hátlap kép borító kép


Kollár Zoltán


Dél Keresztje alatt


LATIN-AMERIKA
latin­ame­rika­nizá­lódá­sa


BUDAPEST

1996

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

„A világgazdaság fejlődésének és a nemzetgazdaságok
világgazdasági alkalmazkodásának általános kérdései”
OTKA program keretében és támogatásával készült tanulmány

© Kollár Zoltán


„Nem volnának figyelmet érdemlőek azok a jelzések, amelyek a latin­ame­rika­nizá­lódá­s veszélyét és káros követ­kez­mé­nyeit hang­súlyozzák, rámutatva arra, hogy ez a folyamat Kelet-Euró­pában, Magyar­or­szá­gon is kiala­kulhat? Ter­mé­sze­te­sen indokolt át­gon­dol­ni azokat a tanul­ságokat, amelyeket a latin-ameri­kai fej­lődés kínál.

Ezzel a teljességre távolról sem törekvő dolgozattal az a szerző szándéka, hogy szerény eszközeivel hozzá­járuljon annak meg­fogal­mazá­sá­hoz, mit is jelent az a bi­zo­nyos bűvös kifeje­zés: la­tin­ame­rika­ni­zá­lódá­s, amelyről annyiféle ér­tel­me­zés forog köz­ké­zen. Arra keres választ, hogyan la­tin­ame­ri­ka­ni­zá­ló­dott Latin-Ame­rika.”


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




Latin­ame­rika­nizá­lódá­sra vessétek vigyázó szemetek?

Nem is olyan régen Latin-Amerika többnyire csak mint valami egzotikum je­lent meg közvéleményünk előtt. Ebben az egzotikus, szinte idilli képben egy­aránt helyet kaptak a brazil karnevál és a kubai rumba, vagy a kávé- és a banán­köz­társa­ságok, de még az ún. futballháború is kedélyes kávéházi adomává csen­desült, hiszen a latin-amerikaiaknak kijárt a „rokonsági” figyelem, lévén ők is a fut­ball „apostolai”, csak ők még mindig tudnak focizni. Hogy másként is Latin-Ame­rikára figyeljünk, ahhoz olyan horderejű eseményekre volt szükség, mint a kubai forradalom vagy a rakétaválság, Vagy a néhány évvel későbbi tragikus chilei államcsíny. De mindezek csak átmenetileg változtatták meg a távoli konti­nensnek kijáró színes, barátságos kaleidoszkópot.

A magyarországi „rendszerváltás” azonban megváltoztatta Latin-Amerika meg­ítélését, mivel megváltoztak a magyar társa­dalmi folyamatok megítélésének nem­zetközi viszonyítási pontjai is. Latin-Amerika, pontosabban a latin-ameri­ka­nizálódás szinte üzenetértékűvé „emelkedett”: latin-amerikai jelenségek alkal­mas­sá (?) váltak arra, hogy magyarországi folyamatok nemkívána­tossága „bizo­nyí­tékául” szolgáljanak. Latin-Amerika időnként kénytelen annak a bizonyos leánynak szerepét kapja, „akinek” só­gornője (azaz a magyarországi címzett) helyett kellene megfogad­nia az anyai (anyósi) intelmeket. Napjainkban Latin-Amerika – amolyan negatív „bezzeg-kontinensként” – leginkább a hosszú évek óta elhúzódó belső gazdasági zavarok, az adósságválság, a válságmenedzselés kap­csán ad okot hivatkozásra. A latin-amerikai analógiák kétségtelenül számos ta­nul­sággal szolgálhatnak, főleg ha teljes körű elemzés eredményei. A kör­nye­ze­tük­ből kiragadott ese­mények azonban, legyenek azok önmagukban korrektek, fi­gyel­met érdemlőek, összefüggésükben vizsgálva teljesen más meg­ítélés alá es­het­nek, mássá válhat valódi tartalmuk, mint amit üzenetként nekik szántak. Így végül is ezek az illusztrációk aligha tekinthetők perdöntő doku­men­tu­moknak, mégis nem egyszer forrásaivá válnak egy olyan téves kép ki­ala­ku­lá­sának, amely­ben természetesen le­hetnek részigazságok Latin-Amerikáról. A latin amerikai jelensé­gek sommás minősítésével annál is inkább óvatosan kell bánni, mert meg­szokott kategóriáink Latin-Amerikára vonatkoztatva egyáltalán nem biztos, hogy pontosan ugyanazt fejezik ki, amilyen tartalmat eurocentrikus túlzásoktól nem mentes szemléletünk alapján nekik tulajdonítunk.

Nem volnának figyelmet érdemlőek azok a jelzések, amelyek a latin­ame­rika­nizá­lódá­s veszélyét és káros következményeit hang­súlyozzák, rámutatva arra, hogy ez a folyamat Kelet-Europában, Magyarországon is kialakulhat? Ter­mé­sze­tesen indokolt átgon­dolni azokat a tanulságokat, amelyeket a latin-amerikai fejlődés kínál. Ezzel a teljességre távolról sem törekvő dolgozattal az a szer­ző szándéka, hogy szerény eszközeivel hozzájáruljon annak meg­fo­gal­ma­zá­sá­hoz, mit is jelent az a bizonyos rejtélyes – több­nyire pejoratív értelemben hasz­nált – kifejezés: latin­ame­rika­nizá­lódá­s, amelyről annyiféle értelmezés forog köz­kézén. Arra keres választ, hogyan latin­ame­rika­ni­zá­ló­dott Latin-Amerika.

Latin-Amerikára súlyos keresztként nehezedik saját latin­ame­rika­nizá­lódá­sa, amely talán fájdalmas örökségül marad a követ­kező generációkra is. A déli fél­teke égboltjának csillaga, a Dél Keresztje szépségével is emlékeztet az ellent­mon­dások kontinen­sére, a latin-amerikaiak nehéz sorsára is. A chilei Pablo Ne­ruda verscíme így kölcsönzött címet e dolgozatnak.

Budapest, 1995. május

A szerző

„Az összetétel hamissága”, avagy hány Latin-Amerika van(?)

A Latin-Amerika-kutatás egyik alapkérdése, lehet-e Latin-Amerikát egy­sé­ge­sen kezelni, és így tekinteni az elemzés tárgyá­nak. Gyakran teszik fel a kér­dést, hány Latin-Amerika van. Nem kell meglepődnünk azon, ha olyan vá­lasszal találkozunk, 22 vagy 24 Latin-Amerika van, olyan nagyok a különb­ségek az egyes or­szágok között.

A Latin-Amerika-kutatások régi gondja, hogy milyen mérték­ben szabad La­tin-Amerikát – legalábbis az ábrázolásban – egy­ségesnek tekinteni. Akármire gon­dolunk, a történeti folyamattól kezdve a világpiaci funkciókon át a gazdaság szer­kezetéig és fej­lettségéig stb., az derül ki, hogy ugyanúgy érveket találunk ar­ra, hogy indokolt a közös kezelés, mint ahogy arra is, hogy csoporto­sítva vizs­gá­lan­dók a latin-amerikai országok, ha nem éppen az egyedi elemzés szük­sé­ges­sé­ge látszik egyértelműnek.

A latin­ame­rika­nizá­lódá­s vizsgálata a kontinentális folyamatok elemzését kí­vánja, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül a térség differenciáltságát sem. Csak néhány „differenciáló” tényezőre szeretnék utalni. Már a spanyol gyar­ma­to­sí­tás különböző gazda­sági funkciók szerint „szervezte meg” az egyes latin-ame­rikai te­rületeket, így lett például az importhelyettesítő iparosítás is a latin-ame­rikai egyenlőtlen fejlődés tényezője. Fejlettségi szintjük, [1] gazdasági szerkezetük [2] alapján nem­csak különböző cso­por­to­kat alakíthatunk ki, hanem a latin-amerikai országok további fejlődé­sének egyen­lőt­len lehetőségeire is utalást te­he­tünk.

A latin-amerikai térség differenciáltsága természetesen a poli­tikai rend­sze­rek különbözőségében is felfedezhető. Ennek a kö­vetkező időszakban vár­ha­tó­an igen megnő a szerepük. A következő típusú rendszerekre találunk példát a latin-amerikai gyakorlatban, felidézve (és nem elemezve) a latin-amerikai poli­to­ló­giai szakirodalmi besorolást: [(Flishfisch) 85-96].

1. Liberális: a liberális állam a piac törvényeinek és intézmé­nyeinek (tehát min­denekelőtt a magántulajdonnak és a szerződé­ses kapcsolatoknak) tiszte­let­ben tartása alapján szerveződik. A tár­sadalmi élet önszabályozásának feltételei biztosítottak. (Ez egye­lőre inkább csak elképzelt modell.)

2. Korporatív: a korporatív államnak, a kollektív felelősség megteste­sí­tő­jé­nek, kompenzálnia kell a racionalitást érvényesítő magántőkés gazdasági fej­lő­dés­ből származó diszfunkcionális té­nyezőket. Ugyanakkor biztosítania kell a kü­lön­böző társadalmi érdekek egyensúlyát, az ezeket képviselő érdekcsoportok kö­zöt­ti érdekegyesítő mechanizmusok megszervezésével. Tehát az állam integ­ráló szerepe igen hangsúlyos.

Ilyen etatista rendszerre jó példa a lényegében egypárti hatalmat biztosító mexikói, illetve az 1973 előtti többpárti chilei politikai rendszer. Ez utóbbi mű­kö­dé­sét azonban meghatározta és más irányba terelte a túlzó, állami elosztó mecha­niz­musok „rendszer­be” állítása.

Argentína, Bolívia, Uruguay eseteiben a társadalmi folyamatok autonó­miá­ját jobban tiszteletben tartó korporatív állami magatar­tásra találhatunk pél­dá­kat (természetesen nem a diktatórikus idő­szakok­ból), igaz ugyan, hogy olyan politikát kívántak érvényesí­teni, amely az állami integráló szerepnek elsőd­leges­sé­get és domi­nanciát biztosít.

A korporatív államok eredményességéről Latin-Amerikában megoszlanak a vélemények, annál is inkább, mert:

– fenntartották az egyenlőtlenségeket, sőt a társadalmi, gazda­sági fejlődés ter­heit az indokoltnál nagyobb arányban hárították a gyenge érdek­képvi­se­letű, hát­rányos helyzetű csoportokra,

– végső soron elősegítették egyes csoportok érdekeinek önző érvényre ju­tá­sát

– ugyanakkor a súlyos társadalmi feszültségek felszámolására érdemi lépé­se­ket nem tettek, az általuk e célból létrehozott állami intézmények (ügynök­sé­gek) is inkább csak felélték a költségvetést anélkül, hogy érdemleges ered­ményt fel­mutattak volna,

– az államot kivonták az állampolgári kontroll alól,

– könnyen feladták a társadalmi bázisukat (legitimációjukat) biztosító ré­tegek képviseletét, velük szemben gyakorta erőszakkal léptek fel (különösen a tár­sadalmi, gazdasági feszültségek kiéle­ződése idején).

3. Az osztályuralom deklarált vállalásán alapuló politikai rend­szer: ennek a tí­pusnak a fő jellemzője, hogy saját uralmát privile­gizált társadalmi csoportok, osz­tályok dominanciájára vezeti vissza. Latin-Amerikában két fő formájával ta­lál­kozhatunk. Az egyik az ún. liberális „klasszista”, amelyik az általános és egyen­lő vá­lasztójogra és az egyéni szabadságra alapozza uralmát. A másik az ún. forradalmi „klasszista”, amely szerint a forradalom legiti­málja a többség ural­mát, és ez eleve feltételezi az egyenlősítő ten­denciákat, valamint az úgy­mond ellenséges osztályoknak a politi­kai folyamatokból való kirekesztését.

4. Technokrata állam: az így szerveződő állam a társadalom egyszerű ré­szé­nek tekinti saját magát, a politikát technikai kérdés­ként, az eszköz-cél rend­sze­rében értelmezve kezeli. Optimális dön­téseket keres az ésszerűnek mi­nő­sí­tett alternatívák között. Az ál­lampolgári részvételt szakértői elemzések helyet­te­sí­tik: az „utca embere” inkább a politika fogyasztójává, semmint alakí­tó­jává vá­lik. A „semleges” technokrata stílus meghonosodásával az egyéb­ként auto­ri­tá­rius rendszerek is komoly bázisra tehettek (tettek) szert.

5. Perszonalista: a karizmatikus vezető által meghatározott irá­nyítási for­ma a legelterjedtebb latin-amerikai politikai uralmi rendszer. A populista áram­latok igen gyakran ilyen perszonalista uralmi formához kapcsolódnak. A külön­böző társadalmi csopor­tok érdekeinek – gyakorta érzelmi, nem ritkán demagóg – képvise­letéből politikai tőkét kovácsoló és hatalmi pozícióba jutó vezető po­li­ti­kája irracionális elemekkel ötvöződik. A néptömegek identi­tásuk meg­tes­te­sí­tő­jét látják a vezetőben. A valóságban azonban ez a messianisztikus szerep auto­kra­tikus hatalomgyakorlássá tor­zul el, de legalábbis paternalisztikus „apa-fiú” vi­szonnyá alakul a vezető-tömeg kapcsolata.

6. Militarista: igen hasonló az előzőhöz. A társadalom polari­zációja mind­két hatalmi stílusra jellemző. Megvalósításának esz­közei azonban különböznek egy­mástól. A fő különbség abból adó­dik, hogy ebben a hatalomgyakorlásban a tömeg-vezető kapcso­lata mintegy társadalmon kívülre kerül, az alá-fölé­ren­delt­ség biz­tosítása eleve az erőszakos eszközök igénybevételét követeli meg. A tár­sa­dalmi konfliktusok „megoldására” csak maga a hatalom hivatott. A tár­sa­da­lom zárt jellegű (jellemző a szigorú doktrinéria, a hierarchikus bürokrácia, a tár­sa­dal­mi bizalmatlanság stb.).

A valóságban ezeknek a rendszertípusoknak kü­lönböző kombi­nációi ala­kul­nak ki. [3] Az 1980-as évtized fő tendenciája azon­ban egy szempontból a „dif­fe­ren­ciálódás” ellen hat: mégpedig sorra vál­tot­ták fel a katonai rezsimeket kü­lön­böző berendezkedésű pol­gári demokratikus po­litikai rendszerek Latin-Ameri­kában. (Haj­lok azon­ban arra, hogy a „törté­nel­mi tendenciákat” ne te­kint­sük megszűntnek, és ezért túlzó optimizmusra val­la­na, ha a demokratizációs folyamatot vissza­for­dít­ha­tat­lan­nak, végérvényesnek minő­sítenénk.) [4]

Minden bizonnyal további kutatások tárhatják és térképezhetik fel a latin-ame­rikai országok társadalmi, politikai rendszereinek fő jellemzőit, és így mód nyí­lik majd a megfelelő tipizálásra is. De ennél még fontosabb és nemzetközi ér­vényű tanulságokat hor­dozhat az ilyen rendszerek kombinációjának és vál­to­zá­sai­nak me­chanizmusa. Ezek a politikai változások szorosan kap­cso­lód­tak a gaz­dasági élet normalizálódásának kísérletéhez, a mo­der­ni­zá­ló­dás­hoz.

Mégis, mi teszi lehetővé az együttes tárgyalást? Számos tényező közül ket­tő minden bizonnyal kiemelkedő jelentőségű. Egyrészt az azonos történeti vo­nu­lat, másrészt az ebben az egységes történeti folyamatban kialakult, lényegét te­kintve azonos világgazdasági pozíció, illetve társadalmi-gazdasági szerkezet kö­zös vonásai.

Latin-Amerika társadalmi-gazdasági fejlődését, szerkezetét a gyarma­to­sí­tás, a tőkés világgazdaság fejlődéséből eredő hatások és a kontinens „autoch­ton”, azaz eredeti, belső társadalmi-gazda­sági fejlődése alakították. A belső és kül­ső tényezők közötti köl­csönhatások, ellentmondások Latin-Amerika tör­té­ne­ti fejlődésének markáns fordulópontjait is kijelölik. Ennek alapján fejlődése vilá­gosan elkülöníthető szakaszokra osztható.

A gyarmati rendszer történetét [5] végigkíséri egy olyan gazdasági szer­ke­zet kiépülése és hanyatlása, amely az európai feudális rend­szer spanyol (por­tu­gál) változatának sajátos átültetéséből jött létre. A sajátosságát az adta, hogy meg­terem­tődött ennek az immár merkantilista feudalizmusnak és a Latin-Ameri­ká­ban élő külön­böző indián társadalmaknak – a gyarmati uralomhoz iga­zo­dó, de az indián előkelőkkel kötött politikai, gazdasági kompromisszu­mán nyu­gvó – szintézise. A gyarmati kereskedelmi monopóliumo­kat hirdető rend­szer azon­ban soha nem tudta kivonni magát a világpiac mozgásának hatása alól, oly­annyira nem, hogy Latin-Amerika egyre inkább a (nemzetközi) tőke „for­má­lis” ural­ma alá került. Ennek a korszaknak az „öröksége” – egyebek kö­zött – a nagy­birtok-rendszer, az indián közösségek periferizálódása, a kon­ti­nens világ­gaz­da­sági függőségét „biztosító” monokultúrás gazda­ság.

A második politikatörténeti korszak a latin-amerikai nemzetek függet­len­sé­gi háborújával, a múlt század első harmadában kiví­vott függetlenséggel, illet­ve az államjogilag független államok létrejöttével kez­dődött meg [6]. A múlt szá­zad során a latin-amerikai gazdaságokban megteremtődött a tőke „reális” ural­ma, és La­tin-Amerika sajátos funkciók ellátására betagozódott a tőkeáramlás révén ki­tel­jesedő világgazdasági rendszerbe. A latin-amerikai gaz­daságok ezt követően a peri­ferizálódás és a kapitalizálódás, a világgazdasági lemaradás és a fel­zár­kó­zá­si törekvések gyakran egymást keresztező útjára kerültek, hol több, hol ke­ve­sebb ered­ménnyel küzdöttek a gazdasági önállóságért és fejlődésért, de jó­for­mán sohasem szabadultak meg nemzetgazdaságuk egyensúly­talanságaitól. Fej­lő­désük általában átmenetinek és ellentmondá­sokkal terhesnek bizonyult, és nem egyszer visszaestek a gazdasági perspektivátlanság állapotába.

A latin-amerikai országok fejlődési eltérései ebben a második fejlő­dés­tör­té­neti korszakban egyre inkább nyilvánvalóbbá váltak, kibontakoztak, de lénye­gileg mégsem szakadtak el a fő kontinen­tális vonulattól, ahogyan világgazdasági pozíciójukat tekintve sincs köztük meghatározó különbség. Arról sincs vita, hogy Latin-Ame­rika történetileg a világgazdaság perifériáján helyezkedett el, ám arról már megoszlanak a vélemények, hogy ezek az országok ma is a periférián helyezkednek-e el, vagy kitörtek-e onnan.

Kisebbségben vannak az olyan állásfoglalások, hogy Latin-Amerika (vagy leg­alábbis néhány országa) már kitört a perifériá­ról, és nem illenek rá a „gaz­da­sági elmaradottság” ismérvei. Meg­előlegezve a dolgozat további mon­da­ni­való­ját, elégségesnek lát­szik igen röviden összegezni a térség peri­fé­ri­kus hely­ze­tére jellemző fii vonásokat:

1. A latin-amerikai gazdaság fejlettségi szintje számottevően elmarad a fej­lett gazdaságokétól. Ennél azonban még fontosabb, hogy a latin-amerikai gaz­daság szerkezete és működési mechaniz­musa e fejlettségi különbség fenn­ma­ra­dása irányában hat, vagy legalábbis jelentősen mérsékli, gyakran teljesen el­nyom­ja a mo­dernizációs tendenciák érvényesülését.

2. A latin-amerikai gazdaság erősen függő jellegű, mégpedig egyaránt ki­mu­tathatók a monopolisztikus függőség és a szerkezeti függőség jegyei. A latin-amerikai gazdaságokat ennélfogva rend­szeresen veszteség éri (cserearány-rom­lás, tőkekivonás stb.), meg­csapolva a növekedési forrásokat. Ennek kettős ha­tá­sa van: Latin-Amerika függősége rendszeresen újratermelődik, a kölcsönös füg­gőség is egyoldalú függőségként jelenik meg, másrészt a gazdaság világ­gaz­da­sá­gi konjunkturális érzékenysége igen intenzív.

3. Gazdasági rendszere az átmenetiség jegyeit viseli magán, azaz a „mo­dern” és „tradicionális” gazdasági struktúra „egymásmellettiségét” mutatja, csak­hogy ez az átalakulás nem szerves fo­lyamat eredménye (illetve nem ez a meg­határozó tendencia), ha­nem a „modern” szektor mintegy „rátelepedett” a „tradicionális” szektorra és monopolisztikus függőségbe vonta azt, így annak modernizálhatósága igen korlátozott.

4. A fentiek alapján Latin-Amerikának a világgazdaságban a centrum-peri­fé­ria függőségen alapuló, de kölcsönös feltételezettségű munkamegosztási rend­szerében a periféria-gazdaságokra jel­lemző funkció jutott: alacsony fel­dol­go­zott­sági szintű termékek exportjával szemben magas(abb) fel­dol­go­zott­sá­gi fokú termékeket importál.

Természetesen rögtön két megjegyzést kell tenni: ha a „gaz­dasági el­ma­ra­dott­ság”, a periféria fogalomrendszere azonosul va­lam­iféle abszolutizált fejlet­len­séggel, akkor I,min-Amerika kilóg a sorból, ne­he­zen lenne védhető ilyen mi­nő­sítése.[7] Fejlettségi szintje azonban részben jócs­kán elmarad a fejlett orszá­gok­étól, részben pedig nem biztosít elégséges for­rást a radikális fejlődéshez (illet­ve az olyan fejlődéshez, amely bizonyosan el­len­súlyoz­hatja a periféri­zálódási tendenciát), így nem indokolt őt a perifériától tel­jesen elkülöníteni. Persze maga a latin-amerikai kontinens sem egységes, hi­szen akadnak országai, amelyek a világ legelmaradot­tabb országaival vannak egy sorban, de vannak olya­nok is, ame­lyek már részlegesen centrum-pozíciókat is teljesítenek, azaz a „fél-periféria” helyzetébe jutottak (mint pl. a fejlettebb latin-ame­rikai országok, min­denek­előtt Brazília). Hány Latin-Amerika van te­hát? Sokféle, de a követ­kezők­ben meg kell elégednünk a latin­ame­rika­nizá­lódá­s fő jegyeit viselő „egy­séges” Latin-Amerikának az át­te­kin­té­sé­vel.

Periférikus kapitalizmus Latin-Amerikában

Olvasmányainkra, tanulmányainkra, világhírű regényekre, film­riportokra em­lékezve sokan felsorolnak latin-amerikai jellegzetes­ségeket. Eszünkbe jut, hogy a harmincas években a tengerbe ön­tötték a kávét, hogy óriási legelőkön szar­vas­marha-tenyésztő bir­tokok húzódnak, hogy az indiánok kokalevelet rág­nak, hogy kábí­tószer-kereskedő maffiák veszélyeztetik a békés, nyugodt életet, hogy kávét, banánt, cukrot exportálnak, hogy a felhőkarcolók szom­széd­sá­gá­ban nyomorúságos viskók éktelenkednek. Természe­tesen sorolni lehetne még eze­ket a jellegzetességeket, de gondo­lunk-e vajon arra, hogy mind­ezek a jel­leg­ze­tes­ségek – kis túlzás­sal fogalmazva – egy letűnt kor kö­vü­le­tei, s egy olyan struk­túrá­nak a részei, amelynek a meghaladására sza­ka­dat­lanul kísér­le­tet tesznek La­tin-Amerikában. Latin-Amerika latin­ame­rika­nizá­lódá­sa, peri­feri­záló­dása a spa­nyol (portugál) gyarmatosítással vet­te kezdetét, s már a gyar­mati korszakban ki­fej­lődött számos jelleg­zetessége, ám ezúttal meg kell elégednünk periférikus kapi­tali­zá­ció­ja legfontosabb jegyei­nek össze­fog­la­lá­sá­val.

MEGKÉSETTSÉG ÉS FÜGGŐSÉG …

Bár a kapitalizáció csak a múlt századtól vált Latin-Ameriká­ban meg­ha­tá­ro­zó tendenciává, az egyetemes tőkés fejlődés mindig is hatást gyakorolt a latin-amerikai fejlődésre. Latin-Amerika a gyarmati rendszer kiépülése után különféle módon ugyan, de be­kapcsolódott a világpiaci körforgásba: kezdetben inkább az ere­deti tőkefelhalmozásban, a pénztőke-felhalmozásban mint ezüst­szállító, majd a késztermék, illetve bányakincs munkamegosztási rendszerben, mint ez utób­biak exportőre és az előbbiek importőre vett részt.

A múlt században kibontakozó kapitalizálódás [8] két – eltérő in­díttatású és hatású – tendencia egymásra hatásának eredménye­ként alakult ki Latin-Ame­ri­ká­ban. Az autochton (azaz belső) kapitalizáció fő tendenciája a nem ka­pi­ta­lista agrár­gaz­da­ság részleges, gyakran csak formális kapitalizálódásában je­lentkezett. A gaz­da­ság átalakulását tőkehiány is nehezítette, ezért az állam vi­szony­lag erős sze­re­pet vállalt (beleértve a nemzetközi eladósodást is), de így is erőt­len maradt a tő­kés átalakulás. Ebben a főként az európai – elsősorban angol – tőke ex­pan­ziója hozott fordulatot, és biztosította magának a meg­ha­tá­ro­zó gazdasági pozí­ciókat. A kapitalizációval azonban nem jött létre egységes tőkés gazdál­kodási rend­szer, a nemzetgazdaságok integrálódása kor­lá­to­zott maradt. A behatoló tőke ugyanis többnyire megelégedett azzal, hogy be­von­ja árutermelő, jöve­de­lem­elvonó rend­sze­rébe a nem tőkés gaz­da­sá­go­kat, de gyakran eleve lehe­tet­len­né tette a nem áru­termelő gazdaságok egy je­len­tős ré­szé­nek árutermelővé vá­lá­sát. Az autoch­ton tőkés fejlődés pedig előbb-utóbb az erő­sebb külföldi tőke mono­po­lisz­tikus hatásai miatt füg­gő­ség­be ke­rült, kifulladt és/vagy piaci gyenge­sé­gé­nél fog­va, teljesen el­le­he­tet­le­nült.

A kapitalizáció nem törte szét a „tradicionális” társadalmi-gaz­dasági for­má­kat, jóllehet – gazdasági funkciójukat és rendszerbeli helyüket illetően – át­ala­kította őket. Tehát végül is olyan hierar­chikus társadalmi-gazdasági rendszer jött létre, amely a gazdaság dezintegráltságát fenntartotta.

A szerves (autochton) és a szervetlen (a külföldi tőke behato­lása révén vég­be­menő) kapitalizáció kölcsönhatása mind a mai napig jellemzi a latin-ame­rikai fejlődést (persze korszakonként és országonként [ország­csopor­ton­ként] más és más folyamattal talál­kozhatunk). A periférikus kapitalizáció nem hozott létre homo­gén gazdasági rendszert, pontosabban a tőke kettős (reális és for­mális alárendeltségi viszonyokon keresztüli) uralma biztosít egy­fajta homo­ge­nitást annak ellenére, hogy a gazdaság egyes szerke­zeti elemei különböző típusúak (különböző formájú tőkés, állam­kapitalista, nem tőkés, de árutermelő, sőt önellátó gazdasági egységek alkotják a rendszert). Ennek – többek között – az a követ­kezménye, hogy a belső piac dezintegrált. A piac bővítésének, in­tegrálódásának gazdasági automatizmusokból, piaci mechanizmu­sokból eredő – természetes – motivációja nincs meg, vagy csak igen korlátozott. Ebből követ­ke­zően Latin-Amerikában különö­sen fontos szerepe van az államnak és a kül­földi tőkének. E két gazdasági (és hatalmi) tényező a latin-amerikai gazdasági fej­lődés arculatát, monopolisztikus helyzetük révén is, jórészt megszabja, annál is inkább, mert a gazdasági növekedéshez szükséges eszkö­zök jelentős részét – korántsem jövedelemelvonó hatásoktól men­tesen – ők biztosítják.

ADALÉKOK A LATIN-AMERIKAI ETATIZMUS STRUKTURÁLIS SZEREPÉHEZ

Az állam a múlt századi Latin-Amerikában – nem utolsósorban angol ha­tá­sra – a liberális gazdaságfilozófia érvényesítésére ren­dez­kedett be. [9] Ennek azon­ban igen ellentmondásos lett a követ­kezménye. Így Latin-Amerika vi­szony­lag könnyen és gyorsan, vagyis közvetlenül be­integ­ráló­dott – jóllehet füg­gő­sége és gaz­da­sági szerkezetének eltorzítása árán – a világ­gaz­da­ság­ba. Az állam fontos sze­repet vállalt magára a latin-amerikai „eredeti tőkefel­hal­mo­zás­ban” azzal, hogy eladósodott. Ugyancsak lehetetlen lett volna a föld magán­tu­laj­do­nosi rend­szerének megerősödése, a lati­fundium-rend­szer (újabb) expan­zió­ja, az ál­lam hatékony beavat­kozása nélkül.

Az állam az 1929/33-as világgazdasági válság következményei­nek fel­szá­mo­lá­sa­kor vállalt újból meghatározó (mind a mai napig kiható) szerepet. A keynesi ihletettségű gazdaságpolitika új fejlő­dési szakaszt nyitott meg Latin-Amerikában. Ezen belül kieme­lendő az állam fokozott jövedelem-újraelosztó szerepe, kereslet­serkentő pénzügyi politikája, a költségvetési deficit meg­finan­szí­ro­zását előtérbe helyező monetáris politikája.

Az iparosodást szorgalmazó, erőltetett importhelyettesítő gazda­ság­fej­lesz­tés­nek megfelelő zárt gazdasági modell kiépítése és szi­gorú (gyakorta admi­niszt­ratív eszközökkel is biztosított) védelme, az állami szektor fokozatos ki­épí­tése, amelynek az a funkciója is megvolt, hogy az állam ezen keresztül is szub­ven­cionálja a magán­tőkét, jelzi az állam fokozódó gazdasági szerepvállalását. Mind­ez megterhelte a költségvetést, a fizetési mérlegét. Tehát az állami ex­pan­zió számtalan egyensúlytalanság forrása lett. Az állam a magántőkés grün­do­lást, a hivatalnoki réteg (beosztástól függő) meggazdagodását is lehetővé tet­te. Mind­ennek eredményeképpen a latin-amerikai államok gazdasági sze­rep­vál­la­lá­sa ellentmondá­sos ered­ményes­ségű volt (és ma sem kevésbé az). A gaz­da­ság mai egyen­súly­talan­sá­gai­ból kiin­dulva, inkább negatív szerepet játszott a latin-ame­rikai állam, sem­mint pozitívat. Ha azonban a latin-amerikai tőkés fej­lődés egész vonulatát tekintjük, akkor korántsem lehet csak elítélni az eta­tiz­must, hi­szen az állam elő­segí­tette pl. a kapitalizációhoz nélkülözhetetlen meg­ta­ka­rí­tá­so­kat, enyhítette a külső függést – termé­sze­tesen ellent­mondá­soktól nem men­te­sen –, s így hozzájárult a fejlődéshez.

Az államra igen nagy nyomás nehezedik, mert kitüntetett sze­repe van a peri­ferizálódással szembeni alternatíva kialakításában, illetve biztosításában, a tőke­felhalmozás gyorsításában. Fokoznia kell tehát a költségvetési kiadásokat. Mi­vel az állam „önfogyasz­tása” is igen nagy, a költségvetésen átáramlik a jöve­de­lem jelentős része. Tulajdonképpen ebből az a látszat keletkezik, hogy az ál­lam sajátos, túlzó deficitfinanszírozó magatartása indokolt. Mindez óha­tat­la­nul fo­kozza a centralizációs (adott esetben nem piackonform) mechanizmusok in­ten­zitását, és elindítja a centralizáció és az állam egyensúlytalanságot kiváltó ma­ga­tartásának egymást erő­sítő ördögi körét. Mindebből – a racionalizálás szem­pont­jából – az következik, hogy hagyományos „államtalanítástól” kevés ered­mény várható, mert rövid úton újraélednek az állam fokozódó szerepvállalását kikényszerítő mechanizmusok.

FÜGGŐSÉG A KÜLFÖLDI TŐKÉTŐL

A külföldi tőke szerepének megítélése nem mentes szélsőségek­től. Két szél­ső­séges álláspont szokott megütközni egymással, nyil­ván egyszerűsítve. Az egyik a külföldi tőke szerepét csak pozití­van, míg a másik csak negatívan ítéli meg. Az igazság minden bizonnyal a két álláspont között van, sőt inkább a kettő együtt fejezi ki azt.

Jómagam úgy gondolom, hogy a külföldi tőke szerepét minde­nekelőtt a kö­vetkező szempontok mérlegelésével értékelhetjük: monopolisztikus hatást fejt-e ki a külföldi tőke vagy sem (a gaz­dasági élet milyen hányadára terjed ki a kül­földi tőke döntése, azaz a nemzetgazdaság kulcspozícióiban van-e mono­po­lisz­ti­kus helyzete); a beáramlásának mi a gazdasági (esetleg politikai, tár­sadalmi) ára, nem vezet-c végső soron odáig, hogy a termelési té­nyezők kivonásával jár együtt; integrálja-e a nemzetgazdaságot vagy dezintegrálja; üzleti megfontolásait mennyire befolyásolják politikai, hatalmi szempontok; üzleti döntéseit csak saját, globális, vállalati érdekrendszerébe helyezi, vagy figyelembe veszi a „be­fo­ga­dó ország” (stratégiai) igényeit is; a külföldi tőke beruházá­saihoz szükséges ked­ve­ző feltételek (politikai, gazdasági stabilitás, infrastrukturális helyzet stb.) a be­fogadó gazdaság számára mi­lyen terhet jelentenek stb.

Latin-Amerikában a külföldi tőke időszakonként és országon­ként más-más szerepet vállalt, hosszú időn át inkább negatív sze­repet játszott. Múlt szá­za­di tevékenységét röviden úgy jellemez­hetjük, hogy a külföldi tőke szinte pon­to­san olyan beruházási poli­tikát követett a latin-amerikai országokban, mintha azok nem is független államok, hanem gyarmatok lettek volna. Nem véletlenül, hi­szen a külföldi tőke részben a nyitott gazdaság, részben pedig a lati­fun­dis­ták­kal kötött politikai szövetség kínálta lehetőségeket használta ki. A főleg primér szek­tor­beli beruházások olyan (külső) piaci viszonyokkal párosultak, amelyek le­hetővé tették, hogy a pótlólagos beruházásokat igen alacsony szinten tartsák, így egy­könnyen kivonhatták a jövedelmeket külföldre. Természetesen a gaz­da­ság más területeiről ebbe a szektorba „átszivattyúzott” jöve­delem is ugyanerre a sors­ra jutott. A gazdasági szerkezet eltorzí­tása, a gazdaság világpiaci függősége, bel­ső terjeszkedése és ez­által a monopolisztikus belső függőségi rendszer ki­épí­té­se, a nem tőkés viszonyok konzerváló beépítése ebbe a rendszerbe, így a piac in­teg­rá­ló­dásának korlátozása, illetve dezintegrációjának fenn­tartása nagy­részt a kül­földi tőke – szinte eleve adott – monopolisz­tikus pozíciójának volt „kö­szön­he­tő”.

A külföldi tőke az 1929/33-as világgazdasági válsággal megin­dult latin-ame­rikai importhelyettesítő iparosítást is képes volt sa­ját maga javára fordítani, hol­ott azt egy erősen nacionalista fogan­tatásé gazdaságpolitika indította el. Az ipa­rosításhoz azonban a latin-amerikai nemzetgazdaságok nem rendelkeztek elég­séges tőkével, rászorultak a külső forrásokra. A korábban importált végső fogyasz­tási cikkek honi megtermelését, majd a nehézipari ágak kiépítését pre­fe­ráló iparosítás átrendezte az import szerke­zetét is, kielégítve a termelési esz­kö­zök, félkésztermékek stb. iránti növekvő importigényt. Így a külföldi tőke végül is lehetőséget kapott az elzárkózásra törekvő latin-amerikai gazdaságtól arra, hogy megőrizze pozícióit, sőt újabbakat is szerezzen. A külföldi tőke a „befelé fordulás” „virágzó” időszakában is inkább destabi­lizáló, függőséget újratermelő szerepet játszott Latin-Amerikában, nem pedig az autonóm fejlődést elősegítőt.

Az importhelyettesítő iparosítás „klasszikus” korszaka (amely kb. az 1960-as évek elejéig terjedt) érdemleges, de ellentmondásos szerkezeti válto­zá­sok­kal járt együtt. Ugyanis ahogy előrehaladt az iparosítás, úgy tolódtak el a kül­föl­di tőke beruházásai a feldolgozó ipari beruházások irányába. Ennek igen fon­tos következménye az lett, hogy – szemben a korábbi állapottal, amikor szin­te csak a primer szektorban voltak a külföldi tőkének beruházásai – a kül­föl­di társaságok a megtermelt jövedelmet csak akkor vonták ki, ha azt politikai meg­fontolások vagy a gazdaság elmélyülő instabi­litása indokolták.

A latin-amerikai országok erőtlen és következetlen gazdasági nyitása a hat­vanas évek második felétől megváltoztatta a külföldi tőkével szembeni ma­ga­tartá­sukat is. Ez a politika részben arra irányult, hogy feloldja azt az ellent­mon­dást, hogy a külföldi tár­saságoknak viszonylag kevés befektetett tőkével (a nem­zet­gaz­da­ság összes lekötött állótőkéjének alig 15-20%-ával), a gazdaságba szin­te korlátlan beleszólásuk van, ugyanakkor nem játszanak ér­demleges szere­pet a tőkehiány pótlásában, sőt időnként a dekapitalizáció tendenciáit is ki­bon­ta­koz­tat­ják. Stratégiájukat – miután a nemzetközi politikai viszonyok is elő­segí­tet­ték ezt – tehát annak jegyében alakították ki, hogy a tőkehiányt mérsékeljék a kül­földi működőtőke bevonásával és – ha lehet – kiszorítsák a domináns pozí­ció­ban levő tőkés csoportokat gazdasági kulcs­po­zí­ció­juk­ból. Ez a stratégia ele­ve feltételezte a kül­földi tőke foko­zott és „nem­zet­kö­zie­sí­tett” (azaz az amerikai tő­ke hegemóniáját megtörő) la­tin-amerikai sze­rep­vál­la­lá­sát. [10] Ez azonban igen egye­net­le­nül, idő­sza­konkénti nekilendüléssel és visszaeséssel valósult meg. A fel­lépő politikai, gaz­dasági bizonytalanságok gyakran inkább a tőke­kivonást von­ták maguk után, sem­mint a tőkebevonás fokozódását. Ennek ellenére, a mo­no­po­lisz­ti­kus vi­szo­nyok oligopólikus szerke­zetté válása az 1960-as évek má­so­dik felétől igen mar­káns tenden­ciaként jelentkezik Latin-Amerikában.

A külföldi tőke közvetlen beruházásai a fejlettebb latin-ameri­kai or­szá­gok­ba koncentrálódtak, viszonylag magas technikai szín­vonalat kép­vi­sel­ve. Ez az új struktúra azonban, mivel egyfajta modernizálódott, új típu­sú enklávét ho­zott létre Latin-Ameriká­ban, nem (eléggé) integrálódott a bel­ső mun­ka­meg­osz­tá­si rend­szerbe, így – a többi fejletlen ágazat, illetve gaz­da­sá­gi egység irá­nyában – húzó­hatást nem fejtett ki. A globalizálódás azon­ban egy­re meg­ha­tá­ro­zóbb ten­den­ciává vált. Ennek hatására a gazda­sági dez­in­teg­rá­ció, a dualizálódás fel­gyor­sult. Különösen nyilván­valóvá vált ez a tar­tós fo­gyasz­tási cikkek piacán, amely egyre inkább vagy az importból, vagy a kül­földi tu­laj­do­nú vállalatok (nem kevésbé importigényes) termelésétől függ.

Latin-Amerikában is világosan kirajzolódik az a – viszonylag új – ten­den­cia, hogy a külföldi tőke elmaradása, a mai világgazda­sági körülmények kö­ze­pet­te, (talán behozhatatlan) lemaradást in­dukál. Viszont ismét alá kell húzni, a nem­zet­közi tőke beruházá­sai kedvező hatást csak akkor fejthetnek ki, ha (sem po­li­tikai­lag, sem gazdaságilag) nem destabilizálnak, és ugyanakkor valóban pót­ló­lagos tőkebevonással, nem pedig tőkekivonással járnak együtt. Továbbá, ha a nem­zet­gaz­da­ság döntési szabadságát és autonóm folyamatait csak annyiban be­fo­lyásolják, amennyiben bármilyen üzleti döntés azt befolyásolhatja. Ennek el­len­kezője esetén nem kívánatos függőségi mechanizmusok uralkod(hat)nak el, amelyek­től még korántsem mentes a latin-amerikai gazdaság. Aligha lehet két­sé­ges, hogy Latin-Amerika rendkívüli méretű el­adósodásában a külföldi tőke sem makulátlan.

KISZOLGÁLTATVA ÉS EXPANZIÓKÉSZSÉG NÉLKÜL …

A latin-amerikai gazdaság igen jellegzetes vonása, hogy a fen­tiekben vá­zolt szerkezeti rendszer működésében rendszeresen olyan zavarok kelet­kez­nek, amelyek a kedvező irányba induló konjunkturális folyamatok, szerkezeti át­ren­de­ző­dé­sek helyett a várt eredmény ellenkezőjét eredményezik; korszerűsödés helyett végül is (valamiképpen) konzerválják az elmaradott viszonyokat. Külö­nö­sen gyakran fordult ez elő akkor, ha a világgazdasági „kör­nyezetben” vál­to­zá­sok mentek végbe, ám a latin-amerikai folya­matok még – késői reakcióként – min­dig a régi feltételekhez iga­zodtak. Gazdaságtörténetük számos példát kínál a fen­tiek igazo­lására. Csupán néhány igen jellegzetes mozzanatot emelek ki mon­da­ni­va­lóm alátámasztására.

A latin-amerikai gazdaság egyik legsúlyosabb tehertétele az export­szer­ke­zet egyoldalúsága, a primérszektorbeli termékek nagy aránya és erős kon­cent­rált­sága (tehát a monokultúrás termékek nagy aránya, avagy az export mono­ex­por­táló jellege). Ennek két fő történeti előzménye van: i. még a 18. századra ve­zet­hető vissza a latin-amerikai mezőgazdaság polikultúrás jellegének mono­kul­tú­rássá válása. Ez „egyszerűen” annak volt „köszönhető”, hogy a világpiaci át­rende­ződés kínálta kedvező lehetőségeket a „for­málisan tőkés” ültetvényesek ki­használták. Az exportra termelés dominánssá válásával a belső piacra termelés vissza­esett. Az ex­port-termelésre átálló, az addig belső ellátást szolgáló mező­gaz­dasági termelők helyébe nem tudtak újabb árutermelők lépni, így a fo­gyasz­tási igények egyre jelentősebb hányadát még inkább csak az import függ­vé­nyé­ben lehetett kielégíteni. A „demonstrációs hatás” a gazdaság dualitásának mar­káns tényezője lett. A gazda­ság – mint az iparosodó világgazdaság centrum hát­tér­gaz­da­sága – már ekkor erőteljes függésbe került a világpiactól, nem utolsó­sorban az aszinkron export-import szerkezetből következően.

2. A múlt században pedig a centrumbeli tőke expanziójának volt lé­nye­gé­ben az előzőhö zhasonló hatása, kiegészülve azokkal a következményekkel, ame­lyek monopolhelyzetükből adódtak (a belső függőségi viszonyok át­ren­de­ződ­tek, a gazdaság és politika összefonódott, de nem integrálódtak az érdekek, még az azonos tulajdoni pozíciók esetében sem). Ez a folyamat logikus követ­kez­mé­nye volt annak a gazdasági nyitásnak, amely a függetlenné vált államokat jel­lemezte. A politikai függetlenség nyitotta meg a kaput a gazdasági függő­ség­hez.

A múlt század elején függetlenné vált államok a világgazdaság független té­nyezői kívántak lenni. A liberális erők győzelmével együtt a „szabadverseny” is teret kapott, csakhogy ennek (a ko­rábbi „védettséget” felváltva) a belső piac tel­jes kiszolgáltatott­sága lett a következménye. A beáramló importtermékek el­zár­ták az autochton fejlődés elől a lehetőségeket, majd pedig – ahogy az állam kül­földi hitelekből megteremtette az exporthoz elenged­hetetlenül szükséges infra­struktúrát – a közvetlen tőkebefekteté­seknek sem volt már akadálya. A pén­zügyi függőség és a piaci függőség tulajdonosi függőséghez is vezetett, ez az­tán ismét piaci függőséget szült. A külföldről származó tőkeberuházások azon­ban a gazdasági szerkezet eltorzítását „eredményezték”, újfent „csak” be­biz­tosítva ezzel a latin-amerikai térség világgazdasági kiszolgál­tatottságát.

Az 1929/33-as világgazdasági válság a latin-amerikai gazda­ságokban is for­du­latot – „gazdaságpolitikai forradalmat” – ho­zott. Latin-Amerika – többek kö­zött felmérve világgazdasági ki­szolgáltatottságának következményeit – ezt mér­sé­ke­len­dő, az ön­álló gazdaság alapjainak lerakása végett, importhelyettesítő ipa­rosí­tásba fogott. Csakhogy éppen az importhelyettesítő iparosítás tette még inkább kiszolgáltatottá a latin-amerikai gazdaságot, egy­részt a külföldi pénzügyi forrásokra való ráutaltsága, másrészt a túlméretezett és végtermék-centrikus iparosítás importvonzatai miatt. A nacionalista indíttatású „befelé forduló” gaz­da­ságfej­lesztés kifulladása válságba sodorta a latin-amerikai gazdaságot. A vál­sá­got azonban csak időlegesen oldották meg, mégpedig nem utolsósorban ép­pen .azzal, hogy a zsákutcába jutott importhelyet­tesítésnek biztosítottak új fel­té­te­le­ket a továbbéléshez, és ezzel a latin-amerikai gazdaság kívánatos világ­gaz­da­sági illeszkedését is megnehezítették.

Végül is ugyanígy zsákutcába jutott az agrár­gaz­da­ság is. Az agrárgazdaság „rák­fenéje” a latifundium-minifundium kettős­sége. [11] Az agrárszektorra ható minden kon­junkturális vagy éppen intézményi hatás megerősítette ezt a korszerűtlen, fejlődést gátló szerkezetet. Így volt ez az ültetvényes gazdálkodás el­ter­je­dé­se­kor, a múlt században az egyházi birtokokkal szembeni fellépés „mel­lék­ha­tása­ként”, az indián közösségek újbóli visszaszorításakor, vagy az 1929/33-as világ­gaz­dasági válsággal együttjáró agrárválság idején, a pre­ka­pi­ta­lis­ta munka­vi­szo­nyok anakronisztikus rene­szánszakor. A 60-as évek agrár­reform-hul­láma is csak igen idő­leges konjunktúraélénkítő hatású ered­ményt hozott: a farmer­gaz­dál­ko­dás erőteljes elterjedése hiú reménynek bi­zo­nyult, főként a gaz­da­ság szerkezeti kötő­dései­nek változatlansága, a kor­lá­to­zot­tan működő föld­piac, az agrárolló, a hitel­piac fejletlensége miatt. Alig­ha le­het kétségünk, az agrár­reformok nem tet­ték kevésbé ak­tuálissá a mező­gazdaság kor­szerűsítési kény­sze­rét.

TÚLÉLÉS ÉS HASZONSZERZÉS,
AVAGY HOGYAN LEHET NEMTŐKÉS MÓDON GAZDÁLKODNI…?

A latin-amerikai gazdasági rendszer hierarchikus szerkezetű. A rendszer szá­mos gazdasági szereplője nem a rendszer általános működési feltételeinek meg­felelően szervezi saját tevékenységét, legfeljebb a tőle egy fokkal feljebb ál­ló, illetve a hatalmi pozíció­ban levő „üzleti partner” által megszabott fel­té­te­lek­hez igazodik. Ez „mindössze” annyit jelent, hogy a meghatározó tőkés viszo­nyok ellenére a „gazdálkodók” jelentős hányada nem a tőkés gazdálkodás nor­mái szerint működik.

Az árutermelés sem vált teljesen általánossá, széles körű a naturál­gaz­dál­ko­dás. A kisárutermelők számottevő hányada ugyan viszonylag rendszeresen ter­mel árut, de tőkefelhalmozásra már nem telik, nem utolsósorban azért, mert füg­gőségi helyzetéből következően rendszeresen jövedelemveszteség éri. Gya­ko­rinak, csaknem általánosnak mondható, hogy a ráfordítás-haszon össze­füg­gés az üzleti döntésekben vagy kényszerűségből, vagy egyéb megfontolásokból figyelmen kívül marad. Ugyanis teljesen más gazdálkodási normái vannak a részben monopolhelyzetben levő állami vállalatoknak, amelyek állami pre­fe­ren­ciák és költségvetési elosztási-elvonási rendszerben gazdálkodhatnak, meg­lehe­tő­sen nagyvonalúan, vagy az alárendelt pozícióban levő kisüzemeknek, amelyek több­nyire csak vegetálnak. Az agrárgazdaság még in­kább terhelt mindezzel. De ugyan­csak a latin-amerikai gazdasági rendszer ellentmondásának fogható fel az is, hogy számosán a befektetések szinte azonnali megtérülését várva a mielőbbi meg­gazdagodás reményében szervezik üzleti tevékenységüket, hogy aztán meg­gaz­dagodva kivonuljanak a gazdaságból (akár úgy is, hogy kimenekítik a tőkét az országból).

Mindennek igen szemléletes megnyilvánulása és következménye a nem­ze­ti piac integráltságának hiánya, a piaci mechanizmusok korlátozott érvé­nye­sü­lé­se. Természetesen a piaci dezintegráltság és és a tőkés gazdasági nor­mák kor­lá­to­zott érvényesülése között köl­csönhatás található. A fejletlen hi­tel­piac, a gaz­da­ság zártsága és monopolisztikus (oligopolisztikus) viszonyai, a túl­zott állami in­tervenciók egyaránt eltorzítják a piacot.

A mezőgazdaságban és az iparban olyan, mintegy analóg rend­szerek ala­kul­tak ki, amelyek a piaci dezintegráltságot, a piac „kvázi” piackénti működését (persze mutatis mutandis) megszab­ják (és rendszeresen újra is termelik).

Az agrárgazdaság latifundista-minifundista szerkezete nemcsak a szélső­séges, igen koncentrált birtokmegoszlást jelenti, hanem a gazdálkodási normák kü­lön­bözőségét és a (gazdasági, de gazda­ságon kívüli) függőségi kapcsolatokat is megteremti. A modern, nagyüzemi gazdálkodást folytató birtokok – bár csak­nem minden birtokkategóriára jut néhány ilyen, kivéve a törpebirtokokat – nem tud­tak áttörést végrehajtani sem a nem gazdasági függőségi kapcsolatok kire­kesz­tésé­ben, sem a technikai modernizációban. (Még a legutóbbi – eddig egyet­len – agrárreform-hullám, illetve a külföldi tőke által vezérelt „agribusiness-prog­ra­mok” sem hoz­tak a mezőgazdaság arculatát alapvetően átformáló ered­mé­nyeket.)

Tulajdonképpen a mezőgazdasági struktúrát felidéző képződmény jött lét­re az iparban is, a „szervetlen” iparosodás következté­ben: az igen széles – mar­gi­nali­záló­dott – kisüzemi hálózat fölött a nagyüzemek sora helyezkedik el, nyo­masz­tó súllyal. Az – egyéb­ként igen fontos, dinamizáló szerepre alkalmas – közép­üzemek ebben a „harapófogóban” helyezkednek el, ebbéli szerepükben kor­látozva. Ennek a szerkezetnek a következménye az is, hogy a gaz­daság, a piac kettőssége újratermelődik. A kisüzemek és a – „piaci helyzetük” szerint vel­ük rokonító – informális szektor rendszeres impulzusokat kapnak fenn­ma­ra­dá­suk­hoz, sőt megerősödésükhöz.

A monopolisztikus és a prekapitalista viszonyokkal átszőtt füg­gőségi kap­cso­latok eltorzítják Latin-Amerika piaci viszonyait. A nem piacra termelő, önel­látó szektor és az informális szektor kiterjedtsége bizonyítja, hogy a piaci integ­ráció nem fejeződött be. Dezintegrációs hatása van annak is, ahogyan Latin-Amerika in­tegrálódik a világgazdaságba. Ezt a dezintegrált struktúrát sajá­tos, export- és importenklávék „integrálják” – függőségi viszo­nyokon keresztül – a világ­gazdaságba. A piac lényegében „kvázi piacként” működik.

Modellváltások és gazdasági ciklusok

Az előző rész rövid áttekintését a latin-amerikai gazdaság szerkezetéről az teszi teljesebbé, ha áttekintjük a konjunktúra ala­kulását. Természetesen mindezt té­mánk, illetve a mai gazdasági helyzet megértése szempontjából kell elvé­gez­nünk. Az látszik célszerűnek, ha időhatárként a napjainkra jellemző gazdasági mo­dell történeti érvényességi időtartamát vesszük alapul. Latin-Amerika a modellváltás korát éli: a befelé forduló és a kifelé forduló gazdasági modell határán áll. A befelé forduló gazdasági modell az 1929/33-as világgazdasági vál­ságot követően váltotta fel Latin-Amerikában a múlt század során kiépült ki­felé forduló gazdasági modellt, ezért indokolt az elmúlt, mintegy 60 év át­tekintése.

AZ 1929/33-AS VILÁGGAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS
A NYITOTT GAZDASÁG LATIN-AMERIKAI MODELLJÉNEK CSŐDJE

A latin-amerikai országok gazdasági fejlődésében döntő szere­pük volt a világ­piaci kapcsolatoknak. Latin-Amerika világgazda­sági kötődése a múlt szá­zad­ban igen szorossá, intenzívvé és a korábbihoz képest több ágúvá vált. Tulaj­don­képpen „gazdasági gyarmatként” kapcsolódott a világgazdasághoz, illetve Euró­pához mint centrumhoz.

Az I. világháború és a háborút követő válság, illetve protekcio­nizmus ter­mészetesen szűkítette a világgazdasági kapcsolatokat. Különösen érzékenyen érintette Latin-Amerika helyzetét a viszony­lagos európai befelé fordulás, mindenekelőtt az importlehetőségek mérséklődését viselte nehezen. A monokultúrás export visszaszo­rulása csak azért okozott gondot, mert – némi fiziokrata szemlé­leti alapállást felidézve – a bevételek csökkenése miatt egyre keve­sebb jutott importra. A latin-amerikai országok, hogy meg tudják finan­szí­ro­zni – az importhelyettesítés felé tolódó – gazdaságfej­lesztési prog­ram­jai­kat, a csök­kenő exportbevételek pótlására kül­földi hiteleket vettek igénybe. Latin-Amerika egyre aktívabb sze­replő lett az USA kölcsöntőke-piacán mint hitel­fel­vevő. A be­áramló tőke azonban nem eredményezett olyan fellendülést, amely ne tette volna szükségessé újabb és újabb hitelek felvételét. Mivel az európai piaci protekcionizmus nem enyhült, az exportbevételek tartósan elmaradtak, így Latin-Amerika beleesett az adósságcsap­dába. Ajtaja az 1929/3 3-as válsággal be is csapódott. A latin-amerikai országok 1931-től sorra fizetésképtelenné váltak, és ez­zel kezdetét vette az „első” adósságválság. Végül is az adósságvál­ság megoldását csak a II. világháborús konjunktúra hozta meg.[12]

Az 1929/33-as világgazdasági válság a latin-amerikai exportágazatokat túl­ter­melési válságba rántotta. A többi termelési ága­zat válsága már az export­ága­za­tok válságának volt a következ­ménye. A válság igen intenzív volt. Az ipari ter­melés 1929 és 1933 között 39%-kal csökkent (1925-29 átlagához képest 25%-kal), a mezőgazdasági termelés 1931-ig nőtt, majd erről a szintről – I933-ig – 5,4%-kal esett (de 1925-29 átlagához viszonyítva 6%-kal nőtt). Az egy­ol­da­lú exportszerkezet következtében Latin-Amerika külkereskedelmi forgalma erő­tel­jesen, 1929-1933 között 69%-kal csökkent [Ciepielewski et al. (1974): 288-298, 303].

A világgazdasági válság, a felvevőpiacok szűkülése következté­ben csök­ken­tek az exportbevételek, kimerültek a tőkeimport-for­rások, így a külső forrá­sok­ra építő gazdaságfejlesztési koncepció, a múlt század óta követett „kifelé for­duló gazdaságpolitika” csődbe jutott. Ugyanakkor a gazdasági válság hatá­sára Latin-Amerikában kiéleződtek a társadalmi ellentmondások, és több or­szág­ban megingott a „hagyományos” politikai hatalom. A tár­sadalmi mozgások felszínre hoztak egy sajátos politikai képződ­ményt, a horizontális szerveződésű „po­pu­lista” pártot. A „populista” pártok kettős szorításban alakították ki poli­tikai platform­jukat: mind az erősödő munkásmozgalom, mind pedig a külföldi tőke semle­gesí­tését tekintették fő céljuknak. Mindezek hatására a hatalom ré­giói­ban is változásokra került sor. Nem egy ország­ban az exportban érdekelt lati­fun­dista oligar­chia kénytelen volt megosztani a hatalmat a pro­tekcio­niz­mus­ban érdekelt nemzeti burzsoáziával, míg más országokban a reakciós társadalmi erőkre támaszkodva, konzervatív kormányzati, esetleg diktatórikus rend­szerek jöttek létre, illetve erősödtek meg.

A gazdasági, társadalmi válságra a latin-amerikai országok kü­lön­féle­kép­pen reagáltak. A kevésbé fejlett – elsősorban a közép­amerikai – országokban a vál­ság következményeként a politikai hatalom és a gazdasági szerkezet „archaizá­ló­dása” és a függőség egyidejű erősödése figyelhető meg. A leg­lé­nye­ge­sebb változást az exportszektor válsága, pontosabban a bevételek csökkenése hozta magával. A – főleg kis- és középbirtokos – termelők jelentősen eladó­sod­tak, és mivel adósságaikat nem tudták törleszteni, (föld)-tulajdonaikat a külföldi tőke felvásárolta. A nincstelenné váltak közül csak kevesen kaptak munkát az ültet­vénye­ken (ott is inkább csak idénymunkához jutottak). A teljes margi­na­li­zál­ódás „kivédé­sére” csak ritkán, esetenként nyílt lehetőségük azzal, hogy parcel­lát bérel­hettek (vagy önkényesen földet foglaltak); végül is egyre nagyobb teret nyert a naturálgazdálkodás. A „másik póluson” az ültetvényes gazdaság meg­erősödése és az exportorientáció fenntar­tása volt a jellemző. Az instabilitás állan­dósult, annál is inkább, mert ezek az országok csak a második világháború után tértek rá az importhelyettesítő iparfejlesztésre, akkor is meglehetősen mér­sékelt tempóban.

A fejlettebb országok (Argentína, Brazília, Chile, Mexikó, Uru­guay, Ko­lum­bia) az addigi „kifelé fordulás” helyett belső piacra alapozott fejlesztésre tér­tek át. A „befelé fordulás” nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi, sőt a kul­turális életben is éreztette hatását. Az új gazdaságpolitikai korszak politikai, tár­sa­dal­mi elő­feltételeként általában megváltozott a hatalom szerkezete is. De néz­zük csak a válság, a „befelé fordulás” néhány gazdaságtörté­neti jelleg­zetes­sé­gét!

Az exportra termelő mezőgazdaságot különösen érzékenyen érintette a vi­lág­gazdasági válság. A rohamos áresés megállítása végett több országban meg­sem­mi­sí­tet­ték a termést (ennek „klasszikus” példája a brazil kávc tengerbe ön­tése vagy elégetése; 1931 – 1933 között 26 millió zsák kávét semmisítettek meg, ez egyenlő volt a világ egyévi kávéfelhasználásával). Argentínában, abban az országban, amelyik az előző időszak európai agrárkon­junktúráját ered­mé­nye­sen ki tudta használni (sőt!), a válság külö­nösen mély volt. A mezőgazdasági össz­jövedelem 1929-től 1932-ig 41%-kal csökkent. Az argentin mezőgazdaság nem is tudta hosszú ideig – szinte napjainkig – megtalálni a válságból kivezető utat, nem volt képes korábbi jövedelemtermelő képességét visszasze­rezni. A töb­bi fő agrárexportőr országban azonban ez a tendencia a válság végeztével leg­alább megállt és stagnált, vagy még inkább megfordult, és emelkedni kezdett a jövedelem [Ciepielewski et al. (1974): 300-301].

A fejlettebb latin-amerikai országokra is jellemző, hogy a me­zőgazdasági differenciálódás a válság hatására felgyorsult: sokan teljesen elszegényedtek. Az extenzív mezőgazdaság egyre kevésbé tudta kielégíteni a belső szükségleteket. Az egyensúly felborulását jól mutatja az is, hogy a mezőgazdaság egy főre jutó ter­melése még 1968-ban sem érte el az 1934,1938-as szintet, három százalék­ponttal elmaradt tőle [Kollár (1981): 464].

A mezőgazdaság „hanyatlási folyamatát” a technikailag ala­csony színvonalú extenzív gazdálkodás erősödése, az új impulzu­sokkal meg­tá­mo­ga­tott prekapitalista viszonyok fennmaradása, sőt kiszélesedése, a paraszt­gaz­da­sá­gok állandóan romló helyzete, az árutermelés visszaszorulása és az önellátó tendencia újraéledése jelzi. A termelés modernizálására – kellő moti­vá­ció híján – csak igen kivételesen tettek kísérletet, az is nagyon zsenge ered­ményt hozott.

Felgyorsult az „urbanizációs” folyamat, ez azonban sajátos jel­leget öltött, mivel a városi népesség növekedése és a foglalkoz­tatási lehetőségek bővülése között növekvő szakadék nyílt. A stag­náló és feszültségekkel teli mező­gaz­da­ság­ból ugyanis igen sok család menekült el annak reményében, hogy az ipar fejlődése jobb megélhetési körülményeket biztosít számukra. Az ipar azonban – elégtelen fejlődése miatt – a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőnek csu­pán kis részét tudta „felszívni”, annál is inkább, mert volt bőven ipari mun­ka­erő-tartalék, ugyanis a válság hatá­sára egyébként is mintegy 50%-kal fel­szö­kött a munkanélküliek száma. így végül is megnövekedett a városi munka­nél­küliség, gyarapodtak a városok körül a nyomornegyedek, a nyomortelepek. De nemcsak a belső vándorlásnak, hanem a bevándorlásnak is nagy szerepe volt abban, hogy 1940 után végképp állandósuljon a munka­erő­piaci egyen­súly­ta­lan­ság. Ettől kezdve a foglalkozta­tottak számának növekedése elmaradt a népes­ségnek – egyébként is – megugró növekedési ütemétől [Ramos (1974): 28]. A szo­ciá­lis problémákon kívül a munkanélküliek tartalék­serege vég­ső so­ron ma­gát az ipari fejlődést is fékezte, hiszen az olcsó munkaerő nem, vagy alig ser­ken­tette a technikai haladást.

A harmincas években az import jelentősen megdrágult, ráadá­sul a stagnáló mezőgazdasági termelés miatt az import volumene is megnőtt, ugyanakkor az exportárak csökkentek, így a tőkehiány egyre nagyobb és ag­gasz­tóbb méreteket öltött. Ennek felismerése a latin-amerikai gazdasági gon­dol­ko­dás­ban olyan nézetek kiala­kulásához vezetett, hogy az államnak kell gon­dos­kod­nia a hiányzó termelési tényezők pótlásáról, ezért fokozottan be kell avat­koz­nia a gazdasági életbe, másrészt védenie is kell a fejlődő ipart. Tehát olyan mo­dellt kívántak kiépíteni, amely biztosítja a fejlődési for­rásokat. Ellátja a bel­ső pia­cot azokkal a termékekkel, amelyeket korábban importáltak, de védi a gaz­da­sá­got a külső negatív ha­tásoktól, és reményt ad a gazdasági füg­get­len­ség­re. Segíti az alap­ágazatok kifejlesztését. Kezelhetővé, elviselhetővé teszi a szo­ciá­lis gondokat, mérsékli a társadalmi, gazdasági feszültségeket.

Gazdaságpolitikai rendszerük kialakítását és működtetését a keynesi té­te­lek „adaptációjára” alapozták, ugyanis a „befelé for­duló” gaz­da­ság­fej­lesz­tés­hez, a vele együttjáró egyensúlytalansá­gok felszámolásának gaz­da­ság­po­li­ti­kai ke­ze­léséhez a keynesi gaz­daságfilozófia megfelelő, stabil elvi tá­maszt biztosított.

A „BEFELÉ FORDULÓ” GAZDASÁGI MODELL
VÁLSÁGA ÉS … FORRADALOM VAGY REFORM

Az ötvenes évek gazdasági fejlődésének legfontosabb tanulsága az, hogy a latin-amerikai nemzetgazdaságok világgazdasági ki­szolgáltatottsága, az im­port­he­lyet­te­sí­tő iparosításra alapozó „be­felé forduló gazdaságpolitika” elle­nére is fenn­maradt. Világossá vált, hogy a latin-amerikai gazdaság nemcsak a világ­piac­tól, ha­nem az észak-amerikai gazdasági konjunktúrától is igen erő­tel­je­sen függ, nem utolsósorban azért, mert az iparosítás nem változ­tatta meg a ex­port­struk­tú­rát, a térség világpiaci pozícióját.

A gazdaság krónikus belső egyensúlytalansága kiélezte a tár­sadalmi fe­szült­ségeket. A gazdasági, társadalmi feszültségek poli­tikai robbanással fe­nye­get­tek, így nem tűrt halasztást a társadalmi viszonyok konszolidálása, min­de­nek­előtt a gazdasági helyzet stabi­lizálása. Az is kiderült, hogy az állami inter­ven­ció addigi eszkö­zeire, mechanizmusára és a gazdasági auto­ma­tiz­mu­sok­ra immár nem elégséges hagyatkozni. Természetesen az, hogy mit kell tenni a válság fel­ol­dá­sa végett, nem volt egyértelmű. Széles körű vitá­ban próbálták meg­keresni a válságból kivezető utat. A gazdaságfejlő­dési stra­té­gia alter­natí­vái­nak kijelölése nem nélkülözött politikai motivációkat sem.

Latin-Amerikától sohasem volt idegen a halogató, döntéseket elodázó po­li­ti­zálgatás. Az 1950-es évek végén azonban megvál­tozott a helyzet: a tét nélküli vi­táz­ga­tás lehetőségét erősen meg­kérdőjelezte a kubai forradalom, amely a szá­zad eleji mexikói for­radalomhoz hasonló hatást váltott ki Latin-Amerikában. Bizo­nyossá vált: a társadalmi-gazdasági válság fejlődési alternatívák előtt nyi­tot­ta meg az utat Latin-Amerikában.

A FORRADALMI ALTERNATÍVA DILEMMÁJA:
ELÉG-E A FORMÁCIÓVÁLTÁS A PERIFÉRIZÁLÓDÁS MEGAKADÁLYOZÁSÁHOZ?

A latin-amerikai fejlődés bővelkedik fejlődési változatokban. Az 1960-as évek latin-amerikai folyamatainak egyik legkritiku­sabb tényezője az igen sokféle indulatot keltő kubai forradalom. Mint ahogy az 1970-ben, választások útján hatalomra került bal­oldali Népi Egység kormányzása Chilében, majd 1973-as meg­buktatása sem kevésbé volt szélsőséges vitáktól mentes.

A legjellegzetesebb alternatív (forradalmi) modelleknek som­más bemu­ta­tá­sára sincs mód. Röviden csak az „alapmodellre” a kubai forradalomra térünk ki, hogy rámutassunk: egyrészt a kubai forradalom (legalábbis kezdeti szaka­szá­ban hozott) intézkedései­ben is felfedezhetők a latin-amerikai fejlesztési, stabi­li­zá­ciós stra­tégia elemei, másrészt ő maga is hatott Latin-Amerikára.

A kubai forradalom 1959. január x-jei győzelme után rögtön meg­kez­dő­dött a társadalom polarizációja. Először a Batista ko­rábbi polgári ellenzékét képviselő kormány és a Felkelő Hadsereg között keletkeztek hatalmi nézet­elté­rések, amelyek igen gyorsan szakításhoz, és a Fidel Castro által vezetett új kor­mány megala­kításhoz vezettek. Az 1959. május 17-én meghirdetett agrárreform már nem csak a kubai társadalom polarizációját „eredményezte”, hanem elindí­totta az USA és Kuba közötti konfrontációt, amely – mint ismeretes – kivál­totta az USA Kuba-ellenes embargóját.

A Fidel Castro irányította kormány gazdaságpolitikai alapveté­sei kez­det­ben teljesen illeszkedtek a latin-amerikai gazdaságfej­lesztési el­kép­ze­lés­hez, sőt bi­zonyos visszahatás is felfedezhető. A kubai intézkedések ha­tá­sa az 1960-as évek elejének konkrét latin-amerikai fejlesztési programjaiban is (nevezetesen a Kennedy elnök nevével is fémjelzett Szövetség a Haladásért Programban) meg­mutatkozik. A kubai fejlesztési célok meglehetősen általánosak voltak. Az agrár­reform, a hazai természeti kincsek kiaknázására települő import­helyet­tesí­tő iparosodás, a külkereskedelmi függőség lazítása (az USÁ-tól való keres­ke­del­mi függőség megszüntetése, a „minden országgal való kereskedelem” szervező elv­kénti meg­fogalmazása), a kubai társadalom szociális problémáinak megol­dása (az egészségügyi és oktatási rendszer fejlesztése, a lakásgon­dok enyhítése, a munka­nélkü­liség felszámolása) szerepelt elképze­léseikben. Sőt, az állam fokozott gazdasági szerepvállalásának a tervezési rendszerben való intéz­mé­nye­sí­té­se sem idegen a latin-amerikai folyamatoktól. A tervezés „rendszerbe ál­lí­tása” (1961) azonban végül is vízválasztónak bizonyult, ez már a latin-amerikai és a kubai folyamatok eltérő Irányát is egyértelművé tette, ugyanis a kubai terv­gaz­dál­kodás a szovjet gazdaságirányítási modell me­chanikus átvételével a centra­lizált, a szabad piacot tagadó „állam­szocialista” gazdasági rendszer intéz­mé­nyes fordulatához vezetett.

A latin-amerikai és a kubai folyamatok eltérő tendenciájának markánssá válá­sáig a következei „rendszerváltoztató” intézkedé­sek szabták meg a kubai for­ra­da­lom modernizációs stratégiájának alapjait:

1. Első agrárreform (1959): lényegét a földbirtok nagyságának maxima­li­zá­lásával a latifundiumrendszer felszámolása, a cukor­gazdaság és cukoripar tu­laj­donosi összefonódásának felszámolása, a bérleti rendszer megszüntetése, ál­la­mi gazdaságok szervezése az agrárreform célja.

Az agrárreformnak, illetve a hozzá kapcsolódó törvényeknek „büntető” és „premizáló funkciója” is volt: a forradalmi fegy­veres harcot támogatók ked­vez­ményes elbánásban részesülhettek, míg a forradalommal tettekkel szembe­for­dulok földjét elkobozták. Az agrárreformtörvény legradikálisabb intéz­ke­dé­sé­nek az bizo­nyult, hogy kizárta a külföldiek földtulajdoni jogosultságát, már ami a nagybirtokot illeti. Ezzel indult el az a társadalmi és nem­zetközi pola­ri­zá­ció, amely a kubai forradalmat az elé a dilemma elé állította, hogy radkalizálódik vagy (a latin-amerikai környe­zethez illeszkedve), „mexikanizálódik”. Kuba az előzőt választot­ta, s ennek megfelelően alakultak ki a következő állomások:

2. A külföldi és a hazai nagytőke tulajdonának államosítása (1960. októ­ber), miután már korábban fokozatosan állami keze­lésbe vonták őket.

3. 1961 áprilisa: kiépült a (túl)centralizált állami gazdaságirányítás intéz­mény­rendszere.

A kubai forradalom a gazdaság modernizálását a tulajdonvi­szonyok (ter­me­lési viszonyok) átalakításának függvényévé tette, sőt szinte azzal azono­sí­totta. A (szinte) kizárólagos állami tu­lajdon a következő intézkedésekkel jött létre: a) 1963 októberé­ben meghirdették a második agrárreformot, amely a korábbi 402 hektáros föld­bir­tok­maxi­mu­mot 67 hektárra mérsékelte (így a föld 70%-a állami tulajdonba került). A második agrárreform a „szo­cia­lis­ta nagyüzemek” szervezésének is új kereteket kölcsön­zött, így gyakorlatilag meg­szűnt a magántulajdonban levő föld magángazdasági hasznosításának lehe­tő­sége is; c) 1968-ban az ún. forradalmi offenzíva keretében fel­szá­molták a magánkiskereskedelmi hálózatot.

Ez a vázlat természetesen csak bizonyos jelzőköveket sorolt fel. Ennél talán még fontosabb lenne, ha e fordulópontok motivációit is áttekinthetnénk. Tel­jes­ségre még egy terjedelmesebb munka sem törekedhetne, de azért egy-két moz­za­nat­ra kitérve talán a „mö­göttes” folyamatok is némi megvilágítást kap­hat­nak.

A nemzetközi körülmények a kubai forradalom fejlődésében meg­ha­tá­ro­zó szerepet játszottak. A kubai forradalom dinamiká­ját jelentősen befolyásolta a Kuba és az USA közötti kapcsolatok elhidegülése, a retorziós intézkedések és el­len­intézkedések szakí­tásig vivő eszkalációja. Nagyon hamar világossá vált, hogy a kubai forradalom a „két világrendszer” ütközőpontjává vált, sorsa a stra­té­giai szempontok függvénye lett. Olyan helyzet alakult ki, hogy Kubának rá kellett jönnie: a két rendszerre osztott világban „harmadik utasként” nem poli­ti­zálhat, választania kell. Elképze­lései elválasztották az amerikai érdekektől, a for­ra­dalom dinami­kája a szovjet érdekszférába vitte Kubát (bár ehhez hozzá kell tenni, hogy voltak időszakok, mint pl. az 1962-es rakétaválságot követő évek, amikor meglehetősen hűvösek voltak a Szovjetunió és Kuba közötti kap­cso­latok). Az USA latin-amerikai politikája a kubai forradalom nyilvánvaló radi­kali­záló­dását követően rög­tön „két­arcúvá” vált: egyrészt felismerte, hogy Latin-Ameriká­ban társadalmi-gazdasági reformra van szükség, s szorgalmazta is az ilyen lépések megtételét, másrészt rögtön kétségtelenné tette, hogy mindent el­követ azért, hogy „második Kuba” ne születhes­sek Latin-Amerikában.

Ezzel párhuzamosan Kubában sajátos változások mentek végbe: a formá­ció­váltás (az államosítás) öncélúvá vált, mint a társadalmi haladás abszolutizált kri­tériuma jelent meg. A gazdaság fejletlen­sége, egyensúlyi problémái kizáró­la­go­san a kapitalizmus és az USÁ-tól való függőség megnyilvánulásaként szere­pel­tek a kubai politikai gondolkodásban, tehát úgy vélték, hogy a kapitalizmus és a vele egyenértékű függőség és piac megszüntetése meghozza az igazi fejlő­dést. Ehhez modellként a szovjet iparosítási és gazdaságirányítási rendszer szol­gált (meg­lehe­tősen egyszerűsített és szélső­séges változatában). Ennek további taglalása azonban már meg­haladná c tanulmány kereteit, csupán egy-két tanul­ság megfogal­mazása erejéig időzünk még e kérdéskörnél.

Milyen tanulságok adódnak a forradalmi alternatívák (a kubai forradalom, chilei hatalmi fordulatok) történetéből, amelyek egyébként igen szemléletesen jelzik a latin-amerikai társadalmi folyamatok – legalábbis a 70-es évek végéig – forradalmakkal s ellenforradalmakkal – jellemezhető ciklusait, illetve ciklusvál­tásait? A választ latin-amerikai kontextusban érdemes keresni.

A latin-amerikai társadalmak „elmaradottság-tudata” az egész XX. századi történelem végigvonul. „Elmaradottság-tudatukat” igazában két elem tartja fenn: egyrészt gazdaságuk külső függő­sége (és hosszú időn át politikai moti­vá­ció­jú) kiszolgáltatottsága, másrészt a gazdaság fejletlensége és a szociális kérdé­sek megol­datlansága. A kubai forradalom győzelmében és a chilei Népi Egység vá­lasz­tási győzelmében az „elmaradottság-tudat” kétség­telenül meghatározó szerepet kapott. Az új hatalomtól, a „rend­szerváltástól” azt remélték, hogy or­szá­gaik „elmaradottságát” gyorsan fel tudják számolni, a periférizálódási folya­ma­tot meg tudják fordítani. Élt bennük az a hit (illúzió), hogy magával a tulaj­don­viszo­nyok radikális megváltoztatásával pótlólagos gazda­sági források von­ha­tók be a gazdasági folyamatokba. Sőt, mivel a szocialista társadalmat eleve ma­gasabb rendűnek ítélték, úgy gondolták, elégséges ez a „rendszerváltás”, a gaz­daság majd fej­lődik, ha igazodik az új termelési viszonyokhoz. Ebből adódott, hogy mindkét országban gyakran háttérbe szorult a gazdasági ra­cio­na­li­tás, és ehelyett a hatalmi szempontok uralkodtak el. Ezt a torzulást erősítette a két­pólusú világrendszer is, mint ahogy a tör­ténéseket magukat is jelentősen befolyásolta. Jóllehet a chilei poli­tikai vezetést – okulva a kubai tapasz­tala­tok­ból – mérsékelt poli­tikai magatartás, az alkotmányosság betartásának szándéka jel­lemezte, de nem volt mindig képes a Népi Egység politikai alap­állását meghaladó spontán folyamatokat kordában tartani, és még kevésbé tudta a tőke „nemzetközi szolidaritásának” destabilizáló következményeit kivédeni.

Természetesen a kubai és a chilei folyamatok nem azonosan mentek vég­be, mégis összevethetőek. Chile nem is kapott elég időt arra, hogy megoldja prob­lémáit, de fejlődésének voltak olyan mozzanatai, amelyek voltaképpen illesz­kedtek a kubai tenden­ciákhoz. A chilei kísérletre ma is egyértelmű rokon­szenvvel gon­dolnak a latin-amerikaiak, jóllehet a latin-amerikai reményeket Chile nem váltotta be.

A gazdasági erőforrások korlátozottsága, a gazdaság nem meg­felelő keze­lé­se, a világgazdaság progresszív áramlataiból való – különböző méretű – kire­kesz­tet­tség együtt vezetett mindkét or­szágban a periférizálódás újra­ter­me­lő­dé­sé­hez, legfeljebb csak a világgazdaságon belüli strukturális pozíciók voltak más­faj­ták. A következmény végül is ugyanaz: gazdasági veszteségek a nem­zetközi gaz­da­sági kapcsolatban, erős függőség és eltérés a világgazdasági konjunk­tú­rá­tól, eladósodás, monokultúrás export és a fejlesztési források importja. Mind­ezek a gazdasági irracionalitás és a hatalmi szempontok egyoldalúságának ter­hé­re is írhatók. Így a szociális problémák megoldásában nem sikerült az elkép­ze­lé­sek szerint előre lépniük.

Kuba alternatívát kínált a latin-amerikai szegénység felszámo­ló lasara. Mint ismeretes, a latin-amerikai szociális problémák „ke­zelése” a politikai csatá­ro­zások kedvelt „kabinetkérdése” (hogy másra ne is utaljak: a populista politika köz­ponti „fogása” a szo­ciális demagógia), de igazi eredményt sehol sem tudtak fel­mu­tatni. A kubai forradalom első intézkedései viszont (földreform, szociális in­téz­kedések, a munkanélküliség felszámolására tett lé­pések stb.) olyan ered­mé­nyek voltak, amelyek Latin-Amerika-szerte Kuba mellé állították a társadalmak szé­les rétegeit. A kubai gazdaságfejlesztési lépések, szociális intézkedések azon­ban a korlá­tozott források és igen kedvezőtlen nemzetközi feltételek, s nem utol­só­sorban vitatható és „ciklikus” gazdaságpolitikai lépések kö­vetkeztében rö­vi­debb-hosszabb távon gazdasági feszültségeket is teremtettek .Ennek végül az lett a következménye, hogy az „egyen­lőség! eszméhez” csak alacsony ellá­tott­sági szint tartozott.

Mint ahogy ellentmondásos volt az is, hogy Kuba tört ki elő­ször vég­le­ge­sen az amerikai „szavazógépezetből”. Vállalta az ezt követő amerikai embargó sú­lyos következményeit, és emiatt nem­csak gazdasági károkat szenvedett el. Ta­lán még hangsúlyosab­ban esik latba a kubai forradalom latin-amerikai meg­íté­lé­se­kor, hogy ezzel vette kezdetét Kuba kirekesztődése a latin-amerikai közös­ség­ből, másrészt ennek hatására „merevedett meg” és vált monolitikussá a politikai rend­szer. Az a Kuba, amelynek kezdeti forradalmi intézkedéseit még gazdasági prog­ramok is felidézték Latin-Amerikában, sőt lépéseit latin-amerikai fejlődési alternatí­vaként vették számításba, magára maradtan keresi ma az utat, hogyan tud a megváltozott világgazdasági, nemzetközi politikai körülményekhez iga­zod­ni.

REFORMOK A GAZDASÁGBAN

A latin-amerikai politikai hatalom, nem utolsósorban a kubai forradalom in­tézkedéseit követő latin-amerikai társadalmi reagá­lás következtében, nem tér­he­tett ki a gazdasági szerkezeti és in­tézményi feltételek megváltoztatása elől. Cél­juk nemcsak a tár­sadalmi feszültségek levezetése volt, hanem természetesen a tőke értékesülése jobb feltételeinek megteremtése is szándékukban állt. Az ál­lam, mint kollektív tőkés intézmény játszott ebben fő sze­repet, hiszen az is ki­de­rült, hogy a magántőke ereje és lehetőségei nem elégségesek a problémák meg­oldására. Az állam – bár hagyo­mányos gazdasági beavatkozási eszközeit egy­re intenzívebben al­kalmazta, hogy leküzdje a növekvő feszültségeket – nem tud­ta felszámolni a válságot. A tervezés (mint integrált intervenciós esz­köz) sem hozott eredményt, ezért végképp elkerülhetetlenné vált bizonyos tár­sa­dal­mi-gazdasági reformok meghirdetése. Elfogadva a struk­tura­lista kon­cep­ciót, Latin-Amerika a (piacbővítést is biz­tosító) struk­tu­rá­lis re­for­mok­ban látta a sta­bi­li­záció és a moderni­záció együttes meg­va­ló­sí­tá­sá­nak biz­tosí­té­kát. [13]

Természetesen nincs mód arra, hogy e tanulmányban részlete­sen be­mu­tas­sam az összes válságmentesítő intézkedéseket, illetve modernizációs célú re­for­mokat, inkább csak tendenciáikat jelezve, az intézkedések jellegét érintem. A leg­fontosabbak a következők voltak:

1. Agrárreformok. A latin-amerikai országok többségében meg­hirdettek az 1960-as években agrárreformot. Az agrárreformok célja kétségtelenül a tőkés gazdasági viszonyok erősítése volt az agrárszektorban is, anélkül, hogy radikális támadást intéztek volna a földbirtoklás szerkezete ellen, bár többnyire szabtak némi kor­látot a latifundiumoknak, mivel általában maximalizálták a föld­bir­to­ko­kat. Ezek az agrárreformok azonban nem oldották meg a nincstelenek, a mező­gazdaság marginális rétegének gondjait. A fő stratégiai cél a farmer­gaz­da­sá­gok „tulajdon­viszonyi” meg­erő­sítése és moder­nizációja volt, ezért a reform fő­leg az 5-20 hektáron – egyre inkább tőkés módon – gazdálkodó birto­ko­sok­nak adott ked­vezményeket. Végül is „jól jött” a latifundistáknak is, hiszen azok a földterületek kerültek a földbirtokrendezés hatálya alá, amelye­ket a nagy­bir­to­ko­sok amúgy sem műveltek, s ráadásul még pótló­lagos tőkéhez is jutottak, hi­szen a földreform megváltással tör­tént. E földreformok egy ideig elősegítették mindenekelőtt a termelési eszközök piacának a bővülését, de a modern farmer­gazdálkodás elterjedése tőkehiány és technikai eszközök hiánya miatt hamar korlátokba ütközött.

2. Nemzetközi gazdasági integrációk szor­gal­ma­zása. Olyan integrációs szervezeteket [14] alakítottak ki, amelyek elsősorban a for­galmi szféra adminisztratív és egyéb korlátáit voltak hivatva lebontani, de a ter­melés és a fejlesztés integráció útján megoldható feladatait nem, vagy csak igen korlátozottan érintették. Ezek az integrációs szervezetek – a fejlett európai országok integrációinak (az EGK-nak, az EFTÁ-nak) mechanizmusait másolva – tulaj­donképpen azt a célt is szolgálták, hogy a latin-amerikai gazdasá­gok fo­ko­zatosan lépjenek ki a protekcionista védettségből a nem­zetközi verseny erő­teljesebb viszonyai közé. Ezeknek az integrációs szervezeteknek a leg­mélyebb ellent­mondása az volt, hogy úgy akarták a regionális integrációt kifejleszteni, hogy maguk a részt­vevő nemzetgazdaságok belsőleg dezintegráltak voltak, így a nem­zetközi integrációkat leginkább csak az expanzióra kész (nemzet­közi) tár­sa­sá­gok tudták kihasználni. Végül is a nemzetközi integ­rációk még­inkább elmélyí­tették a nemzetgazdaságok belső egyen­lőtlenségeit. Alighanem ez a magya­rá­za­ta annak is, hogy a latin-amerikai integrációs szervezetek hosszú időn át inkább csak „fenn­tartó” jelleggel működtek, bár – ha szerény mértékben is, de két­ségkívül – hozzájárultak a térségen belüli kereskedelem fejlődé­séhez.

3. A külgazdasági szabályozók rendszerének változtatása a gaz­dasági nyi­tás jegyében. Az 1960-as évekig a latin-amerikai orszá­gok szigorú protek­cio­nis­ta gazdaságpolitikát folytattak. A kötött devizagazdálkodás, a vámrendszer, az ad­minisztratív kereske­delmi szabályozás, az importkorlátozás egyaránt a „be­felé fordu­lást” biztosították. A hatvanas években azonban az importhelyet­tesítő iparosítás ellentmondásainak elmélyülése, a gazdaságok szerkezeti egyen­lőt­len­sé­gei, s nem utolsósorban a fizetési mérleg fokozódó nehézségei arra késztették a latin-amerikai országokat, hogy ezen a szigorú protekcionista rendszeren eny­hítsenek, ponto­sabban új eszközökkel gazdagítsák. Az új eszközök a nem tradi­cionális cikkek exportját voltak hivatva ösztönözni. Az 1960-as evek második felétől kibontakozó világgazdasági folyamatok is elősegítették azt, hogy a latin-amerikai országok nem tradicioná­lis cikkei is fokozottan külső piacra (amelyet nem utolsósorban a latin-amerikai regionális piac képviselt) találjanak. Ez nem azt jelentette, hogy a latin-amerikai országok ún. exportorientált, avagy „kifelé forduló” gazdaságfejlődési szakaszba jutottak volna, bár tradicionális, mono­exportáló szerkezetüket tekintve amúgy is régóta „kifelé fordulók” voltak, s ez volt (és ez ma is) a forrása számos gazdasági problémájuknak. Az export­ösz­tön­zés előtérbe kerülése mellett a latin-amerikai országok továbbra is alkalmaz­nak szigorú protekcionista, importkorlátozó intézkedéseket, érthe­tően ott, ahol a belső fejlődés még nem tette lehetővé a „kifelé fordulást”. Kétségtelen azonban, hogy ezek az exportserkentő intézkedések kedvező hatással voltak Latin-Amerika – pontosab­ban néhány ország – gazdaságfejlődésére, csak éppen nem hoz­tak radikális és tartós változást a nemzetközi munkamegosztás rend­szerében, a világgazdaságban elfoglalt helyüket illetően.

4. A külföldi tőke beáramlásának szabályozása. A latin-ame­rikai országok a hatvanas évektől kezdve – egyénileg vagy kollektíve – egy sor olyan intéz­ke­dést hoztak, amelyek közvetlenül vagy közvetve szabályozták a külföldi tőke latin-amerikai beruházásait. Ezek között voltak olyanok, amelyek ágazati pre­ferenciákat és korlátokat állítottak, vagy a profit visszautalását, az adózás rend­jét szabályozták, de olyan is volt, amelyik a foglalkoztatott munka­erő nemzeti hova­tartozása szerinti arányát rögzítette. Ezek az intézkedések nem szán­dé­koz­tak kizárni a külföldi tőkét Latin-Amerikából, csak a hazai és a külföldi tőke ér­de­keit kísérelték meg egyeztetni, többnyire a hazait preferálva, és így kívánták ellen­súlyozni az észak-amerikai társaságok nyomasztó fölényét. Tehát végül is a latin-amerikai országok arra törekedtek, hogy szabályozott keretek között minél több tőkéhez jussanak úgy, hogy – szavaikkal – „az egyoldalú függőség állapo­tá­ból a kölcsö­nös függőség helyzetébe jussanak”. S mivel a politikai klíma is ked­vezőbbé vált számukra (értsd: elmúlt a közvetlen forradalmi veszély, igaz, ese­tenként kíméletlen, fasisztoid diktatúrák hata­lomra jutása révén), a hatvanas évek második felétől a külföldi társaságok már a termelési eszközök gyártása területén is aktivi­zálták magukat, igaz ugyan, hogy a termelési vertikumnak csak egy-egy fázisára koncentráltak. Külföldi érdekeltségű cégek vég­ter­mé­ke­ket több­nyire csak a tartós fogyasztási cikkek piacára állí­tottak elő Latin-Ameri­kában.

5. Egyéb reformok. Itt mindenekelőtt az oktatási reformokat, mégpedig a szak­ipari képzés egyre szélesebb körű elterjesztését kell megemlíteni. S kez­de­nek megmutatkozni annak a jelei is, hogy felszámolják az oktatásban és a ku­ta­tás­ban is a humán tudomá­nyok nyomasztó súlyát, mondhatni kizáró­lagos­sá­gát.

GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS LATIN-AMERIKÁBAN – INTERMEZZÓVAL (1968-1980)

Az előzőkben említett „strukturális reformok” (agrárreformok, nem­zet­kö­zi gazdasági integráció, a külgazdasági szabályozók rend­szerének meg­vál­toz­ta­tá­sa, a külföldi tőke beáramlásának szabá­lyozása és szorgalmazása, a tár­sa­dal­mi infrastruktúra fejlesztését célzó intézkedések) növekedési ener­giá­kat sza­ba­dí­tottak fel a latin-amerikai gazdaságban. Ezeken kívül a ked­ve­ző vi­lág­gazda­sági ha­tások is Latin-Amerika gyors gazdasági növekedését ered­mé­nyez­ték. E kettős ha­tás következtében Latin-Amerika gazda­sági nö­ve­ke­dé­sének arcu­lata 1968 után megváltozott. Latin-Ame­rika gazdasága új, dina­mikus és ex­pan­zív nö­ve­ke­dé­si szakaszba lépett. E növekedési szakasz té­nye­zőit két cso­port­ba rendez­het­jük.

A gyors növekedést kiváltó tényezők egyik része konjunkturá­lis jellegű volt. Latin-Amerika – a számára kedvező kül­ke­res­ke­del­mi feltételek [15] követ­kez­tében – pótlólagos pénzeszközökre és használati értékek halmazára tett szert. Fel­gyor­sult a működőtőke-beáramlás. A 70-es évek elején a beáramló tőke vi­szony­lag számottevően meghaladta a kiáramlót. Ezek a „kívülről származó” pót­lólagos források tették lehetővé, hogy a növekvő belső meg­takarításokkal együtt, a beruházásoknak Latin-Amerikában eddig ritkán tapasztalt expanziója bontakozzék ki.

A „strukturális reformok” korlátozott piacbővülést eredményez­tek Latin-Ame­rikában. Mind az agrárreformok, mind az integrá­ciós szervezetek első­sor­ban a termelési eszközök piacán váltottak ki keresletnövekedést, de végső so­ron hozzájárultak a tartós fo­gyasztási cikkek iránti kereslet növekedéséhez is. Természetesen az állami intézkedések nemcsak a gazdasági rendszer szerény mó­dosulásait eredményezték, hanem a konjunkturális tényezők ki­használását is elő­segítették, így pl. a külgazdasági szabályozás módosításával, a külföldi tőke működési normáinak „rendezésé­vel”.

Piaci szempontból ez a növekedési szakasz mindenekelőtt a belső piac bővüléséből merítette impulzusait. A kedvező külkeres­kedelmi feltételek, vala­mint a nemzetközi monopoltőkés társasá­gok új beruházási politikája tették lehe­tővé, hogy a tőkés fejlődés ki tudta használni a piacbővülést. Tehát nem­csak konjunkturális és exogén tényezők, hanem az ötvenes-hatvanas évek for­du­lóján kiéleződött társadalmi, gazdasági ellentmondásokra adott tőkés „vá­lasz” is elősegítette a gyors gazdasági növekedést.

A gyors gazdasági növekedés azonban az 1974-1975-ös világgazdasági vál­ságba ütközött. A gazdasági növekedés lefékeződött, és kiéleződtek azok az el­lent­mondások, amelyek már korábban is jellemzői voltak a latin-amerikai gaz­da­sá­goknak. Minderről azon­ban a latin-amerikai gazdaságok valójában nem vet­tek tudomást, pontosabban a világgazdasági folyamatokhoz való alkal­maz­ko­dás stratégiáját helytelenül választották ki: az elégséges belső források nélküli, sőt eleve külső forrásokra alapozott növekedési expanziót szorgalmazták a szer­kezeti korszerűsítés helyett.

Az 1970-es évek világgazdasági folyamatai közül közvetlenül mindenek­előtt a világpiaci árrobbanás befolyásolta a latin-ame­rikai országok gazdasági fejlődését. Természetesen a világpiaci árrobbanás különbözőképpen érintette a latin-amerikai országokat. Az olajexportáló országok nemzetközi pozíciói ugyan jelentősen megerősödtek, de ezek az országok sem voltak képesek fel­szá­molni gazdaságaik belső egyensúlyi zavarait. Az olajimportáló or­szágok még inkább megérezték a világgazdasági válságot. Első­sorban a kontinens leg­fej­let­tebb országait (Brazíliát, Mexikót, Ar­gentínát) rázta meg a válság.

A világgazdasági válság hatására néhány országban, 1974-1976 között, egy-egy ágazatra kiterjedő részleges válság alakult ki. Ál­talános gazdasági válság nem volt, még Argentínában, Chilében, Peruban sem, pedig ezekben az orszá­gok­ban egy-két éven át a bruttó hazai termék egésze csökkent. Inkább „csak” a gazdasági növekedés 1974 utáni általános lelassulása és az egy főre jutó jö­ve­de­lem szintjének stagnálása, néhol (Argentínában, Haitiben, Mexikóban, Panamá­ban) visszaesése vált érzékelhetővé. Az 1974-1976-os válság egy-egy nemzet­gaz­dasági ágazatra, a mezőgazda­ságra, vagy a feldolgozó iparra, vagy a kiter­me­lő iparra korláto­zódott. Csak elvéve fordult elő, hogy egyidejűleg két ágazatban is lett volna mély válság. Az viszont előfordult, hogy egymást követő éveken, időben jól elkülönítve, voltak ágazatonkénti válságok. Egy-egy ágazat szerkezeti (részleges) válsága mélyítette el tehát az amúgyis egyensúlyi zavarokkal küsz­ködő országok ellentmon­dásait.

A válság közvetlenül Latin-Amerikában (is) a fizetési mérleg zavaraira, illetve az árrobbanásra vezethető vissza. Így – az egyébként is permanens – infláció [CEPAL (1979): 8] felgyorsult, s a legtöbb latin-amerikai országban 1976-ban tetőzött. Ezzel ma­gyarázható, hogy 1975-1976-ban megszaporodtak a valutaleérté­kelések. 1975-ben Chile 29 alkalommal értékelte le valutáját. Bra­zília 14-szer, majd 1976-ban további 16 alkalommal. Uruguayban 20 leértékelés volt 1976-ban, s még az a Mexikó is, amelyik az ezt megelőző 22 évben nem nyúlt ehhez az eszközhöz, kénytelen volt tetemesen leértékelni valutáját.

A fizetési mérleg zavarai nyilván magukkal hozták a latin-amerikai or­szá­gok fokozódó eladósodását. 1970-ben még „csak” 21 milliárd dollár, 1974-ben 45,4 milliárd, 1976-ban 70 milliárd, 1977-ben pedig már 78 milliárd dollár volt Latin-Amerika bruttó adósságállománya. Szerkezete is megváltozott. Növe­ke­dett a tíz éven belüli lejáratú kölcsönök aránya (1970-ben 68%, 1974-ben és 1976-ban 79% [BID (1978): 98], és emelkedett az öt éven belüli visszafizetésre kapott hiteleké is. A gazdasági helyzetből következően romlott a latin-amerikai orszá­gok adósságszolgálati kapacitása. Az adósságszolgálatnak az export­bevé­te­lek­hez viszo­nyított aránya 1960/61-ben 14,4%, 1970/71-ben 13,7%, 1977-ben pe­dig már 20,1% volt [BID (1978): 101].

Az adósságválság szakadékába a vissza nem fordítható „ugrás” 1978-ban következett be: az adósságállomány 161 milliárd $-ra ugrott, és innen még tovább emelkedett, s 1982-re elérte a 333,4 milliárd dollárt [BID (1987): 487], miután a latin-amerikai orszá­gok nem mérsékelték aktivitásukat a nemzetközi köl­csön-tőke­piacon, mondván ki kell használni a kedvező feltételeket, a nö­vek­vő hitelkínálatot. 1976 és 1980 között évi átlagban csaknem 19 milliárd $-t vet­tek fel, szemben az 1971-75 közötti 7,7 milliárddal [CEPAL (1986b): 108]. 1981-ig még a közvetlen beru­házások is emelkedtek; 1981. évi értéke (3,7 mil­liárd) jelentősen meghaladja az 1971/75. évi átlagot (1,7 milliárd $) [CEPAL (1986b): 108].

Gazdasági növekedésük menetén sem változtattak a latin-ame­rikai or­szá­gok: fenntartották (bár alacsonyabb ütemmel) viszony­lag gyors gazdasági nö­ve­ke­dé­sü­ket. A hetvenes évek második fe­lében is viszonylag magas nö­ve­ke­dé­si üte­met értek el, bár a ko­rábbi – nemzetközileg is imponáló – nö­ve­ke­dés­hez ké­pest némi visszaesés következett be: 1970-1974 között évi át­lag­ban 7,1%-os volt a bruttó hazai termék növekedése, 1975-1978 között 4,8%, 1979-1980-ban 6,2% [CEPAL (1982): 11].

S mivel gazdasági növekedésük igen importérzékeny, mind szer­kezetileg, mind pedig magát a növekedést illetően, ez a gazdaságpolitikai rugalmatlanság szükségképpen vezetett oda, hogy az amúgy is kiélezett világpiaci hatások és a belső ellentmondások halmozott következményeként a nyolcvanas évtizedre Latin-Ame­rikában igen válságos gazdasági helyzet alakult ki, nem utolsósor­ban azért, mert az importhelyettesítő iparosítás és nemzetközi mo­nopoltőkés társaságok expanziója következtében létrejött korsze­rűtlen és kétpólusú szer­ke­zet – a 60-as évek végétől kibontakozó új növekedési szakasz ellenére – sem korszerűsödött, sőt egyre éle­sebb ellentmondásba került a világgazdaság fejlett öveze­teinek modernizálódott szerkezetével és – a növekedési tényezők koráb­bihoz képest más kombinációján és új technikai alapon nyugvó – termelésével. Ebből pedig óhatatlanul következett Latin-Amerika nemzetgazdaságai – egyéb­ként is korlátozott – versenyképességé­nek fokozódó romlása. Ez pedig nyilván a külgazdasági egyen­súlytalanság el­mé­lyü­lé­sé­hez vezetett, annál is inkább, mert ezt a gyors, de a világgazdasági hely­ze­tét lényegesen nem javító növe­kedést főként külső eszközök (pl. hitelek) be­vo­násával lehetett biztosítani. [16] La­tin-Ame­rika külkereskedelmi veszteségeinek kom­penzálása – a fizetési mér­leg hiá­nyá­nak megfinanszírozása, maguk is külső hitelfelvételt tettek szük­sé­ges­sé. Így aztán nem csoda: Latin-Amerika szélsőségesen eladósodott. A riasztó jelek elle­nére is, Latin-Amerika a 70-es évek végén még bízott abban, hogy – korrek­ciókkal ugyan fenntarthatja fejlődésének addigi menetét. Ezt igazolja a CEPAL (az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bi­zottsága) által kidolgozott fejlesztési koncepció is.

AZ ILLÚZIÓK VÉGE …

Gazdasági válság az 1980-as évek elején

A latin-amerikai gazdaság fejlődésének megtorpanása 1981-ben, vissza­esé­se 1982-ben és 1983-ban következett be. Ennek eredmé­nyeképpen 1981-1983 között a latin-amerikai kontinens összes­ségére vonatkoztatva a bruttó ha­zai termek volumene 2,8%-kal esett vissza. (1984-ben némi megélénkülés ta­pasz­talható, 3,1%-os volt a BHT növekedése.) [CEPAL (1984a): 67].

Ennél még erőteljesebben csökkent az egy főre ju­tó bruttó hazai termék értéke: az 1980-as 1007 dollárhoz képest 911 dollárra esett vissza, azaz 9,5%-kal lett kevesebb 1983-ban. Panama és a Dominikai Köz­tár­saság kivételével [17] vala­mennyi latin-amerikai ország gazdaságában volt a nyolcvanas évek első har­ma­dá­ban legalább egy olyan esztendő, amikor csökkent a bruttó hazai ter­mék. A leg­súlyosabb visszaesés 1980 és 1983 között Bolíviában (-15,7%), El Sal­va­dor­ban (-15,4%), Uruguayban (-13,9%), Costa Ricában (-13,4%), Chilében (-9,9%) és Argentínában (-9%) következettbe [CEPAL (1984a): 68].

A latin-amerikai országok gazdasági fejlődésének megtorpa­nására felte­he­tő­en nem figyelt volna fel a világgazdaság, de el­adósodottságuk oly mértékűvé duzzadt, hogy veszélyeztette az egész világgazdaság normális életét, mindenek­előtt természetesen a nemzetközi bankvilágét. E mellett már nem lehetett szó nél­kül elmenni. A kontinens bruttó külső adósságállománya 1975-ben 89 mil­liárd dollárt tett ki (ez megfelelt az akkori BHT 33,8%-ának, az export 254%-ának), 1983-ban pedig már 310 milliárdra rúgott (a BHT 93%-át, az export 354%-át tette ki) [CEPAL (1984b): 627]. Ez az igen erőteljes eladósodottság egyaránt követ­kezménye és oka a latin-amerikai gazdasági krízisnek. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az eladósodásra való „hajlam” szinte történelmileg meg­határozója a latin-amerikai országok gazdasági életének. Ilyen súlyos hely­zet­be azonban csak ritkán jutott Latin-Amerika.

Természetesen nem csupán az eladósodottság mértéke adott okot aggo­da­lomra, hanem Latin-Amerika likviditási ellehetetlenü­lése is. A kamatok vissza­fizetési kötelezettsége igen nagy terhet rótt a gazdaságra, jelentős részben kor­látozta az egyébként (struk­turálisan is, növekedési szempontból is) import­ér­zé­keny konti­nens behozatali lehetőségeit. A kifizetett kamatok aránya az ex­port­bevételben önmagában is magas és erőteljesen növekvő: az 1977. évi 12,4%-kal szemben 1983-ban 35% volt [Iglesias (1984): 185-200]. Ugyancsak ked­vezőtlenül alakult az adósság szerke­zete: 1975-ben még csak 11% volt az egy évnél rövidebb hitelek aránya, 1982-ben már 34% [Espinoza (1984)].

Minőségi fordulat következett be a térség adósi pozíciójában. Latin-Ame­rika olyan helyzetbe jutott, hogy a felvett hitelek már nem segítették a régió gaz­dasági fellendülését, mivel azokat alap­vetően a nem­zet­közi árviszonyok ked­ve­zőtlen alakulásából [18] adódó veszteségek kiegyen­líté­sére és a korábban felvett hitelek visszafizetésére, valamint fogyasztási javak importjára fordították.

A latin-amerikai országok gazdaságát nemcsak eladósodottsága, hanem az infláció is destabilizálja. Az infláció régóta velejárója gazdasági életüknek, de ahogy az 1980-as évek elején nekilendült, arra szinte még nem volt példa (1979-ben 54,1%, 1980-ban 52,8%, 1981-ben 60,8%, 1982-ben 85,6%, 1983-ban 130,4% volt a fogyasztói árindex). [19] A magas inflációs ráta, illetve az inf­lá­ció felgyorsulása szintén szoros összefüggésben volt azokkal a kon­junkturális és szerkezeti tényezőkkel, amelyek következményei, előidézői voltak a latin-ame­rikai országok gazdasági válságának.

Az, hogy Latin-Amerika egy-két évvel követi a világgazdasági konjunktúra ala­kulásának meghatározó vonulatát, nem szokatlan. A második világháború óta tapasztalható, hogy Latin-Amerika némi megkésettséggel követi a nem­zet­kö­zi konjunktúrát. Tehát az 1982-83-as dekonjunktúra várható volt, de az már meg­lepő, hogy a sokkhatások (így az adósságválság) ellenére is a latin-ame­rikai or­szágok gazdasági stílusa csak alig módosult, pontosabban Janus-ar­cot öltött. Bár rákényszerültek recessziós hatású lépések meg­tételére, még min­dig a gyors gaz­dasági növekedésben látták a gazdasági válság megoldásának le­he­tő­ségét. „Szerencséjükre (?)” a gazdaság viszonylag hamar – ebben az eset­ben 1984-ben – már túljutni látszott a recesszión. Ez azonban egyszerűen kö­vetkez­ménye volt a világgazdasági konjunktúra húzóhatásának és azok­nak a „tehetetlenségi ha­tásoknak”, amelyek az egyébként gazda­sági válsággal küsz­ködő gazdaságok ko­rábbi fejlődéséből fakad­tak. Mindezek – legalábbis idő­le­ge­sen – tovább len­dí­tették a gazdaságot. Az akut válság ugyan „meg­sze­lí­dül­het”, de ez termé­sze­te­sen együttjár a megoldatlan gazdasági ellent­mon­dá­sok is­mé­telt el­mé­lyü­lésének min­den veszélyével.

A válságkezelés mérleget stagnáló gazdaság krónikus egyensúlyi zavarokkal

A latin-amerikai országok a nyolcvanas évek­ben többféle stabi­lizációs stratégiát követtek. [20] A belső egyensúlytalanságok keze­lé­sét tekintve hosszú időn át két fő stratégiai áramlat, az orto­doxia [21] és a strukturalizmus vívott nagy har­cot. Antiinflációs gaz­daságpolitikájuk „váltógazdálkodása” immár hagyo­má­nyos­nak tekinthető, átíveli az egész II. világháború utáni latin-amerikai gaz­da­ság­tör­té­ne­tet. Ez a „párharc” a 6o-as évektől kezdve új lendületet kapott, nem utolsó­sorban azért, mert megjelentek a latin-amerikai fejlődés alternatív modell­jei is, amelyek a 60-as években formáció­váltáson alapultak. A latin-amerikai köz­gazda­sági gondolkodás strukturalista és ortodox irányzatai a nemzet­közi tu­do­mányos, illetve gazdasági intézmények gondolati, gazda­ságpolitikai rend­sze­rei­hez kötődtek. A strukturalizmushoz kap­csolódtak a strukturális reformok, majd megfelelő kapcsolatot ta­lált az új nemzetközi gazdasági rend proble­ma­ti­ká­jához, gondola­tiságához, míg az ortodox iskola – értelemszerűen – kap­cso­ló­dott a Nemzetközi Valutaalaphoz (az IMF-hez).

A nyolcvanas évekbeli latin-amerikai sta­bi­li­zá­lá­si politikáknak is két igen markáns irányzata van (miután a strukturalizmus kissé hát­térbe szorult): az IMF-stratégiához kapcsolódnak az ortodox stabilizációs tö­rekvések és a (különböző elméleti tendenciákat és paradigmákat szintetizálni kí­vánó) heterodox [22] gazdaság­po­li­ti­ka. A stabilizációs kísérletek mind a fokozatos, mind a (brazil, ar­gentin, mexi­kói) sokkterápiás változatok igen vegyes, inkább elég­telen eredményeket hoz­tak. Mindkét irányzatról beigazolódott, hogy túlzottan koncentrált, „egy­té­nye­zős” helyzetértékeléseik és terápiáik elégtelenek a latin-amerikai országok sok­ténye­zős és kereszt­mecha­niz­mu­sos válságának kezelésére, krónikus egyen­súly­ta­lan­ságaik feloldására, de még a „célegyensúlytalanság” fel­számolásában sem bizonyultak kellő hatékonyságúnak, hiszen nem következett be pl. az inf­lá­ció mér­séklődése, és az inflációs tendenciák újratermelődését sem sikerült meg­akadályozniuk. Nagy valószínűséggel azért nem, mert tulajdonképpen egyet­len köz­gazdasági iskola sem tárta még eddig fel kellő mélységben és biz­ton­sággal a kvázi-fejlett, elégtelen integráltságú piacgazdaságok mozgás­tör­vé­nyeit.

Ami pedig az adósságválság kezelését illeti [Kollár (1992)]: számos igen jel­leg­zetes (részben politikai indíttatású) stratégia (mint pl. az adósok részéről a ku­bai, perui, míg a Baker-terv, a Brady-terv a hitelezők részéről) próbált meg ér­vé­nye­sí­teni – egye­lőre inkább – egyoldalú érdekeket. Az adósok egyfajta – kü­lön­bö­ző fokozatú – cezúrahúzást igényelnek, míg a hitelezők – szakmai (pénz­ügy­technikai) érvekkel operálva – megkísérlik üzleti szem­pontok mér­le­ge­lé­sére és érvényesítésére bírni az érdekelteket, lehe­tővé téve az adósok számára a modus vivendi-t. Tanulság, hogy a Latin-Amerikában kipróbált számos esz­köz annak a követel­ménynek megfelelt, hogy ne bénuljon meg a nemzetközi pénz­ügyi élet, de olyan stratégia még körvonalaiban sem bontakozik ki, amely elérné az adósságválság radikális kezelését, még kevésbé olyan törekvés, amely kiiktatná az újra-eladósodás szerkezeti me­chanizmusait.

Hogy a latin-amerikai országok válságkezelési törekvései mi­lyen ered­mé­nye­ket hoztak, megfeleltek-e az elvárt követelmény­nek, arra a következőkben próbálok meg választ adni. Előre kell bocsátani, hogy inkább csak tenden­ci­ájá­ban lehet értékelni a latin­amerikai stabilizációt, több ok miatt is. Módszertani bi­zony­talan­ságok is vannak, de az is megnehezíti az értékelést, hogy a latin-ame­rikai országok igen rövid – egy-két éves – szakaszokban váltogatták az egy­mást gyakorta keresztező stabilizációs progra­mokat. Mivel a stabilizáció érte­lem­szerűen az egyensúlyi zavarok felszámolását (mérséklését) vállalta magára, a latin-amerikai gaz­daság állapotát – makrogazdasági kontextusban – tekintem át.

A gazdasági növekedés vizsgálata kívánkozik az értékelés ele­jére. Ennek nem­csak a gazdasági folyamatok objektív értékelése szempontjából van jelen­tő­sé­ge, hanem azért is, mert Latin-Ame­rikában a gazdaság dinamikája számít az első számú kritériumnak a nemzetgazdaság teljesítményének megítélésében. Latin-Amerikát a világ viszonylag gyors növekedési ütemű kontinensei között tar­tották számon, már az 1950-es évektől kezdődően (persze, kon­junktúrája ko­ránt­sem volt töretlen fejlődési ívű). Éppen ezért sok­koló hatást váltott ki a nö­ve­ke­dé­si ütem mérséklődése, a gazda­sági dinamizmus elvesztése: a latin-ame­rikai országok (a karibi térség országaival együtt számított) BHT-növckedésc 1980-89 között, évi átlagban 1,2%-os ütemű volt. Még markánsabban jelzi a gazdasági fejlődés gondjait, hogy az egy főre jutó BHT 1988-ban 4,2%-kal [CEPAL (1989): 13], 1989-ben pedig 8,3%-kal volt kevesebb mint 1980-ban, és az 1977-es szintre esett vissza [CEPAL (1990b): 21].

Az elemzési szempontból egyébként elég rövid időszaknak szá­mító egy év­tized is jellegzetes szakaszokra osztható. Az évtized legkritikusabb évei az adós­ságválság sokkoló hatású kirobbaná­sához kötődnek: 1982 és 1983 volt a mély­pont, a maga 1,4%-os, majd 2,9%-os visszaesésével. Az évtized közepére (1984-1987) valamelyest nyugvópontra jutott a gazdasági konjunktúra, sőt úgy lát­szott, hogy a latin-amerikai gazdaság kilendül a mélypontról, hiszen 3°,o körüli évi növekedési ütemet ért el, de 1988-ban újra csak 0,6%-ot, 1989-ben pedig 1,1%-ot [CEPAL (1990b) adatai­ból számolva],

A latin-amerikai országok természetesen nem egyformán élték át az 1980-as éveket. Igen kritikus helyzetbe jutott Bolívia, Peru, Trinidad/Tobago, Vene­zuela, Argentína, El Salvador, Guate­mala, Haiti, Honduras, Jamaica, Nicaragua, Panama, Paraguay. A többi ország sem tudott azonban olyan gazdasági növe­ke­dést elérni, amely a gazdasági szereplők számára kedvező impulzuso­kat hozott volna a gazdasági mélypont után, nem is szólva a krónikus egyensúlyi zavarok­ról, szociális feszültségekről.

Több okból is szükséges külön hangsúlyozni a latin-amerikai országok nö­ve­kedési dinamikájának visszaesését, hiszen az év­tized közepén elért nö­ve­ke­dé­si ütemük korántsem „szégyellni való”, sőt nagyon sok ország meg­iri­gyel­het­né. Elő­ször is látnunk kell azt, hogy a latin-amerikai üzleti döntések kon­junk­tú­ra­ér­zé­keny­sége igen sajátos: kedvező konjunktúrát csak viszonylag ma­gas nö­ve­ke­dési ütemnél érzékelnek. Már mérsékelt növekedési ütem esetében is úgy rea­gál­nak a folyamatokra, mintha recesszió lenne, holott még erre valójában nincs is okuk. Ezzel természete­sen elő is segítik a gazdaság valóságos recesszióba for­du­lását.

Másodszor az is mérlegelendő, hogy az évtized közepére, ami­kor már úgy lát­szott, hogy a latin-amerikai gazdaságok ki is lép­tek a válságból, valóban meg­te­rem­tődtek-e a viszonylag gyors gazdasági növekedés feltételei, vagy pedig vissza­tértek a már megszokott, kissé mesterségesen, erőlködve fenntartott nö­ve­ke­dési pályára, és ennek nem is lehet más ára, mint a gazdasági feszültségek fenn­maradása. Hogy ezt a problémát tisztázhassuk, célszerű áttekintenünk azok­nak a tényezőknek hosszabb időszakú hatásmechanizmusát, amelyek kivál­tot­ták a dinamikavesztést. Az elmúlt, mintegy három évtizedes időszak folya­ma­tai alapján mu­tatom be azokat a tényezőket, amelyek – szerintem – meg­ha­tá­rozták a latin-amerikai gazdasági fejlődés dinamikáját, menetét és egyben arcu­latát, majd dinamikavesztését.

Három tényező alakította Latin-Amerika-szerte az egyes nem­zet­gaz­da­sá­gok ciklikus fejlődését. [23] Ezért elemzésünk az i. expan­zív – de nyers­ter­mé­kek­től függő – exportszektorra, 2. a főként (szinte kizá­ró­lag) a belső ke­reslettől függő iparosításra, 3. támoga­tott beruházási tevé­keny­ség­re (főleg az álla­mi szektoréra, illetve az általa támogatottéra) terjed ki. Mind­há­rom tényező a 80-as évekre elvesztette dinamizmusát, helyzetük jószerivel tel­jesen bi­zony­ta­lan­ná vált, így természetes, hogy dekonjunkturális állapotuk ha­tására az egész gaz­dasági folyamat lendülete is megtorpant.

1. Ami az exportot illeti: amint ez közismert, a latin-amerikai országok tra­dicionálisan exportálnak bányászati és mezőgazdasági termékeket. Jóllehet az utóbbi évtizedekben e termékek rész­aránya az összexportban némiképpen (meg­lehetősen differenciál­tan) csökkent, de mint bevételi forrás továbbra is meg­határozó a szerepük. A latin-amerikai országok ál­tal szállított, 27 leglénye­gesebb „nyerstermék” világpiaci helyzetét jellemzi a kö­vetkező adat: az 1980-as évek­ben csaknem 28%-kal csökkent az össze­vont ex­port-árindexük. A kő­olajé­tól és kőolajszármazékokétól el­tekintve, a csök­ke­nés mintegy 20%-os. [24]

Ahhoz, hogy az exportár-alakulás konjunkturális következmé­nyeit, kivált­kép­pen a fizetési mérlegre gyakorolt hatásait értelmez­hessük, természetesen nem elégséges csak a vizsgált időszak vég­pontjaira koncentrálnunk, szükséges len­ne figyelembe vennünk az időszakon belüli mindenkori exportárakat. Erre azon­ban – hely­hiány miatt – nincs mód. Meg kell elégednünk egy-két ész­re­vé­tel­lel. Az 1985-ig tartó mérsékelt áresés után, 1985-ről 1986-ra radi­kális, csak­nem 20%-pontos visszaesés volt. Ennek „eredményekép­pen” a folyó fizetési mér­leg hiánya (persze egyéb tényezők hatá­sára is) 6,5-szeresére nőtt [BID (1988): 592]. Igaz, hogy utána az exportárak emelkedésnek indultak, de 1989-ben is jóval elmarad­tak az 1980-as szinttől. Az exportbevételek ingadozása nem­csak a konjunktúrára hatott, hanem megzavarta a stabilizáció menetét is: lé­nyegében egyik típusú program sem volt felkészülve megfelelő, gyors és ha­té­kony ellenintézkedésre. (Egyébként pedig: a gazda­sági növekedés és a fő ex­port­termékek árainak alakulása között a nyolcvanas években a következő össze­függés tapintható ki: a gazdasági növekedés többnyire követi az export­vál­to­zást, ingado­zásai azonban mérsékeltebbek, a hirtelen árváltozásokra általában egy évvel később reagál.)

Evidens, az árveszteség kiegyenlítésének lehetőségei és módo­zatai je­len­tős mértékben megszabják a latin-amerikai gazdasági növekedést is. Ezért fel­tét­lenül szükséges lenne, hogy Latin-Ame­rika eleve elkerülje az ár­vesz­te­sé­ge­ket. Csak­hogy erre csekély az esélye. A nyerstermékek iránti világpiaci keresleti vál­to­zások, illetve a vele összefüggésben levő szerkezeti aránytalanságok (a ke­res­let és a kínálat szerkezeti meg nem felelése, a technikai, tech­nológiai vál­to­zá­so­kat követő világpiaci szerkezet és a – lényegé­ben tradicionális – latin-amerikai ex­port­szerkezet között feszülő ellentétek) arra engednek következtetni, hogy a „nyers­termékek” exportjából az exportáló országok továbbra sem számol­hat­nak ér­demlegesen pótlólagos bevétellel. A jellegében adott – azaz „mo­no­kul­tú­rás” termékekre koncentráló – exportszerkezet mellett, a latin-amerikai orszá­gok­nak a számukra tartósan kedvezőtlen világ­piaci tendenciával kell számol­niuk. Nem utolsósorban azért, mert a világpiaci keresletet döntően befolyásoló országokban a techni­kai, technológiai korszerűsítés fokozódó intenzitású, és en­nek kö­vetkeztében fajlagos nyersanyagigényük csökken. Továbbá az élel­mi­szer-világpiac is (legalábbis relatíve) szűkül, a fejlett országok önellátásra tö­rek­vő fejlesztési stratégiája következtében, és amiatt is, mert a fejletlen orszá­goknak az e termékek iránti fizetőképes kereslete sem nő érdemlegesen.

A latin-amerikai export visszaesésében ter­mé­sze­te­sen nemcsak a világ­piaci kereslet említett szerkezeti változásai játszottak szere­pet, hanem egyéb té­nye­zők is. így feltétlenül meg kell említeni a fejlett piac­gazdaságok protek­cio­niz­musát, a „harmadik világon” belüli kereskedelem nem kellő intenzitású fej­lő­dését. [25] Hogy ez utóbbi nem vált igazán alternatív ke­res­kedelmi lehetőséggé Latin-Ame­rika számára, talán kevésbé volt „fáj­dal­mas”, mint a latin-amerikai orszá­gok kontinentális integrációs folyamatainak csőd­je. Az integrációs szervezetek kez­deti lendületük után – különböző gazda­sági, politikai okok miatt – tulajdon­kép­pen csaknem teljesen kudarcot vallottak, jószerivel csupán az integráción belüli keres­kedelem tehetetlenségi nyomatéka és a „fejlettebb” latin-amerikai or­szágok expanziós ambíciója tartja fenn a szervezeteket. Az ugyanis nem lé­nyeg­telen, hogy Latin-Amerika néhány – „fejlett” – országa, tehát a technikai, tech­nológiai versenyben kevésbé lema­radók, leginkább éppen ezeken a piaco­kon tudják nem hagyomá­nyos termékeiket eladni (de még ők sem képesek igazában elég­ségesen kompenzálni a hagyományos termékek világpiaci háttérbe szorulását).

Mindent egybevéve: Latin-Amerika világ­keres­ke­del­mi térvesz­tése érdemleges. [26] A világexportban 1960-ban még 7,7%-os rész­arányt képviselt, 1980-ban már csak 5,5%-kal, majd 1988-ban mindössze 3,9%-kal vett részt benne. Latin-Amerika a világ­import 7,6%-át adta 1960-ban, majd részesedése az 1980. évi 5,9%-on át, esett vissza az évtized végére 3,3%-ra [CEPAL (1990b): 24].

2. A gazdaságfejlesztés központi célja az iparosítás volt. Ered­mé­nye­kép­pen az ipari hozzáadott érték gyorsabban növekedett, mint a többi nemzet­gaz­da­sági ágé. A főként a belső piac ellátására telepített iparnak, hasonlóan az 1960-as évekhez, az 1980-as években ismét szembe kellett néznie a belső ke­res­let visszaesésé­vel és ennek minden következményével. Az export­szállítások va­la­melyest kiszélesedtek ugyan (az ipari export aránya az ipari ter­melésen belül az elmúlt évtizedben 7%-ról 11%-ra emelkedett), de az ipar így is csak szinten tudta tartani termelési volumenét (0,5-os volt évi növekedése). Végül is az ipar részesedése a BHT-ben valamelyest visszaesett (az 1980. évi 25,2%-ról 23,8%-ra) [CEPAL (1990b): 27].

Itt jegyzem meg: az ipari export bővülése azonban korántsem jelenti azt, hogy a latin-amerikai ipar versenyképessége érdemle­gesen változott volna a mér­tékadó nemzetközi piacon, ugyanis elsősorban – a már említett – intra­regio­nális kereskedelemnek köszönhető ez a pozíciójavulás. Továbbá már az is érezteti hatá­sát, hogy az iparilag fejlett gazdaságok ipari szerkezete átrendező­dött, mégpedig a nem korszerű, a nem dinamikus iparágak rová­sára. Ez azzal járt, hogy megnövekedett az ilyen termékek iránti világpiaci keresletük, de korántsem olyan mértékben, hogy Latin-Amerika meg más hasonló helyzetben levő ország ebből az átren­dezésből hosszú távon, számottevő pótlólagos forrást remélhetne.

Ez a megjegyzés át is vezet minket a latin-amerikai ipar szer­kezeti hely­ze­té­nek áttekintéséhez. Az imént már szó volt arról, hogy a latin-amerikai ipar stag­nált. A stagnálás önmagában tu­lajdonképpen nem lenne feltétlenül baj, ha a globális stagnálás mögött pozitív folyamat, azaz a korszerű ágazatok javára meg­valósuló szerkezeti átrendeződés is kibontakozna. A latin-amerikai iparra azonban a szerkezeti korszerűsödés csak igen ellentmondá­sosan jellemző. Az import­helyet­tesí­tő iparosítás árnyékában, vagy mellette – az 1960-as évektől kez­dődően Latin-Amerikában is kezdtek meghonosodni a mindenképpen előre mu­tató, ún. dina­mikus iparágak. Sőt, az 1970-es években az ipari dinamikában egyre meghatározóbb szerepet játszottak. Fejlődésük azonban az 1980-as évek­ben megtorpant, mielőtt még sikerült volna az ipar egész szerkezetére moder­ni­zá­ló hatást kifejteni, nem utolsósorban azért, mert ők is – mintegy import­helyettesítő ipari arculatot öltve a szürkülő belső piacra termeltek, nemzetközi megjele­nésre meglehetősen korlátozottan vállalkoztak. További árnyol­dala ennek az ipari átrendeződésnek, hogy igencsak kivételes, spo­radikus tenden­cia­ként bontakozott ki Latin-Amerikában. Az or­szágok zömét nem érte el az ipa­ro­sodás ezen „új hulláma”. Mexi­kóban és Brazíliában fedezhetők fel az ipar szer­kezeti átrendező­désének érdemleges jelei.

3. Ami pedig a dinamizmus harmadik tényezőjét illeti: a latin-amerikai nem­zet­gazdaságok szerkezete feltételezte (és ma is fel­tételezi) a BHT-en belüli viszonylag magas felhalmozási hánya­dot. A beru­há­zás­ra fordított összeg az 1980-as 192 milliárd $-ról 1987-re 141 milliárdra esett vissza, és a felhalmozási hányad is számottevően csökkent. [27] A csökkenésben – a dekonjunktúra mel­lett – meghatározó szerepet játszott az, hogy az állam, amely Latin-Amerikában hagyományosan erőteljes feladatot vál­lalt ma­gára a beruházások finan­szí­ro­zásában – legalábbis átmenetileg mér­sé­kel­ni volt kénytelen ebbéli ténykedését. [28] A – hagyományo­san fontos, ex­pan­zív szerepre törekvő – külföldi tőke is mérsé­kelte befektetési tevékeny­sé­gét az utób­bi időben.

Az állam kiterjedt gazdasági tevékenységét azzal indokolták, hogy az ál­la­mi intervenció növekedésserkentő hatását különösen akkor lehet kifejteni, ha meg­felelő, tehát fogékony növekedéshor­dozó tényezővel is rendelkezik az ál­lam, ezért az állam beruházási tevékenysége igen kiterjedt volt. Az állam kü­lö­nös­kép­pen az infra­strukturális ágazatok kiépítésében vállalt meghatározó sze­re­pet, de az alapanyagipar is kedvelt befektetési területe volt. Talán még inkább em­lí­tést érdemel az a tény, hogy a magántőkés fel­halmozás meg­finan­szí­ro­zá­sá­ban is érdemlegesen vett részt. Egyéb­ként a szelektív fejlesztés ideája módot adott arra is, hogy számos érdekcsoport – személyi kapcsolatok révén – pót­ló­la­gos fejlesztési eszközökhöz jusson, nem mindig gazdasági megfontolások alap­ján.

A szelektív gazdaságfejlesztésre hivatkozva voltaképpen nem­csak a való­sá­gos tőkefelhalmozódást segítette elő az állam, hanem a gazdaságserkentés leple alatt az állami tőke magánkézbe vándo­rolhatott (nem utolsósorban a gyak­ran kiszámíthatatlan időtar­tamú és kimenetelű politikai ciklusok hatalmi vé­dett­ségében). Az átjátszott tőkét nemritkán külföldre menekítették ki. (Nem egy országban jószerivel hallgatólagosan elfogadott volt, hogy annak, aki hatal­mi pozícióban van, hatalmának időtartamára joga van „szabad rablásra”.

Latin-Amerikának az 1980-as években mér­leg­re kellett tennie, hogy az állam továbbra is a megszokott gazdasági status quo sze­rint vállal meghatározó szerepet a jövedelmek újraelosztásában, a gaz­da­ság­fej­lesz­tés meg­finan­szíro­zásá­ban, és ezáltal maga is oko­zója marad a gazdaság fo­ko­zódó egyen­súly­zava­rai­nak, vagy pedig önkorlátozó magatartásával (beleértve a privatizációt is) [29] meg­kísérli a gaz­da­sá­gi hatékonyság és a stabilizáció irányába terelni a gazdaságot. A gaz­da­sá­gi racionalitás kétségkívül az utóbbi mel­letti döntést támasztja alá. La­tin-Amerika – kénytelen-kelletlen eleget is kívánt tenni a racionalitási kö­ve­tel­mé­nyek­nek, annál is inkább, mert erre szorították hitelezői is.

Az állam beruházási és beruházásösztönző tevékenységének mérsék­lő­dé­sé­re a latin-amerikai gazdaság érzékenyen reagált. Mi­vel a kieső állami finan­szí­ro­zá­si forrásokat semmi sem pótolta, és kiváltképpen azért, mert a latin-ame­rikai magántőke nem vál­toztatta meg jellegzetes üzleti ma­ga­tar­tását, a mérsék­lő­dés­nek a gazdasági dinamizmus látta kárát. [30] Éppen ezért nem is tudták sokáig fenn­tartani ezt az állami „önmegtartóztató” ma­ga­tar­tást: az évtized második fe­lé­ben már szépen kúszott felfelé az állami be­ru­há­zá­sok aránya a költségvetési ki­adáson belül (az évtized két végpontjának adatai csaknem megegyeztek egy­más­sal).

A latin-amerikai gazdasági fejlődésben – jóllehet igen ellent­mondásosan – tra­dicionálisan fontos szerepet játszottak külső for­rások. A bruttó álló­tő­ke­kép­zés­ben a külső megtakarítás hányada az 1971/75-ös időszakban 14%, az 1976/80-ban 15,3%, 1982-ben 27,6%, 1983-ban 6,4%, 1988-ban 7,1% volt [CEPAL (1989): 42]. Az el­múlt két évtizedben azt tapasztalhattuk, hogy a ha­zai meg­takarítások egyre na­gyobb hányada került különbözőképpen (min­de­nek­előtt a csere­arány­romlás, [31] a kamatkifizetés és a profitkivitel for­májában) külföldre. [32] Ezt vi­szont egyre kisebb hányadban és nehezebben lehetett pótolni külső forrásból. Sőt a magán­tőke-kivonás egyre erőteljesebbé vált, nyil­ván az adós­ság­vál­ság és a gaz­dasági bizony­talan­ság követ­kez­mé­nye­kép­pen. [33] Min­den­nek összegzett ha­tá­sa, hogy Latin-Amerika immár tartósan elszen­vedi a forráskivonás minden követ­kez­mé­nyét: a nettó forráskivo­nás az 1982-88-as időszakban elérte a BHT 4%-át.

Ezzel eljutottunk az 1980-as évek Latin-Amerikája gazdasági helyzetének leg­jellemzőbb vonásához, a makrogazdasági egyen­súlytalanságokhoz. Gaz­da­sá­gi növekedésének nemcsak velejárói, hanem szinte „előfeltételei” voltak a mak­ro­gaz­da­sági egyensúlyi zavarok. Bár jellemző rájuk, hogy öngerjesztő ké­pes­sé­gük is van, de nem szabad azt hinnünk, hogy a már korábbról is ismert jelen­sé­gek egyszerűen áthúzódtak a nyolcvanas évekre, legfeljebb „csak” mennyi­sé­gi­leg váltak intenzívebbé. A gazdasági egyensúly­talanságok – különböző sokk­ha­tá­sok és kölcsönhatások következ­tében – olyan intenzívvé és minőségűvé vál­tak, hogy a latin-ame­rikai nemzetgazdaságokat szinte a teljes szétzilálódással fe­nye­gették. Az egyensúlyi zavarok közül az infláció (vele összefüggés­ben a köl­tség­ve­tési hiány) és az eladósodottság (a passzív fizetési mérleg) kerültek a ki­igazítási politika fókuszába.

Ami az inflációt illeti: a fogyasztói árindex 1980-tól kezdődően rendre emel­kedett. Csupán 1986-ban tört meg egy kicsit ez a tendencia, hogy aztán ismét fellendüljön az inflációs folyamat. 1980-ban még „csak” 56%-os volt, 1985-ben 274,7%, 1986-ban 64,59%, 1989-ben pedig már 1023,2%. Tehát gya­kor­latilag nem sikerült gátat vetni az inflációs tendenciának, minden anti­inf­lációs törekvés ellenére. Kiváltképpen magas volt néhány országban az inflációs ráta (csak a legkirívóbbakat említve: 1989-ben Argentí­nában 3731,0%, Brazíliá­ban 1476,1%, Nicaraguában 6727,6%, Peruban 2948,8%). [34]

A fizetési mérleg egyen­súlyának megteremtésében, bár némi sikert el­köny­velhet Latin-Amerika, még­sem bizonyos, hogy vissza­fordíthatatlanná vált a fizetési mérleg pozí­ció­já­ban bekövetkezett viszonylagos javulás. 1980-ban a fo­lyó fizetési mérleg egyen­lege 28,3 milliárd $ passzívumot mutatott, 1988-ban „csak 9,9 mil­liárd $ vesz­te­ség­gel zárult a mérleg. [35] Ugyan­ak­kor az adósság­állo­mány 228,2 milliárd $-ról 410,3 milliárdra nőtt. [36]

A költségvetési egyenleg a latin-amerikai országokban (és persze máshol is) a gazdaság egyik neuralgikus pontja. Mint már több­ször is szó volt róla a köl­tség­vetési deficit tartós jellemzője gazdál­kodásuknak. Az 1980-as években szinte olyan ritka volt az aktív költségvetés a latin-amerikai országokban, mint a fehér holló. A negatívum mélypontja az évtized közepére esett, de az azt kö­ve­tő javuló tendencia az évtized végére megtört, és a legtöbb or­szágban elérte az évtized eleji szintet (sőt egy-két országban meg is haladta azt [BID (1989): 500-510]). Tehát nem sikerült e te­kintetben sem érdemleges eredményt elérniük a latin-amerikai gazdaságoknak.

A latin-amerikai gazdasági „fejlődés” ha­gyo­má­nyos velejárói, a szociális fe­szültségek nem szűntek meg az 1980-as években, sőt az elhúzódó gazdasági vál­ság és a válságmenedzselés együttes ha­tására el­mé­lyültek. Igen kritikus, hogy az egyébként is a legkiszol­gáltatottabb helyzetben le­vő társadalmi rétegek még­in­kább véd­telenné váltak, sőt a közép­rétegek [37] és a kva­lifi­kált munkások, tehát a ko­ráb­ban jónak mondható körülmények között élők, szo­ciális, gaz­da­sá­gi hely­ze­tét megingatta.

Mint ismeretes, Latin-Amerika országai a legmagasabb népesség­sza­po­ru­la­tú országok közé tartoznak. A nyolcvanas években valamelyest csökkent a ko­ráb­bi időszakokra jellemző közel 3%-os ráta, de továbbra is magasnak mond­ható (2,2% volt évente). Így a lélekszám elérte a 425 millió főt. Az el­sze­gé­nye­dési tendenciára következtetni lehet az egy főre jutó bruttó hazai termék (BHT) növekedési ütemének csökkenéséből, és ha nem feledkezünk el arról sem, hogy Latin-Amerikában a jövedelemelosztás igen szél­sőséges, nemzetközi össze­hason­lítás­ban is a legszélsőségesebbek közé tartozik, akkor nem lehet két­sé­günk a probléma súlyosságá­ról. [38] úgy gondolom azonban, bár­mennyi­re súlyos kérdésről is van szó, nem szükséges ennél a társadalmi problémánál hosszab­ban időzni, következményei beláthatok.

Inkább egy olyan összefüggésre térek ki, amelynek a következ­ményei a gaz­daság modernizálása szempontjából legalább annyira fontosak, mint az el­sze­gényedési tendencia, csak mintha kevésbé kerülnének a figyelem fó­ku­szá­ba.

Már korábban is jelentkeztek foglalkoztatási gondok Latin-Amerikában, mégis általában nőtt a gazdaságilag aktív népesség lélekszáma (a hatvanas-het­ve­nes években évente átlagosan 2,8%-kal). Különböző források egybevetése alap­ján arra lehet követ­keztetni, hogy a nyolcvanas években ez a növekedési ütem csak valamelyest csökkent [CEPAL (1990b): 36], jóllehet a munka­nél­kü­liek száma jelentősen megnőtt. Erre a következő a magya­rázat. Latin-Amerika a nyolcvanas éveket közvetlenül megelőző időszakban került abba a helyzetbe, ahogy a nők foglalkoztatása megugrott. Ez a tendencia az 1980-as években foly­ta­tó­dott, bár lassabb ütemű lett. Ezzel párhuzamosan elkezdődött egy olyan folyamat, amely viszont éppen a nyolcvanas években gyorsult fel. Fűként a nem kvalifikált férfi munkások közül igen sokan váltak munkanélkülivé, de a nagy tömegű, újonnan belépő női munka­erő – évenként különböző mértékben – kom­penzálta ezt a kiesést. Ennek a „cserének” töb­bek közt az a piaci helyzet a magyarázata, hogy a cégek költségcsökkentésre kény­szerülnek. A női munkaerő bérszínvonala pedig – mint ez elég általános – alacsonyabb, így tulajdonképpen „kézen­fekvő” volt ez a megoldás. Egészében véve az ún. „nyílt” munka­nélkülivé válás tendenciája felgyorsult a nyolcvanas években. [39]

A munkanélküliek egy része ugyan a – még formális szektor­hoz tartozó – kis- és mikrovállalatoknál talált munkát, másik – nagyobb – része az ún. infor­má­lis szektorban „ténykedők” létszá­mát növelte. Jóllehet a munkanélküliek – ko­rábbi alkalmaztatá­suk során is – alacsony színvonalú munkát végeztek, új „mun­ka­helyeiken” többnyire még kevésbé kvalifikált munkához jutnak, így a fog­lal­koz­ta­tás szakmai szerkezete erőteljesen romlik, annál is inkább, mert a női fog­lalkoztatottak szakképzettség szerinti szerkezete igen kedvezőtlen. Az infor­mális szektor és a mikrovállalatok működésének létfeltétele az alacsony élet­ní­vón élők nagy (és növekvő) száma, hiszen az alacsony reálbér-színvonalú em­be­rek jószerivel csak ezen a piacon jelenhetnek meg vásárlóként. Az informális szek­tor az utóbbi időben kiváltképpen az említett „szektorváltók” körének bő­vü­lésé­től új impulzusokat nyert. A gazdaságnak (termelésnek és piacnak) ez a fajta kettészaka­dása – sajnos egyfajta társadalmi egyensúlyt is teremt, mivel a „le­szakadók” e szektorban megtalálják túlélésük, igaz, szinte egye­düli lehe­tő­sé­gét. Mindez azonban a piaci dezintegráció (beleértve az informális piac nö­vek­vő jelentőségét) és a „duális” gazdaság (beleértve a fo­gyasz­tási struktúrák sze­rin­ti polarizáló tendenciá­kat) rendszeres újra­ter­me­lé­sé­hez vezet. Ezek a mecha­niz­musok a gazdasági modernizáció elé is „termé­sze­tes” szerkezeti korláto­kat állítanak. [40]

Az előzőek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy Latin-Amerika gaz­dasága számára az 1980-as évek nem hoztak sok jót. Ha csak a világ­gaz­da­sá­got is megrendítő latin-amerikai eladósodottságra, vagy a II. világháború utáni ma­gyar inflációs tendenciák „babérjaira” törő hiperinflációra gondolunk, egyál­talán nem túlzó az a megállapítás, hogy a nyolcvanas évek „elve­szett”, netán „elvesztegetett évtizednek” minősíthetők.

ELVESZETT ÉVTIZED UTÁN: REMÉNYSÉG ÉVTIZEDE?

A kilencvenes évek nagy kérdése lett: túljutott-e a kontinens a kritikus éveken, vagy több „elveszett évtized” elé néz?

A latin-amerikai gazdaságban biztató jelek is tapasztalhatók az ezred­for­du­ló előtti utolsó évtized kezdetén. Sokan már kedvező, visszafordíthatatlan folya­matról beszélnek, miután 1991-ben a bruttó hazai termék csaknem 4%-kal növekedett, szemben az 1990. évi o,i0/o-os visszaeséssel, és az évtized eddigi évei­ben össze­sen már 10%-os növekedést mondhat magáénak a kontinens. Az egy főre jutó BHT sem csökkent már, hanem 1,8%-kal növeke­dett, a kilenc­venes években pedig már összesen 4,3%-kal emelke­dett. Igaz ugyan, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlege 17,6 mil­liárd $ passzívummal zárult, de jelentősen megemelkedett a tőke­import, a nemzetközi tőke mintha rehabilitálná Latin-Amerikát [IDB (1993) táblázataiból kiválasztva].

Fenntartás nélküli sikerként könyvelték el, hogy az infláció az 1990. évi 1191%-ról 1991-ben „csak” 199,7% volt. Bizonyos szempontból érthető, hi­szen a nemzetgazdaságok többségében már egészen „elviselhető” az infláció, „mind­össze” 20-40% között ingadozik a korábbi, lényegesen magasabb ráta után, 1994-ben ismét 465,4%-os szinten volt, de tulajdonképpen ezt is lehet ered­ménynek tekinteni, ha arra gondolunk, hogy egy évvel korábban az inflációs ráta 887,6% volt [CEPAL (1994): 39].

A latin-amerikai gazdaságot az infláció mellett adóssága is destabilizálja, amely 1991-ben 456 milliárd volt. Az 1987-es csúcs­értéket (427,7 milliárd $) is meg­előzte. S azóta hol emelkedik, hol csökken ez az érték, jelenleg (1994-ben) 533,8 milliárd dollárra ugrott [CEPAL (1994): 49].

Természetesen indokolatlan lenne nem tudomásul venni ezeket a tényeket, de úgy gondolom, elhamarkodott lenne visszafordítha­tatlan változá­sok­ról beszélni a latin-amerikai gazdaság esetében. Gazdasági növekedésük meg­indulása egyelőre nem a belső gazda­sági teljesítmény hatékonyabbá válá­sá­val, pontosabban nem a gazdaság korszerűsödésével magyarázható, hanem első­sorban kon­junkturális tényezőkből, külső forrásokból táplálkozik, min­de­nek­előtt a működőtőke- és az áruimport megugrásából. Persze a nem­zetközi té­nyezők fokozódó aktivitásához az is kellett, hogy a latin-amerikai társada­lom­ban és gazdaságban a stabilitás irányába mozduló tényezők világosan felfedez­he­tők legyenek. Itt különösen annak tulajdonítok jelentőséget, hogy a társa­dal­mi, politikai fo­lyamatokban a demokratikus tendenciák kerekednek felül. Igaz ugyan, ma még ezt sem lehet visszafordíthatatlannak minősíteni. Az 1990-ben és inkább 1991-ben megkezdődött pozitív folyamat ma még nem bizonyít töb­bet, mint azt, hogy az „elveszett évtized­ben” egyértelműen tapasztalható 2-3 éves „miniciklusok” a 90-es évtized első felében is kimutathatók.

Mivel egy kontinens egészéről van szó, arról sem szabad elfe­ledkezni, hogy a kedvező tendenciák mögött a kontinens nemzetgazdaságai között egyre erőteljesebb egyenlőtlen fejlődés is meg­húzódik. Néhány ország (főleg Vene­zuela, Mexikó, Kolumbia, Ecuador, Chile) gazdasági előretörése mellett a töb­bség inkább a gazdasági túlélésen kénytelen gondolkozni. De a pozitív példa­ként említett országokban is alapvető egyensúlyi zavarokkal kell számolni, sőt ennél súlyosabb gazdasági zavarok is kirobbanhat­nak, ahogyan ezt a mexikói valutáris rendszer váratlan (?) krízise is bizonyítja.

Úgy tűnik: a latin-amerikai országok megint elhiszik, hogy megoldották a nem­zetgazdaságok alapvető problémáit, már ami a stabilitási követelményeket illeti, vagy legalábbis megtanultak ismét együttélni a mérsékeltebbé vált egyen­súly­talan­ságok­kal. A stabilizáció programadó szerepe elhalványul, noha a ko­rábbi markáns stabilizációs programok „kiigazítása” természetesen to­vábbra is napi­renden van. Ez azonban a kelet-közép-európai ta­nulságok szempontjából kevésbé elgondolkoztató, legalábbis ak­tualitását illetően. E szempontból annak van igazán jelentősége, hogy a stabilizáció és a modernizáció párhuzamos meg­valósításá­nak milyen esélyei, feltételei vannak (természetesen mindkét tér­ség­ben), hiszen a tények ismeretében minden bizonnyal azt meg lehet kockáztatni, Latin-Amerikában nem hosszabbodik ugyan meg az „elveszett évtized”, de még korántsem tekinthető befeje­zettnek sem a stabilizáció, sem a moder­ni­zá­ció, hiszen a gazdasági növekedést kísérő egyensúlytalanságok, szerkezeti prob­lé­mák továbbra is megvannak és hatnak, így az új fejlődésstratégiai alter­natíva sem vált időszerűtlenné.

Mindez annál is inkább igaz, mert a példaként kiemelt orszá­gok gaz­da­sá­gá­ról sem állíthatjuk, hogy az akut gazdasági válság Damoklesz-kardja nem függ a fejük felett. A növekedés – amely­nek, mint ismeretes, Latin-Amerikában szin­te fétisértéke van – ugyan igen kedvezően alakult Argentínában (évi 7,5% volt 1990 és 1994 között), Chilében 6,3% bár mértéktartóbb volt Mexikó­ban (2,5%) és Brazíliában (2,0°,0) [CEPAL (1995): 173], de a „hagyományos” egyensúlyi problémák továbbra is zavarják a gaz­dasági élet normális menetét. A költ­ség­vetési egyensúly megterem­tésében jutottak leginkább előre, de még mindig igen tö­rékeny a költségvetés helyzete (a GDP %-ában mérve) Brazíliában 2,1%, Argen­tínában 0,3%, Chilében 0,9%, Mexikóban 0,4% 1993-ban [IDB (1994): 253] az 1994-es inflációs ráta alig 4% volt Argen­tínában, 0,3% Chilében, 7% Mexikóban, de kiugróan magas volt Brazíliában (1300%) [CEPAL (1995): 175]. A folyó fizetési mér­leg helyzete mutatkozott a legkritikusabbnak: Argentína 10,5 mil­liárd dollár passzívummal zárta 1994-et, Brazília -3,1 milliárddal, Chile -645 millióval, Mexikó –28,5 milliárddal [CEPAL (1995): 181], az adós­ság­állo­mány is meglehetősen kritikus szinten volt, bár az adósságszolgálati adatok ked­vezőbbek, mint voltak az adós­ságválság éveiben. Az adósságállomány 1994-cs értéke a követke­zőképpen alakult: Mexikó 136 milliárd dollár, Argentína 75 mil­liárd, Brazília 151,5 milliárd dollár, Chile 21,5 milliárd dollár [CEPAL (1995): 185], az adósságszolgálaté pedig: Argentína 36,3%, Brazília 30,8%, Chile 23,2%, Mexikó 35,9% [IDB (1994): 282]. Érzékelhető tehát az eredmények bizonytalan alapja, amely azzal járhat együtt, hogy nem kellően megfontolt gazdaság­menedzselés esetén, kedvezőtlen világgazdasági környezet mellett az egyensúlyi zavarok elmélyülhetnek.

Kihívások terhe alatt: latin-amerikai dilemmák

Latin-Amerika a következő kérdésekre keresi a választ:

1. Eddigi útja megfelel-e annak a követelménynek, hogy ezen tovább­ha­lad­va felzárkózik a fejlett nemzetekhez?

2. Igazuk van-e azoknak, akik azt állítják, Latin-Amerika ki­tört a peri­fé­riá­ról?

3. Valós alternatíva-e a stabilizálni vagy modernizálni kérdés?

TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK: KERESZTŰT ELŐTT?

A latin-amerikai történelem talán egyik legjellemzőbb sajátos­sága éppen az, hogy Latin-Amerika tulajdonképpen soha nem volt képes a fejlődését kor­lá­to­zó szerkezeti korlátokat (teljesen és igazában) felszámolni, hanem „vitte ma­gá­val” – konzerválva, át­formálva – beépítette azokat az éppen kialakuló új gaz­da­sági szer­kezetbe. Sőt, voltak időszakok, amikor éppen az egyébként tör­té­nel­mi­leg avitt elemek – többnyire a világgazdasági változások hatására – jöttek lendületbe, és váltak a térség gazdasági növe­kedésének fontos ténye­zői­vé.

Így a latin-amerikai gazdasági rendszer a gyarmatosítás kezdete óta mindig is kétpólusú, duális szerkezetű volt. Ez természetesen nem egyszerű egymás­mel­lettiséget jelentett, hanem alá- és föléren­deltséget. A szerkezetet meg­ha­tá­ro­zó, domináns rendszeralkotó elem, a modern szektor nem zárta ki teljesen az alá­rendelt struk­túra önmozgását, annál kevésbé, mivel a tradicionális szektor for­málisan illeszkedni tudott a modernhez (mindenekelőtt az áruvi­szonyok réén).

Ennek következtében a fejlődés nem „homogenizálódott”, az avitt, ahisz­torikus tényezők továbbélése egyfajta „zsákutcás” jel­leget kölcsönzött a latin-amerikai fejlődésnek. Még a dinamikus fejlődési szakaszokban sem úgy moder­nizálódtak a latin-amerikai társadalmak, hogy a gazdaság dezintegrált, duális jellege meg­szűnjék, hogy az előre vivő folyamatok időnek előtte ki ne fullad­janak. Ennélfogva a mindenkori, éppen aktuális korszerűsítési feladatok – megoldatlanul vagy félig megoldva – egymásra tor­lódtak. [41]

Ebből természetesen, nem egyszer, egyfajta – a fejlődés és le­maradás rela­ti­vi­tását mutató – paradoxon is következett: ezek a megoldatlan feladatok álta­lá­ban lehetetlenné tették a latin-ameri­kai gazdaság zavartalan fejlődését. Ha meg is szüntették a fejlő­dést korlátozó tényezőt, még akkor sem volt bizonyos, hogy Latin-Amerika felvehette az egyetemes, a világgazdasági progresszió által meg­követelt fejlődési irányt és tempót. Többnyire továbbélt megkésettsége, csak legfeljebb új módon kapcsolódott a progresszivitást képviselő struktú­rá­hoz. De ez többnyire „háttér­gazda­sági” illeszkedést feltételezett. Végül is az ilyen részleges korszerű­sítés újabb lemaradáshoz és újabb ellentmondásokhoz ve­zetett és vezet(het).

A fejlődési szakaszok kikerülésének, átugrásának feltételei pe­dig ritkán értek (és érnek) be, így a latin-amerikai gazdaság (és a társadalom) tulajdon­kép­pen az állandó megkésettség állapotában leledzik. Ezzel a hendikeppel pedig az újonnan fellépő belső és külső kihívásokra is csak megkésve, rugalmatlanul, ebből kifolyó­lag – az indokoltnál – nagyobb veszteséggel, és a problémák to­vább­görge­tésé­nek is a valószínűségével terhelten tudott és tud csak válaszolni.

Latin-Amerika történelme a fejlődést és lemaradást együtt ge­neráló, a tör­té­nelmileg meghaladottat is gyakran újratermelő (al­kalmazkodó vagy leszakító), tehát a válsággal terhelt fejlődés együttélését mutatja. Természetesen az avitt struk­túrák is igazod­nak, formálódnak, beépülnek a hierarchikus rendbe, csak éppen nem korszerűsödnek; rájuk inkább a lényegi változatlanság, mint a vál­to­zás jellemző.

Modernizációs kényszer fakad a sajátos latin-amerikai történeti fejlődés meghatározta gazdasági rendszerből. Ez a gazdasági rend­szer azonban nem ad elég impulzust a változtatásnak, sőt önkor­látozónak bizonyul. A kihívás, azaz a modernizációs kényszer és a korlát, egyaránt a gazdasági rendszer kö­vet­kez­mé­nye, ez az az „ördögi kör”, amelyet fel kell számolnia Latin-Ame­rikának ahhoz, hogy a világgazdaság fejlett gazdaságaihoz vissza­for­dít­ha­tat­lanul felzárkózzék.

LATIN-AMERIKA: HÁNYADIK VILÁG?

A latin-amerikai országok éveken át viszonylag gyors gazda­sági növe­ke­dé­sük bűvöletében éltek. Ezt nemcsak az táplálta, hogy a világ egyik legmagasabb BHT-növekedési rátáját ők pro­dukálták, hanem az is, hogy néhány ország kü­lö­nö­sen dinamikus fejlődést ért el (mint pl. az 1960-as, 1970-es évek Brazíliája, a „brazil gazdasági csoda” időszakában). Ez a viszonylag kedvező növekedési periódus – amely az 1950-es évektől az 1980-as évek elejéig tartott – sem volt azonban felhőtlen, azaz válságmentes. Az országonkénti eltérő eredményességű gazdasági folyamatok, a növekedést megszakító recessziós szakaszok ugyan időnként két­ségeket szültek, de – általában – nem rendítettek meg igazán a latin-amerikaiak hitét (illúzióját) fejlődési perspektívájukban. A felelősen gondolkodó latin-amerikaiak azonban mindig is fel­vetették: egyrészt a kedvező növekedési eredmények ellenére rom­lik a gazdasági és a szociális helyzet a tér­ség­ben, másrészt Latin-Amerika világgazdasági pozíciója miért nem javul, s eh­hez hozzá­teszem – bármennyire furcsa is – miért éppen a belső fejlődés váltja ki Latin-Amerika világgazdasági megmérettetésének kedve­zőtlen ítéletét. Ezért sem lehet csodálkozni azon, hogy a nemzet­közi munkamegosztás egyenlőt­len­ségeit szóvá tevők között a latin-amerikaiak mindig is a „prímet vitték”.

Mindez éppen elegendő okot szolgáltat arra, hogy áttekintsük, mit is ér a latin-amerikai gazdasági fejlődés világgazdasági kon­textusban. A világgazdasági vál­tozások ugyancsak erre késztet­nek, hiszen a világgazdaságban olyan radikális változások mentek végbe, amelyek rögvest leértékelik a mégoly gyors nö­ve­ke­dést is, ha az világgazdasági elkanyarodásból (megkésettségből) merít im­pul­zu­so­kat. Ezért először is azt kell összefoglalnunk, hogy Latin-Amerika mi­ként vesz részt a világgazdaságban mint nemzetközi munkamegosztási rend­szer­ben, má­sodszorra pedig azt, hogy a latin­amerikai gazdasági tendenciák ho­gyan és me­nnyiben illeszkednek a legfontosabb progresszív világgazdasági fo­lya­ma­tok­hoz. Termé­szetesen ezek a kérdések szorosan kapcsolódnak egy­más­hoz, végül is egy tőről fakadnak, de mégsem indokolatlan – legalábbis az ana­lí­zis elvég­zé­sé­nek erejéig – megkülönböztetni őket.

Világgazdasági „integrációjának” ellentmondásai

Ahogy erről már többször is szó volt, Latin-Amerika nemzet­közi szako­so­dásában történetileg két igen fontos tényező játszott szerepet. Előbb formális gyarmatosítása, majd gazdasági gyarma­tosítása miatt, másrészt a világpiaci szívó­hatáshoz való latin-amerikai alkalmazkodás következtében, Latin-Amerika nyers­anyag­szállí­tóként és késztermék-felvevőként vett (és nagyrészt vesz részt) a nemzetközi munkamegosztásban. Ez az aránytalan munkamegosztási szer­ke­zet jelenik meg abban is, hogy Latin-Amerika jobban függ partnereinek szállí­tá­sai­tól, mint fordítva.

Ebben a szerkezetben természetesen megindult némi változás, neveze­te­sen: növekedett a nem hagyományos termékek aránya a latin-amerikai export­ban. Ez azonban még nem hozott áttörést, s ráadásul a változás csak néhány latin-amerikai országra koncent­rálódik.

Itt kell szólni – az előző részben elmondottak kiegészítésére – Latin-Ame­rika periferizálódásának másik sajátosságáról. A spa­nyol (portugál) gyar­mat­birodalom kiépítése óta tapasztalható, hogy Latin-Amerika világgazdasági periferizálódása különféle té­nyezők kombinációjának a következménye. Latin-Amerika törté­neti fejlődése e kombinációkat tekintve alighanem gazdagabb, mint a többi periférikus régióé. Latin-Amerika hol azért periférizálódott, mert közvetlenül betagozódott a világgazdaságba, hol pedig azért, mert ez az integráció közvetítők segítségével ment végbe, valamint azért is, mert el­zár­kó­zott a világgazdasági folya­matoktól, és a gazdasági feltételek nem engedték meg, hogy még idejében kövesse a világ­gazda­sági haladást. Periférikus volt a fej­lődése, mert alkalmazkodott a világpiaci igényekhez, vagy mert erre rá­kény­sze­rült. Végül mindig is „háttér­gazda­sági funkciót” teljesítve tudott „integ­rá­ló­dni”, ezért veszteségek érték, elveszítve a fel­zárkó­záshoz szükséges forrásokat. Latin-Amerika periférizálódása követte azt, ha a centrum mesterségesen mo­der­nizálta gazda­sági rendszerét, de azt is, ha gazdasági rendszere azért archai­zá­ló­dott, mert saját maga ki akarta védeni függősége következmé­nyeit. Latin-Ame­rika fejlődött, de periférizálódott is, mert a fej­lődése enklávéhoz kap­cso­ló­dott, és így illeszkedett a világgazda­sághoz. Történelmét e tényezők számtalan és időszakonként vál­tozó kombinációja „fémjelzi”, pontosabban a kombi­ná­ciók válto­zatai biztosítják a latin-amerikai gazdaságtörténeti fejlődés foly­to­nos­sá­gát és szakaszosságát, sajátos ciklusait.

A latin-amerikai gazdaságnak és társadalomnak súlyos teher­tételt jelentett és jelent, hogy felzárkózási és kitörési törekvéseit a világgazdaság rendre nem „ho­norálta”. A világgazdasághoz való felzárkózási törekvések a gazdasági nyitás és az elzárkózás jegyé­ben – egymást váltva és egymást kiegészítve – mentek végbe. Ha csak az elmúlt két évszázadot vesszük, akkor látjuk, hogy a füg­get­len­séget követő „kifelé forduló gazdaságpolitikát” felváltó „befelé for­du­lás” is azt akarta elérni, hogy – világgazdasági kon­textusban is – fejlett gazdaság jöjjön létre, csak éppen védett piac segítségével. De ez a védettség „lyukas” volt, annál is inkább, mivel a világgazdasági kapcsolatot a korábbi periódusokban ki­épült exportenklávék biztosították.

Az importhelyettesítő iparosítás során létrejött ipar közelítette ugyan formailag (értsd mindenekelőtt statisztikailag) a térséget a világgazdasághoz, de az elzárkózás következtében technikailag, technológiailag stb. elszakadt a világ­gaz­dasági folyamatoktól, és így nem hozta meg a várt felzárkózást. Ez az el­ma­ra­dás még nyil­vánvalóbbá vált és válik akkor, amikor ezt az ipart „kifelé kel­lene” fordítani: kiderül világpiaci versenyképességének gyenge­sége.

A 60-as évek gyenge próbálkozásai az exportorientáció irányá­ban azt ered­ményezték, hogy Latin-Amerikának fenn kellett tar­tania a hagyományos ex­port­szerkezetet és a protekcionista intéz­ményeket. A protekcionizmus rész­ben – piacvédelmi célból, kissé mérsékelve – fennmaradt, részben – export­ösz­tön­zési céllal – új elemekkel gazdagodott. A gazdaság alacsony színvonalú ver­seny­képes­sége nem is javult, kiváltképpen azért, mert csak adminiszt­ratív váltás, nem pedig modernizáció előzte meg. Viszont az időn­ként előtérbe jövő, vagy erősödő importliberalizálás éppen az importhelyettesítő iparágakat hozza nehéz helyzetbe. Ebből pedig gyakran (és egyre inkább) az a következtetés adódik, hogy véde­lem nélkül Latin-Amerikának nincs jövője. Ez a könnyebb út, hiszen a korszerűsítés – mint kulcskérdés – több nehézségbe ütkö­zik, mint egy admi­niszt­ratív aktus. Bármilyen furcsa: az a világgazdasági tendencia, amelyik a liberalizálás jegyében a strukturá­lis illeszkedést szorgalmazza, a latin-amerikai országok számára éppen az importhelyettesítő iparágakra alapozódva ad némi esélyt. Ez a fajta világgazdasági nyitás azonban megint azzal jár(hat) együtt, hogy Latin-Amerika újfent a világgazdaság hát­tér­gazda­sági funkcióit vállalja fel, és nem sikerül átültetni a progresszív világgazdasági tendenciákat saját gazdaságába, sőt, egy újfajta protekcionizmusnak is teret enged. Tehát ez a fajta „felzárkózás” újfent csak talmi eredményként lenne minősíthető.

A latin-amerikai országok – legalábbis deklaratíve gyakran szorgalmazzák – az export diverzifikációját a nem hagyományos termékek irányában. Ennek meg­valósulását azonban számos té­nyező korlátozza, annál is inkább, mert igen erő­teljesek a hagyo­mányos munkamegosztás fenntartására irányuló tendenciák. „Kon­zerváló” tendenciaként mindenekelőtt magának a latin-amerikai nemzet­gaz­da­ság­nak az ilyen irányú érdekeltségét kell kiemelni, hiszen jószerivel csak a hagyo­mányos termékek exportjával juthat ki a világpiacra. Annak ellenére, hogy a nyersanyagszállító orszá­gokat (többnyire tartósan) sújtja a külkereskedelmi csere­arányok romlása, mégsem mondhatnak le a primér ágazatbeli termékek ex­portjáról. Ennek a külkereskedelmi szerkezetnek „természetesen” megvan az a tehetetlensége is, hogy az ilyen termékek világpiacra jutásának (így, úgy, de) meg­van a termelési háttere, infra­struktúrája, sőt piaci szervezete is. Ezzel szem­ben az importhe­lyettesítő iparosodás során létrejött ipar általában nem tud meg­felelni a világpiaci követelményeknek, nem utolsósorban azért, mert a protekcionista iparfejlesztés – nemzetközileg – nem tette piacképessé ezeket az ipar­ágakat. A latin-amerikai gazdaságoknak nemcsak az importhelyettesítő ipa­ro­sítás magas költségei, elavult technikai színvonala stb. okoznak gondot, ha­nem az is, hogy a „befelé forduló” gazdaságot úgy kellene „kifelé fordítaniuk”, hogy az ipar addig még a belső piaci megmérettetéstől is jószerivel meg­menekült (pl. monopolisztikus helyzete miatt). Végül a monokul­túrás export fenntartása azért is nélkülözhetetlen, mert mind a gazdasági fejlesztést, mind a gazdaság exportorientációjának pótlólagos költségeit meg kell fizetni, de a de­monst­rációs hatásnak megfelelő fogyasztási struktúra – lévén igen import­igényes – szin­tén rendszeresen exportnövelést feltételez.

Jóllehet a latin-amerikai országok az utóbbi évtizedekben több­ször is ki­nyil­vánították érdekeltségüket az exportorientációban, a nemzetgazdaságok zárt­sága (egy-két kivételtől eltekintve) alig-alig oldódik. Ez aligha véletlen, hiszen megfelelő világpiaci pozícióra számító termékek termelési háttere nem, vagy csak igen kor­látozottan teremtődik meg. Általános latin-amerikai tenden­cia­ként (Brazília, Mexikó, Chile és várhatóan egy-két további ország kivételével) azt figyelhetjük meg, hogy a külföldi tőke tartózkodik attól, hogy olyan ter­me­lő­kapacitást hozzon létre Latin-Ameriká­ban, amely valóságos export­offenzíva elérésére alkalmas. Helyi forrásból pedig – tőkehiány, technikai kapacitás hiánya miatt – az exportoffenzíva feltételei egyelőre nem látszanak meg­teremt­he­tő­knek. Marad tehát a hagyományos export fenntartása, illetve az iparilag fejlett orszá­gokban végbement szerkezeti átrendeződés során „leépülő” iparágak utáni piaci űr kihasználása, esetleg az „exportoffenzíva” álarcában megjelenő és belső piaci feszültsége­ket teremtő, pótlólagos kényszerexport. Természetesen az ilyen kül­gazdasági átrendeződés is feltételezi a hagyományos, az im­porthelyettesítő ága­zatok világpiaci versenyképességének technikai fejlesztést igénylő fokozást. En­nek feltételeinek biztosítása is gyak­ran komoly akadályokba ütközik. Be­lát­ha­tó, ez így végbemenő strukturális átrendeződés csak részben felel meg a világ­gazdasági felzárkózás modernizációs követelményeinek, hiszen lényegében „csak” magasabb szintre helyezi a hagyományos termelési szerke­zetet, de bár­mennyire is furcsa, ez a szerkezeti kiigazítás megfelel a nemzetközi pénzügyi szer­vezetek elvárásainak. Ha a komparatív előnyök realizálásán alapuló „struk­turális kiigazítás” követelmé­nyéhez igazodó világgazdasági illeszkedés csak a korábbi struktúra (jóllehet korszerűbb technikai szinten megvalósuló) újjá­szer­ve­ző­dését jelenti, aligha valósulna meg a centrum – periféria típusú munka­meg­osztás Latin-Amerika által óhajtott felszámolása. A la­tin-amerikai országok a nem­zetközi gazdasági rend reformjától várnák e nem­kívánt hatások kivédését.

Mit ér a latin-amerikai fejlődés?

Latin-Amerika világgazdasági helyét illetően az utóbbi három évtizedben fel-fellángolt a vita a nemzetközi irodalomban. A fej­lődő (avagy periférikus hely­zetű) országok közé sorolható-e Latin-Amerika, vagy a közepesen fejlett or­szágok csoportjába? Jelzem, a közepes fejlettséggel napjainkban pontosan ugyan­az a helyzet, mint volt korábban az „elmaradottság” kategóriájával. Az „el­maradottságról” – bár hosszú évek szakirodalmi, politikai, nem­zetközi dip­lo­má­ciai vitája után is maradt jónéhány nyitott kér­dés – valamiféle közös állás­pont kialakulhatott, a közepes fejlettség kategóriájának értelmezése viszont egyelőre teljesen part­talannak, „gumi-keretűnek” bizonyul, nem egyszer az al­kal­mazó szubjektív szemléletétől függ. Voltaképpen nincs is másban egyet­értés, minthogy valahol a fejletlenek és a fejlettek között he­lyez­kednek el a közepesen fejlett nemzetgazdaságok, de hogy hol húzható meg – objektív ismérvek alap­ján – valamiféle határ, arról nincs érdemleges és va­la­melyest is elfogadott szak­iro­dalmi állás­pont, sem statikus, sem dinamikus érte­lem­ben.” [42]

A közepes fejlettség kategóriájának tisztázása több szempont­ból is fontos len­ne, nem elhanyagolható az sem, hogy mi a kap­csolat a közepes fejlettség és a pe­riférikus állapot között. A köze­pesen fejlett ország esetében még nem dőlt el, hogy fejlett lesz-e vagy fejletlen, de meglehetősen nehéz túljutni a „kritikus vál­tón”, ha pl. olyan tehertétellel kell a pályán haladni, mint az állandósult kül­gaz­da­sági egyensúlyhiány, vagy a dezintegrált gazdaságot kísérő állandó gazdasági fe­szültségek. Továbbá abból a szempontból sem érdektelen a közepesen fej­let­tek fejlődési pályája, hogy a világgazdaság hatalmi átrendeződésében, illetve mul­ti­polarizálódásá­ban (az adott világgazdasági struktúra mellett) hogyan vesznek, illetve vehetnek részt. A gazdasági regionalizálódásban is – amelynek előre­törése, illetve újjáéledése és szerveződése napjaink világgazdaságának egyik jellegzetes tendenciája – meghatározó szerepük lehet a közepesen fejlett orszá­gok­nak. Látnunk kell a másik oldal szerepének a fontosságát is: a fejlett orszá­gok – akár a multipolarizálódás, akár a regionalizálódás révén – maguk is el­in­dít­hat­ják a közepesen fejletteket a felzárkózás vagy a periférizálódás útján. Vár­ha­tóan ugyanígy átértékelődik – éppen az előbbi szempont miatt is az ún. kis­gaz­daságok világgazdasági szerepe. Mindkét tendencia erőteljesen érinti Latin-Ame­rikát is.

Latin-Amerika a statisztikai mutatók szerint valamiféle köz­bülső világ­gaz­da­sági pozíciót foglal el. A kapitalizáció is kb. ilyen szinten van, hiszen bár meg­határozó a tőkeviszony, nemtőkés vi­szonyokkal terhelt, sőt, mint láttuk, gaz­dasági rendszerének – ép­pen ezért – „önkorlátozó” hatása van. A térség kö­ze­pes fejlettsé­gét viszont állandóan erodálja, valamint a periférizálódás újra­ter­me­lő­dését eredményez(het)i a világgazdasági és a latin-amerikai folyamatok eltérő tendenciája. Egy nemzetközi összehasonlító elemzés [CEPAL (1990b)] egy­értel­műen kimutatja, hogy Latin-Amerika nemcsak a fejlett országokkal szem­ben van hátrányban, hanem más, hasonló (megkésve iparosodott, kiszol­gál­tatott világgazdasági és válságsújtotta) helyzetben levő országokkal szemben is, kiváltképpen, ha a fejlődés további lehetőségét is mérlegre tesszük. [43] Az össze­hasonlítás a következőképpen igazolja a latin­amerikai országok kedve­zőt­len helyzetét:

a) a mérsékelt belső megtakarítási hajlandóság: a latin-ameri­kai konti­nen­sen a jövedelmek elosztásában megmutatkozó egyen­lőtlenségek igen erő­tel­je­sek, de a magas jövedelmű rétegek meg­takarítási készsége alacsony szintű, míg a hátrányos helyzetűeké értelemszerűen elenyésző. Az alacsony szintű belső megtakarítási hajlandóságot meg tovább mérsékli az a tény, hogy a belső keres­let kielégítése és a termelés erőteljesen függ a magas árfekvésű importtól;

b) a külső orientáció korlátozott lehetősége: a latin-amerikai gazdaságok nem­zetközi versenyképessége számottevően elmarad az összehasonlításban résztvevő országokétól;

c) a technikai eredmények elszigetelődött adaptációja: a magas tech­no­ló­giai szintű tevékenység igen korlátozottan terjedt el, a termékszerkezetben (min­denekelőtt az exportszerkezetben) igen csekély arányt képviselnek a magas technikai színvonalú termé­kek. Igen lassú a dinamikus, modern ágazatok súlyát nö­velő szer­kezetváltás. Alig fordítanak erőforrásokat kutatásra és fejlesztésre, tech­nológiai korszerűsítésre. Az oktatás alacsony színvonalú és kor­látozott körű;

d) az érdekcsoportok fejlődést korlátozó magatartása: Latin-Amerikában – eltérően más országoktól – azok a társadalmi cso­portok, amelyek rendel­kez­nek megfelelő fejlesztési forrásokkal és gazdasági szervezettel, tartózkodnak a gaz­da­sági korszerűsítéstől, cs érdektelenséget mutatnak az intézményesített vál­toz­tatással szemben. Érdektelenségük megmutatkozik az egyre intenzívebb tőke­kivonásban is;

e) a munkaerő-foglalkoztatás korlátozottsága és elégtelen di­namikája: a mun­ka­képes korba lépő népesség létszámának gyors növekedésétől elmarad a gaz­daság munkaerő-foglalkoztató (ab­szorbeáló) képessége. így a munkaerőpiac állan­dó feszültség alatt áll, mind a marginalizálódás és pauperizálódás, mind pe­dig a nyílt munkanélküliség, illetve az alulfoglalkoztatás növekedése jellemzi a latin-amerikai társadalmat.

Ehhez az igencsak a lényegre szorítkozó értékeléshez a latin­amerikai ipar nemzetközi folyamatokhoz való illeszkedése alap­ján csupán két adalékot teszek hoz­zá. A német Stáger professzor, az európai latinamerikanisták egyik jeles kép­viselője szerint a XX. századi iparosítás három jellegzetes szakasza külön­böz­tet­hető meg. Az első szakasz jellemzője a gépesítés, a másodiké az auto­ma­ti­záció és a mezőgazdaság iparosodása (illetve ipari jellegű szervezetté válása), vala­mint (az ő kifejezésével): a mundializáció, a harmadiké pedig a termelés­irá­nyí­tás és –ellenőrzés automatizációja. Stáger szerint a latin-amerikai országok az ipari társa­dalmak stratégiája következtében, azaz ipari kihelyezéseik révén be­lép­tek az ipari fejlődés második szakaszába, persze különböző fokon. Csupán Bra­zília és Mexikó esetében tekinthető meghatáro­zónak ez a fejlődési szakasz, de még ezekben az országokban is gyökértelen az így megtelepedett ipar, tulaj­don­képpen csak „fan­tomfejlődésként” értékelhető. Más országokban legfeljebb csak szórványok jelentek meg, vagy egyáltalán nyomuk sincs az ilyen beru­há­zá­sok­nak. Stáger a további fejlődésnek sem ad esélyt, mi­vel – véleménye szerint – továbbra sincs meg a feltétele annak, hogy a szegmentált ipari fejlődés áthassa az egész nemzetgazda­ságot, annál kevésbé, mert a kelet-európai térség elvonja a fej­lett országok figyelmét Latin-Amerikától.

Ezt a „fantomfejlődést” – ha a minősítésben van is némi túlzás – jól jel­lem­zi a következő összevetés az ipari export szerkezetéről és az 1960-1985 kö­zöt­ti arányváltozásokról: [44] az ipa­ri­lag fejlett országokban az új iparági termékek ré­szesedése az exportban rendre nő, és 1985-re közel 50%-ot ért el, a kö­ze­pe­sen fejlett – már idézett – „re­fe­ren­cia­orszá­goké­ban” erőteljesen nőtt és kb. 30%-ot tett ki, míg a latin-amerikai országokéban mintegy hu­szonöt év alatt szinte nulláról jutott el kb. 10%-ig.

Az ún. érett ipari termékek exportjának hányada: fejlett orszá­gok: közel 20%-on stagnált, referenciacsoport: mintegy megduplá­zódott, 40%-ot ért el, Latin-Amerika: nulláról 10%-ra nőtt.

A természeti kincsek közvetlen feldolgozása során nyert termé­kek aránya az exportban: fejlett országok: csökkenő tendenciájú és közel 20%, referencia­országok: erősen csökkent, kb. 15%-ig, La­tin-Amerika: alig csökkent, 30%-ot ért el.

Nyersanyagok az exportban: fejlett országok: 20-ról 10%-ra, referencia­országok: 40-ről 10%-ra, Latin-Amerika: 70%-ról kb. 50%-ra változott.

Ez az összeállítás arra utal, hogy a latin-amerikai szerkezeti változások, jóllehet a makrogazdasági összetételt tekintve a fejlett országok közelében he­lyez­kednek el (persze differenciáltan), nem­zetközileg valójában túl­mé­re­te­zett­nek bizonyulnak, az arányokat tekintve felértékeltek. A torz árarányok miatt a termelési szerkezet alapján az országok gazdasági fejlettségéről nem mond­ha­tunk megnyugtató ítéletet, nem fejezi ki a gazdaság valódi teljesítőképességét, fej­lettségét. Kádár Béla [(1977): 80] éppen ezért szel­lemesen minősítette „kora­vén szerkezetűnek” a latin-amerikai termelési szerkezetet.

Az ún. newtoni iparágak (klasszikus nehézipari ágak, textil- és gyáripar, élel­miszeripar) dominanciája azt mutatja, hogy Latin-Amerika termelési struk­tú­rá­jának átalakulása általában nem, vagy igen megkésve követi a fejlett orszá­gok­ban kialakult tendenciákat. Az élenjáró tendenciák átvétele, bár igen spora­di­kus­nak tekint­hető, de figyelmen kívül nem hagyható (pl. az informatikai ipar­ban komoly előrelépést tett: Argentína, Brazília, Mexikó, a bio­technológiában Argen­tína, Brazília, Mexikó).45 Hogy lemaradási tendenciájukat megfordítsák, radi­kális lépésekre van szükségük a latin-amerikai országoknak. Annál is inkább, mert az utóbbi év­tizedek technikai átrendeződésének csak egyik, bár koránt­sem lényegtelen tendenciája a termelési, illetve fogyasztási szerkezeti átren­deződés. A periférizálódó országok iparosodása azonban leg­feljebb csak ezt a fejlődési tendenciát képes követni (ezt is úgy, hogy a fejlett országokból kitelepülő „lemaradó ágazatokat” fo­gadják), míg a fontosabb technikai kor­sze­rű­sö­dési tendenciákhoz alig-alig tud igazodni.

Latin-Amerika gazdaságának elengedhetetlenül szükséges tech­nikai mo­der­nizációja kettős akadályba ütközik. Egyrészt abba, hogy a latin-amerikai gaz­da­ság fejletlen és az ipari háttér – bele­értve minden infrastrukturális tényezőt – elég­telen, erre tehát fej­lődést nehéz alapozni, másrészt pedig a fejlesztésnek ma­ga a gaz­dasági rendszer is korlátokat állít, nem utolsósorban a piaci prob­lé­mák, a jövedelemveszteségek stb. miatt. Mindez radikális vál­tozást követel La­tin-Amerikától, ha fel akar zárkózni a világgazdaság progresszív áramlataihoz, és az eddigitől eltérő módon akar a világgazdaságba integrálódni.

STABILIZÁLNI VAGY MODERNIZÁLNI?

Latin-Amerika kettős szorításban él. Egyrészt gazdasága dezintcgrált és szerkezetileg instabil, másrészt világgazdasági integ­rációja háttérgazdasági funk­ciók ellátására teszi alkalmassá, ugyanakkor nem is képes felvenni a világ­gaz­daság progresszív tendenciái által megkövetelt tempót. így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a (formálisan) kedvező gazdasági növekedési fo­lyamatához is súlyos egyensúlyzavarok társultak.

A latin-amerikai gazdaság fejlődési jellegzetessége éppen az, hogy sajátos cik­lust fut be: még a felfelé ívelő szakaszok is egyen­súlytalanságokkal terhesek. Ez­ért alig van esélye a világgazdasági alkalmazkodásra. Változtatniuk kell tehát, de nehéz megtalálniuk a periférizálódással szembeni alternatív fejlődési utat. Le­hetősé­geik átgondolásához össze kell foglalnunk a gazdasági egyensúly­ta­lan­sá­gok okait.

1. „Történeti”: a legsúlyosabb egyensúlyi zavarok (így az inflá­ció és a fize­tési mérleg egyensúlytalansága, illetve az eladósodás) öngerjesztő és halmozódó hatása. Itt mindenekelőtt kiemelendő az inflációs inercia és – az inflációs várakozás hatásmechaniz­musa, valamint az adósság adósságot szülő spirálja;

2. Szerkezeti: a gazdaság fejletlensége és szerkezeti arányta­lansága (el­ma­radott mezőgazdaság, magas költségszinten és kor­szerűtlenül termelő import­helyettesítő ipar) és a szűk piac (bele­értve az igen aránytalan jövedelemelosztás piacszűkítő hatásait: az alacsony jövedelmű rétegek korlátozott részvételét a piacon, és a magas jövedelműek importra orientált fogyasztási szerkezetének a következményeit; továbbá azt ís, hogy nincs, illetve igen korlá­tozott a lehetőség a nagy sorozatú termelés költségcsökkentő ha­tásának kihasználására);

3. Intézményi, illetve gazdasági rendszerbeli: a gazdaság erő­teljes mono­po­li­záltsága, az állam erőteljes szerepe (érdekeltsége az inflációs adó­be­vé­te­lek­ben; költségvetési deficitgazdálkodás; el­adósodási hajlandóság; a mono­po­lisz­ti­kus viszonyok és a gazda­sági fejletlenség miatt alacsony szintű tőke­akku­mu­lá­ció; erőteljes tőkekivonás, beleértve a tőkemenekítést, részben a gazdaság füg­gősége, részben pedig a gazdasági bizonytalanság, perspektivátlanság miatt; a tőkejövedelmek spekulációs, nem termelő jellegű felhasználása, korszerűtlen monetáris rendszer és fejletlen hitelrendszer stb.);

4. A követett gazdasági stílus (habitus) (megnyilvánul számos jelleg­ze­tes­ség­ben: így pl. az üzleti döntéseknek a gazdasági rend­szertől eltérő mo­ti­vá­ciói­ban; a világgazdasági tendenciáktól el­kanyarodó, lemaradást indukáló fej­lő­dés­ben, a hiányos szerkezetű, befelé forduló gazdaság, a periférizálódás és a fel­zár­kó­zás, a füg­gőség és a tényezőhiány pótlásának kényszere stb. ellentmondá­sai­ban).

Mindezek együttes hatása fejeződik ki az egyensúlytalanságok krónikus­sá­gá­ban. Ezek természetesen különböző (belső és külső) hatásokra elmélyülnek. Az „elveszett évtizedben” is ez történt: a latin-amerikai gazdaság célszerűtlenül re­agált a világgazdasági válságra (a gazdasági növekedés fenntartása, szerkezeti és tech­nikai korszerűsítés nélkül, a nemzetközi hitelpiac kínálta lehető­ségek mér­téktelen kihasználása) és a világgazdasági sokkhatások (világpiaci árarányok meg­változása, a termelés technikai és ága­zati átrendeződése, a kamat meg­emel­ke­dése, a protekcionista ten­denciák felerősödése) egyaránt válság­ger­jesz­tő té­nye­zők voltak.

Mivel inkább csak „klasszikus” stabilizációs (ökonómiai) esz­közökkel, illet­ve ezen eszközök zavartalan hatásmechanizmusát biztosító szerkezeti vál­to­zá­sok­kal (liberalizációval, az állam gaz­dasági szerepének korlátozásával) re­agál­tak a gazdasági válságra, az akut gazdasági válság – legjobb esetben is „csak” permanenssé „szelídült”, vagy másképpen fogalmazva a gazdasági rend­szer „szerkezeti válsága” állandósult.

A választott válságkezelés nem kellő eredményessége, az egyen­súlyi za­va­rok jelenléte, a térség világgazdasági térvesztése nyilván­valóvá tette, hogy for­du­lat­ra van szükség, mégpedig a „gazdasági rendszer” működőképességének a helyreállítása és korszerűsítése került napirendre, annál is inkább, mert fokról fokra egyértel­műbbé vált, hogy a gazdaság szerkezete fejlődést korlátozó té­nyező.

„Szerkezeti válságból” „csak” modernizációs stratégia révén (beleértve az intéz­ményi, szerkezeti stb. elemeket is) lehet kitörni. Az igen mély gazdasági válság, a konjunkturális instabilitás, az egyensúlytalanság, az eladósodottság viszont az ökonómiai ele­meket preferáló stabilizálási magatartást követel. A tapasztalatok szerint Latin-Amerika abból a szempontból gazdasági kényszer­pá­lyára került, hogy a jelenlegi gazdasági válságot fel kell szá­molnia. Ez opti­má­li­san feltételezné, hogy a stabilizálást és a mo­dernizálást együtt kellene meg­ol­da­nia, de pontosan a jelenlegi – és belátható időn belüli – gazdasági helyzete, a stabilizációs kény­szer szinte kizárja a modernizációt. A stabilizáció azonban nem a modernizáció alternatívája. Magyarán a stabilizálás hozhat igen látványos eredményeket ugyan (technikailag, hatalmilag stb.), de modernizáció nélkül aligha hozhat – legalábbis viszonylag tartós – megoldást. A konkrét latin-amerikai helyzetre gondolva: az anti­inflációs terápia, az adósságmenedzselés pontosan azért kerül min­dig veszélybe, mert e nevezetes egyensúlyi zavarok az egész gazda­ság működésével vannak összefüggésben, míg a stabilizáció nem vesz tudomást a gazdaság „duális szerkezetéről” és csak a „felső szektor” mű­kö­dő­képes­ségé­nek a helyreállítására gondol, de e szektorra vonatkoztatva is kétséges, hogy célszerű-e a terápia. A latin-amerikai stabilizációs programok ugyan kinyilvánítják, hogy a gazdasági rendszer működéséből erednek e zavarok, csak­hogy egy-egy elemére szűkítik le a kezelést, így pedig csak tüneti kezelésre futja. Továbbá: hiába emelik ki pl. a piac működési zavarait, ha csak a gazdasági zártságban, az állam nem piackonform működésében keresik a baj orvoslási lehetőségeit, miközben mondjuk a piaci dezintegráció az (egyik) fő destabilizációs tényező, csak éppen erre nem adnak kezelési javallatot. Az egyensúlytalan­ságok ellen adandó kezelés csak a „beteg gócok” radikális fel­számolása – tehát egyfajta modernizációs stratégia – esetén kép­zelhető el. Ezzel természetesen nem szándékozom kizárni a „klasszikus stabilizációs” eszközök alkalmazási lehetőségét, csak a modernizáció és a stabilizáció együttes – szerves – kapcsolata mel­lett próbálok érvelni, annál is inkább, mert a stabilizáció – ilyen, olyan – sokkhatásai alatt hosszabb távon egyetlen társadalom sem képes létezni. S ha a stabilizáció nem hoz oksági kezelést, akkor rendszeresen vissza-vissza kell térni hozzá, ez pedig előbb-utóbb a társadalom tűrőképességébe ütközik.

Természetesen az összhang – a stabilizáció és a modernizáció között – ne­hezen biztosítható. Ezzel is magyarázható, hogy a modernizáció kényszere – a latin-amerikai gazdaság kitörési és felzárkózási kihívása – igen intenzíven je­lent­kezik, viszont a fel­tételek, az objektív kényszerhez képest, sokkal inga­ta­gab­bak a mai Latin-Amerikában. Sőt – talán megkockáztatható különö­sebb bi­zo­nyí­tás nélkül igen halkan azt is kijelenteni –, még gazdaság-filozófiai alter­na­tí­vák­ban is híján van Latin-Amerika: a közgaz­daságtan alighanem adós a mai vi­lág­gaz­da­sági körülmények kö­zötti hatékony fejlesztés­stratégiai, gazdaság­po­li­ti­kai alternatívák kimunkálásával. Annál is inkább létjogosultságuk volna a kü­lön­böző megközelítéseknek, mert különféle fejlődési alternatívák kö­vet­kez­het­nek a latin-amerikai gazdaság modernizációs kényszeré­ből.

És végül: néhány „költői kérdés”…

HÁNY LATIN-AMERIKA LESZ? FEJLŐDÉSI ALTERNATÍVÁK?

Latin-Amerika is modernizációban gondolkozik, hogy felzár­kózzék a vi­lág­gazdaság fejlett régióihoz. Ez a tanulmány nem vállalkozik a különféle fej­lő­dé­si alternatívák felvázolására, ha­nem csak azokat a tényezőket összegzi, ame­lyek nagy valószínű­séggel befolyásolják a fejlődési alternatívák tendenciáit.

Általános feltételnek tekinthető (talán): mai világunk a kitö­rést és a fel­zár­kó­zást, ezeket a fontos stratégiai célokat „csak” evolúciós pályán megvalósulva ké­pes tolerálni; a revolúciónak csak úgy látszik létjogosultsága, ha az egyetemes evolúcióhoz való kapcsolódást teremti meg. Persze az még nyitott kérdés, hogy az egyetemes evolúció vajon mennyiben tartja fenntarthatónak a centrum és a periféria létét mint „szerves rendszert”, és ennek alapján mennyire tolerálja és fő­ként mennyiben segíti azt a mo­dernizációt, amely a periférikus fejlődéssel szembeni alternatívát kívánja megvalósítani.

Latin-Amerika lehetséges és kívánatos, de korántsem bizonyo­san meg­valósítható modernizációja tényezőit, kritikus pontjait a következőkben jelzem:

1. Világgazdasági tényezők (megváltoztak az erőviszonyok, sokközpontú vi­lág­gazdaság van kialakulóban; a fejlődési főirányt meghatározó szerkezeti át­ren­de­ző­dést a termelési tényezők arány­váltásai kísérik, mindenekelőtt a tech­ni­kai, technológiai innová­cióképesség került előtérbe; a világpiacon visszaszorul a nyers­anyag­piac; megváltoztak a piaci versenyfeltételek, a komparatív előnyök érvényesítésének lehetőségei. A világgazdaság intézményrendszerének szerepe meg­változott, mindenekelőtt a nemzetközi pénzügyi rendszer és a multi­na­cio­nális társaságok gazdasági be­folyása növekedett stb.). Kérdés, hogy a latin-ame­rikai országok milyen módon integrálódhatnak az így átalakuló világgazdaságba: a nemzetgazdasági integráció megerősödése, szerkezeti alkalmaz­kodás révén, vagy az eddigi periférikus úton (a szűk érdekcso­portok érdekeinek érvé­nye­sí­té­sé­vel). Tehát az sem mindegy, ki integrálja őket és hogyan.

2. Ehhez kapcsolódóan: felértékelődtek a geopolitikai kérdé­sek, annál is inkább, mert a regionalizáció – a globalizáció mel­lett – igen markáns világ­gaz­da­sági folyamattá vált. Különös hangsúlyt ad ennek a kérdésnek a világ­gaz­da­sá­gi erőviszonyok átalakulása is.

Ennek kapcsán természetesen felértékelődik Latin-Ameriká­nak az USÁ-hoz való viszonya, talán pontosabb, ha azt mondjuk: az USA latin-amerikai politikája. [46] Így más hangsúlyt kap a latin-amerikai országok azon törekvése, hogy az USÁ-tól való függő­ségüket „kölcsönös függőséggé” változtassák, és más térségekkel való kapcsolati diver­zi­fikációval nagyobb mozgásteret biztosít­sanak maguknak. Az is eldöntetlen, hogy a kontinens erőviszo­nyainak esetleges polarizációja elnyomja-e a hagyo­má­nyos pán-amerikanizmust, és hogy az európai folyamatok nem szorítják-e hát­térbe Latin-Amerikát. Ezek olyan tényezők, amelyek eltérő módon be­fo­lyá­sol­hatják a latin-amerikai fejlődési alternatívákat.

3. A latin-amerikai társadalmak belső szerkezete ma arról árul­kodik, hogy nincs megfelelő társadalmi erő a szükséges moderni­zálás végrehajtására. Ha­tal­mi elitek léte, a demokratikus rend­szerek és diktatúrák „váltórendszerei” (ame­lyek között egyéb­ként gyakran elég nagy az „átfedés”, azaz pl. egy formálisan de­mokratikus rendszer igencsak autokratikus módon országol), a populista politikai struktúrák iránti fogékonyság, a patrónus-kliens rendszer, az ún. com­pad­razco (a „keresztapaság”) társa­dalmi viszonyai, amelyek egyaránt kiszol­gál­nak (látszatra) demok­ratikus és autokratikus hatalmat, ugyancsak nem ked­vez­nek a modernizálásnak. A dcmokratizáció minden bizonnyal nem lesz vissza­for­díthatatlan, amíg a politikai hatalomnak az a legfőbb célja, hogy egyes érdek­csoportokat „túlpreferáljon” (persze a hiánygazdaság megszüntetése hathatós ellenszere lehetne ennek a „kiszorítósdinak”). Viszont az erőegyensúly gyakran a hatalmi vákuum realitását vagy látszatát mutatja. Annak viszont még nem múlt el a veszélye, hogy az ilyen helyzetbe önálló politikai tényezőként ne lép­jen be a hadsereg. Ennek következményei az elmúlt évtizedben elindult demok­ra­tizá­lódás sorsát is megpecsé­telhetik.

4. Az előző problémakörhöz kapcsolódva említem meg: a tőkés gazdál­ko­dás követelményeihez nem (teljesen) igazodó gazdálko­dási stílus (habitus) gaz­da­sági oldalról nehezíti a társadalmi in­tegrációt, ugyanakkor visszafogja a gaz­da­ság dinamizmusát, sőt egyensúlytalanságokat is előidéz. A stabilizáció és a mo­dernizáció egyik alapkérdése, hogy létrejön-e Latin-Amerikában olyan gaz­da­sági „kényszer”, amely az üzleti döntéseket és az egész gazdasági rendszer mű­ködését szinkronba hozza, vagy fennmarad a koráb­ban bemutatott gaz­da­sági rendszer (azaz a makro- és a mikrogazdaság egymással inadekvát rend­szere).

5. A gazdasági stabilizáció és a gazdasági modernizáció köl­csönösen ke­resz­tezhetik egymást, és különösen a stabilizáció lehet ebben „ludas”. Kü­lö­nö­sen a duális társadalmat hozhatja a stabi­lizáció hamisan csillogó helyzetbe. A si­ker­gazdaság kritériumá­nak tulajdonképpen eleget képes tenni a „modern” szek­tor egy­maga is (ami persze többnyire inkább csak a „tradicionálishoz” képest mo­dern). Növekedése azonban nemegyszer a tradicionális szektor további le­sza­kadása árán mehet végbe. Persze, a világgazdaság megváltozott kö­ve­tel­mé­nyei közepette még ezt is lénye­gesen nehezebb elérni, mint korábban. Vé­le­mé­nyem szerint csak az a fejlődési modell remélhet sikereket, amely sikeresen öt­vö­zi, és lehetőleg időben is szinkronizálja a stabilizációt és a moderni­zációt, és ezt a folyamatot – sajátosan – kiterjeszti a periféria­gazdaság különböző hely­ze­tű szektoraira.

A latin-amerikai dilemmát tehát nem az jelenti igazában, hogy stabilizálni kell-e a gazdaságot vagy modernizálni, hanem az, ho­gyan tudják a stabilizálás és a modernizálás együttes feladatait az egész nemzetgazdaságra kiterjeszteni, mi­lyen feltételekkel és nem utolsósorban, ki tudja és ki fogja végrehajtani. Ugyanis a latin-amerikai gazdaság jelenleg – pontosabban immár tartósan – olyan hely­zet­ben van, hogy a gazdasági stabilizáció még időle­ges eredményeket is csak akkor tud elérni, nem szólván a tartós eredmények reményéről, ha a kon­szo­li­dá­ciót radikális reformok támasztják alá. Enélkül ugyanis ;i gazdaság szer­ke­ze­té­nek egyen­súlytalanságot gerjesztő mechanizmusai előbb-utóbb széttörik a sta­bi­lizáció esetleges eredményeit is. A kívánatos gazdasági re­formok (agrár­re­form stb.) természetesen nem azonosíthatók a modernizációval, ám mégis egy mo­der­nizációs stratégia részeinek tekinthetők. A gazdasági reformok a stabilizáció és a modernizá­ció előfeltételeit jelentik. Ugyanakkor a sikeres stabilizáció bizto­síthatja a modernizáció végrehajtásához szükséges feltételeket. Ehhez meg hozzá kell tenni azt is, hogy a modernizációs folyamat megszakítása (vagy stí­lu­so­san „mexikanizálása”) a gazdasági re­formok eredményességét is alá­ás­hat­ja. Éppen ezért a stabilizációt (mint a funkcionális válság felszámolását) és a modernizációt (mint a „strukturális válság” felszámolását) csak kölcsönös felté­te­lezett­ségükben vélem visszafordíthatatlan tendenciaként – opti­málisan – elképzelhetőnek. Ezért még a stabilizáció utáni moder­nizációt mint „lineáris” alternatívát is a kevésbé megfelelő változatként tartom számon. Tehát a stabilizációs kihívás, a kitö­rési és felzárkózási kihívás együttesen, komplex válság­kezelési kényszerként nyit meg fejlődési alternatívát. Végrehajtásának je­lentősége tulajdonképpen egy „gazdasági rendszerváltás” lépté­kével mérhető. Természetesen ezt az ideális változatot csak mint az egyik lehetséges fejlődési irányt fogom fel. A csak stabilizálni választást is reálisnak kell tartanunk annál is inkább, mert – mint korábban kifejtettem – számos tényező ezt a változatot szinte mint az egyedüli választási lehetőséget kínálja.

Továbbá: bármelyik stratégiai alternatíva több konkrét válto­zatban való­sul­hat meg, a belső és a külső politikai, társadalmi, gazdasági körülmények külön­bözősége és eltérő kombinációi alap­ján.

Az azonban bizonyosra vehető, hogy a latin-amerikai (és a ha­sonló hely­zet­ben levő) országok, magukra hagyottan, hathatós tá­mogatás, illetve kedvező nem­zet­közi feltételek biztosítása nélkül nehezen törhetnek ki kritikus hely­ze­tük­ből. A periférikus, egyen­súlyi zavarokkal terhes gazdaságok világgazdasági fel­zárkózását szolgáló gazdasági stratégia fontosságának nemzetközi elismerésé­ben nincs hiány, de a szándékot gyakran nem követik a moderni­zációt meg­va­ló­sí­tó lépések. Aligha szolgálná azonban az egyete­mes érdekeket, ha a világ­gaz­da­ság perifériáján a modern társa­dalom kiépítése az egyre távolabbi jövő felada­tává válna.

LATIN-AMERIKA ÉS KELET-KÖZÉP EURÓPA…?

A magyar latinamerikanisztikai szakirodalomban régen megje­lent az a gon­dolat, hogy a latin-amerikai és a kelet-közép-európai térség fejlődésében pár­hu­za­mok fedezhetők fel. A módszeres tudo­mányos összehasonlító vizs­gá­la­tok azon­ban még váratnak ma­gukra. Az összehasonlítás lehetőségét jelzi, hogy a gazda­sági fej­lettségi szintet jelképező egy főre jutó bruttó hazai termék át­la­gos szín­vona­lában nincs lényeges különbség a két térség között. 1992-ben a BHT/fő 19 latin-amerikai országban átlagosan 1750 dollár, 7 kelet-közép-euró­pai ország­ban (Bulgária, Cseh­ország, Magyar­ország, Lengyel­ország, Románia, Szlo­vákia, Szlovénia átlagában) pedig 2050 dollár volt [World Bank (1994), 162-163, 166-167]. Az össze­hason­lítás indo­kolt­ságát még jobban érzé­kelhet­jük, ha több adat alapján és megfelelő össze­hason­lító mód­szerek segít­sé­gével keressük meg a két térség országai közötti hasonlóságot.

Egy statisztikai elemzésből [Kovács (1994)] egyértelműen ki­olvasható, hogy a latin-amerikai országok és a kelet-közép-európai országok közel állnak egy­más­hoz a gazdaság szerkezetét, külgaz­dasági kapcsolatait, gazdasági egyen­sú­lyi helyzetét, növekedési teljesítményét, szociális viszonyait jellemző statisz­ti­kai adatok, mutatók esetében. A 22 világbanki adatra [World Bank (1994)] tá­masz­kodó statisztikai elemzés végeredménye kétdimenziós (sta­tisztikai) térkép­pé formálható.

A kiválasztott húsz ország hasonlósági vetületét bemutató térkép meg­mu­tat­ja, hogy a kelet-közép-európai országok és a latin-amerikai országok zöme, össze­sen 12 ország és 13.-ként Tö­rökország, azonos pozíciót foglal el, ha a fej­lett gazdaságok egy­két reprezentánsától való távolságukat, ha úgy tetszik: le­ma­ra­dá­su­kat értelmezzük. Sőt, elég jelentős a távolság közöttük és a dél-európai orszá­gok között [1. ábra]. Csak erre a 13 országra kor­látozva a vizsgálatot, az derül ki, hogy Magyar­ország és Cseh­ország igen közel állnak egymáshoz, és közelükben helyezkedik el Uruguay és Venezuela. Egy másik párost Chile és Costa Rica képez, míg hozzájuk Románia és Lengyel­ország van közel. Szlová­kia e két csoport között helyezkedik el. Kolumbia és Törökország egymáshoz viszonylag közel, de a többiektől balra található. Ar­gentína, Brazília pedig eléggé „magányosan” elkülönül a többiek­től [2. ábra]. Tehát e két régiónak van­nak országai, amelyek in­kább hasonlítanak a másik kontinens egy-egy orszá­gá­hoz, mint saját regionális szomszédaihoz. Ez is igazolja, hogy érdemes ke­resni e két régió fejlődésének találkozási pontjait.

Meditációnkat két szempont vezérli: i. tudományosan igazol­ható-e a Ke­let-Közép-Európa latin­ame­rika­nizá­lódá­sa lehetőségé­nek latolgatása, 2. talál­koz­nak-e a két régió érdekei a mai világgazdaságban.

Latinamerikanizálódhat-e Kelet-Közép-Európa?

Kérdésünkben természetesen a két térség összehasonlításának igénye is meg­fogalmazódik. A következő összeállítás azonban csupán néhány össze­ha­son­lítási szempontot fogalmaz meg. Hipo­tetikus összevetésünk abból indul ki, hogy mindkét térséget vál­ság­súj­totta cs (néhány országtól eltekintve) közepesen fejlett or­szágok csoportjába szokás sorolni. Világgazdasági pozíciójuk több­nyire kedvezőtlen, a kor követelményeihez való alkalmazkodás­ban számos adósságuk van. Éppen ezért hasonló kihívásokkal (a világgazdasági felzárkózás, stabili­zá­ció, modernizáció követelmé­nyével stb.) kell szembenézniük.

Persze, ezek a sommás minősítések vitathatók. Nem tisztázott például, hol húzható meg a közepes fejlettség határa, másrészt pedig az sem mindegy, hogy a fejlődés felfelé vagy lefelé húzódó ágának az állomását jelzi ez a fej­lett­sé­gi állapot. Indokolt jelezni: úgy tűnik, Latin-Amerika helyzete részben ked­ve­zőbb, részben kedvezőtlenebb a kelet-közép-európainál. A duális szerkezetből kell kiindulnunk. A fejlettebb latin-amerikai országokban a mo­dern szektor szá­mot­tevő­en fejlettebb a kelet-közép-európai „csúcs­nál”, de a belső lemaradó szek­tor általános fejlődési korlátot je­lent, s ez a korlát erőteljesebb Latin-Ame­rikában, mint Kelet-Közép-Európában.

Ami pedig a válságot illeti: mindkét térségben a válságnak konjunkturális, stru­kturális okai voltak: a nem megfelelő stratégiai választás vezetett a vál­ság­hoz. A válság mindkét térségben komp­lex válságkezelést követelt (és kö­ve­tel). A megvalósított válság­kezelési programok ellentmondásos ered­mé­nye­ket hoz­tak mind­két térségben, több negatív, mint kedvező, vissza nem fordítható ha­tást váltva ki, s így korántsem vehető le napirendről a stabili­zá­ciós cs moder­ni­zá­ciós alternatíva keresése.

Hosszabb időszakra visszatekintve, a kelet-közép-európai és la­tin-ame­rikai fejlődésben a következő párhuzamok fedezhetők fel:

1. Erős etatizmus (mindkét régióban az államnak tulajdonkép­pen „tőke­pót­ló” szerepe volt, erős szerepet kapott az „eredeti tőke­fel­hal­mo­zás­ban”. Más­részt egyfajta „piachelyettesítő” szere­pet is vállalt. A piaci funkciókat Latin-Ame­rikában állami inter­venció helyettesítette. Kelet-Közép-Európában az ál­lami gazda­ságirányítás teljesen átvette volna a gazdasági törvények hatás­me­cha­niz­musait, csakhogy ez piac nélkül hatékonytalannak bizo­nyult. E vonat­ko­zás­ban a latin-amerikai gazdaság inkább vegyes­gazdaságként működött);

2. Monopolisztikus tendenciák ¿i gazdaságban (már az állami szerep­vál­la­lás is „monopolista” vonásokat hordozott, de mind­két térségben a szervetlen gaz­daság­fejlődés erőteljes volta miatt, a gazdaságra monopolista helyzetű szer­ve­zetek telepedtek rá, nemegyszer valóságos gazdasági erő nélkül, kivéve Latin-Ame­ri­kában a nemzetközi monopóliumokat. A monopolisztikus tenden­ciákat erő­sítette az is, hogy a gazdaság és a politika mindkét tér­ségben az indokoltnál erő­telje­seb­ben összefonódott, persze, a mo­tivációk különbözőek voltak.

A monopolisztikus helyzet jellemzéséül még annyit, hogy a Latin-Amerikában kialakult struktúra keretein belül viszonylag kis tőkebefektetéssel is gazdasági hatalmi pozícióhoz lehetett jutni);

3. Felülről kiinduló – ellentmondásos, gyakorta eredményte­len – moder­ni­záció (különbségként említem meg, hogy az utóbbi évek modernizációs stra­té­giája a „szocialista országokban” a tulaj­donviszonyok „szocializálásából”, az­az az állami tulajdon szinte kizárólagos kiépítéséből és fenntartásából indult ki, míg Latin-Amerikában az adott gazdasági rendszer korlátozott „alkalmaz­ko­dá­sá­ból” fakadt. Hosszú idő átlagában viszont mindenkép­pen azt kell kiemelni – el­tekintve a konkrét folyamatban levő különbségektől –, hogy mindkét térség­ben a modernizációs ciklu­sok csak részleges megoldást hoztak, a gondok, az ellentmondá­sok egy részét rendre tovább görgették);

4. Eladósodásba torkolló, elhúzódó egyensúlyi zavarok és hibás gazdaság­po­litika a világgazdasági kihívásra (mindkét térségben látens, többtényezős vál­ság manifesztálódásaként értelmezhetjük mind az adósságválságot, mind pedig az egyéb „válságjelensége­ket”. Elmulasztották a világgazdasági átrendeződés lé­nye­ges fejlő­dési tényezőit adaptálni saját gazdaságaikba. Gondolok minde­nek­előtt arra, hogy a technikai korszerűsítés helyett mindkét tér­ség a látszólag ked­ve­ző konjunktúra, pl. hitelbőség kihasználásá­val és „növekedéscentrikus” gaz­da­sági fejlődéssel akart alkalmaz­kodni,

5. Erőltetett importhelyettesítés, formális exportorientáció (La­tin-Ame­rikában az importhelyettesítést a vagyonos rétegek fo­gyasztási igényeinek a ki­elé­gítése indította el, és ez terjedt át más ágazatokra is. Kelct-Közép-Euró­pában viszont a politikai moti­vációnak, a nemzeti és KGST-szintü kettős autar­kiá­nak megfele­lően alakult ki az importhelyettesítési stratégia.

Mindkét esetben erősen végtermék-orientált és ráfordításra ér­zéketlen volt az importhelyettesítés.

Az exportnak tulajdonképpen másodlagos – importot ellentéte­lező – funk­ciója volt mindkét térségben, természetesen eltérő fej­lődési előzmény ha­tá­sa­ként. Az utóbbi években előtérbe kerülő exportorientáció nem a gaz­da­ság belső, reális orientációjából fa­kadt, hanem elsősorban a kény­szer­hely­zet dik­tál­ta);

6. Technikai elmaradottság, korszerűtlen termelési szerkezet (mindkét tér­ség­re jellemző az általános technikai elmaradás, c mö­gött azonban sajátos ten­den­ciák fedezhetők fel. Latin-Amerikában a centrum-periféria viszony alapján létre­jött egy viszonylag fejlett „modern szektor”, csakhogy nem fejtett ki húzó­ha­tást a „tradicio­nális” szektorra, erőteljes hát a gazdaság technikai dualitása.

Kelet-Közép-Európában viszont a KGST „csillagszerkezetű kapcsoló­dása” alapján, technikai nivelláció ment végbe, viszony­lag alacsony szinten iga­zod­va a szovjet gazdaság tömegtermelési kultúrájához. Természetesen nem sza­bad elfeledkezni a technika-, technológia-áramlás korlátozottságáról, amely rész­ben a két rend­szer létéből, részben pedig a KGST-országoknak a hadi­gaz­da­sági és „békés” gazdasági ágazatai közötti mesterséges falból követke­zett) ;

7. Intenzív külső függőség (mindkét esetben strukturális és tör­téneti té­nye­zők, és – általában – a gazdasági dimenziók és fejlett­ségbeli okok ma­gya­ráz­zák – mutatis mutandis – a függőséget. Néhány ország helyzetét az tette sajá­tos­sá, hogy „közvetítő” funkciót is ellátott a „nyugati” és a „keleti” centrum, il­let­ve „észak­dél” között);

8. Fejletlen, dezintegrált piac (Latin-Amerikában a piaci dez­integráció ele­ve a „duális gazdaságból”, a gazdasági fejletlenség­ből, a marginalizált és önel­látó gazdaságok létéből következik, míg Kelet-Közép-Európában a gazdaságon kívüli, adminisztratív gazdaságszervezésből és az irányítás erő­tel­jes­sé­gé­ből ve­zet­hető le. Ami közös: a piaci dezintegráció irányában hat mindkét térség­ben a mo­no­poli­zált­ság erős foka, a fogyasztási szerkezet de­formá­lódása, az infor­má­lis piac latin-amerikai erőteljes, közép-európai erősödő jelenléte);

9. Hiánygazdaság (Latin-Amerikában a periféria-állapottal, Kelet Közép-Euró­pában pedig a gazdasági rendszer működésével és az autarkiás tenden­ciákkal magyarázható);

10. A zárt gazdasági rendszer és a nyitott szerkezetű gazdaság inkonzisz­tens rendszere (feloldhatatlan ellentmondást eredménye­zett, gazdasági vesz­te­sé­gek­kel), a periférizálódás újabb tendenciáit „eredményezte”;

11. Történelmileg is hasonló világgazdasági – periférikus gaz­daságokra jel­lem­ző – funkció (mindkét térségre jellemző, hogy a természetes munka­meg­osz­tási környezeten belül egy-egy domi­náns kapcsolat mögött másodlagos szerepet kaptak a tulajdonkép­peni regionális kapcsolatok. A fejlett országokkal ágazatok kö­zötti, komplementaritáson alapuló munkamegosztási kapcsolat jött létre, az export alacsony fokon feldolgozott termékekre koncent­rálódott, míg az import magas, vagy az exportból magasabb fokon feldolgozott termékekből tevődött össze. Sajátossága a kapcsolat­nak, hogy Latin-Amerikának a fejlett országokkal kialakult gazda­sági kapcsolatai az Észak-Dél szerkezettel jellemezhetőek, míg Közép-Kelet-Európát – az utóbbi időben egyre inkább „észak­déli” jelleget is ma­gára öltő – ún. Kelet-Nyugat kapcsolatokkal minősíthetjük, nem jelezve az egyéb módosulásokat).

Ezek a jegyek mélyen gyökereznek mindkét térség társadalmi­gazdasági szer­kezetében, gazdasági magatartásában. Mindkét tér­ségben az elmúlt év­tized­ben változások indultak el: Kelet-Közép-Európa a rendszerváltás éveit éli, La­tin-Amerika az elveszett év­tized kábult állapotából az 1960-as években elin­dí­tott, de követ­kezetesen végre nem hajtott strukturális reformokkal (pl. a föld­piac intézményeinek kiszélesítésével, a régi integrációs szervezetek mű­kö­dé­sé­nek korszerűsítésével, továbbá új típusú integráció szer­vezésével, például az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társu­lás életre hívásával, a protekcionista ke­res­ke­del­mi korlátok lebon­tásával) akarja a gazdaság fejlődésének korlátáit fel­szá­mol­ni. Mindezek hatásairól azonban korai lenne lezárt elemzést készí­teni.

Végül válaszolni kellene a sokszor elhangzó kérdésre: latin­ame­rika­ni­zá­lód­hat-e Kelet-Közép-Európa. Aki egyértelmű választ vár, csalódni kénytelen. A két régió rendszerezett összehasonlítása nélkül, legfeljebb csak szél­jegy­zet­ként – a tévedések kockázatát hangsúlyozottan vállalva – mutathatók ki azok a támpontok, ame­lyek utalnak a két térségre jellemző vonások azonos szerkezeti gyö­kereire. Ám az azonosságok is olyan eltéréseket takarnak, ame­lyek arra engednek következtetni, hogy Kelet-Közép-Európa és Latin-Amerika vonásai sem bizonyosan térségünk „latin­ame­rika­nizá­lódá­sát” jelentik, legfeljebb „csak” annyit bizonyítanak, hogy eltérő struktúrák is hasonló „eredményeket” hoz­hat­nak létre, ki­váltképpen azonos környezeti hatásokra, kihívásokra reagálva.

Persze az azonos jelenségek más-más társadalmi, gazdasági ál­lapot ki­fe­je­zői. A kelet-európai térség ún. latin­ame­rika­nizá­lódá­sa valószínűleg a „rend­szer­vál­tást” kísérő átállási válságnak, a meg­késett világgazdasági alkalmazkodás és egyéb tényezők miatti gazdasági válságnak néhány kísérő jelenségeit minősíti, míg Latin-Amerika latin­ame­rika­nizá­lódá­sa fogalomban a távoli kontinens nap­jain­kig húzódó történelmének szinte összes ellentmondásai összegződnek. Kelet-Közép-Európa természetesen nem tudja maga is befutni ugyanazt a történelmi pályát, amelyet Latin-Amerika megtett. Ezért térségünk „szerves” latin­ame­rika­nizá­lódá­sának fel­tehetően (és – mivel pejoratív felhangú a fogalom – remélhetőleg) kicsi az esélye.

Sajnos, térségünkben is kifejlődhet azonban olyan, inkább ked­vezőtlen jelenségeket tartalmazó tünetegyüttes, amelyet latin­ame­rika­nizá­lódá­sként szo­kás minősíteni. Mindez azonban minden bi­zonnyal saját fejlődésükből adódik. Nem lenne indokoltabb éppen ezért a „keleteurópaizálódás” fogal­mával minő­sí­teni ezeket a nemkívánatos jelenségeket? S talán az is méltánylandóbb lenne, ha a címkézések vetélkedése helyett az együttműködés alternatíváiról folyna a dialógus…

S ha Latin-Amerika nem „falra festett ördög” …?

Latin-Amerika partnereket keres a nemzetközi porondon, tér­ségünkben meg­találni vél egyfajta szövetségest, de egyre gyakrab­ban azt tapasztalja, hogy neki Kelet-Közép-Európa fontosabb lesz a jövőben, mint fordítva. Szeretne el­ke­rülni, hogy visszafor­díthatatlanná váljon ez a tendencia, hogy – mivel a kelet-kö­zép-európai országoknak az átmenet idején nem jut elég energiájuk a latin-ame­rikai­akkal való kapcsolatépítésre – teljesen háttérbe szo­ruljanak az egy­más­közti kapcsolatok. A latin-amerikai érdeklődés abból a felismerésből is fakad, hogy a latin-amerikai és kelet-közép-európai országok az elmúlt időszakban (de bizonyos vonások­ban történelmileg is) hasonló gazdaságpolitikai nehéz­ségek­kel, hasonló egyensúlyi zavarokkal küzdöttek. Szerkezetileg ugyanaz a moder­ni­zá­ciós kényszer jellemzi őket is, viszont a modernizáció feltételei hasonló­kép­pen csak elégtelenül adottak. Az érdekazo­nosság abból is ered, hogy mindkét térség küzd a periferizálódás ellen (mutatis mutandis), egyaránt célja világ­gaz­da­sá­gi felzárkó­zás, gazdaságaik reorientációs kényszerben vannak (jóllehet e te­kintetben is különbözők az okok), ezen belül mindkét térség kü­lönösen fon­tos­nak tartja a nyugat-európai integrációhoz való ko­rábbi viszonyuk meg­vál­toz­ta­tá­sát. (Ez utóbbi tekintetében azon­ban erőteljes érdekellentétek is fennállnak a stratégiai célok külön­bözősége és az eltérő „fogadókészség” miatt.)

A latin-amerikai országok tudatában vannak, hogy a kelet-kö­zép-európai vál­tozások jelentős eltolódást eredményeztek a nem­zetközi erőviszonyok terén. A nem­zet­közi csatározásokban más érdekviszonyok jelennek meg, és nem ki­zárt, hogy a kelet-közép-európai országok magtartása – legalábbis egy darabig – számukra kiszámíthatatlan, esetleg kedvezőtlen is lehet. Ugyanis a kelet-közép-európai országok korábban a két nagyhatalom meghatározta hatalmi, de egyen­súlyozó politikán belül az egyik fél erőterében helyezkedtek el, így lépéseik ki­is­mer­he­tőek voltak, márcsak ideoló­giai, politikai okokból is. Ezek az „ideo­lo­gi­zált” lépések a „har­madik világ” országainak kapcsolatteremtését meg­könnyí­tet­ték ugyan, bár korántsem volt biztos, hogy érdemi eredményeket hoz­tak. A la­tin-amerikaiak e tekintetben – helyzetüknél fogva – ma­guk is gyakran különös ma­ga­tar­tást tanúsítottak, kihasználva a három részre szakadt kétpólusú világ gyen­ge pontjait. Most érdek­azonosságon alapuló, természetes szövetségest ke­res­nek, ezt látják a kelet-közép-európai országokban, mivel azt feltételezik, hogy a szerkezeti hasonlóságok, amelyek eddig „eltörpültek” a társa­dalmi-po­li­ti­kai rendszer különbözősége miatt, most közös fellépést is lehetővé ten­né­nek. Mindez azonban a kelet-közép-európai or­szágok érdektelenségébe üt­kö­zik.

A gazdasági kapcsolatok fejlesztését tekintve is igen eltérő a két térség ér­de­keltsége, motivációja. A latin-amerikai országok és a kelet-közép-európai or­szá­gok gazdasági kapcsolatai mindig is ingadoztak. Lehetőségeit egyik fél sem hasz­nálta ki, gyakorta gaz­daságon kívüli okok miatt. A gazdasági kapcsolatok szé­lese­désé­nek igen korlátozottak az esélyei, nem mintha ezt racionálisan minden tekintetben indokolni lehetne. Pontosabban a kelet-közép-európai or­szá­gok – gazdasági kényszerhelyzetük miatt – az euró­pai térséget helyezik orien­tációs érdeklődésük középpontjába, más­részt a ma már tőkeerős cs tech­ni­kai-technológiai exportra képessé vált fejlődő országokkal keresik a kap­cso­la­to­kat. így Kelet-Közép-Európa számára a „latin-amerikai kapcsolat” nem von­zó, nem utolsósorban azért, mert a latin-amerikai országok is válságos gaz­da­sági helyzetben vannak. Ők az érdekeltebbek a kelet-közép-európai országokkal való kapcsolatok bővítésében, nem pedig az utóbbiak. Ugyanis gazdasági függőségük diverzifikálása alapvető érdekük, és ebben a viszonylag fejlett kelet-közép-európai térség kínál bizonyos lehetőségeket. Gazdasági perspektívájuk (legalábbis néhány latin-amerikai országra gondolva) is azt igényli, hogy piac­bővítés! szempontból figyeljenek ránk.

Tehát végül is úgy tűnik, érdekellentétek vannak a két térség között a kap­cso­latok fejlődési lehetőségeit illetően. Pontosabban Latin-Amerika az érdekelt fél, Kelet-Közép-Európa pedig in­kább semleges álláspontra helyezkedik. Hol­ott további közös érde­keltségi pontok is felfedezhetők. Mindenekelőtt ilyenek azok, ame­lyek a világgazdasági felzárkózás stratégiájából, illetve a gazda­sági sta­bi­li­zá­ció kényszeréből fakadnak. Ezek több együttműkö­dési lehetőséget is nyit­hat­nának a két térség számára: a) közös fellépést a nemzetközi gaz­da­sá­gi diplomáciában, nem utolsósor­ban az adósságmenedzselés kérdésében; b) a tapasztalatok kölcsö­nös tanulmányozását, így pl. elsősorban a sta­bi­lizációs gyakorlat tanulságainak összegzése lehet figyelemre méltó; c) alter­natív gazdasági kapcsolatok építését, stabilizációs, esetleg növekedés­ser­ken­tési célból; d) alternatív fejlesztési koncepciók kialakítását és közös nem­zetközi menedzseltetését.

Az adós és a hitelező országok közötti kapcsolatokban jelenleg nehezen kép­zelhető el az adósok multilateralitást nélkülöző érdek­érvényesítése. Termé­sze­tesen bizonyos – egyedi – precedensek adaptálhatók, de alighanem ez is csak a hitelezői érdekek függvé­nyében. A hitelezők érdekei elleni egyoldalú fellépés cél­szerűtlen­nek látszik. Multilaterális fellépés azonban elősegíthetné az adó­sok és hitelezők közötti kompromisszum kialakítását és intézmé­nyesítését. Ebben pedig a két régió számíthatna egymásra.

A stabilizáció latin-amerikai gyakorlatából az a tanulság von­ható le, hogy a latin-amerikai stabilizációs tapasztalatok csak igen nagy óvatossággal haszno­sít­hatók térségünk számára. Egyszerűen az diktálja ezt az óvatosságot, hogy a latin-amerikai országok stabilizációs és modernizációs kényszere – minden látszólagos és reális – hasonlóság mellett más gazdaságszerkezetben gyö­ke­red­zik, más gazdaságtörténeti és környezeti feltételek között értelmezhető.

Az ún. latin-amerikai sikergazdaságok – amelyek a gazdasági mutatók tekintetében elégedetten nézhetnek szembe a stabilizáció­jukkal – mind ez ideig adósok maradtak a gazdaságszerkezet át­fogó korszerűsítésével, sőt egyes ese­tek­ben annak lehetünk tanúi, hogy egy egyébként fenntartani nem akart ágazati rendszer „tartja cl” a stabilizációt (pl. Chilében a nyersanyagexport, Mexi­kóban az összeszerelő üzemek, az ún. maquilák stb.).

A stabilizációnak és adósságkezelésnek még olyan elemei is erőteljesen át van­nak itatva érdekviszonyokkal, sőt politikai mo­tívumokkal, amelyeket szak­mai szempontból igazán csak techni­kai kérdéseknek lehet minősíteni. Ez mind a belső, mind pedig nemzetközi viszonyokra egyaránt értelmezendő.

A stabilizációnak igen súlyos társadalmi ára van, ez közismert. Arra is gon­dolni kell azonban, hogy Latin-Amerikában nem csu­pán a stabilizáció hozta létre a társadalom és a gazdaság polarizá­cióját. A stabilizáció társadalmi terheit csak akkor lehet elviselhe­tővé tenni, ha eredményessége belátható. Követ­ke­zet­len, kapkodó stabilizáció sem gazdaságilag, sem társadalmilag igazá­ban nem kezelhető, inkább visszaveti a folyamatokat, semmint megoldás­hoz vezetne.

Mind a teóriák, mind a gazdaságstratégiák, gazdaságpolitikák egy bizonyos absztrakciót tartalmaznak, természetüknél fogva. Márcsak ezért is, méginkább pedig eltérő filozófiájuk miatt ugyanarra a helyzetre is egymástól eltérő diag­nosz­tikát, mégin­kább terápiát fogalmaznak meg. Igen nehéz megtalálni azokat az érveket, amelyek perdöntő jelentőségűek, sokszor csak a „ki miben hisz” kér­dé­se az utolsó érv. Tehát nem biztos, hogy szakszerűségi szempontok dön­töt­tek egy-egy program sorsáról, dönthettek egyéb szempontok is.

Helyes diagnózis nélkül nagy a veszélye annak, hogy „csak” tüneti keze­lésre futja. Még eredményes tüneti kezelés sem lehet biztos alapja a tartós ki­bon­tako­zásnak. Ezért igen fontos a világos és pontos – okokra is fényt derítő – hely­zet­érté­kelés. Az ebből le­vezethető hatékony terápia kimunkálása és be­ve­zet­ése természete­sen különleges gondosságot igényel, nem utolsósorban azért is, mert a leginkább elterjedt stabilizációs teoretikus tételek, modellek a kifejlett piac­gazdaságból indulnak ki. Mechanikusan alkalmazni őket általában sem sze­ren­csés, kiváltképpen célszerűtlen a nem kifejtett piacgazdaságokban, mint pl. La­tin-Amerikában, vagy más hasonló struktúrájú térségekben. Megfelelő adap­tá­ció nélküli stabilizációs vagy akár modernizációs eljárás eredménytelen lehet a ki­fej­letlen piacgazdaságokban még akkor is, ha ugyanilyen mód­szer ered­mé­nye­ket hozott valamilyen kifejlett gazdaságban.

Valamennyi jó és eredményes stabilizáció a visszájára fordul­hat, ha nem pá­rosul együtt olyan pótlólagos tényezők működteté­sével, amelyek moder­ni­zá­ciós (másképpen fogalmazva hosszú távú) hatást fejtenek ki. A rövid és a hosszú távú érdekek így igen könnyen egymással ellentmondásba kerülhetnek, igen fontos, hogy ha már rövid távon nehézségek lépnek fel, ez ne járjon együtt bizal­mat­lan­ság­gal. A latin-amerikai „sikergazdaságok” is annak köszönhetik sikeres­ségüket, hogy – ilyen-olyan okból – a nemzet­közi tényezők bizalmát élvez­hetik. Ennek hiánya vagy megrendü­lése azonban súlyos károkat „ered­mé­nyez­het”: megtorpanhat a fejlődés.

Összegezve: stabilizáció vagy modernizáció hamis alternatíva, alighanem elbírja a kategorikus megfogalmazást is: csak a kettő együtt hozhat vissza nem fordítható eredményt.

A világgazdaság szerkezeti átrendeződése átértékeli a hagyo­mányos or­szág­csoportosulások szerepét, helyét. Egyre nyomatéko­sabban jelennek meg a kö­ze­pesen fejlett országok világgazdasági, fejlesztési kérdései. Ebben igen fon­to­sak a latin-amerikai országok és a kelet-közép-európai országok tapasztalatai, együtt­műkö­dési lehetőségei, nem feledve a latin-amerikai térség fejletlen or­szá­gai­nak érdekeit. Ez korántsem korlátozódhat azonban az adósság­menedzselés kér­dé­sé­re, hanem azokra a mechanizmusokra is ki kellene terjednie, amelyek a kvá­zi-fejlett, a nem teljesen integráló­dott piacok fejlődési sajátosságaiból adód­nak.

Mindkét térségnek fontos lenne, hogy a fő orientációs súlypon­tok mellett, alternatív kapcsolatokkal is rendelkezzenek, nem utolsósorban az egy­ol­da­lú­ság­ból eredő kockázatok mérséklése végett. Természetesen mindez csak akkor te­kint­hető perspekti­vikusnak és stabilnak, ha valóságos gazdasági érdekeken, komp­lementaritáson nyugszik. Ilyen gazdasági érdekeket minden to­vábbi nélkül kölcsönösen találhat a két térség. (Ennek viszont van egy olyan feltétele, hogy mindkettőnek nagyobb piacismeret­tel kellene rendelkeznie, beleértve azt is, hogy Latin-Amerikában korántsem lebecsülendő erejű és tapasztalatéi piaci kon­ku­renc­iá­val kell megküzdeni.)

Egyre fontosabb lesz közös érdekeltséget találni az alternatív stabilizációs, gaz­daságfejlesztési elképzelések elterjesztésében (pl. nem lenne érdektelen együtt­működni az ún. fenntartható fejlődést szolgáló stratégia konkrét kialakí­tá­sá­ban és meghonosításában). A nemzetközi gazdasági intézmények szerepének, a nemzetközi gazdasági rend (ma már a korábbitól alighanem eltérő szem­pon­tú) átrendezésének végiggondolásában lehetnek valóságos ta­lálkozási pontok a két térség stratégiájában.

Megkockáztatható annak megállapítása, hogy a latin-amerikai országok pers­pek­tívája biztatóbb annál, mint amilyennek ez jelen­legi gondjaikból, vál­ság­gal terhes helyzetükből első megközelítés­ben látszik. Ennek a lehetőségeitől el­zár­kóz­ni, szűklátókörűségre vallana. Arra is gondolni kell, hogy a kelet-közép-európai orszá­goknak nemcsak az igen tőkeerős cégekkel érdemes stabil és ered­ményes üzleteket kiépíteniük. Célszerű lenne olyan feltételeket ki­alakítaniuk, amelyek kedvező gazdasági klímát teremtenek a két térség közötti gazdasági kapcsolatok számára, nem utolsósorban a harmadik piaci együttműködés, a valóságos multinacionális üzletépítés terén is.

Zárszó helyett: segít-e a szemérmes hallgatás…?

A periféria problémái zavarba hozzák a világot, mert a világ sze­mér­mes­nek mutatja saját magát. Sajnos, emberi dolog, hogy néha(?) az ember könnye­dén elhalad azok mellett a gondok mel­lett, amelyek megoldása tőle is függ (netán még előidézője is volt), de a vele való foglalkozás kényelmetlenséggel jár együtt, nem utolsósorban azért, mert akkor le kellene mondani megszer­zett jo­gok­ról, javakról, jobb hát, ha közömbösek vagyunk. „Jobb” közömbösnek ma­rad­ni, mert ha nem volnánk azok lelki­isme­ret­fur­da­lá­sunk elkerülése végett, az elesetteket okolnánk (okkal, ok nélkül) sorsukért. Valahogy ugyanígy van a „fejlett” világ a „har­madik világ” problémáival.

A „harmadik világ” végül is igen kényelmetlen, mert gyakran kér, kö­ve­tel…, néha nem viseli el helyzetét engedelmesen, ha­nem lázadozni mer. S a fej­lett országokban nehezen értik meg, hogy a „harmadik világ” miért olyan, mint egy lyukas hordó, hiába kapnak segélyeket, mégsem változik semmi. El­szo­mo­rí­tóan riasztó képeket mutat a tv is az éhezőkről. Nehezen érti meg a fejlett világ, hogy gesztusait a „harmadik világ” nem értékeli eléggé, és nem elégszik meg azzal, ha már közösen aláírnak egy dokumentumot pl. az új nemzetközi gazdasági rendről, azt is szeretné, ha az meg is valósulna.

A fejlett világ mintha azt sem értené meg, hogy az egész világgazdaság működését fenyegeti, ha a „harmadik világ” erőteljesen el­marad a világtól (még ha néhány ország ki is tört a perifériáról, vagy jó úton van e felé), ugyanis a fejlett és az elmaradott orszá­gok közötti fejlettségbeli sza­ka­dék egyre csak nő. [47] A világ­gaz­da­ság számára az egyik legsúlyosabb, de a legkönnyebben kezelt kihívást a „har­madik világ” fejlődési kilátástalansága jelenti. A világ népességének számot­tevő hányada a teljes perspektívátlanság közepette éli életét, legtöbbjük a szó leg­szorosabb értelmé­ben a másnapot is teljes bizonytalanságban várja. Gazda­sági adottságaik belső és külső feltételeik a „harmadik világ” országai több­sé­gé­nek még azt sem teszik lehetővé, hogy a fejlett országoktól való lemaradásuk ne nö­ve­ked­jék, nemhogy valami reményük is volna a felzárkózásra. Az el­sze­gé­nye­dés nem csupán szociológiai, szociális problémaként jelentkezik a fejlődő or­szá­gok­ban, hanem a gazdasági növekedést visszafogó erőként. Ez pedig világ­gaz­da­sági méretekben a már említett fejlettségbeli szakadék mélyülésé­vel jár együtt. Csak példaként említem: pl. az észak-afrikai és a szubszaharai ország­cso­portnak az egy főre jutó jövedelmét kb. négyszer olyan gyorsan kellene nö­vel­nie, hogy a latin-amerikai tér­séggel szemben ne nőjön fejlettségbeli le­ma­ra­dá­sa. Már ez is lehetetlen, hát még, ha a fejlett országokhoz viszonyítanánk fej­lő­dési lehetőségüket. Még leírni is nehéz: a fejletteknél 23-szor gyorsabb egy főre jutó növekedés esetén maradna meg a jelenlegi különbség. S mint tudjuk, a la­tin­ame­rika­nizá­lódá­s egyik eleme a társadalom jövedelemszerzési po­la­ri­zá­ló­dá­sá­nak fokozódása, a latin-amerikai térség is hosszú évek óta tesz kétségbeesett kí­sérle­teket arra, hogy legalább mérsékelje a fejlett országoktól való fej­lett­ség­beli elmaradását, amelyet mintegy tízszeres szorzóval lehet jellemezni.

Számomra alig kétséges, hogy e globális problémának a meg­oldását hosszú időn át elodázni lehetetlenség, hacsak állandó fe­szültségekkel nem kíván szem­be nézni a világ. A fejlődő országok egy jelentős csoportjának kritikus hely­zetét ugyanis a hetvenes években kipattant világgazdasági válság részének, annak kiváltó­jának és következményének tekintem. Hiába tudott a világ fejlett csoportja (ideértve néhány fejlődő országot is) alkalmazkodni a világgazdasági kor­szak­váltás követelményeihez, s ezért számukra nyilván elvesztette jelen­tő­ségét a világgazdasági válság, sőt talán kétségbe is vonják a minősítés haszná­latának indokoltságát, ha a periféria válsága átterjedhet a fejlett gazdaságokra is. Úgy gon­dolom tehát, nem lenne indokolt nagyvonalúan csak a sikeres or­szág­cso­port helyzetéből megítélni az egész világgazdaság hely­zetét.

A világgazdasági válság – kétségkívül számos összetevő alakjá­ban jelent­ke­zett. Az intézményi (nemzetközi pénzügyi rendszer válsága és a gazda­ság­fi­lo­zó­fia válsága, az állam gazdasági szere­pének ellehetetlenülése), a szerkezeti (a gaz­daság ágazati struk­túrájának a technikai haladás irányába való át­ren­de­ző­dé­sé­vel összefüggésben), a konjunkturális válság (a termelés visszaesése, a nem­zet­közi kereskedelem szűkülése) egyaránt az akut válság egy-egy elemének te­kin­tendő. Az akut válságból néhány ország megerő­södve került ki, mert ők ké­pe­sek voltak alkalmazkodni az új köve­telményekhez, míg a másik véglet szá­má­ra lehetetlenné vált bár­miféle alkalmazkodás. Persze voltak olyan országok is, amelyek nem vették komolyan a világgazdaság szerkezeti és technifikációs átalakulási tendenciáját. Az egyes országcsoportok válsága (legyen az szerkezeti, alkalmazkodási, növekedési stb.) időben széthúzódott, cs mind a mai napig vannak „válságövezetek”. Ez nem hagyja érintetlenül az egész világgazdaságot, ha az szerves rendszer, márpedig az, mert a nemzetgazdaságok kölcsönös füg­gő­sége azzá teszi. (Bár megjegyzem, a világgazdaságban dezintegrá­ciós tenden­ciák is – időről időre – fellépnek. Ilyennek tekintem éppen a leginkább fejletlen országok kiszorulását a világgazdasági folyamatokból.)

A világgazdasági változások következtében a periférizálódás új tendenciái is kibontakoztak, vagy kibontakozóban vannak. A periférizálódás „klasszikus” formája a tőkeexpanzió következ­tében létrejött függőség (ideértve a keres­ke­del­mi és pénzügyi füg­gőséget is). Természetesen ez is – koronként is formálódva – szá­mos variációban ismert. Az ilyen kiindulási periférizálódási forma – jelen­tő­sé­gében – háttérbe szorul, annál is inkább, mert azok az országok, amelyek „csak” az ilyen kapcsolatokra lennének alkal­masak, véglegesen kiszorulnak a világ­gazdaság abszolút perifériá­jára, szinte autarkiára kényszerülnek, jószerivel alig tartanak kap­csolatot a modernizáló tendenciákkal.

Markáns vonulattá vált újabban a technikai fejlődés új tenden­ciáiból való kiszorulás alapján való periférizálódás. A technikai modernizáció, mivel nem csupán ágazati átrendeződést, hanem a gazdaság más technikai alapokra helye­ződését is jelenti, olyan termelékenységi javulással jár együtt, hogy a megkésett mo­derni­záció egyre nehezebbé válik, és egy bizonyos ponton túl szinte be­hoz­ha­tatlan hátrányt „eredményez”. Újfajta periférizációként je­lenik meg a tőke­ex­pan­zió és a – „fogadó ország” korábbi szintjét meghaladó, de a világtrendektől lemaradó szintet képviselő – mo­dernizáció kombinációja, amely bizonyos közepesen fejlett orszá­gokra jellemző elsősorban. A periférizálódás többágú tendenciája azzal is együtt jár, hogy a periférizálódás lehetséges hatóköre kiterjesztődik, mégpedig a fejlettségi skála viszonylag ma­gas fokán állók sem érezhetik magukat biztonságban, mert egykönnyen – nyil­ván­való – periférikus helyzetben találhatják magukat. [48] Vala­mennyi periférizálódási „vonu­lat­ra” jel­lem­ző, hogy a periférián létrejön az a gazdasági szerkezet, amely bizonyos világgazdasági illeszkedési kapcsot integrál magába (ilyen pl. a ha­gyo­má­nyos monokultúra, a „lemaradó” ágazat, vagy a nemzetközi vállalat globális termelési rendszerének egy-egy vertikális fázisát képvi­selő beruházás). Ezen keresztül rendszeresen periférizálódási in­dukáló hatások érik az egyébként is periférikus helyzetű gazda­ságot. De szeretném hangsúlyozni: a periférizálódás ma már ko­rántsem tekinthető az abszolút szegénység szinonimájának, hiszen a periférizálódás a korábbinál változatosabb formákban jelentke­zik. Ezért magá­nak a perifériának az összetétele is egyre válto­zatosabb. Differenciálódásuk is többirányú. Egy azonban bizo­nyos: a periférizálódás olyan tendencia, amely változtatást, mo­dernizációt követel.

Mellékletek

1. SZ. TÁBLA
LATIN-AMERIKA: FŐ GAZDASÁGI MUTATÓK ALAKULÁSA a
(1970-1980)


Mutatók 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980

Alapvető gazdasági mulatók
Bruttó hazai termék, piaci árakon (milliárd dollár, 1970-es értéken) 192 205 219 237 254 264 279 292 306 326 346
Lakosság (millió fő) 266 275 280 288 295 303 311 319 327 354 345
Az egy főre jutó bruttó hazai termék (1970-es dollár-értéken) 721 750 781 824 862 872 896 916 938 974 1007

Rövid távú mutatók (%/év)
Bruttó hazai termék 6.9 6,8 6,9 8,3 7,3 3,7 5,5 4,8 5.0 6,4 4.5
Az egy főre jutó bruttó hazai termék -0,3 -2,1 2.7 9.9 12,1 -9,9 0,4 0,9 -7.0 5.0 4,5
Külkereskedelmi cserearány 8.9 4,6 15.4 38,6 52.3 -4.7 13.9 17.5 10,8 31,6 27,0
Javak és szolgáltatások exportja (folyó áron) 12,2 13,5 20,9 36,3 40,0 57,6 61,5 40,4 38,7 55,8 56.2
Javak és szolgáltatások importja (folyó áron) 14.3 10,5 12,4 28,4 62,1 9.1 4,2 14,4 16,2 26,8 20,2
Fogyasztóiár-változás b 12,2 13.5 20,9 36,3 40,0 57.6 61,5 40,4 53.7 55,8 56,2

Külgazdasági szektor jellemző adatai (millió dollárban)
A külkereskedelmi mérleg egyenlege -536 -1664 -1295 -1614 -2054 -8696 4723 -3835 -7675 -6555 -10395
Kőolajexportáló országoké 106 291 90 1191 5298 -456 -1620 -3558 -5649 100 2785
Nem kőolajexportáló országoké -642 -1955 -1385 -577 -7332 -7240 -3103 -477 -2026 -6653 -13178
A folyó fizetési mérleg egyenlege -3411 -4850 -4509 -3681 -7122 -14242 -11456 -11921 -17691 -19829 -27745
Kőolajexportáló országoké -1273 -1307 -1384 -930 2630 -3575 -4289 -6565 -9576 -5415 -4342
Nem kőolajexportáló országoké -2158 -3543 -3125 -2751 -9752 -10667 -7167 -5556 -8115 -14414 -25401

A kiegyenlítetlen adósság állománya
Külső államadóssági c 16125 18352 21542 27510 36681 44658 57926 72605 94597 111332 150490
Teljes bruttó külső adósság 68518 89374 107202 133695 169449 211714
Teljes nettó külső adósság 50947 66859 80098 99686 128381 175091


Megjegyzés:

a) 21 ország (tehát Kuba, Jamaica nélkül).

b) Decembertől decemberig.

c) Állami garanciájú adóssággal együtt.


Forrás: CEPAL (1982): Econotnic Survey of Latin America and the Caribbean 1980. Santiago de Chile. 11. o.




2. SZ. TÁBLA
ADATOK A LATIN-AMERIKAI GAZDASÁGRÓL a
(1980-1988)


Megnevezés 1980 1981 1982 1985 1984 1985 1986 1987 1988

Alapvető gazdasági adatok (1980 = 100%)
Bruttó hazai termék (piaci áron) 100,0 100.5 99,0 96,1 99,5 103,0 106,8 109,9 110,4
Bruttó nemzeti jövedelem 100,0 98,4 93.4 90,6 94.1 97.3 99,8 103,2 105,0
Lakosság (millió fő) 357,4 365,5 573,8 582,2 390,7 399,3 407,8 416,6 425,5
Egy főre jutó bruttó hazai termék 100,0 98,1 94,6 89,8 90,9 92,1 95,4 94,1 92,5
Egy főre jutó nemzeti jövedelem 100,0 96,1 89,2 84,6 85,9 86,9 87,2 88,2 86,2

Évi változás (%-ban)
Rövid távú adatok
Bruttó hazai termék 6,1 0,3 -1,3 -2,9 5,5 3,6 3,7 2,9 0,5
Bruttó hazai termék/fő 3,7 -1,9 -3,6 -5,1 1,2 1,3 1,4 0,7 -1,7
Nemzeti jövedelem/fő 4,5 -3,9 -7,2 -5,2 1,6 1,4 0,4 1,1 -2,5
Városi munkanélküliségi ráta b 6,2 6,6 7,0 8,1 8,2 7,3 6,2 5,8 5.9
Fogyasztói árindex c 56,0 57,5 84,6 130,8 184,8 274,7 64,5 198,3 759,4
Külkereskedelmi-cserearány-mutató 5,6 -4,6 -12,4 -1,1 4,8 -5,0 -10,2 0,0 -035
Áru- és szolgáltatásexport 32,2 7,9 -11,1 -8,0 11,4 -3,9 -12,8 12,5 14,6
Áru- és szolgáltatásimport 35,3 9,5 -18,8 28,1 3,9 0,2 2,7 10,8 15,6

Adatok a külgazdaságról (milliárd dollár)
Áru- és szolgáltatásexport 107,6 116,1 103,2 102,4 114,0 109,6 95.5 107,5 123,3
Áru- és szolgáltatásimport 117,6 128,7 104,7 75,3 78,2 78,2 81,0 89,4 100,7
A külkereskedelmi mérleg egyenlege -10,0 -12,6 -1,5 27,1 35,8 31,4 14,5 18,1 21,6
A kamat- és jövedelemáramlás egyenlege 17,9 27,1 38,7 34,4 37,1 35,0 31,8 30,8 33,6
A folyó fizetési mérleg egyenlege -28,3 40,4 41,0 -7,3 -0,8 -3,0 -15,4 10,5 -9,9
Külső adósságállomány 228,2 284,9 526,9 351,4 368,3 377,1 392,5 414,8 410,3


Megjegyzések:

a) Kuba levételével Latin-Amerika és a Karib-tcnger országai

b) A 25 legfontosabb latin-amerikai város közül 18 város adatait figyelembe véve

c) Decembertől decemberig


Forrás: CEPAL (1989): Estudio económico de América Latina y el Caribe 1988, Santiago de Chile.




3. SZ. TÁBLA
LATIN-AMERIKAI GAZDASÁGI FOLYAMATOK a
(1987-1994)


Megnevezés: 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1995 1994 b
Bruttó hazai termék (piaci áron, 1980 = 100%) 110,6 111,5 112,6 112,9 116,8 120,3 124,1 128,7
Népesség (millió fő) 399,4 407,2 415,0 423,1 430,8 438,9 447,0 455.2
Évi változások
Bruttó hazai termék/fő (1980 = 100%)
95,6 94,5 93,6 92,1 93,6 94,6 95,8 97,6
Bruttó hazai termék 3,2 0,8 1,0 0,3 5,5 3,0 3,2 3,7

Bruttó hazai termék/fő
1,2 -1,2 -1,0 -1,6 1,6 1,1 1,3 1,9
Fogyasztói árindex c 209,2 776,8 1212,6 1191,7 199,7 419,0 887,6 465,4
Külkereskedelmi cserearány 1,4 -1,3 -0,4 -1,6 7,1 -5,4 -1,2 2,8
Áruexport vásárlóereje 8,0 9,1 2,3 5,0 2,5 2,4 5,3 11,0
Áruexport folyó értéke 14,6 14,7 9,7 9,7 -0,7 5,2 5,1 14,3
Áruimport folyó értéke 12,6 14,0 6,6 15,8 18,2 23,0 8,4 14,7

Adatok a külgazdaságról (milliárd dollár)
Áruexport 83,2 101,2 111,0 121,8 120,9 127,2 153,7 152,8
Áruimport 67.2 76,7 81,7 94,6 111,8 137,5 149,0 171,0
A külkereskedelmi mérleg egyenlege 21,6 24,5 29,3 27,3 9,1 -1O,5 -15,3 -18,2
A kamat- és osztalékáramlás egyenlege -31,3 -34,3 -37,9 -33,1 -31,4 -51,0 -32,9 -55,6
A folyó fizetési mérleg egyenlege -10,8 11,2 -6,9 -3,9 -18,8 -57,1 -46,0 -49,7
A tőkemérleg egyenlege 15,1 5,5 9,9 17,7 38,0 61,7 65,1 56,6
A teljes mérleg egyenlege 4,3 -5,7 3,0 14,1 19,2 24,6 19,1 6,8
Bruttó adósságállomány 427,6 419,5 423,1 441,5 456,0 475,1 504,5 535,8
Nettó tényezőáramlás -16,2 -28,8 -28,0 -15,4 6,6 30,7 32,2 21,0


Megjegyzések:

a) A térség 23 országára vonatkozó adatok (Kuba nélkül).

b) Becsült adat

c) Decembertől decemberig.


Forrás: CEPAL (1994): Balance preliminar de la economía de America Latina y el Caribe 1994. Santiago de Chile. 39. o.




4. SZ. TÁBLA
A BRUTTÓ HAZAI TERMÉK ÉS AZ EGY FŐRE JUTÓ BHT
ALAKULÁSA LATIN-AMERIKÁBAN
(1960-1994 a)

(%-BAN, ILLETVE DOLLÁRBAN)


BHT növekedési üteme BHT/fő növekedési üteme BHT/fő

Évi átlag


 


$ b

Ország 1961-70 1971-80 1981-90 1991-94 1961-80 1981-90 1991-94 1993 c

Argentína

4,1

2,6

-1,0

7,3

1,7

-2,4

6,0

4532
Bahamák 6,8 2,0 2,7 0,0 1,2 0,7 -1,2 10552
Barbados 6,2 1,6 0,9 -1,3 3,5 0,6 -1,6 5598
Bolívia 5,0 4,5 -0,1 3,9 2,2 -0,2 1,4 942
Brazília 6,0 8,6 1,7 2,0 4,6 -0,4 0,2 2207
Kolumbia 5,3 5,5 3,6 3,8 2,8 1,7 2,1 1528
Costa Rica 5,9 5,6 2,3 1,0 2,6 -0,6 2.5 1825
Chile 4,2 2,5 2,8 6,3 1,4 1,1 4,5 3068
Ecuador 4,9 8,9 1,9 3,6 5,7 -0,7 1,5 1289
El Salvador 5,6 3,2 -0,2 4.6 1,5 -1,4 2,5 1159
Guatemala 5,5 5,7 0,8 3,9 2,7 -2,0 1,0 943
Guyana 3,5 1,3 -2,5 7,3 0,9 -2,9 6,4 612
Haiti 0,8 4,7 -0,7 -8,2 0,8 -2,3 -10,1 205
Honduras 5,5 5,5 2,3 3,4 2,2 -0,9 0,3 768
Jamaica 5,4 -0,8 2,2 1,1 0,8 1,1 2,5 1576
Mexikó 7,0 6,6 1,7 2,5 3,6 -0,4 0,7 2289
Nicaragua 6,9 0,3 -2,4 0,5 0,4 -4,0 -3,3 512
Panama 7,9 5,5 0,6 2,7 3,7 -1,5 5,0 2374
Paraguay 4,7 8,8 3,2 7,0 3,7 -0,1 -0,1 1545
Peru 5,3 3,8 -1,2 4,3 1,7 -3,4 2,3 1345
Dominikai Köztársaság 5,1 6,9 2,7 3,3 3,0 0,4 1,4 700
Suriname 5,1 4,2 0,5 1,1 0,1 0,5 2782
Trinidad és Tobago 4,5 5,5 -2,2 0,1 -29,9 -0,4 -1,1 4048
Uruguay 1,5 3,0 -0,5 4,2 -1,4 1,4 0,1 3097
Venezuela 6,1 4,1 -0,4 2,8 -19,4 0.2 1,0 3730


Megjegyzés:

a) Becsült adat: az 1994. év első kilenc hónapi megfigyelése alapján előrevetítve.

b) 19S8. évi értéken számítva.

c) Nem végleges adat.


Forrás:

1960-1980: BID (1989): Progreso económico y social en América Latina. Informe 1989. Washington, 12. o.

1981-1994: CEPAL (1994): Balance preliminar de la economía de América Latina y el Caribe 1994. Santiago de Chile. 40. és 41. o. adataiból számítva.

1995: BID (1994): Informe Anual 1993. Washington. 105. o.


Nemzetgazdaságok kétdimeziós hasonlósági vetülete statisztikai térképen

Kelet-közép-európai és latin-amerikai országok – nemzetközi összehasonlításban

1. ábra

[illustration]

Megjegyzés: Az 1-13. országok egymáshoz viszonyított helyzetét lásd a 2. ábrán kiemelve.


Az azonos „világgazdasági” pozíciójú országok egymáshoz való viszonya

2. ábra

[illustration]

Megjegyzés: 1: Argentína, 2: Brazília, 3: Chile, 4: Costa Rica, 5: Csehország, 6: Kolumbia, 7: Lengyelország, 8: Magyarország, 9: Románia, 10: Szlovákia, n: Uruguay, 12: Venezuela, 13: Törökország, 14: Ausztria, 15: Bolívia, 16: Dél-Korea, 17: Görögor­szág, 18: Írország, 19: Mexikó, 20: Peru, 21: Portugália, 22: Spanyolország.

Forrás: Kovács Erzsébet (1994): Nemzetgazdaságok fejlettségi csoportosítása. OTKA-tanulmány.

Irodalomjegyzék

Andarle Adám (1982): Munkásmozgalom Latin-Amerikában 1870–1959. Kos­suth K.

Andarle Adám (szerk.) (1986): Szakadék. Előadások a harmadik világról. JATE, OBT. Szeged.

Balassa Béla (1990): Nemzetközi kereskedelem és gazdasági növekedés. KJK.

Baló György (1985): A felzárkózás esélyei. Berend T. Ivánnal beszélget Baló György. Mozgó Világ, 11. sz.

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1978): Annual Report 1978.

BID (1988a): Informe Anual 1987. Washington.

BID (1988b): Progreso económico y social en América Latina. Informe 1988. Washington.

BID (1989a): Informe 1989. Washington.

BID (1989b): Progreso económico y social en América Latina. Informe 1989. Washington.

BID (1995): Informe Anual 1994. Washington.

Bogár László (1989): Kitörési kísérleteink. KJK.

CEPAL (Comisión Económica para América Latina y el Caribe (1979): Notas sobre la economía y el desarrollo de América Latina, No. 286/287. Santiago de Chile.

CEPAL (1982): Economic Survey of Latin America and the Caribbean 1980. Santiago de Chile.

CEPAL (1984a): Balance preliminar de la Economía Latinoamericana durante 1983. El Mercado de Valores, (México) Vol. 44. Num. 2.

CEPAL (1984b): La crisis económica de América Latina y sus causas. El Mer­cado de Valores, Vol. 44. Num. 25.

CEPAL (1984c): Declaración de Quito (1983). Közli: Comercio Exterior, Febr.

CEPAL (1986a): Desarrollo Económico: Una Evaluación y Proyecciones 1985-1995, LC/G. 1407 (SES. 21/9). México.

CEPAL (1986b): Crisis económica y política de ajuste, estabilización y creci­miento. LC/G. 1408 (SES. 21/7). México.

CEPAL (1986c): El problema de la deuda: gestación, desarrollo, crisis y pers­pectiva. LC/G. (SES. 21/10). México.

CEPAL (1989a): Balance preliminar de la economía latinoamericana en 1988. In: Comercio Exterior, (México) Vol. 39. Num. 2.

CEPAL (1989b): Estudio Económico de América Latina y El Caribe 1988. Santiago de Chile.

CEPAL (1990a): América Latina y el Caribe: Opciones para reducir el peso de la deuda. Santiago de Chile.

CEPAL (1990b): Transformación productiva con equidad. Santiago de Chile. CEPAL (1990c): Balance preliminar de la Economía Latinoamericana 1989. El Mercado de Valores, Num. 5.

CEPAL (1994): Balance preliminar de la economía de América Latina y el Caribe 1994. Santiago de Chile.

CEPAL (1993): Balance preliminar de la economía de América Latina 1994. Comercio Exterior, Vol. 45. Núm. 2., México.

Cieptelewski – Kostrowicka – Landau – Tomaszewszki (1974): A világ gazda­ságtörténete a XIX. és a XX. században. Kossuth K.

Espinosa Carranza, J. (1984): Los mercados financieros interna­cio­nales y los problemas de la deuda externa latinoamericana. Comercio Exterior, Marzo.

Faletto, E. – Martner, G. (1986): Repensar el futuro. Estilos de desarrollo. UNITAR/PROFAL, Ed. Nueva Sociedad. Caracas.

Flishfisch, A. (1986): Los estilos políticos y problemas de la democracia. In: Faletto-Martner (1986).

Foxley, A. (1988): Experimentos neoliberales en América Latina. Fondo de Cultura Económica. México.

Frohman, A. (1990): Puentes sobre la turbulencia. La concertación política latinoamericana en los ochenta. FLACSO. Santiago de Chile.

Furtado, C. (1976): La economía latinoamericana desde la Conquista Ibérica hasta la Revolución Cubana. Ed. Universitaria. Santiago de Chile.

Gyenge Sándor (1985): Az antifasiszta harc fő vonásai Latin-Amerikában az 1970-es-80-as években. A kommunista pártok stratégiája. MSZMP Politikai Főiskola.

Hankiss Elemér (1989): Kelet-európai alternatívák. KJK.

IDB (Inter-American Development Bank) (1993): Economic and Social Progress in Latin America. 1993 Report. Washington.

IDB (1993): Economic and Social Progress in Latin America. 1993 Report Washington.

IDB (1994): Economic and Social Progress in Latin America. 1994 Report. Washington.

Iglesias, E. V. (1984): La evolución económica de America Latina en 1983. Comercio Exterior, Febr.

Kádár Béla (1974): A latin-amerikai gazdaság fejlődéstörténetének fő szakaszai. Valóság, 7. sz.

Kádár Béla (1977): Latin-Amerika gazdasági dilemmái. KJK.

Kerekes György (1974): Kubától Chiléig. Forradalmak és ellen­for­ra­dal­mak Latin-Amerikában. Kossuth K.

Kollár Zoltán (1978): Latin-Amerika társadalmi-gazdasági szerkezete és gazda­sági ellentmondásai. [Kandidátusi értekezés]

Kollár Zoltán (1981): Latin-Amerika társadalmi-gazdasági viszonyai. In: Ko­runk világgazdasága, III. köt. A fejlődő országok. KJK.

Kollár Zoltán (1992): Stabilizáció vagy modernizáció. A latin-amerikai gazdaság az ezredforduló előtt. (1960-1990). Közgazdasági (f)irkák. 71. sz. Buda­pesti Közgazdaság-tudományi Egyetem PTK.

Kolláth György (1979): A közepesen fejlett Latin-Amerika.Külgazdaság, 8.. sz.

Kovács Erzsébet (1994): Nemzetgazdaságok fejlettségi csoportosítása. OTKA-tanulmány. Kézirat.

Kozma Ferenc (1987).: Kérdőjelek a gazdasági fejlődés válaszútján. Kossuth K.

Licbtensztein, S. – Bauer, M. (1989): Fondo Monetario Internacional y Banco Mundial. Sstratcgias y Políticas del Poder Financiero. Ed. Nueva Sociedad. Caracas.

Moreno, J. C. (1988): Programas heterodoxos en América Latina. (Mimeogr.) CIDE. México, Junio.

Ramos, J. R. (1974): Economía y trabajo en América Latina. Ed. Marymar. Buenos Aires.

SELA (1987): Políticas de ajuste. Financimiento del desarrollo en América Latina. Ed. Nueva Sociedad. Caracas.

South Commission (1990): The Challenge to the South. An OverView and Summary of the South Commission Report. Genéve.

Szentes Tamás (1990): A kelet-európai átalakulás és a világgazdaság. Aula K. – Kossuth K.

Taylor, L. (1988): Varieties of Stabilization Experience. Towards Sensibles Macroeconomics in the Third World. (WIDER Studies in Development Economics). Clarendon Press. Oxford.

Tironi, E. (1986): El liberalismo real. Ed. SUR. Santiago de Chile.

Török Ádám (1988): Konszolidációs gazdaságpolitikák nemzetközi tapaszta­latai. Közgazdasági Szemle, 5. sz.

Török Ádám (1989): Liberalizációs receptek – stabilizációs dilemmák. Tervgazdasági Fórum, 2. sz.

UN (1970): Social change and social development policy in Latin America. New York.

UN (1990): World Economic Survey 1989. New York.

Viltareal, R. (1984): La contrarrevolución monetarista. Teoría, Política Econó­mica e Ideológia del Ncoiíberalismo. Ed. Océano, S. A., México, D. F.

Wittman Tibor (1971): Latin-Amerika története. Gondolat K.

Wiltmann Tibor (1970): Latin-Amerika: hányadik világ. Népszabadság. Áp­rilis 26.

World Bank (1994): World Development Report 1994. Washington.




JEGYZETEK


[1] Az 1994. évi egy főre jutó BHT (bruttó hazai termék) alapján a követke­zőképpen helyezkednek el az egyes országok, 1000 $-ig: Dominikai Köztársaság, Guatemala, Guayana, Haiti, Honduras, Nicaragua; 2000 $-ig: Bolívia, Costa Rica, Ecuador, El Salvador, Jamaica, Kolumbia, Paraguay, Peru; 3000 $-ig: Brazília, Mexikó, Panama; 4000 $-ig: Chile, Uruguay, Venezuela; 4000 $ felett; Barbados, Trinidad/Tobago [BID (1995): 103]. [vissza]

[2] Gazdasági szerkezet – pontosabban az egyes ágazatok BHT-n belül %-os súlya – alapján a következő csoportokat kapjuk (1995): feldolgozó ipari-agrár országok: Argentína (28,3-7,9%), Mexikó (27,7-7,2%), Brazília (26,3-9,7%), Kolumbia (21,7-16,7%) Peru (28,6-8,7%), Uruguay (22,3-13,8%); feldol­gozó ipari-kitermelő ipari országok: Chile (17,7-13,0%), Venezuela (18,8-7,7%); agrárországok feldolgozó iparral: El Salvador (13,5-18,4%), Guate­mala (24,8-14,4%), Haiti (32,6-14,2%). Honduras (19,8-13,4%), Nicaragua (31,1-16,8%), Paraguay (28,8-16,0%), Dominikai Köztársaság (14,9-18,4%), Bolívia (16,8-16,0%), Costa Rica (17,6-21,4%), Ecuador (15,5-20,0). „Szol­gáltató gazdaság”: Panama [IDB(1994): 239, 243, 244 adatai alapján össze­állítva]. [vissza]

[3] Csupán példaképpen idézünk e könyvből néhányat közülük: „liberális klasszista”, mint domináns berendezkedés, „technokrata”, mint másodlagos jel­lemző: Chile (1973-19S4), „militarista-perszonalista”: Argentína (1976-1983), „forradalmi klasszista-technokrata”: Chile (1970-1973), Nicaragua (1979-1990), „technokrata-liberális klasszista, korporatív”: Kolumbia, „korporatív-technokrata”: Venezuela, „korporatív-forradalmi klasszista, perszonalista”: Bolívia (1982-1984) [Flishfish(i986)]. [vissza]

[4] 1979: Ecuador, 1980: Peru, 1981: Honduras, 1982: Bolívia, 1983: Argen­tína, 1984: El Salvador, Uruguay, 1985: Brazília, Guatemala, 1988: Chile, 1989: Paraguay, Brazília, Chile, 1990: Nicaragua. [vissza]

[5] Ezen belül három szakaszt különböztethetünk meg:
– a gyarmati hatalom és gazdasági rendszerének kiépítése, és az iberomerkantilista rendszernek alárendelt működtetése (XVI. század eleje – kb. 1650),
– zavarok a gazdasági gyarmati funkciókban, a föld magántulajdonának ál­talánossá válása, és olyan termelési (és fogyasztási) szerkezet formálódása, amellyel megteremtődött Latin-Amerika „közvetlen” bekapcsolódásának lehe­tősége a világpiacba (XVII. század közepe – XVIII. század közepe),
– Latin-Amerika új típusú részvétele a nemzetközi munkamegosztásban és a gyarmati rendszer ellentmondásainak a kiéleződése (XVIII. század közepe – XIX. század eleje). [vissza]

[6] Ez a korszak öt plusz egy szakaszra osztható:
– a független államok világgazdasági nyitása: kereskedelmi és pénzügyi füg­gőségük intézményesülése (XIX. sz. Eleje – 1870/75),
– a „kifelé fordulás” szerkezeti rendszerének kiteljesedése: a külföldi mo­nopoltőke behatolása révén Latin-Amerika teljes függőségének és a tőkés ter­melésnek mint domináns gazdasági rendszernek kialakulása (1870/75-1929/33),
– Latin-Amerika „befelé forduló gazdaságfejlődése” és ma is jellemző tár­sadalmi-gazdasági szerkezetének kialakulása, krónikus egyensúlyi zavarokkal (1929/33-1958/62),
– a „befelé fordulás” zsákutcába jutása, a „szerkezeti válság” manifesztáló­dása és e „válság” felszámolásának ellentmondásos folyamata (kb. 1960-kb. 1980),
– Latin-Amerika válságok és kihívások szorításában: az „elveszett évtized” (1980-as évek),
– és végül a plusz egyként jelzett szakasz: a „reménység évtizede”, a kilenc­venes évek. [vissza]

[7] Az egyszerűség kedvéért az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel illusztrálva a fentieket: Szubszaharai-Afrika: 440 $, Ázsia és Óceánia: 500 $, Észak-Afrika és Nyugat-Ázsia: 1080 $, Latin-Amerika 1830 $ [UN(1990): 7]. [vissza]

[8] Indokolatlanul nem említve a XVIII. századi nuioihton kapitalizáció csí­ráit – a szétszórt manufaktúrákat és a világpiacra termelő ón. formálisan tő­kés ül­tetvényes gazdaságokat. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az ültet­vé­nyes nem­tőkés módon szervezte gazdaságát (pl. rabszolgamunkát al­kal­ma­zott), de mint árutulajdonos vett részt a világpiaci folya­maink­ban. [vissza]

[9] A latin-amerikai állami intézményeknek természetesen a gyarmati rendszer­ben is kitüntetett szerepe volt. A centralizált – bizánci hatásokat is fel­idé­ző – állam a gyarmati hatalom megtestesítőjeként a gazdasági fej­lő­dés ke­reteit is megszabta, illetve közvetítette. Az államhatalom és a sze­mé­lyi ér­dekek össze­fonódásának „intézményesülése” szintén erre a kor­szak­ra nyúlik vissza. Lásd részletesen egyebek közt Wittman (1971), Kádár (1977). [vissza]

[10] Ennek stratégiai jelszava: az egyoldalú függést fel kell váltani kölcsönös füg­géssel. Értsd: az egymással versenyző külföldi tőke arra késztetendő, hogy a „befogadó” nemzetgazdaság érdekeit (is) szolgálja. [vissza]

[11] Természetesen a latifundium-minifundium kettőssége, bármennyire is a latin-amerikai agrárstruktúra meghatározó jellegzetessége, egyszerűsítő meg­köze­lítés, hiszen maga az agrárstruktúra igen bonyolult. Jellemzésül áll­janak itt a fő gazdaságtípusok: 1. latifundiumok (ún. hagyományos lati­fundiumok), 2. nagy­üzemi tőkés birtokok (ideértve a tőkésedő lati­fun­diumokat, a farmergazdasá­gokat, a tőkés bérleti gazdaságokat, a kül­föl­di tulajdonban levő, többnyire enklávé-gazdaságokat), ) paraszt­gaz­da­sá­gok (kisbirtokok, függő helyzetű parasztgazdaságok, pa­rasz­ti bér­le­tek), 4. indián közösségi birtokok (tradicionális, ve­gyes, for­mális). [vissza]

[12] Az „első” adósságválság és a mostani közötti analógia igen szemléletes. Latin-Amerika különböző okok miatt – szinte korlátlanul – vette fel a hi­tele­ket, elsősorban az észak-amerikai piacon, miközben a nemzetközi áru­piac úgy alakult, hogy a hagyományos exportból nem tudta növelni be­vételeit, az új fej­lesztések pedig nem értek be. Végül a kölcsöntőke-pi­ac is – Latin-Amerika hát­rányára – lényegesen megváltozott, így az adós­ság felhalmozása válságba tor­kollott. [vissza]

[13] A strukturalista stabilizáció középpontjában az antiinfláció áll. Mivel az inf­lá­ciót nem csupán a monetáris szférából eredeztetik, hanem a reál­szféra mű­ködési zavarából, azaz a kereslet és a kínálat ellent­mon­dá­sai­ból ve­ze­tik le, a stabilizáció feladataként azt fogalmazzák meg, hogy a gaz­da­sá­got rugalmassá kell tenni, fel kell számolni szer­ke­ze­ti arány­ta­lan­sá­gait. Ezt pedig strukturális reformok be­ve­ze­té­sé­vel látják meg­te­remt­he­tő­nek. [vissza]

[14] 1961-ben jött létre a Latin-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (mai ne­vén Latin-Amerikai Integrációs Társulás), 1960-ban a Közép-Ame­ri­kai Közös Piac, 1968-ban a Karib-tengeri Országok Szabad­keres­ke­del­mi Társulása (1973-ban Karib-tengeri Országok Kö­zös Piacává alakult át). [vissza]

[15] Mindennek ellenére Latin-Amerika nemzetközi munkamegosztásban való rész­vételének jellege lényegében nem változott meg, továbbra is a cent­rum nyers­anyag­ellátó­jának tekintendő, noha néhány fejlettebb latin-ame­rikai ország export­szer­ke­ze­té­ben viszonylag számottevő eltolódások men­tek végbe. A feldolgozó ipari termékek a latin-amerikai export 10%-át adták 1965-ben, s 1973-ban is csak 18%-át tették ki. (1976-1979 át­la­gá­ban az export 19,7%-a.) Napjaink­ban sem jelentősebb a súlyuk. A leg­fejlettebb országok (Argentína, Brazília, Mexikó) exportálták az összes feldolgozó ipari termékek 80%-át. (CEPAL- és BID-statisz­ti­kák­ból összeállítva.) [vissza]

[16] Természetesen a hitelfelvételi aktivitás motivációjában a latin-amerikai or­szá­gok között különbségeket fedezhetünk fel. Hogy másra ne is utaljak: a kőolaj-exportáló országok bízva a kőolajpiaci konjunktúrában, nyakló nélkül vettek fel hiteleket, de ők sem tartóztatták meg magukat, hogy egyéb célra ne használják ki a hitelkínálatot. A nemzetközi pénzpiac szi­go­ro­dá­sa, a világ­piaci konjunktúra változása azonban valamennyi or­szá­got bele­kény­szerí­tette az adós­ságcsapdába. [vissza]

[17] Bár Kuba gazdasági fejlődésével nem foglalkozunk, meg kell jegyeznünk, hogy ez az ország is kivételnek tekintendő, hiszen a nyolcvanas évek elején halmozottan 22,6%-os növekedést ért el, igaz, komoly segítséggel [CEPAL (1984a)]. [vissza]

[18] 1983-ban a külkereskedelmi cserearányok 1970-hez viszonyítva 98%-os, 1977-hez viszonyítva 77%-os szinten voltak [Iglesias (1984)]. 1980 után évente (kb. 7%-kal esett vissza a külkereskedelmi cserearány-mutató értéke. [CEPAL 1984)]. [vissza]

[19] Különösen magas volt az inflációs ráta néhány olyan országban, amelyet ha­gyományos magas inflációjú országnak ismer a szakirodalom (pl. Ar­gen­tíná­ban 1982-ben 209,7%, 1983-ban 401,6%, Bolíviában 296,3%, ill. 249%, Brazí­liában 101,8%, ill. 175,2% Mexikóban 98,8%, ill. 91,9%, Peruban 72,9%, ill. 124,7%) [Iglesisas (1984)]. [vissza]

[20] Lásd részletesen Kollár (1992). [vissza]

[21] A 80-as évek elején, a 20 évvel korábbihoz képest több ország jutott kény­szer­helyzetbe. 1983-ig 17 latin-amerikai ország írt alá a Nemzetközi Va­lu­ta­alap­pal (az IMF-fel) olyan hitelmegállapodást, amelynek fejében mind­annyian kötele­zettséget vállaltak gazdasági kiigazítási program be­in­dítására. 1985-re, 1986-ra néhány latin-amerikai ország „szakított” az IMF által pártolt ortodoxiával, de természetesen az ortodoxia továbbra is markáns latin-amerikai jelenléttel büszkél­kedhet. Több ország (így Ve­ne­zuela, Mexikó, Bolívia, Kolumbia, Panama, Costa Rica, Dominikai Köz­társaság) kénytelen-kelletlen, ortodox alapállású, monetá­risra stabili­zációt próbált eredményre vinni. Az ennek jegyében alkalmazott terá­pia a belső árszínvonalnak rendszeres valutaárfolyam-leértékeléssel a külső­höz való hozzá­igazí­tásá­ból, a belső aggregált túl­keres­letnek bér­el­len­őr­zés­sel, hitel­meg­szorí­tással, a költségvetési kiadások csök­ken­té­sé­vel való kor­lá­to­zá­sá­ból állt össze, legalábbis elméletileg. Ezt egészítette ki az import­korlá­tozás feloldása. Az ortodoxia szerint a fizetési mérleg így egyensúlyba jut, sőt az egyen­súlyi állapot megteremti a gazdasági növekedés kedvező feltételeit is. Ezzel párhuza­mosan az illető nemzetgazdaság világpiaci verseny­képes­sége is javul, hiszen a liberalizált gazdaság kiépítésével, az erősödő im­port­verseny és a tőkeáramlás eredményeképpen kedvező szerkezeti vál­to­zások indulnak be a nemzetgazda­ságban: visszaszorulnak a nem haté­kony ágazatok, megerősödnek viszont a nemzetközileg is verseny­képes, ha­tékony ágazatok. A nemzetgazdaságban tehát megteremtődnek a „struk­turális” világgazdasági illeszkedés feltételei, mégpedig a realizál­ható (a „megnyilvánuló” vagy „feltárt”) komparatív előnyök alapján. [vissza]

[22] A heterodoxia fogalmát ez a közgazdasági iskola mint nem-ortodoxia vagy az ortodoxtól eltérő értelemben használja. A heterodoxia a latin-ame­ri­kai gazdaságok instabilitásának kritikus pontjait, az inflációt és a fizetési mér­leg egyensúlytalanságát az ortodoxiától eltérő módon kívánta kezel­ni. A heterodoxia az infláció letörésére helyez nagyobb hangsúlyt, és ma­gát az inflációs folyamatot is másképpen értelmezi. A „heterodox kon­cepció nemcsak elismeri, hanem az infláció okaként jelöli meg az «inf­lá­ciós tehetetlenségeit). … a heterodoxia rá­mutat arra, hogy az inf­láció «strukturális gyökerek) az «elosztási konfliktusban)) találhatók fel.” A heterodoxia a stabilizációt is más előfeltételekkel képzeli el: monetáris reformot tart szükségesnek, míg az ortodoxia a piac működőképessé­géhez szükséges intézményi változtatást (liberalizációt) tekinti nélkülöz­he­tet­len­nek. Heterodox stabilizációs programokat vezettek he (egyebek közt) Argentí­nában, Brazíliában, Mexikóban.
A heterodox inflációs elméletek szerint az Inflációban kettős folyamat összeg­ződik: megkülönböztet inflációs tendenciát (azaz magát az inf­lá­ci­ós inerciát) és inflációs sokkhatásokat. Az inflációs sokkhatások közé so­rol­hatók pl. a kínálat változásából eredő árváltozási mechanizmusok, a világpiaci árváltozások, az ár­robbanás. Ezek a sokkhatások természet­szerűen felgyorsít(hat)ják az inflációt. A gazdasági élet szereplői viszont – éppen az említett – reáljövedelmi pozíció­juk fenntartásában való érdekeltségük következtében, a tehetetlenségi inflációt gyorsítják fel. Az inflációs sokkhatásoknak és az inflációs tendenciának (azaz az inflációs inerciának) egymást erősítő kölcsönhatásos mechanizmusával magyaráz­ható az infláció felgyorsulása, adott esetben hiperinflációvá válása. [vissza]

[23] Igaz, e tényezők különböző kombinációja és mértéke egyben az egyes nem­zetgazdaságok közötti egyenlőtlen fejlődést is kiváltották, de e dif­fe­renciáló ha­tástól ehelyütt el kell tekintenünk. [vissza]

[24] Nyerstermékek aránya az exportban a következő: az exportbevételek nagy­sá­gát számítva a 19 legfontosabb exportcikkből n-nek a világpiaci ára csök­kent vagy stagnált. Az egyes fő árucsoportokban az árindex-vál­to­zás a következő volt: élelmiszerek: 23%, élvezeti cikkek (italok): –34%, növényi magvak és olajok: –11%, mezőgazdasági haszon­nö­vé­nyek: –[-2%, bányászati termékek: 15% [CEPAL (1990b) :25]. [vissza]

[25] Az ún. Dél-Dél kereskedelem a világkereskedelem egészéhez viszonyítva 1965-ben 4,9%, 1988-ban 7,2% volt. A növekedés az Ázsián belüli ke­res­kede­lem növekedésének köszönhető, hiszen az afrikai aránya nem vál­tozott, míg a latin-amerikai csökkent [South (1990): 67]. [vissza]

[26] A világgazdasági termelésben ezzel ellentétes tendenciát tapasztalhatunk: az 1960-as évek elején a „szocialista” országok nélküli termelésből La­tin-Ame­rika mintegy 4%-kal részesedett, 1980-ban és 1990-ben vár­ha­tó­an (becslés) egyaránt 8,8%-kal. 1963-ról: [UN (1970): Ijl, és 1980, 1990: [UN (19.90): 7] adataiból számolva. [vissza]

[27] A beruházás aránya a bruttó hazai terméken belül: 1960: 18,2%, 1970: 21,1%, 1980: 23,7%. 1983: 15,5%. 1987: 15,7%. [BID (1988): 568] adataiból számítva. [vissza]

[28] Néhány példa erre: a központi költségvetésen belüli beruházási kiadások aránya: Argentína: 1980: 15,9%, 1985: 5,6%; Bolívia: 1980: 6,7%, 1984: 1,5%; Brazília: 1980: 5,9%, 1985: i,5%; Mexikó 1980: 12,1%, 1987: 3,1%; Kivételként: Chile: 1980: 8,4%, 1987: 9,8%; Venezuela: 6,1%, 1987: 9,4% [BID (1988): 588]. [vissza]

[29] A privatizációt – bár az IMF is erőteljesen szorgalmazta – nem részesítet­ték egyér­telműen kedvező fogadtatásban Latin-Amerikában. Ennek több oka is van. Rész­ben kevés a privatizációban részt venni akaró ma­gán­tőke, részben a gazda­sági függet­lenséget érzik veszélyeztetve az eset­le­ges túlzott külföldi részvé­teltől. De az is kibékíthetetlen ellentmondást hor­doz, hogyha a gyorsan meg­gazdagodni akaró helyi magántőkét csőd­ben levő állami vállalatok megvételére akarnák ösztönözni. [vissza]

[30] Vannak azonban olyan tapasztalatok is, amelyek – ha nem is feltétlenül a de­etatizálás szükségtelenségét igazolják, de – mindenképpen el­gon­dol­koz­ta­tok. Ezek pedig abból származnak, hogy a latin-amerikai magán­tő­ke nem mindig a perspektivikus gazdálkodás szempontjait veszi figye­lem­be. A kiigazítási progra­mok sikerességének reménye feltételezi, hogy az állam ne mondjon le azokról a bevételi forrásokról, amelyek az állami vál­la­latok exporttevékenységéből szár­maznak. Erre jó példa Chile, hiszen a gazdaság egyensúlyi helyzete feltűnően javult, amikor a világ­piacon megemelkedett – az állami vállalatok által expor­tált – réz ára, így pótlólagos források álltak rendelkezésre a stabilizációs prog­ram megfinanszírozásához. (Ez persze fordítva is igaz volt.) Bár az állami be­ruházásokat Latin-Amerikában is jellemzi, hogy nem kellő haté­kony­sá­gú­ak, mégis tagadhatatlan, hogy a latin-amerikai gazdaság aligha jutott vol­na el mai szintjére nélkülük [CEPAL (1990b): 35]. [vissza]

[31] CEPAL (1989): 76. [vissza]

[32] A külkereskedelmi cserearányromlás 1981-1989 között 20,8%-nyi volt (a kő­olaj-exportálók esetében 3 5 %-os, a nem kőolaj-exportálókéhez pedig 9,1 %-os) [CEPAL (1990a): 29]. A profitkiáramlás értéke az 1980-as 19 milliárdról 1989-re 39,4 milliárd $-ra nőtt. 1982-től a nettó forrás­ki­vonás értéke fokozatosan nő (7,4 milliárdról 27, milliárdra emel­ke­dett). Az adósságállomány az 1930-as 242,6 milliárdról 1989-ben, 433,8 mil­liárd $-ra ugrott [IDB (1990): 129]. [vissza]

[33] A magántőke – fizetési mérlegben is rögzített – kivonását a következő ada­tok mutatják: 198}: 22,2 milliárd ?. 198;: 15,9 milliárd $, 1986: 0,8 mil­liárd $ [BID (1988): 600]. [vissza]

[34] CEPAL (1990b): 30. [vissza]

[35] Nem érdektelen megjegyezni, hogy a folyó fizetési mérleg passzívumát a kö­vetkező tételek alakítják ki: az árumérleg egyenlege kedvezően alakult 7,6 milliárd $-ról 24,4 milliárdra nőtt, de a szolgáltatási mérleg negatív egyen­legét alig tudták mérsékelni: a 49,6 milliárdról csak 38 milliárdra csök­kent [BID (1989): 513-51;]. [vissza]

[36] A legeladósodottabb országok adósságállományára a következőket idézem 1980-ra és 1989-re vonatkoztatva (milliárd $-ban): Argentína 21,2 és 61,1; Bra­zília: 64,2 és in, 1; Chile: 12,1 és 17,6; Mexikó: 57,5 és 99,9; Ve­ne­zuela: 29,4 és 34,8; Peru: 10 és 20; Kolumbia; 6,9 és 16,9. 1980-ról: [BID (1988): 608] és 1989: [CEPAL (1990a): 32]. [vissza]

[37] Fontos megemlíteni, hogy a latin-amerikai országokban a középrétegek tag­jai közül sokan „kétlakiak”: tőketulajdonuk is van, de – a tőke­tu­laj­do­nuk­tól függetlenül – tőkefunkciót is „betöltenek”. E réteg helyzete is bi­zony­talanabbá vált a gazdasági recesszió idején. Ez viszont politikai szem­pontból sem figyel­men kívül hagyandó tény Latin-Amerikában. [vissza]

[38] Latin-Amerikában 1980-ban 112 millió fő élt a szegénységi szint alatt (a ház­tartások 35%-a sorolható ide), míg 1986-ban már 164 millió (a ház­tar­tások 38%-a) kénytelen teljes szegénységben tengődni. A családok 10%-a ren­delkezik a jövedelmek 44%-ával, míg a családok 40%-a a jö­ve­de­lem 8%-ával. (A nyolcvanas évek közepére jellemző adat.) Lásd rész­letesen CEPAL (1986a) és CEPAL (1986b). [vissza]

[39] A városi munkanélküliség az évtizedben nőtt – létszámát és arányát (lásd itt) tekintve – Argentínában (1989: 8%), Bolíviában (10,2%), Ecuador­ban (14,3%), Guatemalában (7,2%), Hondurasban (9,4%), Panamában (22%), Paraguayban (4,6%), Peruban (7,9%), Uruguayban (8,7%), Vene­zue­lában (9,7%) [CEPAL (1990a): 26]. (A „vidéki” munkanélküliség nö­ve­kedése „csak” való­színűsíthető.) [vissza]

[40] Ilyen összefüggésre a nagytekintélyű argentin Raúl Prebitsch is felhívja a figyelmet. Közlése szerint Latin-Amerikában a népességnek mitegy 50%-a nem jelenik meg vásárlóként az ipari termékek piacán. [vissza]

[41] Anderle Ádám egyik előadásában (1990. Becs) a latin-amerikai fejlődés „zsák­utcás”, „torlódásos” jellegét ugyancsak kiemelte, és összevetve a kö­zép-európai fejlődéssel, felhívta a figyelmet a párhuzamokra. Kádár Béla (1977) szintén foglalkozott e történelmi fejlődési sajátossággal és analógiával. [vissza]

[42] Teljesen osztom tehát Kozma Ferenc álláspontját: „…hogy, hazánk kö­ze­pe­sen fejlett ország, … de valójában még nem dolgoztuk fel a jelentését. A világ­fej­lő­dés­ben középső helyen lenni nem ugyanaz, mint mondjuk olyan vonaton ülni, amely Budapestről indulva cs Nyíregyháza felé va­la­hol Kisújszál­lás környékén robog, miközben egy korábban induló vonat már elhagyta Deb­recent is. Ez a példabeli »közepesen fejlett« vonat ugyan­is el fog jutni Nyíregy­házára, legfeljebb egy-két órával később, mint amely mögött halad. A világfejlődésben a lemaradóknak nagyobb a koc­kázatuk: mire Püspökladányhoz ér­nek, lehet, hogy a váltók át van­nak állítva, s a szerelvény vagy egy vakvá­gányra fut, vagy egy mel­lék­vo­nal­ra terelődik. A mi fejlődésünk jelenlegi alapproblémája – túlhaladni a mai kor kritikus elágazási pontján, még mielőtt vég­legesen »átállítják a vál­tókat«, és ezzel biztosítani a fejlődés fővonalán való ma­ra­dá­sun­kat.” [Kozma (1987): 281]. [vissza]

[43] Megjegyzendő: természetesen ezt az országcsoportot (Spanyolország, Ma­gyar­ország, Portugália, Koreai Köztársaság, Kínai Népköztársaság, Thai­föld, Jugoszlávia) korántsem tekinthetjük homogénnek. A CEPAL által kiemelt csoportképző ismérvek sem egyformán illenek a csoport tagjaira, akár a válságot, akár az iparosodás menetét vesszük figyelembe, de ezek az eltérések nem szig­nifikánsak ahhoz, hogy a latin-amerikai gaz­daság állapotának megítéléséhez 11c szolgálhatnának megfelelő tám­pontul. [vissza]

[44] Sajnálatosan nem sikerült megszerezni a pontos adatokat. Az általam meg­is­mert források közül több is elemzi a CEPAL-nak ezt az össze­állítását, de mindegyik csak a diagramokat adta közre. így meg­le­he­tő­sen hoz­zá­ve­tő­le­ge­sek az adatok, a koordináta-tengelyek érté­kei alap­ján. Lásd [CEPAL (1990b): 68–69]. [vissza]

[45] Latin-Amerika országainak ipari állapotát mutatja a következő kép:
a) viszonylag széles ipari struktúrával rendelkező országok, amelyekben a gépi nagyüzemi gyártási technológia a meghatározó. Önellátók egyes kö­zepesen bonyolult fémfeldolgozó, elektronikai, textilipari gépi be­ren­de­zésekből, műsze­rekből (Argentína, Brazília, Mexikó);
b) uralkodó ágazat a bányászat és a könnyűipar. A termelést gépi-nagy­üzemi és kézműves-kisipari technológia összefonódása jellemzi. Ezek az országok csak­nem teljes egészében függnek a termelési eszközök importjától. Az utóbbi évek­ben megindul a műszaki fejlesztés a bányá­szat­ban, az infrastruktúra területén. Bizonyos kutatási kapacitással már rendelkeznek. (Venezuela, Chile, Kolumbia, Peru);
c) az ipar nagyobb részt elmaradott kisüzemekből és néhány iparágból áll (Uruguay, Ecuador, Guatemala);
d) iparilag gyengén fejlett országok, termelésük műszaki színvonala igen ala­csony. Többnyire kézműves műhelyek, mezőgazdasági termékeket fel­dolgozó kisüzemek jellemzik (Costa Rica, Panama, Bolívia, Domi­nikai Köztársaság, El Salvador, Paraguay);
e) minimális és teljesen korszerűtlen technikájú ipari tevékenységet foly­tató országok (Nicaragua, Jamaica, Trinidad/Togo, Guayana, Haiti). [vissza]

[46] Itt jegyzem meg: az 1990-ben közreadott „Bnsh-kezdeményezés” tulajdon­kép­pen a Kennedy elnök nevével fémjelzett Szövetség a Haladásért prog­ramhoz tér vissza. Szándéka szerint illeszkedik azokhoz a stratégiai el­képzelésekhez, amelyek Latin-Amerikában is megfogalmazódtak (így pl. az integrációk fejlesz­téséhez). Sürgeti a beruházási rendszer re­form­ját, az Uruguayi Fordulóhoz kap­csolódva a méltányos szabad­ke­res­ke­del­met, az adósságválság Brady-terv szerinti megoldását (pre­ferálva pl. az adós­ság-környezetvédelem konverziót), az amerikai be­ruházások fo­ko­zá­sát. [vissza]

[47] A fejlődő és a fejlett országok közötti fejlettségbeli szakadék (a szokásos egy főre jutó BHT-arányban kimutatva) 11 és félszeres volt 1985-ben [UN (1989): 7 adataiból számítva.] Ennél talán még szomorúbb a kép: a vi­lág népes­ségének 75%-a a világ BHT-éből még 20%-kal sem ré­sze­se­dik [South (1990): 60]. [vissza]

[48] Kis túlzással azt is lehet mondani: maga a periférizálódás általában is egy­fajta látens alkalmazkodási válságnak tekinthető. Kétségtelen azonban, ez az állítás nem igazolható a válságokra jellemző manifesztálódott tü­ne­tek­kel. Sőt, a periférizálódás és a gazdasági növekedés is megfér egy­más­sal, és az sem ki­zárt – bár erre kevés a példa –, hogy az ilyen peri­fé­ri­kus fejlődés a perifériáról való kitörést eredményezi. Végül is a lényeg: hogy a periférizálódás – bármely formájáról is legyen szó – tenden­cia­vál­tást követel. Ez nem tekinthető a „szen­vedő alanyok” magán­ügyé­nek, hanem világgazdasági problémaként kellene – ha­tékonyan és ér­dem­ben – kezelni.
Ide illik Berend T. Iván gondolata: a „szerkezeti válság lényegét egy mon­datban, leegyszerűsítve úgy foglalnám össze, hogy a technika, a ter­me­lés és a szolgáltatások rendszere a fejlődés élén haladó ország­cso­port­ban teljesen át­alakul. Mindazok az országok, amelyek ebből az át­ala­kulásból az adott időszak­ban kimaradnak, szerkezeti válságba kerül­nek, mert nem tartanak lépést a világgazdaság vezető államai által meg­határozott fő tendenciákkal és gazdasági szer­kezetük hirtelen elavulttá válik termelésben, technológiában, szolgáltatásban.” [Baló (1985): 12] [vissza]




ISSN 1216 – 1861
ISBN 965 650 072 X

Felelős kiadó Kollár Zoltán

Felelős szerkesztő Tabák András

940469 Tótfalusi Tannyomda, Budapest
Felelős vezető Nagy Lajos igazgató

Terjeszti a Könyvtárellátó Vállalat

Megvásárolható az V. Honvéd u. 5., Mérleg u. 6., VI. Andrássy út 45
VIII. Rákóczi út 14., XIII. Szent István krt. 26. és XIII. Váci út 19.
szám alatti budapesti könyvesboltokban.