GÖRBE TÜKÖR

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR

A Macskabátorító Alapítvány

Az alapítvány célja egyértelmű és világos volt. A bejegyzés is gyorsan megtörtént a megyei bíróság Civil Szervezetek Nyilvántartási Osztályán, az adó- és bankszámla megnyitása csupán egy napot vett igénybe. Az induláshoz szükséges összeget Kőkereki Mihály építési vállalkozó biztosította.

A kuratórium elnöke is ő lett, tagjai pedig többnyire a rokonok köréből verbuválódtak. Már csak egy talpraesett és megbízható ügyvezető igazgatót kellett találni, aki rövid idő alatt ismertté teszi az alapítványt és bonyolítja az ügyeket.

A család Sügér Antal magyar-történelem szakos tanárra gondolt, aki Udvar-alja városának egyetlen gimnáziumában tanított. A megkeresésre hamarosan pozitív választ kaptak, ugyanis egy idő óta már mind szélesebb körben terjedt el a hír, miszerint a gimnáziumot a tanév befejeztével megszüntetik, vagy legalábbis a megye székhelyén működő másikkal vonják össze. Ez utóbbi megoldás is jelentős létszámleépítésre engedett következtetni.

Sügér Antal felmondott, és a Macskabátorító alapítványnál már másnap megkapta ügyvezető igazgatói kinevezését. A kuratórium – mint mindenben – ebben is vita nélkül, egyhangúan döntött. Az újdonsült igazgató első tevékenysége egy nagyformátumú hirdetés feladása volt, amely több országos napilapban is megjelent.

Tisztelt macskatulajdonos!

Bizonyára Ön is többször átélte már azt az idegborzoló jelenetet, amikor macskáját vérebek vették üldözőbe és a szerencsétlen állat csak üggyel-bajjal tudott felmenekülni egy közeli fára, vagy a lakóház tetejére.

A szabad mozgás és a friss levegő élvezete nemcsak emberi alapjog, ez minden állatnak is kijár. Nem tapadhat félelem az alapvető jogok gyakorlásához!

Alapítványunk pszichológiailag többszörösen tesztelt és már több országban bevált módszert kínál mindenféle- és fajta macska bátorítására.

Támogassa Ön is a Bátor Macska Programot, ajánlja fel adójának 1%-át a Macskabátorító Alapítvány működésére!

Adószámunk: …

Az adományokat a … számú bankszámlára kérjük átutalni.

Előre is köszönjük együttérzését és támogatását!

A sajtóban megjelent hirdetések, valamint a szórólapok százezrei rövidesen meghozták az eredményeket. Számos állatbarát utaltatta át befizetett adójának 1%-át az alapítvány számlájára és az adományok is gyülekeztek – jóllehet itt kisebb volt a tolongás. Senki sem vitatta, hogy ez alkalommal is nemes lelkületű emberek kiemelkedő állampolgári aktivitásáról van szó. Róza néni – Kőkereki

felesége – négy macskát is tartott, a vállalkozó egyik menye pedig úton útfélen azt mesélte, hogy nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor a kiscicák megszületnek és anyjuk vigyázó szemmel pásztázza környezetét. Kőkereki öccse is többször hangoztatta a kisváros szinte mindenki által látogatott patinás kocsmájában, hogy neki ugyan semmi baja sincs a kutyákkal, de a macska, az valami egészen más…

Az alapítvány tevékenységének felfutásával a szükséges apparátus is hamarosan kiépült. Sügér Antal titkárnőt kapott, az adminisztrátorok folyamatosan készítették pontos számvetéseiket, és több állatpszichológust is felkértek a Bátor Macska Program kidolgozására. Jó ütemben haladt a számítógépes adatbázis kiépítése is. A cél az volt, hogy a Magyarországon élő valamennyi macskáról pontos katasztert készítsenek, majd a nyilvántartásba vett alanyokat pszichológiai aspektusok alapján osztályozzák. A távolabbi tervekben még az is szerepelt, hogy az adatokat a világhálóra felvigyék, és a rendszert más állatokról készült adatbázisokkal kapcsolják össze. Ezzel a törekvésükkel sem álltak egyedül a világban. Az egyik népszerű tudományos ismeretterjesztő lapban többek között arról olvashattak, hogy az Egyesült Államokban a teknősbékák körében készül egy mindent átfogó adatbázis. Az amerikai felméréseknél magától értetődően a teknősbéka-cápa-korreláció állt az előtérben, a macska adatbázissal kapcsolatos érintkezési területek kimunkálása a jövő tudósaira várt.

Az alapítvány tevékenységének jelentős kiszélesedése magával hozta a kutatási és fenntartási költségek növekedését is. A fejlesztés első lépéseként ugyanis megemelték a kuratóriumi tagok tiszteletdíját, valamint azon állatpszichológusok honoráriumát, akik hajlandók voltak a felvett összeg 50%-át az alapítványba visszaforgatni.

A dologi költségek robbanásszerű növekedése egyre több fejtörést okozott Sügér Antal ügyvezető igazgatónak. Komoly pénzeket kellett költeni a kuratóriumi tagok utazásaira, és a készülő kutató bázis építési költségei is egyre nagyobb terhet róttak az intézményre. A megbízást Kőkereki Mihály építési vállalkozó cége nyerte el.

Az állatpszichológusok továbbképzése is tetemes kiadást jelentett. A többnyire külföldi professzorok előadásai és szemináriumai – nem beszélve az oly gyakori, valamennyi alkalmazottra kiterjedő tréningekről – szintén rengeteg pénzt emésztettek el. Sajnos, az is gyakran előfordult, hogy a külföldi előadók előadásuk megtartásában valamilyen oknál fogva akadályoztatva voltak. Ők azonban ilyenkor is megkapták a tiszteletdíjukat.

Egy szép márciusi napon hatalmas erejű erkölcsi robbanás rázta meg Udvaralja városát. Az egyik népszerű országos magazinban leleplező cikksorozat indult Pénzmosó macskák címmel, és az egymást követő feljelentések következtében az alapítványnál mindenre kiterjedő ellenőrzés kezdődött.

A vizsgálat gyors és meglepő fordulattal zárult. Az adóhatóság megállapította, hogy az intézménynél visszaélések nem történtek, a működésre, bérekre, tiszteletdíjakra, illetve reklámra költött összegek után szabályosan adóztak.

Az ügyészség sem kezdeményezte az alapítvány megszüntetését, mivel megállapítást nyert, hogy ennek tevékenysége minden kétséget kizáróan az alapító okiratban foglalt cél megvalósítására irányult.

Némely akadékoskodó adományozók további feljelentései következtében egy ideig még folytak ugyan különböző vizsgálatok, de végül ezeknek is bebizonyították, hogy befizetett pénzüket az Alapítvány szabályosan és célirányosan költötte el. Az elért eredményeket három közvélemény kutatóintézet írásos anyagával is alá tudták támasztani, miszerint a Bátor Macska Program beindítása óta 34,6%-kal nőtt a kutyáknak ellenálló és 13,4%-kal a kutyákat megfélemlítő macskák száma.

A vizsgálat egyedüli vesztese az ügyvezető lett. Megrendült iránta a kuratórium bizalma, hiszen a vizsgálat mégiscsak bizonyos tekintélyveszteséggel járt, és átmenetileg az adományok hömpölygő folyama is csendesebbé vált. Sügér Antalnak meg kellett válnia munkahelyétől. Másnap kétségbeesetten kereste fel a gimnázium igazgatóját, egykori kollégáját – státuszát azonban már régen betöltötték. Nem tehetett mást, mint bejelentkezett a Polgármesteri Hivatal Munkaügyi Irodájában. Ott már több munkanélküli várakozott türelmesen. Kedves mosollyal követték az ügyintéző komótos mozdulatait.

Egy peckesen éppen arra járó és az ajtón bekukkantó bátor macska sem volt képes felderíteni Sügér Antal gondoktól gyötört keserű arcvonásait.

Hát igen, a jó ügyért is fel kell valakinek áldoznia magát.

Néhány év elteltével a legbátrabb macskák elhatározták, hogy létrehozzák saját alapítványukat. Az induló tőkét hízelkedéssel, illetve az emberek terrorizálásával hozták össze. Hízelkedésükkel elsősorban a nőket környékezték meg, ha viszont ez nem hozott sikert, akkor gyorsan áttértek a terrorista módszerekre. Karmoltak, haraptak, hangos sziszegésekkel félemlítették meg az adakozástól elzárkózókat.

Rövidesen összegyűlt az induláshoz szükséges összeg, bankszámlát nyitottak, és megkezdték működésüket. Meghirdetett céljuk kezdetben csupán annyi volt, hogy a kutyákkal és az emberekkel szembeni emancipációjukat kiharcolják, és ezt az egész világgal elismertessék. A fenti célt aránylag rövid idő alatt el is érték, mivel az egyre durvább karmolások és harapások következtében számos ember belátta, hogy csakis jövedelme egy részének felajánlásával tudja nyugalmát és egészségét megóvni. A kutyákat többnyire korrumpálták, olyan levescsontokat vásároltak nekik az összegyűlt alapítványi pénzből, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna egy kutya szájában.

A Macskabátorító Alapítvány II. az évek folyamán magába szippantotta a Kőkereki Mihály vállalkozó által alapított Macskabátorító Alapítvány I.-t, és az ország legjelentősebb intézményévé vált. Az összegyűlt pénzeket a bátor macskák különféle alapokba és vállalkozásokba fektették, bróker cégük pedig nemsokára fontos szerepet játszott a tőzsdén.

Némely újságírók kezdetben még élesen bírálták az Alapítvány által szedett uzsorakamatokat, idővel azonban ők is rájöttek, hogy a bátor macskák hitelezési gyakorlata tulajdonképpen emberbaráti szeretetből fakad. Nem tesznek mást, mint segítenek a bajba jutottakon. A macskák még a korábban elvárt simogatásról is lemondtak a tiszta üzleti erkölcs megóvásának érdekében.

Az általuk támogatott pártok a következő választáson a parlamenti helyek 90%-át szerezték meg. A képviselők azonnal szabad utat nyitottak a bátor macskáknak, hogy az őket egykor üldöző kutyákkal kíméletlenül leszámoljanak.

Fürdőző (1839)

KOSZORÚ

Százötven éve született Bródy Sándor (1863–1924)

BRÓDY SÁNDOR

Tuza Istvánné

Hé, földi, hallja-e? Egy mukkanás sem hallatszott az éjszakában. A katonabörtön éjszakájában, amelyet a földi és én rendesen átvirrasztottunk. Nappal csak aludtunk egy csöppet, éjjel semmit. Behunyott szemmel, egymásnak hátat fordítva beszélgettünk, a két ágyszomszéd, én meg Tuza István közkatona, akiről elvégeztetett, hogy itt a katonabörtönben fog elpusztulni. Pedig nagyon szelíd ember volt, nem csinált valami nagy dolgot, csak abban a gyöngeségben sínylett, hogy innen, Csehországból minduntalan hazaszökdösött volna a maga kis mátraalji falujába. Üthették, verhették, bebörtönözhették, még ha fejét vették volna is, a csonka törzse is hazakívánkozik, árkon, bokron, országokon, az egész ármádián keresztül.

Voltak hónapjai, amikor nagyon helyesen viselte magát, már-már kinevezték címzetes frajternek, amikor egyszerre rájött a hava, és hallotta, minduntalan csak azt hallotta, hogy a két kis otthon hagyott gyereke kiabál utána. Ide hallja hívásukat külső országokon át, elhozzák a felhők árvaságuk panaszát; elküldik pajtásaikkal, a falusi fecskékkel, akik elcsicsergik a kaszárnya udvarán: „Katonabácsi, katonabácsi, bácsi, bácsi, a Perzse, meg a Palkó…”

Stefán Tuzának nem volt maradása. Kiszökött a várból – mert Josefstadtban feküdt az ezred – és fél komiszkenyérrel a kezében, nekivágott egy jó hónapig megtartó útnak. De mit törődött a távolsággal, számot se adott magának róla, hallotta, hogy a kis bornyai bőgnek utána, indult feléjük; vak, ellenállhatatlan ösztöne kergette előre. Háromszor, vagy négyszer próbálta meg ezt az utat, mindannyiszor rajtavesztett, két ízben már a várat környékező falvakban elfogták, börtönre vetették. Kieresztették, újra becsukták, ebből állott a katonaélete. Beleöregedett, belebutult, a negyedik esztendőt töltötte már itten és még kétszer négy várt rája – büntetésből. A fia legény, a lánya eladó, a fiatal felesége töpörödött nénémasszony lesz akkorára.

Hacsak egyszer látná őket, addig, ha legalább szívükben hívek maradnának hozzája.

A közkatona minduntalan ezen évődött, ezzel gyötrött engem is a végtelen hosszúságú éjszakákon, amikor a nagy, meszeltfalú börtönben – kápolna volt régen – mi voltunk csak ébren.

Vigasztaltam, ahogy tudtam, szívesen hallotta a jó szót, odahaza az asszony is becsületesen viselte magát, gyakran íratott neki egy másik földijével, aki szintén velünk katonáskodott, az otthon való boltos fiával, Blau Adolffal, akinek olyan híres írása volt, mint a gyöngy. Egyszer-egyszer pár krajcárt is küldött neki a menyecske – pedig még nem voltak megesküdve, szőlőt kapált, nem felébe, pénzért, abból küldte. „Minek is küldött?” – zsörtölődött a földi, de szélesre húzta száját az öröm. Majd meg lefelé görbítette a gond, maradt-e a gyerekeknek? Étlen, szomjan, ruhátlan nincsenek-e azok? Már meg megint sírnak.

– Földi nem hall-e valamit?

Semmi sem hallatszott; a rabkatonák oly mélyen aludtak, mintha meg lettek volna halva mind.

– Nem hallok én semmit; bolond kend, földi!

Tuza szomszéd felült az ágyban, majd fölkelt, járkált, meg lefeküdt, aztán – úgy rémlik – megint fölkelt és halkan beszélgetett a két cseh jágerrel, akik feltűzött szuronnyal, de bóbiskolva őriztek bennünket. Nem igen értették meg egymást, elhallgattak, a földi is elpihent, én is elaludtam.

Reggelre Tuza István nem volt többé közöttünk, kiszökött, ki sem tudta, hogyan, talán a cserépkályha kürtjén át, talán sokkal egyszerűbb módon.

Most nem tudták olyan hamarosan elfogni. Belevette magát a közel fekvő rengetegbe, egy nagy fenyveserdőbe, tanyát ütött sziklabarlangokban, barátságot kötött az elvadult erdő állatjaival. Tudták, hogy ott van, űzték keresztül-kasul a fenyvesben, de mindhiába. A rengeteg az ő pártjára állott, nagy szál fenyők állottak őrt körülötte és nem engedték, hogy baja essék. Biztonságban volt itt, de csak itt, ha kiteszi innen a lábát, el van veszve. Nem is mozdult, talán ki se talált volna innen az erdőből, belekeveredett, beleveszett egészen, hiába hallatszott ide a Perzse, meg a Palkó rívása.

– Majd kiveri az éhség! – mondták az ezrednél és egy darab idő múlván békén hagyták, amíg magától kibújik. De hetek múltak és még mindig ott éldegélt, sőt egy-egy kisebb üldöző őrjárat látta is egy-egy pillanatig, együtt valami asszonyszeméllyel. Egy hírhedt rossz leánnyal, akit mindenhonnét kitoloncoltak, a várból kikorbácsoltak, kinek neve többször benn volt már ezredparancsban is, hogy: aki az ösmeretes Rici nevű leánnyal csak szóba is áll – hét napi egyest kap! De azért a bakák mégis csak szóba állottak vele, sőt, amikor az erdőbe, egy senki tulajdona, omlatag filagóriába vette magát, ott is el-ellátogattak hozzá. Most azonban nem fogadta őket többé, együtt bújkált Tuzával, kotyvasztott neki, mosott rá, hozott neki elemózsiát a szomszéd falvakból, sőt Jaromeásból is vigasztalta, becézte, talán el is csábította.

„Összekeltek! Elcsábította! Elhagyott az urad!” – írták haza tréfásan, komolyan Tuza Istvánnénak. „Nem hiszem én azt!” –válaszolta vissza. De mégis csak hihetett belőle valamit, mert hogy, hogy nem, miből, miből nem: pénzt kerített, vasútra ült és elérkezett Josefstadt városába. Az egyik karján az egyik gyereke, a másik karján a másik. A lány le nem szakadt a melléről, beszélt már mindent, de még szopott, mindég szopott.

Két gyermekével a két karján indult neki Tuza Istvánné a rengetegnek. Az ezredes öt legényt adott melléje, öt-öt éles töltést valamennyinek a patrontáskájába.

– Megtalálom én, rákiáltok én! Ha én szólok, arra megáll. Arra fogják el, katonák, de ne bántsák, csak vigyék ki innét! – mondta a menyecske fulladozva, a verejték gyöngyözött le róla. Kiáltott.

– István! – zengett szavától az erdő. – István! Én vagyok itt, kereslek, gyere! – ordított, mint egy nőstény vadállat.

Semmi válasz, még csak a bokrok se rezzentek meg. A katonák megálltak, szétnéztek, sehol még csak egy madár sem, meglőni való.

– István! – kiáltott az asszony még egyszer, kétségbeesve, hogy összerázkódott a maga hangjától.

Csend, a katonák is visszafojtották lélegzetüket. A némaság megijesztette a kisfiút, elpityeredett, de csak csendesen sírt, nem kiáltott, nyöszörgött inkább.

Erre a vékony hangocskára most egyszerre zörgött a bokor, szétnyíltak az ágak, és a rabkatona fakó arca, majd egész teste látszott. Előre lépett, meg akart indulni a sírás felé.

– Megállj! – kiáltott rája az őrmester, aki leghamarabb észrevette.

Nem állott meg, futott össze-vissza, mint a bolond, nem a rámeredő puskacsövek elől, hanem a gyereksírás felé, amerről azt hallotta. Hátul, bozót közül a rosszlány szólongatta, a felesége kiáltotta a nevét, még egyszer, ahogy csak a torkán kifért; ordította az altiszt: – Megállj!

Futott északnak, amerről a Palkó szepegését, majd éneklő sírását hallotta.

– Lőjj! – vezénylé az őrmester.

Mind az öt golyó rátalált, keresztüllyuggatta, mint a szita. Így beszélte nekem az egyik katona, aki lőtt rá és még aznap este őrségen volt nálunk. Előre bukott, nem mozdult, a Palkó hiába húzogálta a sapkája sárga rózsáját, kabátján a most is kifényesített gombokat.

Mert máskülönben Stefán Tuza rendes, értelmes, jó menetelésű és tiszta közkatona volt

1906

110 éve született Sándor Kálmán (1903–1962).
Egy 1930-as évekbeli tárcanovellájával emlékezünk rá.

SÁNDOR KÁLMÁN

Humanizmus

Miféle megrendezett véletlen irányítja ezen az ólmos, téli délutánon lépteidet?

Köd szitál. A gyalogjáró nedvesen csillog. Görnyedt ember bandukol előtted kopott télikabátban. Lehajtott fővel, dünnyögve fürkészi a nedves aszfaltot, ősz fürtjei kibuggyannak keménykalapja alól. Időnként nyögve a nedves földig görnyed, fölvesz onnan valamit, és gyorsan zsebre dugja. Köhög, és óvatosan körülnéz, látta-e valaki.

Autóbusz dübörög, köd szitál, a görnyedt férfi a sarkon váratlanul megáll, s te beleütközöl. Oldalról fölnéz rád, az ijedtségtől tátott száj al, és egész testében reszketni kezd. – Ó – mondja. Te elsápadsz, és szájad széle remeg. Az ősz hajú férfi tétován végigsimít a homlokán, akkor váratlanul és hörgésszerűen fölnevet, és sompolyogna is már tovább.

– Jó estét kívánok, osztályfőnök úr – mondod te akkor bárgyún, és krétafehér arccal megemeled a kalapod. Lehajtott fővel, földbe gyökerezett lábbal álltak egymás előtt, ó, milyen védtelenek vagytok mindketten ebben a pillanatban; makacsul nézitek a nedves gyalogjárót.

– Bocsánat – szól valaki mellettetek. Ti félreálltok az útból, azután egyetlen hang nélkül, lassan elindultok egymás mellett. Az utca végén kis térre értek, s egy padra ültök.

Csend. A világ minden kincséért sem mernétek fölnézni. Hallgattok. A közeli toronyban kongva hetet üt az óra.

– Utálsz? – mondja ekkor váratlanul az öregember. – Én most bagószedésből élek.

Szája vékony, hangja reszket, a pad végén ül, köcsögkalapjának karimája mélyen árnyékolja az arcát. Egészen sötét van. Kezetek összeér a sötétben, ő hirtelen elkapja a kezét.

– Tanár úr – mondod, a hangod idegenül és rekedten cseng. Mit is mondhatnál a megaláztatásoknak ebben a pillanatában? – „Magányosak vagyunk”, gondolod fanyarul.

Csend.

– Külföldön élek – szólsz bizonytalanul és bocsánatkérőn. Hirtelen elhallgatsz, s hallod csöndes sírásnak visszafojtott hangját. – Igen – mondod hülyén, és végigsimítasz a homlokodon. Az üzletek redőnyei tompa dörgéssel szaladnak le a távolban.

Ő az unokájával él, mondja váratlanul és egészen csöndesen, és ha jól emlékszik, te 1920-ban érettségiztél. Ő jól emlékszik még rád, sovány kamasz voltál. Mit gondolsz, van-e értelme Lucretiusnak és a humaniórák tanulmányának a mai világban? Ötszáz cigarettavégért húsz fillért fizetnek. Mi a véleményed Németország fegyverkezéséről? Őt egyébként tizenhárom éve tették ki az iskolából nyugdíj nélkül. Mi a véleményed az iskolai történet-tanításról? Nem gondolod, hogy valakinek meg kellett mondania az igazat? Ő most hatvanhét éves. Tudod-e, hogy amikor Dózsa Györgyöt kivégezték, már élt és tanított Erasmus is?

– Igen – mondja a végén egészen csöndesen –, ezért tettek ki az iskolából. Én már öreg ember vagyok, és néha, esténként egy kapualjban csak úgy ácsorogni szoktam a gimnázium körül. Nemrégiben átfestették az egész épületet. Sokat köhögök mostanában. Felejtem az évszámokat. Volt latin–történelemtanár. Jó éjszakát, fiam.

Nem engedi, hogy elkísérd. A fölajánlott szerény bankjegyet visszautasítja. Gőgösen fölegyenesedik, és otthagy a padon. Különös alakja belevész a homályba. Sokáig nézel utána.

– Humanizmus – mondod hangosan és tűnődve magad elé. Arcod sápadt. Egyedül vagy.

Napok múlnak, míg kikutatod volt tanárod címét. Leveszed a kalapod, és belépsz egy konyhába. Petróleumlámpa fényénél sápadt fiatal lány ül, és varr. A konyhát függönnyel két részre osztották. Mintha a függöny megmozdult volna, amikor beléptél.

– A tanár úr… – mondod.

A lány felnéz. – Nincs itthon – szól csöndesen, és lehajtja a fejét.

Te ostobán állsz, végül valami bankjegyet teszel az asztalra, akadozva hazudsz valamit az eredetéről. A konyhafüggöny megrebben, valaki görcsösen köhög mögötte. A lány elpirul, és nem mer fölnézni. Te köszönsz, és lassan kimész. A konyhaajtó résén visszapillantasz, és látod, hogy a függöny mögül vörös arccal előlopakodik az a görnyedt öregember.

„Magányosak vagyunk”, gondolod te megrendülten odakünn, az ajtó előtt.

Azután válladba húzod a fejed, és megszégyenülten elsompolyogsz, hogy mindennek ellenére mégis tovább élj.

KÉPZŐMŰVÉSZET

CHARLES BAUDELAIRE

Vers Honoré Daumier arcképére

Kinek ma arcképét ajánlom s ki, míg finom műélvet ad, tanít: nevetni önmagad, – egy bölcs az, olvasó barátom, a gúny és szatíra híve, de az erő, mellyel lefesti a Bűnt, a furcsa torzképesdi, azt hirdeti, szép a szíve. Nevetése nem a Mefisztó vagy Melmot fintorára ráng, nem fűti alektói láng, mely megdermeszt, akármily izzó. Ezek kacaja, jaj, tele bús átokkal, gyötörve éles, – az övé fénylő, üde, széles, s mintegy jósága dús jele! TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

Önarcmás

Kőnyomatos Gnáde Antalról

MÚLTUNK

SIMOR ANDRÁS

Egy figyelmetlenség helyreigazítása

Az ausztriai Gmündben töltött nyaralásom alkalmából fedeztem fel, a vendéglátónknak dedikált könyveimből, hogy mindegyik válogatott kötetemből kihagytam egyik legszebb versemet, a Bécsújhelyen kivégzett Zrínyi Péter egyetlen fiáról, az utolsó Zrínyiről, Zrínyi János Antalról írt verset, akit nevétől is megfosztva Gnáde Antalként soroztak be katonának bécsi parancsra, majd zártak börtönbe 1684-ban, azzal a mondvacsinált váddal, hogy a kurucokkal és a törökökkel tart fenn titkos kapcsolatot. Végül húszéves raboskodás után őrültként halt meg ötvenhárom évesen, 1763-ban a kufsteini várbörtönben. Hogy miért nem került be válogatott köteteimbe ez a vers, nem tudom. Az Átváltozások könyve című gyűjteményben olvasható (Eötvös József Könyvkiadó, 2001).

Figyelmetlenségemet helyreigazítva teszem közzé most ezt a válogatott kötetekből kihagyott verset, mellékelve hozzá a Szépművészeti Múzeumban található, a rab Zrínyi János Antalról, akkor már Gnáde Antalról, fennmaradt kőnyomatost.

Gnáde Antalrul, Zrínyi Péter
és Frangepán Katalin nevétül is
megfosztott fiárul való ének

Gnáde Antal katonát
besorozta a király,
apjaura vétkiért
börtön néki is kijár.

Anyját, a bajkeverőt,
hiú és szép Katalint
zárda őrizte, sosem
látták többé odakint.

Gnáde Antal katona,
sem főúr, sem lázadó,
nem is nyiszálgatta hát
nyakárul fejét bakó.

Ő csak Kufsteinben csücsült
kerek húsz esztendeig,
róla a szent félszemű
rebellis verset nem írt.

Volt egy öreg esztelen,
Gnáde Antal katona,
kit csöppet sem érdekelt
sem vadkan, sem korona.

Egy csajkányi jó leves,
ennyi volt a vágya csak,
s néha kísérteteket
gyanított az ágy alatt.

Zrínyik közül senkihez
sem volt a sors mostohább,
ne felejtsük hát szegényt,
Gnáde Antal katonát.

Az igazi dohányos (1837)

MÉRLEG

VASVÁRI ZOLTÁN

„A partok elmúlnak, de a hullám örök…”

A száz éve született Rónay György Szárszó-lírájáról

„Megint egy nyár Szárszón. S utána hány még?
Nőnek a fák, sűrűsödik az árnyék.
Csordul a ritka napfény, mint aszúbor.
Biztat tüzétől ittasodni újból.”
                                             (Szárszói dolgok: Aszú)

Rónay György (1913–1978) 1941-től haláláig csaknem negyven esztendőn keresztül pihent és alkotott Balatonszárszón, az Ady Endre utca 30. alatti nyaralójában. Nemcsak a zajos, nyári főszezonban tartózkodott Szárszón, hanem gyakran kora tavasszal és ősszel is eltöltött néhány csendes, elmélkedéssel és munkával teli napot a kis házikóban.

„Egy szeles nap Szárszón, és egy esős nap; kész vagyok a darabbal. Körülbelül olyan lett, amilyennek elképzeltem. Villany nélkül, a vihar miatt. Pokrócba csavarva ülök a jéghideg szobában és írom a darabot” – olvashatjuk 1961. szeptember 2-ai naplóbejegyzésében. ¹

„Csodálatosan szép napok Szárszón. Napsütés, meleg, tizenegytől négyig kint vagyok a parton, dolgozom a regényen… és valami nyugodt bőség érzésében élek, mint itt lent többnyire, kapcsolatba kerülve az elemibb dolgokkal, a nappal, a földdel, a fákkal, a vízzel, az évszakok életével; és mintha, mint mindig, föltöltődném itt, bőségesebb, nyugodtabb, mélyebb, mélyebben termékeny élettel, s a munkám is exisztenciálisabb lenne, híján a pesti iparszerűségnek” – jegyzi fel 1966. október 7-én. ²

A háború után, amikor már ismét lehetett a Balatonnál üdülni, minden szárszói évadról versek sorában emlékezett meg, ezeket az ötvenes évek végétől rendszeresen megjelenő köteteiben külön ciklusba rendezve publikálta: Nyár (1957), Fekete rózsa (1961), A város és a délibábok (1964), Tükör és tűz (1966), A tenger pántlikái (1969), Téltemető (1973), Kakucsi rózsák (1977). Utolsó Szárszó-versei a halála után, 1979-ben megjelent, A kert című kötetében olvashatók.

Jelen tanulmányban összes Szárszó-versét áttekintve próbáljuk meg értelmezni Rónay Szárszó-líráját. Kilenc kötet hatvankét versét, egy a hagyatékból előkerült, 2001-ben folyóiratban megjelent költeményt és egy lírai prózaszöveget, összesen hatvannégy Szárszó inspirálta alkotást gyűjtöttünk össze és vizsgáltunk meg. Rónay 1969-től, A tenger pántlikái kötettől kezdve minden verseskönyvében a Szárszó-cikluson belül különböző címekkel négysoros kis verseket tartalmazó alciklusokat is kialakított (A tenger pántlikáiban hármat: Őszi album; Nyári album; Őszre mutató; a Téltemetőben egyet: Őszi napló; a Kakucsi rózsákban hármat: Egy sírra Szárszón; Szárszói dolgok; Szárszói napló; A kertben egyet: Szárszói dolgok). A nyolc alciklusban összesen száznegyvenöt négysoros olvasható. Ezeket önálló verseknek tekintve mindösszesen kétszázegy Szárszó-verset találtunk.

A gimnazista kisdiák Rónay tizenöt évesen nyaral először a Balaton mellett. A verselgetni kezdő fiatalember számára meghatározó élmény ez a nyár, a találkozás a tóval, az első szerelem átélése. Az élmények rögtön versbe kívánkoznak. Egy évtizeddel később, már házas emberként Balatonszepezden egy panzióban tölti a nyarat. E nyár emléke is az egyik ihletője későbbi regényének, Az alkony évének.

1941-ben aztán megvásárolja balatonszárszói kertjét a kis házzal, a falu szélén, közvetlenül a vasúti sínek mellett, a mai Ady Endre utcában.

Te mondj el engem

Első két Szárszó-verse a Révai Kiadónál 1942-ben megjelent Te mondj el engem című kötetében olvasható. Ez a kötet, a még tizenévesen kiadott első kettő után, tekinthető az első, igazi felnőtt-verskötetnek, Rónay maga is így gondolta.

A két vers közül az első az Epilógus. Az egyes szám harmadik személyben fogalmazott vers valóban epilógus, az egyik első szárszói nyár élményeinek, az ott született gondolatoknak az utóhangja. Reflexiók egy nyárról. Már ebben az első Szárszó-versben ott vannak azok a motívumok, toposzok, amelyek végigkísérik Rónaynak ezt a líráját, egészen haláláig. A vers a háromhetes nyaralás banálisan kedves képeivel indul: az esténkénti tücsökciripelés, a gondtalan séták, a finom öszödi borocska kóstolgatásának fölidézésével. Múlik a nyár, telik az idő, sárgul lassan a lomb, közeleg az ősz, lassan vége a nyaralásnak. A valóságosan múló idő azonban abszolút életidővé transzponálódva lelki tájakra is átvezet. Rónay számára a nyár őszbe fordulása, a természet termő beérése saját személyiségének, művészetének kívánt beérését asszociálja.

Emlékezéstek tegye szebbé
azt, ami voltam. Csonka voltam.
Formáljatok ti műremekké!

A másik vers a Szárszón. Megdöbbentő és annyira rónays alkotás ez! Egy még harmincon inneni, sok tragédiát, személyes halált, szenvedést megélt, fiatal házas férfi – egy meglett ember – szemérmes vallomása a költemény. A mértékletesség, a bölcs belenyugvás hangján szól az élet dolgairól onnan, ahol megtalálja az élet viharaiban a harmóniát, a pillanatnyi elpihenést.

A költő itt pihenni tér,
nem vádol, lázad, nem itél,
a napnyugtát tünődve nézi,
s amíg a teste bírta: víg,
fölényes, híres napjait
idézi.
[…]
A partra ülsz; a víz felett
az oldott égi kék lebeg
vegyítve már az esti rőttel.
Esetlen ének: „Ring a tó…”
Köss csak békét az illanó
időkkel!

Rónay György e két verset felvette az 1957-ben megjelent, Nyár című kötete Szárszó-ciklusába, a másodikat nyitó költeményként.

Nyár

Másfél évtized telik el, míg 1957-ben újabb verskötettel jelentkezhetett Rónay György. A Nyár című kötetében fiatalkori versei legjobbjaiból is beválogatott néhányat. A kötetben önálló ciklust kaptak a Szárszó-versek, ezt a gyakorlatot további összes kötetében megtartotta Rónay. A ciklusban kilenc vers található, a Te mondj el engemből átvett kettő mellett hét új alkotás.

A Párás, enyhe délelőtt, a Szürke a víz, a Szomorúfűz árnyán, A parton itt és A szárszói nyárfaligetre kisrealista ecsettel festett költői tájképek a szeretett balatoni tájról, Szárszótól Szemesig, Badacsonytól Tihanyig.

Badacsonytól nézek Tihanyig…
Eltelt eddig jó pár nyaram itt;
megnőtt a fűz, mely most árnyat ád,
egyre több lett a ház odaát,
                        (Párás, enyhe délelőtt)

A partot itt Szárszótól Szemesig
fölváltva fűzek s jegenyék szegik,
s ezüst lombú kis ligetek alatt
apró házak húzzák meg magukat.
                                        (A partot itt)

Ám a realista tájleírás mögött mindig felsejlenek a lelki tájak. A természet a művészet párhuzamává is alakul. Ahogy Sőtér István írja Rónay lírájáról: „A természet és a táj, fák, madarak, alkonyati hegyek és a tó, Szárszó folyamatos motívuma: mindez állandósul költészetében, és mégsem marad ugyanaz. Mert az ismétlődő képek mögött állandóan változik valami – változik a lélek.” ³

Pihen a szív, csupa türelem…
Terjed az ég kékje odafenn;
bontakozik, akár a remény;
s egyszerre csak elborít a fény.
                                (Szürke a víz)

lombotokkal lombosult életem,
szárszói fák…
Ha nem leszek, ti zengjétek tovább
az énekem!
                (A szárszói nyárfaligetre)

A Nyár Szárszó-ciklusát egy Csokonai és Rousseau szellemében fogant hosszúvers vezeti be, A magánossághoz. Rónay számára Szárszó – Ermenonville.

Magánosság! jövel, lebegj fölöttem
szivárvány szárnyaiddal ékesen!
Békémet én a léttel megkötöttem,
a bölcs mosoly lett puszta fegyverem.
Hessentsd el a bút, űzd el a borús szót,
s mint Ermenonvillének árnya Rousseaut:
rejts a világtól, enyhe táj, szelíd
szivemre hintve nyájas fényeid.

Én meg majd enyhült kedvvel itt a parton
nézem a lombok lengő levelét.
Fejem egy kisded halomra lehajtom,
s lágy takarónak rámborul az ég.
Leszáll az est, a lázadó napoknak
emlékeként csak csillagok ragyognak,
s visszanéz rájuk hosszan, csendesen
földi csillaggá érő életem.

És ugyancsak hosszúvers zárja a ciklust. A Szárszó 1955 egy viharos, szeles, hűvös nyár színeváltozásainak mérnökien pontos leírása. Egy nagy vers, melyben Rónay eljut a természet lefestésétől ember és természet viszonyának filozofikus szintű értelmezéséig.

Láttad már a kék nyári éjszakák
pompás tüzijáték-káprázatát?
Állok a tóparton, fejem felett
kis szikra milliói fénylenek,
ezernyi kék, arany s ezüst planéta,
Aldebárán, Kassziopeja, Véga,
világok, melyek tündökölve, némán
száguldanak a mennyei arénán;
s honnét, hová? – Egyszerre szikracsóva:
egy csillag hullik nagy ívben a tóba,
aztán másik, harmadik, negyedik,
szintén egész csillageső esik –
s én csak nézem a fűzfalombon át, hogy
záporoznak az űrbe a világok.

Most tünődhetnék: az ember, mily kicsiny vagy,
s mégis érted van ez az égi szinpad;
egy talpalatnyi földön állsz, parány vagy,
s mégis te vagy királya a világnak,
mert úrrá tett a görgő végtelen
áradata fölött az értelem!

Fekete rózsa

Az 1961-ben megjelent Fekete rózsa kötet kilenc Szárszó-verset tartalmaz. Figyelemre méltó, hogy a nagyobb részük – öt darab – a Rónay személyiségéhez, életérzéséhez közel álló őszi hangulat szülötte: Szeptemberi csönd Szárszón, Őszi kép Szárszón, Halak ősszel Szárszón, Őszi fecskék Szárszón, Elhagyott villák.

A teljes csönd! ahogy az idegek
huzalán átsuhan, mint telefondróthuzalokon
a szél, s a víz felett
ez a szinte valószínűtlen, oldott

kékség, és a tó rezzenéstelen
ezüst tükre a kora-délutánban:
ez már szinte a végtelen,
az örökkévaló az elmulásban.
                (Szeptemberi csönd Szárszón)

Rónay mindig is jobban kedvelte a csendes, melankolikus hangulatokat árasztó, tűnődésre, gondolkodásra alkalmas kora tavaszi és őszi balatoni napokat. Az őszi Szárszó-versek haláláig végigkísérik balatoni líráját.

Három vers kis szárszói portré. Mind a három arról tanúskodik, hogy az eltelt két évtized alatt Rónayt, a „gyüttment” budapesti nyaralót, a „tanár urat”, be-, de legalábbis elfogadta a falu, és ő maga is „valódi” szárszóinak érzi magát. E versekben nem is a gondtalan nyaraló vidám életérzése, a természet csodáira való felhőtlen rácsodálkozása nyilvánul meg, mélyebb, filozofikus gondolatok megfogalmazására használja őket Rónay, saját szárszói élettörténetét, a szárszói mindennapokat, az egész évben ott élők sorsát megidézve.

A leginkább filozofikus, gondolati vers a Diófa Szárszón. Rónay a nyaraló ablaka előtt tizenöt év alatt megnőtt diófáját szemlélve saját elmúlt esztendeinek az eredményeit summázza, és a jövendő lehetőségeit faggatja.

– Hogy több lettem-e? Talán. Tizenöt
      év gyűrűjével,
s a gyümölccsel, mit lombjaim között
      még nyaram érlel.

S ha nyárról nyárra példa vagy nekem
      arra, diófa,
hogy kell nőnünk szívósan, szüntelen
      egyre nagyobbra:

szüretkor – (tudom, az én törzsemet
      szedik előbb meg) –
szeretném, hogy teremni én legyek
      példa tenéked.

A másik két versben – Sióhát, Két tehenét – saját kertjén túlra, a tágabb Szárszóra tekint Rónay. Az elsőben a szárszói határ természeti világa jelenik meg: a kerteken, villákon túl a fák, füvek, növények, a falu fölött, a Sióháton kezdődő erdő a makulátlanul tündöklő nyárban. A Két tehenét címűben aztán feltűnik az ember is a tájban, az öreg szárszói paraszt, Bertalan bácsi a két tehénkéjével. A portré életképpé teljesedik ki. Az öreg Bertalan az elmúlt időkről, a szívfájdító veszteségekről – az eltűnt szőlőkről és az elmúlt, soha vissza nem térő fiatalságról – mesél a költőnek.

Utolsóként szólunk a ciklusnyitó hosszúversről, a Szárszó címűről. Ez igazi létösszegző alkotás a Balaton és Szárszó kapcsán. Az ötvenhez közeledő költő harminchárom éve járt először a Balatonnál. Ott van a versben az első balatoni nyár, a felejthetetlen szántódi napok és a fölfedezett szerelem élménye, a már házas fiatalember két szepezdi nyarának emléke, a szárszói „tanya ütés” és az azóta eltelt két évtized megannyi tóparti csodájának személyiségre gyakorolt hatása. És a táj a maga természetességével idézi meg a költészetet is, Csokonait, Kisfaludyt, Adyt, Kosztolányit, Krúdyt, József Attilát. Rónay három évtizedes személyes élettörténete Szárszóval, a Balatonnal és a magyar irodalommal a háttérben.

… Délután van életemben,
mélyül már a fenti kék,
de csak annál fényesebben
áll alatta a vidék:
kincse beért, bora csordul,
terhes fáin minden ág;
ege lassan őszbe fordul,
mégsem adja meg magát:
a te napod süt sugárzó
tűzzel bennem egyre, Szárszó,
s le szivemben ez a nyár
nem áldozik soha már.

A város és a délibáb

Az 1964-ben megjelent A város és a délibáb kötete Szárszó-ciklusába nyolc verset vett föl Rónay. A ciklusnyitó Újra Szárszón az előző, Fekete rózsa kötet Szárszó című verséhez hasonlóan a szeretett táj, a nyári menedék viszontlátásán érzett öröm rögzítésével indul. De míg a korábbi versben nagy ívű visszatekintéssé alakítja a továbbiakban a költeményt elmúlt évtizedeire, most, megérkezve a tópartra, a szeretett tájra fókuszál. A természet utánozhatatlan, csodálatos szépsége, nyugalmat, derűt árasztó határtalansága erőt és példát sugároz.

Egy év, tíz év alatt, s ameddig él,
fa, ember mennyi zivatart megér!
De ha kiállja s nem törik bele,
mindegyikkel csak nő az ereje.

A következő öt kis vers (Egy rétre Szárszón, Sirály, Gémek Szárszón, Kis szárszói dal, A részeg hajó) a ciklusnyitó versben fölvetett hangot folytatja. Ezek miniatúraszerű portrék, szimbolikus zárlatokkal. Apró, pontos megfigyelések, és az azokból kibomló reflexiók – életről, halálról. Jellemzésükre álljon itt A részeg hajó négy sora:

A tó nyugodt; de tükrén itt-ott baljós fény világol.
Lilára borult az ég. Menekülnek a gémek a nádból.
[…]
Egy lobbanás. Süvölt a szél. A hajó letépi magát a láncról!
Tajtékot vet a víz, s egy sodródó sirály rikácsol.

De hogy mennyire sokjelentésűek, több szinten érthetők, élvezhetők és értelmezhetők e kis remeklések, arra kiváló bizonyíték, hogy a szerkesztő, Bárány László kettőt közülük fölvett a gyermekek számára Rónay saját verseiből és műfordításaiból válogatott Mondd, szereted az állatokat? című kötetbe ⁴ (Kis szárszói dal, Gémek Szárszón).

A ciklus további két verse közül az egyik játékos képvers: Szárszói napló (egyébként ez is szerepel a fentebb hivatkozott gyermekválogatásban).

Zúg zúg zúg
harmadnapja zúg a szél
lombot szaggatva harsog
felhőket hajszol záporokkal
vad habokkal
veri a partot

szél szél szél

véget sosem ér

Végül szerepel még egy szeretetteljes portré az oly kedves őszi vízparton üldögélő idős házaspárról: Öregek a vízparton, ősszel.

Tükör és tűz

A következő kötet a Tükör és tűz 1966-ból. Látható kedvvel szaporodnak a Szárszó versek. A kötet ciklusa már tizenkét költeményt tartalmaz. Folytatódnak a már korábbról ismert szimbolikus portrék (Fedelesszárnyú, Almafa Szárszón, Egy csillag Szárszón, Őszike Szárszón).

Egy tőr hegye az égen,
nekiszögezve a szivednek.
                  *
Huszonöt éve
ott szikrázik az égnek
ugyanazon a pontján.

Évről évre
közelebb egy arasszal.

            (Egy csillag Szárszón)

A ciklus zömét csodálatos természetfestő tájversek alkotják: Nyárutó Szárszón; Szeptember Szárszón; Sárgul lassan; Szárszó, szeptember vége; Októberi jegyzet Szárszón.

A nyár tündökletes tüzijátéka végetért.
Az ég üvegszerű, a víz már szeptemberi kék.
Napról napra áttetszőbben zöldek a nyárfák,
s alig van énekes madár.
                                          (Nyárutó Szárszón)

Ó tündökletes ősz! lélekfürösztő vízi csönd!
halak ezüstkék csobbanása az üvegtiszta délutánban,
s este a jegenyék hegyén a csorba hold –
                                          (Szeptember Szárszón)

Van még a ciklusban egy Rónayra oly jellemző rövid vers, az Ismered ezt, amelyben, mint már annyiszor, a természet határtalanságára rácsodálkozva ismét életszeretetről és elmúlásról gondolkodik.

Te eltűnsz. De ez él tovább itt:
a tó, az ég, az alkonyat.
Hát idd magadba csordulásig,
hogy vele te is megmaradj.

A ciklust egy nagyívű, elmélkedő hosszúvers zárja. A Szárszó című gondolati költeményben egy régész szemével vizsgálja Rónay a tó és az ott élt emberiség sorsát a legrégebbi időktől fogva. Természettudományos objektivitás, történészi precizitás és elfogulatlanság párosul panteisztikus szemlélettel soraiban. De mindezeken túl ott van a személyes kötődés a szeretett tájhoz, s ez a hazaszeretet szemérmes himnuszává emeli a költeményt.

Te Párizsba mégy, te Londonba, te Prágába, te Szófiába.
Én minden nyáron Szárszóra utazom.
Fekszem egy nyugágyban a parton, birtokba vesz a négy elem: tűz, víz, föld, levegő.
Csobognak a habok, évezredes emlékezéssel. A tó öregebb, mint az ember.
A tenger öregebb a tónál.
És minden tó alatt egy tenger él, minden tenger alatt egy óceán, minden éjszakán túl egy éjszaka.
A partok elmúlnak, de a hullám örök,
s a hullámzás a hullámnál is örökebb.

Mikor a nap leáldozik, a láp hártyája fölszakad. Jönnek a dinoszauruszok.

Vonjátok föl a vitorlákat.

A tenger pántlikái

Rónay először ebben az 1969-ben kiadott kötetében él azzal, hogy a már hagyományos Szárszó-cikluson belül négysoros kis versekből álló alciklusokat alkot. A tenger pántlikáiban három ilyen van: Őszi album, Nyári album, Őszre mutató. A három alciklus összesen nyolcvanhat kis négysorost tartalmaz, így a kötetben a további nyolc verssel együtt kilencvennégy szöveg olvasható.

Az alciklusok négysorosai miniatűr portrék, élet- és tájképek. Többségük hangulata szomorkás, melankolikus. Rendre az őszi Balaton, a hervadás, az elmúlás képei villannak föl bennük. Lássunk néhány jellemző példát.

Portré:

A parton, míg be nem áll a sötétség,
egy asszony, átkulcsolva térdét,
ül a kék ég alatt, kék víz felett,
és kortyolja az örökéletet.
                              (Egy asszony)

Életkép:

Alkonyul lassan a júniusi vasárnap.
Csillog a sín, a szemafór zöldet mutat.
Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat,
akik az esti gyorsra várnak.
                                          (Esti állomás)

Tájkép:

Ha vihar lesz, közel jönnek sötéten.
Most kárpitjuk a párás messzeségben
lágyan lebeg a vízi kék felett,
s oly halványkékek, mint a képzelet.
                              (A túlpart hegyei)

És természetesen végigkíséri ennek a kötetnek a verseit, hangulatait is az elmúlás elkerülhetetlenségével való szembenézés.

Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
– Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? Egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
– Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.
                                                      (Esti párbeszéd)

Két hónapja fönt a jegenyenyár
fölött állt a nap ötkor délután még.
Most korán elül, vedlett, vén madár.
S a jegenyét is elnyeli az árnyék.
                                          (Jegenye)

Ajtók és ablakok mind bedeszkázva rég.
A villák tetején avar gyűlik halomba.
És az elköltözöttek emlékét mosolyogva
csak virágaik őrzik. Mint a halottakét.
                                                      (Villák)

A kötet hat verse a szárszói nyaralás apró képeit festi, a családban és a faluban történtekre, megfigyeltekre reflektál (Szárszóról áttekintve Dörgicsére; Egy nap; Őslénytan; Katák; Amikor a fákat kivágták; Búcsú a háztól). Szárszón és a versekben immár ott vannak a nagypapa büszkeségei, a kis unokák is.

Katák

Kata a katicabogár,
kata a légy, kata a bogarak,
és minden, ami száll,
kivéve a madarakat.
Azonfelül
teljesen érthetetlenül
egy kislány is Kata,
bár nem röpül, nem is madár,
kis vödrével a parton áll,
vizet mer és pihenni sem fog,
míg csak az egész tó ki nem fogy.

A tenger pántlikái Szárszó-ciklusát két hosszabb vers zárja: a Gyalogos angyalok és az Avarsöprögető. Mindkét szöveg a prózavershez közelítő szabadvers. Témájuk, hangulatuk, motívumaik is hasonlóak. Az őszi Szárszó, az elutazott nyaralók után ismét csendes falu ihleti Rónayt versírásra.

A Gyalogos angyalok ban a még utoljára színpompás virágdíszben tündöklő szeptemberi falusi kertek látványa indítja meg a költői gondolatsort. Az őszi csendességben élni segítő harmóniát sugároz a virágok színkavalkádja. Rónay a sokféle színű és fajtájú virág közt meglát egy bozótos bokrú, kis lila virágot, az őszirózsát. Szerény ez, akár a vadvirág, és tele van vele a falu. És ilyen friss őszirózsa csokrot talál minden nap a templomnál, a feszület lábánál. Ki hozza ezeket a csokrokat? – tűnődik el a költő. És a vers innentől transzcendens szférába szárnyal.

A szürkeségben angyalok vonulnak.
Hosszú sorban.
Szürke, gyalogos angyalok.
Van, aki a fájdalmát hozza, és van, aki az örömét.
És van, aki a szenvedését, és van, aki a boldogságát.
Egy kő Krisztus lábához. Egy feszület tövébe.
S van, aki semmi mást, csak egy csokor parlagi őszirózsát.

Ha nem is látni messziről,
az ilyennek biztosan szárnya is van.

A cikluszáró Avarsöprögetőben a lehullott leveleket gereblyéző öregasszony mintha egy Bruegel-képből lépett volna ki. A napról napra, reggeltől estig söprögető anyóka, aki soha sem lesz kész a munkával, mert mindig jön egy új szélfuvallat, s újra teleszórja levelekkel a földet, Sziszifusz mítoszát is megidézi, az értelmetlennek látszó, mégis tiszteletet parancsoló emberi erőfeszítés apoteózisát. És – bár nem jelenik meg benne a tó, mégis balatoni versről van szó – természetszerűen villanhat be Virginia Woolf Hullámokja is: „Törtek a hullámok a parton, gyors iramodással szétterültek. Egymás után magasultak, omlottak; s a permet a zuhánás lendületével verődött vissza. Mélykék színben játszottak a hullámok, csak tarajuk fénylett, mint gyémánt tűsor, s hátuk úgy gyűrűzött, mint nagy lovak izmai minden mozdulatra. Zúdultak a hullámok; visszahúzódtak, újra hulltak, velük akárha egy behemót vadállat döngette volna a partot.” ⁵ Az Avarsöprögető egyszerre lesz az élet határtalanságának és az emberi küzdelmeknek a szimbóluma. Az élet diadalának a halál fölött. A vers utolsó sora ennek reményét csillantja meg.

Ahogy söpri reggeltől estig a fasort, és söpri napról napra, és nem lesz soha kész,
mert mire a végére ér, mindig jön egy kis fuvalom, s újra teleszórja az elejét.
Akkor az öregasszony visszamegy és kezdi elölről a munkát, ugyanolyan hiába.
Bár ki tudja, egyszer talán mégis tisztára söpri, mielőtt leesik a hó.

Téltemető

Az 1973-as Téltemető kötetben a harminc négysorost tartalmazó Őszi napló mellett csak négy verset találunk. De ezek közül három Rónay György költészetének és a 20. századi magyar lírának is kiemelkedő alkotása.

Az Őszi napló négysorosai A tenger pántlikái ban megismert hangon szólnak továbbra is. Két példa: egy Rónay „szárszóiságáról” és egy másik az őszi hangulatáról.

– Mi újság? – Este megjött a tanár úr. – No lám,
ez is ráér nyaralni október derekán!
– Kint ül a kertben, és beburkolódzva plédbe,
irkál. – Persze, ha még meg is fizetik érte…
                                                      (Közvélemény)

Micsoda nyár volt! Hideg, rossz, esős.
Vajon kárpótol érte majd az ősz?
Nézem a napot, ahogy lefelé megy.
Legalább az élet alkonya szép lett.
                                    (Esős nyár után)

A ciklusban van még egy „miniatúra”, az Itt járt.

Itt járt a nyáron
az angyal a kútra.

Ősz van.

Pirul a gesztenyelomb
emléke mosolyára.

De amiért különös jelentőségő a Téltemető kötet, az a következő három vers.

A ciklusnyitó Szárszón a Rónaytól ritkábban hallható derűs, az élettel megbékélt hangon szólal meg. Végre egyszer egy zsongító, gyönyörű nyári délutánon tekint végig szárszói kertjén, a biztos azilumon. Menedék ez, szerény és szűkös is, de otthon, ahol minden őt szolgálja: a házilag ácsolt asztal és deszkaszék, a kerekeskút, a virágok, a már korhadó, de maradék zöldjével még mindig örömet okozó almafa és az évről évre sudárabb, serdülő meggyfa. Az életével, sorsával megbékélt költő hangját halljuk e versben.

Ülök a zsongó délutánban
almafánk árnyas oldalán.
Ennél többet nem is kivántam,
s jutalmul ez is sok talán.

A cikluszáró A közelítő tél voltaképpen a Szárszón életérzését, hangszínét folytatja, de egyben költői életvezetési programot is adó ars poeticává teljesedik. Megérdemli, hogy a teljes szövege itt álljon.

A közelítő tél

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,
ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldökfában
a szúvak szorgos percegését.

És végül az őszi Balaton ihlette egyik legszebb, mély filozófiai tartalmú, összegző verse, az Október Szárszón.

Egy lélek sincs a parton. Fújj szembe, Szél. Beszéljük meg az élet dolgait
Ebben a csöndben. Ebben a nyugalomban. Ebben a képletes halálban
(amikor minden múlni látszik, s minden készül az újjászületésre).
Három hete az utolsó fecske is elszállt. Már csak ketten vagyunk.
S a nád, a barna őszi nád…

Fújj szembe, Szél. Csörgesd az őszi nádat. Locsogtasd a hullámokat.
Nem félek tőled, Vallató.

Tűz Tamás Rónay halálhírét véve így írt a költeményről: „Szárszón persze nemcsak négysorosok születtek, hanem olyan claudeli szárnyalású ódák, mint az Október Szárszón. Egy ilyen dunántúli, sőt Balaton melléki ódának éppolyan varázsa van, ha nem nagyobb, mintha provance-i vagy bretagne-i tájon kelt volna szárnyra. Az őszi szél itt az örökkévalóság előfutára, a hullámzás itt is halhatatlan. Rónay mély kultúráját mutatja, hogy nemcsak Berzsenyi és Arany tömörsége, de Claudel nemes pátosza és egyetemes (katolikus) lendülete sem idegen tőle.” ⁶

Az Október Szárszón 20. századi líránk kiemelkedő jelentőségű alkotása.

Kakucsi rózsák

Rónay György életében megjelent utolsó verskötetében, a Kakucsi rózsákban már csak öt Szárszó-vers található. Az Egy sírra Szárszón, a Szárszói dolgok és a Szárszói napló négysorosokat tartalmaz, összesen huszonhármat. E kis versekben Szárszótól és az élettől búcsúzik Rónay.

Mit csinálnak a lepkék ilyenkor ősszel? Szárnyat
bontva egy-egy haldokló hibiszkuszra szállnak
virág helyett ragyogni rajta, míg a tél át
nem szúrja szívüket. – Kövesd a példát.
                                                                  (Lepkék)

Még két önálló vers olvasható a kötetben.

Az Ötödik szatíra Rónaytól viszonylag ritka, csípős hangú társadalmi zsörtölődés. A költő harminc éve fürdött a szárszói part egy kedves zugán. Most váratlanul TILOS táblát talál ott. Ez eszébe juttatja fiatalkori kalandját, amikor a tóparton kirándulva megizzadt a tűző napon, és a hűs vízben keresett felüdülést. A grófi csősz szigorú hangja parancsolta ki a partra, mondván, itt tilos fürdeni, itt minden, a víz is a grófé. Ez a rosszízű emlék ugrik be neki, amikor a szocialista korszak Balaton-partján meglátja a tiltó táblát.

Persze Rónaynak sem 1945 előtti, sem 1970-es évekbeli élménye nem társtalan. Olvassuk csak, hogy írt riportjában Móricz Zsigmond a magántulajdon szentségét hirdető Horthy-Magyarország Balatonjáról, oly korról, melyben part és víz is a tulajdonos szent magánterülete.

„– Állami engedély hét pengő, parti engedély harminc, az harminchét. Csónakengedély száz, ez százharminchét s csónakbérlet, az harminc: százhatvanhét… Most az a kérdés, hogy mennyi idő alatt tudok én százhatvanhét pengő ára halat ezzel a horoggal megfogni? – Ne azt tessék számítani, hanem azt, hogy a horgászás a legjobb idegmegnyugtató sport.” És aki még ezek után is horgászásra adja a fejét a Balatonon, az legyen tisztában azzal is: „… osszák el a pénzt a parti birtokosok meg a tarokk-, bridzs- és spriccerbirtokosok közt, ahogy jólesik.” ⁷

De hát sok minden változott egy emberöltő alatt? Idézzük csak ide Rákosy Gergelyt is, 1964-ből.

„Zamárdi-felső felől közeledve, valahogy így fest az itteni part: náderdő, nyálkás iszap, békanyál, több száz méteren. Aztán náderdő, békanyál, felette egy deszkapalló – az Orion partrészlete. Aztán parti villa, ordító táblával: MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Aztán még egy, még egy, még tíz, még húsz… SZIGORÚAN TILOS!” ⁸

Lám, megtörtént az új honfoglalás! Mindezen szomorú tapasztalatok ellenére Móricz konklúziója ugyanaz, mint három évtized múlva író utódjáé. „És mégis el kell menni a Balatonra. Minden magyar embernek, akinek szíve van, és minden külföldinek, akinek pénze van.” ⁹ „Sehol egy tábla, sehol egy parti villa, hogy tilos meg szigorúan tilos, s a homoksáv mögött hatalmas szállókat, üdülőket [látok], villog a csupa ablak frontjuk a napfényben. Az egyikben külföldiek laknak, ami jó üzlet, a másikban gyerekek. Ami kötelesség. Az egyikben… a másikban… a századikban… Szép tiszta az ég, a butaság felhője mintha sose lett volna, s körül a Balaton mentén szép sudár fenyők nőnek.” ¹⁰

És így gondolta ezt Rónay is.

– Node mégis megyen a világ.
Érti, lám, a demokráciát:
elkerítik? az elmés magyar
drótot bont, ha fürdeni akar.

Így, ha módja nem is biztató,
mindnyájunké mégiscsak a tó.
Csősz nincs; csak a TILOS tábla harsog
utánunk egy néma „alomars!”-ot.

És még egy derűsen búcsúzó, bölcs vers – Szárszótól, a kerttől, az élettől. Itt mi már elhallgatunk, szóljanak Rónay szavai.

Őszre intő

Nézd, már rőt levelet ejt öreg almafánk
könyvemre, ahogy itt alatta olvasok.
Elvirult a hibiszkusz is,
s fogyton fogynak a flox pille virágai.

Így múlnak nyaraink, így jön a hervadás.
Fákon ritkul a lomb, földön az ismerős.
Mind több pártol a föld alá.
– Boldog, még aki fönt élvezi a napot

S tervez, mit hova tesz, merre mit ültet és
mit hoz rendbe, tetőt, tört cserepet, falat:
őszéhez tavaszát köti,
s unokáinak él élete alkonyán.

Mint e vén fa is itt, árnyat ad és terem,
bár fél ága letört. – Jól van, öreg barát,
értem néma levél-szavad:
„Készüljünk, jön a tél.” – Készülök is, ne félj,

csűrbe hordom, amit őszre hozott a kert,
és készítem az új tavasz elé: – legyen
alma, málna, dió megint,
a híves lombok alatt könyvvel időzni hely.

Vers a hagyatékból

Elképzelhető, hogy lappanganak, vagy a hagyatékban vannak még Szárszó-versek. Egyről tudunk. Ez a vers Rónay irodalomtörténész tudós fia, László szívességéből először a Somogy folyóirat 2001. évi negyedik számában jelent meg. ¹¹ (E szám egyébként két tanulmányt is közölt Rónayról Györki Edina Gabriella és Vasvári Zoltán tollából. ¹²) A verset Rónay 1942-ben írta, címe: Este Szárszón.

A tizenkét, négysoros versszakokból álló költemény az 1942-es Te mondj el engem kötetben megjelent két vers testvérdarabja. Mindháromban Szárszó, a tó éppen csak felvillan, hogy megteremtse a lelki hangulatot a tűnődésre sorsról, ifjúságról, életről és elmúlásról.

Hűs az este, hideg a hold,
lenn a hullám loccsan egyre.
Hallgat a szív,
sóvárog az enyhülésre.

Vizen a fény fodrozódik
s ezüstjéből mint a pára
földereng szép
emlékeim ifjúsága.

Ha nem tudnánk, hogy egy harmincon inneni, fiatal apa írta az alábbi sorokat, idős költő őszikéinek gondolhatnánk. Felületes rátekintésre és Rónay fiatalságát, családi hátterét nem ismerve póznak tűnhet ez a hang, mégsem az. A megélt és művészetté transzponált sors hitelesíti.

A kert

A Rónay halála után, 1979-ben megjelent A kert című kötet három Szárszó-verset tartalmaz. Van még a kötetben egy negyedik balatoni vers is: A füredi kútra. Hatodik szatíra.

A kötet öt nagy gondolati verssel indul – öt kantátával –, ezek egyike a Második kantáta. A kert, amely Szárszó-vers is! Ez a hosszúvers az élettől búcsúzó Rónay egyik utolsó nagy remeklése. Hatalmas létösszegző gondolati költemény. Rónay a kertre mint alaptoposzra építi föl a verset. A gyermekkorától megismert, megélt kertek apropóján tekint végig életén. „Kertről kertre élünk” – mondja Rónay. – „Szeretnünk kell a kerteket. A kezdetét, ahonnan / elindultunk, s az utolsót, ahova majd megérkezünk.” És sorra veszi élete kertjeit, a gyermekkor eltűnt kakucsi kertjét, a rózsadombit, a budapesti lakás kertjét és a csöndes szárszói kertet, a kora tavasztól késő őszig oly kedves azilumot.

                                                            … e csöndes
nyárdélutáni kertben, hol mint nyájas kisértet,
lappang az összes többi kert, s fáink lassan elmozduló
árnyékából hol ez, hol az előlép, oly puhán,
ahogy halottaink szoktak, ha rájuk gondolunk –

A kert is, akár az ember, állandóan változik. A kertet szemlélve saját életünkre is tekinthetünk. A kert – a természet – élni és halni tanít!

      De azt, aki őszébe lépett,
életre tanítja az ősz, mélyebbre, gazdagabbra
minden zsúfolt tavasznál. Ahogy rövidülnek,
úgy válnak napjaink mind teljesebbé.
                                                            Arra is
méltóvá kell érnünk, hogy ha kell, lehulljunk.

A kantátákat követő Utóhang és záradék című ciklusban még hét szárszói négysorost olvashatunk. A Jegenyék önmagában áll, érdemes a rövid négy sort egészében idézni, szemléletesen példázza a halálra készülő Rónay utolsó Szárszó-hangulatát.

Egész délután dong a fűrész.
Ölik a jegenyéket.
Nőnek a házak a parton.
Fogy az élet.

A Szárszói dolgok címen ciklussá szerkesztett további hat négysoros ugyanezt, az elmúlás kikerülhetetlenségét megidéző képeket festi. Íme, az utolsó darab:

Hát így van ez. A Tatát a Mami,
a Mamit meg a Buksi követi,
a Buksit meg… Ki tudja. Így megyünk el,
tovább nem adható emlékeinkkel.
                              (Tünődve, ugyanakkor)

A kert című kötet kapcsán kell megemlítenünk Rónay egy rövid prózaszövegét. A kötettel megegyező című szöveg először Rónaynak a Magvető Könyvkiadónál 1975-ben megjelent Jegyzetlapok című könyvében volt olvasható, annak záródarabja volt, már ez is jelezte kiemelt fontosságát, amit tovább fokozott, hogy a szöveg első bekezdése a könyv borítójára is fölkerült. Rónay így írt a Jegyzetlapok darabjairól: „A mindennapok elmaradhatatlan epizódjait, emlékképeit, indulatait rögzíti, minden irodalmi áttétel nélkül közvetlenül, egyszerűen.” * A kert című szöveg aztán fülszövegként – logikusan – ott van az azonos című posztumusz verseskötetben is. Rónay Szárszó felé utazva a vonatablakból csodálkozik rá a tavasztól őszig viruló kis kertre, a sínek mellett, a burjánzó bozótos között. Ez a kert Rónay számára az anonim emberi szorgalom és szeretet jelképévé válik. A kis remekmű – költészet prózában.

Rónay György Szárszó és a Balaton szerelmese volt.

Mi foghatta meg a balatoni tájban, Szárszón? Maga így ír erről az 1975-ben megjelent Jegyzetlapokban:

„Szárszó, több mint harminc éve. »Mit szeretsz rajta?« – kérdezik értetlenül a »kulturáltabb« helyek hívei. Valóban, mit is? Mit szeret az ember az élete egy darabján? A fa a gyökerein? Mit szeret az ember azon a mozdulatlan utazáson, amelyben nem a fölszínen változtatja helyét, hanem befelé utazik és lefelé, önmagába, földjébe, múltjába? Oda, ahol személyessé válik számára népének és földjének kollektív és anonim múltja?

Nehéz ezt megmagyarázni. Ki érti meg, hogy a szeptemberi nap felé húzó vadkacsák szárnya az őskor üzenetével hasítja a mozdulatlan levegőt? Hogy a parti nádas tisztásán a dinoszauruszok lomha léptét hallani a földmélyi rétegekben? Hogy odaát a dörgicsei lejtőn, ahonnét a présházak hunyorognak, csukott pillánkon át egy római patríciust látunk olykor, amint még egyszer, utoljára végignéz a Lacus Pelso ezüstjén; málhái már készek, hajnalban indul haza Rómába: kis felhőt néz a tó keleti sarka fölött az égen – felhőt vagy felhőnyi barbár nyilat? Nehéz ezt megmagyarázni.

Hogy ezt szeretem rajta. Meg a kertünk almaszagú csöndjét, az alkonyi társalkodásokat Csokonaival, Berzsenyivel, Virággal. És a sírt is, a sír emlékét.” ¹³

Költészete, életműve elválaszthatatlan e rajongástól Szárszóért, a Balatonért. A kritika életében, halála után is és a tágabb értelemben vett utókor is talán méltánytalan művészetével. Ez nem változtat azon, hogy költészetében magas művészi fokon van benne mindaz, ami a 20. század emberét jellemezte.

IRODALOM

Györki Edina Gabriella, 2001: A születés metaforájától a megváltásig. József Attila és Rónay György egy értelmezéshorizonton. Somogy, 2001. 4. 340-346.

Móricz Zsigmond, 1933: Balaton. Pesti Napló, 1933. július 28.

Rákosy Gergely, 1984: Farkasdal a Balatonért. Magvető, Budapest

Rónay György, 1975/a: A sír. In: Jegyzetlapok. Magvető, Budapest, 1975:145.; 1975/b: Jegyzetlapok. Magvető, Budapest; 1989: Napló I-II. Magvető, Budapest

Sőtér István, 1988: Holtak méhzümmögése. A lírikus Rónay Györgyről. Vigilia, 1988. 4. 244-250.

Tűz Tamás, 1987: Sírján kakucsi rózsák. Rónay György halálára. Irodalmi Újság, 1978. május-június, 19.

Vasvári Zoltán, 2001: „Már rőt levelet ejt öreg almafánk…” Rónay György és Balatonszárszó. Somogy, 2001. 4. 330-338.

¹ Rónay 1989/II.:701. [vissza]

² Rónay 1989/II.:849. [vissza]

³ Sőtér 1988. [vissza]

⁴ Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981. [vissza]

⁵ Tandori Dezső fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004:131. [vissza]

⁶ Tűz 1978:19. [vissza]

⁷ Móricz 1933. [vissza]

⁸ Rákosy 1984:102. [vissza]

⁹ Móricz 1933. [vissza]

¹⁰ Rákosy Gergely víziója (1984:113.). [vissza]

¹¹ Somogy, 2001. 29. évf. 4. szám 339. [vissza]

¹² Györki 2001:340-346. és Vasvári 2001:330-338. [vissza]

¹³ Rónay 1975: fülszöveg. [vissza]

Nem a legjobb ötlet, januárban lakást kiadni (1847)

LATIN-AMERIKA

A szerző 1963-ban született kolumbiai szociológus. Az itt közölt írás a venezuelai közösségekről készülő könyve második fejezetéből való.

JUAN VELÁSQUEZ

Városi forradalom Chacaóban

Amikor a Hadműveleti Terem üléseiről a Corpoelec vállalat Chacao kerületében felderített kihasználatlan földterületeire érkeztem, Aury éppen azoknak őrségét szervezte. A nemzeti olajvállalat vezetői egykori központi klubjának üdültetési intézményei romokban hevertek, az olimpiai méretű uszoda valóságos törmelékhalmaz volt. Mivel kihasználatlanul álltak, Hugo Chávez elnök néhány hete a város szegénynegyedeiben élők számára elfoglalandó területeknek nyilvánította őket, hogy létrehozzák rajtuk a Pionírok Táborhelyének nevezett intézményt Új Szocialista Közösséget teremtve maguknak. A közösség tagjai folyamatos felügyeletet szerveztek ezeken a területeken, hogy megakadályozzák a kormányellenes erők szabotázsakcióit. Aury aznap éjjel éppen ellenőrzést végzett, és közölte velem, mi lesz a feladatom. Tapasztalt motoros taxis volt, akit képmásának jellegzetes vonásai miatt a Chávez névvel illettek, mivel annyira hasonlított a főparancsnokhoz, és ezt a hasonlóságot egy vörös, bolivári sapka viselésével is kihangsúlyozta.

– Egytől négyig tart az őrséged – mondta.

Még délután megállapodtam néhány európai kollégával, hogy elkísérem őket a San Agustín függővasúthoz, mert még sohasem jártak ott. Már láttam magamat a függővasút kocsijában szunyókálni a közelgő éjszakázás miatt, ezért azt mondtam Aurynak: – Nézd csak, én aludni jöttem ide…

– Mi a fene! Erről az információról én lemaradtam, elvtárs – mondta hűvös tekintettel, túlzó caracasi hangsúlyával Medellinből való származásomra utaló beszédmódomat mintegy karikírozva.

A Hadműveleti Terem előző esti tanácskozásán megállapodás született az elfoglalandó területek folyamatos őrzéséről, alvásról természetesen nem volt szó. A Hadműveleti Terem intézményei arra szolgálnak Venezuelában, hogy összehangolják a helyi szervezetek tevékenységét a bolivári kormány terveivel. Alapelvük a népi gyűlések közvetlen demokráciája, a helyi szervezetek és a forradalmi folyamatot támogató városnegyedek szóvivői adnak tájékoztatást munkájukról, közös döntések alapján, bemutatva, hogyan kívánják továbbfejleszteni közösségeiket.

Azt kijelenteni, hogy „én aludni jöttem”, 190 centiméterrel meghaladta Aury türelmének nem csekély határait. Olyan képet vágott, hogy jónak láttam sietve felhívni mobilomon Luz Marinát, megkérve, hogy tájékoztassa Auryt kijelentésem okairól.

– Légy barátságos hozzá, a Hadműveleti Terem történetéről ír könyvet. Adj neki sok tejes kávét, banánt, fekete babot, hogy a könyve jól sikerüljön, érted? – ezt mondta neki barátnőm a mobilon.

Így kezdtem el éjszakámat a Pionírok Táborhelyén, hogy aztán könyvet írjak róla, és a Szocialista Hadműveleti Teremről, amelyet Miranda államban, Chacaóban, Venezuela hajdani „első világnak” nevezett kerületeként ismert negyedében, az ingatlanirodáinak toronyépületeiről, nemzetközi bankhálózatáról és legfőbb követségeinek épületeiről híres városrészben Népi Győzelemnek kereszteltek el.

Aury a beszélgetés végeztével egy matracra mutatott, hogy ott aludhatok. Két függőágy volt mellette, az egyikben Robert hevert, egy hivatásos szakács, aki szintén őrködni érkezett. Katonaéveinek történeteivel fogadott, miközben egy ventillátort igazgatott a szúnyogok elkergetése céljából. Késedelem nélkül leheveredtem. Reggel csípésekkel teli ébredtem, az asszonyok nevetgélésére, akik a konyhában a reggeli kukoricalepényeket készítették. Ellátták azokat, akik az őrségből munkájukba indultak, ám a reggeli után még rengeteg dologba kezdtek, míg meg nem jöttek azok, akik felváltották őket.

A táborhelyek története 2011 első heteibe nyúlik vissza. Chávez akkor nemzeti szükségállapotot rendelt el a Niño és a Niña nevű hurrikánok okozta hatalmas esőzések miatt. Két évtized leghidegebb tele érkezett el velük a félteke északi részére, rettenetes áradásokat okozva Venezuelától és Kolumbiától egészen Ausztráliáig. A 130 000 menekült kényszerhelyzetet teremtett, Chávez megnyitotta a kormányépület kihasználatlan térségeit a nehéz helyzetbe került családok számára. A kárt szenvedettek helyett a támogatásra méltók elnevezést alkalmazta rájuk, szakítva az állami nemtörődömség neoliberális kormányzatainak módszerével, ami egészen 1998-ban való elnökké választásáig divatozott. A lakáshelyzet sürgető megoldására új törvényt alkotott a támogatást megérdemlő menekültek részére, biztosítva egészségügyi, pihenési, iskoláztatási és munkához való jogaikat, emberhez méltó szálláshelyüket mindaddig, amíg a kormány építette bebútorozott új lakások elkészülnek. A központi minisztériumok és az állami vállalatok követve az elnöki példát használaton kívüli térségeiket szintén a családok rendelkezésére bocsátották.

Az áradások nagyságának hatására Chávez elhatározta, hogy megoldja a lakáshiány problémáját, ami a legfőbb társadalmi igazságtalanság okozója volt Latin-Amerika egyik legvárosiasabb országában. Városokban élt lakosságának 93%-a, ám Caracasban a több mint három milliós népesség mintegy kétharmada a várost körülvevő dombokon, a maguk építette szükséglakásokban tengődött. Caracas kiépített részének egyharmada ez. A gazdagok ezzel szemben a város többi részét foglalják el a létező legjobb szolgáltatásokkal, a völgyben levő közterekkel, vagy a keleti rész fasoraival beültetett vidékein.

Ez a magyarázata annak, hogy az elnöki kezdeményezés, amely támogatásra méltóvá tette a menekülteket, reményt adott a maguk építette szegénynegyedek lakóinak, hogy jobb lakásviszonyok között élhessenek. A következő kihívás az ellátás biztosítása volt. Venezuelában, akárcsak másutt Latin-Amerikában, a szegény néprétegek lakásai önmaguk építette lakások. Hogy az állami politika új irányvonalát világossá tegye, Chávez televíziós tanácskozások sorozatát indította el az egész országban Lakossági Mozgalom névvel. Egymás nyakán élő bérlők, hivatalnokok, az ingatlanügynökségek spekulációi miatt elhagyott épületeket elfoglalók és a Pionírok Táborhelyei, akárcsak ez, amelyben Chacaóban tartózkodtunk, egyaránt megszólaltak a televíziós sorozatban. A Pionírok Táborhelye mozgalom képviselői a város demokratikusabbá tételét javasolták egy olyan stratégiai fejlesztés révén, ami a népi önigazgatás és a kormány pénzügyi, jogi és műszaki politikája közti összhangot keresve azt tűzte ki céljául, hogy a legjobb infrastruktúrával ellátott vidékeken városiasítható körülményekre alkalmas földeket vegyen birtokba.

2011 januárjában Chávez elnök kezdeményezte az elfoglalandó területekről és a lakásviszonyokról szóló törvény megalkotását. Az ország lakásviszonyai drámájának végleges megoldása céljából Chávez arra biztatta a szegényrétegek szervezeteit, hogy keressenek olyan városi térségeket, amelyek kifejezetten alkalmasak népi lakások építésére.

Az elfoglalandó területek feltérképezésére már nagyon jól működő szervezetekkel rendelkezett. A Chávez kormány 2002-től folyamatosan kiépítette a Városi Földek Bizottsága nevű intézményt, hogy rendezze a szegénynegyedek családjainak maguk építette letelepedési helyzetét. Feladata a lakhatási szükségletek, közszolgáltatások számbavételének felgyorsítása volt, a maguk építette szállások kerületeinek meghatározása, olyan okmány elfogadása, amelyben az ott lakók határozták meg a harmonikus együttélés szabályait. Ebben a munkában elsősorban az asszonyok vettek részt, akárcsak a Városnegyeden Belüli Misszió elnevezésű mozgalom egészségügyi közösségi tanácsaiban, ez a mozgalom a kubai orvosok bevonásával működött, vagy a közösségi konyhákban, ahol ennivalót készítettek a legmélyebb szegénységben élők számára. Ugyanígy többnyire asszonyok irányították az energia és vízszolgáltatás technikai munkálatait, ellenőrizték az ott lakók aktív közreműködésével ezeknek az alapvető szolgáltatásoknak a működését. A kormány szociális biztonságot meghatározó misszióinak nagy részét úgyszintén asszonyok hangolták össze a helyi szükségletekkel, ez történt az alapvető élelmiszereket kedvezményes áron forgalmazó Mercal vagy PDVAL esetében is, az utóbbi az elektromos háztartási készülékek olcsó áron való beszerzését is lehetővé tette. Ezek a tanácsok 2005 körül a Közösségi Tanácsokban egyesültek, szervezeteik egyre hatékonyabb tevékenysége a kormányt 2006-ban új törvény elfogadására ösztönözte, működésüket szabályozták és széles körben népszerűsítették őket. Az új intézkedésekkel a népi szervezetek zöme a közösségi tanácsokkal egyesülve kommunákká alakult, ezek azután közösségi városokat hoztak létre. Ezt a folyamatot erősítendő Chávez 2008-ban létrehozta az Április 13-a nevű mozgalmat, abból a célból, hogy a kommunák két kiegészítő feladatot is ellássanak. Egyrészt vessenek véget a szegénységnek új típusú termelés, a közösségi önellátás révén. Másrészt teremtsék meg a közösségi demokrácia új politikai modelljét. A kormány ösztönözte a Társadalmi Hadműveleti Termek létrehozását, ahol a földkérdéssel foglalkozó bizottságok alapvető feladatokat végeztek el, megoldást keresve a lakásviszonyokra, az ott élők teljes bevonásával.

Chacaóban 2009-ben hozták létre a Hadműveleti Termeket a maguk építette városnegyedek lakói, azonnal szocialista jelleggel, Népi Győzelem névvel. Mindezzel annak a heves harcnak is tisztelegtek, amellyel igyekeztek megakadályozni, hogy Leopoldo López, a chavista kormány ellenzékének egyik vezető politikusa tönkretegye a városi piacot, ahol gyűléseiket tartották.

A bolivári kormánnyal közösséget vállaló városi kereskedők ott állították ki áruikat. Tevékenységük a helyi kereskedelmi szokásoktól igencsak eltérő volt, nem kávéfélék sorakoztak ott, parkoló se volt, se egyéb, a zártkörű piacokra, mint az őt körülvevő Lidóra, Sambira, San Ignacióra jellemző árucikkek. Vagy mint a szomszédos, újonnan létesített piac kínálata. Mercedes, aki ott árusított, elmagyarázta nekem működését.

– Aki árusítani megy a piacra, eladja dolgait, aztán hazamegy. Mi nem ezt tettük. Az árusítás után ott maradtunk, gyűléseket tartottunk.

A Hadműveleti Terem üléseire, a földügyekkel és az egészségüggyel foglalkozó bizottságok, a bérlők hálózata, a motorizált erők tanácskozásaira a piacon került sor. Itt tárgyaltak a város közösségi tanácsai is, mindössze négy volt akkor.

– Egyedül ők ismerték fel a küldött támogatások jelentőségét – folytatta Mercedes –, rendelkeztek belső demokráciával. Volt egy új is köztük, a Pajarito. Sose volt közösségi tanács ott, és ma már van. Élni kezd a Hadműveleti Terem is.

Azonkívül ott szerveződtek a Pionírok Táborhelyeinek ülései is.

A Pionírok mozgalma – mondta nekem – lehetőséget teremtett a lakással nem rendelkezők részére, hogy részt vehessenek ezeken a gyűléseken, valamint egyéb társadalmi harcokban.

Mercedes magyarázata szerint két párhuzamos szervezeti forma létezett, melyekben a chacaói szegénynegyedek lakói folyamatosan véleményt nyilvánítottak a piacon. Egyrészt a népi szervezet, autonóm formáival, amely a pionírokhoz hasonlóan már jó ideje szocialista közösség létrehozásával foglalkozott. Másrészt a forradalmi kormány terveit a helyi elképzelésekkel egyeztető szervezetek, amelyek részt vettek a társadalmi Hadműveleti Terem ülésein.

A város körüli dombokon lakók harca Chacaóban sértette a hatalmas ingatlanügyi érdekek képviselőit. Az ország nagy kapitalistái számára a városi terület kizsákmányolása gazdagságuk egyik legfőbb forrása volt. Valahányszor Chávez ingatlan érdekeket érintett, agresszív kampányokba kezdtek a kapitalista tulajdonban levő tájékoztatási eszközök „a területek tömeges elfoglalására történt bujtogatás” propagandájával. De az olyanok számára, mint Ali, aki lakatosként dolgozott a bucarali szegénynegyedben, ezek a kritikák az ellenzék jellegzetes cinizmusát tükrözték. A liberális demokrácia jelszavát lobogtatva a területi megosztottság ösvényén vezették az országot, ennek tükörképe volt Caracas társadalom-földrajza is.

– A kapitalizmus a „demokráciának” nevezett negyven év alatt beözönlésre biztatott. Ehhez kétség nem fér. Az egyszerű nép, amelyet Caracas völgye körül látsz, olyanok, mintha egy éjjel születtek volna, belőlük áll az egész szegénynegyed. A demokrácia negyven évének inváziói voltak ezek. De erről senki nem mond semmit. Az ellenzék előző kormányai sem. A szocialistákkal szemben álló kormányok nem érintik ezt a témát. Pedig invázió eredménye ez. Mert úgy gondolták „menjenek csak a dombokra, de hagyják nyugton a völgyet. A völgy a miénk, a kapitalistáké.” Így rendezték el a dolgokat mind ez ideig.

Alival a városrész maguk építette negyedeinek lakói egyetértettek a városi szállásviszonyokat fejtegetve.

Jacqueline, egy kozmetikus, aki otthonában fogadja klienseit, elmondta, miközben a konyhában kukoricalepényt készített, mit látott, amikor San Antonio de Táchirából Bucaralba érkezett.

– Igen, Bucaralban sokan éveken át bérlőként élnek. És sok ott született tulajdonos igen nagy családdal apró kis házban él. Ennek az asszonyságnak, például, már nyolc fia van…

– Bérlőként élnek – erősítette meg Roxana, egy fiatal anya, aki az apjától örökségképpen kapott boltot igazgatta, abból éltek, miközben a férje szervezeti ügyekkel foglalkozott.

– Már felnőttek – folytatta Jacqueline. – Némelyiknek már asszonya is van. De itt laknak egy kis házban, mintha gyufásdobozban élnének. Kicsi konyha, felette kis szoba, ott alszanak mindnyájan. Csak egy függöny választja el őket.

Azután rátért a saját lakáshelyzetére.

– Nekem nincs itt lakásom. Családom sincs itt. Az én családom a fiaim.

– És a férjed? – kérdezte Solís, aki nemrég költözött férjével és két gyerekével Bucaralba.

– Nincs férjem! – hangzott a kimért válasz. – Egyedül álló nő vagyok…

Jacqueline a magányos vagy elvált anyák, vagy háziasszonyok széles csoportjához tartozott, akik magukra vállalták a legkellemetlenebb munkákat a táborhelyen. Ők alkották azt a lakókból álló nagy csoportot, amelyet a Hadműveleti Terem meg tudott mozgatni válaszképpen a kormány 2011. januári felhívására. Tudták, hogy körülbelül 50 olyan terület létezik a kerületben, amely alkalmas lakások építésére. Azt is észrevették, hogy amikor Chávez a városiasítható területek számbavételére buzdított, a kerület hivatalnokai a kihasználatlan területeken álcázásul városi társaságok számára buszmegállókat, tömegközlekedési megálló helyeket létesítettek. Azonnal odaindultak, leleplezték, miről van szó, megjelölték ezeket a területeket, kimutatták, határuk meddig terjed, tulajdonosaik meddig tarthatnak rájuk igényt. Vizsgálódásuk eredményét a demokrácia napjának ünnepén, január 23-án készültek nyilvánosságra hozni.

A demarkációs vonalak kijelölése aprólékos munka volt, legalábbis Magali, Rosita és Yoselin szerint.

– Kenyeret, ivóvizet vittam magammal – emlékezett Rosita. – Alapos felszereléssel vágtunk neki. Sonkacsomagot, sajtot, tonhalat, kekszet vittünk, tisztítószereket is.

– Mert sok olyan terület is volt, amely hegyre vezetett – vetette közbe Magali.

– A terület megtisztításához szükséges eszközökről sem feledkeztünk meg – emelte ki Yoselin.

– Igen, lapátokat is vittünk – mondta Magali.

Rosita elmagyarázta, hogy a rendőrjárőr, amellyel először szembetalálták magukat, rádióján azt közölte, hogy „igencsak fel vannak fegyverkezve”, mert nádvágókések is voltak náluk.

– A nádvágókések a terület megtisztítására kellettek – mondta Magali.

– Rendezettebbé, kényelmesebbé tenni. Volt, aki sátrat is hozott – egészítette ki Yoselin.

Hogy több idejük legyen, hajnalban keltek, és nagy csoportokban indultak el, mintha piknikezni mennének a közeli Wuaraira Repono városi parkba, Caracas tüdejébe. Bár korai útra kelésükkel „gyanúsakká” váltak.

– Amikor elindultunk, abban a hajnali órában, Altamira még üres volt – fűzte hozzá Magali. – Senki, senki, senki sehol… és az emberek azt kérdezték: hová mennek ezek?

Chacaóban, Altamira fényűző kertvárosában, a városrész szívében a kerület uralkodó pártjai biztonsági politikát folytattak, a rendőri testület igen komoly megerősítésével. Alapelvük a „Zéró Tolerancia” megelőző doktrinája volt, New York-i, Tel Aviv-i, tajpeji példa, a japán városoké. Munkájukat 21 magánkézben levő biztonsági társaságra alapozták, amelyek a kereskedelmi központokban, a vállalkozások székhelyein tevékenykedtek. Az izraeli „proaktív rendőri munka” mintájára a lakóhelyeken öregekből brigádokat szerveztek, hogy őrködjenek és jelentsék be azonnal a szabálytalan és gyanús dolgokat. Altamira utcáin a nagy létszámú csoportok lépteire sok szem figyelt.

Juan, egy 75 éves nagyapa a körzethatárok kijelölésének idejére élénken emlékezik. Szinte mindig az utcán tartózkodott, és az egyik pajaritói család nagyapának fogadta őt. A reggelire várakozva arra emlékezik, hogy valamennyien a jelre vártak, hogy hozzákezdhessenek a demarkációs vonalak kijelöléséhez.

– Január 22-e volt… Kritikus pillanat számunkra – mondta. – Egy zsákutcában gyülekeztünk, érted? Ott állt néhány kákán is csomót kereső ellenzéki… a szóvivő azt mondta nekünk: „A hazafiak, akik velünk tartanak, maradjanak itt.” A többiek mind elmentek. Mert csak bosszantani jöttek oda. Mi várakoztunk. „Legyen a telefon bekapcsolva, kettőkor egyszerre cselekszünk.” A francba! Világos. Azon az éjszakán nem aludtam. Egész éjjel az elfoglalandó terület dolga járt a fejemben. És pontosan kettőkor megérkezett az üzenet. Itt az idő! És a komám is azt mondta: „Itt az idő!” Amikor az ötödik sugárútra értünk, már jó páran voltak ott. Micsoda csődület. Nem, egyetlen tömeg, az üzenetre várva. Egy másik helyről is érkezett egy másik üzenet. Itt vagyunk, honfitársak!

A körzetek kijelölésében mintegy ezren vettek részt, főleg asszonyok, érett korúak, mások gyerekekkel, nagyapák is, mint Juan. A kerület 17 területét foglalták el egyidejűleg. A körzetek nagy kiterjedése és a tömeg jelenléte miatt a polgármester parancsot adott a „zéró tolerancia” szellemében, több mint 1500 rendőrt mozgósítva.

Juan folytatta elbeszélését. – És hétkor, testvérem, ránk szabadult a rendőrbanda! A francba!

– Gumibotokkal, megvadultan – folytatta Jacqueline.

– Gumibotokkal, tüzet okádva – emlékezett Juan.

– És ütlegelni kezdték az ott levőket – folytatta Jacqueline. – Én elgyávulok ilyenkor.

Rettenetes volt. Esquisnek estek, ütötték. A főbejáraton menekültünk, az asszonyság kinyitotta az ajtót. A nyomorult! A vén spicli. Ezért nem vettem tőle töltött lepényt.

Ez az asszony az elfoglalt területen bérelt lakást, tőle vásároltuk a töltött lepényt és a kávét. A rendőrök szerint azzal vádolta az érkezőket, hogy el akarták rabolni.

– Ehhez mit szólsz – gúnyolódott Juan. – Még hogy a Bucaralból és Pajaritóból jöttek rabolták volna el.

– Mi másik területet foglaltunk el – mondta Roxana.

– Igen, folytatta Jacqueline. – Egy másik területen voltunk, lezártuk az utcát. Délután ötig a rendőrök ütlegeinek, a könnygázbombáknak ellenállva…

– Alaposan elbánt velem egy rendőr. A kurvanyját! – csattant fel Juan felkelve a székről, hogy jobban be tudja mutatni, mi is történt.

– Mit csinálsz te itt, ebben a csürhében! – mondta a rendőr, és fellökött. Hanyatt estem. Könnygázt fújt a szemembe. Bal kezébe fogta a sisakját, hogy azzal ütlegeljen. Ránéztem a földről és azt mondtam neki: „Nem szégyelled magad, ütlegelsz egy öreget, aki nagyapád lehetne?” Akkor megtorpant. Ha nem, megjártam volna. Végül ott hagyott. Ott maradtam, nem hagyom cserben a többieket, a francba! De már könnygázt fújtak a szemembe. Semmit se láttam. Taszigáltak, de nem ijedtem meg. A Pajaritóból érkezők után mentünk. 11-ig ott voltam. A nagykapun mentünk be. Aztán felraktak nekem egy függőágyat, mert már nem bírtam másképp, hajnali két óra óta voltam már ott. Úgy vittek onnét haza később.

Juan tovább magyarázott a rendőrökről, ismerte őket, Pajaritóba jártak töltött lepényt vásárolni.

– Azután sose jöttek többé. Szétszóródtak a városnegyedben. Átkozottak! Elhordták magukat. Mások jöttek helyettük.

Számos történet maradt fenn az asszonyokról, akiket hajuknál fogva vonszoltak, életveszélyes sebesüléseket okozva nekik. Juant megdöbbentette, milyen elszántan szálltak szeme az asszonyok a rendőri brutalitással.

– Belevalók ezek a bucarali asszonyok. Én barbiknak hívom őket. A fenébe!

Megragadták az egyik rendőrt, aki a barátjával együtt járőrözött. Ezek a barbik! Megragadták a barátját, és odébb taszították. Hiába jött a járőr, odébb lökték azt a fickót. Nála volt a rádió. A francba! A szarjankó! A komámat csak azért tudták elvinni, mert a barbik nem voltak ott.

A „barbik” 1, 85 méternél magasabb, nagydarab asszonyok, akik ökölharcba kezdtek a rendőrökkel. Egyikük, Ilsa elbűvölte barátnőit elbeszéléseivel. Elmagyarázta nekem, hogy január 21-ének éjszakáján a chacaói rendőrség új tagjait avatta. Az avatás felkészítette a rendőröket a megtorló akciókra, melyekre kiképezték őket.

– Így történt – mondta Ilsa. – Ettől őrjöngtek annyira. Éjszakáztak, berúgtak, ünnepelték az előléptetésüket, és mi megdolgoztattuk őket. Mert elkeseredettek voltak, legszívesebben mindannyiunkat megöltek volna. A francba, mert aludtak, és dolgozni küldték őket.

Végül az elsősorban férfiakból álló rendőri állomány és a táborhely asszonyai közt a nyílt utcán valóságos ütközetre került sor.

– Hívott a férjem – mesélte nevetve Ilsa. – Azt kiabálta: „Vigyázz, mami!” És én: „Nyugalom, fiam, az otthonunkért verekszem.” „Vigyázz, mami!”, „nyugalom az otthonunkért verekszem, itt fogunk lakást kapni.” És azt is mondtam: „Nyugalom, maradjatok ott a gyerekekkel, nyugalom, nyugalom.” Állandóan hívott. „Énhozzám alig értek, én annál inkább hozzájuk.”

Szünet támadt a nevetgélés közben.

– Elöl ez játszódott le. Mindezt pár asszony végezte el. Mert leginkább asszonyok voltak ott, nem férfiak. Egyetlen banda… Tudod, mi történt? Azt mondtuk a férfiaknak, az enyémnek is, bizony azt: „Eridj innét, ne kiabálj, egy szót se. Nyugalom, mi megyünk előre, asszonyok. Mert ők a fiúkat hívták.”

– Igen, mert a férfiakra fájt a foguk, őket akarták móresra tanítani – nyomatékosította dolgot egy másik asszony.

– Ez nem sikerült nekik! Ronda helyzet volt – folytatta Ilsa. – De nem boldogultak velünk. Azt mondták: „Ezzel a bucarali népséggel nem bírunk, a kurvanyjukat ezeknek a bucaraliaknak! Mi pedig csak mentünk előre, mindig előre. Egy kislány az egyik rendőr nyakába csimpaszkodott: „Apámat ne, apámat ne!” A rendőr megragadta az apját, aki Pajaritóból jött, a kislány a rendőr nyakában, az pedig elhaló hangon: „Jaj, a kurvanyjukat!”, a kislány pedig: „Apámat ne, apámat ne!”

– Többször is hallottam ezt, „apámat ne!” – erősítette meg egy másik asszony, Elisabeth – Ki lehet ennek az apja? mondom, a rendőr pedig. „mi van itt?”

– És egy rendőrnő – folytatta Ilsa. – Egy vörös hajú azt mondogatta: „Elég már. Elég, maradjatok nyugton… Hagyjátok abba ti is! Ne verjétek úgy az embereket, mintha gyerekeitek lennének!”

Nevetgélve emlékeztek minderre, habár jól tudták, hogy a körzetek kijelölésekor a lakók tetemes része megsebesült, tizenhármukat letartóztatták a területek „megszállói” vádjával. Kötelesek voltak szabályszerűen megjelenni a hatóságok előtt, ami akadályozta részvételüket az újabb akciókban. De csak egyvalami érdekelte őket, és az akció végül is a brutális rendőri fellépés ellenére sikerrel fejeződött be.

– Mindnyájunkat kikergetett a rendőrség – erősítette meg Magali. – De mi egyvalamit akartunk, hogy az elnök megtudja, vannak használat nélküli területek Chacaóban. Vannak területek itt, Chacaóban, amelyek alkalmasak arra, hogy lakásokat építsenek rajtuk, és Chacao sok mindenben szükséget szenved. Ezért mentünk oda, megjelölni azokat a területeket, hogy az elnök szerezzen tudomást arról, neki itt is van népe. Hogy itt nemcsak nyomorult ellenzékiek élnek. Vannak itt chavisták, itt, a népi negyedekben, a szegénynegyedekben.

– Éppen olyan szükségleteink vannak, mint a többieknek – egészítette ki Rosita. Ezt Luz Marta is megerősítette.

– Itt, Chacaóban, ahol a nyomorult ellenzékiek voltak a hangadók, akik meghamisították az igazságot. Mindent álarc takart. De mi letéptük ezt az álarcot, és azt akarjuk, hogy most a kormány is tudomásul vegye, mi rejtőzött az álarc mögött.

Ez rejtőzött ebben a kerületben, Venezuela „első világában”. Mintha a forradalom érkezett volna el Chacaóba, ahol azelőtt az elitek számtalan államcsíny-kísérlettel próbálkoztak Chávez elnök ellen.

– Azután valaki azt híresztelte, hogy itt puccs volt Emilio Grateron polgármester ellen – magyarázta Ali, amikor vele beszélgettem. – Nem, ez nem puccs volt. Földfoglalás, demarkációs vonalak kijelölése aznap éjjel. Ezért bélyegeztek meg minket „megszállóknak”. Hogy tulajdonokat sajátítottunk el. Nem szálltunk meg semmilyen területet, csak megjelöltük az ugaron fekvő vidéket. Amelyek évek óta kihasználatlanul álltak. De a polgármesteri hivatal, a kapitalizmus kereskedelmi központokat tervezett oda a vagyonosok részére. Nem a nép számára. Ők így döntöttek. Mi viszont szocialista városokat akarunk. Szocialista városokat. A népnek joga van itt élni, Caracas központjában.

Nem volt könnyű a körzethatárok kijelölése, az elszenvedett sebesülések és a rájuk szórt vádak zűrzavart keltettek. Netán az elnök nem hívta fel a népi hatalom szerveit a lakáshelyzet rendezésére? És hol volt erre inkább szükség, mint Chacao kerületében? A maguk építette negyedek lakói és a rendőrök közti csata egészen délig tartott. A nemzetőrség, amely ígéretet tett, hogy közbelép, nem jelent meg. Kétség kívül a belügyminiszter, Tarek El Aissami rákényszerült, hogy nyilatkozatot tegyen közzé, amikor a közösségi tömegkommunikációs eszközökben megjelentek a népi mozgalmak segélykérő hangfelvételei. Keményen bírálta Chacao polgármesterének fellépését az ott lakók ellen. Ám elutasította amazok elsietett akcióját is.

– Nem kedvez népünk lakásépítési terveinek, mert az elnöki iránymutatás csupán a kihasználatlan földterületek, üresen álló fészerek vagy más hasonló építmények feltérképezését igényelte tökéletes együttműködést valósítva meg a bolivári kormány lépéseivel, megkezdeni a jelzett földterületek időleges elfoglalását.

Aissami nyilatkozatai politikailag cáfolták, hogy a lakók és a központi kormány közt bármiféle kapcsolat létezett volna. De a valódi probléma azt volt, hogy az erőszak nem csitult. Ráadásul az ott lakók emberi jogainak nyilvánvaló megsértése miatt a miniszter olyan nyilatkozatot nem tett, amely a nemzetőrséget kiküldte volna a gyalázatos cselekedetek megfékezése céljából. Sürgető volt a nemzetőrség jelenléte a lakók védelme szempontjából, akiket más tüntetők támadása is fenyegetett, akiket a chacaói polgármester odarendelt a városi rendőrség megerősítésére. Mindenesetre felhívta az ügyészség és a jogvédelem képviselőit, menjenek Chacaóba, hogy tisztázni lehessen a helyzetet.

A belügyminiszter nyilatkozatai után a magánkézben levő tájékoztatási eszközök hadjáratot kezdtek démonizálva, „megszállóknak” minősítve az ott lakókat. Ily módon csak gyarapodtak az erőszakos cselekedetek, ami délután Elías Jaue alelnököt és Nicolás Maduro külügyminisztert közbelépésre késztette. Mindketten elkísérték Aissamit, és a városi rendőrséget fasisztának bélyegezték. De akárcsak akkor, amikor Aissami kritikus mondata elhangzott, ezután se történt semmi az erőszak megfékezésére.

Juan Carlos, a Hadműveleti Terem egyik vezető szóvivője tárgyalt egy védőügyvéddel, hogy a helyszínen vizsgálja meg, hogyan kegyetlenkedtek velük.

– Hívtam, és elmondtam valamit a gazemberségekből. „Odamegyek” – mondta a védőügyvéd. „Rendben van, jöjjön, amikor csak kedve tartja”, mondtam neki. – A fickó elment a negyedik sugárútra, de előzőleg kikelt ellenem. Hogy mindent rosszul csináltunk. Azt feleltem neki: „Mi semmi rosszat nem csináltunk. Csak nyilvánosságra hoztunk már hat éve zajló ügyeket, amelyekre senki sem figyelt oda. Miféle viszálykodás ez? Mit csináltunk? Nem tettünk semmi rosszat!”

A sebesültek és néhány letartóztatott végül hazatért, ahol az ellenzékiekkel rokonszenvező szomszédok gúnyolódása fogadta őket.

– Hasznos volt ez a csatározás – emlékezett Luza Marina. Kiváló szónoki képességeivel és a folyamattal szembeszegülők elleni bátor fellépésével a táborhely vezetője lett.

A lakók tömeges részvételüket a demokrácia napján szüneteltették. De már elhangzott a velük való szolidaritási felhívás, sajtóértekezleten is hangot kapott a következő napon részleteket is nyilvánosságra hozva.

– Korán keltünk és felvettük a kapcsolatot az emberekkel – emlékezett Juan Carlos – Éjjel 11-ig fent voltunk. Egész nap, étel nélkül. A stratégián töprengtünk, hogy a polgármester nyilatkozatát semmissé tegyük. Eljött a Telesur tévécsatorna és az Aporrea internetes újság, ők segítettek nekünk. Végignézték az általunk kijelölt körzeteket, bemutatták és igazolták cselekedeteinket.

Mindez az elnök tudomására jutott. Addig senki se foglalkozott ezzel. Míg Chávez figyelmeztetően föl nem emelte a kezét védelmünkben.

Ez másnap délután történt, a Hadműveleti Terem gyűlésekor. Mind ez ideig a gyűlések délután 4 órakor kezdődtek, ami nehéz helyzetbe hozta azokat, akiknek sietve kellett munkájukból megérkezniük. Kétség kívül ezen a délutánon 200 embert is vártak oda. A szóvivők zavarban voltak, már azt is gondolták, hogy végzetes hiba volt megszervezni ezt az összejövetelt, ha senki se ad hitelt nekik. Mások azért szorongtak, mert életveszélybe sodorták barátaikat, a szomszédokat, sőt, a gyerekeket is. Sokaknak az is megfordult a fejében, hogy fölösleges annyit csatázni, inkább éljék csak a megszokott életüket, időnként Chávezra szavazva.

Minden veszélyben forgott. És akkor valaki besietett a gyűlésre, loholva, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert az elnök a Chacaóban történtekről beszél. Chávez a Halló elnök műsorban beszélt erről Guarico államból. Amit mondott, meghatározta a Hadműveleti Terem és a Pionírok Táborhelyének jövőjét.

– Chacaóban három nappal ezelőtt zűrzavar támadt – magyarázta Chávez. – Erre ezek a kákán is csomót keresők engem vádolnak. Igen, engem vádolnak. Egyvalamit felelek erre: tisztelni kell az embereket. Az ellenzékiek azt mondják, hogy a népnek akarnak segíteni. A chacaói polgármester, aki a népnek akar segíteni, és a párt, amelyhez ő tartozik – megvesznek azért, hogy Venezuelában hatalomra jussanak, majd ők rendbe teszik… „és mi vagyunk a nép”, meg a fene tudja, még mi. Szájukat tépve beszélnek a népről, de mit csinált a chacaói polgármester? Első dolga az volt, ahelyett, hogy az emberekkel beszélt volna, ahogyan mi tesszük, ha valamilyen baj van, azonnal invázióról vagy tudom is én, miről kezdett szónokolni. Tárgyalni kell először. De nem! Ő azonnal a rendőrséget küldte ki. Úgy bizony, minden párbeszéd nélkül! Ők, akik a párbeszédről fecsegnek és engem diktátorsággal vádolnak? Ők a valódi diktátorok! Ezt vegyük észbe!

A Hadműveleti Terem résztvevői rögtön megértették, hogy az elnök mellettük áll, irántuk mutat rokonszenvet, és lelkesedve hallgatták szavait.

– Azonnal rendőröket küldtek oda, gázzal, gumibottal az emberek ellen. A szegények ellen. Gyerekek, asszonyok voltak ott, mit számít? És show-t készítenek a televízióban, hogy ezek a „rongyosok”, ezek a „chavista hordák”! Hogy Chávez küldte őket!

Erről beszélve az önigazgatás jelentőségét fejtegette, amelynek útjába annyiféle ravasz akadályt állítottak, nehogy megoldja az országot megrengető válság problémáját.

– Nem én küldtem őket. De joguk van a lakáshoz, az emberhez méltó élethez! És ezt nem lehet rendőrök odaküldésével elintézni, polgármester úr, ott Chacaóban! Nézzük csak. Én azt mondom, felhívást intézek a belügyminiszterhez. Felhívást intézek a védelmi miniszterhez. Mert Chacao, Chacao területe épp annyira Venezuela része mint a caracasi Bolívar tér. Nem valamilyen független köztársaság. Megengedhetetlen, hogy ott megtámadják a népet. Legyen bármilyen ellenzéki a polgármester, politizáljon gyerekek, asszonyok ellen, védtelen nép ellen, ez megengedhetetlen. Ők azt mondják, hogy mi bűnös módon tiltakozást szervezünk. Hazugság. Az igazság az, hogy ők követnek el bűnöket. Televízióban támadnak a népre. A népre, a „rongyosokra”, az „engedetlenekre”, a „chavista hordákra”. Elítélik a népet, pedig a nép csupán annyit mond, erről van szó, hogy vannak elhagyott földek, miközben nekik nincs lakásuk, egy szakadékban élnek. Értitek? Ez a polgármester, aki Venezuelát akarja megmenteni? Soha többé nem térnek vissza ide. Soha többé!

Ezekre a szavakra olyan örömujjongás tört ki, hogy megremegtette Chacao öreg piacának építményeit. Mintha Chávez ott lett volna, velük együtt harcolva, szinte mágikus módon. Az ő mondanivalója az Egyesült Venezuelai Szocialista Párt (PSUV) kerületi képviselőinek vádként elhangzó nyilatkozataitól is nagyon különbözött. „Együtt nem működőknek” nevezte őket, akik a belügyminiszter nyilatkozatait a jelentős sajtóorgánumokban arra használták, hogy kést szögezzenek a Hadműveleti Teremnek, amelynek működésére már régóta irigykedtek. De Chávez nyilatkozataiban az is tükröződött, hogy bár a lakók érveit fogalmazta meg, miniszterei mégsem hallották meg tökéletesen az üzenetet. A felhívás ezért egyrészt az Egyesült Venezuelai Szocialista Párt kerületi vezetőinek szólt, a miniszterekre hivatkozva, hogy működjenek együtt a népi hatalom szerveivel a földterületek vizsgálatában, és hogy a minisztériumi hivatalnokok értékeljék, mely területek alkalmasak lakásépítésre, és melyek nem. Másrészt sürgette a megfelelő körzetek kijelölését, amit a Hadműveleti Terem lakói mind ez ideig saját akaratokból végeztek. Az együttműködés és az önigazgatás közti különbség kifejezetten politikai kérdés volt, tulajdonképpen homlokegyenest ellentétes modellről volt szó. Míg a miniszterek együttműködési irányelveket követtek, ami a negyedik köztársaság előző kormányai alatt a néphatalom kiiktatásával járt együtt, a Hadműveleti Terem, magáévá téve az ötödik köztársaság átalakításait, már olyan eszközöket alkalmazott, amelyek a kiépülő kommunák céljait vették figyelembe. A körzetkijelölések tehát a városi földbirtokosok és az ott lakók közti szembenálláson kívül nyilvánvalóvá tették a bolivári forradalom előőrse és utóvédje közti pozícionális eltéréseket is. Sürgető volt világosan megfogalmazni ezeket a pozíciókat, ami végül szükségessé tette Chávez elnök nyilatkozatát a lakók és a folyamat közösségi jellegének védelmében.

– Ha kritikai észrevételt kell tennem, először is türelmet kérek a néptől – fejezte be nyilatkozatát Chávez – Már készül a törvény. Ki fogok jelölni alapvető térségeket a lakások számára. És erre mindegyik kerületben sor kerülhet. Bármelyik államban, mert egyetlen Köztársaság ez. És én ennek az egyetlen Köztársaságnak vagyok az elnöke. Nem köztársaságok csoportocskája, nem, nem…! Ők ezt szeretnék. Ahol én elrendelem, és ez néhány napon belül megtörténik: a kijelölt övezetbe elküldöm a nemzetőrséget, a hadsereget, a néphatalom szervét. Majd meglátjuk, hogy ezek a kákán is csomót kereső ellenzékiek, akik a kerületi rendőrségeknek parancsolnak, szembe mernek-e szállni a szegényekkel, a családokkal, akik emberhez méltó életet akarnak élni!

Üzeneténél ékesszólóbb nem is létezhetett az akkori Venezuela számára. Az akció eredményeként megkapták a használaton kívüli földterületet, hol létrehozták a Pionírok Táborhelyét, Január 22-e névvel, a demarkációs vonalak kijelölését végző munka előtt tisztelegve. Itt kezdtek hozzá a lakásépítési terv első szakaszának megvalósításához. Ez 200 lakásból állt. 38 millió bolívaros (akkori átszámítás szerint 8 millió USA dollár) állami kölcsön könnyítette meg a vállalkozást, amelynek kifizetését a Venezuela Nagy Lakásépítési Missziója nevű mozgalom biztosította. Az első 200 lakás felépítése után további kölcsönt kérhettek újabb 200 lakás építéséhez, majd a kormány által tervezett időn belüli befejezés után újabb kölcsönöket a harmadik szakasz számára. Amikor 2011 közepén erre az időszakra visszaemlékeztek, már a földterület alkalmassá tételének jelentős része gyakorlatilag kezdetét vette. De szembetalálták magukat a Corpoelec vállalat főnökeinek nemtörődömségével, akik mindvégig megtagadták, hogy az ott felhalmozott salak elszállítására terveket dolgozzanak ki. Ennek a nemtörődömségnek okait vizsgálva azokkal a részletekkel kell foglalkoznunk, amelyek a további harcot térképezik fel, hogyan kezdtek hozzá új szocialista közösségük létrehozásához.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Béke (1871)

MŰHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

Kommunizmus vagy szellemi termelési mód?

A kapitalizmus meghaladható

A Kapitány-házaspár legújabb, nemrégiben megjelent művének (Kapitány Á.–Kapitány G. 2013) alapgondolatait az alábbiakban foglalnám össze.

1. A mai világot, jóllehet számos elméletíró azt hirdeti, hogy már nem lehet „kapitalizmusnak” nevezni, igenis a kapitalista világrendszer uralma jellemzi.

2. Ez azonban, ugyanúgy, miként minden korábbi társadalmi forma, szükségképpen meghaladottá válik az emberiség történelmi fejlődése során,

3. s napjainkra jellemző vonásai már olyan súlyos rendszerválság tüneteit mutatják, amelyek kétségtelenné teszik: immáron szükségessé vált, hogy egy új, a kapitalizmus korlátjait meghaladni képes társadalmi forma lépjen helyére.

4. Megalapozott feltételezésnek mondható, hogy ebben a kapitalizmus utáni korszakban a társadalom tagjai között nem lesznek osztálykülönbségek,

5. annál is kevésbé, minthogy mindenki szellemi munkát fog végezni,

6. s ezért e társadalmi formát legtalálóbb megjelöléssel „szellemi termelési mód”-nak lehet nevezni.

Mielőtt bármilyen részletkérdést érintenék, a leghatározottabb formában le kell szögeznem, hogy a fenti tézisekkel – a legutolsó, a hatodik kivételével – maradéktalanul egyetértek. S nemcsak egyetértek, hanem hangsúlyozandónak látom, hogy mai közállapotaink mellett e tézisek kifejtését rendkívülien bátor, tiszteletet és elismerést érdemlő tudományos tettnek tartom. Ugyanúgy, miként első ismertetői, Szigeti Péter (2013) és Tütő László (2013), s eltérően Gondi József (2002) véleményével, aki koncepciójuk korábbi, tanulmányban kifejtett változatát mereven elutasította. Ám éppen azért, mert ilyen társadalomelméleti teljesítmény, rangja következtében jogos igényt tarthat arra, hogy komolyan veendő vitaalapnak tekintsük. Részletkérdésekbe menően elemezzük, világosan megmondjuk, mikor és miért nem látjuk gondolatmeneteit elfogadhatóknak, hol látjuk úgy, hogy téves feltevésekre épülnek vagy logikai hibákban szenvednek.

A termelés fogalma

A termelés és a termelési mód fogalma azonos?
Ha – mint jeleztem – a kapitalizmust követő társadalmi forma „szellemi termelési mód”-ként való megjelölését nem látom elfogadhatónak, ennek oka a következő. A „termelési mód” fogalmát a szerzők Marx okfejtéseire akarják építeni, mondván: „Hogy pontosan mit ért Marx a »termelési mód« fogalmán, azt elsősorban A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (azaz a közhasználatú német címkezdettel: a »Grundrisse«) alábbi mondataiból lehet értelmezni. Először is:

»Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről – társadalmi egyének termeléséről – van szó. [...] minden termelési korszaknak vannak bizonyos közös ismertetőjegyei, közös meghatározásai [...] Ebből némely dolog valamennyi korszaké; más dolog egynéhányé közösen. [Bizonyos] meghatározások közösek a legmodernebb korszakban és a legrégibben.«” (Marx, 1984, MEM 46/I. pp. 12-13).

A másik ilyen, a szerzők által a termelési mód meghatározásaként idézett mondat: „»Minden társadalmi formában egy meghatározott termelés az, amely kijelöli valamennyi többi termelésnek – és amelynek viszonyai ennélfogva kijelölik valamennyi többi viszonynak – a rangját és befolyását.« (Marx, 1984, MEM, 46/I. 32. p.)

Ez a »termelési mód« meghatározásának lényege.” (17. o.)

Az uralkodó termelési ágakról szóló Marx-idézethez Kapitányék ezt az értelmezést fűzik: „A »termelés« a marxi értelmezésben nem csupán az anyagi javakat, szellemi konstruktumokat, intézményeket és magukat az embereket létrehozó tevékenységet és annak sajátos fajtáját jelenti, hanem elválaszthatatlan a tulajdonviszonyoktól is: ebben a felfogásban nincs értelme a tulajdonviszonyoktól elszakítva beszélni a tevékenységekről” (18. o.). Ehhez a megállapításukhoz az 51. oldal 4. jegyzete csatlakozik: „Ezért is tekinti különböző termelési módoknak Marx a nagy közmunkákra (elsősorban az öntözéses földművelésre) épített adóbirodalmak termelését, a kisparcellás magángazdaságokra épített antik polisz világát és a nagy magánföldbirtokok által dominált feudális gazdaságot, annak ellenére, hogy – például a kapitalizmussal ellentétben – mindegyikben a földművelés a domináns termelési ág: a termelés egészen más módja alakul ugyanis ki ezekben a különböző társadalmi formációkban, összefüggésben a tulajdonviszonyokkal és az egyéb viszonyokkal, amelyek a földet megművelő, illetve tulajdonló, a föld használatáról rendelkező embereket összekötik.”

A szerzők e gondolatmenetével szemben a következő ellenvetéseim lennének.

1. Kezdő mondatukkal ellentétben a fenti idézetek nemhogy Marx „termelési mód” meghatározását nem nyújtják, de még csak szó sem esik bennük semmi ilyesmiről. Marx itt kizárólag a termelésről magáról ír, s még erről se meghatározás-jelleggel, hanem ennek csupán két jellegzetességéről. Egyrészt arról, hogy a termelést amellett, hogy koronként változó sajátosságai vannak, általános vonások is jellemzik (ami magától értetődő), másrészt pedig arról, hogy a különböző termelési ágak közül az egyik minden korban uralkodó helyzetet foglal el.

2. A fordított eljárást alkalmazzák a 18. oldal okfejtésében és a hozzá fűzött jegyzetben, ahol is Marx termelési mód fogalmának általuk nyújtott értelmezését Marxnak a termelésről írt gondolataival támasztják alá.

3. Ebből az következnék, hogy szerintük Marxnál a termelés és termelési mód ugyanazt jelenti. Ezt a következtetést Kapitányék nyílt megfogalmazással nem vonták le, Tőkei Ferenc (1968: 8. ) viszont igen, amikor azonos értelmű kifejezésekként helyezte egymás mellé „a termelés vagy termelési mód”-ot, mondván, hogy Marx szerint „a társadalom alapzata, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, a termelés vagy termelési mód: ez maga a termelési viszonyok összessége, amely a társadalmi termelőerők meghatározott fejlődési fokának felel meg”. ¹

A termelési folyamat része a fogyasztás?
A 17. oldalon olvasható Marx-értelmezésben, Kapitányék azt írják, hogy a termelés „anyagi javak, szellemi konstruktumok” létrehozása. Ellenvetéseim:

1. Marxnál ebben az idézetben szó sincs arról, hogy a termelés anyagi javak mellett „szellemi konstruktumok” (értsd: szellemi javak) létrehozását is jelentené. S ha megnézzük Marxnak azt az írását, ahonnan a szerzők idézetüket vették, annak legelső mondata dőlt betűkkel kiemelve éppenséggel azt hangsúlyozza: „vizsgálatunk tárgya mindenekelőtt az anyagi termelés” (az általam használt kiadásban K. Marx–F. Engels 1972: I. 11.).

2. Rájöhettek volna erre a szerzők is, hiszen könyvük 51-52. oldalán, a 9. jegyzetben helyeslően idézik Marx azon megállapítását, mely szerint „a termelés közvetlenül fogyasztás is”, „a fogyasztás viszi csak végbe a termelés aktusát, azáltal, hogy a terméket, mint terméket bevégzi, azáltal, hogy feloldja, önálló dologi formáját felemészti”. Másfelől viszont, miként művük 80. oldalán Kapitányék félkövér betűkkel kiemelve állítják, „a szellemi termék különleges termék: a használatban nem fogy el, hanem még szaporodik is”. Ebből három következtetést lehet levonni.

a) ha minden termelés közvetlenül fogyasztás is, a szellemi termékeket pedig nem lehet elfogyasztani, akkor a szellemi tevékenység nem termelés, szellemi termelés nincsen;

b) vagy pedig Marx megállapítása csak az anyagi termelésre vonatkozik, a szellemire nem, tehát általánosító megfogalmazása megtévesztő;

c) vagy pedig Marx e megállapítása az anyagi termelésre sem vonatkoztatható: téves.

3. Számomra meglehetősen nyilvánvaló, hogy a legutóbbi következtetés a helyes. Azokat a kézirat-töredékeket ugyanis, amelyeket a moszkvai Marx–Engels–Lenin Intézet 1939–41-ben az általa adott A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel kiadott, Marx maga sem befejezni, sem megjelentetni nem akarta, mondván, hogy bizonyítatlan feltevéseket tartalmaznak, s kiadásuk csak zavart okozna. Neki volt igaza, hiszen e nyersfogalmazványban fennmarad töredékek megállapításainak szentesítése már korábban is, miként Kapitányék könyvében is, vakvágányra vezette a kutatókat. Pedig Lukács György (1965: I. 515-516; vö. még uő 1976: I. 172-175; II. 38-40.) már rég korrigálta ezt a tévedést, rámutatva, hogy a társadalmi gyakorlatban „egy még meg nem vásárolt szerszám éppúgy szerszám, mint az, amelyet már használnak”, pusztán attól a lehetőségtől, hogy szerszámként működtethető (vö. még Szerdahelyi I. 2012a: 106-107.).

Hogy a könyv szerzői e ponton nem követték Lukácsot, annál sajátosabb, hiszen más vonatkozásban, a termelő és nem-termelő munka elkülönítése miatt ők is elutasítják Marx termelés-elgondolását, mondván, hogy „ez a definíció egyre kevésbé alkalmas a termelés mibenlétének megragadására” (361. o.). A fogyasztást is termelésnek minősítő elgondolásán egyébként főművében már Marx (1974: III. 785-786.) is nyilvánvalóan túllépett, hiszen itt a kommunista társadalomról, mint „a szabadság birodalmáról” alkotott elképzelésében a legdöntőbb mozzanat az, hogy ez a társadalom majd „a dolog természeténél fogva kívül esik az anyagi termelés szféráján”. Ha Marx fenntartotta volna eredeti tételét, ebből az következett volna, hogy szerinte a kommunizmusban az emberek anyagi javakat már fogyasztani sem fognak, amire aligha gondolhatott.

A szolgáltatás is egyfajta termelés?
A szerzők által nyújtott termelésfogalom hiányosságának látom azt is, hogy nem tisztázták a termelés és a szolgáltatás fogalma közötti különbséget. Egy helyütt azt írják, léteznek „személyi szolgáltatások”, amelyek „sokáig vagy kívül álltak a szűkebb értelemben vett termelésen, vagy – mint egyes szellemi tevékenységek – részhozzájárulást jelentettek ahhoz” (20. o.), másutt a „szolgáltatástermelés” (23. o.) kifejezést használják, de sehol nem nyújtanak magyarázatot arra, mi az értelme mindennek. E hiányosság pedig annál feltűnőbb, hiszen – jóllehet a szerzők figyelmét ez elkerülte – a mai világban a (nyersanyagok előállításától a félkész termékeken át a végtermékekig tartó munkafolyamat értelmében felfogott) termelés immáron csak a foglalkoztatottak egyharmadának nyújt munkát, s a (minden ezen kívüli, ellenérték fejében végzett munka gyűjtőfogalmaként felfogott) szolgáltatásban kétszer annyi munkavállaló dolgozik. Kár, hogy Kapitányék, akik igencsak terjedelmes elemzéseket szenteltek az olyan elméleteknek, melyek szerint a mai kapitalizmus „posztindusztriális”, „posztmodern” vagy „rizikótársadalom” stb., az ezeknél lényegesebb „szolgáltató társadalom” kérdéseit figyelmen kívül hagyták (vö. Szerdahelyi I. 2012.b).

Annál is inkább, minthogy – biztos vagyok benne, hogy szándékaiktól eltérően – így a „szolgáltatástermelés” műszavával a neoliberális piaci fundamentalizmus fából vaskarikájának csapdájába estek. Ha egyébként a termelés és szolgáltatás e megkülönböztetését a szellemi munkára is vonatkoztatjuk (vö. uo. 92-93.), könnyen választ találhatunk arra az alább tárgyalt ellentmondásra is, amely Kapitányék „szellemi termelés” fogalmában mutatkozik.

A társadalom fenntartása a maga egészében termelés?
A 17. oldalon Kapitányék azt állítják, hogy a termelés amellett, hogy anyagi és szellemi javak létrehozása, „maguknak az embereknek és intézményesült viszonyaiknak újratermelése, azaz létük céltudatos és rendszeres-ismétlődő tevékenységek általi fenntartása” is, aminthogy később, a szellemi termelés kapcsán is visszacseng ez a tétel, mondván, hogy a termelés magában foglalja a „munka mindazon formáit, amelyek részt vesznek a társadalomnak a mindenkori uralkodó termelési mód által integrált önújratermelésében” (45. o.).

Azt Tütő László ( 2013: 147. ) is érzékeli, hogy itt a termelés (hozzátenném: és a munka) kategóriának „általánosabb, kiterjesztettebb használata” jelentkezik – amely, mint látható, a gyermekek nemzését és felnevelését is ide sorolja –, de nem mondja ki, amit én annál nyomatékosabban hangsúlyoznék, hogy az anyagi vagy szellemi végtermékek előállításának értelmében felfogott termelésfogalommal összemosódva, anélkül, hogy világosan megmondanák: itt egy merőben más fogalomról van szó. Tütő e kiterjesztett fogalom melletti érvként ugyanott megemlíti, hogy „Egy klasszikusnak számító példa szerint »a bűnöző bűntettet termel«”. Nos, e példaként említett szöveg Marxtól származik, és teljes szövegében így hangzik: „A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem büntetőjogot is, és ezáltal professzort is, aki előadásokat tart a büntetőjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a professzor az előadásait mint »árut« az általános piacra dobja.” A bűnöző továbbá „nemcsak büntetőjogi kézikönyveket termel, nemcsak büntető törvénykönyveket és ezzel büntető-törvényhozókat, hanem művészetet is, szépirodalmat, regényeket, sőt tragédiákat, ahogy ezt nemcsak Müllner »Bűn«-je és Schiller »Haramiák«-ja, hanem még az »Oidipusz« és a »III. Richárd« is bizonyítja” (K. Marx–F. Engels 1976: I. 152-153.).

Azt hiszem, ehhez nem kell kommentárt fűznöm, s Kapitányék művének kritikai elemzése számára elegendő, ha a fentiekkel valószínűsíthettem, hogy az ő termelés-fogalmuk túlságosan elmosódott ahhoz, hogy használható legyen. Azt már csak jelzésszerűen említem meg, hogy szerintem a szó pontos értelmében felfogott termelésnek mint munkafolyamatnak éppenséggel semmi köze a tulajdon- és elosztási viszonyokhoz, azon túl, hogy az anyagi termelésen belül – de csak itt – a megtermelt javak mennyisége megszabja az elosztható javak kereteit (vö. Szerdahelyi I. 2012a: 109. ). ²

Termelési mód vagy társadalmi forma?

A termelési mód fogalma
Az eddigiekből az is kiderülhetett, hogy a termelés és a termelési mód fogalmának összemosódottsága miatt az utóbbi a szerzők okfejtéseiben eleve igen bizonytalan körvonalú, ám fokozódik e homály azokon a helyeken, ahol a termelési módra összpontosított elemzéseket nyújtanak. „A »termelési módnak«, mint a történelmi nagy korszakok lényegét megragadni próbáló kategóriának – írják egy helyütt – van persze egy némiképp szinonim elnevezése a marxi megalapozású elemzésekben: a »társadalmi formáció«. A feudalizmust, kapitalizmust stb. nemcsak termelési módnak, hanem »társadalmi formációnak« is szokták nevezni: ez a kategória egyfelől kevésbé ragadja meg az egyes korszakok konkrét specifikumát, lényegében semmitmondó; ugyanakkor kevésbé hordja magában az ökonomista redukció veszélyét.” (352-353. o.). Jómagam nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni, hogy a „társadalmi formáció” – vagy egyszerűbben: „társadalmi forma” – elnevezés ennyire semmitmondó, de arra mindenképp felhívnám a figyelmet, hogy a „termelési mód” nemcsak az ökonomista redukció veszélyét hordja magában, hanem – miként korábban (11-12. o.) erre maguk a szerzők rámutattak – bizonytalan, ellentmondásos és vitatott is.

Hogy mennyire ellentmondásos, erre a szerzők önellentmondásai is nyilvánvaló példát mutatnak. Egy helyütt azt írják, „a »termelési mód«” maga „a »rendszeregész«” „amelyben a kulcsszerepet a termelés alapviszonyai játsszák” (15. o. 4. jegyzetben). Ezzel vág egybe a szerzőknek azon meghatározása is, ahol az olvasható, hogy „A »termelési mód« kategória […] a három-négy történelmi nagykorszakot illeti meg”. Az ezt követő alfejezet első bekezdéséből megtudhatjuk, hogy ezek a „termelési mód” nagykorszakok az ázsiai termelési mód, az antikvitás, a feudalizmus és a kapitalizmus –, „amelyeket egymástól markánsan eltérő (de fennállásuk alatt önmagukon belül lényegében ugyanazon alapokon nyugvó) tulajdonviszonyaikkal és egymástól eltérő (de fennállásuk alatt lényegében ugyanazon termelésfajta-dominanciával jellemezhető) termelési rendszerükkel lehet definiálni” (21. o. ). Elnézést kell kérnem, de nem hallgathatom el, hogy – függetlenül a szerzők szándékaitól – ennek a felfogásnak a forrása Sztálin (1953: 657-658.) volt, nála szerepel az, hogy a termelési mód a termelőerők és a termelési viszonyok (ez a termelési folyamatokban szerepet játszó tulajdonviszonyok megjelölése) „egységének megtestesülése az anyagi javak termelésének folyamatában”. Sztálin e tételét – noha már nevének megemlítése nélkül – a tankönyv-marxizmus is kanonizálta (vö. O. V. Kuusinen és mások 1960: 147.)

Másutt viszont Kapitányék azt írják, hogy „Az egyes társadalmi formációknak, »termelési módoknak« megvan a maguk kulturális rendszere, mindennapi kultúrája, s nem is lehet sajátos termelési módokról beszélni, csak abban az esetben, ha a mindennapi életet, az egész kultúrát átfogóan történik rendszerszintű változás. A kulturális antropológiai megközelítés ebben az esetben azt jelenti, hogy a kulturális paradigmák sajátosságainak megfigyelése és leírása adja (legalábbis az egyik) alapot az adott formáció megértéséhez.” (16. o. 12. jegyzetben). Ennek megfelelően pedig el is marasztalják Marxot, akinek szövegeiben nyilvánvalóan szerepelnek olyan kitételek is, amelyekben valóban ökonomizmusnak minősíthető túlzásokra ragadtatja magát, és rámutatnak, hogy „Max Weber hozzájárulása éppen azért lehetett jelentős a huszadik századi társadalomtudományban, mert kiemelte azt, hogy a társadalom különböző alrendszereinek önmozgása legalább annyira meghatározó egy korszak jellegének alakulásában (és így a tág értelemben vett termelési mód alakulásában is), mint a szűkebb értelemben vett termelésé. Ezért, ha termelési módról beszélünk, ennek jellegét meghatározó alapjaihoz kell sorolnunk (az alap–felépítmény viszony merev dichotómiáját felállító marxistákkal ellentétben) a társadalom legkülönfélébb alrendszereit is” (18. o. ).

Hogy a termelési módok „rendszeregészei” kielégítően „definiálhatók” a bennük uralkodó tulajdonviszonyokkal és termelési rendszereikkel, ezt nyilván cáfolja az a tétel, hogy e „rendszeregészek” alrendszerei „önmozgásra” képesek, s így ezek is alapvetően meghatározzák jellegüket. Ilyesformán pedig a „termelési mód” bizonytalan, ellentmondásos és vitatott fogalma, sajnos, Kapitányéknál is használhatatlan maradt. ³

A társadalmi formák elmélete
Mint láttuk, a szerzők a „termelési mód” fogalmával azonosnak tekintik a „társadalmi formációk”, azaz társadalmi formák fogalmát. Minthogy azonban számos gondolatmenetük azokat a problémákat is érinti, amelyeket „a társadalmi formák elmélete” – vagy „formációelmélet” – néven számontartott kutatási területhez tartoznak, a könnyebb áttekintés végett ezeket itt külön tárgyalom.

„Az eltérő termelési módok által meghatározott társadalmi formációk történelmi sorában – írják Kapitányék (11-12. o.) – a »kapitalizmus«, a »tőkés termelési mód« az utolsó (és legegyértelműbben definiált) formáció. Ezt (a marxista elemzésekben) megelőzi a feudalizmus vagy a »germán forma« – itt már bizonytalan a szóhasználat, mert nem teljesen egyértelmű, hogy mit tekintenek a termelési mód lényegének; még bizonytalanabb a korábbi korszakra vonatkozó terminológia, amelyet »antik formaként«, másutt »rabszolgatartó termelési módként« igyekeznek leírni, a közvetlen érintkezési viszonyokat, a törzsi-nemzetségi szerveződést meghaladó legkorábbi (sok marxista által vitatott, de többek között éppen a magyar Tőkei Ferenc által meggyőzően elkülönített) formáció, az »ázsiai termelési mód« elnevezése pedig még kevésbé operacionális fogalom, hiszen csak – egyébként pontatlan – földrajzi behatárolást tartalmaz, nem a termelés jellegére utal. Az elnevezések bizonytalansága ellenére az azért többé-kevésbé egyértelmű, hogy ezeket a történelmi nagykorszakokat valóban egymástól lényegileg különböző termelési (gazdasági, társadalmi) rendszerek jellemzik, leírásuk, specifikálásuk ebből a nézőpontból kiindulva is lehetséges, és […] sok más megközelítésnél termékenyebb.” Másutt (51. o. 4. jegyzet), mint már idéztem, az „ázsiai termelési mód”-ot „a nagy közmunkákra (elsősorban az öntözéses földművelésre) épített adóbirodalmak”-ként említik, az „antik formát” mint „a kisparcellás magángazdaságokra épített antik polisz világát” és a feudalizmust mint „nagy magánföldbirtokok által dominált feudális gazdaságot”.

Noha Kapitányék is jelzik, hogy e felosztással szemben fenntartásaik vannak, én úgy fogalmaznék, hogy ez ma már az Európa-centrikus szemlélet egyik legtorzabb, legtudománytalanabb csökevénye csupán. Az, hogy az ókori görög poliszok rövidéletű, jelentéktelen, zsákutcába vezető fejlődési oldalhajtását a világtörténelmi „nagykorszakok” olyan valóban globálisan uralkodó társadalmi formái mellé helyezi, amilyen a kapitalizmus, akár nevetséges melléfogásnak is mondható. A történettudomány mai eredményeinek fényében mindenkinek tudnia kell, aki veszi magának a fáradságot, hogy némiképp tájékozódjék ebben az ismeretkörben, hogy az európai társadalmak kezdetektől a 13. századig – a görög törpeállamokkal, római birodalommal, feudalizmussal együtt – a kulturális centrumoktól távoli, elmaradott régiók sorába tartoztak. Ezzel szemben Kína, amely e „formációelmélet” szerint megrekedt és évszázadokra megmerevedett volna az osztálytársadalom kialakulása előtti az „ázsiai termelési mód” elmaradottságában, valójában minden tekintetben a Föld legdinamikusabban fejlődő kulturális nagyhatalma volt. Az onnan átszivárgó – vagy „lesüllyedő” – kultúrjavak birtokába jutva indult el Európa a 13. századtól világhódító útjára, kontinensek őslakosságát kiirtva vagy rabszolgasorba taszítva. Gazdasági tekintetben pedig az európai társadalmak egészen a 18. század végéig, az ipari forradalom kezdetéig messze elmaradtak Kína és India mögött (vö. Szerdahelyi I. 2011.). Itt tehát nemcsak arról van szó, amire Wiener György (1994) már régen figyelmeztetett: „A 19. században […] a korai társadalmi formák elemzéséhez szükséges szaktudományos ismeretek sem álltak igazán rendelkezésre. Marx egyáltalán nem ismerte sem az »ázsiai« termelési mód, sem az antikvitás keletkezésének körülményeit, s így azokról a csírákról sem tudhatott, melyek az új társadalmi formák egyes sajátosságait először megjelenítették”, hanem arról is, hogy a „marxológiában” elmerült elméletírók egyszerűen figyelmen kívül hagyták a történelmi kutatások által feltárt tényeket. ⁴ Ezért pedig ha a világtörténelmi „nagykorszakok” feltérképezése terén előre akarunk lépni, kezdhetünk mindent elölről, a szaktörténészek munkáinak kicédulázásánál.

A szellemi termelés

A szellem fogalma
Lépjünk azonban tovább. Hogy a „szellemi termelésben” mit jelent a „szellemi”, ezt a szerzők Hegel „szellem” fogalmából látják levezetendőnek, mondván, hogy „Hegel – az egyén és a Nem közötti összeköttetés természetét körbejáró – »szellem«-fogalma […] alapvető a szellemi termelés mibenlétének és sajátosságainak megértésében”, mert „a »szellemi termelés« éppen az, amiben az egyén és a Nem közötti összeköttetés és kölcsönös meghatározottság a legadekvátabb formában megvalósul” (235. o.).

Erre a megállapításra nemigen lehet rábólintani, hiszen ha írok egy pocsék rossz lírai verselményt és azt az irodalmi klikkem által irányított folyóiratban közöltetem, ez a tevékenység minden tekintetben megfelel a szellemi termelés ismérveinek, ám aligha állítható, hogy köztem és az emberi nem ⁵ között így „adekvátabb” összeköttetés és „kölcsönös meghatározottság” létesülne, mint akkor, ha tisztességesen elvégzem utcaseprői vagy kukásemberi teendőimet. Ráadásul pedig szegény emberiség számára nem az a fontos, hogy tevékenységünk valamiféle homályos „adekvát” összeköttetésben–meghatározottságban legyen vele, hanem – miért ne lehetne ezt egyértelműen kimondani? – az, hogy fejlődési érdekeit minél nagyobb mértékben szolgálja.

Kapitányék Hegel-elemzését itt végképp nem tárgyalhatom részletesebben, de azt mindenképp jeleznem kell, hogy számomra sokkal meggyőzőbb Rozsnyai Ervin (2010) nagy művének következtetése, miszerint Hegelnél „az egész világfolyamat a »világszellem« (az istenség) önfejlődése: ő az, aki önmagától elidegenülve, természetté és emberré tárgyiasul (a vallás egyszerűbb nyelvén: Isten megteremti a világot és az embert), majd megjárva emberi alakban a világtörténelmet, ismét fogalmi-logikai formákba emeli saját tárgyiasult, elidegenült alakzatait” ( I. 42. ). E folyamat vége „a szabadság (az autonómia) az egész tárgyi világ »visszavételét«, a dialektikus világfolyamat lezárását feltételezi. A »visszavétel« persze legfeljebb csak az elméletben, illetve – ha hihetünk Hegelnek – a hegeli filozófiában lehetséges. A szabadságot tehát a hegeli filozófia valósítja meg a dialektika lezárásával, az abszolútum pedig emberi alakot öltve, Hegel személyében tér vissza önmagához. Ugyanolyan képzeletbeli és egyszemélyes megoldás ez, mint Schellingé, azzal a különbséggel, hogy Schelling a zsenire, azaz egy teljességgel véletlen jelenségre bízta az ellentétek végső összebékítését, Hegel pedig, a zsenikultusz ádáz ellenfele, az istenség szükségszerű megtestesüléseként ábrázolt saját személyére ruházza a kényes feladatot” (I. 352. ).

Társadalomvezérlő eszmények, „megrendelőként” működő absztrakciók?

E hegeli „világszellem” elgondolás köszön vissza szerintem Kapitányék olyan gondolatmeneteiben, mint ez: „Minden termelési módnak saját, a társadalom különböző alkotóelemeinek »rangját és befolyását kijelölő« és a különböző társadalmi (gazdasági, politikai stb.) folyamatokat összerendező (és a rájuk vonatkozó eszményi elképzelések szerint: harmonizáló) alapelve van. Minden társadalom tele van ellentmondással és ellentétes törekvések küzdelmével, de ezeket az uralkodó alapelv jegyében integrálják. Az uralkodó alapelv önmagában sem nem pozitív, sem nem negatív (hiszen pozitív és negatív lehetőségeket egyaránt tartalmaz), mindig kapcsolatban áll a nembeliséggel, az emberiség »örök«, és a Nem számára szükséges sajátosságaival – ezért is tud az adott korszakban integráló funkciót betölteni –, vagyis valamilyen módon az embereket összekötő mechanizmus. (S mint ilyen, mindig fűződnek hozzá pozitív asszociációk, mozgósító eszmények is.)” Ilyen „kötőanyag” az európai középkorban a »hűség«, a kapitalizmusban viszont „a »piac«, illetve „a hozzá kapcsolódó anyagi gyarapodás eszménye is” (476. o. ). Nos, én úgy látom, az osztálytársadalmak tényleges „kötőanyagai”, „összekötő mechanizmusai” nem olyan légiesen szellemi ideák, „eszményi elképzelések”, amilyen a „hűség” vagy a „piac” mint az „anyagi gyarapodás eszménye”, hanem igencsak izzadtság- és vérszagú osztályérdekek.

A legerőteljesebben a – szerintem igen szerencsétlen módon (vö. Szerdahelyi I. 2007a: 231-232.) – „államszocializmusoknak” nevezett országok elemzésében mutatkozik meg ez az ideák által vezéreltnek hitt társadalom-elgondolás. Mint írják, az ezekben irányító szerepet játszó politikai szervezetek bürokráciája „nem hogy nem a szellemi termelési mód jegyében, de még csak nem is annak irányában tevékenykedik, hanem mindig »megrendelője« szempontjait követve. Ez a »megrendelő« pedig ez esetben egy olyan sajátos konglomerátum, ami az absztrakt (a párt által megtestesített és elsődlegesen a pártideológián keresztül létező) »munkásosztálybó1«, a marxi elméletből elvont Jövőből, mint célképzetből, és az igazgatásra váró társadalomból tevődik össze. Ezt a három tényezőt pusztán a politikai akarat hangolja össze, amelynek aktív alanya önmaga a bürokrácia (a pártállammá, állampárttá vált adminisztratív-igazgató szellemi termelő). De – minthogy nem képez tulajdonos osztályt – így önmagát nem tekintheti megrendelőnek; végrehajtó szerepben – (a politikai elidegenedésnek köszönhetően) egy tőle külsőnek-idegennek tekintett »megrendelő« eszközeként – munkálkodik (s ez többé-kevésbé még az egész mechanizmus csúcsán álló vezetőre is vonatkozik), miközben megrendelő (valóságos, hús-vér megrendelő) igazából nincsen fölötte. Ez bizony eléggé skizofrén állapot” (394. o. ). Ilyen módon ugyanis Kapitányék szerint „a végrehajtó bürokrácia egy absztrakció alárendeltjeként regnál. A nembeliség mint absztrakció jelenik meg; a bürokrácia (a Párt, az Állam) mint ennek szintén absztrakt megtestesítője” (403. o.) Van tehát egy absztrakció, egy idea-konglomerátum, amely valamiképpen (de miképpen?) „megrendeléseket”, utasításokat ad az „államszocialista” világrendszer vezetőinek, s azok és bürokratáik ezeket puszta „végrehajtói szerepben” leadminisztrálják. ⁶

Ez számomra csak akkor lehetne elképzelhető, ha az „államszocializmus” vezető elitjei valóban a szó szoros értelmében skizofrének lettek volna, és őrültségi rohamaikban hangokat hallva követték volna nem létező „megrendelőik” utasításait.

S jóllehet Kapitányék ennek nem látszanak tudatában lenni, könyvük egy másik, nem is oly távoli pontján maguk is cáfolják fenti elgondolásukat, konkrét, hús-vér emberekből álló társadalmi osztályt állítva az „absztrakció” helyére. Azt írják ugyanis, hogy az „államszocializmusok” nem hoztak létre egy új, a kapitalizmustól elkülönülő, azzal szembenálló világrendszert, hanem a kapitalista világrendszeren belül rekedtek. Emiatt pedig „az államszocializmusok a tőkés világrendszer részeként eleve nem voltak birtokában valamennyi, a tulajdonláshoz szükséges feltételnek, s minthogy az államszocializmus »rendszeregésze« nem tudott köztulajdonos rendszeregész lenni, része lévén egy magántulajdonos nagyobb rendszernek, így a »rendszeregész« irányítói nem tudták ezt a rendszert a saját »köztulajdonos« alapjain működtetni, ebből a szempontból sem tudtak tulajdonosok lenni. Az állami tulajdon így egyfelől nem volt senkié, másfelől félig-meddig a világpiac irányítóié volt, ezért is tudták az utóbbiak a rendszerváltáskor olyan könnyen kézre keríteni. Hasonlattal élve: az államszocializmusok tulajdonosa egy absztrakt »hitelező« volt (a »köz« tulajdonának megőrzésével mintegy megbízta a bürokráciát, de senki sem tudta, hogy ki ez a fantom-hitelező; a rendszerváltáskor azután a tőkés centrumok előléptek, és »közölték«, hogy ők azok” (409. o.).

Nos, jóllehet magam sem tartozom a hajdani kommunista pártállamokra fenntartások nélkül visszatekintő szerzők közé (vö. Szerdahelyi I. 2005.), de azt azért – igen finoman fogalmazva – erős túlzásnak tartom, hogy a „szocialista tábor” országai a kapitalista rendszer egyszerű részeiként működtek volna, s hogy Lenin, Sztálin vagy akárcsak Hruscsov, Gorbacsov anélkül, hogy tudta volna, valójában a tőkés világpiac irányítóinak, mint tulajdonosoknak gondnokaként ügyködött.

A szellemi tevékenység fogalma
Továbblépve a szellemtől a szellemi tevékenységhez, Kapitányék (45. o.) erről azt írják: „Szellemi tevékenységnek tekintünk mindent, amit az ember tudatos gondolkodása irányít (nem húzva éles határt e tudatosság és az emberi psziché nem tudatos működései között, de […] nem tekintve szellemi tevékenységnek az ösztönkésztetéseket, a reflexeket, a mechanikus, rutinszerű cselekvéseket).”

Ehhez azonban nyomban hozzáteszik ( 46. o. ), hogy „minden emberi tevékenységben jelen van nemcsak a szellemi tevékenység, hanem a szellemi munka, sőt a szellemi termelés mozzanata is, a »ki a szellemi termelő?« kérdésre tehát a válasz nem az »értelmiségi« vagy a szellemi munkavégzők más hagyományos megjelölése. Potenciálisan mindenki szellemi termelő, valamilyen mértékben minden egyes ember részt vesz az emberiség önújratermelési folyamatában. Ám a kategóriának nem lenne értelme, ha nem lenne differentia specificája, s mivel a történelem a fizikai és szellemi munka megosztásával a szellemi erők felhasználásában jelentős egyenlőtlenségeket alakított ki, azt mindenképpen meg lehet állapítani, hogy egyes emberek (különböző okok következtében) sokkal nagyobb mértékben fejtenek ki szellemi termelői tevékenységet, sokkal nagyobb arányban végeznek szellemi munkát, s egyáltalán szellemi tevékenységet, mint mások. […] Mindenesetre mindenki annál nagyobb mértékben nevezhető szellemi termelőnek, minél több olyan szellemi tevékenységet folytat, ami azután termelési tényezővé válik az emberiség önújratermelési folyamatában. (S amikor szellemi termelőkről, mint meghatározott társadalmi csoportról, s adott esetben mint társadalmi cselekvések kollektív szubjektumáról beszélünk, akkor azokat a munkavégzőket értjük ezen, akik – töltsenek be egyébként bármilyen helyet a munkamegosztásban – az adott pillanatban képességrendszerüknek elsődlegesen és dominánsan ezt a szellemi termelői oldalát használják”.

Észrevételeim itt az alábbiak lennének:

1. Egyetértve azzal a megállapítással, miszerint „minden emberi tevékenységben jelen van […] a szellemi tevékenység”, hiányolom, hogy nem térnek ki arra, hogy ennek lényege a célkitűző-célmegvalósító („teleologikus”) tevékenység. Az emberi fajra sajátosan jellemző, hogy bármit teszünk, elsőként gondolatban („szellemi tevékenységet” folytatva) elképzeljük azt, amit tenni akarunk – vagy átvillan rajtunk tevékenységünk céljának képzete –, majd szükség esetén ugyancsak gondolati tevékenységgel megfontoljuk a célunkhoz vezető eszközöket is, és csak ezután látunk neki elképzeléseink megvalósításának (vö. Szerdahelyi I. 2012c: 108-109.).

2. Hiányosságnak látom azt is, hogy e gondolatmenethez nem kapcsolták hozzá a szabad cselekvés ismérvét, s hogy szabadságfogalmuk megalapozatlan. Azt gondolják, az ember akkor szabad, ha minden külső körülménytől eltekintve, „bensője által vezérelve” dönthet, magyarán: azt csinál, amit akar. Még Lenint is megróják, mondván, hogy „amikor a »szabad akarat« helyett azt a hegeli formulát veszi át, hogy a »szabadság a szükségszerűség felismerése«, ezzel átveszi az önálló alrendszerre vált politika azon alaphitvallását is, hogy a »politika az egzigenciák művészete«” (374. o.). Forrásmegjelölés itt nincs, nem tudom, írt-e valaha ilyesfélét Lenin. Azt viszont annál inkább tudom, hogy Engels meghatározása szerint a szabadság a szükségszerűségek megismerésére alapozott emberi uralom, s hogy a célkitűző-célmegvalósító tevékenység csak akkor vezet pozitív eredményhez („emberi uralomhoz”), ha a megismert szükségszerűségeket tudja felhasználni (vö. Szerdahelyi I. 2012c: 109-112.).

3. Érthetetlen továbbá számomra, miként lehetne jelen minden emberi tevékenységben – viszkető könyökünk kifejezetten nem reflexjellegű, hanem céltudatos módon történő megvakarásától a pornófilmek bámulásáig vagy a kocsmai részeg gajdolásig – jelen „a szellemi munka, sőt a szellemi termelés mozzanata is”. Persze, ha a munka és a termelés fogalmát olyan tágan fogjuk fel, hogy „még az »Oidipusz« és a »III. Richárd« is” bűnözők által termelt szépirodalmi termék, akkor minden lehetséges.

A szellemi munka és a szellemi termelés fogalma
A szerzők mindenesetre azt írják (45. o.): „Szellemi munkának tekintjük azokat a szellemi tevékenységeket, amelyek valamilyen cél érdekében valamilyen produktum, meghatározható (tárgyi vagy szellemi) termék létrehozását eredményezik (vagy legalábbis ilyen termék létrehozására irányulnak); továbbá azt, hogy „szellemi termelésnek tekintjük a szellemi munka mindazon formáit, amelyek részt vesznek a társadalomnak a mindenkori uralkodó termelési mód által integrált önújratermelésében” (45-46. o.).

A második meghatározáshoz hozzáteszik (46-47. o.), hogy „Ilyen értelemben természetesen szellemi termelőtevékenység (1) minden innovatív mozzanat, minden új felismerés, felfedezés, absztrakció, problémamegoldás. Ennek minden termelési módban mindig nagyon fontos szerepe volt, az utóbbi évtizedekben azonban a termelés alaptényezőjévé és az erre irányuló cselekvés egyre nagyobb tömegek társadalmi funkciójává vált. (2) Szellemi termelőtevékenységnek tekinthető – bár ezt már korántsem tekintik minden termelési módban a termelés részének (sőt mondhatni egyetlen osztálytársadalomban sem tekintik annak) – az innovációs törekvés azon fajtája, ami a társadalmi viszonyok változtatására irányul. […] A társadalmi viszonyok változtatására irányuló szellemi tevékenység nagyon tágan értendő: a művészetek, a tudományos alapkutatások, a filozófia, ideológia, teológia stb. gyakorlása mind ebbe a körbe tartozik. De szellemi termelőtevékenységnek tekinthető (3) nemcsak az innovatív, hanem a társadalom fenntartására, integrálására, szervezésére, igazgatására, adminisztrálására, a hagyományozott tudás őrzésére, átadására és működtetésére irányuló tevékenység is […]. Nem tekinthetők szellemi termelésnek a termelés azon elemei, amelyek mechanikusan, rutinszerűen, pusztán végrehajtóként hoznak létre bármilyen terméket. (Természetesen, ahogy minden munkában vannak szellemi mozzanatok, ugyanúgy a leginkább szellemi munkának tekintett tevékenységeknek is vannak ilyen értelemben nem szellemi elemei is.)” Ellenvetéseim itt – szintén az idézetek sorrendjében haladva – az alábbiak:

1. A „tárgyi termékek” létrehozása (ha e kifejezés az „anyagi javak” helyett áll), aligha nevezhető szellemi munkának, hiszen ezek esetében a szellemi tevékenység csak olyan részmozzanat, mint minden célkitűző-célmegvalósító („teleologikus”) tevékenységben.

2. A szellemi termelés nem az utóbbi évtizedekben vált a termelés alaptényezőjévé, hanem az őskortól kezdve mindig az volt. A történelmi haladás kiindulópontja mindig a szellemi termelés, az anyagi termelés semmi egyebet nem tud tenni, mint feltalált javak előállításának bővítését. Ha erről a szintről a szellemi termelés nem emelné feljebb, a fejlődés leállna (vö. Szerdahelyi I. 2012a: 110.). Ennek megfelelően bírálnám azt a későbbi, a 265. oldalon olvasható, még túlzóbb megfogalmazásukat, miszerint „csak a huszadik században, a huszadik századtól lehet szellemi termelésről beszélni, vagyis arról, hogy a szellemi tevékenység a termelés meghatározó elemévé […] válik”.

3. Másfelől viszont a szellemi termelés ma sem vált „egyre nagyobb tömegek társadalmi funkciójává”, mert „a társadalom fenntartására, integrálására, szervezésére, igazgatására, adminisztrálására, a hagyományozott tudás őrzésére, átadására és működtetésére irányuló tevékenység” nem szellemi termelés, nem új szellemi termékeket állít elő, hanem szellemi szolgáltatás. A heliocentrikus világkép matematikai bizonyítása Kopernikusz által előállított szellemi termék volt, és amikor a „hagyományozott tudás őrzése és átadása” jegyében mai tanító nénik ezt elmagyarázzák a nebulóknak, az nem szellemi termelés, hanem szolgáltatás (vö. Szerdahelyi I. 2012b: 93.). Így véve számomra érthetetlen, amikor Kapitányék arról írnak, hogy a szellemi termelők köre mindig „jóval szélesebb” az értelmiségnél (562. o.).

Itt látom említendőnek, hogy jóllehet a mai liberális diktatúra nemcsak a kommunistának nevezett pártállamok gyakorlatát, hanem a kommunista eszméket is igyekszik befeketíteni, jómagam sokkal nagyobb vonakodással adnám fel a kapitalizmust követő korszak kommunizmusként való megjelölését. De ha már ezt valaki szükségesnek látja, akkor sem kellene ezt „szellemi termelési mód”-nak nevezni, hiszen ebből kizáródnának a szellemi szolgáltatásban tevékenykedők; egy szabatos terminus tehát bizonyára „a szellemi munka társadalma” lehetne.

Szellemi termelés és tudatosság, humanizmus, „kalokagatheia”
Könyvük későbbi pontjain Kapitányék vissza-visszatérnek a szellemi termelés tüzetesebb elemzésére. Az egyik ilyen helyen (246. o.) azt állítják: „A szellemi termelés lényege, kulcsmozzanata a tudatos, célzatos társadalomalakítás”, mert „önálló termelési mód alapjává csak az teheti a szellemi termelést, amikor a kritikus társadalomalakító funkció […] válik a domináns szemponttá, s bekerül minden szellemi tevékenységbe” Egy újabb gondolatmenetükben abból indulnak ki: „Ha a »nembeliség«, alapján álló gondolkodás ismeretelméleti kulcskategóriája, Nem és egyén összekötője a »szellem«, ugyanezen szemlélet kulcskategóriája az etika területén a humanizmus. Így kulcskategória a humanizmus a »szellemi termelési mód« szempontjából is.

Annak, amit a hétköznapi szóhasználatban is »humanizmusnak« nevezünk, lényege éppen az ember nembeliségéből való kiindulás: annak a feltételezése, hogy minden ember = ember, s mint ilyen, a többi ember által minden tekintetben megbecsülendő, sőt oltalmazandó. Az »humanista«, aki ezt az etikai követelményt – az emberi Nem egészének és minden egyes tagjának védelmét – nem helyezi egyéb megfontolások (egyéni vagy csoportérdekek, a Nem érdekei ellen ható, illetve a Nem egyes tagjainak életét, méltóságát veszélyeztető kény-szerek stb.) mögé. […]

A humanizmus és a szellemi termelés definíció szerint is kölcsönösen meghatározza egymást: az emberiség közösségének, minden ember ember voltának felismerése eleve szellemi aktus, az emberi »szellem« (a testi, anyagi különbségek jelentőségét csökkentő) összekötő szerepét feltételezi, s minden lépés a Nem közösségén alapuló humanizmus kibontakozásában alapjában szellemi termelők szellemi tevékenységének eredménye. Másfelől minél hangsúlyosabbak a humánum szempontjai egy társadalomban, annál nagyobb tér nyílik a szellemi tevékenység számára. A »humanizmust« így a társadalomban más társadalmi csoportoknál jóval nagyobb arányban képviselik szellemi termelők, és a szellemi termelési módnak minden más termelési módnál lényegibb feltétele a humanizmus szempontjainak érvényesítése” ( 311. o. ). E felé az új etika felé mutat „a kalokagatheia”, „az antik humanizmus egyik lényeges mozzanata”, melynek eszményében „az Igaz, a Jó és a Szép” egyesül. „Az így felfogott esztétikum minden szellemi tevékenység magja is: nemcsak a művészet, hanem a tudományos innováció, az igazgatás vagy a társadalmi viszonyok átalakítása is nagymértékben esztétikai élményeken keresztül történik” (332-333. o.).

Ehhez a gondolatmenethez az alábbi észrevételeket fűzném:

1. Nem látom elfogadhatónak már azt a tételt sem, miszerint minden szellemi termelési tevékenység lényege a „tudatos, célzatos társadalomalakítás”. A természettudományos és technikai felfedezések esetében bizonyos, hogy a kutatók igen ritkán gondolnak arra, miféle társadalmi változások várhatók eredményeiktől. Ám a művészekről is köztudott, hogy igen kevéssé jellemzi őket a társadalomelméleti jártasságot igénylő tudatosság, ha pedig igen, a programszerűség veszélye fenyegeti életművüket. Az idézet végét, miszerint „a kritikus társadalomalakító funkció”-nak bele kell kerülnie „minden szellemi tevékenységbe” egyszerűen felfoghatatlannak tartom. Homérosz eposzainak olvasása vagy Mozart zeneműveinek hallgatása – azt hiszem, ez vitathatatlan – szellemi tevékenység. Ilyetén foglalatosságaim közepette köteles lennék arra is gondolni, hogy napjaink kapitalizmusa most már minden kritikán aluli szintre züllött?

2. Nem értem, miből következnék az, hogy „humanizmus és a szellemi termelés definíció szerint is kölcsönösen meghatározza egymást”. Amikor Hitler megírta a Mein Kampfot, ezzel vitathatatlanul szellemi terméket hozott létre, s nem is kis hatásút. De ettől e művet aligha határozza meg a humanizmus. Ezen a helyen nincsen mód arra, hogy a társadalmi fejlődés igencsak bonyolult kérdéseit behatóbban elemezzem, csak arra utalnék, hogy még a vitathatatlanul az emberiség fejlődési érdekeinek szolgálatában álló változtatások sem mindig maradéktalanul „humánusak”. Engels (1949: 101.) közismert tétele szerint „a legalantasabb érdekek avatják fel az új, a civilizált osztálytársadalmat: aljas kapzsiság, hitvány élvhajhászás, piszkos zsugoriság és a közös vagyon önző szétrablása; a régi, osztálynélküli nemzetségi társadalmat a leggyalázatosabb eszközökkel ássák alá és buktatják meg: lopással, erőszakkal, csellel, árulással”

Ráadásul egy későbbi helyen ( 367. o. ) Kapitányék minden forradalommal szembeszegezik azt a véleményüket, hogy ennek „erőszakos cselekedetei eleve ellentétesek a szellemi termelés alapértékének tekintendő humanizmussal, a humanista célok jegyében időlegesen szentesített gyilkos erőszak etikai ellentmondás”. Nos, én úgy látom, igencsak (tolsztojánus módon) tudománytalan minden olyan etika, amelyik kizárja a humanista célok érdekében felhasznált erőszakot.

3. Ami végül ezt a „kalokagatheiát” illeti, ennek tárgyalásakor a szerzőknek nem lett volna szabad futólagos vagy erősen elhomályosult olvasmányélményeikre hagyatkozniuk. Először is, ez nem kalokagatheia, hanem kalokagathia, a kalósz kai agathósz, vagyis szép és jó szavak összevonásából, amiben ilyenformán nincsen benne az „igaz” sem. Másodszor, semmi köze nem volt a rabszolgákat – igencsak antihumánus módon – „beszélő szerszámoknak” tekintő antik „humanizmushoz”. Eredetileg köznyelvi kifejezés volt, amelyet az arisztokraták, majd a kiemelkedő személyiségek magasztalására alkalmaztak, de Platón ideatana kivételével különösebb szerepet sosem játszott az esztétika történetében.

Az átmenet az új társadalomba

Messzemenően egyetértek Kapitányékkal, amikor több helyen is (36., 340. o.) hangsúlyozzák, hogy a bevezetésben ismertetett alapvonásokon túl lehetetlen előre megjósolni, milyen konkrét arculata lesz a kapitalizmust követő társadalmi formának. Azzal is, hogy az egymásra torlódó világválságok a tőkés rendszer szétesésének előjelei. Mi több, ilyen vonatkozásban éppenséggel azt hiányolom, hogy a mai, az anyagi és szellemi termelésből a tőkét a tőzsdei piramisjátékokba átszivattyúzó „kaszinókapitalizmust” figyelmen kívül hagyták (vö. Szerdahelyi I. 2007b, főként 278-285.).

Ami az átmenet kérdéseit illeti, a szerzők úgy vélik, „ez lehetetlen olyan viszonyok között, amelyek, mint a forradalmak, jelentős mértékben rombolásra irányulnak” (367. o.), sőt, még a politikai mozgalmakat is elutasítják, mondván (374. o.), hogy „amikor […] az adott osztályuralom elleni küzdelem politikai harc formáját ölti, s elkezd óhatatlanul más emberek elleni harccá változni, ezzel éppen azt az alapot veszti el, amely az egyik termelési módot történelmileg a másik fölé helyezi, a nembeliség nézőpontját. (Minthogy a Nem érdeke sosem lehet emberek pusztítása.)”

Ennél valószínűbbnek tartják, hogy majd „a szellemi termelési mód sajátosságai felhalmozódnak és – több mindenre való alkalmasságuknak és perspektivikusságuknak köszönhetően – egyszerűen felváltják, illetve átalakítják a régi mechanizmusokat” (551. o. 214. jegyzet). Olyasformán, hogy a szellemi termelők történelmi szerepüket tudatosítva „a termelésben megszerzett hatalmukat használják a tulajdon- és államhatalmi viszonyok megváltoztatására. Minthogy a tőkének mind gazdasági, mind politikai hatalma ma már igen nagy mértékben a szellemi termelők által fenntartott információs rendszereken alapszik, ezen információs rendszereknek a termelők társulásával való kézbevétele akár pillanatok alatt képes kihúzni a talajt a tőke gazdasági és politikai hatalma alól” (564-565. o.).

Ez az a pont, amit Szigeti Péter (2013: 141-142.) is „óvatos szkepszissel” fogad. Jómagam úgy látom, hogy ha napjainkra és a közeljövőre tekintünk, e békés belenövés esélyei a nullával egyenlők.

A liberális diktatúra korlátlan hatalmú erőszakszervezetei ma már a megfigyelő kameráktól a mobiltelefonok megfigyeléséig és a miniatűr lehallgató berendezések tömegeiig szinte teljes ellenőrzésük alatt tarthatják a társadalom minden tagját. A munkásosztály lélekszámának csökkenésével szemben a nyomorszint alatt élők tömegeinek hatalmas növekedése áll.

A „szellemi termelők” pedig nemhogy történelmi szerepüket tudatosítva egyesülnének, hanem még azok is vitára sem érdemesnek tekintik egymás publikációit, akik meghaladhatónak hiszik a kapitalizmust, s így legfőbb érdekük, hogy szövetségesek legyenek.

Másfelől viszont, ha arra gondolok, hogy Kapitányék itt – Szigeti Péter (uo. 136.) szavaival – „nagyon átfogó, bemérhetetlen időtávlatban” bekövetkező eseményekre gondolnak, akkor az átmenet mikéntjén nincs értelme vitatkozni. „Ahogy lesz, úgy lesz”.

A nagy kérdés, hogy ma mit csináljunk?

JEGYZETEK

¹ Marx egyes írásaiban olyan nyilvánvalóan félrebicsaklott okfejtések is találhatók, amelyek szerint „a tulajdon azonos a termeléssel, a termelési mód tehát: tulajdonforma” (Tőkei F. 1968: 47; vö. még Lendvai L. F. 2000: 162-164.). Az „ázsiai termelési mód” körüli nézetcserékben M. Godelier és J. Chesneaux vitájából is az derül ki, hogy a marxológusok nemigen tudnak mit kezdeni a tulajdonformák és termelési módok közötti összefüggéseket illető Marx-szövegekkel (vö. Wiener Gy. 2000: 132-133.). [vissza]

² Marxnál is felbukkant az a gondolat, hogy az anyagi termelés valamely „alapformája” voltaképpen csak kereteket szab a közösségek számára, amelyeken belül a konkrét társadalmi viszonyok „elvileg és gyakorlatilag végtelen számú típusa és formája lehetséges” (Tőkei F. 1968: 116.). Az ilyen felismerések azonban csak elszigetelt gondolattöredékek maradtak nála. A jellemző sokkal inkább az, hogy úgy gondolja: a termelés, ha nem is egyszerűen azonos a fogyasztással, a cserével és az elosztással, de az utóbbi három „a termelés mozzanata”, mert „meghatározott termelés […] meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s e különböző mozzanatok egymáshoz való viszonyát” (K. Marx–F. Engels 1965: 166.). [vissza]

³ Figyelemreméltó ilyen szempontból Gervai Pál és Trautmann László (2006) tanulmánya, akik a termelési mód kifejezést a termelési kultúra korszerűbb fogalmi kereteinek irányában látják továbbfejlesztendőnek. [vissza]

⁴ Tőkei Ferenc (1965; 1975) vitathatatlan tudománytörténeti érdeme, hogy kimutatta: a Sztálin által dogmává emelt ősközösség–rabszolgatartó társadalom–feudalizmus–kapitalizmus–szocializmus fejlődési modell nem felel meg Marx kategóriarendszerének, s ez vitathatatlan tény. Más kérdés, hogy ez ahelyett, hogy felszabadította volna a „formációelméleti” kutatásokat, arra ösztökélte a botcsinálta „marxológusokat” (vö. pl. Ágh A. 1973), hogy a szaktörténészek eredményeit (vö. Komoróczy G. 1975) semmibe véve egy új dogmarendszert állítsanak fel. [vissza]

⁵ Megjegyzendőnek tartom, hogy a ma élő emberiségre helytelen a „nem” kifejezés használata, minthogy ez valójában „faj”, a „Homo” nem egyetlen fennmaradt faja. Ezért jómagam helyesebbnek látom „az emberiség egésze” kifejezés használatát. [vissza]

⁶ Tütő László írásában (2013: 146.) az olvasható, hogy „A kapitalizmusban az emberek társadalmi viselkedésének végső bázisa a tőkeviszony. Az egyének társadalmi érintkezését – eltérően a magánérintkezéseiktől – döntően csereérték (kifejlettebb formájában kifejezve a pénz, illetve a tőke) közvetíti. Ez a dolog szervezi az egyének között a társadalmi kapcsolatokat, viszonyokat: integrálja – áruközösség, pénzközösség, tőkeközösség tagjaiként – az embereket.” Én úgy vélem, hogy amiként absztrakciók, idea-konglomerátumok nem tudnak embereket utasítani, dolgok sem tudnak egyének közötti kapcsolatokat szervezni. A marxista és a liberális szlengben oly gyakori megszemélyesítéseket („a pénz”, „a tőke” „a piac”) nem szabad komolyan venni, dolgok nem tudnak semmit sem tenni, csak emberek képesek ezt vagy azt csinálni velük. [vissza]

HIVATKOZOTT IRODALOM

Ágh A. 1973: Az óázsiai termelési mód Mezopotámiában. In: Világosság, június.

Engels, F. 1949: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Bp.

Gervai P.–Trautmann L. 2006: Gyakorlat és közgazdasági elmélet In: Fejlesztés és Finanszírozás, 3. sz.

Gondi J. 2002: Néhány kritikus gondolat Kapitány Gábor szellemi termelési mód felfogásával kapcsolatban. In: Eszmélet, 54. sz.

Kapitány Á.–Kapitány G. 2013: A „szellemi termelési mód”. Bp. Az innen vett idézetek félkövér és dőlt félkövér írásmódját mellőztem.

Komoróczy G. 1975: A földtulajdon az ókori Mezopotámiában és az u.n. ázsiai termelési mód elmélete. In: MTA II. Osztályának Közleményei, 129-144.

Krausz T.–Szigeti P. (szerk.) 2007: Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. Bp.

Kuusinen, O. V. és mások 1960: A marxizmus-leninizmus alapjai. Bp.

Lendvai L. F. 2000: Megjegyzések Tőkei Ferenc formációelméletéhez. In: Puskás I. 2000.

Lukács Gy. 1965: Az esztétikum sajátossága. I–II. köt. Bp.

Lukács Gy. 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. köt. Bp.

Marx, K. 1974: A tőke. I–III. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1965: Művei. XIII. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1972: Művei. XLVI/1-2.. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1976: Művei XXVI/1-3. köt. Bp.

Puskás I. (szerk.) 2000: Állandóság a változásban. T’ung-pien. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Bp.

Rozsnyai E. 2010: A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi fel té telei ről. I-II. köt. Bp.

Szerdahelyi I. 2005: A sosem létezett szocializmus. Fogalmi elemzés. Bp.

Szerdahelyi I. 2007a: A kommunista pártállamok. In: Krausz T.–Szigeti P. 2007.

Szerdahelyi I. 2007b: A még létező kapitalizmus. Fogalmi elemzés. Bp.

Szerdahelyi I. 2011: Kína és a világfejlődés. In: Ezredvég, 8-9. sz.

Szerdahelyi I. 2012a: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 3. sz.

Szerdahelyi I. 2012b: A közgazdaságtan szolgáltatás-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 5. sz.

Szerdahelyi I. 2012c: Az elembertelenített társadalom. In: Ezredvég, 1. sz.

Szigeti P. 2013: A szellemi termelési mód alternatívájáról. In: Eszmélet, 98. sz.

Sztálin, J. V. 1953: A dialektikus és történelmi materializmusról. A leninizmus kérdései. Bp.

Tőkei F. 1968: A társadalmi formák elméletéhez. Bp.

Tőkei F. 1965: Az „ázsiai termelési mód” kérdéséhez. Bp.

Tőkei F. 1975: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Javított és bővített kiadás. Bp.

Tütő L. 2013: Gondolkodás és termelés. Egy fontos könyv margójára. In: Eszmélet, 98. sz.

Wiener Gy. 1994: Korai társadalmi formák keletkezése és felbomlása . In: Eszmélet, 22. sz.

Wiener Gy. 2000: Közösségi és állami tulajdon az „ázsiai” termelési módban. In: Puskás I. 2000.

A Louvre-ban: „Ha ez a sok szép, régi kép mind az enyém lenne, eladhatnám az összes gyönyörű keretet!”

FÓKUSZ

SIMOR ANDRÁS

József Attila-sorok

Huszonhat éve azon háborogtam, hogy az első kritikai József Attila-kötet a Nyár befejezéseként a „kék, tünde fénnyel fönt a tél” sort szentesítette. Kimutattam, hogy az „elvtársaim, a kaszaél” nemcsak a vers egészének természetes lezárásaként idézi fel a kitörő vihar pillanatát, hanem szervesen következik József Attila képalkotásából is, bizonyítékképpen az Eső című versét idézve: „Kaszák villognak az egen, / suhogó rendekben dől a zápor.” A költő életkörülményeit és a történelmi helyzetet kár figyelmen kívül hagyni, hiszen a Döntsd a tőkét betiltása után József Attila okkal érezhette, hogy a Nyár című vers első változata netán az egész Medvetáncot veszélyezteti. A 2005-ös javított kritikai kiadás azzal érvelve, hogy egyetlen szó megváltoztatása is új verset eredményez, a Nyár hét változatát emlegeti, és belőlük kettőt közöl, nemcsak a Medvetánc változatát, hanem a Döntsd a tőkében szereplő verset is Nyár (I.) címmel.

Régi írásom egy másik József Attila vers újraolvasása miatt jutott eszembe. A Haszon refrénje a New York-i Kultúrharcban majd a Korunkban, illetve kéziratban és gépiratban egyaránt így szólt: „A tőkéseké a haszon.” Az 1984-es és a 2005-ös javított kritikai kiadás egyaránt a Medvetánc változatát hitelesíti: „itt állsz és ott ül a haszon”.

Olvassuk el az eredeti refrént az előtte levő sorral a vers első három szakaszából idézve:

„tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát,
a tőkéseké a haszon.”

„Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád –
a tőkéseké a haszon.”

„mire a béredet kikapnád,
a tőkéseké a haszon.”

És idézzük az utolsó szakaszt:

„Attila, folytatnám, de unnád: tudod, hogy nem élsz lazacon –
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.”

Helyettesítsük be a refrént a Medvetánc változata alapján: „itt állsz és ott ül a haszon”, illetve a vers utolsó két sorát: „vagy ténferegsz, vagy adnak munkát / s itt állsz és ott ül a haszon” sorokkal.

Mi tagadás, igen nagy botfülűség kell ahhoz, hogy a Döntsd a tőkét refrénjével és verslezárásával összevetve a Medvetánc, illetve az első és a második javított kritikai kiadás szövegét tökéletesítési szándékból létrejött változatnak tekintsük.

Végül még valami. A 2005-ös javított kritikai kiadásban a 25. sor nem úgy szól, hogy „Attila, folytatnám, de unnád”, hanem így: „Öregem, folytatnám, de unnád”, azzal érvelve, hogy a költő tintával áthúzta az Attila szót és helyébe egy előző gépiratban szereplő, az Öregem szót írta. Nem ezzel vitázom, állítólag két ilyen, a költő által javított példány is előkerült. Mégis sajnálom, hogy a vers újólag szentesített szövege ez lett. A saját magát megszólító József Attila az Attila név használatával valósággal belépett a versbe, egyszerre van jelen vele a költő és a proletár. Az utóbbi szó szerepelt a vers első változatában, ezt javította József Attila Hitler hatalomra kerülése után, akit a német munkástömegek is támogattak, a Testvérem, majd az Öregem szóra.

A vers már egyszer idézett utolsó szakasza számomra igazabb az Attila sorkezdéssel, és az eredeti refrénnek: „amíg tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon”.

A monopóliumok totális ellenőrzésre törekvő világában, legyen szó az Egyesült Államok vagy az Európai Unió monopóliumairól, ez a refrén egyértelműen a mának szóló üzenet, ma így szólítaná meg magát József Attila. „Attila folytatnám, de unnád: / tudod, hogy nem élsz lazacon – / amíg tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon..”

Mintapár (1846)

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

1952-es emlék

Egy itt közölt visszaemlékezésemben már írtam arról, hogy 1951-től a Mártírok útjai általános iskolában voltam úttörő ifivezető. Ebbe az iskolába ugyanis csak alsó tagozatos, I–IV. osztályos gyerekek jártak, Így pedig a III–IV. osztályosok rajainak irányítását – ezek ugyanis már nem „kisdobosok”, hanem igazi, bár még nem piros, hanem csak kék nyakkendős úttörők voltak – gimnazistákra bízták. A fiúkét tőlünk, a Rákóczi gimnáziumból, a lányokét a Gorkij iskolából toborozták.

1952 nyarán nagy felháborodással értesültünk arról, hogy azért, mert a mi iskolánk gyerekei csak alsó tagozatosok, a kerületi úttörő központ kihagyott bennünket a nyári táborozási programjából. Nyomban összehívtuk az ifivezetők csapattanácsát, s ott úgy határoztunk, hogy akkor mi magunk szervezzük meg a tábort. Kértünk az iskola igazgatónőjétől egy megbízólevelet, majd kiszámítottuk, mennyi pénz kellene ehhez és megtanácskoztuk, honnan lehetne erre szert tenni. S. Feri osztálytársam, aki az ilyen kérdésekben mindig nagyon tájékozott volt, tudta is a választ:

– Az Államvédelmi Hatósághoz megyünk – mondta –, ott jó elvtársak vannak.

– Meg a Katonai Térképészeti Intézetbe – egészítettem ki az ötletét, minthogy reggelenként mindig ennek címeres táblával ékített kapuja előtt ballagtam a gimnáziumunkba, s valamiért úgy képzeltem, hogy ez az intézmény is bizonyára bőven rendelkezik anyagiakkal és elvtársi nagylelkűséggel.

Beöltöztünk hát Ferivel az ifivezetői egyenruhánkba – ami igen tekintélyes volt, ezüst sípzsinór is keresztezte a rangjelzéses ingünket – s elmentünk az Államvédelmi Hatósághoz, ha jól emlékszem, a Gyorskocsi utcába. Az ügyeletes tisztet kerestünk, előadtuk neki a helyzetet és közöltük vele, hogy a csapattanácsunk úgy döntött, őket kérjük fel patronálásra. Hogy mit gondolhatott magában, nem tudom, de némi telefonálgatással elintézte, hogy a hatóság készségesen eleget tegyen döntésünknek. A Katonai Térképészeti Intézetben egyenesen az igazgatóhoz mentünk, és ugyanilyen sikerrel jártunk.

Ezt követően S. Ferivel felültünk a balatoni vonatra, és kifelé tekintgettünk. Zamárdi valamiért megtetszett, leszálltunk, és felkutattuk az iskola igazgatóját. Elmondtuk neki is, mi a gond, s hogy az Államvédelmi Hatóságtól és a Katonai Térképészeti Intézettől már pénzünk is van, de ilyen kis gyerekekkel nem lehet sátorozni, az iskola épületében akarjuk berendezni a táborhelyet. Még elegendő tornaszőnyeget is adott, hogy azokon alhassunk. Utána a helyi termelőszövetkezet elnökét kerítettünk elő, hogy a közkonyhájukban biztosítson számunkra önköltséges étkezést, mi meg majd markot szedünk aratáskor.

A kerületi tanács oktatási osztályára csak akkor mentünk el, miután mindent elintéztünk. Mondtuk, hogy azért kellene a táborozáshoz egy felnőtt pedagógus is, aki ingyen nyaralhat velünk, de tudnia kell, hogy neki is csak egy szavazata van a csapattanácsban.

Utánanéztem, mi történt nálunk abban az esztendőben. A leggyakrabban azzal a hírrel találkoztam, hogy a Helsinkiben rendezett olimpia minden idők legnagyobb magyar sikerét hozta „aranyesőben” fürdő sportolóink számára. Nagyon elmosódottan én is emlékszem, hogy akkoriban hogyan üvöltöztek a rádióban a sportriporterek, de egyetlen első helyezettünk nevét sem tudnám felidézni. Ifivezető-társamét, A. Annáét viszont sosem fogom elfelejteni, pedig mindössze annyi történt köztünk, hogy a gyűléseink után rendre hazakísértem. A másik fő esemény az volt, hogy Rákosi Mátyás személyi kultusza a 60. születésnapjára rendezett országos ünnepségekkel tetőpontjára hágott. Különösebb emlékeket ez sem hagyott bennem, hiszen az úttörő mozgalomban „Rákosi pajtás” nagysága olyan mindennapos – és így egyszerűen tudomásul vett – közhely volt, mint az, hogy a hivatalos köszöntés az „Előre!”.

Gyakran emlegetik, hogy a hidegháborús hisztéria miatt túlfeszített nehézipari beruházások ínségbe taszították az országot. Hát mi a téesz konyhájáról kapott igen szerény, de elegendő koszttal elégedettek voltunk, s a számháborús hőstettek kötötték le figyelmünket, nem a hidegháború.

Gyönyörű, vidám nyarunk volt, olyan szabadnak éreztünk magunkat, mint a madarak. Rengeteget fürödtünk, kirándultunk, körtáncokat jártunk. Olyanokat, amilyen a guggolva rugdosós „nyetavota” vagy a vállra tett kézzel járt „zakatolás” volt, meg a „Kerek a káposzta”, ahol a fiúk és lányok még karon is foghatták egymást. Zamárdinál a víz is alacsony, senki nem fulladt a Balatonba.

Elragadtatás a műteremben (1862)

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Öt könyvről

Rékasy Ildikó: Válogatott és új versek

Rékasy Ildikó ötödik verseskötete nagyrészt válogatott verseinek gyűjteménye, bár a könyv végén, mintegy önálló ciklusban, új verseket is közöl. A gondosan szerkesztett könyv áttekintést ad Rékasy Ildikó költészetének egészéről, terjedelme lehetővé teszi, hogy az eddigi életmű minden részletéből adjon ízelítőt az olvasónak.

A költő viszonylag későn jelentkezett az irodalomban, már első kötete is válogatott verseinek gyűjteménye volt, hiszen évekkel, évtizedekkel korábban írott verseiből állította össze. Ezért nehéz, sőt lehetetlen rekonstruálni a pálya ívét, erre a mostani kötet sem tesz kísérletet.

Ciklusokon kívül, a kötet élén olvasható a Csillagtalan? című költemény, amelyet nyilvánvalóan nem ok nélkül helyezett a könyv elejére. Egyszerre helyzetkép és visszatekintés ez a vers.

Szmog teszi? Gyöngülő szemem?
Az égi mező mind kopárabb,
fürkészem tanácstalanul
a csillagvesztő éjszakákat.

A csillagtalan jelent összehasonlítja gyermekkora csillagos egeivel, majd felidézi a „kislány-léptékű” messzeséget, amelyben most is ott ragyognak az egykori csillagok.

Szerkesztési bravúr, hogy ezután a Gyermekmosollyal ciklus versei következnek, amelyek egy letűnt, és már csak az emlékekben létező világot idéznek föl, zömmel a Belesimulva és A régi roffi kert című kötetekből.

Idillnek látja és láttatja a messzeségből a gyermekkort, de az idillt néha megzavarja valami nyugtalanító érzés, mint a Keri vagy A birtoklás ambivalenciája című versben. A Szerdák, péntekek című költeményben ki is mondja: „az idő szépíti a múltat”. Mégis jó így emlékezni, mert a gyermekkori idill felidézése védekezés is a jelen nyűgei, bajai ellen.

A következő ciklus újraközli Rékasy Ildikó Volt-e a Kert? című vékony kötetét, amelyben egyetlen szonettkoszorú olvasható. Az egyes szonettekben gyakran felhasznál vendégszövegeket, amelyekről szerzői jegyzetekben ad számot. Ebben a ciklusban ugyanez a kérdés merül föl: valóban volt-e az a kert, a boldog gyermekkor kertje, vagy csak a visszaemlékező tudatában szépül meg a múlt?

A következő ciklusokban gazdagabb lesz a költő világképe. Az életrajzi motívumok továbbra is hangsúlyosan vannak jelen, szerelmes verseiben, mint a Holtodiglan, a Karcagonban vagy az egyszerűségével megragadó Pajtásod címűben.

Nem angyalod, sem démonod:
a pajtásod szerettem volna lenni,
[…]
ettől még lehettünk volna szeretők is,
akik a nemek harcát elfelejtik

A gyermekkor és a szerelem kora után az elmúlás gondolata is megérinti a költőt. A maga egyszerűségében a legtisztábban a Carpe diem! című, időmértékes sorokban írott költemény szól erről. Az elmúlás elkerülhetetlenségének bölcs tudomásul vételével a még megmaradt örömök elfogadására buzdít:

Síránkozni nem érdemes, elbúcsúzni se fontos.
Még süt a nap rád: engedd, hadd simogassa az arcod!

A magány és a bizonytalan jövőtől való félelem olykor elszomorítja, (Konok várakozásban, Kásahegy) de mindez sohasem okoz kétségbeesést, legföljebb valami rezignációt, közönyt (Taposómalom, Közöny). A betegség gyakran rádöbbenti a halál közeli lehetőségére, de ezt is bölcs rezignációval veszi tudomásul. Olykor még humorizál is rajta:

Mit szóltok, kedves angyalok?
Nevessetek velem:
megsértődtem, mert meghalok.
                            (Mit szóltok?)

A humor más helyzetekben sem idegen tőle. Humoros versei a Kolumbusz tojása ciklusban olvashatók. Humorizál a költészeti divatokon, a talányos abszurdon (Versdivat), a posztmodernen (Kezdem megkedvelni), de az önirónia sem idegen tőle (Múzsasirató).

Az Így írtok ti stílusában születtek Ady, Kosztolányi, József Attila utánzatai, vagy csak önmagában humoros, barátokat, egykori tanárait, ismerőseit fricskázó versei.

Az Új versek 2012-2013 című ciklus versei mutatják be a költő pályájának legújabb szakaszát. Ezekre a költeményekre a sötétebb színek uralkodóvá válása jellemző. Fő motívuma a betegség, amely több a testi szenvedésnél, hiszen a betegnek az elmúlás gondolatával is közvetlenül szembe kell néznie. A dolgok más jelentőséget kapnak. A halállal szembenéző ember számára megszűnnek az egészséges ember fontosnak vélt dolgai, a kötelmek és a kötelességek, és ez furcsa szabadságélményt is adhat.

Feladni mindent – jó dolog
lehet. Mint meglazult hurok,
hull le egyszerre mind, ami
húsba vágott, szorongatott.
[...]
                (Az utolsó szavak)

A halál mindenki számára ugyanazt, az elmúlást jelenti, legyenek bár a körülményei eltérőek.

Az ember egyszer csak bevégzi,
végül is muszáj szembenézni.
s a legjobb versben tenni, mert ez
minden túlzó érzést fegyelmez.
                (Legjobb versbe tenni)

Máskor a halál előérzetét morbid humorral próbálja elűzni. „Ó, én senkinek a világon,/s a világ végét sem kívánom./ De ha lesz világvége mégis,/hadd húzzam ki odáig én is!” (A közelire jósolt világvégéről). Hogy miért a fekete humor, arra is választ ad a Vakáció című vers egyik versszaka:

Hogy a halállal nem viccelődünk?
Aki meghal, annak ez is
szabad – és hát mindegyikőnket
elér egyszer a nemezis.

Rékasy Ildikó előző három kötetében gyakran érződött valami szecessziós életérzés, erre érzett rá Szepes Erika 2007-ben, a szolnoki Eső 4. számában publikált kritikájában. Nincs kétségünk, hogy a költőnek az is őszinte hangja volt, modorosság nem érződött benne. Ezt bizonyítja egyebek mellett, hogy képes volt iróniára és öniróniára is. A fordulatot a 2011-ben megjelent Egy foltnyi ég című kötetben érezhette először az olvasó. Ott jelentek meg először a betegség és a haláltudat versei. Nem volt ez gyökeres szakítás mindazzal, amit korábban írt, de gazdagodott általa a költészete.

Mindez kiteljesedett a Válogatott és új versek kötetében. Ebben látható Rékasy Ildikó költői pályájának teljes keresztmetszete, amely azt mutatja, hogy jelentős költői életmű alakulásának vagyunk szemtanúi. (Stádium Kiadó 2013)

Gyárfás Endre: Mátyásföld, alkonyuló éden

Gyárfás Endre könyvének műfaji meghatározása „regény”, valójában inkább életrajzi regénynek vagy dokumentumregénynek nevezhetnénk, egyébként a fülszöveg is ez utóbbinak nevezi. Ezt a véleményt igazolják a könyvben látható családi fotók is.

A szerző világra eszmélésének kezdetétől, azaz körülbelül négyéves korától 1945–46-ig, tehát 9-10 éves koráig mutatja be saját és családja, illetve szűkebb környezete életének eseményeit. Természetesen nem hagyatkozik a szorosan vett eseményekre, felidézi akkori érzelmeit, gondolatait, a világról alkotott véleményét, kapcsolatait a családdal, az osztálytársakkal, a szomszédokkal, a közelebbi ás távolabbi ismerősökkel.

A könyv, a szerző beosztása szerint két részre oszlik, de a cselekmény inkább a három részre osztást indokolná, azaz a könyv második része valójában két jól elkülönülő fejezetre osztható, a Budapesten átélt ostromra és az azután következő időszakra.

Az első rész az igazi éden, a gyermekkor háborítatlan világa a mátyásföldi házban, ahol a főszereplő idilli körülmények között élhet. Egy kert és barátságos természeti környezet biztosítja, hogy barátaival gondtalan évek jussanak osztályrészéül. Az olvasó tudja, hogy az az időszak sem volt idilli, és nemcsak a szerző által a szövegbe iktatott törvények, rendeletek, parancsok közléséből. A gyermekek azonban ekkor még erről nem vettek tudomást, azért sem, mert a felnőttek lehetőleg igyekeztek megőrizni számukra az idillt vagy legalább annak látszatát.

A szerző akkori énjének szemével láttatja az eseményeket. Ezek nem sokban különböznek egy úgynevezett átlag középosztálybeli család életének eseményeitől. Így legföljebb csak időnként tűnik föl neki valami szokatlan és furcsa a felnőttek viselkedésében, akik egyre nehezebben tudják előteremteni a korábbi életvitel fenntartásának anyagi alapjait. Ha el is ér hozzá valami nyugtalanító a külvilágból, azt többnyire nem érti vagy félreérti. Ebben a részben részletes leírást kapunk a családról, a családi kapcsolatokról, a mátyásföldi környezetről, a gyermekek játékairól, az őt körülvevő világgal ismerkedő kisgyerek benyomásairól, gondolatairól, szellemi gyarapodásáról.

A gyermek számára idilli korszak 1944 tavaszán, az ország német megszállásakor ér véget, ha ez nem is tudatosul benne azonnal. De a sárga csillag fölvarrásakor már számára is nyilvánvalóvá lesz, hogy valami nagy változás következett be az életükben, bár az első időszakban még nem érti a megkülönböztető jelzés jelentőségét, azt valamiféle kitüntetésnek gondolja. Emlékezetes epizód ezzel kapcsolatban, hogy Dávid csillagot rajzol a kapujukra, s nem érti szülei viselkedését, amikor fölfedezik a rajzot.

A család 1944 tavaszán beköltözik Mátyásföldről Budapestre. Mátyásföld akkor még kívül esett Budapest határán, vidéknek számított. Ha a család ott marad, nem tudta volna elkerülni a deportálást, és szinte bizonyosan elpusztul. A beköltözés bizonyos értelemben véletlen elhatározás eredménye volt, hiszen akkor még, minden balsejtelem ellenére, a felnőttek sem láthatták, ami később bekövetkezett. A véletleneknek egyébként is nagy szerepe van a szereplők életének alakulásában. Másik emlékezetes esemény a főszereplő véletlen túlélése, amikor egy alkalommal már a vécében meggondolja magát, és dolgavégezetlenül elmegy, egy bomba pedig néhány perc múlva ízzé-porrá zúzza a lakásnak azt a részét.

A budapesti gettóban töltött hónapokban a külvilág már brutálisan beavatkozik a gyermek életébe. Az idillnek vége, jóllehet az igazi veszélyekkel még mindig nincs teljesen tisztában, a légitámadások és a nyilasok zaklatásai sem ébresztenek benne igazi veszélyérzetet. A változásokból egyelőre inkább a zsúfoltságot, az életviszonyok romlását, a mátyásföldi kószálások végét érzékeli. A budapesti gettó mindenapjainak leírása a könyv izgalmas része, különösen, hogy mindazt egy gyermek szemével láttatja a szerző. A gettóéletről több szépirodalmi mű is született, de olyan alig, amely egy nyolc-kilencéves gyermek tudatán átszűrve mutatná meg az eseményeket. Ez a látószög új dimenziókat képes felmutatni.

A történet egyik fordulópontja a nyilasok által terelt menet, amelynek a célja valószínűleg a nyugati országhatár lett volna, de Raoul Wallenberg és segítői közbelépésének köszönhetően némi bizonytalanság és huzavona után egy úgynevezett védett házban ért véget. E menet közben szakítják el az apát a családjától, mint később kiderült örökre, mert a bizonytalan hírek szerint a sáncásás közben halálosan elgyengült férfit a keretlegények agyonverik. Az is szinte csak a véletlenen múlik, hogy az anyát nem szakítják el a gyermekétől, és nem viszik el hasonló munkára.

Az élet a védett ház nagyon viszonylagos biztonságában folyik tovább a bekerített és ostromlott Budapesten. Az életkörülmények romlanak, a zsúfoltság és az elemi életfeltételek hiánya, a hírek, álhírek és rémhírek demoralizáló hatása egyre elviselhetetlenebb. Ilyen körülmények között a felszabadulás a túlélést jelentette az elgyötört, megfélemlített, éhező emberek számára.

Innen kezdődhetne a könyv harmadik része, hiszen ez az esemény is hatalmas fordulatot jelent a gyermek és a család életében. A romokból éppen csak éledező Budapest élete jelenik meg ezeken a lapokon, szintén sajátos nézőpontból, egy a világra mind nyitottabb és kíváncsibb, érdeklődőbb, de abból még mindig keveset értő gyermek szemével nézve. A gettóból kiszabadult családokat, főleg a gyermekeket, cionista szervezetek segítik, hogy amennyire az egyáltalán lehetséges, felejtsék el az átélt szörnyűségeket, és testben-lélekben megerősödjenek.

A felszabadulás utáni újraindulás heteit, hónapjait sok emlékezés és szépirodalmi mű eleveníti föl, de a cionista szervezetek tevékenységéről kevesebbet tud az utókor. Talán azért is, mert az viszonylag rövid ideig tartott, részben a kivándorlás, részben a politikai helyzet alakulása miatt.

Gyárfás Endre érzékletes képet fest a cionista szervezetek által működtetett gyermektáborokról, azok hétköznapi életéről, a sportról, a szórakozásról és a gyermekek nyelvére lefordított cionista eszmék terjesztéséről. A gyermekek fantáziáját megragadja a távoli Erec idilli képe, természetesnek tartják, hogy ott fognak élni. Ez azonban végül nem valósul meg. Az apa képe a gyermek tudatában egyre halványul, de a család még visszavárja, és együtt akar maradni. Mivel pedig mindnyájan nem mehetnek, mindenki itthon marad.

A Mátyásföld, alkonyuló éden nem fejeződik be, csak abbamarad, és ez egyáltalán nem elmarasztaló vélemény. Ahogy az élet folytatódott a könyvben leírtak után, ugyanúgy folytatódhatna a könyv is egy újabb kötetben, sőt kötetekben. (Múlt és Jövő)

Kaiser László: Galambok és vérebek

Kaiser László sokarcú költő. Több műfajban is publikál, könyvei között vannak tanulmányok, színpadi művek, interjúk, esszék, novelláskötetek, portrék és természetesen verseskötetek. De sokarcúsággal jellemezhetjük akkor is, ha csak a verseiről, nevezetesen a legutóbbi kötetében, a Galambok és vérebek-ben olvasható versekről beszélünk.

Cikluson kívüli első verse, a Jó ez így kiemelt helyet foglal el a kötetben. Nehezen értelmezhető, elvont költemény ez, nehéz róla bármit mondani anélkül, hogy az elemző ne kockáztassa a belemagyarázás veszélyét. A költő nem árulja el, hogy mi a vers tárgya, csak a reakcióit ismerjük meg a versből.

Talán mégis jó ez így,
jó nekem, mert végleges,
azt hittem, hogy elhagyott,
s mégis mindig megkeres.
[…]
Jó ez: ettől én vagyok,
más már nem is lehetek;
s velem vannak társamul
galambok és vérebek

Nem tudjuk meg, mi vagy ki a mindig visszatérő elhagyó, jellegzetesen olyan versről van szó, amelyre fokozottan érvényes, hogy végső formáját az olvasó teremti meg önmaga számára, amikor szembesíti élmény- és gondolatvilágával, személyiségével.

Saját olvasatomban ez a vers lehet a költői én önértékelése, amelynek során a kételytől „Talán mégis…”, eljut a bizonyosságig „Jó ez: ettől én vagyok”.

Az első ciklus (Vert sereg) jellegzetessége, hogy művész elődökhöz fordul, az ő szellemüket, hangjukat idézi föl, mintegy hitelesítésül saját költői mondanivalója számára. Kazinczyban „a kultúrától részegen” a „végeken” is mindvégig kitartó, józan gondolkodót tiszteli (Józanul). Van Goghban az önmaga elhivatottságában minden körülmények között is hívő művész alakja vonzza (Vincent). Máraiban a „rongy világban” hallgatással tiltakozó bölcs (Hirtelen), Szervác Józsefben a vert seregben is győztessé váló költőt idézi (Vert sereg).

Az első ciklus utolsó két verse összetartozik: a költő ironikusan beleéli magát a jobboldali szubkultúra akolmelegében tanyázó „vadmagyarok” és a hasonlóképpen főleg egymásnak író, az olvasóról lemondó posztmodernek helyzetébe, és az ő nevükben szólal meg. A lényege mindkettőnek ugyanaz: mindkettő „posztot őrző”, sőt posztját, mint ostromlott várat védő, a valóságnak hátat fordító, önmagába zárkózó, és csak önmagáról tudomást venni hajlandó „irodalom”. Valójában egymás tükörképei.

Egymás között szép az élet,
ha meg szidnak: ellenségek,
s díjakat ha kapunk, adunk:
egymásnak szól dicső szavunk!
      (Vadmagyarok, tartsunk össze!)

Egymás között szép az élet,
ha meg szidnak, birka béget,
s díjakat ha kapunk, adunk.
egymásnak szól dicső szavunk!
      (Posztmodernek, tartsunk össze!)

Mintha önmaga helyzetének meghatározására tenne kísérletet a következő ciklusban (Mint a bozótharcosok). Az önmagát „szekértáborokba”, művészeti véd- és dacszövetségekbe besorolni nem akaró költő szimbóluma a bozótharcos, aki egyedül van, magára utalva, állandó készenlétben vívja küzdelmét.

Félsz, bújsz, harcolsz,
talán fennmaradsz,
önkommandós,
szegény értelmiségi.
      (Mint a bozótharcosok)

Az állandó készenlét, az örökös veszélyérzet az uralkodó motívum ennek a ciklusnak a verseiben. A Várakozás olvasásakor Radnóti Mint a bika című verse jutott eszembe, abban is a veszély előérzete jelenik meg. Radnótinál a veszély konkrétabb, a közelítő farkascsorda, és előre tudható a harc kimenetele. Kaiser László versében a veszély tárgytalanabb, megismerhetetlenebb „Valami nagyon közelít,/nem tudom, mi az, de érzem,”, még az sem biztos, hogy igazi veszély közelít, mondhatnánk úgy is, hogy csak a bizonytalanság biztos. Ez a helyzet még az önfeláldozó harc felszabadító érzését sem kínálja.

A Dőzsölés a roncstelepen ciklus címadó versében szimbólum sejthető, de nem a jelenkori világé, hanem olyané, ahová éppen menekülni vágyik a költő a világ elől. Önmagától menekül, de a világ is elborzasztja „Micsoda arcok, /micsoda szavak, / micsoda gesztusok. / Magamtól el, jó néha / itt a roncstelepen.” Másfajta menekülésről szól a Libegés című költemény, jóval konkrétabban, mint az előző. Itt félálomba és mámorba menekül a világ és önmaga fájdalmas emlékei elől.

Hagyományosabbak, személyesebbek, kevésbé elvontak a negyedik ciklus (Valaki altatja gyermekét) versei. A „távolodó” gyermekkort idézi A tó jegén, az anyát siratja a Nem gyógyít című vers, a Becsukódottban pedig az ajánlás mutatja, hogy az apa emlékének szenteli. Önmagáról, mint a jövőből jött robotról mesél a kislányának, de ez a költemény nem hagyományos gyerekvers. A „robot” fél a megsemmisüléstől, de nem önmaga miatt, hanem azért, mert „nem leszek a Földön neked”.

Inkább közelít stílusában, hangvételében, tárgyában a hagyományos gyermekversekhez az Ennyi történt. A szeretett nyúlbaba elveszítése a kislány számára az első tapasztalat a veszteség átélésére, amellyel később még annyiszor szembesül az ember.

A kötetben egy kis csokornyi versfordítás is olvasható, elsősorban skandináv költők verseiből, végül pedig egy gondolatgazdag miniesszé zárja a kötetet (A költészetről, a versírásról, az ősemberiről), amelyben a költészetről és a versírásról vallott nézeteit foglalja össze. (Hungarovox Kiadó)

Kis Antónia: Ki szeret jobban?

Kis Antónia negyedik kötete huszonegy novellát tartalmaz, és a maga módján mind a szeretetről szól. A novellák azonban az azonos téma ellenére sem válnak egyhangúvá, hiszen a szeretetnek végtelenül sokféle módja van, ahány ember, annyiféleképpen szeret, sőt egyetlen ember is sokféleképpen szerethet. Kis Antónia a legkülönbözőbb helyzetekben mutatja meg a szeretet sokféle arcát, a véletlenül egymás mellé sodródott idegenekben támadt rokonszenvtől a szerelem legkülönfélébb megjelenési formáiig, sőt megmutatja a szeretetre való képtelenséget is, például az Éjszakai történet gyilkossá váló lelki nyomorék szereplőjében.

A véletlenül egymás mellé sodródó emberek közötti rokonszenvre példa az első novella, a Krisztus az útkereszteződésben. Kitűnő írás. Valószínűleg így érezhette a szerző is, ezért helyezte a kötet élére. A feszület körüli, bekerített területen virágoskertet gondozó idős asszony és az ott megpihenő hajléktalan között segítőkészségből, szánalomból, magányból és szeretethiányból támadt kapcsolat akár édeskés idillbe is fordulhatna, ám a szerző jó érzékkel elkerüli ezt, amikor a keresztről felújítás céljából elvitt korpusz és a hajléktalan arca között a környékbeliek hasonlóságot vélnek fölfedezni.

Az írónő olykor más novelláiban is veszélyes vizeken evez. A szeretet egyéni ábrázolása ugyanis nehezebb, mint a haragé, a gyűlöleté vagy a kétségbeesésé, hiszen a szeretet megnyilvánulásai nagyon hasonlóak. Tolsztoj Anna Kareninájának legendás első mondata juthat eszünkbe: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”

A novellák olykor a groteszk közelébe merészkednek, például a Fantomérzés ben, amelynek idős hősnője egykor szerelme telefonhívását várja minden ésszerű ellenvetést félresöpörve.

Két furcsa, „se vele, se nélküle”, kapcsolatról és felbomlásukról szól a kötet címadó novellája, a Ki szeret jobban, amelyben a fantázia játssza a főszerepet. Mind a kétszer kimondják benne, hogy „az szeret jobban, akinek nagyobb a fantáziája”, mert hiszen ő az, aki fantáziája segítségével többet lát társában.

Nehezebb értelmezni az Eltűnt katarzis című novellát, amelynek két szereplője, úgy vár a katarzisra, mint Samuel Beckett Estragonja és Vladimirja Godot-ra. A szeretet szó nem is hangzik el ebben a novellában, ettől még szólhatna a szeretetről vagy a szerelemről. Egyik lehetséges olvasata, hogy a katarzis a szeretetet vagy a szerelmet jelenti, s arra vár a két szereplő.

Más történetek is csak áttételesen szólnak a szeretetről, hiszen szeretni nem csak embert lehet, de más élőlényeket, tárgyakat, cselekedeteket, foglalkozásokat, helyzeteket is. Így fest a könyv körképet mai világunkról.

Kis Antónia írásai novellák. Ezt hangsúlyozza a könyv rövid fülszövegében Baranyi Ferenc is, különbséget téve novella és elbeszélés között. Megállapítását kiegészíthetjük azzal, hogy némely írások inkább tárcanovellák, és nem csak rövidségük miatt. A napisajtó sok évtizeden át divatos műfaja mára kihalt, vagy legalábbis a napilapok hasábjairól az irodalmi lapokba vagy kötetekbe szorult vissza. Kis Antónia novellájában megvan a tárcanovellák minden sajátossága: a rövidség, a tömörség, a kevés szereplőt mozgató, kitérők nélküli egyenes vonalú cselekmény, gyakran a poénra kihegyezett befejezés. Ilyen például a Valentin-nap vagy a Jamais, toujours, de a felsorolást lehetne még folytatni. Máskor még cselekményről is alig lehet beszélni, megelégszik (és itt a megelégszik korántsem elmarasztalás) egy helyzet fölvázolásával, hiszen az eseménytelenségnek is lehet jellem- és korfestő szerepe.

Kis Antónia novelláinak hősei hétköznapi, gyakran magányos kisemberek, akik maguk sem ismerik föl, vagy nem akarják tudomásul venni helyzetük kilátástalanságát. Szeretetre vágynak, olykor apróbb csalásoktól sem riadnak vissza, hogy szeretetet kapjanak. Nem különös figurák, történeteik nem bővelkednek külsődleges izgalmakban, izgalmasságuk elsősorban jellemükből, szándékaikból, vágyaikból, néha sikeres, de többnyire inkább sikertelen kitörési kísérleteikből származik. Ismerőseinkre, szomszédainkra, sőt ha elég önismeretünk van, akár önmagunkra ismerhetünk bennük. (Hungarovox Kiadó)

Szarka István – Varga Rudolf: Ikerversek

Nem egészen szokatlan, de ritka vállalkozás, hogy két költő közös kötet kiadására szövetkezzen. Ennek több oka is lehet, a kiadói kényszertől egészen a versek formai vagy tartalmi-világlátásbeli hasonlóságáig. Szarka István és Varga Rudolf közös kötetében, az Ikerversekben, az olvasó elsősorban ez utóbbira gyanakodhat. Szarka István maga is utal erre a könyv fülszövegében, amely szerint a versek a reménytelenség elleni tiltakozásból születtek.

Természetesen a könyv gazdagabb, gondolatilag sokrétűbb annál, hogy egyetlen témakörre lehetne szűkíteni a mondanivalóját. Az iker jelleg gyakran nem harmóniaként mutatkozik meg. Olykor ugyanazt is eltérő módon látja a két költő. Ahogy az ikrek között is előfordulhatnak nézetkülönbségek, az ikerversek sem mindig ugyanúgy szólnak ugyanarról. Példaként rögtön a kötet első két verse idézhető. Szarka István Tovarebben című költeménye így szól:

Ha vers, az tovarebben,
csak előbb odaszól még.

(Köldöke feneketlen
kútjában csobogó ég

Abban vacog az eszme
semmi kis teste.)

Varga Rudolf ikerverse ugyanazt a gondolatot egészen más végeredménynyel formálja meg:

Kivéreztetett
                        Szarka Istvánnak

Nincs vers, keresztre feszíttetett,
nincs rebbenés, sem odaszólás.

                  (Köldöke sincs,
csak feneketlen kút,

            abban vacogna az eszme,
      ha lenne.)

A két kötetnyitó vers látszólag ellentmond a kitűzött célnak, hiszen az egyikben az eszme „semmi kis teste” „ vacog” , a másikban a létét is tagadja a költő. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a reménytelenség ellen a két költő korántsem kétely nélküli optimizmussal lép föl. Úgy lesznek igazán hitelesek a költemények, hogy szerzőik érzékelik vállalkozásuk nehézségét egy olyan korban, amikor a reménytelenség uralkodó életérzéssé, kortünetté vált. Olyan életérzéssé, amely alól ők maguk sem tudják mindig kivonni magukat. Igazi ikervers még a két költő istenkereső költeménye, a teljes szívvel hinni nem tudás és a hitre vágyódás versei (Szarka István Olykor mintha mégis; Varga Rudolf Fordítva).

Az iker jelleg nem mindig ilyen egyértelmű, mint a fent említett versekben. Néha csak egy-egy motívum kapcsolja össze őket, például Szarka István A tűz megvallása és Varga Rudolf Induló című versében ez a tűz. Említhetném Szarka István Eszkimó és Varga Rudolf Szívtől, szívig című versét is, ezekben a szív a közös motívum. Vannak a kötetben ikerversszerű közéleti versek, mint Szarka István Ady Endrének ajánlott, de stílusában nem, csak témájában adys költeménye, az Állapotjelentés, és a másik oldalon Varga Rudolf Lesz még című verse.

Más ikerversek olvasásakor még nehezebb megtalálni, hogy mitől „ikrek” a versek, mi a közös bennük, vagy legalább miben hasonlítanak. S ha az olvasó találni vél is hasonlóságot, nem lehet biztos, hogy az nem szubjektív értelmezés eredménye-e.

Talán akkor jár a legjobban, ha nem erőlteti a hasonlóság, a közös gondolatok kutatását, hanem átadja magát a versolvasás örömének, például Varga Rudolf bűvölő varázsszövegek hangulatát idéző Ének vagy Lélekjelenlét című költeményének, amelyben ilyen sorok örvendeztetik meg: „fagyott ágakról jégcsapokkal/hegyesedik a csend szívem/felé, élesedem én is/ a fagy köszörűkövén”. De ugyanígy lehetne említeni Szarka István Egyszem világrügy című költeményét vagy a Micubisi I és Micubisi VIII haikukból épített verseket. Az eredetileg rímtelen haikut, Kosztolányi fordításaihoz hasonlóan Szarka István is megváltoztatja, mind a három sor végén rímeket csendít össze, ám megtartja az 5-7-5-ös szótagszámú sorokat: „sün jő rám köszön/érett nyár van holdözön/még nem költözöm” (Micubisi I).

A versek témaköre az élet sok-sok szeletét felöleli. Szerelmes versek, mint például a Kilencvenhét nyara, a Halványlila (Szarka István), a Felszakadó sóhaja (Varga Rudolf), a hazafiság halk szavú megvallása Varga Rudolf Ahogy a semmit című költeményében. Varga Rudolf gyakori témája az öregedés, vele együtt az emlékezés (Sem, sem, Még egyszer, Szép, fiatal anyám, Emlék). Szarka Istvánt a táj ihleti gyakran versírásra (Égövnyi, Istenajándék).

A két költő sok szempontból azonosan látja a világot, ezért volt lehetséges az ikerverseket közreadó kötet megszerkesztése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amit látnak a világból és gondolnak róla, azt hasonló hangon fejezik ki. A versek azt mutatják, hogy jelentős különbségek is vannak közöttük. Szarka István stílusa általában szikárabb, leíróbb jellegű, erre jó példa a Gyalupadomhoz, az Állapotjelentés. Varga Rudolf gyakrabban él a képalkotás költői eszközével, vannak versei, amelyekben szinte zuhognak a képek, mint például a Negatív című költeményben. Mindez természetesen inkább tendenciaszerűen igaz, mindkét költő bőven él a különféle költői eszközökkel. (Underground Kiadó)

BERNÁTH LÁSZLÓ

Egy remek kisregény a szomszédból

Sorbán Attila: A Püspök úr pálinkát iszik

„Mindenki szeretne történelmi hős lenni, hiszen az rengeteg előnnyel jár. Például nem kell ablakot mosni.”

A szövegen nem kell csodálkozni, hiszen ezt egy gondnok mondja, aki szerint „Bach, mint zeneszerző és K. Vencel, mint gondnok között, rengeteg a hasonlóság… Bach tökéleteset varázsolt a tökéletlenségből, a Káoszból rendet teremtett… Ugyanezt teszem én is az Intézet falai között… Az összhangzat, az ellenpont és a harmónia mindennapi ajándéka a munkámnak.”

Mindebből következik, hogy K. Vince, az öregek otthonának gondnoka, nemcsak zeneszerető, hanem okos, művelt ember is. Ő mondja el, mintegy jegyzőkönyvbe diktálja, hogy mi is történt az után, hogy az intézmény igazgatója bejelentette, karácsonykor a püspök úr meglátogatja az aggok menhelyét. A püspök úrról, aki történelmi személyiség – tehát nem kell ablakot mosnia –, közismert, hogy szeret pálinkát inni. K. Vince viszont 23 éve pucolja az ablakokat, és ellátja gondnoki teendőket és még azt is bemutatja, hogyan kell a lépcsők sarkait seprűvel kitisztítani.

Gyanítható, hogy a nagyváradi Sorbán Attila, A püspök úr pálinkát iszik című kisregény szerzője – aki nem azonos egy hasonló nevű, jobboldali erdélyi politikussal, Sorbán Attila Örssel –, maga is végzett már életében takarítói munkát, ezért tud mindent ennek a technikájáról, mint K. Vince, a Bachot is szerető gondnok. A regény történetét akár kriminek is tekinthetjük, ha a tragikus végkifejlett felől nézzük, amikor egy pillanatra ugyan megjelenik egy – talán a pálinkát szerető püspök úrra emlékeztető – alak, de aztán eltűnik, ám addigra már egy haláleset, utána pedig két öngyilkosság vet véget a históriának. Az első haláleset sem gyilkosság, csupán egy teátrális jelenet, amikor Lestyák Eulália, volt cirkuszi kötéltáncos és fókaidomár holttestét tolja be az egyházfi látogatása ellen tiltakozó hadak alvezére a nagyterembe. Már korábban megelevenedik a két tábor: a hívek, akik örömmel készülnek a karácsonyi nagy találkozásra, élükön Hilgert Gáspár volt mozigépésszel, aki annyira komolyan veszi az igazgató bejelentését, hogy addig is, amíg az igazi megérkezik, magát tartja a püspöknek. Az ellentáborban azonban ott van Titi bácsi, a volt kapusedző, Salánkai Emma polgár- és úrinő, Bakti Elemér nyugalmazott városi tanácsos, és persze Leon, a költő-újságíró. Sorbán Attila, mint a klasszikus elbeszélő költeményekben az epiteton ornans okat, az alakok nevét és rangjukat, címüket, vagy korábbi foglalkozásukat, minden alkalommal elismétli.

A kétfelé szakadt otthon hadakozásában nem nehéz felfedezni az erdélyi magyarság (mesterségesen, itthonról szított) szembeállását, de a szerző sokkal ízlésesebb, hogysem valamiféle kulcsregényt írjon. Az erdélyi olvasók valószínűleg sok figurára ráismerhetnek ugyan, vagy legalább ismerni vélik a modelleket. (A püspök úr figurája – mivel meg sem jelenik – nemigen azonosítható Tőkés Lászlóval, s amit mondanak róla, annak sincs semmi köze a valóságos alakhoz.) Elnéző mosollyal mutatja be a valójában már csak a halálukra váró, azt elodázni kívánó, gyülekezetet. Mint az idézetekből kiderülhetett, a szellemes humor, a váratlan „bölcsességek” teszik a könyv szinte minden lapját szórakoztató olvasmánnyá, egy valóságos modelltől idegen, csupán az író teremtette világ leírásává. S ehhez nagyszerű „találmány” az eszes-lelkes gondnok figurája.

Nem lehet azt mondani, hogy a könyv minden előzmény nélkül való az erdélyi irodalomban. Elsőként talán Karácsony Benőt kell említeni, akivel az elbeszélés technikája rokonítja, de előzményének tarthatjuk Bodor Ádámot is, akinek a groteszk látásmódja hathatott rá. Azonban semmi utánzat, semmi azonosság az említett írókkal, inkább csak szellemi rokonságot érezhetünk.

Sorbán a hétköznapokon újságíróként robotol, legutóbb Nagyváradon, ahol egy magyar nyelvű rádióadást szerkesztett-vezetett. Talán remélni lehet, hogy e nagyon munka- és időigényes elfoglaltsága mellett, számíthatunk hasonló színvonalú újabb munkáira. (Riport Kiadó, Nagyvárad)

JEMNITZ JÁNOS

Attlee-től Brownig

Havas Péter: A brit Munkáspárt kormányzati tapasztalatairól (1945–2008)

Furcsa és ellentmondásos érzésekkel vágok bele e munka ismertetésébe. A szerzőt, Havas Pétert, jól ismertem, és jól tudom, hogy nagy empátiával és jó érzéssel hosszan dolgozott e munkán, ami fontos volt számára, és nagy téma, nagyon tanulságos korszak igen sokak számára. Nekem már a bevezető olvastán sok gondom támadt, jócskán szemléletiek, de a szemléletiek tény- és személybeli összefüggésekkel is járnak, amit némi szomorúsággal kellett elkönyvelnem. A szerző nagy híve volt Tony Blairnek és az „Új Munkáspártnak” – én nem. Ám ami a történeti bevezetőt illeti, amely azt magyarázza, hogy miként is következett be a Munkáspárt (a továbbiakban LP) korszakos nagy választási győzelme 1945-ben – nos, ennél a bevezetőnél olyan összefoglalót láthattam, ami igen jellegzetes az utóbbi két-három évtized eluralkodó gondolkodásmódjára, de minthogy nekem sokkal régebbi és több évtizedem van a témakör kutatásában, ezt a háttértörténetet én másképp látom, és komoly hiányokat kellett észlelnem. ^*

A szerző a bevezetőben kiemeli, hogy az LP történetében milyen fontos szerepet játszottak az LP által vezetett kormányok és kormányzók. Rápillantásszerűen megjegyzi, hogy az első két LP-kormány nem volt sikeres. Ezt a tömör összefoglalót így én nem tudom elfogadni. Helyhiány miatt csupán a második LP-kormánynál maradva, e kormány néhány tagja sikeres volt. történetesen éppen baloldali LP-sek voltak – míg a szerző általában a jobboldali LP-seket sorolja fel a pozitív oldalon (nyilván azért, mert Tony Blair és azt Új LP előfutárai). A második LP-kormányban azonban John Wheatley mint lakásépítési miniszter és Charles Trevelyan mint oktatási miniszter volt feltétlen sikeres (róluk nem esik szó). Havas méltán ír a „fekete” 1930-as évek keserveiről, majd kitér Keynes hatására és kiemeli, hogy Keynes történetesen Crosslandre és Gaitskellre hatott, ami az LP ismert jobboldali vonulata, de Keynes kapcsolatban állt és hatott az LP baloldali szellemi nagyjaira is (levelezésük fennmaradt, és itt ugyancsak sok nevet lehetne felsorolni). Ám ami még ennél is fontosabb, hiányolom annak a szocialista, sőt marxista reneszánsznak a megidézését, ami már jellemezte az 1930-as évek második felét Nagy-Britanniában, és ami az LP történetének, főleg szellemi életének szerves része. Idetartozik a New Fabian Society munkássága, élén az oxfordi történész-közgazdász professzorral, G. D. H. Cole-lal, a Socialist Leaguer orgánum, majd később a Tribune, amelynek alkotógárdájában ott volt Aneurin Bevan, akkoriban még fiatal bányászvezér, később az LP balszárnyának vezéralakja, és a korszakos Attlee-kormány befolyásos minisztere, valamint Cole és az LSL másik fontos politológus professzora, H. J. Lasky, aki 1944 után történetesen az LP elnöke lett. A Tribune nagy szerepet játszott Stafford Cripps, aki az Attlee-kormány gazdasági csúcsminisztere lett. A felsoroltak éppenséggel mind szocialista irányba húzták az LP-t, nem pedig a liberálisokkal való összefogás irányába. A második LP-kormány bukása e kérdésben súlyos tapasztalatokat hozott, amiről a könyv nem szól, de amit az LP-s munkák java része tömören és általában „árulásnak” minősít. Végül még az előtörténethez: a II. világháború vége felé felnőtt egy új nemzedék, ezeknek voltak kiváló baloldali, az LP-ben ekkor nagy szerepet játszó tagjai. Ők szorgalmazták elsősorban, hogy 1944-re az LP már készen állt egy új, háború utáni programmal (ez a program sok helyütt készült el korábban, és ez kombattáns, messze a „piacgazdaság” keretein túlmutató követeléseket és terveket tartalmazott. Ezek alapján valósulhattak meg a nevezetes 1946–47-es államosítások, valamint a híres MHS, az ingyenes egészségügyi szolgáltatás rendszere, amely éppenséggel Bevan nevéhez kapcsolódik (ez utóbbi tényt Havas Péter is rögzíti).

A háttértörténetnél tartva: hiányoltam, hogy egyáltalán nem esett szó arról, hogy az LP-nek az 1930-as években sikerült létrehozni és életben tartani egy ütőképes napilapot, a Daily Heraldot, amelynek jó szerzőgárdája és nagy hatása volt. Nem esett szó a korszak másik nagy befolyásos, az LP-hez közelálló hetilapról, a New Statesmanről, amelyben kiválóságok szólaltak meg (többek között Keynes is), és szintén balra húzott. Nem esett szó a korszak igen befolyásos könyvsorozatáról, a Left Book Series-könyvsorozatról, amelynek jó néhány alkotása kifejezetten szocialista irányba hangolta olvasóit. Végeredményben ezt tette a korszak már ekkoriban nagy öregje, G. B. Shaw is (az ő esete persze bonyolultabb, mint mindig, ám Havas Péter őróla nem tesz említést).

Külön eset az ILP (Független Munkáspárt) története, amely az 1936-os években persze zaklatottabb. Ezt a szerző, nyilván helyhiány miatt, elhagyta. Részemről azonban ez nem megengedhető, lévén, hogy az ILP-nek is volt egy kitűnő hetilapja, amely mindvégig befolyásos maradt: a New Leader. Két nagyszerű publicista, újságíró, külpolitikai fenomén szerkesztette, Henry Noel Brailsford és Fenner Brockway. (A kötet recenzensének volt szerencséje ez utóbbitól idős korában félórás audienciát kapni – személyisége és luciditása elragadó volt.) Az ILP tényleges és szellemi vezére ekkoriban Maxton volt. Mindannyian elkötelezett szocialisták voltak. Mindezt azért is hangsúlyozom, mert Havas Péter az Új LP eposzára hegyezi ki mondanivalóját. Gordon Brown esetében mindenképpen megjegyzendő, hogy ifjú korában ő is írt egy Maxton-életrajzot. Ezt azért is vélem említésre méltónak, mert sokakkal együtt úgy hiszem, hogy múltjából adódóan az ő szociális vénája erősebb volt és maradt, mint Tony Blair-é. Mindenesetre nem tudom, hogy ő valaha is érzékkel és megértéssel írt volna az öreg, régi LP és az ILP pionírjairól.

A háttér túl részletes ismertetése és a hiányos túl hosszú felsorolás után áttér-nék a kötet igazi első fejezetére, amely az LP hőskorát, vagyis az 1945–1950/51-es időszakot, az Attlee-kormány korszakát tárgyalja. Ez a fejezet a kötet egyik erőssége. Pontosan ismerteti az államosítások és a különféle más reformok bevezetését, amit, azt hiszem, túlságosan visszavetítve és túlságosan statikusan állít, az az, mintha az LP vezetői teljesen világosan egy vegyes gazdaság berendezkedésére álltak volna be, holott ebben a korszakban minden változott, minden ideiglenes volt, mozgásban és különféle hatások alatt állt. Az Amerikai Egyesült Államok hatását ilyen szempontból, mármint gazdasági és szociális, államosítási és jóléti reformokat lebénító törekvését a szerző jól érzékelteti – ez annak idején sokak számára eléggé nyilvánvaló volt. Ugyanez történt Franciaországban is, másutt is (kár, hogy erre a vonatkozásra a könyv nem tér ki).

Nagy-Britannia és az LP esetében akkor is külön figyelem illette meg a külpolitikai összefüggéseket. E vonatkozásban a könyv a lényeget ragadja meg, amikor Ernest Bevin külpolitikai szemléletét és gyakorlatát ismerteti. Talán egy árnyalattal maliciózusabb, amikor azt is fejtegeti, hogy nem biztos, hogy megértette a dolgokat és az apparátus munkáját. Talán igaz, talán nem. Mindenesetre felveti a kérdést, hogy az LP irányadó vezetői Bevin robosztus alakját és politikáját miként szemlélték és hagyták érvényesülni. Ez árnyékban maradt. Arról szó esik, hogy az LP baloldalijai ezt mindvégig keményen ostorozták – a baloldaliak névtelenül maradnak, nem történik beidézésük. Kár. (Pedig szép számmal akadtak.) Ráadásul bizonyos eltérés mutatkozott Bevin és az LP külpolitikai osztályvezetője, Denis Healey szemlélete és törekvései között (őróla nem esik szó). Nem fő kérdés, de mégsem érdektelen, hogy az LP milyen szerepet játszott az európai szocialista mozgalomban ebben az időben. Persze ehelyütt is érdekes volt az az óriási különbség, amely Bevin és a párt hivatalos elnöke, H. J. Lasky között volt – az eltérésnek azután a kontinensen többen áldozatul is estek. Ez akkor élő valóság volt – mára már feledés lepi és minderről az olvasó nem tájékozódhat már.

A kötet újabb fejezete már az 1947–1951-es időszakot tárgyalja, főként az 1950–51-est. A fejezet erőssége a politikai választási harcok, a választásokon elért szavazatok, és ennek ellenére „a választási bukásnak” jó, de ugyanakkor ellentmondásos bemutatása. A szerzőnek bizonyára abban is igaza van – amit egyébként szinte minden feldolgozás hangsúlyoz –, hogy az 1951-ben újra kormányra jutó konzervatívoknak is jobbára érvényben kellett hagyniuk mind a meghozott szociális reformokat, mind az államosítások zömét is. Amit viszont megint csak hiányolok, a könyvben még az LP kiemelt – Havas által különben nagyon elismert – vezetői, mint Attlee és Morrison sem szólalnak meg a saját hangjukon (holott önéletrajzuk ismert). Azt pedig csak fájólag megismételhetem, hogy az LP baloldala, Bevint és Wilsont leszámítva (még Bevan sem szólal meg a saját hangján) tökéletesen arctalan és anonim. A híres 1947-es „keep left” memorandumról és aláíróiról nem történik említés, miként az sem jelenik meg, hogy pontosan kik, mikor és hogyan bírálták a bevini külpolitikát, majd a koreai háborúban tanúsított LP-politikát. (E téren egyébként kihasználatlanul maradtak a parlamenti jegyzőkönyvek – parliamentary debattes –, amelyek nálunk is rendelkezésre állnak.) Nem is említve a New Statesman írásait, amelyek e vonatkozásban is gazdagok, és itt most nem is említem bíráló recenzensként, hogy milyen archivális források gazdagíthatták volna a képet. Azt azonban nem állom meg, hogy ne említsem, hogy ezúttal G. B. Shaw-nak is voltak remek kritikus sorai a hivatalos LP-külpolitikával szemben, amelyet akkoriban méltán illettek azzal a jelzővel, hogy London Washington „junior partnere” lett. Ez utóbbi tényt egyébként a szerző szintén megállapítja és az összefüggéseket meg is magyarázza.

A kötet következő fejezete az 1964-es megalakult új munkáspárti kormány korszakát tárgyalja, amelyet a történetírás ma már úgy tart számon az akkori miniszterelnök nevéről, hogy Harold Wilson korszaka. Talán nem ártott volna megjegyezni – már az előző fejezetnél –, hogy Wilson az LP balszárnyából került ki. E fejezet bevezetőjében Havas Péter magyarázólag visszanyúl 1951-ig, és a hosszú 25 évről néhány sorban ad tömör összegzést, hogy mi történt az időszak alatt. A hosszú konzervatív uralom alatt nem nyúltak a reformokhoz – ismétli meg –, majd leír egy olyan mondatot, amit egyszerűen nem tudok hova tenni: e történeti periódusban „szociáldemokrata konszenzus” érvényesült. Szerintem ezt nemcsak hogy labourista baloldali, hanem senki LP-s nemigen írta volna így le. Én sem. E gondolatkörben maradva találhat az olvasó egy újabb megállapítást: „a pártok egyetértettek abban, hogy az állam és intézményei semlegesek maradjanak”. Ez a tétel természetesen a levegőben lóg, bizonyítva nincsen, és aligha is lehetne. Főként, ha meggondoljuk, hogy éppen az 1960-as években történt meg néhány nagy szakszervezet kemény balra fordulása nagyon világos osztálytudatos alapon, ami az LP politikájára és a Wilson-kormány lépéseire is visszahatott. A kötetben a fordulatról nem sok szó esik, ellenben Gaitskellről, aki az LP-ben a jobboldali áramlat vezéralakja volt, és egy ideig az LP vezére – róla a szerző nagy elismeréssel ír. (Ez nem nagyon meglepő, hiszen ő mind eszeileg, mind törekvéseiben valóban az új LP előfutára volt.)

A szerző érthető empátiával ír a Wilson-kormány megalakulásáról, és magyarázza Wilson feltűnését mind az LP-ben, mind a kormány élén. Ismét feltűnik Beveridge neve, akiről megint túlságosan tömör az a meghatározás, hogy ő liberális közgazdász volt, hiszen ebben az országban nagyon is kontrasztosan jelentkezett egy balliberális tradíció, szemben az establishmentet igazoló jobboldalival. Beveridge egyértelműen az első felfogás hangadója volt. Wilson pedig nem 1950–51-ben, hanem már 1947-ben sorolt át a baloldalhoz, lett az általa említett „keep left” memorandum egyik aláírója. Kár, hogy a kormány megalakulását követően ismét a szerző saját összefoglaló elemzéseivel találkozunk csak, és Wilson maga megint nem szólal meg a saját hangján, nem idézi saját szövegeit, holott ezek, ha nem is nyúlt volna különféle jegyzőkönyvekhez (akár parlamenti, akár LP-s kongresszusi jegyzőkönyvek) több válogatásból is rendelkezésre állnak. Ugyanekkor a kormányban nagy viták is dúltak a különböző irányzatok képviselői között nagyon is fontos kérdésekben. Ezek szereplői ugyancsak jeles személyiségek, ám sem nevük, sem gondolataik nem derülnek ki az olvasó számára. (Itt névsort lehetne mellékelni, és nem is lenne nehéz.) A Wilson-kormány esetében Havas újra előveszi a későbbiekben olyannyira vitatott, és a Blair-kormány által eltörölt 4. cikkelyt (vagyis a termelőeszközök köztulajdonba vételének és a szocialista perspektívának programba iktatását). Ez a szerzőnél e könyvben sokszor előkerül, mint meggondolkoztató nagy probléma, én azonban úgy látom, hogy minden esetben nagyon erős a visszafelé való gondolkodás, vagyis az Új LP gyakorlata az irányadó, a „nagy megoldás”. Ami korábban történt, az csak a felvezető út, amelyen mintha bátortalanul haladtak volna – most talán kíméletlenül fogom írni: „a nagy eszmei és gyakorlati sikerek felé”. Gondolom, történetileg világos, hogy ez nem így történt, nemcsak azért, mert, mint Havas is leírja: „Wilson óvatosabb volt”, valójában kérdés, hogy eszmeileg is óhajtotta volna-e e cikkely kirekesztését, de lévén, hogy kormányának valóban markáns LP-s baloldali tagjai is voltak, ez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna akkor.

Sajnos, a kötet lapjait itt le kell zárnom az olvasó számára, noha történetileg egészen bizonyos, hogy még sok észrevételem és mondanivalóm lenne e munkáról. Azt a szerző javára mindenesetre le kell szögeznem, hogy nagy bátorság volt e könyvet megírnia a hosszú 50-60 év történetéről, és kétségtelenül ez az első magyarul megjelent munka, amely összefoglalót kínál az LP történetéről. Az világos, hogy a szerző a kérdésekben elkötelezett és megvannak a maga megoldásai. Az ismertetésből az olvasó számára világossá válhat, hogy én ezeket sok lényeges kérdésben nem osztom. De az, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy már jóval 1945 előtt is jelentkezett a vita lényegi kérdésekben és végighúzódott az utóbbi hatvan éven is. Nagy dőreség lenne azt hinni – Fukujama híres-hírhedt tételével –, hogy „a történelem véget ért”. (Napvilág Kiadó)

^* Sajnos, a könyv ismertetését és kritikámat a szerzővel már nem tudom megvitatni. Havas Péter 2013 kora nyarán meghalt. [vissza]

Honoré Daumier: Franciaország mint Prométheusz a saskeselyűvel (1871)