétet csordít a hajnali kövezetre.
A bükkön nincs már levél, csak ottragadt avar.
Élni akarok! Ebben a halál sem zavar.
4.
Felráztál s rámöltötted az éjszakát,
mely belém bökte rengeteg csillagát.
Ezer sebemből szivárog a szutyok;
könnyű vagyok. Felállok. Megyek! Futok…
Apám és Lajos öcsém hegedűvel
A nyugat kíváncsisága, s a kelet bölcsessége, mit egy üveg bor rejthet magában, kicsivel hajnal előtt megszürkült. Hirtelen pillanat volt, mikor a kialvatlanság, az egyedüllét, a rosszullét és még jó pár fájdalmas tényező összefogott, majd közös erővel elkergették átmeneti boldogságomat.
„El kell indulnom haza.” Fogant meg bennem a gondolat, amivel csak egyetlen probléma volt, hogy a „haza” most nagyon messze van. A magány úgy bújt mellém, mint egy régi, ámbár akadékoskodó ismerős. „Aludni akarok, addig sem kell gondolkodnom, majd reggel a paracetamol helyreráz.”
Ahogy kiléptem a bárból, sötétség ölelt körül. Lámpák villogtak fényesen, de ez nekem most homályos volt. Körülöttem autók gyors suhanásai, mentő sziréna hangos, félelmetes kacagása, hideg-szeles idő, egy kóbor kutya, ahogy megbámul – ő sem talál haza – üres üvegek, amikkel a szél játszik… Talán egy feldöntött kuka volt az, ami végleg felnyársalt.
Begomboltam a kabátom, majd elindultam a motel felé. Pár méter kellett hozzá, hogy tudatosuljon bennem, végső soron fogalmam sincs, hol vagyok, és merre kell mennem. Agyam jelezte: bocs haver mára ennyi volt, közel egy hete játszod, hogy fent kell maradnom minden éjjel, ma ne kérj tőlem semmit. Majd holnap. Na, jó éjt!
Szerencsére öreg barátom, a szívem, a mellkasomban dobogott, azért őrá mindig számíthatok, s nagyon remélem, ez így is marad. Habár a kölcsönös tisztelet sokszor hiányzik, míg ő játssza ritmusait Ginger Baker pontossággal, én kihasználom ezt a stabil alapot és Keith Richards módjára ki-kiesek az ütemből néha, a szólóim pedig sokszor túlnyújtom. Aztán megbánóan hátra nézek, látom Baker arcán, hogy rezzenéstelen és komoly. Figyelj oda a játékra, jó?! Ne baszakodj Keith! Vajon meddig működött volna a Stones, ha Baker lett volna a dobos? Csendben reménykedem, hogy Charlie Watts ült a dobok mögött, és ha mellé-mellé is nyúlok, mikor ránézek, szelíd, megnyugtató mosolyt látok. Semmi baj Keith, te így vagy jó, ezért szeretünk. Önnyugtatás vagy szilárd tény, hogy a Rolling Stones világklasszis csapat?
K.-t elnyomta az álom. Jó pár órája úton voltak, s legalább ennyi állt még előttük. K. egyedül érezte magát annak ellenére, hogy bankrabló társai ott utaztak vele a kocsiban. K.-nak sok volt ez most. Érezte társai savanyú hónalj szagát, a sunyin eleresztett másnapos fingok nehéz bűzét, a folyamatos el nem múló éhséget, a kényelmetlen ülést, a betonút keménységét. K. úgy aludt el, hogy közben a nap sütötte az arcát. Tavaszi napsugarak, melyek a szabadban még csak próbálják felmelegíteni a koravén szíveket, viszont a kocsi ablakán megtörve szinte égető napfürdő perzselt, mely K.-nak azt jutatta eszébe, mikor hozzá simult egy lány vizes, síkos, libabőrös, ám annál puhább bőre a folyóparton ülve. Fiatalok voltak, szívük túlontúl könnyű és tiszta. Nem tudta még, mi vár rá. Nem volt szorító érzés a mellkasban, nincsenek vénülő félelmek csak az, hogy most jó és ennél csak jobb lehet. K. nézte a lányt, majd zavarában megkérdezte: „Most mi lesz?” Ez pedig nem az a „most mi lesz?”, amelyre felnőtt életünkben a következő gondolatmenetet lehetne ráerőltetni: „Most? Meghalok, vagy újra felépíthetem magam, csak remélve, hogy talán mindennek van értelme, s halálunk előtt bizonyosságot nyer életünk, és úgy fújhatjuk ki az utolsó szuszt (nikotinos) tüdőnkből, hogy volt értelme, igen, most már nyugodt vagyok. Hazataláltam…”
Nem-nem, ez a „most mi lesz” ártatlanabb volt, mint mikor egy csecsemő elmosolyodik az anyja ölében. Talán ők látják, ha egy anyának szárnyai vannak.
A válasz gyönyörű volt: „Csók?” – kérdezte, mondta, inkább kérte elcsukló hangon a lány.
És csók lett. Egyszerre indultak el egymás felé nyelv nélkül, csak a szájuk ért össze és finoman játszottak ajkaik. Nem ölelték át a másikat, az már túl sok lett volna. K. nem is értette, hogy lehet egy ilyen meghitt pillanatban még mozogni is, mint a filmekben. Kezüket arra használták, hogy a száraz nyári fűben támasszák testüket. Így ért véget a csók, így aludtak el egy nyári délután a vadregényes folyóparton egy bokor árnyékában a madárcsicsergésben és a hömpölygő gát zúgásában.
K. is aludt a buszban, s mikor kinyitotta szemét, amire – míg csukva volt – sütött a nap, valami megmagyarázhatatlan finomság öntötte el lelkét. Ott az úton, a különböző rothadó bukék közt, most nyugodt lett. Hirtelen könnyűnek érzett minden. A hosszú értelmetlen éjszaka, a kihűlve tálalt tojásrántotta az útszéli motelban, a koszos ágy, a poshadt szarszagú retyó, most nagyon távolinak tűnt. Vérágas öreg szemeit jól esett nyitva tartani, néhol kékes-zöldes foltokat látott, mintha angyalok repkednének körülötte. Arra a lányra gondolt. Mi lehet vele?
Haza kell találnom. Miközben barátkoztam a ténnyel, egyszer csak úgy villant be mellettem egy női alak, mint mikor az ember kinyitja a szemét a kocsiban alvás után, s valami megmagyarázhatatlan melegség önti el lelkét. Talán a napsugaraktól, melyekben lemoshatjuk zsíros arcunkat, vagy, csak mert ott abban a pillanatban minden rendben van. Egy angyal elsuhant mellettünk.
– Nem tudod véletlenül, merre találom a G. Motelt?
– Azt hiszem, tudom, szerencséd van, én is arra tartok. – mondta mosolyogva, annak ellenére, hogy én egy csuklás és egy böfögés közt tartottam épp valahol.
– Megköszönném, mert nem ide valósi vagyok, eltévedtem.
– Semmi baj, megesik. – mosolygott még mindig.
Részeg voltam. Részeg és fáradt.
Van úgy az életben, mikor nem kell bizonygatnod, nem kell színészkedned, úgy jó minden, ahogy van, és te ezt érzed. Érzed, hogy olyan emberrel van dolgod, aki elfogad, nem keres senkit, ő téged keresett. Ez is egy ilyen pillanat volt.
Útközben elmeséltem, miért vagyok itt, ő is elmondta, hogy a barátnője születésnapi partiján volt, de rettentően unta.
Negyven éves lehetett, és a vékony karkötőkaróráját a jobb kezén hordta. Akármennyit ittam, a részletekre mindig tudok figyelni. Magas sarkú cipőt és élére vasalt finom nadrágot viselt, mely megfeszült fenekén.
Lassan eljutottunk a szállás elé. Megálltunk. Zavarba jöttem. Nem jutott eszembe semmi, így egy elég idétlen kérdést tettem fel neki…
– Most mi lesz?
– Hát… talán… csók? – kérdezett vissza elcsukló hangon.
Megcsókoltam, erősen, ahogy csak tudtam. Felállt a farkam, neki nyomtam a csípőjének, közben a hátsóját markoltam. Feszes volt és puha.
Hirtelen elkapott egy érzés. Elég volt. Itt adtam fel a harcot a világgal, az alkohollal, mindennel, ami nem lekerekített, hanem szögletes.
Délután úgy szartam egy olcsó bárban, hogy a kabátomat a kilincsre akasztottam, egyik lábammal az ajtót támasztottam, közben pedig olyan feliratokkal szemeztem, mint: „faszt szopnék hívj”. Elég volt.
Beletemettem az arcomat a nyaka és a válla közé. Otthon illata volt. Lehunytam a szemem, ő segített, oldalra billentette a fejét, hogy még jobban elrejtsen, majd a hajamat kezdte simogatni.
– Cshhh. Semmi baj. Nincs semmi baj, itt vagyok – ismételgette halkan. – Gyere, menjünk be. Az életben meg kell tanulnunk, hogy emberből vagyunk. Tudni kell hibáznunk, elfogadni önmagunkat. Ha ezt nem tesszük meg, sohasem tudunk másnak is szeretetet adni.
Elnézést kértem tőle, mielőtt kimentem a mosdóba hányni.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg észrevette, hogy én onnan már nem fogok kijönni. A WC-n ülhettem, lelógó fejjel, mikor bejöhetett és meglátott.
Reggel arra ébredtem, hogy mocskosul fáj a nyakam. Ugyanabban a pózban trónoltam, ő lekuporodott mellém és fejét az ölembe hajtva aludt. Igen, vannak az életben pillanatok, mikor nem kell színészkedned, elfogadnak, úgy ahogy vagy.
Készített két kávét. Ültem a konyhaasztalnál, néztem gondoskodó mozdulatait. Egy ilyen éjszaka után is nő tudott maradni. Mit számít, hogy pár órája még a klotyón aludtunk. Fehér inge már-már átlátszó volt, melltartója vonalai mérnöki pontossággal voltak a helyén, magas sarkúja kimérten kopogott akkurátus mozdulatai közben. Vigyázott rám.
A biztonság kedvéért én tettem a feketémbe konyakot. Leült velem szembe.
– Tudod… – kezdte – jó ember vagy.
– Nem ismersz.
– De, de. Hidd el. Az vagy.
– Hm. Jól esik, köszi, de szívesen megkérdezném tőled ezt egy év múlva is, mikor már együtt vagyunk és elfelejtettem, hogy vasárnap édesanyád születésnapjára kellene mennünk. Én elalszom, rendetlenség van, te pedig jössz haza és sértetten kiabálni kezdesz, hogy…
– Cshhhh. – tette kedvesen a mutatóujját a számhoz. – Te egy jó ember vagy. Majd egy kis csókot lehelt a számra. – Mennem kell.
– Rendben.
Az ajtóban még visszanézett.
– Ígérd meg, szeretni fogod magad, vagy legalábbis elkezded.
– Megteszek mindent. – mondtam komolyan.
Lesütötte a szemét belenyugvóan, majd kilépett az ajtón.
Csend.
Egyedül maradtam megint. Csak üldögéltem, cigarettáztam, közben pedig gondolkodtam. Fél óra-óra telhetett el így, aztán kezembe vettem a telefont és tárcsáztam. Egy álmos női hang szólt bele:
– Mi vaaan?
– Szia baby. Hogy aludtál?
Intérieur zöld karosszékkel
a sátán bálján
álmomban megcsókoltam
Margit bokáit
csak összefércelt
„a törvény szövedéke”
átvérzik újra
Sárga zongoraszoba
Vajk német lovagjai
s Koppányunk négyelése
az államiság, a hűbér felé,
Lászlónk, az Édes Oltalom,
Béla várai, Róbert jó forintja,
a Korvin-sereg lemészárlása aztán
félsivatagi királydinnyés homokban,
ceglédi beszéd, tárogató a Bodrogon,
Arad cölöpjei, a terror, ötszáz vörös,
ötezer fehér, a voronyezsi tűz,
magyarzsidók a ciklon-zuhanyban –
s fenyves karács-harács, rózsavíz, sonkavét,
s szép szelíd mái esős
vasárnap déutánunk –
A nagykunsági maradék szűzdohány,
meg az ajándék tubákos szelence
előkerült, és lámpa gyúlt az őszi
alkonyatban, s langyos kemencepadkán
nagyanyám sírdogált a komaaszonyával –
s tüssz-tüssz! mert élni kellett
házban, kertben, baromfiudvaron,
háború után, fogolyvonatra várva.
Túl az Uralon hajnalodott már,
lesoványodott élőink sorba álltak
orosz cipóért, mert élni kellett;
s krumplit rakodtak halomba orosz fagyig.
A harmincnyolcadik
szélességig dicsőül immár
a magyar büszkeség, a
Fúziós Telleri Tűz,
az idomított
gyerekkatonák pedig
borotvaélű lefejezőkésekkel
játszanak – és lovagol a sátán.
Száz hársak alatt
Szentivánéjben
jánosbogárzunk
boldog fiúk
Benyel a nőiség
légzésszünetben
félfekete égben
csillagzik az út
W. úr gondosan beretválkozott.
A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.
Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.
Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.
Töprengés nélkül nyúlt a skótkockás nyakkendőért, gépiesen hurkolta a gallér alá.
A valódi angol szövetből méretére szabott szürke öltöny tökéletesen fedte el mindezt.
Fölpattintotta címeres zsebórájának fedelét, elégedetten belehallgatott az Anker-kerék megnyugtatóan egyenletes kattogásába, majd helyére ejtette az időmérőt, az órazsebbe.
Az íróasztal fiókjából kiemelt egy, a vitéz nagybányai kormányzó úr képmásával ékes ezüst ötpengőst, azt a jobb oldali mellényzsebbe csúsztatta.
Benyitott a hálószobába, tétovázás nélkül lépett az ágyhoz, előrehajolva óvatos csókot lehelt felesége márványos meredt, hűlt homlokára, elsimította feje körül a párnát, majd visszahajtotta a lepedőt a viaszosodó arcra. Nem nézett vissza, kilépett a folyosóra.
Az előszobatükörbe pillantva megállapította, hogy a meggyvörös durábel bokacsizma nem igazán pásszol az öltönyéhez, de a merev, impregnált viharkabát valahogy mintha egyensúlyt teremtett volna, s ahogy a fiókocskából kiemelt szürke, őzbőr sofőrkesztyűt a kezére húzta, a fejére illesztette a Prágából hozatott szürke nyúlszőrkalapot, kifejezetten rendben levőnek találta a látványt.
Amikor sétabotjával a karján kilépett a teraszra, a lépcső alján várakozó fegyveres rajtakapottan rezzent össze. Meglepetésében majdnem köszöntötte a méltóságos urat. Aztán önérzetének helyreállítására törekedve, kikapta annak kezéből a botot, fölhúzott térdén, akár ha gyújtósnak való gallyat, kettétörte, s ledobta a fal tövébe.
W. úr ekkor lelépett az utolsó lépcsőfokról, a fegyveres mellé, és szárazon ennyit mondott:
– Ez Arany János sétapálcája volt, fiam.
Jövőt kutatva mélyedtek egymás szemébe.
Ekkor ért oda a Főhadnagy. Egyetlen pillantást vetve az indulatosan egymásnak feszülő férfiakra, mind az alkalmat, mind az időpontot nagyonis megfelelőnek ítélte, ezért derekán fityegő fegyvertokjából előhúzta revolverét, kibiztosította, majd tétovázás nélkül, gyors egymásutánban két lövést adott le.
A fegyveres suhancot szemből, homlokcsontját pontosan a közepén átlyukasztva találta el a lövedék, mint a letaglózott marha, úgy zuhant némán hanyatt, az idős urat félig oldalról, félig hátulról érte, valahol a füle alatt vágódott bele, szinte fölrobbant a feje, a szétröppenő csont- és húsdarabok vércseppekkel keveredve szeplőzték a fehér kavicsos járdát.
A Főhadnagy várt egy csöppet, de mert az utcában semmi sem mozdult, a markában szorongatott fegyvert mereven a jobb combjához szorítva elindult fölfelé, a villa bejáratához, árnyéka a napfényben vakító lépcsősor élein furcsán megtörve, hűséges kutyaként ugrándozva követte lépteit.
a polcokon még ott voltak
az antikvárium illatú könyvek
meg azok a kövek és az ősvilági lenyomatok
és a már sárga fényképek között turkáltál éppen
amikor elhúztam a régi sötétítőt – emlékszem
te éppen sóhajtottál hogy mennyire fáj
én rád néztem mereven kissé riadtan tán
mozdulatlan álltam ott
köröttünk megannyi gyönge fényárny
a régi tárgyak és bútorok között
a fali tükör mint szétmázolt tér-idő kapu
és összerezzentem mert
féltettelek tán most
ebben a megfeszített percben elveszítelek
mintha lelkünk összekapcsolódott volna mégis
olyan volt akár a ház belülről –
csak a küszöb volt mi bent tartotta a meleget
Maillon háza Banyuls közelében
csendesen,
szelíden,
panasz nélkül
élni, lehet-e?
majd elmúlni szépen,
ha már, meghalni
úgyis megtanított Isten régen.
levetkőzni a sok hazugságot,
az összest, mi cicomás,
mi pírral és kínban készült,
hideg-meleg, vagy élő volt
és lett halott anyag.
minden bőrt, rétegről
rétegre leszámolni,
csak le vele –
egészen
a vérig, a csontig tépett,
megalázott, meggyalázott lélek,
szívtelenül kivesézett,
lemeztelenített valónkig
látni, érezni, emlékezni
szeretve lenni
végre.
ott álltam
szemedben
tenyeredbe bújva
kék csillagot adtam
és nem hullt ránk
az ég
virág
csillagfény esővel
hogy beborítson
minket
majd elválik –
elválik szépen minden, mint bőr a hústól
az inak, idegek, minden szövet
ahogy lecsusszan a csontról
pazarul, hanyagul
mint a házirend és a gyermek
vagy az utcán kézfogás után egy-egy ember
majd elválik –
fog-e fájni, ha a nehéz viselet is elkopik
és fogasra kerülnek a kalapok
lehetne a költő ember, annál
nem több, nem kevesebb,
mi róva és mondva volt
az egykori kőtáblán.
gyermek, ifjú, agg, szelíd akarat,
szemekben boldog pillanat,
fák között csemete, vagy maguk a fák,
szerelmek között kitartó csodák,
de nem rómeók, júliák.
fény ittas állomás, sötétben égő fáklya, szikra,
csillag, hold és nap, verejtéktől izzadt földgöröngy,
patak csobogás, apró kavics, égbe nyúló szikla,
tudós, jó barát, mindenkit megértő odaadás,
belülről jövő tűz, kéz a kézben, család, otthon, megmaradás.
a mindenség takarója alatt sok minden hát.
de semmi gőg – sem árulás, sem alakváltó képmutatás.
le kéne csöndesen, szépen vetkőzni,
alá szállni, önmagunk vermeibe lemenni –
ha kell, lelkünkig leásni,
rájönni: ki miért, kit talált ki.
Tegnap moziban volt Teréz néni. A vérnyomáscsökkentőt elfelejtette bevenni. De így is remekül érezte magát. Az esti kikapcsolódás felért egy szem gyógyszerrel. Vérnyomása nem rendetlenkedett. Nyugdíjas asszonynak ez nagy öröm. Legközelebb is el akart menni moziba, de olyan filmet vetítettek, amely nem érdekelte. Azon az estén fel is ugrott a vérnyomása. A gyógyszert mindenképp be kellett szednie. Lejjebb ment. De bánta, hogy nem mozdult ki. De amikor már harmadszorra is olyan filmet vetítettek a központban, amely nem érdekelte, akkor aztán tényleg felment benne a pumpa.
Esténként olvasott. A tévé be volt kapcsolva ugyan, de oda sem figyelt. Szerette a festők életrajzát. A verseket már megunta. Pedig még versírással is foglalkozott. Öreg korára sok könyve összegyűlt. Este kilenc óra felé már lefeküdt. Ezen a napon olyan nagy rémálma volt, hogy hangosan visított. Azonnal bevett egy nyugtatót. Szíve hevesen dobogott. Negyedszerre olyan filmet sugároztak a moziban, amire már Teréz kíváncsi volt. De a film úgy felizgatta, hogy amikor hazatért rögtön gyógyszert kellett beszednie. – Többet se megyek moziba!
Azon az éjszakán nyugtalanul aludt a nyugtató hatása ellenére. Mivel szerette a drámákat és színműveket, ezért elhatározta, hogy legközelebb színházba megy. A makrancos hölgyet adták és Teréz néni rajongott Shakespearért. (Ő maga is makrancos volt). Az est után még a presszóba is beült egy tejeskávéra. Megfogadta, hogy ezentúl színházba jár, nem moziba. Amikor a Rómeó és Júliát nézte, még könnyezett is. A színházi előadás után beült a presszóba, ahol egy hetven év körüli férfira lett figyelmes. Terézbe az ördög bújt. Udvaroltatni lett volna kedve, így hát megszólítja.
– Meghívhatom egy narancslére?
– Micsoda? Hagyjon engem békén maga vénség!
Az öreg fogta magát s sértődötten távozott. Teréz néni meg szégyellte magát. Hiába, már nem abban a korban van, hogy fiúk vagy férfiak után fusson. Hazament s bevette a gyógyszert. Magányos maradt. Felhívta Jánost, a fiát:
– Képzeld utóbbi időben moziba meg színházba járok!
– Örülök neki anya!
– A mozit meguntam, de a színházat nem fogom!
– Jól van! – hangzott a telefonban
– És jól vagy?
– Hát persze!
– És te anyu?
– Én remek formában vagyok!
– De a gyógyszereket ugye szeded?
– Igen, szedem – mondta lesújtottan Teréz
– Na akkor jól van, most mennem kell!
– Viszlát fiam!
– Viszlát anya!
Teréz szíve boldog volt, hiszen felnevelt egy gyermeket s ő is szép kort élt meg. Legszívesebben a Hamletet szerette volna látni, hiszen kedvenc írójának mégiscsak az a legnagyobb műve. Be is mutatták, ám pont azon a napon, amikor kontrollra kellett mennie. Így este már nem volt kedve elmenni a színházba. Bevette a gyógyszert, s egészen különöset álmodott. Ő volt a csodaszép Ophélia. Reggel már elfeledte az előző napot s készült a következő Shakespeare darabra…
Alvó nő
Magányos lépcsők húzzák össze magukat,
Dideregnek betonkeretükben a nyári éjjelen.
Riadtak, valami szúrja a talpukat,
Feltör alóluk az elnyomott félelem.
A fák mély sóhajai lengnek a fények alatt,
Reszkető leveleik zörögnek kendőzetlen.
Egy magában ülő alak magára maradt,
Mereng a lépcsőkön a sötéttől leplezetlen.
Ott légy ott, ahol a légyott a falak körül.
Megannyi kéjnyögést szívott magába.
Ők a legjobbak a támaszok közül,
Az élet facsaróan keserédes szagában.
S ott vagy, ahol a természet.
Ő ott van, ahol épp te vagy.
Élsz vígan és látod mi az enyészet,
Hallod honnan verődik vissza szavad.
Itt vagy otthon, ez a létjogosultsági tered,
Voltaképpen körülvesz a komforti legvégsőd.
Az a magányos társasági sorsú helyed,
Ahol ülsz s alattad dideregnek a lépcsők.
Feminista korban élünk. Ez jó! Egyre nagyobb a nők szerepe a közéletben, egyre több lehetőséget kapnak az üzleti életben. Ez, jó! Egyre több szerep jut a férfiaknak a háztartásban, a gyermekek nevelésében. Ez is jó. A nőknek, anyáknak egyre kevesebb szerep jut a háztartásban, a gyermeknevelésben, az „otthon melegének megtartásában”. Ez – szerintem – nem jó! Nem jó, mert az otthon melegét – szerintem – csak a nő, az anya képes megőrizni. A férfi, az apa, pedig vágja a fát, bekészíti a tüzelőt. El vannak osztva a feladatok. Bölcsen. Na, az meg a legjobb dolog a világon, hogy nem kell gondolkodnunk azon, hogy mihez kezdjünk, mi a dolgunk. A két fél, a nő, és a férfi így lehet/lesz teljes Egész. Na, de mi történik akkor, ha a nő nem őrzi az otthon melegét, és ha a férfi nem tud fát hasogatni, így mindketten magukra maradnak? Sok minden történhet.
Kriszti az átlagosnál – és, most kérek bocsánatot az átlagosoktól – is szebb nő volt. Már a középiskolában is a megfelelni vágyás, a tökéletességre való törekvés jellemezte. Jól tanult. Eminens volt. Céltudatos, s határozott. Nyilván őt is elérte a kamaszkor, a pubertás, de abban is céltudatos volt. Sőt, kiszámítható: mert számolni, tervezni, kalkulálni, szinte a jövőbe látni nála kevesen tudtak jobban. Ívelt is felfelé szépen a karrierje. Egyetemek, ösztöndíjak, elismerések és mind, ami ezekkel jár. Utazások, fényűzés, pompa. Jöttek-mentek a szépfiúk. Zajlott-zúgott az élete. Eszes volt, jó taktikus. Mindenkit kihasznált, mindenkit úgy tudott irányítani, hogy az végül is az ő hasznát szolgálja.
Aztán egy karibi extra-üzleti tárgyaláson azon kapta magát, hogy: elege van, káprázat csupán az egész! Megcsömörlött. Visszavonul, befejezte. Más, új életet kezd. A baráti kapcsolatait azonban nem égette fel, megmaradtak igen befolyásos barátai és ismerősei, akik sajnálták ugyan, de megértették, s biztosították arról, hogy bármikor felkeresheti őket, segítenek, amiben csak tudnak.
Elkezdődött hát az önálló élet. Nem akart senkit sem bevonni önkéntes remeteségébe, megpróbált mindent, ő maga, a saját erejéből elvégezni, megoldani. Ez ment is egy darabig. Anyagi gondjai nem voltak, megszerzett javait igen erősen fogta, markolta, szinte magához szorította a pénzt, és soha semmit nem adott, nyújtott ellenszolgáltatás nélkül. Az üzlet, az üzlet! Ment is minden, rendjén a maga útján. Visszavonult luxusban élt. Ha úgy tartotta kedve elment egy-egy partira az ismerőseihez, megismerkedett egy-egy kedves, vonzó férfival. Másnap reggel, hálóingben elköszönt tőle az ajtóban, s soha többé nem látta. Nem is akarta.
Egy vasárnap délután éktelen zaj, s bűz kísértetében elromlott a mosogatógépe. Megkereste a garanciapapírjait. Két hónapja lejárt. Leült a konyhaszékre, s gondolkodóba esett. Hívjon fel valakit, vagy vegyen egy újat?! Aztán az eszébe jutott, hogy egy barátnője partiján bemutattak neki egy háztartási gép bizniszben utazó, kellemes férfit. Utána járt a dolognak. Felhívta a barátnőjét, hamarosan megtudta az illető telefonszámát, meg azt is, hogy nőtlen. Felhívta a férfit, de úgy tett, mint ha tévedés lenne, nem is őt akarta volna hívni. Persze, egy vacsora meghívás lett belőle, egy elegáns szállodában. A reggelit már köntösben Kriszti lakásán fogyasztották. A nő csap alatt kezdte el mosogatni a tányérokat. A férfi észrevette, hogy egy szuper mosogatógép is van a konyhában, s megkérdezte, miért nem teszi be a tányérokat, evőeszközöket a gépbe?
– Ne is mondd, egy hete lefüstölt, s nem találok megbízható szerelőt!
– Ezt nem lehet szerelni! – Elővette a telefonját, s már jelentkezett is a hívott fél. – Figyelj Józsikám ! – Bemondta a címet, a gép típusszámát. – Oké, akkor ma délután, de a legjobb melósaidat küldjed!
– Na, le van rendezve! Délutánra itt az új gép!
– Ne hülyéskedj, ez egy vagyon! Most nincs is nálam annyi pénz!
– Édesem, ez a cégünk ajándéka, egy ki szerénység! Ne is beszéljünk róla többet.
Kellemes délelőtt volt, még mindig köntösben, néha a nélkül.
Délután megérkeztek a szerelők, s valóban profi módon, profi gyorsasággal kicserélték a mosogatógépet, majd elköszöntek.
Kriszti és a mosógépes még három hétig tartották a kapcsolatot. Köntösben, vagy a nélkül.
Késő ősz volt már, amikor az egyik éjszaka Kriszti arra ébredt, hogy hideg van, fázik. Az ajtók, ablakok be voltak csukva, a kazán is be volt kapcsolva, csak nem működött. Hidegek voltak a radiátorok, hidegek voltak a falak. Mit csináljon, mihez kezdjen?!
Eszébe jutott, hogy pár hónapja egy napelemes-energiás bulin volt. Volt ott egy rokonszenves férfi, talán az egyik, jól menő cég vezetője. Barátnő. Telefon. Vacsora. Reggeli, köntösben, s fázósan.
Egy óra múlva egy egész brigád jelent meg. Kazáncsere, átvizsgálás, termosztát-csere, távirányító, hőérzékelő automatika… Kellemes, meleg volt a délután. Köntösben, vagy a nélkül.
Pár hónap múlva a ház tetejéről, majdnem Kriszti fejére zuhant egy cserép. Felnézett a házra, nézte az itt-ott repedező, porladó cserepeket. Aztán eszébe jutott, hogy nem is olyan régen egy konferencián volt, ahová egy másik barátnője hívta meg, s ahol az energiagazdálkodásról volt szó, és volt ott egy osztrák férfi…
Na, hát így teltek-múltak a hetek-hónapok. Minden rendben volt. A házban, s a házon kívül is, minden a modern a legmodernebb technikai színvonalat képviselte. Minden új volt. Szuper!
Krisztit megint meghívták egy bulira. Most nem „vadászott”, de azért megjegyzett minden egyes szakmát, érdekeltséget. Jól jöhet az még a későbbiek folyamán. Laza volt, élvezte az életet, élvezte uralmát az élet, a saját élete felett. Tánc is volt. Ritkán esett meg, de a tangó annyira vonzotta, hogy engedett a felkérésnek, s egy középkorú, fess férfival tangózott. Felszabadult volt. Nem voltak gondjai, ráadásul egy igen jó képű karjaiban volt. Elengedte magát. Teljesen.
Másnap reggel együtt reggeliztek. Köntösben. Krisztinek furcsa volt, hogy már nem tud semmi olyat felhozni, aminek köze lehet a házhoz, vagy az életet megkönnyítő elektromos és egyéb berendezésekhez. De nem bánta, mert az éjszaka csodálatos volt. Nem bánta. Inkább egy kis lelkiismeret furdalása támadt az előző hónapokkal kapcsolatban. Most önfeledt volt, és csak ezt szerette volna újra élni, még, még. Majdnem szerelmes volt. Pár hét sem telt el, összemelegedtek Attilával. Mert itt az ideje, hogy felfedjem az – eleddig ismeretlen – férfi nevét. Az egyik reggel Kriszti, ahogy lefelé jött a lépcsőn azt hallotta, hogy Attila veszekszik valakivel a telefonban. Tudta, temészetesen tudta, hogy a férfinek van az elvált feleségétől egy 23 éves fia, akivel ugyan még nem találkozott, de Attila szerint nagyon tehetséges, nagyon ügyes gyerek.
– Kisfiam, értsd meg, én most nem tudok segíteni neked, mindent megpróbáltam, s tudom, hogy nagyon-nagyon fontos volna neked, de kérlek, ne haragudj! – A férfi már majdhogy nem sírt. Úgy tette le a telefont.
– Mi baj van édesem, szomorú vagy? Mi történt, tudok segíteni?
– Bocsánat! A fiam hívott. Van egy nagyon jó ötlete. Mondtam már neked, ugye, hogy építő ipari egyetemet végzett, s képzőművész is egyben?
– Igen, mondtad. És?!
– Nos, talált egy olyan pályázati kiírást, egy olyan lehetőséget, ami elindíthatná a pályáján, ami megalapozhatná a jövőjét. Megtettem mindent, ami tőlem telik, de… az lehet, hogy kevés.
– Ne értsd félre azt, amit most mondok! Kérlek, ne! Erre még nem volt példa, de bízz bennem! Van olyan ismeretségi köröm, vannak olyan barátaim, akik szívesen – ne kétkedj, valóban szívesen! – segítenek nekem, neked, nektek. Van egy nagyon jó ismerősöm a pályázatokat elbíráló osztályon.
– De, de…!?
– Ne szólj semmit! Örülök, ha segíthetek! – A délután kellemesen telt, köntös nélkül.
Attila fia megnyerte a pályázatot, a több százmilliós hitelt, aminek nagy része vissza nem térítendő.
Kriszta kiszállt az autójából, olvasta a szaksajtóban a pályázati eredményeket, s boldog volt, hogy örömet okozhatott kedvesének. A nappaliba lépve, furcsa érzése támadt, olyan üres volt minden. Nem sorakoztak egymás mellett a férfi cipői, a fogason nem lógtak férfikabátok. A fogason csupán egy cédula lógott:
„Köszönöm szépen! Ez a megnyert projekt az évszázad bulija lesz!!!!”
A szétlopkodott magyar ipar
értékes részei itt hevernek
berozsdásodva, párosával,
horkolva, nyögve egymás mellett.
A nyugati új Nagy Barát,
kitől támogatást vártak,
könnyű szívvel itt hagyta őket –
s emléknek pár kiürült gyárat.
Közülük, kik ideszorultak,
már belesüppedtek az álmos
fotelek mélyébe, míg a kerítésen
túl nyüzsög az eleven Város.
A Nap hozzájuk is besüt, de
övék csak a folyosók mélye.
Benne, mint az őszvégi legyek
várnak. – Talán ők is a Télre.
Vagy mint Kisasszony-napi fecskék,
nem fognak délre repülni
Kérdőív előttük: „A temetést
hol és milyen formában kéri?”
De éjjel, mikor a Hold ezüst,
lelkükről lepattog a rozsda,
beindulnak az elhagyott gépek
szépen, jól beolajozva.
A III-as kapun kigördülnek
új, járóképes buszalvázak,
s a volt Autógyár volt meósa
nézi, mint hagyják el a gyárat,
hogy mátyásföldi lemezesek
ráhegesszék szép új ruháját
s a „Szárnyas emberek” újra
beszáguldják a fél Európát.
Van, akinek már lába sincsen,
álmában fut az állomásra,
izgul: hová 20 éve letette,
ott van-e még a bélyegzőkártya?
A csepeli Szerszámgépgyár is
visszakapja régi nagy rangját –
lakatosa nem izzadt arcát
törli – újra a volt satupadját.
S megindul földszint és emelet,
csöveket hegeszt, krumplit kapál,
falakat rak, mar, mér, ruhát szab,
míg süt a Hold, s fölöttük áll.
*
Azután, hogy felkel a Nap,
újra csak a folyosók mélye.
Új célja lesz az életüknek:
a reggeli – s várnak az ebédre.
(Szigethalom Egyesített Népjóléti Intézmény,
Rákóczi út, 2017.augusztus 2.
A kettős ablak hirtelen kinyílt, mintha kívülről benyomta volna valaki. Á. és Thakács fölrezzent: – Mi ez? – (Hétvége volt, délután, elszunyókáltak a lehalkított tévé előtt mindketten.) „A tél”, szólalt meg ekkor egy hang valahonnét, meghatározhatatlanul, „a tél”.
– Hallottad ezt a hangot? – kérdezte Á., hirtelen felült az ágyban.
– Hallottam. És te? – kérdezte (átfogó éleselméjűséggel) Thakács.
Búgón fütyült a szél. Egyszerre hallatszott kintről, egyszerre bentről, sehonnan és mindenünnét. És már vágtatott át a szobán a tél. Az ablak kitárult, a szoba és az előszoba közti ajtó alatti résen csak úgy dudált keresztül a légáramlás, a lakásajtó alatt a mély udvarra (IV. emeleten vagyunk), az udvaron át tovább, északról dél felé. Megfordult a szél! Ennek hangjára ébredt fel Á. és Thakács, ez nyomta be az ablakot. Előjelei már reggel megmutatkoztak, „forog a szél”, észlelte a D. téren Thakács, kezében műanyag bevásárlószatyor, az égetettcukor- és pörköltmandula-illatban, a karácsonyi vásár közepett; néha elállt, néha ismét nekilendült a szél, hol erről fújt, hol arról. „Igazi csukázóidő”, dörzsölte kezét össze Th., fagytól pirosra csípett orral. Lelki szemei előtt kétszáz literes fémhordó lebeg, ilyenben tartották gyerekkorában a kanálisból begyűjtött csalihalakat, melyekkel ragadozó halakat lehet fogni, melyek szezonja a tél. A hordó, bár belülről fehérre festve, idővel elkezdett rozsdásodni a víz alatt, barna pöttyök jelentek meg a fehér felületen a pince pókhálós-gyér lámpafényében, majd a foltok csillag alakban kiterjedtek és a csalihalaknak akadémikus esetben fémmérgezést kellett volna kapniuk. Nem kaptak. A snecik egykedvű-lelassultan köröztek a víz felső harmadában, a naphalak mozdulatlanul álltak, szemben a hordó fémfalával, csak mellúszójuk lebegett egyhangúan, az ezüstkárászok lomhán úszkáltak a hordó mélyén. – Aztán süllők tűntek föl Thakács előtt, melyeket a csalihalakkal fogott, türkiz alapon haloványan harántsávos fogassüllők, csukaszürke alapon zöld-sárga foltsoros, narancsszín-piros-fekete úszójú csukák – langyosak a csontig hatoló szélben, miután kikerültek a lég lehűlését hőmérsékletével csak késve követő Tiszából --, nyers, átható, erős halszaguk átmenetileg elnyomta az égetettcukor- és pörköltmandula-illatot. Forognak a szagok a bizonytalankodó légáramlásban, sárgán olvadt, sercegő vajban halványpiruló süllőszeletek illata, csukatest-irdalásokba dugott fokhagyma-, alma-, s füstöltszalonna-szeletek párája az engesztelhetetlenszürke ég alatt. Nincs is jobb karácsonyi étek ezeknél, fenségességüket tovább fokozza az a körülmény, hogy saját maga fogja, sportszerűen. – A szalonnáról Thakácsnak eszébe jut: be kell szerezni a húszdekányi, sózatlan-füstöletlen sertéshájat, és felkötözni a százéves bérház szakadékmély udvarából felnyújtózó diófa alsó ágaira a cinkéknek. – Ezután történt, hogy hazaért Thakács, Á. már otthon volt, elaludtak a korán sötétedő délutánban – majd hirtelen benyomódott az ablak, huzat tutult az ajtó alatt, az ablakhoz lép Thakács, csukja az ablakot, felhúzza a reluxát: szilvalekvárfekete hófelhő sötétlik a fél-szembeni épület, a főiskolai kar teteje fölött, galambszürke kupolája a fölötte levő sötét hófelhő hatására egészen világosnak tűnik. „Megfordult a szél”, így (magában) Thakács, balatoni dióhéjcsónak száll, pörög a tetők fölött, a folytonosan a Balatonra vágyakozó Thakács képzeli oda, az alacsony ég alá.
– Kapcsoljuk be a rádiót, mit hoz az idő – mondta Á.
– Kapcsoljuk, Csucsukám – mondta Thakács.
* * *
Még mindig ott állnak a dézsákban a némiképp fagytűrő kenderpálmák a K. téren, nem messze a város betonlapok-rögzítette karácsonyfájától. Elsápasztja a narancsszín közvilágítást a köd, derengős-szürke a város, infúzóriás akváriumvíz. – Köd volt már tegnap is, a telő Hold kisebbnek látszott megszokott állapotánál; Thakács a pára leszálltáról telefonból értesült a szerkesztőségben: „Hű, de köd lett hirtelen, még a végén nem találunk haza”, mondta a lehalászás vezető a telefonvonal másik végén – hangján érezni lehetett, meglepetten körülnéz; közben halak csapkodása, darvak krúgása. Váratlanul tud jönni a köd, Th. tavaly télen – megtöltött ásványvizes pillepalackokkal tért haza az Anna-kútról, metsző-tiszta volt az idő, csikorgott a hideg – arra lett figyelmes: miközben megy, halad a sugárúton a néptelen, recsegő mínuszban, egyszer csak, alig száz méterre előtte, tejfehér ködfal közelít. Thakács éppen befordulni készült a sarkon, „na”, mondta magában, „ezt megvárjuk”. Jött, jött a köd délről, Alsóváros irányából, jó tempóban hozta az egyébként érezhetetlen légáramlás.
A varjak, melyek minap komoly-iskolakék (létezik-e még iskolakék tanszercsomagolás?, emlékezhetünk: lila; lilára színezte a sötétkéket a narancsszínű közvilágítás) ég alatt kavarogtak a népkerti megállónál a kora reggeli, másik városban, ahová átbuszozott időközben Thakács, nagy-nagy pernyedarabok, a tökéletlenül elégett papír, törékeny, egyetlen érintésre porrá váló lemezeit magasba ragadja a tűz fölött vibráló-fölszálló lég –, tehát a varjak most, a ködben, szürke, fáradtlila háttér előtt rajzanak. Mintha varjat teremnének a fák, lomb nélküli, téli, fekete bimbódzás, ahogy nyílik, szirmot bont a bimbó, máris elrepül. Vagy mintha óriási ernyősvirágzatúak alkotnák e megálló melletti parkerdőt, mondhatni kaporfák: csak ágaik legtetején ülnek a varjak, az ágak közé nem férkőznek be, kupolaként borítják a fatetőt. Óriási károgás, közben csókák mondják, „csjak, csjak!”, Th. szerint a hazaiak is köztük vannak, a varjak közé keveredve az itthoniak, akik (pardon: melyek; ld. még „a párt, aki”, „a szavazópolgár, amely”) az elmúlott őszidőben szabályosan várták a hozzánk északkeletről érkező rokonokat. Összegyűltek öten-hatan, csókák, a tízemeletes panel tetején, le-föl lebbentek a valaha volt nagyvállalat egykori dicsőségét hirdető, szekrényméretű reklámbetűkről (-re), s vártak. Th. nem tudja, miből látta, hogy vártak – ám valahogy érzékelte ezt. (S hogy miért állnak össze a varjakkal a csókák? Thakács arra tippel, a néhányadmagával kószáló csókák közül csak csókát tud kiválasztani a ragadozó madár, alapesetben héja, ám a sokezernyi varjú közé keveredve minimális az esély, hogy éppen csókát szemel ki a csapatból a halál.)
Közben kireggeledett, Th. indult a szerkesztőség felé. Üresek már a varjúfák, a köd felszállt, csupán enyhe pára, Th. néz, néz ki az ablakon, szürke ég és szürke házak, kedvetlen-rideg típustél, lehetne akár a hetvenes évek elején. Onnan ismerős Thakácsnak az iskolakék.
* * *
Szilveszter napja, délelőtt; szerpentin-, konfetti-, mókásálarc-, dudaárusok, hol itt, hol ott harsan papírtrombitaszó. A buszváróteremben néhány ember. Egy füstszín napszemüveges, fülhallgatós lány – aranyhajában sötétméz-árnyalatú sávok –; két kifakult szakállas, fél-ősz hajléktalan; egy vastag szemüveges, piros, horgolt sapkás, műanyagkupakos SZTK-fémbotját székéhez támasztó, egészen apró nénike; továbbá Thakács. A fülhallgatós lány merev-mozdulatlan, befelé, a külvilág számára hallhatatlan zenére figyel, arcát a neonoknak irányítja – mintha jachtkikötő mólómellvédjén napozna a Finn-öböl északi, rövid nyarában, mezítelen –, a hajléktalanok egyike hirtelen megpillant egy nála nem sokkal jobban öltözött, zsebredugott kezű álldogálót, rámered, mintha kísértetet látna, és kiabálni kezd: – Az ott, az az ember, az kirabolt!…” – A biztonsági őr feszült tekintettel indul a kiabáló felé. Nyakizmai rángatóznak. Szó nélkül vállon kopogtatja a hajléktalant – aki most már társának magyaráz, hebegve –, fölfelé irányuló ujjmozdulatokkal a székről való fölállásra készteti, „az az ember, az kirabolt”, hajtogatja a rongyos ember, a biztonsági a forgóajtó felé int, rövid, hessegető mozdulatokkal, s hajléktalan megindul a nyílászáró iránt, „az az ember, az ott, kirabolt”, hajtogatja.
– Nem kell vele foglalkozni, dila – vigyorog bizalmasan a másik, széken ülő hajléktalan a biztonságinak, halántékára bök. A biztonsági hidegen ránéz, immár rája alkalmazva a fölállásra-távozásra felszólító, rövid kézmozdulatokat, s az ősz ember, nejlonszatyrait összepakolva, megindul kifelé. A biztonsági lassan körülhordozza tekintetét a várótermen. A zsebredugott kezű magában motyog valamit. A sötét szemüveges, fülhallgatós lány – aranyhajában a sötét-mézszínű sávokkal – tovább napozik a Finn-öböl mólómellvédjén, az északi, rövid nyárban, bronzbarnára sülten, meztelen. Thakács újságot szed elő, zörögve, válltáskájából – imént vette a pavilonnál, saját cikke is benne van, nem bírja megvárni, míg a szerkesztőségbe ér, kíváncsi rá, hogyan tördelték be, s így megveszi a lapot –, nyitja, kifordítja. A nénike, aki eddig félig-meddig szemben ült Thakáccsal, egészen feléje fordul, és silabizálni kezdi az újság másik oldalát. – A pápa békére szólít fel – olvassa hangosan. – Hát hol itt a béke? – „Tényleg, hol itt a béke?”, kérdi magától Thakács, s percekbe telik, mire föleszmél: hát hisz, akárhogy is, béke van, Európában legalábbis, a világtörténelem idestova legtartósabb békeidőszaka. Órájára néz, felpattan, „megy a buszom”, az újságot haladtában hajtogatja össze. – Az az ember, az kirabolt! – hangzik a távolból. – Hol itt a béke? – jön a kérdés a háta mögül. Visszapillant Thakács, kívül immár a várótermen (közben a távolból papírtrombitaszó): a fülhallgatós, kétféle-szőke lány – a neonfény felé fordítva fejét, szeme lehunyva a füstszínű szemüveg alatt, félig tárt combjait ütemesen rázza a külvilágnak hallhatatlan zene ritmusára – tovább napozik a Finn-öböl mólóján.
Modelljeim a szabadban
Voltak kedves ligeteim Athénban, Makedóniában,
S ki tudja már, hol a csudába még.
Voltak hársak is bennük, bizonyára, tövükben méhesek,
Zsongó kasok szalmafonatból, gazdáik örömére.
Ilyen tóparti ligetben eddig sosem jártam, pedig ezek a fák
Emlékeztetnek valamire. Vagy valakire? Beszélnek hozzám.
Kölyökuram, a félbarbár királyfi árnya oson fatörzstől fatörzsig.
Perzsául nem én tanítottam, kenyérért-borért az öreg szolgám,
S alig fordult hármat a Hold, már verselni is tudott, nem akárhogy.
Minden másra én okítottam, logikát, városvezetést, számtant, poétikát
Öntöttem szivacs-koponyájába, mindent, amit tudtam a földről,
Az égről, az emberről, meg az emberfeletti és az emberalatti létről,
Semmit sem kellett kétszer mondanom, csillag-emlékezete volt,
S a tudást úgy használta, mint a lisztet a jó pék, oly kenyeret gyúrt,
Magasított belőle, hogy az ne hasonlítson senki máséra sem,
Illatosat, ropogósat, test és lélek egyaránt töltekezhetett vele, én is.
Rég volt, azóta száz legény rótta velem a sokféle ligeti ösvényt,
Százféle agyba plántáltam a tudás iránti vágyat, tán a tudást is.
Mondják, nagy király lett a kölyökből, birodalmakat dönt, no meg épít,
S ehhez nekem is van némi közöm. Ezt holtomig tagadom,
Nem általam, ellenemre lett az, ami lett, isten-király Mucsáról.
Hiába tudja betéve Plátont, a barbár, balkáni tempó kiütközik belőle,
Kristály-források vizével nem vegyíti a bort, mértéktelen issza,
S annyi a vér a kezén, hogy nagy Ókeánosz se tudja lemosni.
Szépek a hársak, pár nap, s a tavasz mézillatú fátylaiba csavarodnak,
Zsongó örömére bogárnak, mackó- és embernépnek, a mestereimnek.
A tóra fényözön települ, sirályszárnyú csodákból, hattyú- és kacsazajból.
Sétám merre vezessen? Nem szedi lábát senki velem, nincs figyelőm.
Megírtam utolsó könyvemet, immár semmi se sürget, tiszta az ég.
Mától nem tervezek előbbre egy napnál, no, kedvedért legyen egy hét.
Nem fogadok ifjú tanítványt, se butát, se a csillageszűhöz hasonlót,
Láttam, az örök járatlanok tudományom morzsáival mire mentek,
Inkább szállni tanítom a pontyot, úszni a cinkét, futni a teknőst,
S ha nem sikerül, azzal sem okozok több kárt, mint a sikerrel.
Nézem a hársakat, szép az idő, beszereztem egy helyre botot,
Arra támaszkodom ezentúl, megbízhatóbb lesz, mint a tudásom.
J. P. Knowles