Mohai V. Lajos

Kiszolgáltatottak és szerepvesztők

(A PACSIRTA ÉS AZ ARANYSÁRKÁNY REGÉNYALAKJAIRÓL)

ESSZÉ

BUDAPEST

Z-füzetek/8

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Mohai V. Lajos, 1991

      „6. Természetesen jó volna igaz­nak len­ni, s amellett tapintatosnak, seb­kí­mé­lő­en ne​mes​nek és polgári értelemben »ízlé­ses«-nek is. Csak­hogy ez nem lehetséges. Vagy-vagy.
      7. Az Író legyen kegyetlen.”

(Kosztolányi Dezső: Indiszkréció az irodalomban.
Nyugat, 1927. március 16.)

Poszler Györgynek
és Szörényi Lászlónak

Hamis atmoszférájú élet:

Vájkay Ákos

Vajon valóban a címszereplőről szól-e Kosztolányi Pacsirta című re­gé­nye? Nem jogosulatlan a kérdés, hiszen az elbeszélő jócskán többet foglalkozik Vajkay Ákossal, mint a lánnyal: az írói ábrázolás Vajkay személyét a történet elő­te­ré­be, a lányét pe­dig a hátterébe helyezi, fia a cselekmény mozzanatainak elrende­zését vesszük figyelembe, akkor is hasonló következtetésre nyílik mód: a cselekmény Vajkay körül bonyolódik. Ő a regény vala­mennyi fejezetének meghatározó szereplője, míg a lány a törté­net nagyobbik részében jelen sincs. Az elbeszélő sokszor Vajkay szemével nézi a sárszegi élet jelenségeit, az ő szemléletformájának fölhasználásával elevenedik meg, kap plaszticitást a társadalmi és tárgyi környezet. Ákos hangulatában osztozik először az olvasó, amikor Sárszeg úri társadalmával ismerkedik, és hozzá fűződik a regény alapvető konfliktusa is: idegenül mozog a lánya által rákényszerített világban, mert az emberi szolidaritás torz formáját választotta Pacsirtával szemben, amikor önmagára nézve is köte­lezőnek fogadta el lánya életformáját. Tudja, hogy erejét meg­haladó teherként cipeli e néma egyezséget, amit csak akkor mer fölrúgni, amikor nincs mellette Pacsirta, s akkor sem visszavon­hatatlanul, nem végérvényesen.

Vajkay félúton áll saját belső világának vállalása és a külvilág értékrendje között. A Pacsirtában élet és sors különválik, hiszen cselekedeteiket belsőleg nem élik meg a szereplők. Vajkay nap­ról napra azzal a szereppel küzd meg, amit a lánya kény​szerít rá: mivel ez minden energiáját felemészti, számára az idő mozdulat­lanná válik. „Napjai múltak, hónapokká, évekké olvadtak, észre sem vette, ötvenkilenc éves lett. Sokkal öregebbnek látszott. Leg­alább hatvanötnek.” Korábbi elfoglaltságai közül oly​kor meg­kísérti még a családfarajzolás emléke, de: „Munkájával ötven­éves korában el​ké​szült. Minden Vajkay és Bozsó származását földerítette, akár éltek, akár haltak. Mit tehetett most?” Termé­szetesen némi iróniával kell fogadnunk azt a közlést is, hogy Vajkay legnagyobb gondja, mi módon siettethetné az étkezések közötti időt. De nem​csak a jelen, a jövő sem tölti el várakozás­sal: nem értékeli úgy a jövőt, mint ami válto​zást hozhatna: „a jövőből csak annyi látszott bizonyosnak, hogy nemsokára meg­hal”. Ez a szemlélet érvényes az anyára és a lányra is. A szándé­kosan redukált, szűk és egyhangú polgárvilág közepén Pacsirta áll, ez a csúnya vénlány, aki nem kellett Sárszegen egyetlen férfi­nak sem, s akit szülei próbálnak megóvni a külvilág gúnyolódá­saitól. Ha így, a Vajkay házban érvényesülő lélektani szemlélet irányát kellene minősítenünk, akkor a felejtés volna a legalkal­masabb kifejezés rá, annak ellenére, hogy ez például szöges el­lentétben áll Vajkay foglalkozásával, aki mint levéltáros, arra volt hivatott, hogy a múltat kutassa. De nemcsak a hivatásával, az alkatával is ellentétes a házában meghonosodott légkör, hi­szen ő az, aki „keveset beszélt, többet érzett, többet gondolko­dott”. Vajkay tehát nemcsak gazdagabb lélek, hanem védtele­nebb is, mint a többiek.

Hogyan mutatkozik meg Vajkaynak ez a viszonylagos lelki gazdagsága, mivel indokolja védtelenségét a regény? Erre akkor tudunk felelni, ha alaposan végiggondoljuk azt, hogy mi, miért és hogyan történik Vajkayval, és ha megtaláljuk azt a szerepkört, amelyet a történet jelöl ki neki.

VAJKAY HELYZETE A REGÉNYBEN:
A VAJKAY HÁZAT ÉRT HATÁSOK;
VAJKAY SZEREPVÁLLALÁSA IJASSAL
ÉS CIFRA GÉZÁVAL SZEMBEN

Vajkay szerepvállalását a regényben Pacsirtához való viszonyu­lása határozza meg, ami többféle módon is kifejezésre jut, és fundamentálisan meghatározza Vajkay hely­zetét, cselekvési lehe­tőségeit, és a regény más szereplőihez való viszonyát.

Pacsirta tarkövi távolléte idején fölbomlik közte és a lány kö­zött a szolidaritásnak ama torz formája, amely a Vajkay ház ha­mis atmoszférájú világában jelen van; ennek a folyamatnak az ábrázolása rendkívüli írói teljesítmény. Számomra egyáltalán nem tűnik túlzásnak Kosztolányi lelkesedése, mellyel az általa csodált Iván lljics halálához hasonlította saját művét.

Igen lassan szövődő folyamatról van szó. Lélektani alapokon nyugszik, már-már aggályoskodóan aprólékos fölvezetésben, még sincs egyetlen bizonytalan pontja sem, amely szervetlenül illesz­kedne hozzá. Vajkay szempontjából azért van súlya, mert az dől el, hogy jól vagy rosszul megválasztott szolidaritás-e az övé? A Tizedik feje­zet „nagy leszámolásához” hosszú út vezet. A fősze­replő szerepvállalása Ijassal és Cifra Gézával szemben azt a föl­ismerést táplálja, hogy az a kép, amelyet a regény őriz róla, sok­féle módosuláson megy át: még önleleplező megnyilvánulásaiban is ellentétes minőségek kapnak teret. A főhős természete feszült­ségekkel teli. Két okból: először, mert az élet valóságos körül­ményeit eltorzítja maga körül akkor is, ha már csak közvetetten van szó Pacsirtáról; másodszor pedig azért, mert kevesebbet tud gondolatilag földolgozni a világból, mint amennyit érez, érzel­meivel átfog, felölel. Össze­zavart életérzésének példája a Cifra Géza fölötti ítélkezés, érzelmi be­foga­dó­képes­ségé­nek, bizonyos irányú affinitásának megnyilvánulása Ijas iránti rokonszenve. Szemléletének kicsinyességére utal, hogy nem tud véglegesen le­számolni Cifrával, sőt minduntalan visszatér hozzá: nem képes megbántottságának méltóbb tárgyat találni abban a sárszegi tár­sadalomban, ahol a göthös vasutas a tabló legparányibb részlete csupán. De a fő motívum más: azért nincs meg benne semmi engedékenység Cifrával szemben, mert ez apaszerepének mara­déktalan kitöltéséért vívott harcát veszélyez­tetné. Az Ijas iránti rokonszenves passzivitás más kérdést vet föl, hiszen Vajkay számára is nyilvánvaló, hogy a költő előtt föltárultak családi, em­beri titkai. Vajkay kétféle magatartását az magyarázza, hogy az egyik szereplővel szemben képes, a másikkal szemben képtelen az emberi megértésre. Indokolt ezért a két regényalak szerepkö­rével megismerkedni, hiszen mindkettőből Vajkay belső világának uralkodó vonásaira következtethetünk.

CIFRA GÉZA SZEREPKÖRE

Kosztolányi Vajkayt olyan emberként jellemzi, aki nem várja sorsának jobbra­fordulását. Beletörődött abba is, hogy nem tör­ténhet már fordulat Pacsirta körül; a lány kiházasítása dolgában közbenjáró szerepre nem adatik mód neki.

Pacsirtának nincsenek kérői; Vajkay személyes válságként éli meg ezt az állapotot, olyannak tartja, amely egy tágabb emberi közösségtől szakítja el. Akivel szemben viszont – önbecsülésének látszólagos megőrzésével is – kimutathatja haragját, éppen az a Cifra Géza, aki Pacsirta utolsó szóba jöhető kérője volt. Persze, mindjárt hozzá kell tenni: abba a nem túl gyakori eseménybe, hogy a vasúti tiszt megjelent a Vajkay háznál, a szülők inkább saját kívánalmuk testet öltését vetítették bele, mintsem hogy két lábon a földön állva, okos realizmussal kezelték volna a két fia­tal – amúgy is kényszeredett – találkozásait. Cifra Géza emlé­kétől ennél fogva képtelenek meg­sza­ba­dul­ni: „Évek óta tárgyal­ták Cifra Géza sápadtságát és soványságát, titkos betegségét, mely időnként változott – mondja róluk az elbeszélő –, és min­dig megjósolták közeli halálát is, márciusra, októberre.”

Cifra hozzátartozik a Vajkay szülőkhöz; a regényben egyszer sem jelenik meg anél­kül, hogy ne lenne a közelében Vajkay. Cifra olyan jelentéktelen figurája a sár­sze­gi életnek, hogy se önálló­sága, se személyisége nincs, csak éppen szerepköre van azál­tal, hogy köze van Vajkayhoz, de erről ő alig is sejt valamit. Fogal­mazhatnánk úgy is, hogy Cifrával a szerepükből kiesett szülők vívják szinte életre-halálra szóló harcukat.

Hogy mindez hogyan történt, s hogy milyen lélektani megala­pozottsággal, arra akkor tudunk felelni, ha nyomon követjük Cifra felbukkanásait a regényben.

Cifra Géza külsejének leírásával az elbeszélő a betegség, az elsorvadás, a halál képzetét kelti föl. Külső megjelenítése mara­déktalanul illik az ábrázolt tárgyi világhoz: Cifra éppúgy halálra van ítélve, mint Sárszeg. Túlzás nélkül elmondható tehát, hogy környezetének jellegzetes alakja. A göthös vasutas bemutatása és a város általános jellemzése az élet egyazon lényegéről árulkodik:

Cifra „Pár díjnokkal, obskúrus hivatalnokkal szokott összejönni, kik az ő társadalmi helyzetén is alul állottak, de silány szellemi világuk közelebb esett az övéhez, job­ban illettek hozzá, mint bárki más. (…)

Mihelyt értelmesebb emberekkel került össze, rosszul érezte magát, gyötrelem tükröződött arcán. Kín volt rá­nézni. Félt mindentől. (…) Mosolygott, elkomorodott. Hideg-meleg borzongatta.”

(Harmadik fejezet)

A város számtalan negatív értékelést kap a regényben: a fél­kulturáltság városa, szel­lemi elkorcsosulás, a hagyományok ki­üresedése jellemzi, ahol semmiféle igény sincs emelkedett szelle­mi értékek megszerzésére, ahol értéknihilizmus temet maga alá min­dent, és ahol a betegség, a májzsugorodás és tuberkulózis az úr. A vasutas emberi je­len­téktelensége tehát szembetűnő, s az is, hogy Sárszegen a hanyatlás jelei vannak túl­súlyban. Vajkayékat mégis élénken foglalkoztatja Cifra Géza személye, szinte sza­ba­dulni sem tudnak tőle, alakja pedig rögeszmésen megnő a sze­mükben oly­annyi­ra, hogy az elbeszélő szerint „legendákkal öve­zik”.

Sejthető tehát, hogy Cifra viselkedése miért olyan föltűnően zavart Vajkayékkal szem­ben. De megvan Vajkayék számára is az indíték és a lélektani megokoltság, csak­hogy a józan tudomásul­vételnek nincs helye világukban. Az a hangnem, amellyel a regény­író beszélteti őket a Cifrával kapcsolatos szituációkban, ironikus és gúnyos – ez tom­pítja sértettségük, megbántottságuk élét. De más­féle beszédmódnak, érzelmi-indulati állapotnak is megtaláljuk a létjogosultságát: amikor Vajkay részegségében rátalál Cifrára, maga is rádöbben arra – mintha hirtelenül az alkoholos állapot világo­sí­totta volna meg –, hogy erőszakolt bármit is Cifrára há­rítani. Persze, most is a gúny él benne, a felsőbbség tudata, de a lenézésben most több a keserűség, s az, amit talán úgy lehetne rögzíteni, hogy egyén fölötti erő, hatalom, amire, ha szinte csak pilla­na­tokra is, de ráérzett Vajkay:

„– Semmit nem parancsolok – mondta Ákos csúfondáros éllel –, egyál­talán sem­mit sem parancsolok. És nem is kérek tőled sem­mit. Csak látni akartalak – és gú­nyo­san hajlongott előtte, most már egész törzsével.

– Nagyon megtisztelsz, ülj le, kedves bátyám!

– Nem ülök le – szólt önfejűén –, csak mulass to­vább – tette hoz­zá mást gondolva –, szervusz!”

(Kilencedik fejezet)

A nehéz este után, ólmos tagjaival, az alkohol hatásával sza­badabb tér nyílik meg Vaj­kay előtt: fölrémlik kiszolgáltatottsága; e belső történés létrejöttéhez járult hozzá le­szá­mo­lása Cifrával, bár ennek érvényessége korlátozott, hiszen Pacsirta meg­ér­ke­zé­se­kor Vajkayék ugyanazokat a nevetséges gondolatokat pendítik meg Cifrával kap­cso­lat­ban, mint korábban:

„Vajkayné azt érezte, hogy ez az ember mindenre ké­pes, titkos üzelmekre, sik­kasz­tásra, talán még gyilkosság­ra is. Aztán milyen be­te­ges, rá sem lehet ismerni. Össze­néztek az öregek, és néma pillan­tá­suk­kal megint eltemet­ték, megállapítván, hogy vége. Márciusra, ak­kor­ra bizto­san vége.”

(Tizenegyedik fejezet)

Az átváltoztatás, Cifra alakjának átformálása, megnövesztése belső eredetű Vajkayéknál; ezt akkor látjuk világosan, amikor megtudjuk, hogy Ákos kísérletet tesz arra, hogy eltávolítsa tőlük Cifrát: „nem is volt nemes ember, csak afféle közönséges jött-ment” állapítja meg róla; rögtön utána a Vajkayak és Bozsók hosszú múltját emlegeti föl. Ez a szembeállítás arra hivatott, hogy társadalmi távolságot állítson föl közöttük, hogy úgy működhes­sen, mint valamiféle gyógyír; ez a mozzanat Vajkaynak abból a szemléletéből táplálkozik, hogy a világot hierarchikus osztály­viszonyokon ke­resz­tül látja. De mivel az eltávolítás alapvetően lélektani indíttatású művelet, az efféle mód­szer védettséget nem jelent. Nála sem jár számottevő eredménnyel. Vajkayék képtele­nek napirendre térni Cifra fölött, de ismét igazolást nyert az a korábbi fel­te­vé­sünk, hogy érdeklődésük nem a személynek szól, hanem egy szituációnak, amit az is alá­támaszt, hogy Vajkayék belső nézőpontján keresztül jelenítődik meg a regényben a vas­utas alakja. És a róla rajzolt kép mindig gúnyt, csúfolódást fog­lal magába, de nem abból a fajtából, amelyik fölszabadít, nevet­ségessé tesz, hanem ellenkezőleg: amelyik gyűlöletet tartalmaz a másikkal szemben.

Mi szűrhető le mindebből? Többféle magyarázat is lehetséges: Vajkayék számára Cifra egyáltalán nem a sárszegi élet egyik nyomorúságos figurája – amilyennek az elbeszélő leírja –, ha­nem az egyetlen ember Sárszegen, akivel szemben méltóságukat kimutatni kötelességük, hiszen úgy érzik, hogy sérelem esett raj­tuk, amiért Cifra nem vette feleségül Pacsirtát. Aztán azért is üt rajtuk nagyot a vasutassal való találkozás, mert reményeik meg­hiúsulását, kudarcát juttatja eszükbe. Képzelgésükben akkor ér­nek valamiféle megnyugvás közelébe, ha betegségét, közeli halá­lát jósolják Cifrának, ez azonban hiábavaló kívánalom marad. Vajkay álmában Pacsirtát halottnak látja. A pszichológia tanítása szerint az álom és a fantázia működési mecha­niz­musa az áttételen alapul: vágyat valósítanak meg, az egyén vágyainak telje­sülése tör­ténik meg általuk, bennük. Vajkay előtt nemcsak álomképek, hanem fantáziaképek is megjelennek; funkciójuk az álomképeké­vel megegyező módon építi tovább a re­gényt, tehát közvetetten Vajkaynak Pacsirtához fűződő viszonyát mutatják be, árnyal­ják tovább a közvetlen módon erről közölteket. Cifra szerepköre tehát ebből a szem­pont­ból korántsem esetleges és véletlenszerű: a szülők szerepvesztését szemlélteti, jellemüket szervezi.

SÁRSZEG RAJZA: „AZ ÉLET KÉPEI”
(IJAS MIKLÓS SZEREPKÖRE):
KOSZTOLÁNYI MŰVÉSZI INDÍTÉKÁNAK
MEGJELÖLÉSE A REGÉNYBEN

A regény szereplői közül Pacsirta mellett – önmaga helyzetére vonatkozóan – Ijas Miklós rendelkezik a legvilágosabb tudat­tal. Sárszeg hétköznapi világa őt nem tudta teljesen bekebelezni, maga alá temetni, persze bármennyire is kívül van léte – költői tevékenységén keresztül – a sárszegi élet keretein, bizonyos tekin­tetben Sárszeg íratlan szabályai rá is érvényesek; Vajkay így látja őt:

„(…) ezen a fiatal arcon észrevett valamit. Emlékezte­tett kicsit Vun-csi arcára, mely sárgára volt mázolva, vas­tag festékkel, és ál­ar­cot viselt. Mintha álarc lenne Miklós arcán is. Csakhogy kemé­nyebb álarc, kővé vált fájdalom­ból.”

(Hetedik fejezet)

Tehát bizonyos színháziasság, amely többször megjelenik ha­sonlatként a re­gény­ben, őt is körüllengi. Idegenszerűség van benne Vajkay számára: Ijas újszerű élet­föl­fogá­sát nem érti meg, de nem ellenszenves neki a fiatalember. A két szereplő fel­szí­nen megmutatkozó viszonyára az a jellemző, hogy Vajkayban a szín­házi élmény emlék­képe tolul föl, Ijasban viszont régimódi ember képzetét kelti a másik. A regény­ben megjelenő világszemléletek tekintetében is két jellegzetes típus: Ijast a fölül­emel­kedés ener­giája hajtja, egyértelműen értelmiségi-polgári létre törekszik, Vaj­kay viszont egy nemesi értelmiségi szemlélet képviselője, olyané, amelyen túlhaladt az idő. Ijasban magasabb érzelmi és gondolati indítékok működnek: törekszik a századforduló szellemi áram­latainak befogadására, maga is szecessziós költő. Többre vágyik annál, hogy a sárszegi élet, s egyáltalán a vidéki élet sorvasztó kisszerűségével meg­békél­hessen, bár Sárszegen való veszteglése azt mutatja, hogy egyelőre nem túlságosan kapós, mint költő. Egyéni életcélja viszont, amely éppen művészi hajlamaiban mu­tatkozik meg, költői érzékenységben oldódik föl, az elbeszélőnek módot nyújt arra, hogy az ő nézőpontjából az egyik legbiztosabb rálátás nyíljon a sárszegi élet képeire – hamisítás nélkül. Ijas nem lekötelezettje senkinek, nem kötik béklyóba az úri társaság visel­kedési szabályai, megélhetését újságírói munkával biztosítja, s ezzel bizonyos fokú függetlenségre tesz szert: megvan benne az erkölcsi alap is ehhez a szerep­kör­höz, bár itt már találkozunk negatív értékmozzanattal, de ez nem töri le az olvasó rokon­szenvét iránta, és a szerepkörét sem befolyásolja túlzottan. Nem lehet ugyanis egy­értel­műen eldönteni, hogy Lator Margithoz, a kitar­tott színésznőhöz való viszonya pusztán költői hóbortjából követ­kezik-e, vagy még ő, a lázadó költő, sem képes környezetének visszás hatásától megszabadulni, s esetleg már csak azért sem tel­jesülhet elvágyódása, mert ő sem képes kikerülni a hamis atmoszférájú élet nyomása alól. Önismeretéről többet, költői tehetségéről keveset tudunk, ezért a kérdést nehezen tudjuk eldönteni. Kér­déses az is, hogy egyáltalán remek költő-e, ahogyan önmagáról beszél: az olvasó számára mindenesetre értékesebb az a vonása, hogy nagyfokú érzékenység van benne, ezért igen közelinek érezheti magához. Szerintem Ijasnak a regényben az a feladata, hogy föltörje a hamis látszatok vilá­gát. Nézőpontja tehát kitün­tetett pozíció: előtte tárulnak föl a Vajkay ház titkai, rajta ke­resztül érvényesíti és terjeszti ki az egész regényre a részvétet – társadalmi értelemben is – az elbeszélő.

Vajkay és Ijas beszélgetéséből, amely a regény szimmetriáját jelentő hetedik feje­zet­ben zajlik le, az derül ki, hogy hogyan látjuk egy kívülálló szemével Vajkay prob­lé­má­ját. Eddig a feje­zetig élettevékenységein, morfondírozásain keresztül ismertük meg Vajkayt, s magát a lelkét emésztő kínt; a hetedik fejezet azért keltheti másféle hite­les­ség érzetét, mert a történet egy másik szereplője – akit nem érint mélyen, életrajzi érte­lemben Vajkay konfliktusa – beavatódik a titokba.

Korábban a történet szempontjából Vajkay, Pacsirta és az el­beszélő megszólalásai voltak irányadók, valamint a vonaton utazó papé, aki az egész regény üzenetét is közvetítette; az ő üzenete azonban más léptékű, az írói célkitűzésnek felel meg. A pap ki­jelentése: „Ö tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy”, közösségvál­lalás a szenvedőkkel. Ijas is közösséget vállal Pacsirtával, amikor azt írja a jegyzetfüzetébe róla:

„Szegény Pacsirta szüleivel éjfél után megy. Széchenyi utca. Hordár.

A jegyzetkönyvet visszatette zsebébe. De aztán még egyszer kivette, hosszan bámulva a jegyzetet, valamin tépelődve.

És kezébe kapva irónját, három nagy felkiáltójelet írt utána.”

(Tizenkettedik fejezet)

A regénynek ezen a két pontján az elbeszélő és a szereplők tá­volsága rendkívül le­rö­vidül. Az elbeszélő és a regényalak volta­képpen helyet cserél egymással, amennyi­ben igazolható az a fel­tevés, hogy Kosztolányi itt teszi nyilvánvalóvá az olvasónak mű­vészi szándékát, amelyet a Pacsirtán keresztül akart megfogal­mazni.

Tudvalevő, hogy a regénnyel kapcsolatban közvetlen életrajzi indítékra lehet hi­vat­kozni; felesége okos könyve bőségesen tájé­koztat erről. Kosztolányi is személyes ügy­ként kezeli a kérdést, a publikálást halogatja, kikéri családja véleményét, de a lebe­szé­lés ellenére mégis közölni kezdi a regényt a Nyugatban. Habozását a családja iránt meg­nyilvánuló szemérme motiválta. Tisztában volt vele, hogy húga szerencsétlen meg­jelenése, arcvonásainak durva esetlensége árnyékot vet a család életére, s az iro­dal­mi alkotásban való kitárulkozást nem a jobbító szándék jelzésének vélhetik Sza­bad­kán.

Különös felelősség nyomasztja. A regény publikálásának a megtörténte azonban nem tartozik a Kosztolányi-rejtélyek közé. Maga is érzékelte, hogy minőségileg több­ről és másról van szó a Pacsirta esetében, semhogy leszállíthatná egy magán­életi jelenség szintjére azt a problémát, amely foglalkoztatta. Alkotói önbecsü­lésének szét­zúzása nélkül nem vonhatta volna vissza ezt a regé­nyét, igaz nem is akarhatta: a művé­szileg megformált mondani­való igazsága a fontos, ejtsen bár égető sebet egyé­nileg, közös­ségileg.

Az elmondottak irodalomtörténeti következményének tekin­tem, hogy talán a XX. szá­zadi magyar regényirodalomban a Pacsirtában ábrázolták az emberi létet a leg­sivárabbnak. Ebben a regényvilágban még a viszonylag elviselhető élet létrejöttére se lehet meg az esély, a körülmények pedig csakis a kegyetlen ön­rombolások árán sze­lí­díthetők valamennyire is; elfogadható ke­retté a teljességgel lefokozott lét válik a sze­rep­lők számára – ezért lehet az, hogy egy rendkívül zárt, lineáris eseményláncolatú tör­té­netben regénykezdet és végkifejlet között, annak ellenére teremtődik szinte el­vi­sel­hetetlen feszültség, hogy a szereplők hely­zete mitsem változott: a Pacsirta regény­világára az állókép a jellemző. Ezen a családi tablón semmi sem mozdul el, ha mind­három szereplő – Vajkay, a felesége és Pacsirta – jelen van: az­zal, hogy Kosz­tolányi kivezeti a történetből a csúnya vénlányt, mintegy a családi tabló előt­ti „másik” időt fedezteti föl újra a házaspárral. A tabló jelentéséhez képest gya­ra­po­dik vagy szegé­nyül Vajkayék belső világa – attól függően, hogy ho­gyan avat­kozik bele a szereplők között létrejött néma megegyezés maguk­nak a sze­rep­lők­nek a sor­sá­ba. Ezt a furcsa, meg nem nevezett, ki nem mondott, de az élet­módon, élet­föl­fogá­son keresztül kife­jezésre juttatott néma egyezséget szoro­sab­ban va­la­mi­féle ki­egye­zés­nek nevezhetnénk, amely úgy mutatkozik meg, hogy reális mó­do­sí­tá­sá­nak a he­lye nincs a regény alapeszméjébe beépítve. Ennek a jelenségnek van döntő szerepe ab­ban, hogy a regény világképe az emberi lét hihetetlen sivárságáról árulkodik. Fékez­he­tet­len hatalom a regényben a hanyatlás; bemutatása áttételek nélkül történik, s előre­tö­rése a regény minden síkját érinti, ezért hozzájárul az olvasás során kialakuló sivár­ság­érzés erősítéséhez.

Ami ebből Kosztolányira nézve következik, az az, hogy ön­maga szerepválsága, krízis­tudata művészileg megjelenik; má­sodlagos tendenciaként jelen van ön­stili­zá­ció­ja, innen a részvét, az a minőség, amely hallgatólagosan is példaszerűvé teszi a mű­vet abban az értelemben, ahogyan Kosztolányi teljes emberi és művészi figyelmét egyet­len tárgyra koncentrálja. Barta János, akinek a véleményére fél évszázados távlatból is érdemes oda­figyelni, éppen emiatt gondolja Kosztolányi „legtökéletesebb al­ko­tá­sá­nak” a Pacsirtát, s a maga értelmezését közreadva róla így ír: „Ez a műve Koszto­lá­nyi­nak, amelyben a legtisztábbra tudta szűrni a mások életén érzett fájdalmas rész­vétét.” (Barta János: Vázlat Kosztolányi arcképéhez. A Klasszikusok nyomá­ban c. kö­tetben. Bp., 1976. 445. old.) Magam azzal toldanám ezt meg, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert hihetőleg nem külsőség a regényszöveg elé vetett ajánlás: Őneki. Nyugtázhatjuk a filológiai tényt is magyarázatként, miszerint az ajánlás címzett­je mögött valóságos, élő személy van, az író húga, Kosztolányi Mariska; de joggal gondolhatunk megfoghatatlan személyre is, hiszen az ajánlás – is­mer­ve az egész regény gondolatkörét – az értelmezésbe korántsem jelentésszűkítő kor­lá­to­zást vezet be, ha­nem éppen ellenkezőleg hat. Ajánlatos itt azt tekintetbe venni, hogy a végső, szinte már embertelen egyedüllét és magány meg­fogalmazásakor Pa­csir­ta eljut az elrejtettségtől a nyílt kimon­dásig. Nem túlzás talán föltételeznünk, hogy Kosztolányi hely­zete párhuzamot mutat ezzel; emberileg legalábbis érezhetett így, önmagának hajlékot keresve.

Ijas alakjának megalkotásában közrejátszott Kosztolányi sokat emlegetett alkati vonása, a másik ember élete, sorsa iránti részvét képessége. A részvét a lélek állan­dó­sult állapotát tekinti tárgyá­nak; Vajkayban ezért fogalmazódhatnak meg efféle gon­do­la­tok a költővel való beszélgetés közben:

„Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt.”

Korábban Vajkay alkati tulajdonságaként beszéltünk arról, hogy érzeteit nem ki­mond­ja, hanem a lélek legbelső köreibe utal­ja; ebből következik, hogy nagyon kevés szó­val beszél, leginkább közhelyes formákkal nyilvánít véleményt, sokszor hallgat. De mind szárazon megfogalmazott mondatai, mind pedig hallgatása lelki magatartását for­málja, valamilyen belső történést kísér. Ezek Pacsirtával függenek össze. Azt mond­hatjuk, hogy őt csakis az mozgatja, az ellen a kép ellen tiltakozik, azért a képért áll ki, amelyet Pacsirtáról őriz magában. Vajkayt tehát nemcsak meg­csontosodott szem­lélete teszi alkalmatlanná arra, hogy ne közhe­lyekkel mondja ki véleményét a vi­lág­ról: Pacsirtán kívül számára más életprobléma nem létezik. Rövid mondatai iga­zá­ból nem valóságos párbeszéd részei; például:

(Ijas) „Az apját emlegette. Őt, kiről soha senkinek sem beszélt, azt, amit szégyen­kezve, óvatosan rejtegetett. Ez közelebb hozta Vajkayékat, kik egyszerre mondták:

– Szegény, szegény.”

Vajkayék kijelentésének érczhetőleg nincs valóságos tartalma, annak ellenére sem, hogy megindul bennük valami, amikor Ijas a vállára nehezedő családi örökségével elő­hozakodik. Itt a szegény névszó még szinte mindenre vonatkozhat, tar­tóz­ko­dást éppúgy kifejezhet, mint sajnálkozást, s azért, mert nincs meg az önmaguk­ra vo­nat­koz­ta­tás személyessége, leginkább motorikus reakciónak hat; azért hangzik el, hogy Vajkayék mondjanak valami odaillőt. Kicsit hasonló a helyzet, mint amikor a család nőtagjainak arról a szokásáról értesülünk, hogy lépten-nyomon mindenféle alkal­makkor sírnak – viselkedésük egy korábbról ismert jegyét erősíti meg tehát az elbeszélő, amikor a reakciókat nem tudati történésű válasz kíséri részükről.

A motorikus válasz nem vagy alig veszi igénybe a tudat mű­ködését; amikor Ijas Pacsirtára tereli a szót, többnyire az asszony beszél. A beszélgetés jellege általános, de minden szó Ákos lel­kére telepszik, az ő tudatvilágába hatol – egyre mélyebb és egyre fájdalmasabb értelemmel. A nem tudati történésű válasz még artikulálódni képes a Pacsirta regényvilágában; még lehetnek rá szavak, amelyek ha tartalom nélküliek is, de elhangozhatnak. A legmélyebb fájdalom, mely fönnakad az érzetek s az értelem szűrőjén, amivel magára marad az egyén, néma, csak belülről hallatszik:

„Ákos botjával a falakat kopogtatta, hogy zajt csinál­jon, mert be­lül hangokat hallott, erősebbeket, mint a be­szélőkét. Azokat óhaj­totta elhallgattatni”.

Vajkay viselkedésmódjának, reakciójának lényege nem marad rejtve Ijas előtt, sőt a homályos sejtés mind élesebben körvona­lazódik benne; házukig kíséri őket, de a búcsúzást követően nem távozik el azonnal, hanem ahogyan egy költőhöz illik, át­en­ge­di magát az érzésnek. Tudjuk, hogy beállítottsága szerint megvan benne a részvét képes­sége, magatartásából nem hiányzik az együtt­érzés, a szolidaritás, s nem hiányzik belőle a felnőtt ítéleterő sem. Tapintata erénynek számít a sárszegi világban, melyben mint torzító tükörben jelenik meg az ember élete.

A fejezet a regény szimmetriatengelye; kétféle okból is betölti a cezúra szerepét, de ez a szerep egyazon lényegű: először, mert egy kívülálló nézőpontjából rálátás nyílt Vajkayék életére, s ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. A külvilág elutasítása helyett másnak kell következnie, a világ reális törvényeit nem lehet öncsalás nélkül elkerülni. Másodszor pedig azért, mert Ijas „a sárszegi élet képeinek” társításával jelzi azt, hogy bármiféle irányultságú ütköztetés eredménytelen marad. Az itt élőkben az az egyetlen közös vonás, hogy „nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák”.

A REGÉNY KÖRNYEZETLEÍRÁSA;
A TÖRTÉNET SZÍNTERE: SÁRSZEG;
A SÁRSZEG-TÉMA GYÖKEREI KOSZTOLÁNYINÁL

Milyen város Sárszeg? Az emberi élet miféle megvalósulását teszi lehetővé a sár­sze­gi társadalom? Az első kérdést az elbeszélő, a másodikat Sárcsevits értelmezi a Pacsirta szövegében:

„Sárszeg kis pont a térképen. Semmi nevezetessége sincs, csak egy zenedéje meg egy rossz közkönyvtára van, az emberek alig is­me­rik, megvetően emlegetik, de vasár­nap délelőtt a Szent István-temp­lom előtt, a derült kék égben, láthatatlanul és irgal­ma­san, igaz­sá­gosan és rettenetesen ott lebeg az Isten, ki mindenütt jelen­levő, és min­de­nütt ugyanaz, Sárszegen éppúgy, mint Buda­pesten, Párizs­ban és New York­ban.”

(Ötödik fejezet)

„Sárcsevits egészen elolvasta a Le Figarót, az apróhir­de­téseket is, az utol­só betűig. Bámulta a mulatókat, csó­válva a fe­jét. Ő semmit sem érzett. Csak azt, hogy kár ennyi időért, ennyi fá­rad­ságért. Micsoda pazarlás is, mi­csoda szóbeli tékozlás, szét­szórni azt, amit átélünk, ki­loccsantani a borral együtt a padlóra. Va­la­hol a Szajna partján ennyi jó szándékból, ennyi színből és érzés­ből épít­mé­nyek emelkednének, könyvek íródnának. Ha el­monda­nák az urak, mi jár ilyenkor fejükben, abból több könyvet lehetne írni, mint amennyi a sárszegi kaszinó könyvtárában van, melyet sen­ki sem olvas, csak ő meg Galló ügyész és szegény Olivér, ki, mi­előtt a sír­ba száll, tudni óhajt egyet-mást erről a szörnyű világ­ról.”

(Kilencedik fejezet)

A két részletnek több eleme kapcsolódik egymáshoz; sőt egy­fajta mozgásirányról is értesülünk, hiszen a Sárcsevitshez köthető értelmezésből kiderül, hogy Sárszeg, a kis pont, tovább zsugoro­dik: nemcsak földrajzilag esik távol Európától, hanem szellemi­leg, erkölcsileg is.

A Pacsirta regényalakjai közt több olyan szereplőre akadha­tunk, akiket ér​te​lem és cél nélkül vonszol maga után az élet; Sárszeg úri közönsége mellett ebbe a ka​te​gó​riá​ba sorolható a kis­város egymással marakodó színészvilága. Azok, akik ehhez a réteghez tartoznak, a művészi szabadság jegyében élnek, de visel­kedésükre ugyanaz az olcsó színpadiasság nyomja rá bélyegét, mint a Gésák című előadásra. Könnyen átlátható, leleplezhető valóságsík az övék; bár kívülről másféle törvényeknek engedel­meskedő közösség jelenik meg velük a regényben, még Vajkay is észreveszi, hogy csalnak, s ez a felismerése mélyebb értelem­mel társul; föltör belőle valami bal​sej​te­lem, romboló hatást lát benne, vérszegénységet és festéket, ijesztő kétértelműséget. A kulisszák mögött és a rivaldafényben más és más arca tűnik föl Orosz Olgának, a helyi primadonnának: a színpadon tündöklő nőből a színház előcsarnokában a „halál költészete” árad.

Az operettes világ testetlen ábrándjai csakis Sárszegen szol­gálhatnak vigaszul, ahol megtisztulásra, fölemelkedésre nincs mód; ennek újabb bizonyítékával szolgál a tizen­egyedik fejezet.

„Sárszeg kis pont a térképen” – közölte az elbeszélő az ötödik fejezet első mon­da­tában, a Pacsirta viszonylag korai szakaszán; a regény távlatának elő­ké­szí­té­se­ként olvasható tizenegyedik feje­zetben, a pesti gyors berobogása után, a tovább­utazó utasok a külvilág nézőpontjából is osztják az elbeszélő vélekedését, sőt lep­le­zet­len lenézést mutatnak Sárszeggel szemben. Előbb „gőgös pestiekről” olvasunk, aztán azokról, akik továbbutaztak:

„Azok, akik továbbutaztak, nem sokáig néztek ki a jelen­ték­telen állomáson. Leg­föllebb félrevonták a füg­gönyt, aztán megint összecsukták, fitymáló arckifejezéssel. Egy villanyfényes ablaknál európai kényelemmel fölsze­relt, külföldinek tetsző hölgy állt, sállal a nyakán, s a rozsdás, szivattyús kutat meg az állomásfőnök abla­kai­ban levő muskátlikat nézegetve ábrándozott, micsoda nyomo­rult fészek lehet ez itten.”

A regény nem cáfol rá sem az első, sem a második értékminő­sítésre; az állomás­épületre csak futó pillantást vető idegen sejtése igaznak bizonyul, hiszen a sárszegi értelmiség azért jár ki a pesti vonathoz, „mert egyetlen szórakozása az volt, hogy akár érkezett valakije, akár nem, kisétált a vonat elé, hogy szemügyre vegye az utasokat, beleringassa magát pár percig a nagyvárosi élet in­cselgő káprázatába”. Ijast az köti Lator Margit színésznőhöz, aki más szeretője, hogy mindketten Budapestre vágya­koztak; a vo­natból kitekintő külföldi nő ironikus minősítése Sárszegről akkor telje­sedik ki igazán, ha emlékezetünkbe idézzük a város őrlelkének, Sárcsevitsnek az alakját, aki „olvasván a Le Figaro-t, ha­ladt a művelt nyugattal, a fölvilágosodott euró­pai népekkel, előre”. Az ábrándozás kétféle formája, a külföldi nőé és a sár­szegi értel­miségé, kínos feszültségbe kerül egymással, amit Sárcsevits mindennapos tevékeny­ségének újbóli fölemlítésével még meg is növel az elbeszélő; a jelenetsor Ijasnál ér véget, de nem oldódik föl: Ijas, akit nem közöl Kiss József lapja, A Hét, „csa­lódását átjátszotta bizonyos általános, századvégi mélabúra”.

A Pacsirta szellemisége alapján hangsúlyozottan századvégi re­génynek te­kint­hető, ezért szerintem a Sárszeg-téma jóval túlmutat önmagán, és az írói ábrázolás tárgyává az Osztrák–Magyar Mo­narchia fölbomló világát teszi meg. Sárszeg többféle néző­pontból történő leírása nemcsak hogy kiegészítője lesz a szereplők egy­más közötti konfliktusának, hanem a különféle minőségeket egy­másba is fordítja. Ezért gon­dolhatja Ijas, hogy a körülötte élő emberek „mennyire atyafiai mind. Mélyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze”.

A „századvégi mélabú” ironikusan kifordított formája Werner vadászfőhadnagy alakján keresztül konkretizálódik abban a mo­narchiaképben, amely a regényben jelen van. Jelenkiterjesztő funkciójára Szegedy-Maszák Mihály hívta föl a figyelmet. (Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség és transzcendencia a Pacsir­tában. A rejtőző Kosztolányi c. kötetben. Bp., 1987. Szerkesztet­te: Mész Lászlóné. 77.) Az Osztrák–Magyar Monarchia hadse­rege szupranacionális, nemzetek fölötti haderő volt, a birodalmi érdekeket szolgálta; azt is mondhatnánk, hogy a legfelsőbb had­úr, Ferenc József mellett az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen valóságos, össz­biro­dalmi intézménye, s mint ilyen, jelkép is egy­úttal. Sokat mondó az a tény, hogy Kosztolányi a regény katona­alakját nem a közös hadsereg mellett létrehozott Magyar Királyt Honvédség tisztikarából veszi, noha a sárszegi úri világ panop­tikuma jórészt a magyar nemesség képviselőiből tevődik össze. Mi teszi indokolté a magyarul nem beszélő, morva származású osztrák főhadnagy szerepeltetését?

Mindenekelőtt az, hogy a regényben fölépített világ nem vala­mi elszigetelt jelen­ség, a hanyatlástörténetet egyidejűleg fölismer­heti az olvasó nemzeti és monar­chi­kus ke­retek között. Az általá­nos tendenciák azonosak: Környey Bálinték önmagukat pusz­tító mulatozása nem esik kívül a k. u. k. katonavilágán. A párducok szét­hullott­ságá­val jól összefér Werner bomlottsága, a főhad­nagyban elburjánzott ostobaság; őt nem­csak hogy magával ragad­ja a feudális világra emlékeztető tébolyult visel­ke­dés­sab­lon­ja, hanem túl is tesz rajta; de amit csinál, jellemzően k. u. k. katona­virtus, alkalmas arra, hogy megörökítessék a párducok jegyző­könyvében.

A gőzfürdőbeli jelenethez hasonlóval a monarchia utolsó pe­riódusában írott iro­dal­mi alkotásokban gyakran találkozhatunk. Legszembetűnőbb példákkal a cseh pró­za­írók szolgálnak, akik sajátosan népi jellegű humorral és iróniával ábrázolják a közös had­seregben uralkodó ezoterikus viszonyokat, az értelem zászló­jának lehanyatlását, a feje-tetejére állított zűrzavart. Werner Hasek és Olbracht katonaalakjaihoz képest sem jelentéktelenebb, bár mellékszereplő, s csupán egyetlen vonást látunk meg benne, in­fan­tilis beszámíthatatlanságát. Arra alighanem fölösleges gon­dolni, hogy Koszto­lányi a közös hadsereg szellemének bírálatát egyetlen epizódra hagyatkozva kívánta el­vé­gezni; arra viszont igen, hogy a monarchikus keretet akarta erősíteni vele, a re­gény­ben elgondolt világot egy a korábbiakban megismert valóságtól messze eső részelemmel kiegészíteni. Az elbeszélő rendkívül röviden szól Wernerről, mégis mindent meg­tudunk róla, s e tudá­sunk elégséges ahhoz, hogy a Pacsirta regényvilágának organikus részét lássuk benne, és egy új dimenzióból tanulmányozhassuk a regény színteréül szolgáló várost.

Fölvetődik a kérdés: hányféle környezetleírást kapunk a vá­rosról?

Tudvalevő, hogy Kosztolányinak ez a regénye zártságával és összetettségével ki­vé­teles helyet foglal el nemzeti irodalmunk­ban; a viszonylag kis terjedelemért a fön­teb­bi két vonás bősé­gesen kárpótolja az olvasót. Kosztolányinak sikerült az, ami csak igen keveseknek a prózaírásban: az epikai anyag hatékony tago­lása és a szerkesztés párat­lan egységessége. Az első az elbeszélő műfajra jellemző közlési sajátosságok koncentrált alkalmazásá­ból, a második az elbeszélt történet elemeinek és a háttérként működő környezet bemutatásának pontos arányából következik. Kosztolányit tehet­ségének természete mindig is a szerkesztés nagy formátumú művészeként mutatta: azzal, hogy a Pacsirta a való­ságos tér és idő képzeletét kelti föl az olvasóban, a művészi el­rendezettség tudatossága nyer igazolást.

A Pacsirta világa az írói szerkesztés elemeivel fölépített világ, de ki­ala­ku­lá­sa nem egyik napról a másikra történt, hanem hosszú fölkészülés eredménye.

A művészi küldetésre mindenkor sokat adó Kosztolányinak van egy hírlapi tárcája 1910-ből, az Alföldi por, amelyben „az új bácskai regényt” kéri szá­mon, föl­téte­lez­he­tőleg önmagától. Fia­talságának hősies énkultuszától minden­esetre nem esik túlzottan távol őt meglátni abban a szerepben, amit cikkének végén az el­képzelt regényírónak szán:

„Most szinte átélem az új bácskai regényt. A címet már meg­adtam hozzá. Az alföldi por. A gombhoz csak a ka­bátot kell fel­varr­ni. Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi em­bert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyájába, és még töb­bet tesz kehessé, rövidlátóvá és vidékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regény­írót?”

Az Alföldi por tehát igen korán jelzi Kosztolányinak azt az irodalmi szán­dékát, hogy szülőföldjének pusztuló világáról művé­szi látlelet maradjon fönn. Tud­juk, hogy az író több témáját új­ságcikk formájában vetette először papírra, de egy­úttal az is köz­ismert, hogy milyen mély kötődés kapcsolta szülővárosához, Sza­bad­kához, és tágabban a Bácskához. A Sárszeg-téma gyökerei is ide nyúlnak vissza, de öntörvényű irodalmi megjelenítése még sokáig váratott magára: a két sárszegi regény megírásában köz­vetlen szerepet ugyanis – a korábban érintett családi indíté­koknál nagyobb arány­ban – az a belső kétségbeesés játszott, amelyet a Trianoni béke­szerződést követően szülő­földjének elcsatolása oko­zott a számára. Úgy fogal­maznék mégis, hogy hosszabb folyamat eredményeként jön létre a fkzc«/?ában ábrá­zolt Sár­szeg-kép, amelyhez az Alföldi por szinte előtanulmányként hat; ma­gam ezt a korai tárcát különös nyomatékkai veszem figyelembe, amikor a re­gény­ben meg­je­le­ní­tett várost vizsgálom, mivel a Pacsirtában szereplő hely­ség kör­nye­zet­rajza és a tizen­három évvel korábbi újságcikk föltűnő hasonlóságról árul­ko­dik.

Ez a hasonlóság belső természetű abban az értelemben, aho­gyan „Bácska fő­vá­ro­sá­ban, a bor és a kedély fészkében”, az éle­tet élik; már a naptári idő föltűnő azonos­ságot mutat, hiszen az újságcikk „nyárrá forrott ősz”-ről ír, miként a regény első fejeze­tében az elbeszélő is az évszakok határára helyezi a történetet: „A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben feltüntette a hónapot (..a túláradó hőség közvetlen metaforája a Vaj­kayék kertjében tapasztalható „sárga tikkasztó hőség”. Az Alföl­di porban leírt város utcáin „füllesztő porfelhőkben” járnak az em­berek, itt Vajkayék utcájáról „már elfogyott az aszfalt, és két­oldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott”. Az első írói közlés sze­rint a sárszegiek „bámész kíváncsi kisvárosiak”, de a köz­vetlen leírás mellett – ugyancsak a harmadik fejezetben – értesülünk arról, hogy lakóihoz a műveletlenség és a kulturálatlanság is hozzátartozik. A Vajkay házat ért pletykákra éppen az a jellemző, ami a tárcában is olvasható: „a ferde szájú vidékies pletyka”. A két város külső megjelenítése közötti hasonlóság legérzékleteseb­ben a negyedik fejezetben látható; a mondatok szinte lefedik egymást. De ami mindennél fontosabb: a leírt jelenségek követ­kezetes elítélése. A megjelenítés tehát nemcsak írói rajz, hanem állásfoglalás egyúttal. Túlzás nélkül elmondható, hogy a szépíró és a tizenhárom évvel korábbi hírlapíró indítékaiban nincs szá­mottevő különbség. Ami hangsúlybeli eltérés mutatkozik, az a regényt minősíti: a Pacsirtában sokkal teljesebben van jelen a halál képzete, sokkal fájdalmasabb és közelibb az elmúlás érzete, mint az újságcikkben. Az utóbbinál az a benyomása támadhat az olvasónak, hogy iróniája fölényesebb annál, mint amit a nehéz mondanivaló még elbírna. Állításunkat az alábbi két idézet könnyűszerrel igazolja:

„Föléjük pedig szürke ezüstfátyolt vont a por. Sárszeg gyilkos pora, mely megtizedelte az itteni gyermekeket, s a felnőtteket korai halállal sújtotta.”

(Pacsirta)

„Ez a város este, mikor széles utcákon, füllesztő por­felhőben el­fekszik, olyan, mintha egy halott város lenne, egy ájuló múlt, em­lé­kek és jövőre edző tervek nélkül.”

(Alföldi por)

A por képzete egyaránt hozzátartozik a valóságos és az elkép­zelt városhoz, Bács­ka fővárosához és Sárszeghez. A jócskán kö­zeli kép persze nem vonhatja két­ség­be a lényeget: a regény a hírlapi tárcából megismert város új változatát hozza létre azzal, hogy mellékszereplők kerülnek a háttérrajzba.

Cifra, a szánalmas és idétlen mellékszereplő, a félkulturáltság­ban élő Sárszeg írói birtok­ba­vételére éppúgy alkalmas, mint a szellemi igénytelenség jellemzésére a Gésák betétdala:

„Csúf, csúf, csakugyan,
A kínai tincs.
Node volt s van-e nép,
Hol ilyesmi nincs?
Van-e föld, hol a copf
Nem ismeretes.
Hip-hop csúnya copf
Hess, hess, hess!”

Sárszeg gyilkos pora lesújt az értelmiségre is: Szunyogh tanár alkoholtól elvadult alak, de a regény más értelmiségi szereplői sem jobbak nála, kicsinyes szerelmi intri­kák kötik le figyelmüket. Az elbeszélő csak Ijast ruházza föl mélyebb értelemmel, akinek „szája vonaglott az undortól”.

Sárszegen minden eltorzult; ami hamisítható dolog megtörtén­het az emberi vi­szo­nyokban, itt föllelhető. Jelképes értelműnek tekinthető, hogy az el­ma­gá­nyo­so­dott Vajkayban merül föl a „sár­szegi ősz” képe, mely vissza­von­ha­tat­la­nul érvényes a Pacsirta sivár világára:

„Milyen hirtelen jött. Nem fönnségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában, arany levélszőnyegével és gyümöl­csös koszorú­jával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete, sár­szegi ősz.”

(Tizenkettedik fejezet)

VAJKAY SZEMÉLYISÉGVÁLSÁGÁNAK OKAI;
ELHÁRÍTÓ LÉLEKTANI MECHANIZMUS

Először is le kell szögeznünk, mintegy a korábbiak összefogla­lásaként, hogy Vajkayra – Pacsirta mellett – valamiféle gátlásos­ság, lefojtottság a jellemző; minden­áron meg akar felelni szere­pének, mégpedig mindenekelőtt szülői szerepének. Szere­pé­nek teljesítését illetően tudatos és nem tudatos egyszerre: nagyon szűk­re szabja élete határait, hogy sorsa csapdáját a lányában látja, nem pedig saját magatartásában. Belső békétlensége fölött úgy akar rendet teremteni, hogy mindőjük számára a leg­rosszabbik megoldást választja, mert szülői szerepéhez ez tartozik. A kudar­cot az ön­csalás, a színlelés semlegesíti nála, igaz, ezt némileg enyhíti az a tény, hogy Pacsirta partner hozzá: ő éppúgy elfogadja ezt a megoldást, mint a szülők. Pedig a színlelés, az ön­csalás, az egymás előtti hamis szerepek elfogadása csakis a szolidaritás hazug kere­teit szabhatják meg, igazából gátolják az egyéni kiteljesedést, hiszen rendkívül erős függő­séget jelentenek. Az ilyen közösségi viszonyok között élőket a hamis szerep egy­más­sal szem­beállítja, mert minden résztvevőnek pontosan meghatározott a moz­gás­tere. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szereplő önmagával való azonossága kér­dé­ses­sé válhat, sőt meg is szűnhet.

A Pacsirtában fordított a helyzet: a főszereplők ugyanis nagy­jából tisz­tában vannak a saját helyzetükkel. Vajkay esetében itt épp azt a szerepet veszélyezteti valami, ami önmaga belső egysé­gének föladása árán is a legfontosabb neki. Számára az a szerep a legfontosabb, ami voltaképp áldozatnak tünteti föl őt.

Különös erővel jeleníti meg ezt a helyzetet Vajkay álma. Ez az álom annak a valóságnak a képéről ad hírt, amely a Pacsirtával való együttélés folyamán rakódott le Vajkay tudatának mélyére. Vajkay álma vágyteljesítő jellegű, s az álom mechanizmusa a freudista álomelmélet fogalmaival írható körül. Freud szerint „az alvás állapota azzal teszi lehetővé az álom képződését, hogy csökkenti a belső lelki cenzúrát”. (Sigmund Freud: A lélekelem­zés legújabb eredményei. Az álomtan revíziója. A Pszichoanalí­zis c. kö­tetben. Bukarest, 1977. 105. old.) Vajkay Pacsirta meg­csonkított holt­testét látja ál­má­ban, az álommunka tehát – ezt a tudattalan végzi – azt tartalmazza, hogy Vajkay meg­próbálja el­taszítani magától a lányt. Lényeges mozzanat, hogy Vajkay drá­mai jellegű álma akkor történik, amikor Pacsirta távirata vissza­érkezik a pusz­táról; ekkor már csak lelki jelenség a főszereplő­nek a lány. Vajkay álmában képpé formálódnak azok a köznapi ingerek, amelyek a külvilágból áramlanak feléje, de tilalmas te­rületek a számára. Erről tanúskodik az álom utáni reakciója:

„Még mindig látta az álomalakokat, kikkel már sok­szor talál­ko­zott. De most is csodálkozott, hogy az, ki mindene és oly csön­de­sen élt szegény, álmában, ily drámai szörnyűségek közép­pontja. Pa­csir­tát ilyen álmai után még jobban szerette.”

(Harmadik fejezet)

Azt gondolom, nem erőltetett, ha Franz Kafkát idézem, már csak azért sem, mert az álomfejtés lélektani vázlata mellé eszté­tikai megjegyzést fűz: „Az álom leleplezi a valóságot, mely mö­gött elbújhat a képzelet. Ez olyan szörnyű az életben – s olyan megrázó a művészetben.” Gustav Janoucb: Beszélgetések Kafká­val. Bp., 1972. 54. old.) Az álom szerepét fölösleges lenne eltú­lozni Kosztolányi művészetében, viszont az olvasó arra is gon­dolhat, hogy Novák Antalt megveretését követően, hasonló ál­mok gyötrik, sőt az álmában megjelenő alak éppúgy borzadást vált ki belőle, mint Vajkayból Pacsirta megcsonkított teste. Mind­két regényalakban erős visszhangra talál az álomban átélt szituá­ció, hiszen a valóság megoldatlan problémáit idézi föl bennük; félelmet kelt, mert ugyan csak utánzata, lenyomata a külső világ­nak, de több is annál: annak a szellemnek a megjelenítője, for­mát öltött alakmása, amely a szereplők fölött uralkodik. Ezért fogadják úgy az álombéli rémet, mint ami elől menekülni kell, mégpedig az ébrenlétbe, ahol az elutasításra megvan a mód. Az álom és az álom utáni reakció egybekapcsolódik Vajkayban; kü­lön jelentőséget tulaj­donít­ha­tunk annak, hogy azonnal belép az elhárító mechanizmus, mely arra hivatott, hogy Vajkay bűntuda­tát csökkentse („Pacsirtát ilyen álmai után még jobban szerette”).

Vajkay életszerepének legválságosabb helyzetére a Tizedik fe­jezetben kerül sor, amikor a részegek hideg szókimondásával Pacsirtához való viszonyának önmaga előtt addig leplezett formá­ját mondja ki:

„Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény, akár ebben a pillanatban meg …

Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.”

(Tizedik fejezet)

Vajkay hitetlenségével az elbeszélő a regénynek ezen a hang­súlyos pontján Pacsirta anyját állítja szembe; ő lényegesen redu­káltabb jellemzésben részesült korábban, mint Vajkay, akitől leg­szembetűnőbben az különbözteti meg, hogy vál­sá­gos helyzetek­ben anyai ösztöne visszafogja. Föltehető, hogy az elbeszélő az ő sze­mélyi­ségének azt a szintjét tartja legfontosabbnak, amelyben csak egyféle igazság létezik, az anyáé:

Imádkozni kell – mondta maga elé, inkább ma­gának –, hinni kell Istenben, ki megváltott bennünket, mindnyájunkat. Én sokat imádkozom. Éjjel, ha felébre­dek, és nem tudok aludni, mindig imádkozom. Akkor megkönnyül a szívem, és hamar elalszom. Imádkozni kell apa, és hinni, Isten megsegíti majd őt. És megsegít ben­nünket is.”

(Tizedik fejezet)

A szereplők lelki életének történéseit viszonylag sokféle tar­talom tölti ki. Ha a lélek­tani helyzeteket vennénk számba, akkor korántsem lenne szívderítő a kép; a leg­gyak­rabban visszatérő minőségek a szorongás, a magány, a kiszolgáltatottság, a két­ségbeesés, az elszigetelődés, a beletörődés fogalmai lehetnének. Mindezek mögött azon­ban észre kell venni, úgyis mint e lélektani helyzetek elfogadásához óhatatlanul szük­ségeset, az önmeggyő­zést, az óhajtó módot, amely Kosztolányinak ebben a regé­nyé­ben egyszerre félelmes, de mivel románcos elemekkel keveredő és élet­kép­sze­rű­en tömörített világot ölel magába, a szereplők életé­nek meghatározó eleme. (Lásd erről: Németh G. Béla: A románcostól a tragikusig. Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányi­nál. A Küllő és kerék c. kötetben. Bp., 1981. 215. old.)

Csak a korábbiakat ismételhetjük, amikor azt mondjuk, hogy figyelmünk szinte végig Vajkayra irányul, rá összpontosul. Ő áll a történet előterében, s rögtön az első fejezetből kiderül, hogy a lány sorsa mintegy rákopírozódik az övére. Pacsirta sor­vasztja el az apja életét, távollétében viszont Vajkay messze fölülmúlja korábbi ön­magát, mert kiszabadul a lány által ráerőszakolt élet­vitel nyomása alól. Rendkívül el­ke­serítő a számára, hogy életé­nek szinte minden sérelme hozzá fűződik. Ezt kudarc­ként köny­véli el, hiszen a saját lányától ered. Ezért sérülékeny a külvilág­ban, s ezt ellensúlyozandó, leszereli egyéniségét, elcsupaszítja önmagát, görcsös erőlködés mozgatja, hogy megfeleljen annak az elvárásnak, amelyet a lány támaszt iránta.

PACSIRTA LÉTHELYZETE: KÍVÜLREKEDÉS AZ EMBEREK VILÁGÁN;
AZ ISTENI KÖNYÖRÜLET TÁMASZA

Végezetül az a kérdés maradt hátra, hogy hogyan válik a csa­ládi háromszög egyetlen menedékké a főszereplők számára? Nyilvánvaló, hogy nem teljesen kimerítő az a magyarázat, amely leegyszerűsítve a megváltoztathatatlanba való bele­törő­dést veszi alapul, s a regényalakok igyekezetét csupán a hamis felszín fönn­tar­tá­sá­ra szolgáló eszköznek tekinti. Önmaguknak és a másiknak a becsapása, mégha senki­nek sem származik előnye belőle – ez is a Pacsirta regényvilágának, a regény­alakok mindennapi sor­sának a részét képezi, de egyúttal másról, többről is szó van. Eddig azt mondtuk, hogy amíg Vajkay sorsát a szereppel való azonosulásért folytatott belső erőfeszítés határozza meg, addig a lányéban az emberek világán való kívül­rekedés játssza a fő­szerepet. Külalakja, alkata és egyénisége miatt ez Pacsirta lét­helyzete, s ez az állapot, mely lényege szerint egyfajta kivetettség is, a lányban tuda­tosul. Ezért igyekszik szinte űzöttként haza a pusztai kirándulásból, s ezért oly hosszú az út az indóháztól hazáig neki. Ennek az állapotnak a megnevezésére szolgál a „sze­gény” jelző, amely mintegy megszemélyesíti őt; fontos moz­zanat, hogy Vajkay és Ijas használja vele kapcsolatban, akik ré­szint maguk is elszenvedik ezt az állapotot, vagy legalábbis ér­zelmi affinitásuk révén megnövelik e megszemélyesítés erejét.

De ajánlatos azt is látnunk, hogy a végső, szinte már ember­telen egyedüllét és magány megfogalmazásakor a lányban is fölfa­kad valami:

„Ágya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Mária-kép lógott, a bol­dog­ságos szent Szűz képe, ki tér­dein nagy, halott gyer­mekét ringatta, és szívére mutat, melyet az anyai fájdalom hét tő­re ver át. Kislánykora óta hallotta ez buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a meg­feszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emel­te mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal el­foj­tott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek.”

(Tizenharmadik fejezet)

Magam úgy gondolom, hogy a regény végső kicsengésében – ennek az idézetnek a fényében – az isteni irgalom körét érinti. Pacsirta az isteni könyörületben lel tá­masz­ra, s a Mária-képen lefestett hagyományos keresztény ábrázolás a szenvedés lét­jo­go­sultságának az érvényességét és hitelét is megteremti a regény világában. Tisz­tában vagyok azzal, hogy korántsem könnyen ke­zelhető kérdésről van szó; minden­esetre helye lehet Pacsirta meg­szenvedett önvigasztalásának Kosztolányi élet­mű­vé­ben, mert olyan üzenetet közvetít magas szinten, melyet Kosztolányi az élet alap­értékei közé sorol. Pacsirta az elrejtettségtől az artikulációig jut el sorsát illetően; ha a bizonyosság nem is, a hit őt is meg­érinti. Nem sorsának megváltozását kapja vigaszul, hanem tradí­ciót talál hozzá, hogy annak valóságos tartalmát fölfedezheti, hogy az újra és újra fölszakadó szenvedést az emberiét sajátjának fogadja el.

Menedékteremtő szubjektivitás:

Novák Antal

A VALÓSÁGOS PEDAGÓGIA ÉPÜLETE:
A GIMNÁZIUM; A DIÁKOK ÉS A TANÁRI KAR

Novák Antal tanár úr, az Aranysárkány főszereplője tudta, hogy hány „katona­lépés” a gimnázium a házától: az elbeszélőnek ez a jelzése nemcsak arra szolgál, hogy egyfajta játékosság hozzá­tartozik a tanár jelleméhez, hanem életének egyik fő színterét, a gimnáziumot is megcélozza; a gimnázium a valóságos pedagógia épülete egy olyan regényben, mely végső tanulságként úgy fogal­maz a nevelésről, mint megvalósíthatatlan ideáról:

„Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diák­jainak, a föld­műveshez hasonlította magát, ki a magot elveti, s gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy televényre hul­lik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nél­kül meg­fo­gan, a szél is elröppenti oda, és ha rossz földbe kerül, ak­kor a legjobb földműves se tehet semmit. Fölöslegesnek ítélte mun­ká­ját. Amennyiben pedig többre vállalkozott, kudarcot vallott. For­mál­ni akarta az életet, mely végte­len és esztelen, tulajdon gyer­me­ké­ben és mások gyerme­keiben, józanul, értelemmel, böl­cses­séggel pá­ro­sult jóság­gal. Megsokszorozta önmagát egy új, te­re­bé­lyes csa­lá­dot teremtve az ifjúságban. Természetellenes, nagy­ra­lá­tó mes­ter­ség. Quem dii odere. Az istenek meg­bün­tet­ték ér­te.”

Az életcél szertefoszlásáig hosszú utat kell megtennie Nováknak; tragikus élet­szerepe az Aranysárkány regényvilágának leg­fontosabb dimenziója; de téve­dés lenne bukásában csupán a körülmények lehúzó szerepét meglátni, a labirintus­szerű külső vi­lágot. Novák Antal vezérelve a rend, melyet a mindennapok szabá­lyo­zá­sára alkalmas eszköznek vél, olyan többletnek, amely belső egyensúlyt teremt az emberben. Csakhogy a regény olvasása közben mind több jel utal arra, hogy az így felfogott életszerep az egyéniség belső ellentmondásainak elhalványítására, elfedésére szolgál, s mint ilyen, kizárólagos jogokat követel az egyén számá­ra. A későbbiekben Novák magatartását menedékteremtő szubjektivitásnak nevezem; önként vállalt kötöttségnek, mely az al­kalmazkodás határait jelöli ki, belső változatosság helyett a nap mint nap visszatérő egyformaságot tekinti az élet normális kere­tének.

Novákban ezt a fölfogást erősíti meg a gimnázium, mert évről évre újabb diá­ko­kat fogad és bocsát ki. Magatartásformájának alakítója és szervezője az iskola, ahol a változás nem igazi válto­zás, hanem életelveit és meggyőződését támasztja alá. Leg­alább­is a mindennapi gyakorlat szintjén; később sem tapasztaljuk, hogy Novák éle­tének újraorientálódásához köze lehet a gimnáziumnak, hiszen realitását még az Ostor támadó cikke sem szüntette meg: nyílt színre vitt megaláztatását követően, hirtelen elhatározása a gimnázium kihalt falai közé vezette. Ebből az öntudatlan elha­tá­ro­zás­ból arra következtethetünk, hogy életével legerősebben az iskola szövődött össze, ahol emberi méltóságát épebben őriz­hette meg, mint otthonában. Külön kiemelést érdemel, hogy öngyilkossága az első emeleti tanári szobában történik.

Az Aranysárkány főszereplője, aki a nyolcadik osztály diákjai­ban „hu­szon­három nevelt fiát” látta, életének, életeszményeinek reprodukálását a valósá­gos pedagógia épületében vélte kivitelez­hetőnek. Életének valóságát és eszményeit a gim­názium kapcsolta össze. Lélektanilag tehát elfogadható, ha véghelyzetben ide hú­zódott vissza. A tanári szoba másfelől rádöbbenthette arra, hogy önérzet nélkül kellene tovább élnie, tovább dolgoznia. Valószí­nűleg Novák életének nincs még egy olyan színhelye a regény világában, ahol hasonló felismerésre juthatott volna; háza ugyanis nem volt igazi otthon, sőt Hilda szökésével még a korábbi, cse­kély benső­sé­ges­ségét is elvesztette; lánya nélkül, megveretése után nem más, mint hajlék­talan­ságának, kifosztottságának jel­képe.

Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a gimnázium Novák számára az emberi élet megvalósulásának színtere, hiszen tanári tevékenysége folytán tudta személyiségét tartósan összefogni. Ez a feltevés az elbeszélő részéről azonban jobbára sugalmazott, min­denesetre az a kép, amely a diákokban él róla, rokonszenvesebb annál, mint az, amit Hildával való kapcsolatának jellegéből ki­következtethetünk. Persze, itteni szerepvállalása azért könnyebb, mert a tekintélyelv szigorúbb keretek között érvénye­sülhet, s Novák észjárása amúgy is tanáros. A diákságnak kötelezően kell elfogadni egy fölöttük álló személy felsőbbségét, kritikájuk nem lehet valóságos kritika, de az el­beszélő sem állítja, hogy a tanár­ról kialakult kép minden vonatkozásban megbízható lenne. Annál is inkább, mert Novák mindenekelőtt „nevelési objektumot” lát diák­jaiban, a diákság ugyanakkor a tanár alakját illetően meg­személyesítésekkel él; ez a vonás arra utal, hogy a diákélet ábrá­zolásával két részre bontja az elbeszélő a gim­názium belső világát.

A diákság szemében csakis a megélt dolgoknak van fedezete: a világnak ez a magyarázóelve nemcsak különbséget tesz, hanem határvonalat is húz a gimnázium diákjai és a tanári kar képviselői közé. Az előbbiek teljes egészében a jelen részesei, a tanárok vi­lága viszont szinte mindenben a maga személyükre korlátozott világ, és a dolgokat nem önértékük szerint, hanem következmé­nyeikkel együtt látják, de koránt­sem józan belátás szerint értékelnek: az érdek nyomul előtérbe náluk. Az elbeszélő szembe­állítá­sának az az alapja, hogy az Aranysárkány kitalált világa az ellen­té­teket tudatosítja az olvasóban; az idő előrehaladtával az élet­kedv megkopik, nyug­vó­pontra jut. Ne feledjük el, hogy a törté­net kezdetén valami hasonló állapot jel­lem­ző Novákra is, s eszméi jegyében folytatott utóvédharca később is az ellenállás me­zét ölti magára. Az önszenvedés pokla alászállás neki egy másik, ismeret­len erő­tér­be.

A megrekedés szinte maradéktalanul jellemző a tanári kar képviselőire, s ez már csak azért is lehangoló, mert pedagógiai hivatásukkal nehezen fér össze. Az Arany­sárkányon. a diákok világa nem azonos értéksíkban helyezkedik el a tanárokéval; nem egyszerűen arról van szó, hogy az elbeszélő az életkori értelem­ben vett fiatalságot tekinti teljesnek, hiszen Ebeczky Dezső min­denben apjára hasonlít, aki a polgári értékek túlzó megjelenítője és védelmezője, Liszner Vili pedig tudja, hogy a Városerdőn túl ott van a gimnázium. Hanem arról, hogy a diákélet légköre hi­telesebben tudja fölkelteni egy szabadabb világ érzetét a regény­ben ábrázolt hideg polgárvilággal szemben. Az érettségi előtti na­pok bármennyire is a világ végének közeledtét jelentik a diákság számára, és ésszel úgyszólván fölfoghatatlan, ami rájuk vár – mégsem csupán az elidegenedett, kegyetlen valóság megnyilvá­nulása ez a szá­muk­ra, még Liszner számára sem, hiszen az érett­ségi körül több a hiedelem, a készen kapott rejtélyesség, mint amennyit az valójában magába foglalhat. Ezt az „érettek” visel­kedésével még egyértelműbbé teszi az elbeszélő; önmagukra cso­dálkozásuk egyáltalán nem természetes, hanem hatáskeltő, sugal­mazott, és éppen az igazgató szavai révén az.

Úgy gondolom, az Aranysárkány szövegvilágába az önidézés­nek sokféle formája van beépítve Kosztolányi részéről, a nyoma­tékosan kiemelttől az alig-alig észre­vehetőig. A diákélet megjele­nítése föltétlenül az elsőbe tartozik. Bizonyos meg­emeltséggel azt is mondhatom, hogy a sivárság elől ez alá húzódik az elbeszélő; az a távolságtartás, amely tragikus regényalakjával, Novákkal szemben állandósult ná­la, itt nem figyelhető meg. Sőt az olvasó olykor a teljes azonosulást érzi; az el­be­szé­lő szól a diákok nevé­ben, de ez oly természetes egybekapcsolódás, hogy nem igényli a logikai meg­okolást.

Hogyan lehetséges ez? Az olvasóban nyilván fölmerül az a gondolat, hogy Kosztolányi saját egykori élményeit tárgyiasítja, azokra játszik rá, azokat idézi vissza. Felesége a következőképpen világítja meg Kosztolányi lelkiállapotát az Arany­sárkány meg­írása idején:

„1923. Húszéves érettségi találkozó az elszakított Sza­bad­kán. Megírja az Aranysárkányt. A legtöbb emlékét két ol­dalról látta ő, a színén és a fonákján is, meghatódott és mo­soly­gott a múlton. Ezen a tanár- és diákmítoszon csak sírni tud. Sír, amíg bírja, egyre sír. Öregedő apjára gondol, diáktársaira és ön­ma­gá­ra, és ezen a múlton zokog akkor is, amikor Ádám fia tíz évvel ké­sőbb, a nyolcadik osztály végez­tével, diáktársaival végig­ballag a Piarista Gimnázium lépcsősorán, s ő az elő­csarnok egy sötét zugá­ból nézi őt fuldokló fájdalommal.”

(Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Bp., 1938. 232. old.)

A legszemélyesebb ihlet felső rétegét nyugtázhatjuk ezekben a mondatokban, a regényvilágon belül azonban ezek a megállapí­tások aligha nyerik el értelmüket, hiszen töredékét sem érintik a mű világképének. Ami fontos lehet, az az érettségi találkozó té­nye, méghozzá Szabadkán. És egy olyan időbeli vonatkozás, hogy Kosztolányi konkrétan is visszaidézhet a múltjából valamit. Minden bizonnyal arra nem gondolt, hogy az időt ostromolhatja, reverzibilissé teheti az Aranysárkány világában ábrázolt diákélet képeivel; arra viszont igen, hogy a művészet nyelvén a valóság­nál maradandóbb világot teremt. Nem az idővel űz játékot, ha­nem a saját emlékeivel: átél és újrarendez, oly módon, ahogy költészetében is gyakorta találkozhatunk a fiatalság állapotszerű élményével.

A diákság saját lehetőségein belül valósíthatja meg különállá­sát, rokon- és ellen­szenvének működése a tanárokat illetően más­féle, mint Hildáé. Ez abból is látszik, hogy a lány a felnőttek ellen lázad; a tanári kar szokásos összejövetelét unalmasnak tart­ja, ezért otthagyja. A regény diákszereplői ellenben tudják, hogy össze vannak nőve a tanári kar tagjaival, és eszerint viszonyul­nak hozzájuk. Mindkét magatartás célértéket föltételez a regény­ben, ami Novák Antal későbbi helyzetére nézve sem mellékes következményekkel jár együtt, különösen, ha emlékezetbe idézzük azt, hogy Novák szerep- és egyúttal személyiségválsága a regény két fiatal szereplőjéhez, Liszner Vilihez és Novák Hildához fű­ződik, de egyikhez sem kizárólagos módon, kizárólagos érvénnyel.

MENEDÉKTEREMTŐ SZUBJEKTIVITÁS:
NOVÁK SZEMÉLYISÉGE; ELLENSZEGÜLÉS ÉS LÁZADÁS: HILDA

Kosztolányi legtöbb regényalakja a vitalitásuktól megfosztott emberek galériá­já­ból kerül ki; ezek a szereplők alacsonyabb-magasabb intelligenciájuk révén meg­pró­bál­nak ideig-óráig ellenállni környezetük ellenséges (vagy ellenségesnek vélt) kihívá­sai­nak. Ezért a környezetükből jövő impulzusok mindenképpen negatív előjelűek a számukra, és baljós változások hordozói rájuk nézve. A környezet olyképpen át­ala­kult a számukra, hogy közvetlen fe­nyegetettséget jelent egzisztenciájukra, sőt – az eti­kai szférán ke­resztül – létükre. Ezek a regényalakok ugyanis nem rendelkeznek az alkal­maz­kodó­képes­ség olyan hatásfokával, amely megvédené őket a belső meg­ha­son­lás kudarcától, illetőleg a valóság össze­omlásától.

Az Aranysárkány főszereplője, Novák Antal egyéniségének belső realitá­sa­ként a magányt fogadja el. ő az olvasó előtt úgy jelenik meg, mint aki kiismerte a világot, bár korai apró jelzések­ből arra figyelhet föl, hogy a tanár alapállása vissza­húzódás kö­vetkezménye. Az összehúzott horizont biztonsággal ruházza föl, azért életének határait szilárdnak véli, tartalmát megfoghatónak. Az elbeszélő azonban a regény természetszimbolikájával olyan kö­zeget teremt, amely visszahúzódásának fölszámolását követeli meg Nováktól. A Pacsirta regényvilágát nem érinti a fölajzottság at­moszférája. Vajkay mesterséges csapdát lát a sárszegi élet díszle­teiben, ahol nincsenek komoly kockázatok, amibe belebonyolódik, az az, hogy saját sorsának visszásságát élesebb fényben látja meg.

Novák racionális ember. Számtalan részlettel igazolhatnánk, hogy nála az ész a megismerés eszköze. A megveretésig legalább­is – az érzelem és érzet rovására – ez van túlsúlyban. „Alvajáró igazságkeresése” közben (Belohorszky Pál szóhasználata. Belohorszky Pál: A „szép” morálja. Irodalomtörténet, 1975. 581. old.) azonban valamiféle megszállottság vesz erőt rajta, egyre kevésbé lesz ura akaratának: a fenyegetettség, majd röviddel később a veszélyeztetettség állapotának kialakulása után természetszerűleg kerül nála előtérbe a megismerés más formája, az alkatától idegen is, mindenesetre a korábban kiiktatott vagy kevéssé fölhasznált, háttérbe szorított. Még otthoni világát is áthatja racionalizmusa, maga pedig egészen olyan életmódot folytat, amelyben központi szerepe van a mérhető törvényeknek; ahol a jelenségek átvilágít­hatok az ész által.

Novák magánya menedékként fogható föl, s mivel életéről keveset tudunk meg, ki­alakulásának folyamata ismeretlen előt­tünk. Csupán a negyvenes éveiben jár, mégis öre­gedő férfi be­nyomását kelti. Rendkívül zárt személyiség; magábafordult, egyedül játszik sakkpartit. A hétköznapok zsúfoltságát szereti; amikor megáll az élet, vasár­nap, ideges. Valószínűleg kiváló természettudós, de tanártársai körében nem túl­sá­go­san nép­szerű.

Érzelmi élete se nem gazdag, se nem szegény; jelleme és sze­mélyisége ugyanakkor nem mutat teljes embert, amit belőle lá­tunk, azt szerepén keresztül látjuk elsősorban. Kézben tartott, szabályozható, irányított világ az övé; egy kívül-belül rendezett világ, olyan emberé, aki „szerette a rendet”. Az elbeszélő azon­ban ironikus értelemben is alkalmazza rá ezt a minősítést: apró dolgai pedantériája idegesítően kisszerűek és különös ellentétben állnak a hivatásáról megfogalmazott tágas elképzelésekkel.

A regény harmadik fejezetében a diákok szemével látjuk őt, de tanári hivatásának gyakorlása közben az elbeszélő is bemu­tatja. A ráragasztott gúnynevekből már a korábban mondott fe­szültségre következtethetünk, hiszen voltaképpen se a „Kobak”, se a „Bütykös” nem illik rá egészen, mert

„Mindenekelőtt igen komoly ember volt. Aztán nem szolgált rá arra, hogy gúnyolják. Haladott, szabadelvű né­zeteket vallott (…)”

Barátkozik tanítványaival, akik viszont közeledését kényte­len-kelletlen fogadják, minden­esetre inkább fönntartással, mint őszintén. Elfogultan viselkednek vele szem­ben, megérzik, hogy olyan ember, akinek a közelében nehéz feloldódni, de elfordulni sem tudnak tőle, noha észreveszik, hogy hajlamos a monotómiára. Csupa két­értel­mű­ség jellemző tanárjukra, ezért bár „jópofá­nak” nevezik, nem képesek eldönteni, hogy való­jában milyen.

A diákok sok mindent megsejtenek Novák jellemének héza­gairól, és a történet a sej­téseket igazolja: Novák elfojtott indula­tokat temet magába, akárcsak a másik sár­sze­gi regény főszerep­lője, Vajkay. A magányba visszahúzódó szerepfölfogás egyen­súlyi helyzetének fönntartását szolgálta a történet kezdetén. A reá zúduló ütések ha­tá­sa alatt viszont Novák magánya fokozatosan veszít funkciójából, és Hilda szökését, majd a verést követően már nem lehet menedéke a megcsúfolt embernek. Ez a me­ne­dék­teremtő szubjektivitás adja át helyét Novákban a hajléktalanság érzetének, és sze­mélyiségét másfajta feszültséggel telíti. Korábban ismeretlen tartománya sejlik föl az életsorsnak: a bizonytalansá­got a kétely váltja föl, a hajléktalanság a lét egészét átfogó kate­góriává minősül.

Adott helyzetben mi felel meg jobban az embernek: elfordí­tani a tekintetet, szinte maga előtt is rejtegetni valóként kezelni megszégyenülését, vagy szembenézni vele? Bármelyiket is választ­ja, nem kerüli el a választáshoz kapcsolódó szánalmat; vagy szá­nandó önmagát látja, vagy kitárulkozásával fekélyesedő sebeit mutogatja.

A regény első felében Novák az átlagember erejét akarja meg­haladni, ezért emel­kedik ki a tanárok közül. Az átlagember típusa jelenik meg például Nyerge Lázár alakjában vagy Barabás dok­toréban: amíg azonban korábban kívül szorul a középszer Novák világának határain, mint az emberi lét alacsony és jelentés nélküli meg­nyil­vá­nu­lása, végső elbizonytalanodásának időszakában már ennek segítségét igényli: köze­ledik a középszerű, szürke iskola­orvoshoz, s meghasonlott állapotában úgy érzi, mint­egy segítő­társra talál benne.

Fölvetődik a kérdés: adott cselekménymozzanat milyen ideologikumot hordoz a regény világában? Bármelyik regényalakot vesszük is figyelembe, könnyűszerrel meg­állapíthatjuk: a szán­dékok nem valósulnak meg, a tervek dugába dőlnek, a kitörési kí­sér­letek kudarcba fulladnak. A szereplők életében szinte kizá­rólagosan ez a törvény ér­vényesül. Novák és Barabás doktor kapcsolatában kietlen változás ment végbe: No­vák szemében szinte fölmagasztosul Barabás jellegtelen alakja. Teljes kiszolgál­ta­tott­sága, hajléktalansága idején, amikor Novák „az életet közönségesnek érezte és utá­latosnak”, azt a Barabást keresi, aki a középszer eszményi megtestesítője. Gondol­ha­tunk-e arra, hogy a tanár értékrendje ilyen mértékben megváltozott volna? Erre alig­ha, arra viszont igen, hogy e védtelenség fölkeltheti a részvét érzését a világban. Az Aranysárkány nem kis részt az önzést állítja az emberi személyiség közép­pont­jába, az ösztönlényegű cse­lekvés erejét hirdeti a teremtett értékek fölött. De az el­beszélő szerint a részvét képessége nem hiányozhat a világból, mert az emberi élet fél­tése nagyobb erő, őszintébb szándék a rombolásnál. Igaz viszont, hogy Koszto­lá­nyi az önzetlenségnek ezt a formáját sokkal távolibbnak mutatja, mint a Pacsir­tában; de az Aranysárkány számadása az emberi létezésről más, kiter­jesz­tettebb, át­fogóbb, az értékest az értéktelentől nemcsak elválasztja, hanem egy­más­ba is fordítja.

Kosztolányi mindkét sárszegi témájú regényében a főszereplők lelki élete sokfelől motivált, sokféleképpen meghatározott, a külső hatások általában a lelki élet síkján jelentkeznek, ami arra enged következtetni, hogy a világtól elszigetelt jellemekkel van dolgunk. A szereplő élete és egyénisége között űr van. Novák elszigetelő­dése értel­mi­sé­gi jellegű. Önmagával való azonosságát kevéssé az emberek között, mint inkább mun­kájában tartja fölfedezhetőnek, és ennek érdekében egy szabályozott életvitel min­táját követi. Nem veszi észre azonban világának súlyos ellentmondásait: éle­tének pó­lusai között ugyanis nagy a távolság, a természeti tör­vények bizonyossága nem te­remt­heti meg számára a biztonság érzetét az emberi viszonyok ki­egyen­súlyo­zat­lan­sá­gá­val szemben. Az Aranysárkány többször olyan helyzetet emel az élet törvény­szerű­ségei közé, amely két ember kapcsolatát nem a kölcsönös­ségben, hanem a füg­gő­ség­ben láttatja; ezek közül a legmesszebbre Novák Hildával való kapcsolata mu­tat.

Nyilvánvaló, hogy az intimszféra válságövezet a tanár életé­ben. A munkájához va­ló szüntelen visszatérés, mint az élet kitöl­tésének formája – más életlehetőségek ro­vá­sára is –, túlnyomórészt innen származtatható. Hilda anyjához való hasonló­sá­gá­nak kü­lön hangsúlyozása azért figyelemre méltó, mert mintegy látha­tóvá teszi Novák rosszul sikerült házasságát. Novák házassága örömtelen volt; utalás történik a regény­ben arra, hogy csupán az asszony korai halála miatt nem bomlott föl, noha a belső el­hi­de­gülés az asszony hűtlensége következtében megtörtént, kenyértö­résre mégsem ke­rült sor. Novákban keserű emlék maradt a fele­sége után, akinek életszomját Hilda örö­költe. A külső vonások hasonlósága mellett tehát a lány alkatilag is az anyjára ütött, s ez csöppet sem szerencsés Novák számára. Veszélyt jelent a ha­sonlóság, de több­ről is szó van, mint halvány visszfényről: épp­úgy kezelhetetlen jelenség számára a lánya, mint a felesége volt. És a mélyen eltemetett emlék most mintegy vissza­kö­ve­te­li jogait a Hildával kialakult konfliktusok sorában.

Hilda sokféle ártatlan játékot űz a regényben, amelyek sem­miképpen se utalnak kiforrott személyiségre. Szökése Tiborral inkább korábbi mintát követ tehát, és el­ha­tá­ro­zása is csak azért bizonyul szilárdnak, mert dacból történik. A minta korán el­hunyt anyjáé, akitől arcvonásait örökölte, ráadásul minden feltétel nél­kül vele vállal kö­zösséget, hiszen olyanná formálja, alakítja sze­mélyét, amelyet szabadon, fönntartás nélkül fogadhat el:

„Hilda imádta az anyját. Helyeselt mindent, amit róla hallott, tit­kon az apját vádolta korai halála miatt. Regényolvasás közben nem­egyszer rajtakapta magát, hogy azt a nőalakot, kinek holdas esté­ken kezet csókoltak, egészen ilyennek látta.”

Novák számára Hilda az őt megtagadó asszony folytatását is jelenti, Hilda pedig az ideálként benne élő anya elveszítéséért, eszerint voltaképp árvaságáért apját okolja. Az alapszituáció feszültségét mindkét szereplő csökkenteni kívánja viselkedésével. Ami­kor Novák a regényben először találkozik a lánnyal, mintha némileg Vajkay és Pacsir­ta kapcsolata térne vissza:

„Ránézett leányára. A tanár arcán aggódó szeretet tük­röződött, s oly fürkész figyelem, melyet az iskolában sem mutatott. A leg­ked­ve­seb­bre tekintett, ki az övé.”

A szülői szeretet tehát részben ismét az önvédelmi harc reak­cióin alapul. Koszto­lányi a vérségi kapcsolatban érvényesülő szemléletet nem eleve meghatározottnak tekinti, s az olvasónak a Pacsirtában kifejtett korábbi vélemény érvényességét kell to­vábbra is elfogadnia („Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt”). Hilda viselkedése sem tükröz mindenkor szeretetet apja iránt. Fontos azt látni, hogy magatartását különféle formák szerint lehet egymástól elhatá­rolni: néha kimondottan kislányos, aki babusgatásra vár, máskor olyan sze­szé­lyes, mint amilyen Novák felesége volna. A szerelmi románcban hamar magához ra­gad­ja a kezdeményezést, de tud úgy viselkedni, hogy Tibor azt érezhesse, a lány tá­maszt remél benne. Személyiségének ez a kettőssége ragadja meg Csajkást, s föl­te­he­tő­leg azért vállalja a titkos légyottokat, mert kevésbé osztályfőnökére, mint inkább Hilda árvaságára van tekintettel.

Hilda anyja emlékéhez maradéktalanul ragaszkodik, apjával szemben viszont fönn­tartásai vannak, sőt olykor el sem fogadja őt. Novák részéről ezért foghatók föl úgy is a Hilda nevelésére, megregulázására tett kísérletek, mint a felesége emlékével szem­ben alkalmazott rendszabályok. Hilda magatartása, érzelmi ki­lengései, ravasz­kodása és tettetett engedelmessége nemcsak sze­mélyiségének ismérveit szolgáltatják, ha­nem túl­dimen­zionált jelenségek is Novák otthoni világában, ezért aligha lehet csodál­kozni rajta, ha égető kérdéseket vetnek föl Novák előtt. Azt min­denesetre látja, hogy szülői akarata törik meg a lány viselkedésén, és joggal érezheti, hogy nevelési elvei csődöt mondanak. De Novák számára az a felismerés is egyre közelibb, hogy a kölcsö­nös bizalom mind halványabb összekötő kapocs az emberi együtt­élésben. Ennek okát a főszereplő abban látja, hogy az ember természetétől idegen, vagy leg­alább­is nagyon messze esik tőle a megértés, a befogadás képessége:

„A legnagyobb fájdalmak a megnemértésből származ­nak, csak attól szenvedünk, amit magunk sem tudunk fel­fogni vagy elkép­zelni.”

Az a lánygyermek lázad föl az életszomj nevében az apai tekin­tély ellen, aki nem­rég kezet csókolt még apjának; de ez a láza­dás, a szülői akarattal szembeni többszöri ellenszegülés nem valami kifinomult érzékenység jegyében jön létre, tehát koránt­sem átgondolt és szerves következmény. A függetlenedés vágyát jelzi, de nem a függet­len­ség világát fogalmazza meg. Gondolhatunk-e arra, hogy Hilda magatartását épp­úgy tév­eszmék vezérlik, mint Novákét? A lány lázadása természetszerűleg érzelmi erede­tű, s mint ilyen, belső akaratú, erős és fékezhetetlen. De az olvasó­nak azzal is számol­nia kell, hogy sok tekintetben kigondolt az, amit ő csinál. Tiborral való viszonyában az érzelmes regény fül­ledtsége is benne van, mivel sablonok szerint teremt ismétlődő helyzeteket. A vágykép azonban, mely talán ott él tiltott találko­zásaiban a házasság idilljéről, a történet végére szétfoszlott, az akarat elfogyott. A regény Hilda életének végkifejletében a világ ürességének állapotszerű rajzát adja; minden a semmitmondó magányba húzódott vissza.

LISZNER VILI; NOVÁK ÚJ SZEREPLEHETŐSÉGE

Kosztolányi tudomásunkra hozza, hogy a Czeke Bélusok, Pró­féták, Lisznerek megvetik az emberi méltóságot. Persze ezek között a szereplők között is jócskán van különbség, sőt azt is mondhatnánk, hogy Liszner nem igazi meggyőződésből csapó­dik közéjük. Pillanatnyi sérelmet akar orvosolni segítségükkel, igazából nem sorolható a Novákkal szemben fölsorakozó sötét erők táborába. Mindenekelőtt azért lóg ki közülük, mert benne a lelkiismeret még élő erő:

„Az embereket nem lehet megütni, mert mindnyájan rokonaink, testvéreink, s az öregebbek kicsit olyanok, mint az apáink.”

Látnunk kell, hogy Özekével ellentétben, nem gyönyörködik Novák meg­ve­té­sé­ben, nem torz lélek, nincsenek beteges hajlamai. Általában is van valami zavar benne, ami­kor a Czeke-félék tár­saságában találja magát, teljes azonosságot akkor sem vállal velük, ha elfogadja Novák megaláztatásának módját. Viselkedé­sén diákos zavaro­dott­ság figyelhető meg, s bár elmúlt húszéves, még annyira sem felnőtt, mint a nyolcadik osztály érettjei. A Czeke-félék az erőszak légkörével fertőzik a világot, gáncsoskodók, romboló fajták, nyersességük és durvaságuk kisebbségi érzé­seiket kompenzálja.

Kisebbségi érzés Lisznerben is van, csak az övé a rossz tanuló érzése, ezért sem­mi­képpen sem hozható közös nevezőre Czekéével, mert más gyökerű. Devecscri Gábor párhuzamot lát Nero és Liszner jelleme között; anélkül, hogy teljesen elvet­hető lenne ez a kapcsolat, magam kevés esélyt látok a bizonyítására. „Az ő köre a re­gény alvilága, primitív pokla – mondja Devecseri –, ebben sül ő, az áldozat, az elkár­hozott, aki arra ítéltetett, hogy egy tettének se örülhessen, de megbánni se tudja egyetlen csele­kedetét se.” (Devecseri Gábor:Az élő Kosztolányi. Bp., é. n. 44.) Föltehetőleg Devecseri fölosztása mára már nem állja meg a helyét, Liszner köztes helyzetét azonban jó érzékkel veszi észre; magam részben cáfolnám, részben kiegészíteném a véle­ményét. Lisznernek a Czeke-féléktől való lényegi különállására már kitértem, noha ezzel korántsem menteném föl a felelősség alól, de előre kitervelt gonoszságok értelmi szerzőjeként sem vádolnám. A regény diákszereplői közé sorolom, akinek éppúgy része van Novák sorsának drámai végzetében, mint például Csajkásnak. Novák álomvíziójában a Lisznerrel való elképzelt beszélgetés közben föl is cseréli a két diákszereplő keresztnevét. Novákhoz való viszonyát az ambivalencia határozza meg, s ez érdekesen motiválja kezdetben a tanár jellemét, amikor Novák sze­mélyiségének hézagait megismerteti velünk az elbeszélő. Lisz­ner, aki nehéz föl­fogású, lusta diák, ellenérzést gerjeszt Novákban; a tanár az utolsó fizikaórán ki­gú­nyol­ja őt diáktársai előtt, amikor viszont az érettségi vizsgán segíteni szeretné, a diák érti félre, Lisznernek a félreértésre van is oka, ezért ő feloldotta azt a kettősséget, amelyet a diákok éreznek Novák iránt:

„A legrosszabb diákok is kissé barátjuknak tartották, a leg­jobbak is kissé ellenségüknek. Ezért figyelték.”

Liszner nem tud felnőttként viselkedni, de ráébred arra, hogy emberként nagyot vétett Novákkal szemben. Ez a tulajdonsága ugyancsak elkülöníti Czekééktől, és egé­szen más dimenziót ad az egyéniségének. Hogy különb náluk, azt épp Novák bi­zo­nyítja, aki az Ostor szerkesztőjével már kilátástalannak érez bármiféle har­cot, Lisznerrel viszont közös ügye van, sőt Liszner új szerep­lehetőséget biztosít szá­mára.

Novák a megveretése után új szereplehetőségre akad rá: keresi a Lisznerrel való ta­lál­kozást, mert épp ezt a szereplehetőséget akarja fölhasználni egyensúlyának helyre­állításához. Az új szerep­lehetőség egyúttal magatartáslehetőség kialakítására nyújt módot, sőt csakis magatartásának megváltozása után élhet az új szereppel Nov­ák: ugyanis a hierarchikus tanár-diák viszonyt le kell bon­tania ahhoz, hogy Liszner közelébe férkőzzön. Novák szándéka a verés tényének tudomásulvételével az, hogy a megbocsátást gyakorolhassa Liszner fölött, ehhez a magatartásával akar érvényt szerezni: arról igyekszik meggyőzni önmagát, hogy neki ehhez joga van, de ez már nem a mechanikus felsőbbség joga, amely társadalmi státusából következne, hanem az emberségen alapuló erkölcsé, a felebaráté:

„A megbocsátást hozom, a jóságot. Itt, ezennel becsü­let­sza­vam­ra fogadom önnek, hogy a följelentést ügyvé­dem, dr. Ebeczky De­zső által még ma vissza­vona­tom. Vili – mondja neki életében elő­ször –, Vili.

Itt a fiú hirtelen földre rogy. Nyöszörögve kéri, hogy bocsásson meg igazán, hálálkodik, porban kúszik feléje, lassan, mint a bibliai tékozló fiú az édesatyjához, s át­öleli Novák térdét.”

A jelenet álombéli képződmény, fölépítését, dramaturgiáját a tudattalan szervezi, alakítja. A valóság és az álom közötti kap­csolatot – Vajkay álmához hasonlóan – Freud álomfölfogására vezethetjük vissza. Novák az álomban sokszor körüljárt hely­zetet a valóságban is szeretné megvalósítani, de habozik, csak nehezen szánja el ma­gát. Késlekedése végül is balul üt ki, a lehető leg­rosszabb eredménnyel végződik; sem­mi­ben nem ismer rá Lisznerék álomban látott lakására, ráadásul Vilivel sem találkozik. Amit az álomban elképzelt a találkozásról, nem valósult meg. Ennek követ­kezménye, hogy ismét összezavarodik; az álomban fölépített világ tehát nem bírta ki a valóság próbáját, a valóság alá szorult, keserű és kiábrándító élménnyé vált ahelyett, hogy Novák új szereplehetőségét realizálhatta volna.

Novák álmában azonban a megbocsátás aktusa mellett a bün­tetésé is ott van: „Lehet azonban, hogy nem így történik” – ez a mondat az álommunka új fázisába ve­zet bennünket, amely föl­nagyítja, szinte fölismerhetetlenné torzítja Vili alakját; jel­le­gé­ben inkább látomásszerű, mint a korábbi; Novák kényszerképze­téből építkezik, be­te­ges, neurotikus. Az álomnak ebben a szaka­szában Novák szabadulni akar a rém­től, aki Vili valóságos alak­jából nő ki.

A Liszneréknél történt látogatás tehát mindkét álomvízióra rácáfolt. Novák ekkor már nem az az ember, aki akár megbocsá­tani, akár büntetni tudna; végsőkig vitt cselekedeteit valami ho­mályos öntudatlanság jellemzi, agresszivitása önpusztító és félel­met keltő. Az álmokat tartalmazó huszonhetedik fejezet előtt köz­vetlenül arról olvashatunk, hogy Liszner – lelkismeret-furdalásától álmatlan éjszakáin – fél Novák­tól, fél azoktól a képektől, amelyekben Novák megjelenik előtte:

„Novák a nyolcadikban kísérletet mutat be röntgen-sugarakkal. Átvilágította saját kezét, melynek képét egy keretbe foglalt tej­üvegre vetítette, s ott remegtek a cson­tok, a singcsontja meg az orsó­csontja, ujjainak percei, körötte pedig árnyék gyanánt a hús, me­lyen lazán lengett a jegygyűrűje s a karneolos gyűrűje. Ezt sokszor produ­kálta a Kobak. Hát egyszerre a Bütykös, mintha meg­bolondulna, kezébe vette, az igazi kezébe, a csontváz kezet, s fe­nyegetni kezdte vele az egész osztályt. Nagyon komisz tréfa volt. És a diákok nem is az igazi kéztől féltek, mely a szekundákat írta, hanem attól a másiktól, attól a fehér­től.”

Az Aranysárkány világára jellemző, hogy korábban lappangó sejtések világos formát öltenek a szereplők tudatában. A fölfoko­zott pszichikai mechanizmus működése alól még a földhöztapadt, valósághoz kötődő Liszner sem vonhatja ki magát.

Az elbeszélő a történet különböző pontjain visszaidézéssel él; ha elfogadjuk azt a fel­tevést, hogy a lefojtott indulatok mintegy vízjelszerűen hálózzák be a szereplők kö­zötti kapcsolatokat, akkor a visszaidézésnek jelentéskiterjesztő funkciója van: vissza­utalás­ként működik, megmutatja azoknak a belső erőknek az alaksej­telmét, amelyek a jellem mélyén makacsul meghúzódtak az indu­latok kirobbanását megelőzően is.

NOVÁK VÉGSŐ ELBIZONYTALANODÁSA;
AZ ELVISELHETETLENNÉ VÁLT ÉLETTEHER;
AZ ÖNGYILKOSSÁG

Novákot olyan embernek ismerjük meg, aki a liberalizmus eszméjét őrzi, s a ta­ná­ri hivatása közben fölgyülemlett humánum tapasztalatában hisz. Nem veszi észre, hogy liberális eszmevilága veszített épségéből és válságba került. Későn eszmél, mert vilá­gának határait sérthetetlennek tekinti, körülzártnak, személyisé­gét pedig kikezdhetetlennek véli. Amikor már tudomást vesz a szabályozhatatlan – s az ő esz­me­rendszerével elfogadhatatlan – külső erők létezéséről, egyúttal belátja önmaga el­ke­rülhetetlen végzetét. Ez valamiféle erőtlenséget, gyöngeséget éppúgy felté­telez nála, mint a karakteréhez tapadó kérlelhetetlenség vonását. A válságig végül is azért jut el, mert nincs receptje olyan konflik­tusos helyzetek megoldásához, amely egy ko­ráb­ban fölépített világ határain keresztül áttörne.

Novák harcában egy idő után ellenfelei elvesztik reális létüket. A tanár eltúlozza azt az erőt, amelyet a Czeke Bélusok képvisel­nek. Csakhogy az is igaz, hogy a társadalom nem képes hatékony ellenszert alkalmazni velük szemben.

Novák két alkalommal is a jogszolgáltatás sáncai mögé akar húzódni. Az első esetben, Liszner pimasz viselkedése után, még izgatottan lapozza föl az iskolai rend­tartást; arra számít, hogy a betűk szelleme maradéktalanul őt fogja igazolni. Apró­lé­ko­san sorra veszi a történteket, feszültségének levezetésére törekszik, de úgy, hogy min­den­ben igazoltnak lássa önmagát. Vajon ön­csaláson alapul-e gyors igyekezete? Ennek megválaszolásához a regény tizenegyedik fejezetét kell felidéznünk. Itt már nyíltabban meg­mutatkozik az, hogy Novák belső élete labilis, lelki egyen­súlyából könnyen ki­billenthető. A fejezet az ellenséges nyár ké­peivel indul:

„Vihar lesz – gondolta a tanár. Kémlelte a szemhatárt, melyen igen ritkán apró villogások mutatkoztak (…) A förgeteg már a horizont alján lappangott (…)

Az iskola udvarán pipált a szemétgödör. Bűzlöttek a patkányos kanálisok, az égbe lehelve csömörletes szagu­kat, hiába szórták körül vasrostélyukat vörös karbolporral.

Fönn, az első emelet sarkán a nyolcadik osztály várta tanárát.”

Az elbeszélő fölfokozza a várakozásunkat, ráadásul lélektani ellenpontot képez, hiszen a nyolcadik osztály utolsó számtan-fi­zika órájára készülve úgy érzi: „tanulni céltalan erőlködés”. A visszafojtott atmoszférában Novák elveszíti ítélőképességét, nyílt összeütközés történik közte és Liszner között. Azt is látnunk keli viszont, hogy ezen a napon nemcsak a természet megbomlott egyensúlya ad hátteret a kirobbanó konfliktusnak, hanem a tanár és a diákok is ellenségesen szemlélik egymást, mintha az addig bujkáló, humorral semlegesített ellenszenv gyűlölködésbe csapott volna át. Ami­kor Novák végignézett az osztályon, „egész testé­ben reszketett” a nyolcadikosok pedig „megegyeztek abban, hogy ezt az alakot jó volna lehajítani az első emeletről”. Még­is a diákok magatartása tartalmaz több együttérzést a tanár hely­zete iránt; ők tud­ják, hogy „ilyen jelenetek azelőtt sohase fordul­tak elő Nováknál, legföljebb Fórisnál”.

A változás korai megjelenése Novák egyéniségében itt követ­kezett be; benne is föl­támad a gyanú, hogy rosszul megválasztott eszközöket használt Lisznerrel szem­ben, olyat, amelynek eredmé­nyessége felől kétségek támadnak. A diák felelős­ség­re vo­nása megtörtént, az osztály előtt tisztázta magát, mégsem zárta le az ügyet. A tanári zseb­könyvből azt olvassa ki, amiben saját igaz­ságára találhat, de a súlyosabb fegyelmi felelős­ségre vonást el­hárítja, mivel az a teljesebb nyilvánosság bevonásával járna.

A két szereplő között lezajlott összeütközés a regény cselek­ményének síkján gyúj­tó­pont, ezt onnan is tudjuk, hogy Novák kevéssel utána „a világgyűlölő moz­du­la­tá­val szemlélgette” a sakkfigurákat: egyidejűleg fájdalmas és nevetséges mindaz, ami tör­tént, mégis van benne valami sorsszerűség, mert nemcsak az egyén, hanem a külső körül­mények hatása is irányítja dolgainkat.

Novák értelmével tagadja, hogy az emberi világ közömbössé­gén át lehetne törni. Megveretése után, Barabás doktor biztatá­sára, mégis ügyvédjén keresztül akarja sérelmét megtorolni; új­fent rá kell azonban döbbennie arra, hogy ami vele történt, hiába lenne jogvédelem alá vonható, fölösleges erőlködés csupán. Za­varja az a mód, ahogyan idősebb Ebeczky hozzányúl az ügyéhez. Az ügyvéd helyzeténél fogva kívülálló, de az elbeszélő olyan előnytelen színben tünteti föl, hogy az olvasó előtt természetesnek hat Novák elutasító reagálása. Kosztolányi, aki az emberi egyé­niséget becsülte legtöbbre, önmaga csalódását is megfogalmazza Ebeczky gyávaságát látva Sár­szeg polgárságával szemben; a fia­talabb Ebeczky stréber tanárpártisága pedig ironikusan lepleződik le az apjában föllelhető vonások után.

Az elbeszélő mégis értelmet tulajdonít Novák küzdelmének, még akkor is, ha tudja: a tanár és a szülő legfőbb feladatának érzett eszményére, a nevelésre, a tör­té­ne­lem rácáfol. A lét betöltetlenségének tragikumát éli át, a teljes kudarcot, ami csakis a meg­semmisüléshez vezethet, minden más megoldás nélkülözné az erkölcsi eszmét, életszerepének megalapozó, fundamentális ér­tékét.

Lehet-e erkölcs nélkül élni? Ezt a kérdést a regény olvasója többször fölteheti magában. Ha Novákot veszi alapul, akkor egyértelműen nemleges választ kap; ha viszont arra gondol, hogy az öngyilkosságot követően az Ostor szer­kesz­tő­jé­vel, Bahó Attilával egyezséget köt a tanári kar, valószínűleg elbizonytala­nodik. Bár Kosztolányi nincs minden irónia híján a gimnáziumi tanárság bemutatásakor, az Ostorról egyértelműen negatívan fo­galmaz:

„Zsaroló lapocska, melynek szerkesztője Bahó Attila volt, egy többször bukott di­ák, s büntetett előéletű álhírlapíró. Cikkeiben hemzsegtek az íráshibák, melyeket jó­aka­rói sajtóhibáknak minősítettek. Szellőztette a tanárok magánügyeit, közönséges gyil­kosnak nevezte őket. Tavasz jöttén rendesen megindította hadjáratát a gimnázium el­len, melyről igen rossz emléke lehetett, főképp az érett­ségi »elavult, embertelen intézményét« ostorozta, mely eddig is »számos áldozatot szedett az ifjúság köréből«.”

Aki ismeri a tiszta fogalmazást illetően Kosztolányi szigorú el­várását az írói, új­ság­írói munkában, annak Bahó Attila jellemzése sokatmondó: az elbeszélő nem egy­sze­rűen lebecsüli Bahót, hanem kártékonynak tünteti föl tevékenységét, olyannak, ami veszedel­met jelent az emberi közösségre. Akik sajtóhibákká szelídítik a jellem hibáit, azok az Ostor szemüvegével néznek a világra, akik belső gyön­ge­ség­ből alkut köt­nek vele, nem gondolják végig, hogy ezzel maguk is változnak és egyre lejjebb csúsz­nak.

Az Ostor a regényben analóg a nyilvánosság fogalmával; a regény sze­rep­lői tudják, hogy az Ostor szennylap, és inkább be­mocskol, mint hogy tár­gyi­la­go­san közölne valamit. Amíg sem­mitmondó frázisokkal űz játékot Sárszeg tanár­vi­lá­gával, addig nem rombolóbb, mint Fóris közmondásai, amelyek „butítólag ha­tot­tak”. Novák is olvassa, bár rögtön utána szemétre hajítja. Ne feledjük, hogy egy­faj­ta köz­érzet kifejezője is az Ostor, hiszen egy-egy kiadás anyagi fedezetét min­dig elő­teremti Bahó, sőt nem­csak megszólaltatja, hanem formálja is közönsége vé­le­ményét; hangja alpári, de veszélyes is lehet, ha ráérez az alkalomra. Való­színűleg nem erőltetett a párhuzam az Ostor megléte és az erő­szak elhatalmasodása kö­zött.

Novák fájdalmas önvallomásából tudjuk meg, hogy ő is for­málni akarta az életet, de kudarcot vallott. Hildával szemben alulmaradt, de a nyers fizikai erő is maga alá temette. Előbb az ízléstelen csomaggal, majd a megveretéssel szégyenbélyeget süt­nek rá; aztán következik a szennylap, immáron a nyilvánosság bevonásával. Ha a meg­alázás e három fázisának tartalmát vizs­gáljuk, a következőt figyelhetjük meg: noha mindhárom csapás külön-külön is súlyos, és új felismeréseket hoz Novák szá­mára, a harmadik után sötétül el teljesen a horizont. Novákot mind­végig undorral töltik el a körülötte zajló események, ezért is tart ki makacsul a maga eszményei mellett, csak­hogy ezek igazából alkalmatlanok már ahhoz, hogy hathatós eszközökként működ­hes­senek. Novák védekező pozícióban szerepel a regényben; ezt attól a pillanattól kez­dve tudjuk, mikortól a saját észjárása sze­rint definiálja a tavaszt. („Tudta, hogy ezt a kellemes üdeséget a légköri viszonyok meg a lombok okozzák.”) Föltehetjük a kér­dést: öngyilkosságának végül is mik az okai? Igaz-e, hogy a tanári szobában össze­sű­rű­sö­dő drámai pillanatban a környezete fölé emelkedik Novák? Látszólag az ön­ma­ga iránti hűség indokolja tettét, sorsa megvilágosodásának pillanatát mégis abban lá­tom, hogy kérdésessé vált számára korábban követett életszerepe, élet­fölfogása. A vég­ső szem­be­nézés­kor nem az emberi világhoz való viszonyában következett be éles for­dulat, hanem önmagáról for­mált képe tisztult ki; ez a mélyen átélt belső változás az élet to­vábbfolytatását fölöslegesnek, értelmetlennek mutatta neki – im­máron vissza­vonhatatlanul.