ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal három palesztin költőt és az uru­guayi Mario Benedettit mutatjuk be

SZÁMI AL-KÁSZIM

Szimpozion

Bolyongok a romok közt
szememben vér
bőröndjeimben kígyók
dús asztalt terítek
egy híd íve alatt
a meghívókat csontokkal vésem
és skorpiókkal írom alá
ünnepi asztalhoz a mészárlás postájával
hívom ezernyi temető lakóit

és aztán

Gránátalmaként születtem
felnőttem a föld hat sarkán
amikor
testvére leszek a földnek
igazam ragyogni fog
és letörlöm, barátnőm, szemedről
a könnyet
és aztán
akár megölve leljenek rám
a park padjai közt

MAHMÚD DERVIS

Ne aludj el

Holdvilágnál
összetört tükörként
nő közöttünk az árnyék,
legendák haldokolnak.
Ne aludj el, kedves,
sebünk érdemrend,
tűz a holdon.
Ablakunk előtt
a nap,
anyám keze a múltból,
mikor bepólyált,
mintha lepke lettem volna
gránátalmavirágon.
Zúzmarás ajka
szól szólítatlanul.
Ne aludj el, kedves,
ablakunk előtt
a nap.

TAUFÍK EZ-ZAJJÁT

A keleti szél

Könnyeimet viszi magával
a keleti szél,
eltűnt szerettek kiáltásait,
a honvágy bánatát.
Eleven szél eleven szótagokkal
veti be a földet a látóhatárig,
teli a völgy szomorúságával,
zúzmara illatával, vér és rabság
kínjával arcán, szemén, lelkén, torkán.
Könnyeket hoz a keleti szél.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

MARIO BENEDETTI

Taktika és stratégia

A taktikám az
                        hogy nézlek
megtanulom milyen vagy
megszeretem milyen vagy

a taktikám az
                        hogy beszélek hozzád
s hallgatlak téged
szavakból építek hidat
össze nem omlót

a taktikám az
hogy emlékeidbe fészkelem be magam
ki tudja hogyan ki tudja
miféle ürüggyel
csak hogy veled maradjak

a taktikám
                  hogy őszinte vagyok
s tudom hogy te is az vagy
s nem árulunk egymásnak
zsákbamacskát
hogy ne legyenek köztünk
függönyök
                  se szakadékok

az én stratégiám
viszont
mélyebb is
                  egyszerűbb is
stratégiám az
hogy elérjem
egy napon
ki tudja hogyan ki tudja
miféle ürüggyel
végül hogy szükséged legyen rám

Arcoddal teli

Magányom
olyan zsúfolt
teli nosztalgiával
az arcoddal teli
sok elmúlt búcsúszóval
és isten-hozott csókkal
s az utolsó kupéval
mit elvisz a vonat

Magányom
olyan zsúfolt
hogy meg tudnám szervezni
mint egy felvonulást
színek
méretek
és ígéretek
korszakok
tapintás
és íz szerint

immár remegés nélkül
ölelem át hiányod
amely kísért és kísér
arcoddal arcomon

betöltenek az árnyak
az éjszakák a vágyak
a nevetések s olykor
egy-egy káromkodás

s jönnek látogatóim
csak jönnek mint az álmok
szemrehányón figyelnek
tompán és komoran
az ajtó mögé söprűt
teszek s így köddé válnak
magam akarok lenni
arcoddal arcomon

csakhogy arcomból arcod
kifordul másfelé néz
szemed mely szeretett
már nem szeret

mint élelem
éhezőt kereső
csak néz és néz
és napomat kioltja

eltűnnek a falak
marad az éjjel
eltűnnek a vágyak
nem marad semmi

Arcom mely arcod volt
szemét lehunyja

magányom egyedül van
egyedül újra

Ne nyerd el üdvösséged

Ne állj meg mozdulatlan
az út szélén ne állj meg
ne fagyjon meg a jókedv
ne szeress ímmel-ámmal
ne nyerd el üdvösséged
sem most
                  sem soha máskor
ne telj el nyugalommal

ne bújj el a világból
egy csöndes kicsi zugba
szemhéjadat ne hunyd le
súlyos-ítélkezően

ne préseld össze ajkad
ne aludj álom nélkül
ne hidd hogy vértelen vagy
ne ítélkezz sietve

s ha
      mindennek dacára
mert nem tudsz tenni másképp
megfagy benned a jókedv
és szeretsz ímmel-ámmal
s elnyered üdvösséged
és eltelsz nyugalommal
és elbújsz a világból
egy csöndes kicsi zugba
s szemhéjadat lehúnyod
súlyos-ítélkezően
s összepréseled ajkad
és alszol álom nélkül
s hiszed hogy vértelen vagy
s ítélkezel sietve
és megállsz mozdulatlan
megállsz az útnak szélén
és óvod magad
                        akkor
énvelem semmi dolgod

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

SZÍNHÁZ

HANS SACHS

A hat siránkozó

Farsangi komédia

A házigazda lép be

HÁZIGAZDA
Isten hozott, gyertek be mind!
És is most jártam odakint.
Rendeltem ízletes halat,
jut az asztalra jó falat.
Hozza a tálat a szakács,
majd, amint illik és szokás,
pincémnek büszkesége jön,
nyomában jókedv és öröm.
Víg társaságra vágyom én
ilyenkor, farsang idején,
mely örvend, s házról-házra jár,
miként ükapja tette már.

Öt nyomorult siránkozó tódul be:
a zsoldos, a pap, a paraszt, a kézműves,
a koldus

ZSOLDOS
Hadd köszöntsük a ház urát!
Ládd, jöttünk árkon-bokron át,
mi öt, koldusszegény legény,
kiket meleg vár itt s remény.
Fagy fenekedett kint reánk,
mivel nincs egy szál ép ruhánk.
Legfőbb bajunk a nincstelenség.
Ha kapna nálad szót a vendég,
baját ki-ki elmondaná,
várván, hogy mit felelsz reá.
Ránk férne egy kis jó tanács.

HÁZIGAZDA
Csak ez hiányzott, semmi más!
Sehol sincsen már maskarádé?
Itt mórikáltok föl s alá, hé?
Nálam ma jó pár víg csapat
vendégnek járt ki jó falat,
ily nyavalyásra semmi szükség!

PAP
Légy jó, uram, nézd lelked üdvét!
Elmulattatlak téged.
Térden könyörgök érted én,
csak el ne küldj most könnyedén!
Úgy jöttünk össze az úton,
véletlenül; s pénzünk bizony,
három krajcárnyi, hogy ha van.
Hallgass meg minket, jó uram:
az éjt itt hadd vészeljük át!

HÁZIGAZDA
Menj, Magdi, futs nekik szobát!
De hozz előbb bort s kenyeret,
hadd igyanak és egyenek!
No, mondd, papocska, mi bajod?

PAP
Káplán vagyok csak, az sajog.
Bár gazdám semmit nem csinál,
háromnegyed rész néki jár.
Én olvasom fel az igét,
rám vár az ének, szentbeszéd.
Parókiám meg hótszegény,
a nép bohóca lettem én.
Nem kell annak már semmi se,
se könyörgés, se gyászmise.
A gyónópénzt is visszatartja,
s nem fog az átok mit se rajta.
Még betlehemre sem kapok:
átböjtölhetek éjt, napot.
A vizitátor nyaggat engem,
mért vagyok mafla, műveletlen,
az intéző meg azt kutatja,
ki a szakácsnőm kölyke apja.
Vár rám a püspök börtöne.
Nem volt ez így, pár éve se:
hozott a szenteltvíz, kenet,
a búcsú és a körmenet,
hozott jó szívvel sok paraszt
récét, ludat, tikot, kakast.
Ettem a sült halat, s bizony,
bor, sör is állt az asztalon.
Most kása jut, és víz utána,
állna a görcs Luther hasába,
s törné ki bandáját a frász!

PARASZT
Ej, domine, csak jól vigyázz!
Ízlik a jó paraszt menyecske?
Csak nehogy aztán ráfizess te,
s ellássuk szépen a bajod!
Ti, papok, úgy jajongjatok,
emlékezvén a szép időkre,
s fenekedvén a meglevőkre,
hogy csak most telt be a pohár.
S bár a jómódnak vége már,
kétségbeesni, sírni nem kell,
dolgozzatok, mint bármely ember!
Nézz csak meg inkább engemet:
kaszálok, szántok és vetek,
csépelek, fámat hasgatom,
nincsen sem éjem, sem napom.
Nyúz dézsma, robot, vám, tized,
s hányat tartok, ki nem fizet!
Nemes, pap, koldus, katona –
mindnek enyémre fáj foga.
De róka, varjú, nyest, egér,
az is mind énbelőlem él.
Munkám kemény, mint fekhelyem,
kenyérnek gyürkéjét nyelem,
vizet iszom, vagy híg savót,
s tűröm a gúnyt, a hetyke szót.
Örökségem egy rossz köpeny,
háborúk tépnek szüntelen.
Sújt a vihar, a förgeteg,
szegényebbet hát hol lelek?
Van itt, ki erre megfelel?

KÉZMŰVES
Ej, paraszt, hallgass szépen el!
Neked panaszra nincs okod,
s hogy mért, azt jobb, ha megtudod:
Ti, pórok, furtonfurt boroztok,
disznókat öltök és toroztok;
véres hurkával töltekeztek,
míg fér belétek, addig esztek.
Telente vár a víg fonó,
tréfa, legény- s lánycsúfoló.
Éjjel aztán a jó leány
legényt ereszt be ablakán.
S tavasszal jön csak víg idő:
majális, templomszentelő;
kakas-ütés, futás, teke,
tánc, dana, vásár – mondjam-e?
Lánynak a kendő londoni:
van mibe, mit aprítani!
Káposzta, árpa, répa, len:
gazdagodtok ti szüntelen.
Tojás, zsír, túró, nyersfa, zab:
ezért a város kincset ad.
De nektek semmi nem elég,
folyton próbáltok csalni még,
bármily bírságot kapjatok.
Én szegény kézműves vagyok.
A bőrt napestig nyújthatom,
de mire kész, csak volt haszon.
Kapum átlépni sem merem,
olyan szegényes mindenem.
Mert minden, amit vesz, vagy ád
az ember, száz kézen megy át.
A háznép lusta, nem ügyel,
a szomszéd gyűlöl, irigyel.
A vevők hétszám nem fizetnek,
szolgám miatt a méreg esz meg.
Nyaggat az árus, megbizó,
szorongat vagyon- s házadó.
Ezért a szerszám s a dikó már
rég Schnittachban vár a zsidónál.
S mert pénz helyett a szó kevés,
jön Strassburg és az árverés.
Nálam mindenki gazdagabb.

ZSOLDOS
A poklot sajnáltasd magad!
Nagyot sírtál, de el ne hidd,
hogy nincs szegényebb nálad itt!
Szegénységedért, kézműves,
te főképp önmagadra vess!
Kortyolgatsz, játszódsz untalan,
nem nézed, mennyi munka van.
Léhűtőkkel jársz nők után,
szórod a pénzed ostobán.
Árudnak meg már semmi haszna,
folyton újabbakat dobsz piacra.
Van egy falkányi rossz inastok,
azok termelnek ennyi vackot.
Versengve fújtok egy követ,
s együtt is buktok, úgy lehet!
Csábítanak a gazdagok,
s csaltok, hogy tollasodjatok.
Megéltek. Kinek kedve van,
dolgozhat békén, boldogan,
fedél alatt a hűvösön.
Én meg lihegve üldözöm
szárazföldön és tengeren
szerencsémet, de nem lelem.
Áru a zsoldos élete,
s hetekig házalhat vele,
míg végre akad rá vevő.
S hányszor fél áron kél el ő!
Három krajcár az órabér,
s csatába megy, hol hull a vér,
és földre kell lapulnia,
ha vas-szúnyognak döng hada.
Sáncolhat, áshat, silbakolhat,
halálba küldik, szót se szólhat.
S szállásán várja bajvivás. –
Bitó jár végül, semmi más.
De mindezt ha túléli is,
aljas a háború, hamis:
fél karját, lábát elviszi,
s marad a koldusbot neki.
Zsoldja: mit juttat a paraszt;
fekhelye szalma, vagy haraszt.
Hol van még itt, ki ily szegény?

KOLDUS
Te csak magad vagy, jó legény,
nem koplal nőd és gyermeked,
gondod könnyebben elveted.
Szakmáddal mindenütt megállsz,
s szeszély hajt arra, mit csinálsz,
nem hűség, a becsület.
Valid csak be, nem csillog szemed
győztes ostromkor, fenn a bástyán,
ha sejted már, mily bő a zsákmány?
S tiéd a parasztporta is,
lábod a legjobb házba visz.
Ha aztán szól a trombita,
rohansz a hadba, nincs vita:
havonta osztják zsoldodat.
Nyájasak hozzád az urak,
ha vágod ellenségüket.
Én, szegény koldus, mit tegyek?
Nem néznek engem semmibe,
nem hív házába senki be.
Falu és város, mind rühell,
nyelvemtől, hírlik, félni kell.
Ez rám mutat, ha ég a ház,
a másik tolvajnak gyaláz.
Csalónak hív a harmadik,
s míg marni tud, nem nyughatik.
Mennyi moslékot kell lenyelnem!
Gonosztevőnek néznek engem.
Az eb is bőszebben csahol,
ha én tűnök föl valahol;
szitkozódik a nőcseléd,
s karót ragadva űz odébb.
De bosszút állnom nem szabad,
senki se fogná pártomat.
Csak vándorlók, ha tél, ha nyár,
nem számít ország és határ.
Télen fagy rágja csontomat,
nyáron a hőség fojtogat.
Víg nap, ha asszonnyal, gyerekkel,
szénán, vagy szalmán ér a reggel.
Kenyerem egér-eledel,
gúnyámat tetvek lepik el.
Hirdessék bármily hangosan,
nálam szegényebb nincs, uram.
Vagy van, ki ellentmond nekem?

PARASZT
Ej, koldus, ne légy szemtelen!
Te zokogsz itt leghangosabban,
pedig hány tunya, jó napod van!
Nyáron, hol hűst lelsz, ott tanyázol,
s gyűjtőd a tetveket ruhádról.
Ha embert látsz, nyögsz, sántikálsz,
becsinálásig meg sem állsz.
Munka, tisztesség, mit neked!
Ezért nincs már mit vesztened.
Szegénységedről sírsz, hazug,
de mihelyt meglátsz egy falut,
nem egyebet látsz, pénzedet.
S adót a koldus hol fizet?
Gazdagabb vagy te bárkinél!
Tudom, gazdánk is így ítél.

HÁZIGAZDA
Barátim, mind jót sírtatok,
hogy nincs békétek, nyugtotok,
s igálkodtok bár, mint lehet,
csak tengetitek éltetek.
Tudom, hogy nem hazudtatok,
mert bár én háziúr vagyok,
engem is folyton öl a gond.

KOLDUS
Ki hitte volna? Ó, ne mondd!
Kérünk, jó uram, társ-szegényt,
áruld el nékünk, hogy miként
éljünk meg eztán, itt öten,
mint illik, tisztességesen?

HÁZIGAZDA
Én azt tanácslom, cimbora,
hogy az ember, ha nincs lova,
gyalog intézze dolgait.
Akinek borra nem telik,
igyék forrás-, vagy kútvizet;
ne kelljen hal s vad ínyinek,
legyen a marhahús elég.
Sőt, a kása sem rossz ebéd.
Figyelje, merről fúj a szél,
s takaróját, hogy meddig ér.
Okosan húzza meg magát,
úgy telel asszony s gyermek át.
Így tegyen, míg a jószerencse
elő nem bukkan, hogy kimentse,
s nem kárpótolja mindenért.
Zenész, rosszkedvűnk véget ért:
játssz nekünk talp alá valót,
hadd élvezzük e kurta jót!

A tánc után a kézműves zárja a darabot

KÉZMŰVES
Állj, indulás! Már adjuk át
e jó gazdának otthonát;
ki illendőn meghallgatott,
s hasznosra, szépre oktatott!
Köszönjük szépen hát a dalt,
a szállást, ételt és italt.
„Sose feledd a jót, mit kapsz!” –
Minket is erre int Hans Sachs.

MANN LAJOS FORDÍTÁSA

MANN LAJOS

Hans Sachs és a farsangi komédia

Az Ezredvég olvasói bizonyára emlékez­nek még Hans Sachsnak a folyóirat 1992. Januári számában megjelent far­sangi komédiájára A nagyorrú doktorra. Akkor minden kommentár nélkül ad­tam ki kezemből a kis remeklésről ké­szült fordításomat, bár a szerkesztők váltig biztattak, hogy írjak elé beveze­tőt, hiszen a költőt és életművét a ma­gyar olvasók alig-alig ismerik, legtöb­ben még a nevét is csupán a Nürnbergi mesterdalnokok plakátjáról. Kérésük jo­gosságát még csak növelték az ugyan­azon számban közölt, és a farsangi ko­médiák világát idéző, korabeli metsze­tek, amelyek egy logikusan szerkesztett farsangi szám ígéretével biztattak, de tanulmány híján csak a kérdőjelek szá­mát szaporították. A kért bevezető te­hát elmaradt, és ennek nemcsak az a gátlás szolgál magyarázatául, amely olyan könnyen fellép a műfordítóban, ha botcsinálta tanulmányíróként kell rontania hitelét, hanem sokkal inkább a Hans Sachs-i életmű elképesztő mé­rete és tarkasága, amelyről néhány ol­dalon még utalásokban is alig lehet ké­pet adni. Hat évtizedes írói működése során több, mint hatezer (!) művet al­kotott, és a verses- és prózaregényt ki­véve, a kor valamennyi műfajában te­vékenykedett. Érdeklődése nem ismert határt, felölelte azokat a területeket is, amelyek ma már az újságírás, a tudo­mányos ismeretterjesztés, sőt a szaktu­dományok körébe tartoznak.

Hans Sachsról szinte lehetetlen ele­gendő információval rendelkezni, s ami megvan, azt sem könnyű tömören összefoglalni. A bosszantóan hiányos lexikoni adatokat nem számítva, a leglakonikusabb életrajzot eddig Barbara Könnekertől, műveinek egyik legfelkészül­tebb mai rendszerezőjétől olvastam. Az ő bátor „húzásait” veszem alapul.

Csaknem minden, amit Hans Sachs életéről tudunk, műveinek, azok közül is elsősorban a kilenc évvel halála előtt írt Minden költeményeim summája című „életrajzi leltárának” köszönhető.

Eszerint, 1494. november 5-én szü­letett Nürnbergben. Hét éves korától tizenöt éves koráig az egyik helybeli „latin iskolá”-ba járt, utána két évig egy cipészmesternél inaskodott. Egyide­jűleg „tanuló”-ja volt a Lienhardt Nunnenbeck vezette nürnbergi mesterdal­nok iskolának. Tanulóéveinek leteltével elindult a mesterlegények számára kö­telezően előírt vándorútra, amely Ba­jorországba, Frankföldre és a Rajna mellékére vezetett. Vándorévei során tökéletesítette tudását a mesterdal mű­vészetében is, „iskolatárs”-ból előbb „dalnok”-ká, majd – miután önálló szö­veget tudott már írni mások dallamaira – „költő”-vé lépett elő. Húszéves korá­ban, Münchenben megalkotta első önálló dallamát, és két évvel később, Frankfurtban, „mester”-ré, azaz mes­terdalnokká avatták. Csak 1516-ban tért vissza Nürnbergbe, ahol elkészítet­te cipészi mesterművét, majd miután 1519-ben feleségül vette Kunigunde Kreuzert, s ezzel megszerezte a jogot a céhbe való belépésre, 1520-ban meg­kapta az önálló cipészmesteri oklevelet is. Felesége hét gyermekkel – öt lánnyal és két fiúval – ajándékozta meg, de a Minden költeményeim summája keletkezé­sének idején már egyikük sem élt. Ma­ga Kunigunde, aki szintén túlélte őket, 1560 márciusában halt meg. Másfél év­vel később Hans Sachs feleségül vett egy 27 éves, hatgyermekes özvegyet, Barbara Harschert. Az ő gyermekei közül egyről tudjuk biztosan, hogy élt még a házasságkötés idején.

Adataink vannak arról is, hogy Hans Sachs apja tehetős szabómester volt, aki fiának, nem sokkal annak házasságkö­tése után, házat ajándékozott, és hogy ahhoz ő, három évvel később, egy má­sikat szerzett. Iratok tanúsítják továbbá, hogy 1527-ben egy pápaellenes röpirata miatt összetűzésbe került a városi tanáccsal. 1551-től kezdve arról számol­nak be ismételten a városi iratok, hogy Hans Sachs a mesterdalnok színpad rendezőjeként működik. Vándorévei­nek befejezte után szülővárosát csak rit­kán és rövid időre hagyta el, leg­hosszabb útjai az évenkénti frankfurti vásárra vezettek, amelyeket tíz éven át látogatott, főleg könyvvásárlás és -el­adás céljából. A mesterdalnok színpad­nak 1551-től 1560-ig volt rendezője, a mesterdalnok versenyeken pedig 1555-től 1561-ig működött felügyelőként. Okos gazdálkodásának s egyre számot­tevőbb irodalmi jövedelmeinek köszön­hetően, 1562-ben már föladhatta ipa­rát. Meg kell jegyeznünk, hogy idejé­nek java részét addig sem cipész mun­kára, hanem írásra és olvasásra fordí­totta. Műhelyében segédeket foglalkoz­tatott, így rá főként az eladókkal és vevőkkel való egyezkedés gondja há­rult.

1576. január 19-én halt meg, élete nyolcvankettedik évében, ami akkor igen magas életkornak számított. Alko­tóereje csak az utolsó két évben hagyta el. A nürnbergi Szent János temetőben kapott sírhelyet, de ezt ma már lehe­tetlen megtalálni. Utódai közül csak legidősebb lányának, Katharinának négy gyermeke élte túl. Közvetlenül halála után a városi tanács néhány ve­szélyesnek ítélt kéziratot eltávolíttatott hagyatékából.

Az elmondottak ismeretében nem könnyű megérteni, hogy Hans Sachs miért éppen a humoros műfajokban, a svankban és a farsangi komédiában al­kotott legmaradandóbbat. Ezek ugyan­is azok a művei, amelyekben a mai ol­vasó is a legzavartalanabbul gyönyör­ködhet. A kérdésre azt tudom válaszol­ni, hogy az ő korának embere másképp élte meg a halált, s annak is legszomorúbbját, a gyermek halálát, mint ahogy a ma embere éli meg jóval kevesebb gyermeke valamelyikének elvesztését. Nagyon sokat jelentett a vallás vigasza és a sok nemzedéknyi hozzáedződés. Ma az ilyen szomorú eset kivétel, akkor viszont az a gyermek számított kivétel­nek, amelyik a felnőtt kort megérte. 1494-ben, Hans Sachs születésének évében, például, pestisjárvány dühön­gött Nürnbergben, és az újszülött gyer­meket azért keresztelték meg sietve, hogy keresztényként haljon meg, ha el­ragadná őt a járvány. A veszedelem ak­kor elkerülte, kilenc éves korában azonban olyan súlyos betegségen esett át, hogy kis híján belehalt. Nem csoda tehát, ha íróként is gyakran kellett fog­lalkoznia a halál témájával. 1546-ban hosszú gyászversben búcsúzott Luther Mártontól, ugyanígy 1560-ban, felesé­gétől, Kunigundétől. Gyermekei elvesz­tése fölötti bánatának ilyen kifejezésé­ről nem tudok. Az egyetlen mű, amely­ről a források e tárgyban említést tesz­nek, második feleségének, Barbarának házasságukba magával hozott legkisebb fiát gyászolja (Ádámom emléktáblája).

De mielőtt tovább mennénk, időz­zünk még el egy másik kérdéskörnél, amely nélkül, úgy érzem, hogy szegé­nyebb lenne a költő személyiségképe.

Klaus Wedlernek, Hans Sachs egyik mai életrajzírójának könyvében olvas­ható az a találó megállapítás, hogy a mesterlegényekre kirótt vándorút nem­csak tapasztalatszerzési célt szolgált, ha­nem afféle országos háztűznéző is volt egyben. Azt kutatta a vándorló legény, hol találhatna magának megfelelő, szakmabeli mesterözvegyet. Ha ugyanis ilyen szerencséje volt, nem kellett há­rom évig – némely szakmában hat évig – kóborolnia, s feleség, vagy műhely híján, netán legényként élnie végig életét, hanem azonnal elkészíthette re­meklését, s tagja lehetett a céhnek. Hans Sachs apja, a szászországi Zwickauból származó Jörg Sachs is vándor- útja során ismerkedett meg Hans Prunner szabómester özvegyével, Krisztinával (leánynevéről nincs ada­tom!), s vált, miután feleségül vette, szabómesterré és nürnbergi polgárrá. Fiának már nem volt szüksége arra, hogy ilyen kereséssel kösse egybe útját, ő inkább azt nézte, melyik városban van megfelelő mesterdalnok iskola. Münchenben azonban nemcsak dal­nokiskolára akadt, hanem egy lányra is, akibe úgy beleszeretett, hogy csak apja többszöri sürgetésére és fenyege­tésére volt hajlandó továbbvándorolni. Ez a vándorlás harmadik évében, 1514-ben történt. A lány kilétéről semmi kö­zelebbit nem tudunk. Az elválás aligha volt végleges, mert még ugyanabban az évben újra Münchenben találjuk Hansot. Közben azonban történhetett vala­mi, mert a kapcsolat véglegesen meg­szakadt, és heves csalódásról tanúskod­nak a fiatalember épp akkor induló művei. A vándorút végül több mint négy évesre nyúlt, és utána is több mint három évbe telt még, amíg megnősült, és elfoglalhatta helyét a céhben.

Kunigunde Kreuzer szülei egy Nürnberg környéki faluban, Wendelsteinben laktak. Apja, Peter Kreuzer foglalkozását nem ismerjük, de jóllehet nem élt már 17 esztendős lánya férjhezmenetelekor, az, mint Hans Sachs említett írásából tudjuk, „mégsem volt egészen nincstelen”. Bizonyára józan kompromisszum köttetett ezzel a há­zassággal, de értékét azon mérhetjük le, mivé tette Hans Sachsot az együtt töltött 41 esztendő, amelyhez az asz- szony teremtett számára otthont. Rezignációnak, önmarcangolásnak nincs nyoma. Nyugodt, magabiztos férfit mutatnak a művek, aki szellemének teljes energiájával fordulhat a világ dolgai felé.

És Barbara Harscher? – Mert a mai ember boldogságképéhez, bármily fur­csa paradoxon is ez, nem elég a „holtomiglan-holtodiglan”. Szerelmének képzetéhez köti öröklét utáni sóvárgá­sát. – Mit kezdjen a képzelet a néhai Jákob Endres ónöntő fiatal özvegyével, Barbara Sachsinnel, aki olyan szép és gyöngéd lelkű, hogy ifjú dalnokká bű­völ egy aggastyánkor felé közeledő fér­fit. Mert bármilyen mosolyogtató is, férje elragadtatott lírája nemcsak a kor által engedélyeztetett, de testének „lankás tájait” is nyíltszívűén előtárja. Íme az ifjú lány és az özvegyasszony-anya ősképének újjászületése egy személy­ben! Nem tudjuk, hogy később miként alakult a sorsa, de azt a tíz évet, amit ez a már kihunyni látszó szellem véle nyert, és a megbékítő halált, amely annyi művének keretét utánozva, álom formájában jött el érte, mindenképpen neki köszönhetjük.

És most már dologra! Hans Sachs a Minden költeményeim summájában két nagy csoportra osztja műveit. Az első­ben azok szerepelnek, amelyeket éne­kelni lehet, vagyis a mesterdalok, a má­sikban azok, amelyeket szóbeli közlésre, illetve olvasásra szánt. Ez utóbbiak zö­mét az úgynevezett spruchköltészet da­rabjai képezik, amelyek maguk is két nagy csoportra oszthatók, a gnómák és a dramatikus művek csoportjára. Mind­kettőnek közös vonása a páros rímelés. Rajtuk kívül a csoportba tartoznak még a lírai dalok és a prózadialógusok. Összes műveinek száma, mint már említettem, a hatezret meghaladta, s hadd tegyem hozzá, hogy ezeket – hét prózadialógu­sa kivételével – egytől egyig versben írta. Mégpedig nem rövid lélegzetű versikékben. Mesterdalai, amelyeknek száma jóval négyezer fölött van, a még életében megkezdett fóliókiadásban ti­zenhat kötetet töltenek meg. A csak 1780-at számláló többi műhöz viszont ennél is többre, tizennyolc kötetre volt szükség. Itt a gnómák csoportjának többségét az antik és középkori hagyományokat folytató mesék, valamint az anekdótaszerű, humoros elbeszéléseket tartalmazó svankok alkotják. Számuk 1400-nál nagyobb. Ide sorolhatjuk még a különböző hosszúságú vitairatokat és históriákat. A dráma műfajában 210 mű­vet alkotott Hans Sachs: 61 tragédiát, 64 komédiát és 85 farsangi komédiát. A már említett lírai dalok csoportjába né­hány ifjúkori szerelmes vers, későbbről való egyházi ének, ünnepi és történeti tárgyú költemény tartozik. Számuk összesen 73. A hét prózadialógusból már csak hat található meg, négy egy­házi és két világi tárgyú.

Ez a sommás összesítés távolról sem ad képet arról a tartalmi és formai vál­tozatosságról, amit az említett műfajok mutatnak. A korábbi századok lovagi költészetének örökébe lépő mesterdal­ban például, amelynek vitathatatlanul ő volt a legnagyobb mestere, az addig kötelező vallási témát egyre sűrűbben ötvözte vagy helyettesítette világi, köz­életi mondanivalóval. Formáin viszont némileg egyszerűsített, bár azok még így is meglehetősen bonyolultak. A polgár, aki mindenáron meg akarta mutatni, hogy mesterségbeli tudásban nem marad el a felsőbb osztályok kép­viselői mögött, rigorózus verselési sza­bályokkal nehezítette meg saját maga számára a költészet művelését. A mes­terdalnok versenyeken külön-külön felügyelő (Merker) jegyezte a helyes rí­melés, rímképletalakítás, szótagszámlálás, dallamfűzés és egyéb követelmé­nyek terén ejtett hibákat, és a legkeve­sebbet vétőt nyilvánította győztesnek. Említettem már, hogy Hans Sachs egy időben maga is versenyfelügyelő volt. Ránk maradt iskolai jegyzetkönyve, („rovószék-könyve”), amely tartalmazza az énekesek nevét, kitüntetéseit, az ál­taluk használt dallamot, vagy ahogy Balassi mondja: „nótát”. Fennmaradt a dalok ütembeosztás nélküli kottaképe is. Hans Sachs 275 (!) dallamot hasz­nált, s ezek közül 13 a saját dallama volt.

A kor, helyesebben a polgárság alsó és középső rétege, a mesterdalt helyez­te a műfajok élére. A ma emberétől azonban épp ezek állnak a legtávolabb, jóllehet egy sereg ízes szófordulat, tár­sadalomkritikai észrevétel s más tartal­mi érték zárványozódott a mesterkélt formába. Olykor, főleg Hans Sachsnál, valódi líra is. A kifejezési lehetőségek­nél azonban fontosabb volt az a társa­dalmi keret, amit nyújtott. Hans Sachsot is főképpen a társas együttlét örö­me, a hozzá hasonló polgárok gyüleke­zetének ösztönző hatása vonzhatta a dalnokok közé.

A tartalmi bővüléssel kapcsolatban hadd térjek még ki egy jellemző kis epizódra, melyet Hans Sachs legfőbb életrajzírója, Rudolph Genée ismertet a maga 1894-ben kiadott, sok képet, adatot, mű részletet közlő, remek mun­kájában. Még a vándorévek során tör­tént, hogy egy fogadóban, ahol Sachs megszállt, pénze nem lévén, kabátjával fizetett. A jószívű fogadósné, aki már ismerte vendégének foglalkozását és költészet iránti hajlamát, fölajánlotta, hogy visszaadja a kabátot, ha gazdája versbe tudja foglalni a cipészmesterség szerszámait. És akkor ő elkészítette a kért mesterdalt: Muskablüt hosszú nótájára. Később az efféle kultúrtörténeti becsű játékokat, amilyen A teljes háztar­tás háromszáz eszköze is, már nem mes­terdalként, hanem mondásra, illetve ol­vasásra készült spruchként, párrímes so­rokban gyakorolja, de az eset jó példa arra, hogy miként fordult érdeklődése a mesterdalon belül is mindinkább a környező valóság irányába.

A spruch műfajában írta Hans Sachs azt a művét, amely nevét egy csapásra megismertette az egész országgal, és döntő befolyást gyakorolt szerzője egész további életére. Ez a mű A wittembergi csalogány. Az 1523-ban írt, 600 soros költeményben a fiatal szerző lelke minden hevével és meggyőződésével magasztalja Luthert és a reformációt. A nagy hatású propagandavers, amelynek létrejöttét három évnyi teológiai stúdium és belső vívódás előzte meg, a pártoló és szidalmazó röpiratok valósá­gos hadát indítja útjára. Hans Sachs ezzel megtalálta azt a történelmi mére­tű mozgalmat, amely méltó küzdőteret nyújtott alkotóerejének, s melyhez éle­te végéig hű maradt.

A reformáció harcát a továbbiakban az egyre sokasodó röpiratokon kívül, a prózadialógus műfajában támogatja Hans Sachs. Négy egyházi tárgyú pró­zadialógusában nem csupán a katolikus állásponttal vitatkozik elmésen és felké­szülten, hanem saját egyházának türel­metlen túlzóival is. Ezekben az írások­ban jól megmutatkozik harmóniára tö­rekvő tárgyilagos, derűs szelleme. Rudolph Genée állapítja meg, hogy egyik prózadialógusa, az Egy cipészmester vitá­ja a kanonokkal prózába bújtatott far­sangi komédia. Annyi kétségtelen, hogy amint a mesterdal a magasfokú verselői készség ébrentartója és fejlesz­tője volt, úgy készíti elő ez a műfaj a színművek könnyed dialógustechni­káját.

Feltétlenül meg kell itt említenem Hans Sachs két világi tárgyú prózadia­lógusát is, mivel mindkettő súlyos ese­ményekhez kötődik. Az 1546-ban írt Csodálatos párbeszéd és új hírek a protes­tantizmus ügyének rosszra fordulását panaszolja fel, a másik, az 1554-ben keletkezett Pasquillus a plassenburgi vár­ról, Nürnberg városának súlyos vesze­delmét. Míg az előbbiben szarkasztikus gúnnyal ostorozza a pápa és császár újabb praktikáit, a másodiknak hangja szinte elfullad a felháborodástól. Szere­tett városát, Nürnberget – melynek 528 jól kikövezett utcájáról, 183 tornyáról, 12 fúrott és 160 ásott kútjáról, 11 kő- hídjáról, háromszoros várfaláról s egyéb büszkeségeiről olyan szárnyaló sorokkal emlékezik meg Nürnberg dicsé­rete című költeményében – a császárnak és katolikus szövetségeseinek kell meg­védenie egy olyan támadóval szemben, aki (mint a város maga is) a protestáns szövetség tagja. Albrecht „Alkibiádész” brandenburg-bayreuthi őrgróf, Nürn­berg régi ellensége, kereskedőinek fosztogatója kelti benne ezt a tőle szo­katlan indulatot. Most, midőn a császár csapatai elfoglalták az őrgróf sasfészkét s a kérdés az, mi legyen a sorsa, Hans Sachs sürgetően követeli, hogy kímélet­lenül rombolják le a kulmbachi rabló­várat. Hogy mennyire jogos követelés volt ez, azt a pár évvel későbbi esemé­nyek szomorúan igazolták. Albrecht a Nürnbergtől kicsikart fegyverekkel sarcolta meg a várost. Mikor 1556-ban végre meghalt, Hans Sachs Beszélgetés Albrecht őrgróf mennyei utazásáról című hosszú gúnyversével búcsúztatta. Ez volt az a mű, amelyet az óvatos városi tanács elkobzott a kéziratos hagyaték­ból és megcsonkíttatott, de szerencsére addigra már két másolat készült belőle, s így fennmaradt.

Az életmű csúcsaihoz közeledvén, most a svankok következnek. Nem ke­vesen vélekednek úgy, hogy ezek képe­zik a csúcsot, de én a farsangi komédiát látom magasabbra értékelendőnek. A nagy hagyományú epikus műfajban, a svankban elért eredmények számomra kisebb jelentőségűek, mint az elődök által kevésbé kimunkált farsangi komé­diában. Svankot Hans Sachs előtt és után is írtak hozzá mérhető szinten, az a farsangi komédia azonban, amely ma is éltetni tudja a műfajt, az ő szellemé­nek alkotása. A vita egyébként akadé­mikus. Ha ő nem adja vissza a svank-nak, ennek a XV. század végére üres viccelődésbe és trágárságba süllyedt műfajnak egykori rangját – s ez tovább­fejlesztéssel volt csak lehetséges –, ak­kor nem jön létre valódi farsangi ko­média sem. Igen sok esetben ugyanis az átlagosan 80 sornyi terjedelmű svank szolgált az átlag 360 soros farsangi ko­média kísérleti terepéül. (Nem egyszer az 50-60 soros mesterdalt is felhasznál­ta erre.) „A svankokban készítette elő magának azokat az életrajzi elemeket (személyeket, emberi konfliktusokat, jellemeket, cselekményeket), amelyeket aztán felhasználhatott a farsangi játé­kokban – írja Werner Lénk, a tárgy kiváló ismerője. – A témát már a tréfás elbeszélés formájában is konfliktustar­talommal töltötte meg, és élesen poentírozta… Ezekben a zsánerképekben behatolt egymásba a népköltészet és a reneszánsz tudós műköltészete.”

Hans Sachs svankjaiban valóságos tárházát találjuk a kor jellegzetes figu­ráinak: a roggyant, könnyen becsapha­tó nemesembereknek, csalárd és ledér nemesasszonyoknak, buja, álszent pa­poknak, cselédjükkel civakodó polgár­asszonyoknak, ravasz parasztoknak s minden rendű-rangú bolondoknak. A nagyorrú doktornak is megvan a maga teljes értékű svank-változata, és az az összehasonlítás igen jól szemlélteti a két műfaj alapvető különbségét: az egyik elbeszél, a másik megjelenít.

Az igazi értékkülönbség Hans Sachsnál nem az epikai és a drámai művek között mutatkozik, hanem a dráma műfaján belül. Az a mesterdalnok szín­pad, amelyre a városi tanács aktái utal­nak, nem farsangi komédiákat vitt szín­re, hanem „valódiakat”. (Bár efféle megkülönböztető jelzőkre nekik semmi szükségük nem volt, hisz műfajunk ne­vének szószerinti fordítása „farsangi já­ték”.) Németországban a XV. század vé­ge felé kezdtek először „komédiákat re­citálni” – természetesen latinul. Alig telt el azonban néhány évtized, s a művelt humanisták szorgos fordítói munkájá­nak eredményeképpen németül is di­vatba jöttek az antik témák. Egyre-más- ra születtek a komédia és a tragédia műfajával kísérletező művek, s köztük elsősorban Hans Sachséi, aki minden elolvashatót elolvasott és feldolgozott. Megtanulta, hogy a színműveket felvo­násokra és jelenetekre kell osztani, de hogy mi is tekinthető tragédiának, il­letve komédiának, afelől bizonytalan­ságban volt még. Többnyire a főhős szempontjából szerencsés vagy balsze­rencsés befejezés döntötte el, hogy me­lyik műfajba sorolja a művet. A téma­kör bővült, az antik és bibliai tárgyú történetek mellett terítékre kerültek a német múlt irodalmának témái, a bel­földi és külföldi kortárs irodalom alak­jai, a múlt és jelen históriái.

Itt kell megemlítenem, hogy Magyarországi András király címmel ő dolgozta fel elsőként a Bánk bán-témát, de mivel mindeddig nem sikerült szert tennem a darabra magára, csupán találgatni tudom, miért éppen a komédia műfa­jában.

Általában igen keveset tudok még ezekről a művekről, amelyek terjedelme a farsangi komédiáénak kétszerese, há­romszorosa, annyit azonban igen, hogy felsőbb körökben ezek emelték elismert drámaíróvá. Bizonyára nem ok nélkül. Az olyan témák, mint a Trisztán és Izolda (hogy az eredeti címen rövidítsek) vagy A vértes Szigfrid (Der hürnen Seufrid), amely mostanában külön kötetben is megjelent, de említhetném a kortársi témát feldolgozó és a kritika által leg­többre tartott Tizenkét burgundi lovagot, vagy a Reuchlin latin nyelvű komédiája alapján készült Hennát, bizonyára joggal kerülnek bele az újabb drámaválogatá­sokba. Egészében véve mégis az a véle­mény, hogy Hans Sachs műhelyének ezek a termékei csak a kortársakéhoz képest tekinthetők jóknak.

Hans Sachs, a kézműves, akit a ke­zébe adott pápaellenes metszetek megverselése miatt a Tanács arra utasított, hogy „maradjon iparánál”, éppen „szilenciuma” évében, 1527-ben kezdett el ezekkel a magas műfajokkal foglalkoz­ni. Jól érezhette, hogy rájuk nem vo­natkozik a tilalom, mert íme, egy ne­gyed század múlva (már/még) ott lát­hatjuk a „színházi élet” sűrűjében. Van itt azonban valami meg nem felelés: a „nagy formátumú” művek szereplői ugyanolyan hétköznapi német figurák, mint amilyenek a farsangi komédiák­ban is szerepelnek, s ugyanazok a „szí­nészek” is alakítják őket, csak épp koturnuszon kényelmetlenkednek.

Mai szemnek furcsa látványt nyújt­hattak ezek a Szent Márta templom­ban, később nagyobb vendéglői udva­rokban tartott előadások, mikor is nürnbergi mesteremberek, ízes népi fordulatokkal megtűzdelt német nyel­ven, antik és bibliai tárgyú, „kosztü­mös” darabokat adtak elő török (!) jel­mezekben. Ám a nézők szájukat tátották a gyönyörűségtől, s Hans Sachs, aki ízig-vérig kora gyermeke volt, nem vonhatta ki magát a hatás alól. Nem lankadó energiával dolgozott e „repu­tációját” képviselő oeuvre kikerekítésén. Még akkor is munkálkodott rajta, ami­kor a farsangi komédiával felhagyott. Én azt hiszem, semmi fejcsóválni való nincs ezen: így hiteles a kép.

E két nagy testvérének árnyékában cseperedik felnőtté, és indul el végül a „bálba” a drámai műfaj „Hamupipőké­je” – hogy Werner Lenk hasonlatát ve­gyem kölcsön. A farsangi népszokások és a rövid humoros műfajok találkozá­sából született, valamikor a XV. század elején, hogy aztán az ország egymástól távoli részeiben bukkanjon fel, mint amilyen a tiroli Hall városa vagy messze északon Lübeck.

Irodalmi változatát egy nürnbergi puskaműves mester, Hans Schnepperer, művész nevén Rosenplüt teremtette meg, aki egyben mesterdalnok is volt. Ő a svankot egyesítette a népszokással, s mindjárt példát mutatott arra, hogy miként kell a szórakoztatás ürügyén társadalombírálatot adni. Két, A német irodalom történetében is megemlített da­rabjában – A pápa, a bíboros és a püspö­kökben, valamint a nem sokkal Kons­tantinápoly eleste után írt Török farsangi komédiában – maró gúnnyal szól a feu­dális anarchiáról és háborúkról. „Ha mindenütt úrrá lesz a béke – mondja az előbbiekben –, akkor a parasztok elkergetik a nemeseket… Ezért szüksé­gük van háborúra.” A másik darabban, ahol a szultán látogatása ad alkalmat az összehasonlításra és bírálatra, a szel­lemes szerző a szultánnal mondatja el mindazt, ami az ő „patrióta és polgári szívét keseríti”. Mikor pedig a főpapok és hercegek fölháborodottan tiltakoz­nak, Nürnberg polgárai kelnek az el­hangzott reformjavaslatok védelmére. Kár, hogy ezek a darabok nyelvi és színpadi tekintetben alatta maradnak remek alapötletüknek, de kiindulásnak így is kiválóak.

1470-ben, amikor Rosenplüt meg­halt, egy darabig nem volt, aki átvette volna örökét. Végül, 1479-ben, egy Wormsból Nürnbergbe költöző bor­bélymester, s egyben mesterdalnok Hans Folz folytatta a műfaj ápolását. Az ő színpadi érzéke, dialógustechniká­ja, poentírozó hajlama felülmúlta elődjéét, témaköre viszont jóval szűkebb volt, míg nevettető eszközei durvábbak és hagyományosabbak. Működése tehát nem jelentett igazából haladást. Hans Folz alakította meg azonban 1505-ben a nürnbergi mesterdalnok iskolát, ame­lyet haláláig, 1515-ig vezetett. Annak egyes tagjaival pedig farsangi komédiá­kat is színre vitt, így személyes közve­títésével juthatott a legavatottabb kézbe a Rosenplüt teremtette műfaj.

És most végre elérkeztünk életrajzi és műfaji kalandozásaink végcéljához, Hans Sachs és a farsangi komédia ta­lálkozásához. Ez a találkozás 1517-ben történt meg, amikor a vándorútról épp csak hogy visszatért mesterlegény költő megírta első két farsangi komédiáját, A szerelem természetéről-t és a Vénusz udvará-t. Mondjuk meg, hogy ez még nem volt igazi találkozás. Hans Sachs az elő­dök által megkezdett utat folytatta, és ez még túlságosan is kötődött a mes­terdalnoki ízlésvilághoz, amely a letűnt századok lovagi szerelmi költészetének, a Minnesangnak hatása alatt állt. Szépen megírt darabok ezek, de hiányzik be­lőlük a későbbi művek eredetisége, amelyhez arra az évtizednél hosszabb, költői és közéleti küzdelmekkel zsúfolt életszakaszra volt szüksége, mely köz­ben eltelt.

Nagyjából egyet lehet érteni Klaus Wedlernek azzal a megállapításával, hogy a farsangi komédiák keletkezésé­nek ideje a korai polgári forradalom lezárulta (1530) és az augsburgi vallás­béke megkötése közötti negyedszázados időszak. Nem pontosan ugyan, mert a vallásbékét 1555-ben hirdették ki, az utolsó farsangi komédia, az Aesopus, a meseköltő pedig 1560-ból datálódik, de a lényeget tekintve igaz, mivel a far­sangi komédiatermés ebben a negyed­században sem egyenletesen oszlik meg: 1549-ig még mindig csak tizenhat készül el, 1550-ben azonban hirtelen megugrik a teljesítmény, és az 1555-ig tartó hat éves időszakban további öt­venöt.

Mi az oka ennek a gátszakadás-szerű áradásnak? Wedler és Lenk fejtegetései jó támpontot adnak a farsangi komédia lényegének s létrejötte kényes egyen­súlyi feltételeinek jobb megértéséhez.

Először is le kell szögeznünk, hogy ez a műfaj társadalomkritikai töltetű. A látásmód, amelyet érvényre juttat, a polgári forradalom alsóbb néposztálya­inak látásmódja, úgy azonban, hogy a humanizmus és a reformáció is érvény­re juttatja benne befolyását. Népi for­radalom, reformáció és humanizmus – ez igazán szépen hangzik. Az egész kor tudatának meghatározói. Hogyan lesz belőlük farsangi komédia? Úgy, hogy „szituációban” vannak. Az általános helyzet mindhárom esetben szomorú. A legszomorúbb a népforradalomé. A paraszti seregeket 1525-ben Mühlhausennél szjjelverték. Nyomában véres megtorlás, elkeseredés. Az egészben az a különös, hogy mindez az 1520 óta tartó gazdasági fellendülés időszakában következik be: viszonylag jómódú pa­rasztok lázadnak fel terheik önkényes emelése ellen. A reformáció első szaka­sza végétért, most védelemre kénytelen berendezkedni: 1529-ben a lutheránus német fejedelmek protestálnak a császár türelmetlen vallási rendeletei ellen. 1530-ban, az augsburgi birodalmi gyű­lésen közzéteszik az „Ágostai Hitvallás”-t, a következő évben pedig Schmalkaldenben megkötik egymással a védelmi szövetséget. (Melynek Nürnberg is tag­ja.) És a humanista? O egyre aggodal­masabban csóválja okos fejét. Mi lesz Európájából, amelytől az antik világ szabad szellemének újjáéledését várta? Rotterdami Erasmus már 1524-ben közreadta az emberi méltóságot hang­súlyozó vitairatát A szabad, akaratról cím­mel. Erre Luther, a rákövetkező évben A szolgai akaratról című írásával vála­szolt, amelyben kijelenti, hogy csakis Isten s a hozzá vezető hit által üdvö­zölhetünk. Az 1525-ig párhuzamosan haladó két irányzat útjai szétváltak.

És a hatalom csúcsán levők? Ott most pillanatnyilag a hit védelmezője, a császár trónol egyedül, mert az itáliai hatalmát fenyegető Medici pápa, VII. Kelemen megleckéztetésére, csapatai elfoglalták Rómát, s a német zsoldosok bíborosi talárokban duhajkodtak az An­gyalvár falai alatt. A pápa világi hatal­ma végétért, de a „haragszom rád” mégsem tarthatott sokáig.

„Igen, de ne olyan nagyon” – ez le­hetne a kor kettős kötöttségű hőseinek közös jeligéje. Mert lám, egy szinttel alább, a katolikus császár birodalmi vá­rosának protestáns többségű magisztrá­tusa árgus szemekkel őrködik „heves- kedő” alattvalóinak minden mozdulá­sán, nehogy fölöslegesen ingereljék a már amúgy is eléggé felbosszantott pá­pát és császárt. Ilyen „heveskedő” köl­tőnk is az alsóbb polgárság körében, aki most elindul, hogy rátaláljon a leg­igazibb magára és műfajára. Neki „hár­mas kötöttsége” van. A plebejus ösztön, a reformáció és a humanizmus benne olyan egyensúlyra talál, akárha suszter­székben ülne. Ideálisak a költemények: a városi tanács cenzúrája éberen ügyel arra, hogy aktuális háborognivalói ezentúl ne váljanak „irodalmi tevé­kenység részévé”, hanem vagy nyílt vagy névtelen „publicisztikákban” (röpiratban, vitairatban, értekezésben) vezetődjenek le. (Amelyek aztán a baráti fametszők és illusztrátorok által kelen­dőbbé tett négyoldalas fóliók vagy egy­lapos nyomatok formájában függnek majd az otthonok falán.) Baj lenne, ha nem így volna. A jóval kedvezőbb hely­zetben levő svájci „népszínház”, példá­ul, Nicolas Manullel az élén, szemtől szemben felvette a harcot a pápaság ellen, s ezzel túlsúlyra juttatta alkotá­saiban a vallási elemet. Ez nem a far­sangi komédia útja, hanem az iskola­drámáé. A másik oldalról a humanista törekvések ezotériája fenyegetett, a gyakori életidegenség, allegorizálás. Erre ott volt Hans Sachsnál a „tragé­dia” és a „komédia”. A farsangi komé­diára az maradt, ami ezekben a műfa­jokban nem talált igazi otthonra: a hu­mor.

*

Az Ezredvégben közölt A nagyorrú doktor Hans Sachs érett írói korszakának ter­méke, egyetlen zárt szerkezetű farsangi komédiája, amely akár a rigorózus boi- leau-i elvárásoknak is megfelel a hely-, idő-, cselekményegység hármas köve­telményének megvalósításával. Az em­lített mű a nyolcvanöt farsangi komé­dia közül sorrendben a nyolc­vanharmadik, az itt olvasható kis darab viszont a kilences sorszámot viseli, és merőben más típust képvisel. Különle­gessége, hogy mintegy a műfaj erede­tének modelljét választja alaphelyze­téül.

Nürnbergben, a szabad birodalmi városban, Hans Sachs működése idején már többszázados hagyománya volt a farsang megünneplésének. A XV. szá­zad közepétől az efféle népi eredetű mulatságok a Schembart-futás nevű vá­rosi parádé köré kezdtek szerveződni. Ebben a jelmezes, álarcos futásban – amelynek a rendezése a mészárosok cé­hének előjoga volt, és felügyeletét a magisztrátus két kijelölt tagja gyakorol­ta – általában fiatal céhlegények „ban­dái” vettek részt, legalább húszán, de volt olyan év, amikor száznál is többen. A létszám és a nagy titokban készült jelmez mindig aszerint változott, hogy a mészárosok éppen melyik céhnek en­gedték át a jogot. A városháza elől in­duló, bolond-jelmezes, álarcos futók, jobbjukkal falándzsát rázva, baljukkal egy tüzet jelképező nyeles bojtot lobog­tatva, először a vágóhídhoz futottak, majd végignyargalták a város utcáit, s a városháza elé visszatérve, fölgyújtot­ták az odakészített „Pokol” elnevezésű építményt, amely, akárcsak a jelmez, évről évre változott, és a céhek közötti versengés tárgya volt, lehetett például hajó, vártorony vagy bármi más. A szo­kásnak addigra már feledésbe merült eredetét éppen Hans Sachs tárta fel egy hosszabb költeményében. Eszerint a Schembart-futás a város történetének egyetlen fegyveres összecsapással vég­ződő belharcát idézi, mikor is a céhek megszállták a városházát, s elűzték a magisztrátust. Ez az esemény 1348 jú­niusában történt, és a kiebrudalt városi tanácsnak csak a következő év őszén sikerült visszajutnia a hatalomba. A mé­szárosok céhe volt az egyetlen, amely nem vett részt a lázadásban, ezért kapta meg a rendezés jogát. A céhek pompás felvonulása persze már feledtette mind­ezt. A lojális mészárosokkal együtt tán­coltak a hajdani lázadás élén járó kard­kovácsok, velük a. késesek, asztalosok, rézművesek és halászok. Mindegyikük­nek megvolt a maga külön tánca. S velük együtt mulatott az egész ünneplő tömeg.

A tánc, éneklés, tréfa, birkózás és bo­hóckodás mellett teret kaptak egyéb mulatságok is. A vállalkozóbb szellemű résztvevők kisebb, alkalmi „bandákba” verődtek, és bekérezkedtek a gazdag polgárházakba, hogy az ott várható ajándék fejében elszórakoztassák a há­ziakat kelendőnek érzett műsorszáma­ikkal. Ezek nem voltak túl nagyigényű produkciók, általában valamilyen ka­land elmeséléséből vagy találós kérdés feladásából álltak. A szereplők sorban, egymás után adták elő számukat, és az egyes produkciók között semmi külö­nösebb összefüggés nem volt. Ezt ne­vezik sorbani- vagy revüjátéknak, és így festett legkezdetlegesebb formájában. A csoportos-egyéni produkciók aztán kezdtek tematikus fonalra fűződni – mint a szerelem, vagy a csábítás –, és meg is verselték őket. Többnyire a kor- társ irodalom motívumait, figuráit, frá­zisait használták fel.

Idővel módosult a befogadók elvárá­sa is. Hogy a túlkínálatnak s egyéb kel­lemetlen meglepetéseknek elejét ve­gyék, előzetes engedélyhez, „szerző­désihez kötötték a házi szerepléseket. Egy 1483. január 20-ra szóló szerződés tanúsága szerint, a házigazda megszab­ta, hogy ki, hányadmagával, milyen öl­tözékben látogathat el hozzá, és mit adhat elő. Esetünkben tizenkettő az en­gedélyezett létszám, álarc viselése tiltatik, s „illedelmes” versmondás váratik el. (Az utóbbi kikötés alkalmasint nem ok nélkül került a szövegbe.)

A tizenkét fő engedélyezése valószí­nűleg az időbeli kereteket óhajtja meg­szabni, semmi nem utal összjátékra. Az együttes játék kialakulását a korábbi já­tékmódnak az a sajátossága is késleltet­te, hogy az éppen ágáló szereplő nem a társakhoz és nem is a közönséghez intézte szavait, hanem a játéktér vala­mely központi figurájához.

A hat siránkozó igen látványosan szemlélteti azt a fejlettségi állapotot, amelyben a revüjátéknak már temati­kus fonala van, sőt bizonyos konfliktus­ötlete, feszültsége, mi több: fellelhetők már benne az oda-visszacsatolásos in­teraktív játékmód nyomai is, de a szer­kezet alapvetően az egymást követő monológok egyirányú menetére épül.

Vizsgáljuk meg az alapszituációt: Öt ágrólszakadt szegényember („banda”) toppan be egy tehetős polgárhoz, és arra kéri, hallgassa meg „vitaműsorát”, amelynek tárgya az, hogy melyikük a legszegényebb. Azt is kéri továbbá, hogy mondjon véleményt a hallottak­ról, s a játszókat jutalmazza koszttal és szállással. A házigazda először ki akarja őket dobni. Nem azért, mert nincsenek bejelentve, hanem azért, mert nem tet­szik neki a műsoruk.

Szó, ami szó, elég furcsa műsoraján­lat is ez. Tartalma legkevésbé sem illik az alkalomhoz, ráadásul teljességgel fe­je tetejére állítja a versenyt: az győz, akinek – hogy egy az irodalomból vett hasonlattal éljünk – a lova vagy inkább szamara utolsónak ér a célba. Az efféle verseny pedig speciális fifikát kíván: a vetélytárs szamarát kell ösztökélni.

Hogyan alkalmazza ezt a trükköt Sachs a darabban? Először is, hogy a hasonlatoknál maradjunk, „közli” sze­replővel a versenyfeltételeket: megáll­ni, pályát elhagyni, hátrafelé menni nem szabad, azaz mindenkinek szólnia kell, mellébeszéd, hazugság nincs, és tilos a visszatromfolás. S valóban, a sze­replők nagy szubjektív hévvel és a va­lósághoz hűen képviselik önnön állás­pontjukat. Valamennyi felszólaló azzal kezdi mondókáját, hogy jókorát sóz az előtte felszólalónak képzeletbeli szama­rára, ékesen bizonygatván, hogy a rajta ülőnek egyáltalán nincs olyan rossz dol­ga, ahogyan hangoztatja. Utána jön csak a maga iramának lassítása, szívhez szóló panaszáradat formjában. Ennek túlságosan üdvös hatását viszont az ő utána felszólaló érvényteleníti valame­lyest jól irányzott észrevételei révén, s így tovább. Senki nem fordulhat vissza a nyeregben, azaz nem cáfolhatja az őt ért bírálatot, s nem is vehet elégtételt a bírálón szamarának ütlegelésével. Ez utóbbit rá kell bíznia a még hátrább jövőre, az előbbi pedig cáfolatlanul ma­rad. A nézőpontoknak ezzel a „tompo­ron csattanó” ütköztetésével szerzőnk sikeresen objektivizálja ábrázolásának tárgyát, melynek elevenségét a taszajtó és megtaszajtott szubjektumok adják.

Említettem, hogy a darabban a visszacsatolásos játékmódnak is vannak már nyomai. Ilyennek látom az expo­zíciónak azt az összesen négy replikából álló részét, amelyben eldől a fellépés ügye. Itt tulajdonképpen két mérkőző fél küzd: az egyik a házigazda, a másik a többi. Ez utóbbiak ajánlatával a leg- harcedzettebb személy áll elő, a zsol­dos. A házigazda elutasító válasza után azonban nem ő folytatja az érvelést, hanem a pap. A megenyhülő házigazda pedig nem a pappal közli válaszát, ha­nem a színen kívül levő cselédlánnyal, (aki egyébként a darab néma szereplő­je). Íme, egy álorcás dialógus a revü- technika jelmezében!

Külön öröm látni azt, milyen meste­rien gazdálkodik anyagával Hans Sachs. Az egész kis komédia 280 sorból áll. Ezt a mennyiséget úgy osztja el a hat szereplő között, hogy szinte sornyi­ra azonos valamennyi szerep terjedel­me. Hasonló gondosság nyilvánul meg abban is, hogy ki hányszor jut szóhoz. Az öt alkalommal megszólaló házigaz­dán kívül, mindegyikük kétszer. Ebből egyet fordíthat a versenyzésre, a má­sikra az expozícióhoz, illetve a bonyo­lításhoz, és a befejezéshez van szükség, így áll össze a darab.

Természetes, hogy a fentebb vázolt láncolatnak van egy eleje és vége. A pap azonnal a maga sanyarú sorsának ecse­telésével kezdi monológját, mivel őelőtte nem szólott még senki, és egy nincs is, akit helyreigazítson. Kézenfekvő lenne, hogy a csonkán maradt monológot olyképp egészítse ki a szerző, hogy az kriti­kai részével az utolsónak felszólaló kol­dus panaszához kapcsolódjék. Így lenne a verseny teljesen szabályos, hiszen, mint láthatjuk, körbe halad a menet. Csakhogy a szerzőnek nem a dolgok relatív voltának hangoztatása a célja – amit egy bizonyos önmagába visszaka­nyarodó mesetípus követ a kicsinyek bátorításának szándékával –, hanem hogy minél találóbb, összegezőbb képet adjon az őt körülvevő valóságról, és ily módon változtasson rajta egy kicsit. Ezért, némileg lazítva az eddig érvényes „versenykiíráson” nem a papnak, ha­nem a parasztnak adja meg a szót. Igaz, hogy a pap már kétszer szólt, és külön­ben sincs a koldusról kritikai közlendő­je, így azonban a paraszt már másod­szorra kritizálhat, s horribile dictu, megint olyasvalakiről nyilatkozik, aki őt korábban, ha csak közvetetten is, de megbírálta. Igen ám, de kiről mondhat­na úgy véleményt, hogy ne legyen a kritikának visszavágás jellege? Nos, ha sorra vesszük, azt látjuk, hogy nincsen olyan figura! A paraszthoz ugyanis, akár direkt módon, mint a polgár, akár a magukról szóló sirám keretében, mind­annyian külön szállal kapcsolódnak. Ek­képp igazolják annak a szövegben egé­szen a komikumig bizonygatott állítását, hogy mindenki őbelőle él. A finomszer­kezet tehát a parasztot állítja a darab középpontjába.

A német irodalomban (de csaknem az egész világirodalmat említhetnénk) messzi múltba nyúló hagyománya van a paraszt kigúnyolásának. Kiváltkép­pen a paraszti sorból épp csak hogy kiemelkedett polgár szórakozott szíve­sen a paraszt rovására. Ami érthető, ha meggondoljuk, hogy a lecsúszóban levő alsó nemesség még gyakran őt is közé­jük utalja. De a visszasüllyedéstől való félelmen túl, akad itt azért valami más is. Miként Werner Lénk írja egy utó­szóban, amely a farsangi komédiával foglalkozik (és ahonnan a korábban említett 1483-as adatot is merítettem), a városi polgár a farsang néhány nap­jára gyermeki örömmel bújt bele a pa­raszt gúnyájába. Ez a jelmez számára a „bolondszabadságot” jelentette, mely ha csak rövid időre is, mentesíthette a városi környezetnek sok-sok reá nehe­zedő rend- és illemszabálya alól, és mó­dot adott rá, hogy hódolhasson emberi természetéből adódó kreatív és animális hajlamainak. Ez a „belehelyezkedés” arra is lehetőséget nyújtott, hogy a ma­ga konformista látásmódját „renitens­kritikus” látásmóddá alakítsa át, hisz a társadalmi piramis alsóbb szintjéről éle­sebben látja a szem a természet és a mindennapi élet valóságát.

Hans Sachs, aki polgár volt és azon felül komédiaíró, egyáltalán nem kerül­te ki a parasztot, ha nevettetni kívánt. Éppúgy kigúnyolta, ahogyan a nemest, vagy a polgárt. Vagyis, talán mégsem ugyanúgy. Mert abban a tizenhárom évben, ami második farsangi komédia kísérlete és az új szakasz kezdetét jelző harmadik közt eltelt, történt valami olyasmi, ami messze túlterjedt Nürn­berg világán, s amit nem lehetett holmi Schembart-futással „letudni”. Az 1525-ben kitört Német Parasztháborúról van szó. Azt követően a paraszt kinevettetése mindenek előtt azt jelentette, hogy nem szidalmazzák, nem követelik a vé­rét. És ez nagy dolog. Hans Sachs más műfajú írásaiban már sokat foglalkozott a paraszttal, és sohasem állt be a bosszút lihegők táborába. Ellenkezőleg, ahogyan csak tudta, védte. Most szín­padra állította: tessék, tekintsék meg, itt van! Öt év múlva, 1540-ben a Far­sangi fánk (Krapfenholen) című farsan­gi komédiában már nem fordított elő­jellel versenyezteti a polgárral, nemes­sel, és ott a paraszt bátran a szemébe vágja ellenfeleinek, hogyha az ő vérét folyatják, el fognak vérezni ők is.

„Tájkép csata után” – talán ez az alcím illene A hat siránkozó-hoz. Egy fe­lemás forradalom ilyen-olyan kárval­lottjainak típusfigurái verődtek itt össze. Zajos vitájukban sok fontos do­logról szó esik, nem utolsó sorban a reformációról, de a parasztháború té­mája tabu, ez az, amiről hallgatnak. S ahogy a hallgatás leple a beszéd, úgy jelenik meg az egész megidézett világ visszájáról. Előtérben a „háttérbe szorí­tottak”, akik tehetetlenségükben egy­másra mutogatnak, amíg a sorsukat irányítók meghúzódnak a kép hátteré­ben. Itt háborog, szemünk előtt, a pap, aki nem tudott az alsópapságból ki­emelkedni, ráadásul a protestantizmus ragadja magához híveit. Itt felel meg vádjára a paraszt, aki panaszkodása közben sem veszíti el önnön fontossága tudatát. Itt van a kézműves polgár, aki­nek nem sikerült bérmunkáltatóvá elő­lépnie, bár megkapja helyettük is a ma­gáét; a zsoldos, aki a lelkét eladja, hogy mentesüljön a paraszti élet irgalmatlan robotjától, de mégis a paraszt irgalmá­ra szorul végül, no és a koldus, sze­génynek, gazdagnak egyaránt lába kapcája – bár, ugye, még ezt is lehetséges más szemszögből látni.

S el ne feledkezzünk a hatodik sze­replőről, a házigazdáról, aki mint döntnök, sokáig élvezi a hallgatás előnyét, de végül mégiscsak szólania kell. Ám ő nem dönt, hanem kijelenti, hogy neki sem könnyű. Milyen finom irónia nyil­vánul meg abban, ahogyan őt, a sikeres polgárt, magyarázatot sem igényelve, rögtön siránkozótárssá avatja a koldus! Éppen olyan gyorsan és magától érte­tődően, ahogyan a házigazda is azonnal szerényebbre méretezte a tervezett traktát, amint úgy ítélte meg a helyze­tet, hogy vendégei valódi szegények, nem pedig álruhás koldusok. Ebben a drámai kontextusban hangzik el azután „életszabály-gyűjteménye”, mellyel egy­szerre óhajtja megadni a kívánt okítást és száműzni házából a csüggedést. Alig­ha járunk messze az igazságtól, ha eb­ben a figurában a szerző önkarikatúrá­inak egyikét látjuk, amelyet a korabeli festőkhöz és minden korok igaz humo­ristáihoz hasonlóan, beillesztett a kép­be. A darab ugyanilyen ironikus lezá­rását másik jelenlevő polgártársára, a kézművesre bízza, mintegy engesztelésül a kemény kritikáért. Ez is egyik eleme annak a mutatványnak, mellyel ezt az igen lehangoló témát komikussá bűvöli a szerző. Sok-sok műfaji és tár­sadalmi tanulsággal szolgál ez a kis da­rab. Hans Wedler például kiemeli azt a találékonyságot, ahogyan a középkor­ból örökölt szereptípusokat és a kora­beli társadalmi típusokat keveri a szer­ző, megjegyezvén, hogy az így alkotott típusszereplőknél egyre több oldalú társadalmi meghatározottság kárpótol az egyénítés hiányáért. Ő hívja fel arra is a figyelmet, hogy a parasztfigura Hans Sachsnál jelenik meg először többrétű társadalmi típusként. A darab­ban fellépő paraszt, mint mondja, nem is az egész parasztság, hanem a város- környéki, bérlő paraszti réteg képvise­letében ágál, de hasonló jellegű meg­szorítás érvényes a kézművesre is. Ezek bizonyára helytálló és hasznos észrevé­telek, fontolóra vételük azonban szét­hullással fenyegetné elemzésünk kere­tét. Hadd nyugtassuk meg az olvasót, hogy fent említett figuráink, akár osz­tály-, akár rétegtipikusságukból kifolyó­lag, kellőképpen elevenre sikerültek, s ennél fogva érdemesek figyelmére. Be­fejezésképpen néhány észrevétel erejé­ig, térjünk vissza inkább kiemelt műfa­junk kérdésére.

Egyik észrevételem az, hogy egy mű­faj fejlettségi állapota nem megfelleb­bezhetetlen értékmérője egy körébe tar­tozó műnek. Elemzett művünkben szép egységét láthatjuk a formának és tarta­lomnak. Egy fejlettebb dialógustechni­kával rendelkező darab, ahol a szerep­lők kedvük szerint egymás szavába vág­hatnak, aligha lett volna alkalmas ilyen társadalmi körkép felrajzolására, ami­lyet ennek a „kezdetleges” művecskének a révén láthatunk. Korlátozottságá­ban az ereje. Nem véletlen hát, hogy Hans Sachs a farsangi komédia dramatikusabb változatának kiművelése után sem fordított hátat a revütechnikának.

És ami a revüjátékra érvényes, az érvényes a drámai művek nagy család­ján belül a kis egyszer volt, de máig eleven gyermekre: a farsangi komé­diára.

A polgári korszak bölcsőjénél pedig ott látunk egy négy és fél század távolá­ból biztatóan ránk mosolygó mesterem­ber-költőt, aki – mint egy mai karikatú­ra mutatja – lemérte a múzsa meztelen lábát, hogy cipőt készítsen rá.

Irodalom

Halász Előd: A német irodalom története Gondolat. Budapest, 1971.

Hans Sachs: A wittenbergi fülemile Fordította: D. Payr Sándor egy. theol. ta­nár Luther Társaság (Új sorozat V. 23.) Bu­dapest, 1939.

Hans Sachs: Farsangi komédiák (Hat f. k. Angyal Géza és Végh György fordításában, Dániel Ferenc rendezői utó­szavával) Népművelési Propaganda Iroda (Színját­szók Kiskönyvtára 120. sz.) Budapest, 1970.

Die kritische Gesamtausgabe von Hans Sachs Hrsg. von Anton v. Keller und Edmund Goetze 26 Bde. Tübingen 1870-1908. Hall a. S. M. Niemeyer Verlag (Bd. 25: Chronolog. Werkverzeichnis)

Die Prosadialoge von Hans Sachs Hrsg. von Ingeborg Spriewald Reclam. Leipzig, 1970.

Fastnachtspiele von Hans Sachs Ausgewählt. Hrsg. u. sprachlich erneuert von Dr. Karl Martin Schiller Mit einem Nachwort von Christa Goh­risch. Reclam. Leipzig, 1960.

Fastnachtspiele von Hans Sachs Ausgewählt. Nachwort von Werner Lenk Reclam. Leipzig, 1973. Universal Bibliothek, Bd. 521.

Genée, Rudolph: Hans Sachs und seine Zeit Verlagsbuchhandlung von I. I. Weber Leipzig, 1894.

Könneker, Barbara: Hans Sachs Stuttgart, 1971. (Sammlung Metzler 94.)

Otetea, Andrei: A reneszánsz és a refor­máció Gondolat, Budapest, 1974.

Wedler, Klaus: Hans Sachs Reclam. Leipzig, 1976.

Világtörténet évszámokban Összeállította: Engel Pál Gondolat. Budapest, 1988

KOSZORÚ

Száz évvel ezelőtt esett el a csatatéren Jósé Marti (1853-1895) kubai költő, író, gondolkodó, politikus, szabadsághős, Kuba és Latin-Amerika egyik legkiemelkedőbb erkölcsi-politikai-művészi hatású személyi­sége, az 1895-ben kirobbant függetlenségi háború szellemi vezére és előkészítője.

JOSÉ MARTÍ

Járom és csillag

Napfény nélkül hogy napvilágra jöttem,
így szólt anyám: – Méhem virága, gyöngéd
Orjás, Teremtésnek summája, tükre,
Halból madár, majd ló, majd emberállat,
Nézd e két jelt, bár fáj nagyon mutatnom,
Az élet két jele: válassz, melyik kell.
Ez itt egy járom: ki elbírja, jól jár.
Ökröt kezessé tesz – szolgál uraknak,
Meleg szalmában alszik, és jutalmul
Jóízű, bőséges zabot zabálhat.
Ez itt, ó, titkok titka, te, szülöttem,
Miként szülötte hegységnek a hegycsúcs,
E fénylő és halálos itt: egy csillag.
Mert záporozza a fényt, elhúzódnak
A vétkesek attól, ki ezzel jár-kel,
Mint gyilkossággal terhes szörnyetegnek,
A fényhozónak élete magányos.
Ám aki könnyedén utánoz ökröt,
Ökörré lesz, s oktalan baromként kezd
A mindenség létráján újra mászni.
Aki meg bátran a csillaghoz pártol,
Teremt, növekszik! Midőn a világra
Kupája nedvét öntötte az élő;
Midőn az ember véres ünnepére
Saját szívét szolgálta föl örömmel;
Midőn Észak és Dél szelére bízta
Szentséges hangja végső foszlányát is,
Fénypalástját a csillag ráteríti,
A tiszta lég, mint ünnepen, tüzet fog,
S ki élni nem rettegvén élt, az élő,
Egy fokkal följebb lép a mély homályból!

– Ó, add, anyám, a jármot, rajta állva
Homlokomon még jobban hadd ragyogjon
A csillag, mely elemészt és világok

A külhonnak

Lap lap után firkálom el papírom:
Futó ötlet, tanács, düh, vad betűsor,
Mely megannyi kardként mered; leírom,
Majd szánalomból törlőm, mert a bűntett,
A bűntett mégis testvéreim tette.
Futok magamtól, reszketek a Naptól;
Szeretném tudni, hol a vakond vacka,
Hová rejti el pikkelyét a kígyó,
Az árulók hová teszik le terhük,
S hol az erénynek csak hamvai vannak,
Ott, de csakis ott mondhatnám el én is,
Amit mondanak s hisznek, hogy hazám a
Barbár külhonnal egyesülni óhajt!

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

MEGMENTETT OLDALAK

Veres Péter elfelejtett és kötetben sosem publikált írását mint a két világháború közötti irodalmi élet érdekes kordokumentumát adjuk közre – Kristó Nagy István szívességéből

VERES PÉTER

Máraitól tanuljunk írni?

Minden írónak nagy gondja a szép nyelv, a tiszta kifejezés. Nekem is. Évről-évre, ha előveszem tavalyi írásai­mat, mindig van szégyenkezni és bosszankodni valóm: mennyire nem tudtam írni. S persze, mindig abban reménykedem, hogy most, most talán már pedzem, hogy mi az írnitudás s jó pillanataimban talán már tudok is ked­vem szerint írni. S azután megint csak csalódok önmagamban, mert mindig újabb és újabb hibákat fedezek fel írá­saimban, amelyeket nem azóta szerez­tem, hanem amelyeket még tavaly nem ismertem fel. Persze, azért vagyok elé­gedetlen, mert azt szeretném, hogy az írásom szép legyen szépelgés nélkül, azt szeretném, ha szellemes lenne szel­lemeskedés nélkül, ha világos és friss lenne híg negélyeskedés nélkül, ha mély lenne homályos elvontságok nél­kül és azt szeretném, ha magas lenne, képzelgés és tudákos okoskodások nél­kül. Egyszóval azt szeretném, ha nem a negédes modorosságok, a szellemes­ségek és paradoxonok aranypora csil­logna rajta, hanem belülről világítaná át az izzó fehér fény: a művészet.

És mert ilyen nagy igényem van az írnitudás felé, mohón olvasok még ma is minden kritikát, bárkiről szóljon is és mohón olvasom minden igazi nagy író írását, akiről érzem, hogy nagyigé­nyű ember és tanulni lehet tőle.

Megvallom, Márai eddig nem tarto­zott közéjük. Nekem Márai – tudtom­mal – se nem barátom, se nem ellen­ségem. Annyira két különböző világban élünk, életformában is és gondolkodás­ban is, hogy sohse kereszteződött az utunk. Elolvastam az írásait, ha a ke­zembe kerültek, de nem kerestem a Márai-írásokat. S megvallom, mindig jobban érdekelt, hogy mit csinál egy- egy francia, mondjuk a vincellérfi André Chamson vagy egy-egy orosz, mond­juk a kozákfi Solochov, mint az, hogy mit csinál Márai.

Most, a legutóbb megjelent könyvé­nél azonban felfigyeltem a kritikákra. Hogy az „urbánus” kritikusok mit ír­nak róla, avval nem sokat törődtem: elvégre ők értik egymást. Legutóbb már egyik kritikus bibliai idézetekkel vezette be Márairól szóló fejezetét. De hogy az ún. „népi” kritikusok is, cso­dálattal hódolnak a magas írnitudásának, az már mégis csak furcsa. Támad­ják a gondolkozását és a magatartását, sőt lekicsinylik mint írót és mint em­bert, de elismerik, hogy írni utolérhetetlenül tud.

Ezt nem értem. Itt ellentmondás van. Ismerünk egy közhelyigazságot: a stílus az ember. Vagy nagy író hát Má­rai általános emberi értelemben s akkor sem az írnitudása magában, sem a gon­dolkodása magában nem lehet érték. Mert csak e kettő, illetve három: az ember, az íróművészet és a gondolkodás egy­sége adja a nagy írót. Vagy pedig Márai egyszerűen csak polgári átlagíró, kife­jezetten polgári osztály-író s a „sikere tit­ka”, hogy ezzel az osztállyal teljesen azonos életformájában, észjárásában, gondolkodásában, mindenképpen. De akkor meg a népi kritikusok tévednek, ha benne látják az írnitudás legna­gyobb mesterét. Már pedig sok támadó írást olvastam Márairól, de fölényes írnitudását mind kiemelte, sőt magasra emelte, szinte felmutatta: írók így tud­jatok írni! Legutóbb Féja Géza a Hídban és Szíj Gábor a Magyar Útban is­merték el ezt a kivételes írnitudást.

Mi van itt? Pesti nyelven szólva, a népi kritikusok hasraestek a Márai par­kettjén.

Ezek után – gondoltam –, megnézem már én is. Ha tanulni lehet Máraitól, én is tanulok. Hátha egy lépcsővel ő is feljebb vezet azon az úton, amelyik az első sorokban megrajzolt íráseszmény felé vezet.

Előre bocsátom: nem akarom kigú­nyolni Márait. Az ilyesmi nem kenye­rem. Sose írtam róla egy rossz szót se. Nagyon jól tudom azt is, hogy ha bele­nézünk egymás írásába, mindegyikün­ket nevetségessé lehet tenni. Sőt még a nyelvtudósokat is. A nyelv bozontos, sokgyökerű és sokágú élőfa és mindig hoz olyan ágakat, amelyek feleslegesek, életképtelenek és amelyek majd leszá­radnak róla. De mi magunk nem látjuk előre, hogy melyek lesznek azok, sőt hiszen mi neveljük ezeket az ágakat, mi csináljuk napról-napra úgy az egész­séges, mint a beteg hasonlatokat, szóla­mokat, fordulatokat, fogalmi képleteket és kifejezési formulákat. Mi: nemcsak az írók, hanem minden ember.

Lássunk hát példákat a Márai-írások- ból, milyen az a fölényes írnitudás, mi­lyen az a hibátlan nyelvkészség.

Ismétlem: én a Márai gondolkozásá­hoz nem szólok semmit. Nekem ez nyegle szellemeskedésnek tetszik és el- bírhatatlan, hát nem bántom azokat a polgárokat, akiknek ez a legfinomabb csemege. Az igazi szellemesség, különö­sen a magyar szellemesség villanó ké­pekkel és hasonlatokkal győz le, a Márai-féle szellemeskedés nekem csak fo­galmakkal és kifejezési formulákkal va­ló unalmas játék – szókártyavár –, amelyben elvesznek a Márai okos és finom, igazi írói meglátásai és megfi­gyelései is.

Újságcikkeiből sem idézek: ne mond­hassa senki, hogy éppen a gyenge pontjainál hasogatom fel a Márai élet­művét. Nézzük inkább a nagy könyveit. „Kis művem »Hézagot« óhajt pótolni” – ezzel a mondattal kezdődik a Szegé­nyek iskolája. Márai egyik leghíresebb könyve. És így folytatódik: „…külön »ta­nulmány tárgya lenne« kimutatni egyszer oknyomozó lelkiismeretességgel a lakáskér­déssel kapcsolatban a szerelem tragédiáját korunkban. Aztán: …ahol a szegény leggyakrabban kénytelen kifejezést adni a legnemesebb érzelmek egyikének, mely emberi keblet hevíthet…” (190. lap). „Függetlenül tiltakozásuktól, ragaszkodunk empirikus ta­pasztalatok által igazolt meggyőződésünk­höz”… „Tekintettel a gazdagok jellemének arra a közismert vonására, hogy általában smucigok és óvatosak, a nők kénytelenek állandóan támadó harcmodorban fejlődni fel…” „nem szabad elhallgatnunk azt a megfigyelésünket…” „…annál nagyobb cse­lekedetekre „ragadtatja időnként magát…” „…politikai egységbekapcsolásának körvo­nalai …” „… összehasonlító módszerekkel iparkodnánk”… „nehezen összeegyeztethető a pénz teljes kiküszöbölésével!”… (Mi az a „kiküszöbölés”?) „Meddő kísérlet „rend­szerbe önteni”…” „…bizonyos felismerések birtokában…” „…s úgyszólván »maradék nélkül« átengedik a szegényeknek a Paradi­csomot…” „…művem keretén belül nincs módom foglalkozni…melyre figyelmün­ket »szegezni« óhajtjuk…” „A pénzkeresést »iparkodom könnyen, elegánsan« (ez az!) és feltűnés nélkül csinálni; ez külön képesség, amellyel itt részletesen nem foglalkozhatom.” Sajnos, én sem foglalkozhatom részle­tesebben a Szegények iskolájával, mert az egész könyvet idézni kellene, csak annyit mondok hozzá, hogy író bará­taim így tanuljatok írni! A közoktatási minisztériumban sem fogalmaznak szebben, s ezzel nemcsak a Kisfaludy Társaságba, hanem még az Akadémiá­ba is bejuthattok.

Beismerem azonban, hogy igazságta­lan dolog a Márai írnitudását csak a Szegények iskolájából bemutatni. A Sze­gények iskolája szellemeskedő és ironikus szándékból íródott, stílusparódia is van benne s ehhez Márai sem tudott más nyelvet csinálni, egyszerűen csak átvet­te azt, ami az újságokban mint „humo­ros műnyelv” már nagyon is ismerős és az átlagos olvasóra feltétlenül hat. Csak egészen nagy írók tudnak új hu­moros nyelvet teremteni. De ha Márai olyan nagy nyelvművész, mint a népi kritikusok állítják, akkor nem szorulna rá erre az avas műnyelvre.

Azután meg a Szegények iskolája már régi könyve Márainak. Átböngésztem hát az Egy polgár vallomásainak, legújabb kiadását és a „lenyűgöző” új könyvet, a „csúcsteljesítmény”-t, Szindbádot is. Ezek komoly írások, nincs szükségük a humoros műnyelvre, „…újságírónak ké­peznek majd ki… (Ezt a „képeznek” szót író leírhatja gúnyos idézőjel nélkül? Márai leírja.) „Mérlegelte az esélyeket…” „…szívükön viselik”… „a nemzet gond­ját…” (Szindbád) „…két felfogás küzd itt egymással…” „…megfontolta szavát”, „tar­tózkodóbban vonultak el minden közlekedési lehetőség elől…” (Egy polgár vall.) „pöffeszkedését már nem lehetett elvisel­ni…” „…felemelő érzésekkel töltötte el az a tudat…” „Tévedésük ingerlőén szembeszö­kő…” Stb. stb. stb.

Nekem az a „szembeszökő”, hogyan lehetséges, hogy akik tudják, hogy mi az irodalom és mi a magyar nyelv, még idejekorán ki nem gyógyították a tehet­séges és asszimiláns módra fogékony ifjú Márait ezekből a „szembeszökően” avas publicisztikai formulákból? Ha én úgy ismerném azt az utálatos magyar nyelvtant, mint ahogy nem ismerem, egyéb sürgősebb dolgaim közt is „időt szakítottam” volna rá, hogy megmagya­rázzam: mi a magyar nyelv.

Szólnom kell még a Márai eleganci­ájáról, mert a kritikusok szerint ez is az írnitudáshoz tartozik. Márai így be­szél: „Pascalt az éjjeliszekrény márványlap­jára dobom…” Meghogy: „kezükben az új Huxley kötettel…” A kritikusok szerint ez „előkelő” és „elegáns”, szerintem csak póz, hogy ne mondjam: sznobizmus. Mert ha az A. Francé bölcs és öreg hőseinek mindig kezük ügyében van Boetius vagy Lukrecius, az természetes, de Márainál ez csak pózolás. Óh, na­gyon jól ismerem a sznobizmust, ma­gam is szenvedtem benne s még most is nehezen gyógyulok ki belőle.

Ezek a hibák tulajdonképpen nem hibák. Nyelvtanilag bizonyára nem hi­bák. Lehet rajtuk akadémiai szentesítés is. Én ehhez keveset értek.

Márainak sok mindent felhányhat­nak a támadói és az irigyei. (Akik jó­részt éppen az előkelőségét, beérkezett úri íróságát irigylik: ezekhez semmi kö­zöm.) Felhányhatják, hogy lenézi és megveti az osztályírókat, a parasztíró­kat és a proletárírókat, holott ő maga a legigazibb osztályíró. A „magyar” vagy „magyarországi” polgárságban általános elismerés, azontúl – süket csend. A ma­gyar értelmiségi fiatalok szinte már programszerűen tartják távol maguktól Márait. Valószínűleg félnek tőle, hogy amint a kritikusokon is látható, fölé­nyes írástudásával és előkelő hitetlen­ségével elragadja őket.

Aztán felhányhatják Márainak, hogy mélységesen lenézi a politizáló írókat. De csak a belpolitizálókat. Mert ő maga cikkekben és könyvekben állandóan külpolitizál, s ezt természetesnek tartja. Épp úgy, mint az osztálya, amely szintén csak külpolitizál, hiszen belpolitikai pártja nincsen is. S hogy Márai ezt nem tartja politizálásnak, az jellemző ő rá és az osztályára. Talán igaza is van: ez nem politizálás, hanem – hogy is mondjam – „gravitáció”. Mert az igazi politika: a kül­politika és a belpolitika egysége.

Én azonban nem ezt hányom fel Má­rainak. Elvégre, mindenki csak önmagát adhatja s ha önmagán keresztül egy osztályt, egy közösséget is kifejezett, az azt jelenti, hogy igazi írója a saját közösségének, ha az a közösség csak egy osztály is. Ez becsületes dolog s Márai joggal mosolyoghat a tá­volról hajlongó kritikusokon.

Én egy más hibáját vagy bűnét (ha lehet itt bűnről beszélni?) rovom fel Márainak. O ugyanis nem a nyelv- és írnitudás utolérhetetlen művésze, hanem az irodalmi retorika, a papíronszónoklás nagy mestere. Nem a dinamikus szabódezsői, hanem olyasféle intellektuális, stílusretorika ez, de csak olyan veszedelmes, mint amaz. Őseik, más érzelmi hang­súllyal, Ignotus és Szomory Dezső vol­tak. Én magam is bűnös vagyok ebben s ha javulni szeretnék, nem a kritikusok és Márai tanítottak rá, hanem a népem, amely nem érti azokat az írásokat, ame­lyek „zengő” szónoklatokat, vagy fino­man csörgedező szópatakokat tartal­maznak. Ezzel kábítja el Márai és másik nagy bűnös cimborája Cs. Szabó a pa­pírembereket, az olvasó polgárokat és a leendő újságírókat, akiknek a főgond­juk, hogyan is tudnának „folyékonyan” írni.

De talán Márai ebben nem bűnös. Ki követelheti tőle, hogy jobb nyelvér­zéke legyen, mint nekünk, akik nem a nyelvérzéket eltompító iskolákban, ha­nem az utcán tanultunk magyarul? Ő csak tovább fejlesztette azt a szónokias műnyelvet, amit publicista, jogász és nem politikus, hanem csak politizáló őseinktől örököltünk. Minket is úgy megigézett ez a „zengő próza”, hogy most egyik legnagyobb gondunk, ho­gyan is tudnánk legalább népünk ér­telmesebb, szellemileg fogékonyabb embereivel megértetni magukat. Ho­gyan is tudnánk a parasztokból és munkásokból új olvasókat és cselekvő embereket nevelni, mert a polgárok és az urak már nem érnek semmit.

S amikor nekünk ez a legnagyobb gondunk, akkor a kritikusaink Márait állítják elénk, mint az írnitudás köve­tendő mesterét.

Hát ezt nem! A kritikusok vagy még annyit se értenek a nyelvhez, magyar­sághoz és irodalomhoz mint én, vagy pedig nincs bátorságuk szembeszállni a kialakult polgári tekintéllyel. Meghu­nyászkodnak az „előkelő író”, a „szel­lemi arisztokrata” előtt, mint afféle ple­bejusok.

Én hát ellent mondok. Ha már nyel­vet és írnitudást tanulok, hát nem Máraitól tanulok a jövőben sem, hanem Ecsedi Sándor bátyámtól és Varga Julis nénémtől, mert az biztos, hogy azok nem szónokolnak, amikor valamit el akarnak mondani. Mert, ha Márainak undorító a belpolitikai retorika, amit némely népi írók csinálnak „örök iro­dalom” helyett vagy mellett, miért le­gyen nekem rokonszenvesebb a külpo­litikai retorika. Aki nem hiszi, próbálja meg Márai „legszebb” mondatait hango­san felolvasni.

Márai hát lehet jó író, vagy mit bá­nom én, nagy író, lehet becsületes em­ber és humanista lélek, tanulhatunk is tőle egyet-mást, szerkesztést és lélekrajzot, vagy mit tudom én, csak éppen írás­tudást nem. Én is tudom, hogyan szüle­tik a papíron való szónoklás s nem be­lemélyedni, hanem szabadulni szeret­nék belőle. Az ember míg nem elég erős a teljes közvetlenséghez, ha tehát leül a papír elé, elragadja a közlés vá­gya, a szépelgésbe bújó szubjektivitás és mert valami kivételesen szépet, len­dületeset, finomat, előkelőt akar írni, hát észre se veszi és már szónokol a papíron. Ne kövessétek, ne kövessük! Nem ez az igazi irodalom!

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

„Mit habrikál ez itten?”

Esztergomi beszélgetés Beatrix királynéval

– Felséges asszonyom… – Nem tudom, megillet-é még ez a megszólítás? Úgy élek itt Esztergom­ban, mintha száműzetésben lennék. És jóllehet most is királyné vagyok, nyo­morúságosabb az életem, mint a földe­ken hajladozó póri asszonyoké.

– Hogyan került ide felséged?

– Mátyás halála után azon mester­kedtem, hogy az új király, Jagelló Ulászló felesége legyek. Úgy véltem, az ország érdeke így parancsolja. Az álnok, képmutató gazember el is játszott velem egy házassági komédiát, de a fri­gyet már szinte másnapra virradóra ér­vénytelennek jelentette ki. Én ideme­nekültem az unokaöcsémhez s a pápá­hoz folyamodtam házasságom elismer­tetéséért. Itt, Esztergomban várom a Szentatya döntését. Vagy ítéletét? Me­lyik a pontosabb szó?

– Ha kívánja, felséges asszonyom, folytathatjuk dialógusunkat az Ön anyanyelvén is, amelyet volt szeren­csém elsajátítani Tiberio di Spada pro­fesszortól.

– De nyilván nem úgy, ahogy a mo­sónők beszélik a Vomerón.

– Már megbocsásson, de azt a dia­lektust Ön sem ismerheti. Nem hiszem, hogy a fényességes kastélyból kienged­ték az egyszerű nép közé ott, Nápoly­ban.

– Persze, hogy nem engedtek ki. De én kiszöktem, amikor csak tehettem. Erősen vonzott ez a gesztenyésekkel borított domb, ahol nagyon vidám lá­nyok és asszonyok éltek. Mosásból tar­tották fenn magukat, nem volt könnyű az életük, mégis mindig énekeltek munka közben. Tőlük tanultam azt a dalt, amely így kezdődik: „Tű m’aje prommiso quatto moccatora…” Tudja, mit jelent?

– Igen. „Négy jegykendőt ígértél.”

– No, az a bizonyos Tiberio di Spada valóban jó munkát végzett, ha maga még ezt a nyelvjárást is érti. Mind­azonáltal beszéljünk inkább magyarul. Ezen a földön így van rendjén.

– Ahogy parancsolja. És felséged mi­kor tanult meg magyarul?

– Ó, már Nápolyban elkezdtem, ami­kor kétségtelenné vált, hogy Hunyadi Mátyás felesége leszek. Főrangú neve­lőm, Diomede Carafa már ott állandó­an hitvesi és királynői kötelmeimet gaj- dolta, mint egy papagáj. Ő hangoztatta folyton, hogy köteles vagyok leendő férjem és alattvalóim nyelvét megtanul­ni, hogy ne érezzem majd idegennek magam köztük.

– És nem érezte itt idegennek magát egy percig sem?

– Nem nagyon. Bár nem tagadom, szorongva indultam útnak Nápolyból 1476-ban, tizenkilenc esztendős korom­ban. Ám Mátyás mindent megtett, hogy életemnek ez a döntő fordulata zökke­nőmentes legyen: 756 főből álló kül­döttséget menesztett értem Nápolyba. Onnan három és fél hónapba telt, amíg Fehérvárra érkeztünk. Mátyás ott várt rám, udvaroncai és a külföldi követek társaságában. A ferrarai, milánói és a nápolyi megbízott is köztük volt, így nem kellett nélkülöznöm a honfitársa­imat az érkezés pillanatában sem. Különben is: az utazás során végig velem volt Francesco, az unokaöcsém.

– Milyen volt az esküvő?

– Étek-dús. A koronázási mise után huszonnégy fogásos lakoma követke­zett, amit végül is nem tudtunk végig­enni. Magamban jókat kacarásztam azon, hogy lepipáltam nővéremet, Eleonórát, mert az ő nászlakomája déli 12-től csak délután 5-ig tartott Ferra- rában, amikor hozzáment Ercole d’Estéhez.

– És ezzel a fehérvári vacsorával vé­get is ért az esküvő?

– Dehogy. Budán folytattuk, legalább egy hónapig tartott a dínomdánom, méghozzá igen fényes körülmények kö­zött: az asztalok melletti pohárszékekre kipakolták a palota minden ezüstjét és aranyát.

– Magyaros volt tehát a vendéglátás.

– Igen: zabálós és hivalkodó. A lét­számot tekintve sosem volt különöseb­ben nagy ez a nép, de a tiszta súlyra nézve mindig is óriás volt. Egymillió magyar körülbelül annyit nyomna egy hatalmas mérleg serpenyőjén, mint tíz­millió kínai.

– Okosan eszik a magyar?

– Sajnos, nem. Páratlan ízeket pro­dukál, de ezekkel oly étkeket álcáz, amelyek egytől-egyig korai gutaütést eredményezhetnek. És visszatetsző a mohóság, ahogy kiragadják a húst a közös tálból, kenyerükre teszik és úgy esnek neki, hogy nemcsak a karéj pe­reméről, de a bajszuk hegyéről is csö­pög a zsír.

– Sosem használnak evőeszközt?

– Most már igen. Legalábbis az ud­varnál. S ez nem kis részben nekem köszönhető. Dicsekvésnek hatna, ha én beszélnék erről, inkább az udvari króni­kást, Bonfini mestert idézem, ha meg­engedi: „Miután a királyné megérke­zett, megváltoztatta az étkezés- és élet­módot. Neki nem volt kedvére az egy­szerű otthon, bevezette a fényűző vacso­rázó termeket, a díszes ebédlőket, az arannyal kárpitozott ágyasházakat, a ki­rályt visszatartotta a leereszkedő visel­kedéstől, állandó őröket állíttatott az ajtókhoz, végét vetette a könnyű beju­tásnak, és a királyi méltóság megőrzése céljából sokkal igényesebb pompát fej­tett ki. Rávette a királyt, hogy csak meg­határozott időpontokban tartson kihall­gatást és osszon igazságot. A scytha szo­kásokat olaszosakkal cserélte föl, sőt az olaszos ételek is kedvére voltak.”

– Felséged érdeme tehát, hogy fel­zárkóztunk Európához?

– Maguk sohasem fognak felzárkózni.

– Miért mond ilyet felséges asszo­nyom? Hiszen köztudott, hogy Mátyás – újra csak Bonfinit idézve – „Pannó­niát második Itáliává akarta tenni”. S ez nagyjából sikerült is neki.

– Külsőségekben igen. Ezen a téren még túl is szárnyalta Itáliát. Megint idéznem kell, ezúttal Cesare Valentinit, aki elragadtatással számolt be arról, hogy miképpen festett Mátyás és Ulász­ló cseh király 1486. áprilisi iglói talál­kozóján a magyar küldöttség: „Bizony csodálatos dolog volt látni ékességeiket, mivel ki arany-, ki ezüstbrokátba volt öltözve, kinek pedig ruhája nagy része gyönggyel volt kivarrva; más karmazsin vagy egyéb színt viselt; fejüket más és más formájú és fajta díszekkel ékesítet­ték, vagyis egyesek gyöngyös csavaré- kokkal, mások hímzésekei, megint má­sok ékszerekkel és még sokféleképpen. Némelyikük tőre ezüsttel áttört hüvely­ben volt, övük gazdagon átszőve ara­nyozott ezüsttel. Nemes paripákon ül­tek, aranybrokát vagy selyem nyereg­felszereléssel, egyesek kantárszárán és mindenütt ezüstcsengettyűk csüng­tek… Mindennap változtatták ruháza­tuk színét vagy módját, úgyhogy érde­kes és csodálatos látványt nyújtottak.”

– Ez még nem igazolja felségedet.

– Lehet. Ám az már igen, hogy a bozontos magyar főurak egyszercsak vállra omló hajzattal, borotvált ábrázat- tal kezdtek megjelenni a tanácskozáso­kon. Olasz piktorok vásznairól lesték le a divatot.

– Ó, ez a javukra szól: ahhoz, hogy lelessenek bármit is róla, előbb meg kellett csodálni a festményt.

– Ez igaz. Ám ők nem a festmények üzenetét fogták, hanem majmolták a figuráit. Értse meg, ember: sohasem úgy lesz európai egy nép, hogy más, fejlettebb népeket utánoz. Európai úgy lesz, hogy a saját karakterét megtartva járul hozzá a kontinens arcélének ki­rajzolásához.

– Maradjon hát bozontos a magyar főúr? Kacagányt vessen a vállára, mint nomád ősei?

– Nem. De korszerű, kulturált vise­letének gyökérzete szálazzon vissza az ősi motívumokig, amik például a no­mádkori nyeregtasakokon láthatók.

– Nem lesz európaibb a magyar, ha madrigálokra mulat? Netán a vomerói asszonyok énekére?

Mulasson csak ősei dallamára, ázsiai, primitív melódiáira. Művé­szetében pedig ebből az alapanyagból párálja ki azt a nemesített muzsikát, amely csak innen, a földmindenségnek erről a pontjáról csendülhet bele az univerzum csodálatos, egyetemes zen­gésébe.

– S erre sohasem leszünk képesek?

– Sohasem.

– Miért?

– Egyrészt valamiféle – ki tudja, hon­nan való – ostoba dölyf miatt, amely a tökély tévhitében tetszeleg itt századok óta s nem hagyja kétségektől serkén- tetni magát. Ilyen hangosan egyik nép sem döngeti a mellét, mint a magyar. Legkülönbnek hiszi magát a világon, más nemzetekről csak mosolygó vagy megvető lenézéssel képes szólni. Ebben a nyelvben szinte minden népnek van gúnyneve. Az olasz tálján itt, a szlovák tót, a szerb rác, a német pedig sváb. És pólyák a lengyel, kutyafejű tatár a mongol. A magyar nem viseli el a más­ságot, más népek szokásait, de még nyelvét sem. Egyszer az egyik apródom valamit olaszul kezdett magyarázni az éppen Budára ruccant Kinizsi Pálnak. Pál úr leírhatatlan arckifejezéssel for­dult a mellette pipázgató Drági Tamás­hoz, a király személynökéhez: „Mit habrikál ez itten?” Érti? Aki más nyel­ven szól, az csak habrikálhat, mert be­szélni csak magyarul lehetséges, ugye­bár.

– Másrészt?

– A másrészt ugyanebből a gőgös fe­lületességből, hangzatos felszínességből fakad: az öntelt, ostoba ember túl akar tenni a különbeken, de az ő stílusukban és az ő eszközeikkel! Ez a túlzó buzga­lom csak paródiához vezethet. Hát nem nevetséges az az eb, amely az idegen erdőben oly nagy igyekezettel űzi a ne­mes vadat, hogy végül túlszalad rajta? A magyar lónak, barátom, nincsen há­ta. Csak két oldala van. Ez a nemzet mindig képtelen lesz arra, hogy a ló hátán maradjon. Jobbra vagy balra mindig lepottyan, mert csak végletes megoldásokat ismer.

– De felséged hites ura itt is meg­próbálta honosítani a rációt, az értel­met a cselekvésben.

– O igen. Ám talaja nem volt itt en­nek a gigászi kísérletnek. Lám, alig te­mettük el s már nyoma sincs az újítá­sainak.

– Milyen ember volt Mátyás?

– Egyéniségét könnyebb megragad­ni, mint külsejét, bár lelkemben őrzöm a képét mindhalálig: középmagas férfi volt, erős felsőtesttel, kicsit görbe lábak­kal – de hát lovas embernél ez így van rendjén. Arca pirospozsgás volt, álla kissé erőszakosan ugrott előre, ám egész ábrázatát a híres sasorr uralta. Haja gesztenyeszínű volt, de bizonyos fénytörésben vörösnek látszott. Tekin­tete élénk, járása magabiztos volt. És szikrázó szellem: gondolatai oly villám­sebesek voltak, mint mozdulatai a harc­ban.

– Úgy mondják, felséged „kupálta ki” a magyar királyt.

– Ez nem fedi a valóságot. O már Prágában humanista nevelést kapott. Kora ifjúságától kezdve hangoztatta, hogy nála fegyverek közt sem hallgat­nak a múzsák, hiszen minden üres órá­ját a literatúrának áldozza! Tudta, hogy a művelt, modern uralkodónak nem csupán tettrekészséggel kell rendelkez­nie, de össze kell „rímeltetnie” a kor­mányzati munkát a folyamatos műve­lődéssel. Ismeretanyaga talán nem volt olyan széles körű, mint az udvarában lebzselő tudós férfiaké, de jobban tu­dott élni ezekkel az ismeretekkel, ami­kor politikai helyzet vagy a diplomáciai szituáció úgy kívánta. És volt valamiféle józan – ne nevessen ki – paraszti böl­csesség is benne.

– Mindazonáltal hiú ember lehetett, hiszen hívévé fogadta azokat a hízelgő­ket is, akik 1457. március 16-án bátyja, László kivégzésekor még tele pofával üvöltötték Budán, a Friss-palotával szemben felállított vérpad körül a ha­lált. Jótevőjével, Szilágyi Mihállyal vi­szont eléggé mostohán bánt.

– Nem ilyen egyszerű a dolog. El­mondok magának egy történetet, talán abból megérti a király cselekedeteinek rugóit. Egyszer, amikor Csehországba igyekezett, épp itt Esztergomban pihent meg, Vitéz János palotájában. A vacso­rán a királyon és a házigazdán kívül még Gatti János, Thuz János és Galeotto Marzio volt jelen. Gatti a bor hatására fennhéjázni kezdett, ezért a király elha­tározta, hogy megleckézteti. A továbbia­kat mesélje maga Galeotto: a király nyájasdadon megszólítja Gatti Jánost, ki oly nagy várakozást keltett maga iránt, és megkéri, hogy egy kétséget távolítson el, mely lelkébe már régóta belevéső­dött, minthogy erre még senki sem fe­lelt meg neki tökéletesen: hogyan tör­ténhetett az, hogy Krisztus Pétert, aki pedig elhagyta és megtagadta, az egy­ház fejévé tette, Jánost pedig, a hűsé­gest és tisztát, megtisztelés nélkül hagy­ta. Mert ha a szökevénynek tiszteletet adunk, a hű harcost ellenben nem be­csüljük meg, ki nem látja, hogy a vitéz­séget megfosztjuk jogos jutalmától, és a gyávaságot tápláljuk?”

– Mit szólt erre Gatti?

– Hímelt-hámolt. Isten kifürkészhe­tetlen útjairól motyogott valamit. A ki­rály végül is maga válaszolt a saját kér­désére.

– Hogyan?

– Bölcsen, mint mindig. Ezt mondta: „A tiszta Jánosnak a főpapi méltóság­ban azért helyezte elébe a bűnöst, az eltántorodottat, aki megtagadta, hogy a bűnösöknek megadja a bűnbocsánat reményét, mert ha a tiszta János lett volna a főpap, az a maga hasonlatossá­gára próbálta volna átalakítani az em­beri nemet, irgalom nélkül való lett vol­na, és sohasem megbocsátó.” Ugye, megértett végre engem?

– Talán igen. S ez csak növeli szo­morúságomat, mert felséged példázata azt sugallja, hogy politikai fordulatok idején az új rendnek a köpönyegforga­tókra, az ingatag jellemekre, a gyanús gyorsaságú átpártolókra kell elsősorban alapoznia.

– Bármilyen szomorú is, ez így van. A történelmet a sokaság formálja, és a sokaság java részét korántsem tökéletes hősök, hanem esendő, gyarló emberek teszik ki.

– Megengedi felséged, hogy én, mint poétaember, minden erőmmel és min­den művemmel cáfolni igyekezzem ezt a tételt? Cáfolni, amíg csak élek?

– Megteheti, de már előre sajnálom. Költői gondolat, hogy egyenként Krisztust kiáltanak az emberek, amely csak összegezve hangzik Barrabásnak. Ki kell ábrándítanom: a tömegben to­longok egyenként is Barrabást kiálta­nak. És ez így lesz, amíg csak világ a világ.

– Felségedből most a keserűség be­szél. Bánatos, mert késlekedik a pápai végzés.

– Még bánatosabb leszek, ha elutasí­tó végzés jön.

– Akkor mit tesz majd?

– Visszamegyek Nápolyba. És a Vomerón most én tanítom meg a mosó­nőket egy versre. Nápolyi költő műve. Egyszer talán zenét is szerez hozzá va­laki. Így hangzik:

Sto core mio, sto core mio
Si fosse de diamante
Sarria spezzato
A tanto dolore.

– Értem. „Ha a szívem gyémántból is volna, tenger kínomtól szétmorzso­lódna.”

– Hát, ha érti, Isten önnel. És csak a dalnak higgyen mindig. Önmagából is csak a dalt higgye el.

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Hipp, hopp, fársáng!

1934-ben a Baranya megyei Ócsárdon gyűjtötték ezt a farsangi köszöntő, gazdag termést „varázsoló” éneket. Ha nem is túl gazdag a farsangi időre eső népszokások sora, azért akad néhány jellegzetes típus, mint példánk is. A Magyar Népzene Tára 11. (Jeles Napok) című kötete főleg a Dunántúlról és a Felvidékről származó dalokat tartalmaz.

De mi is a farsang? Az említett kötet, mint egyik legrégibb tárgyunkra vonatkozó irodalmi adatot idézi Bőd Péter 1786-ban Pozsonyban megjelent Szent Heortokrátes című könyvéből. „Azt a’ nevezetet Fársáng, a’ Magyarok vették a’ Németektől, a’kik […] a’játékos tréfát, mótskot űzőknek tselekedetekből formál­tak; a’kik sok-féle játékokat ’s bolondságokat indítottak ezen a’ napon ’s ez időben vendégeskedvén, nyargalózván ’s magokat múlatván. Deákúl hívják Bachanalia a’ Bakhúsról: értetik pedig ez a’ nap egyenessebben, a’ melly a’ nagy Böjt’ első napját meg-élőzi és utolsó Hús-evő nap […] mellyen még a’ Keresz­tyének között is sok rendeletien, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez […] sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némelyek sok-féle figurás köntösöket vévén magokra […]”

Vagyis ez a mulatságok, álarcos és egyéb bálok ideje, az év folyamán a lakodalmak legfőbb évadja. Hosszúsága változó, attól függően, hogy húsvét ün­nepe és az azt megelőző nagyböjti hat hét hány hetet hagyott rá január 6-tól, Vízkereszttől.

Némely helyeken még a szüreti időszakot követő heteket számolták-nevezték kis farsangnak, Katalin napig (november 25.), hagyományosan ez is a lakodalmak időszaka, amint még lehetett az ún. bárány-farsang is, vagyis a húsvét és a pünkösd közötti mintegy másfél hónap. Ezen időszakok még és már nem köve­teltek teljes erőbedobást a mezőgazdasági munkákra. A „nagy farsang” pedig éppen a „holtszezon” volt e szempontból. De más oka is volt: a tél búcsúztatása, felkészülés az új (mező)gazdasági évre, a disznóölések ideje. Ezért találjuk meg a farsangi jókívánságokban a hasonlóságot sok más, például újévi szokásdalunk­kal. (A farsang idejére esik a Balázsolás is. Szent Balázs napja: február 3.)

A legjellemzőbb népszokások éppen a farsang utolsó hetéhez kapcsolódtak. Sajnos, ma már aligha lehet – a mindenfelé dívó, „polgáriasuk” bálokat kivéve – jelenidőben emlegetni. Mellesleg ezeket a mulatságokat, vidám szokásokat hol szidták, tiltották, hol pedig kivesztükön sajnálkoztak már régen is. „Mátyási Jósef Ur, amaz Kedves Magyar Költő” – ahogy a korai népiesség e provinciális kép­viselőjét, Csokonai barátját egy kecskeméti kollégiumi rektor kortársa nevezte, szóval Mátyási József számos korabeli és kihalóban levő szokás között a farsan­giakat is megemlítette (Farsangfarki tanítás: hegedősök csapszékbeli, lagzibeli énekei). Másutt (Semminél több valami, 1794) fájlalja, hogy a régi szép időkben szokásos „lakodalmaskodást” egyes, a „pallérozás színes palástjába” öltözött emberek „tzifra szegény vargaságnak” vagy közönséges parasztos szokásoknak tekintik.

Igaz, voltak vadabb farsangi versengések-mulatozások, mint például a mis­kolci, s másutt is szokásos lúdnyakasztás vagy másféle állatviadalok. Dugonics András feljegyzéséből tudjuk (idézi a Magyar Népzene Tára), hogy „Régenten azokkal az el adó lányokkal, kik fársángi napokon férjhez nem mehettenek, mint valami szilaj kancákal hús hagyó Szerdán tőkét húzattattak a’ Magyarok.” (Példa Beszédek és Jeles Mondások, 1820.) Igaz, szelíden, de mondja is a somogyi Szennáról való szokásdal:

„Húshagyó, húshagyó, a lányokat itthagyó,
húshagyó, húshagyó, itt maradt az eladó.”

A Nyitra megyei magyar hagyomány különösen gazdag volt e télvégi, far­sang-farki szokásokban. Kodály korai gyűjtései, e század elejéről, művészi fel­dolgozásra való anyagot is kínáltak. Ilyen például a Villő című kórusmű középső része, mely az utolsó előtti farsangi vasárnaphoz, az ún. talalaj (vagy tananaj) vasárnaphoz kapcsolódott, amikor „a lánykák korán reggel kezdték a házakat járni. Tojás [volt] a jutalmuk”, a jót kívánó, természeti rontás (konkoly, ürge, gaz) ellen a gazdag termésért dalolt „varázsénekükért”. Farsang vasárnapján a fiúk mentek hasonló céllal sárdózni: „Sardó gyűjjön, meleget hozzon! […] Zab szemesedjen, búza bokrosodjon…”

A farsang, a mulatságok ideje hát elmúlik, el is búcsúztatják – mint a Kodály-feldolgozta télbúcsúztató népszokás-feldolgozásban, a Viliőben: „Agyigó, agyigó, fassang, fassang”.

Csokonai is valami hasonlót ír A farsang búcsú-szavai című diákos-gúnyoros versében:

„Űzik már a farsangot […]
Most nyugodjunk, adiő.”

(A népköltészeti szöveg agyigója, a francia adieu-(agyő)-ből, vagy az olasz addio-ból származik.)

A farsang azonban nemcsak a Dorottya költőjét ihlette meg, s a versét énekhangra zongorakísérettel dalba formázó zeneköltőt, Kodály Zoltánt (Megké­sett melódiák, 7. sz.), hanem Weiner Leót is, aki kis zenekari darabot írt e címmel. Közismert a francia Saint-Saens 1886-ban bemutatott, zenei humorral átitatott Az állatok farsangja című ciklusa. Schumann nevezetes zongoradarabja egy téma sokféle változatából alakította ki zenei jellemképeit, álarcos felvonulását és han­gulatképeit Karnevál címmel az 1830-as évek közepén. A Pesti karnevált pedig Liszt Ferenc öntötte zenei képbe.

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

Emlékezés Lengyel Lajosra

Most lenne 90 éves az 1904. december 5-én Makón született s ugyanott betű­szedő nyomdai munkásként felszaba­dult Lengyel Lajos, a csakhamar ragyo­gó pályát befutó könyv- és fotó-, tipog­ráfus- és fotógrafikus-művész, a Kossuth-díj és nemzetközi Gutenberg-díj tulajdonosa.

Az általa megtett életút bizonyítja: nem a véletlenen múlt, hogy nyomdász lett. A szakma szeretete, szakmájában megsejtett elhivatottsági érzete ösztönö­sen magasabb régiók felé hajtotta. Már 1927-ben Budapesten dolgozik a Kner Albert vezette hírneves Hungária nyomdában, ahol tehetsége gyorsan ki­bontakozhatott a könyvnyomtatás új út­jainak keresésében. 1933-ban ő maga fejti ki a Magyar Grafikai Almanachban, hogy „az új tipográfiának kisugárzó ere­je van… friss lendületeivel és logikus kapcsolataival a szemlélőben egyidőben fogja meg az értelmi és az esztétikai elemeket… a fehérnek és feketének egy­másra gyakorolt hatását… a színek és foltok értelmes alkalmazását; azaz ezek­nek az elemeknek aszimmetrikus konst­rukciója képezi az új ritmust…, amely tipográfiában jelentkezik.”

A fővárosban hamarosan életre szóló kapcsolatot teremt a baloldali szakszer­vezeti mozgalommal, baloldali szellemi­ségű írókkal és művészekkel, közöttük 1928-ban Kassák Lajossal, illetve 1929-ben mint szociofotós a Munka-körrel. Ugyanis a fotózásról alkotott felfogása (mint a miénk is) teljességében egybe­esett Kassákéval, miszerint: „…embe­rek, akik idejük nagy részét a gyárak műhelyeiben és irodáiban töltik el, ked­vet kaptak a reprodukáló részletmun­kán túl az alkotó-alakító munkához is, könyveket olvasnak, előadásokat hall­gatnak s végül, hogy kifejezésre juttat­hassák emberi élményeiket, fotografáló gépet vettek a kezükbe és megkísérlik a körülöttük lévő élet föltárását és meg­rögzítését… meg akarják mutatni azt, ami előttük van és ahogyan azt ők a szocialista szemével látják… és doku­mentálják a dolgok és tények összefüg­géseit.”

Kassák idézése után megemlítendőnek tartom, hogy Gró Lajos, a Munka neves film- és fotókritikusa annak idején külön is ráirányította a figyelmet Lengyel fotós­látásának tárgyszerűségére.

A szép magyar könyv megvalósítását szolgáló kiadói törekvések versenyében elért díjnyertes könyvművészeti-fotógrafikai alkotásai, továbbá kiállításai, utazásai és előadásai Európa-szerte ismertté-elismertté tették Lengyel Lajost.

Emlékezetes volt a Munka-köriek 1932-es szolnoki kiállítása, amikor a m. kir. államrendőrség „izgatás” miatt őri­zetbe vette, majd eljárást indított Kas­sák, Lengyel és e sorok írója ellen, a kiállítást betiltotta és a fotókat „bűnjel­ként” lefoglalta. Ezek közé tartozott Lengyel Erőszak című képe is. Nagy fel­tűnést keltett aztán 1966-ban előbb a szolnoki Damjanich Múzeumban a be­tiltott kiállítás rekonstruált bemutatá­sa, majd a fotók megjelenése a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett „125 éves a magyar fotóművészet” cí­mű tárlaton.

Lengyel Lajos 1978. január 10-én halt meg Budapesten. Alkotásai nyo­mán őrzik szép emlékét még életben levő művész kortársai, és mindazok a fiatalabbak is, akik példamutatójukat tisztelik néhai mesterükben.

MÚLTUNK

MOLNÁR GÉZA

Hazafiak és honleányok

Beszélgetés dr. Fekete Károllyal

Több generáció él egyidejűleg egymás mellett e kis hazában, társadalmi hova­tartozásuk szerint gyakran egymásnak feszülő ellentétes indulatokkal. Immá­ron ki tudja, hányadszor, újraírják a történelmet, árnyalnak, átszíneznek. Vitathatatlan, hogy esetenként indokol­tan, új tények birtokában, korábbi el­fogultságokkal, torzításokkal szemben fel kell tárni az igazságot. De ugyan­ezen a jogcímen brutális hamisítások is születnek.

Ezekről a problémákról, gondokról beszélgettem Dr. Fekete Károllyal, a Leg­felsőbb Bíróság ny. általános elnökhe­lyettesével, a Gazdasági Kollégium ny. vezetőjével. Most 74 éves, megélte, jól ismeri a Horthy-rendszert, alulné­zetben.

– Mi a véleményed Horthy Miklós kor­mányzó tevékenységéről ? A hazai és a német fasiszta népirtás áldozatainak 50. évi meg­emlékezései alkalmából esetenként különös nézetekkel találkozhatunk…

– Horthy újratemetése, az a félelme­tes gátlástalanság, ahogy a kenderesi kripta köré odarajzott az újraéledt úri Magyarország, ahogy a „szűkkörű csa­ládi temetésből” csaknem az egész kor­mány s az egyházak vezetőinek jelen­létével is fémjelzett demonstrációt szer­veztek, jól érthetően jelzi, korántsem fejeződött be a Horthy-rendszer átér­tékelése, az uralmához kapcsolódó ne­gyedszázad történetének átírása.

– A kép, mely a sajtó bizonyos orgánuma­iból, a televízió s némely szaklapok, könyvek publikációiból elénk rajzolódott a „két po­gány közt egy hazáért” őrlődő, a magyar nép sorsáért érzett felelősségtől átitatott, józan, bölcs államvezetőt mutatja. Állítják, Horthy valójában angol orientációjú volt, Hitlernek csupán kényszer szülte szövetségese.

– A kezdet és a vég valóban mutat bizonyos hasonlóságot. Kétségtelen, hogy 1919-ben Horthy az antanthatal­mak támogatásával indult Szegedről a főváros ellen, s 1944-ben újra az an­golszászok felé tapogatódzott. De ami a kettő között volt, az a bizonyos hu­szonöt év… Szegedről rászabadította az országra a példátlan kegyetlenséggel garázdálkodó különítményeseket, akik­nek áldozatai között a kommunisták mellett ott voltak a szociáldemokraták, a liberálisok, valamint a nem politizáló zsidók, egyszerűen azért, mert zsidó vallásúak voltak. „Megbüntetem a bű­nös várost” – mondta a főváros földjére lépő Horthy, s kardjának hegye a kon­szolidáció alatt és után is, soha nem csillapuló erővel irányult a kommunis­ták ellen, de nemcsak azok ellen. Rend­szerét büszkén vallotta, hirdette ellen- forradalminak, sohasem próbálta azt demokratikusnak, liberalizmusnak ál­cázni. Hatalma a kezdetektől társult az antiszemitizmussal, s mindig is gyanú­val kezelte a demokratikus erőket. Hadd emlékeztessek arra, hogy már 1920-ban bevezették a numerus clausust, majd 1938-ban, 39-ben, 41-ben az újabb és újabb zsidótörvényeket, és mindezt a demokratikus Nyugat „piru­ló” asszisztálásával. 1944. március 19-étől sorozatban hozták a zsidó vallású magyar állampolgárokat korlátozó, megbélyegző, kirekesztő, végül is a fizikai megsemmisítésükre irányuló ren­delkezéseket. S mindezekért kinek kell felelnie, ha nem Magyarország kor­mányzójának, a Legfelsőbb Hadúr­nak?! A válasz megkerülését a történe­lem nem fogadja el, hiszen akkor nincs hiteles történetírás.

– Igen, de ezek többé-kevésbé ismert té­nyek voltak 1945 óta. Csak az utóbbi évek­ben, különösen Horthy hamvainak hazaho­zatala, újratemetése kapcsán rajzolták át a Horthy-képet. A nemzet javán munkálkodó, igazságos, magánéletében szeretetre méltó, kedves és bölcs apa, nagyapa joviális figu­rája áll előttünk.

– Hogy a magánéletében milyen em­ber volt, az más lapra tartozik. Az nem közügy. De hogy a Szovjetunió, a szö­vetségesek elleni háború elindításával az egész nemzetet katasztrófába dönti, az már 1941-ben, a kezdetektől látható volt. Jól értsük meg: itt már nem csu­pán a kommunistákról, a demokraták­ról, a baloldalról volt szó, hanem az egész nemzet, az ország léte került vég­veszélybe.

– Kicsit előre mentünk. Én úgy látom, Horthynak óriási személyi presztízse volt az ország lakossága előtt. Az okok sokrétűek, csak a bécsi döntéseket említeném most: 1938. november 2-án a bécsi Belvedere aranytermében kihirdetik Németország és Olaszország döntőbírósági határozatát; Csehszlovákiából 11 921 négyzetkilométer terület 869 ezer emberrel Magyarországhoz kerül. Közben Magyarország megszállja a Kárpátalját is. 1940. augusztus 30-án megszületik a második bécsi döntés: Észak-Erdély a Székelyfölddel, Nagyváraddal és Kolozsvárral, 45 591 négyzetkilométerrel és több mint kétmillió emberrel újra Magyar- országé lesz. Horthy fehér lovon bevonul Kolozsvárra. Az újságok, a rádió, a film­híradó „országgyarapító’’-ként ünnepli Horthyt, személyes érdemének tekinti a tri­anoni békediktátum összetörését. Már koráb­ban beindul a Darányi-program, az ipar fellendül, a lakosság helyzete javul. Mindez a tömegek nagy részének a szemében össze­kapcsolódik Hitler Németországa, Mussolini Olaszországa mellettünk álló, bennünket se­gítő magatartásával. Így látják, így érzik, a sajtó, a rádió, a filmhíradó ezt szuggerálja. Mindennek kovácsa, alkotója Horthy. Ő személyesen tárgyalja, készíti elő Hitlerrel az egyezményeket, szerződéseket. Dicsősége teljében országol. Vedd hozzá az iskolák ir­redenta, nacionalista szellemiségű oktatását, amely már kisgyermek kortól a szomszéd né­pek gyűlöletére nevelt.

– Bizonyos, hogy bonyolult és sok­ágú, sokrétű folyamatról van szó, en­nek minden tényezőjét, eseményét fel­idézni egy beszélgetés keretében lehe­tetlen. Nem beszéltünk az Antikomintern paktumról, a fasizálódás nemzet­közi kiterjesztésének lényeges momen­tumáról, amelyet Németország és Ja­pán kötött 1936-ban, s amelyhez Olasz­ország csatlakozik 1937-ben és Magyarország 1939-ben. A fegyverkezést köve­tő gazdasági fellendülést, az általad is említett „sikereket”, az erősödő német befolyást kihasználták a magyarországi fasiszta pártok is; 1939 májusában a parlamenti választásokon jelentősen előre törtek. Mégis azt kell mondanom, hogy az „országgyarapítás”, a gazdasági helyzet javulása, azok belső tartalmuk­nál fogva, még ha átmenetileg javulást hoztak is, megalapozták a lakosság megosztását, a háború felé meneteléssel a nemzeti katasztrófát. A népi írók fel­tárták a hárommillió koldusnak, a nagybirtokok cselédségének, a föld nél­küli napszámosoknak, a törpebirtoko­soknak szörnyű helyzetét. Az egyházak kezén egymillió hold föld volt, a föld­reformról hallani sem akartak. A városi munkások, a proletariátus jó része nyomorgott, el volt zárva a tanulástól, a felemelkedés lehetőségétől, magyar ha­lálnak, morbus hungaricusnak nevezték a tüdőbajt. Ezekre, az egész nemzetet sújtó, élet-halál kérdésekre nem volt megoldást jelentő válasza az uralkodó osztálynak. Még csak nem is kereste azt – legfeljebb karácsony szentestéjére eggyel több kondér levest tett ki az utcára az éhezőknek. A civilizált polgári társadalmakhoz képest itt egy megcsontoso­dott, arisztokratikus, dzsentri vezetésű, sok tekintetben a feudális viszonyokat őrző, elmaradott gazdasági és politikai struktúra létezett. A nyilas demagógia, radikális változásokat ígérve, ezt is meglovagolta.

– A te életed, sorsod hogyan alakult ezek­ben az években?

– Gyermekkorom Budapesten, a VII. kerületben, az Almássy téren telt. Ott laktunk egy szoba-konyhás lakás­ban – nyolcán. Apámat korán elveszí­tettem, anyám egyetlen gyermeke vol­tam, és velünk élt a nagyanyám és anyámnak még öt testvére, mindegyi­kük dolgozott. A nagy családnak min­denesetre megvan az az előnye, hogy még a legínségesebb időkben is akad benne egy kereső. A 30-as évek elején, jó egy esztendőn át csak az egyik nagy­bátyám dolgozott. Aki ismeri, annak nem kell mondani, hogy abban az idő­ben az Almássy tér körzetében főleg munkások, lumpen elemek, kis egzisz­tenciák laktak. Fiatalon rám nehezed­tek a létezés gondjai, különösen a ki­útkeresés a szegénységből, amelyben éltünk, a céltalan lődörgésből, amit környezetemben tapasztaltam, a vissza-visszatérő munkanélküliségből, a látha­tó, tapintható nyomorból, amit a Ró­bert bácsi leveses kondérjánál sorakozó emberi roncsok jelentettek. E világ kez­deti felfogása, tudomásul vétele akkor szakadt meg, amikor egyre inkább fog­lalkoztatott, hogy miért van ez, és en­nek csak így lehet-e lennie?! A nemes­fémes szakmában dolgoztam, ahol megismertem a szervezett munkások erejét, részt vettem a sztrájkokban, a szakszervezeti munkában, s rövidesen a kommunista eszmeiséghez és tevé­kenységhez tartoztam. Itt kaptam vá­laszt a bennem feszülő kérdésekre és indulatokra, de a hatalom válaszával is rövidesen megismerkedhettem. Az 1939-es parlamenti választások során, amikor nem engedélyezett röpcédulát is terjesztettünk, a rendőrök elfogtak a Margit körúton. Bevittek a főkapitány­ságra, ahol már sokan voltunk, felvet­ték a jegyzőkönyvet és hajnalban kien­gedtek.

Azokban az években már kötelező volt leventefoglalkozásokra járni, és mi­vel azt utálkozva elmellőztem, hajnal­ban jött értem a rendőr és bevitt egy­napi elzárásra a kerületi kapitányságra. Egyszer mégis elmentem leventére, röpcsiket vittem magammal. Rend­szeres távolmaradásom miatt az oktató útszéli módon lehordott, szidta az anyámat is. Ezt senkitől nem tűrtem, gondolkodás nélkül bevertem neki egyet, de úgy, hogy leült a földre. A foglalkozás után – addigra összesereglett hét-nyolc segédoktató –, elállták az ajtót, s rúgtak, tapostak, ronggyá ver­tek, több bordám megrepedt, négykéz­láb vonszoltam magam haza, hetekig le sem tudtam lépni az ágyról.

– Ezeknek az eseményeknek a továbbiak­ban volt még valamilyen következménye?

– Igen, volt. Én ezt az egész válasz­tási- és leventeincidenst már rég elfe­lejtettem, amikor 1941 tavaszán idézést kaptam, hogy két hetes büntetés letöl­tésére vonuljak be a Toloncházba. Nem értettem, hogy most miről is van szó, mivel ezt az írás nem részletezte. A nemesfémesek nagy öregjét, Sollner Jó­zsefet kérdeztem, aki már tíz évet leült kommunista meggyőződése miatt az ország különböző börtöneiben, hogy mit tegyek? Azt mondta: „Fiam, egy kommunista magától nem megy bör­tönbe. Azt vinni kell, ha le akarják csukni. Ha lehet, igyekezz az ott elkü­lönített zsidózárkába kerülni, mivel az ott levőket a kóser étkezési szokásaik miatt a hitközség élelmezi. A Tolonc ételei még nekünk, proliknak is gyalá­zatosak.”

Jött is két hét múlva hajnalban két rendőr, és vittek a Toloncba, ahol kije­lentettem, hogy vallásos zsidó vagyok, és kérem a „kóserzárkába” való elhe­lyezésemet. Ez meg is történt. Minden­nek megértéséhez még azt is tudni kell, hogy 1941 elején a magyar hatóságok a visszacsatolt területeken elkezdték a zsidók zaklatását, üldözését, ezért me­nekültek ezek az emberek a fővárosba. Akiket közülük itt elfogtak, azt bevitték a Toloncba, onnan pedig különböző tá­borokba hurcolták őket. Teljesen zava­rodott állapotban éltek itt bezárva, azt sem tudva, hogy miért vannak itt, mi lesz velük, kik intézik a sorsukat és milyen meggondolásból. Záporozott rám, az újonnan érkezőre a kérdések sokasága…

– Két hét múlva letelt a büntetésed, ki­jöttél. Mi történt a továbbiakban? Hiszen már 1941 késő tavaszán járunk.

– Az események rendkívül felgyor­sultak. Folyt a második világháború. Magyarország 1940. december 12-én örök barátsági szerződést kötött Jugo­szláviával. Rá négy hónapra, 1941. áp­rilis 8-án, a német hadsereg Magyar- ország területén át felvonul Jugoszlávia és Görögország megtámadására. Gróf Teleki Pál miniszterelnök április 3-án fejbe lövi magát. Horthyhoz intézett búcsúlevelében azt írja: „… A gaz­emberek oldalára álltunk. … Hullarab­lók lettünk! A legpocsékabb nemzet!…” Horthyról ezek a megrendítő szavak is leperegtek, mint kutyáról a víz. Április 11-én Magyarország is megtámadja Ju­goszláviát, s megszállja a Bácskát és a hozzá tartozó vidékeket, több mint 11 ezer négyzetkilométert, több mint egy­millió lakossal. Június 26-án belép a Szovjetunió elleni háborúba, bár onnan még az utolsó napokig is barátságos gesztusok érkeznek. Bajcsy-Zsilinszky Endre memorandumban tiltakozik Bárdossy miniszterelnöknél a hadbalépés ellen. Az események azonban a la­vina sebességével, megállíthatatlanul sodorják az országot lefelé a lejtőn.

– Hadd szakítsalak félbe. Ismét azt kell mondanom, kissé előre mentünk. Veled mi történt?

– Megkaptam a behívót 1941. októ­ber 1-én, s bevonultam az I. honvéd gyalogezred 1. századába a Ferenc Jó­zsef laktanyába, az Üllői útra. Decem­berben járóbeteg voltam és leküldték a pótkeretirodára takarítani, segíteni. Két ott dolgozó szakaszvezetőnél kellett jelentkeznem. Egyikük nyitott fiókjá­ban a Szabad Szét láttam. Tudtam, hogy e lap köré tömörültek a népi írók, s a szerkesztők többsége is közülük került ki. Néhány napos irodára való vezény­lésemet a szakaszvezetők több hétre meghosszabbították, barátságos beszél­getésbe kezdtek velem, mindezt egyre inkább politikai puhatolózásnak vél­tem. Néhány hét eltelte után megkér­dezték, lenne-e kedvem a Hadtestpa­rancsnokságra kerülni, az anyagi had­biztosságra kérnek tőlük egy embert küldöncnek. Oda is kerültem, az anya­gi hadbiztos-őrnagy mellé, néhány hó­nap múlva már írnoki munkakörbe. A felszabadulás után találkoztam az egyik szakaszvezetővel, akkor a Művelődési Minisztériumban dolgozott, vezető be­osztásban. Elmondta, hogy megnézték a személyi kartonomat, ott, a pótkeret­irodán, és arra rá volt vezetve, hogy büntetve voltam baloldali röplapok ter­jesztéséért. Ezért vezényeltettek át a Hadtesthez, mivel így a kartonomat is el tudták süllyeszteni. Ilyen volt a szo­lidaritás ereje ismeretlenek között is, azokban az időkben… Az anyagi had­biztos melletti munkám végeztével, 5 órakor mehettem haza, másnap reggel nyolcig teljes eltávozásom volt. Civilbe öltöztem, és irány a szakszervezet.

– Ez mit jelentett a mozgalmi életedben?

– Néhány hónapos kihagyás után tö­retlenül folytattam azt, amit addig csi­náltam. A Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-én koszorúzást és tüntetést szervezett a Petőfi-szobornál. Részt vettem a tüntetés megszervezésé­ben, ott voltam én is a szobornál, a többezer ember között. A tömeg tilta­kozott a háború ellen, követelte és él­tette a független, demokratikus Ma­gyarországot, a Nemesfémipari Szövet­kezet ifjúmunkásai illegális kultúrelőadásokat tartottak. Balázs Anna és Jákó Pál közreműködésével színdarabot ad­tunk elő, az volt a címe: „Petőfi a bí­róság előtt”. A bíróság akkor, 1942-ben vonta felelősségre a feltámadt Petőfit, aki a vádakra mindig egy-egy versével válaszolt, hazafias, forradalmi Petőfi a németellenes verseivel. Én alakítottam Petőfit – zsúfolt házakkal tartottuk az előadásokat. A baloldali mozgalmak fej­lődtek, szélesedtek, a baloldal föllendü­lőben volt.

Az előzményekhez tartozik, hogy 1941 szeptemberében a Szociáldemok­rata Párt baloldala és a Kommunisták Magyarországi Pártja között tárgyalások folytak a függetlenségi mozgalomban való együttműködésről. Megjelent a Népszava emlékezetes karácsonyi száma, amelyben neves polgári politikusok, írók, szociáldemokraták, kommunisták az antifasiszta nemzeti összefogás jegyé­ben fejtették ki gondolataikat. 1942 ele­jén megalakult a Történelmi Emlékbi­zottság, a március 15-i tüntetésről be­széltem, de itt kell megemlítenem, hogy április 2-án a rendőrség letartóztatta az elnökséget, s a Történelmi Emlékbizott­ság működése megszűnt.

A háborúellenes, függetlenségi moz­galom erősödését a hatalom nem nézte tétlenül. A nyár folyamán több mint ötszáz embert letartóztattak, Rózsa Fe­rencet és Rezi Károlyt agyonverték az Andrássy-laktanyában. Schönherz Zol­tánt a Vezérkari Főnök különbírósága halálra ítélte, Szombathelyi Ferenc nem adott kegyelmet. Schönherzet kivégez­ték, jóllehet Schönherzért mint magyar hazafiért Bajcsy-Zsilinszky Endre is szót emelt. A bíróságok futószalagon, több­száz évnyi fegyházbüntetést szabtak ki politikai propagandáért.

– Ennyi év távlatából visszatekintve, ho­gyan látod a Horthy-rendszernek mint jog­államnak a működését? Azért kérdezem ezt, mert meglehetősen sok fejtegetés hangzik el a Horthy-korszak parlamentarizmusáról, tiszta és megtámadhatatlan alkotmányos struktúráiról.

– A Horthy-jogállama… 1932-ben a Btk. rendelkezéseit kiterjesztik azzal, hogy esetenként polgári személyt is ka­tonai bíróság elé lehet állítani. Majd ezt a rendelkezést szigorítják, végül 1939 tavaszán tovább módosítják, mégpedig úgy, hogy hűtlenségi ügyben a Vkf 2-es osztályának defenzív részlege, a csend­őrség különleges csoportja végzi a nyo­mozást. Ide sorolják a baloldal, külö­nösen a kommunisták elleni nyomozá­sokat. Minden háborúellenes megmoz­dulás, antifasiszta tevékenység, minden szervezkedés, mely az ország független­ségéért folyik – hűtlenségi ügy. Ebben a konstrukcióban a vezérkari főnök alá tartozott az ügyészség és a bíróság, amely mint a Vezérkari Főnök Külön­bírósága működött. Halálos ítéletek esetén csak a vezérkari főnök adhatott kegyelmet. És a Btk-nak ezt az alapvető megváltoztatását egyszerűen kormány­rendeletekkel, a Parlament megkerülé­sével hajtották végre. Ez végső fokon azt jelentette, hogy a Horthy szellemé­ben működő, németbarát szoldateszka élethalál ura lett az országban.

– Személyes sorsod, életed, hogyan alakult tovább?

– Előbb még hadd emlékeztessek 1943 januárjára, a doni katasztrófára. A 2. magyar hadsereg 150 ezer embert veszített, tízezrével pusztultak el ott és máshol a frontra kihurcolt, fegyverte­len, büntető századokban, munkaszol­gálatban levő emberek. Ugyanakkor, ha visszalapozol a korabeli újságokba, ha visszaidézed az akkori filmhíradó­kat, újra hallod a hazafias lelkesedéstől fűtött, diadalittas hangot: „Hős honvé- deink a keleti fronton…” Tudod, ebben az is borzasztó, hogy visszaéltek a ma­gyar katona hazaszeretetével. A keleti frontra vezényelt katonák sokáig elhit­ték, hogy a hazát védik határainktól többezer kilométeres távolságra is. Ide tartozik az is, hogy a körülzárt 6. német hadsereg Sztálingrádnál február 2-án megadta magát. Ami ezután követke­zett, az a magyar hadsereg agóniája volt. A haza sorsáért aggódó emberek előtt világossá vált, hogy a magyar nemzetet végveszélybe sodró, bukásá­val magával rántó hitleri szövetségtől meg kell szabadulni. A körülmények azonban fordulatot vettek.

1944. március 19-én a németek meg­szállták Magyarországot. Számomra, de mondhatom, sokunk számára ez várat­lan fejlemény volt. Aznap kirándulni voltunk a szakszervezeti ifjúsági cso­porttal, s amikor jöttünk haza, láttam a német tankokat. A város tele volt ka­tonákkal. Rohantunk a szakszervezet­be, a gondnokkal kinyittattuk az irodát, magunkhoz vettük a névsorokat, irato­kat, mentettük, amit lehetett. Néhány hét múlva az ellenállási akciócsoport szervezése megérlelte bennem, hogy búcsút veszek a katonaságtól. Illegali­tásba vonultam. Előzőleg szolgálati he­lyemről katonai okmányokat, pecséte­ket, szabadságos leveleket, nyílt paran­csokat, kézinyomdát és kézifegyvereket vettem magamhoz; szóval mindazt, ami csoportunk illegális működéséhez szük­séges volt.

– A baloldal hogyan reagált a megvál­tozott helyzetre?

– A Komintern 1943 májusában már feloszlatta magát, majd a KMP is fel­oszlott. Megalakult a Békepárt, hogy a békére összpontosítsa a nemzet erőfe­szítéseit. A német megszállásra a Béke­párt azonnal válaszolt röplapjain, de a Béke és Szabadságban is a náci megszál­lók ellen küzdő harci csoportok szer­vezésére szólított föl. Ezt tettük mi is a szakszervezeti fiatalok körében. Zugló­ban béreltem lakást egy kis, földszintes házban, közel a Limanova térhez, ott lakott a feleségem, Edit, ott volt a cso­port bázisa. Az én lakóhelyem egy lé­gitámadás során megsérült, különböző kárfelmérők jöttek – elővigyázatosság­ból minden nálam levő eszközt, felsze­relést, iratokat egy nagy bőröndbe rak­va átvittem a bázisra. Május 22-én fe­leségem nőorvosnál volt – ezt a valla­tásánál bestiális módon ki is használták –, én rá várakoztam, és így ránk este­ledett. A kijárási tilalom miatt ott alud­tam, de ott volt velünk a csoport három másik tagja is. Hajnalban becsöngettek és felhangzott: „Államrendőrség! Ki­nyitni!” Revolveres nyomozók rontot­tak be a lakásba. Mind az ötünket au­tóba raktak a bőrönddel, a benne levő iratokkal, a kézinyomdával, a fegyve­rekkel, a röplapokkal együtt. Néhány detektívet hátrahagytak, hogy figyeljék a környéket és a házat. A nap folyamán még hat társunkat fogták el. Ott volt majdnem a teljes akciócsoport. Azt tud­tuk, hogy a Gestapo a Sváb-hegyen szé­kel, de minket Óbuda majd Csillaghegy felé vittek. Később tudtuk meg, hogy a kertes, nagy villában, Csillaghegyen, a Fő utca 2-ben a DEF főhadiszállása van.

– Milyenek voltak a fogvatartás, a val­latás körülményei?

– A kocsi beállt a kertbe, majd szo­rosan a fal felé fordulva várakoztunk. Lebukásom első percétől az járt az eszemben, hogy statáriális bíróság elé kerülök. Ez a kockázat ára ebben az esetben. Fél óra múlva bevittek egy szűk, kis szobába, ahol ott volt a padlón a bőrönd, kiborított tartalmával, és ne­kem estek… le a cipőt! Megtalpaltak, a vesémet verték, a herémet, a számra kapcsolták a villanyozót, később tapasz­taltam, hogy nem üres szólásmondás az: olyat kapsz, hogy utána vért fogsz pisálni! Egy ideig kitartottam amellett, hogy Zsilják Béla vagyok. Amikor ille­galitásba mentem, erre a névre állítot­tam ki a papírjaimat, mivel tudtam, hogy Zs. B. eltűnt a fronton. Erdélyi fiú volt, akinek itt semmilyen ismeret­sége, rokonsága nem volt. De záporoz­tak a kérdések, a kínzások közben. Mi ez a sok kompromittáló anyag? Mire kellett? Hogy időt nyerjek, mint aki megtört, „beismertem”, hogy Schwartz Béla vagyok, zsidó (a tudatalattimból valószínűleg a Toloncházi élmény tört elő), cionista szervezkedésben vettem részt, bujkálni akartam. Összevissza diktáltam be az adataimat. Időt kellett nyernem, ez volt a legfontosabb, túljut­ni a statáriális eljáráson. Vallomásomat bevették, a bőröndömre ráírták: Schwartz Béla. Kivittek az udvarra, nem tudtam a lábamon megállni. Meg­engedték, hogy térdeljek, és a fejem­mel, de csak azzal, támaszkodhattam a falnak.

Amikor Editet vallatták, ő is látta a bőröndöt és rajta a Schwartz Béla fel­iratot. Megerősítette, hogy az vagyok. De a csoportunk többi tagjai, akiket bevittek, természetesen az én rögtönzé­semről mit sem tudva megmondták, hogy Fekete Károly a nevem. Tették ezt abban a meggyőződésben is, hogy a vallatok nyilván már mindenkit azo­nosítottak. Társaimat többször bevitték a vallatószobába, de velem nem foglal­koztak. Harmadik nap kivittek, a falhoz állítottak. Egyszercsak a hátamban éreztem egy szúrós tekintetet. Hátra sandítottam: ott állt Kékkői Ferenc, a fővallató, akit Veriferinek hívtak egy­más között a letartóztatottak. A muta­tóujját begörbítve hívogatott, s mondja: „Karcsika, gyere!” Több mint egy órát vertek, amiért elhitettem velük, hogy Schwartz Béla vagyok…

Hát, ezek voltak a VKF 2-höz tartozó hírhedt def. csendőrnyomozók, akik ott, Csillaghegyen, a vallatás során agyonverték Fügedi Pált, aki bátran harcolt a spanyol köztársaságért és a magyar függetlenségért.

Az őrséget föltűzött szuronyú csend­őrök adták. A kertben álló szaletliben zsúfoltak össze bennünket, mintegy hetven férfit és nőt együtt, törökülés­ben, arccal a fal felé, pisszenni vagy a fejet csak oldalt mozdítani sem lehetett, mert azonnal lecsapott a puskatus. Pró­báld elképzelni, hogy hónapokig ülsz (élsz?) ily módon, nézed a falat (a mo­zit!), ha ki kell menned, jelentkezel, és ha a csendőrnek nincs kedve kienged­ni, akkor magad alá vizelsz. Tisztálko­dásról, fürdésről szó sem lehetett, leg­feljebb engedélyt kaptál, ha kaptál tetvészkedésre. A letartóztatásomat követő negyedik napon minden fájdalmam el­lenére föllélegeztem: letelt a 72 óra, nem kerülök statáriális bíróság elé. De azt nem gondoltam volna, hogy még öt hónapot töltök a defen. Egyik hét múlt a másik után, új embereket hoz­tak be, falnak fordították őket, folytak a vallatások, a kínzások, a szembesíté­sek… A mi akciócsoportunk, a tizenegy nemesfémipari ifjúmunkás derekasan helytállt. Utánunk már senki sem bu­kott le a kapcsolatainkból.

– Vissza tudsz emlékezni, kik voltak ott veletek? Hiszen 1944 májusában a Béke­párt kezdeményezésére, megalakult a Ma­gyar Front, a nemzeti függetlenségért, a bé­kéért, a demokratikus társadalomért vívott harcra. A Magyar Frontba tömörült a Bé­kepárt, a Szociáldemokrata Párt, a Függet­len Kisgazda Párt, a legitimisták egy cso­portja. Később csatlakozott a Nemzeti Pa­rasztpárt.

– A letartóztatottak többségét mun­kás-, paraszt- és diákfiatalok alkották. Elsőnek Ligeti Lászlót vitték be, de oda került dr. Jáhn Ferenc kispesti orvos is, a „Doki”, ő gyógyította – ha engedték – a verések, kínzások sebeit; Gács Lász­ló, Turcsányi Lajos, a Vasas-tornászok vezetője, Hegedűs András, a későbbi miniszterelnök, Fehér Zsuzsa, akin ke­resztül el akartak jutni a bátyjához, Fe­hér Lajoshoz, a fegyveres ellenállás egyik vezetőjéhez. Ez nem sikerült ne­kik, Fehér Zsuzsából semmit sem tud­tak kiszedni, bár rettenetesen megkí­nozták, aminek maradandó nyomai let­tek egész életére. Ott volt Pintér Mari­ann – Gárdos Mariska, a neves balol­dali írónő lánya –, aki ugyanazon a tortúrán ment keresztül. Illiás Ferenc, a Parasztszövetség országos szervező titkárának a vallomásához igen nagy reményeket fűztek, hiszen felső kapcso­lata a nemzeti ellenállás részéről Donáth Ferenc volt, de nem tudtak szá­mukra eredményes vallomást kicsikarni tőle. Keményen ellenállt a kínzások­nak, eszméletlen, lázas állapotban dobták be közénk a szaletlibe, amikor ma­gához tért, újra verték – mindhiába. Egyik éjjel szükségre jelentkezett, s az ajtónál ülő csendőr puskáját megragad­va, torkával a szuronyba akart dőlni, de a csendőr még félre tudta rántani a fegyvert, így csak a nyakát érte a szurony. Inkább az önkéntes halált vá­lasztva akart végetvetni a kínzásoknak, nehogy önkívületben beszélni kezdjen. Ezután még rettenetesebben megver­ték, a fejétől a lábáig, aztán abbahagy­ták. Úgy látszik, Fügedi után nem akar­tak még egy halottat produkálni. Ott volt a foglyok között Büchler József, a Szociáldemokrata Párt titkára, Földes László, Dénes István, Pécsi János, Ha­zai Jenő, Schiffer Pál, Takács Imre, az­tán Goda János, Nemes László, Manherz Antal, Tatabányáról és környéké­ről behozott bányászvezetők. Oda ke­rült Balázs Egon, erdélyi egyetemi hall­gató, aki a magyar és a román nyelv mellett még három-négy nyelven be­szélt. Mindenkit lehetetlen itt felsorol­ni, de feltétlenül meg kell említenem Sipos Gyulát, a költőt, aki akkor a Györffy-kollégium megbízott vezetője volt. (A hetvenes években valamikor volt egy találkozónk, és egy akkor írt drámai erejű versében idézi fel az 1944-es csillaghegyi defet.) A def hiva­talos jelentése szerint, amit utólag meg­ismertem, augusztus elején 96 antifa­siszta volt a fogságukban, október vé­géig mintegy 150-200 fő volt a kezeik között. A def foglyainak szociális összetételét nézve az egyik tanulság ép­pen az, hogy az országban, a társada­lom legkülönbözőbb rétegeiben voltak gyökerei egy széles körű antifasiszta összefogásnak.

De ezt a bázist Horthy erőszakszer­vezete, a Legfelsőbb Hadúr alá tartozó Vezérkari Főnökség irányításával a leg­kegyetlenebb módon szétverte. És az, amit mi itt, Budapesten átéltünk a csendőrnyomozók kezei között, csak egy része volt annak a hajszának, ami az egész országban folyt. A tucatszámra indított perek, a halálos ítéletek, a ki­végzések egymást érték, ezek áttekinté­sére itt most nincs lehetőség. Élénken emlékszem arra a zűrzavarra, felfordu­lásra, ami július 27-én keletkezett Csil­laghegyen: egész napra gólyaállást pa­rancsoltak, fél lábon kellett állni az ég­nek nyújtott karral, egymás után estek össze az emberek. Akkor vívta halálos végű tűzharcát a csendőrnyomozókkal Ságvári Endre, s akkor hozták be Ságvári Magdát is.

Meg kell emlékeznem valamiről. Akadt ember is az embertelenségben. Egy Tóth nevű csendőr szakaszvezető önzetlenül vállalkozott rá, hogy üzene­tet visz néhány hozzátartozónak. Ró­lunk semmi hírt, értesítést nem kapott senki; eltűntünk az élők világából. A vallatások során mondták is, hogy ne­kik nem kell elszámolniuk velünk sehol senkinek. És valóban nem kellett elszá­molniuk azokkal, akiket a vallatások so­rán agyonvertek! Tehát Tóth szakasz­vezető jóvoltából kaptak hírt néhányan hozzátartozójukról. Tóth csendőr sza­kaszvezetővel később a Margit körúti katonai fegyházban találkoztunk. Ti­zenkét évre ítélték emberségéért.

– Mi történt veled a továbbiakban?

– Csillaghegyen a def. ügyemben a nyomozást befejezte. Július közepén a jegyzőkönyvet lezárták, aláírtam és vár­tam a sorsomat. De nem vittek át a börtönbe, és nem állítottak bíróság elé sem. A def korlátlan ideig tarthatta őri­zetben a lefogottakat, újra és újra val­lathatta őket. A def. a törvényeken kí­vül, a törvények fölött működhetett.

Augusztus 20-a körül a def. Csillag­hegyről átköltözött a Római-partra a Nyomdász-szakszervezet volt üdülőjé­be. Mielőtt azonban erre sor került vol­na, a letartóztatottakat szelektálták. Egy részüket a Vkf különbírósága a csillag- hegyi iskolában tartott tárgyaláson el­ítélte, másokat közvetlenül németorszá­gi megsemmisítő táborokba küldött. Feleségemet, Editet is innen vitték el az óbudai téglagyárba, ahol már zsidók ezrei voltak összezsúfolva, s velük együtt őt is Auschwitzba hurcolták. Csak 1945 őszén kaptam hírt róla, hogy életben van; egy szovjet katonai kórházban kezelték és hozták vissza az életbe.

A Római-parton együtt voltunk bá­nyászokkal. A tatai szénmedencében mintegy 60 bányászt tartóztattak le és hoztak be a defre. Csak néhányuk ke­rült bíróság elé, a többit a náci halál­táborokba irányították, ahol is elpusz­tultak. Szeptember közepén átszállítot­tak bennünket a Rökk Szilárd utcai volt rabbiképzőbe. Ott már gyakrabban je­lent meg a Gestapo is; németül beszélő civilek sétáltak a sorok között és für­készték az arcokat.

– Hol és hogyan éltétek meg október 15- ét, Horthy kiugrási kísérletét ?

– A Rökk Szilárd utcában voltunk. Október 15-én szabadon engedték kö­zülünk Büchler Józsefet és Sipos Gyu­lát, de mást senkit. Ezt azért érdemes megjegyezni, mert a történészek közül is többen tényként kezelik, hogy Horthy parancsára szabadon engedték a politikai foglyokat. Ez így, általánosít­va nem igaz. Másnap reggel Horthy be­jelentette a kiugrást, délben visszavonta és átadta a hatalmat Szálasinak. Aláírta a kinevezési okmányt, törvényesítve ez­zel Szálasi hatalmát, s megnyitva az utat a nyílt fasiszta vérengzéseknek. Ez­zel Horthy végleg odaláncolta az ország szekerét a háborúvesztésbe rohanó hit­leri Németországhoz.

– Manapság a kiugrási kísérlet ürügyén iparkodnak nemzeti hőst faragni a kormány­zóból.

– Horthy a Kállay-kormány idején az angolszászoknál puhatolózott a kü­lönbéke lehetőségéről. Visszautasítot­ták: csak a Szovjetunióval tárgyalhat a feltétel nélküli megadásról! Létrehozva az úgynevezett kiugrási irodát a fia ve­zetésével, 1944 márciusában az ország vezetői tudtak arról, hogy a nyugati határon német csapatösszevonások tör­ténnek. Március 18-án Hitler magához kérette Horthyt Klessheimbe, s közölte vele, hogy megszállják Magyarországot. Horthy vitatkozott, bizonygatta, hogy Magyarország hű szövetséges, nem sze­gi meg a szerződéseit. Hitler azonban hajthatatlan maradt, s rábeszélte Horthyt, hogy maradjon a helyén. Ugyanakkor Veesenmayert kinevezte magyarországi teljhatalmú megbízottjá­nak. És Horthy ezt is elfogadta. Az úton hazafelé, Szombathelyi vezérkari főnök – aki „hűtlenség” címén kivégez­tette Schönherz Zoltánt –, a vonatról táviratban rendelkezik: a hadsereg ne álljon ellen a német megszállásnak. Ezt a táviratot Szombathelyi az emlék­irataiban nem említi.

Horthy a hazatérését követő Koro­natanácson végső argumentumként azt mondta, a német megszállás még min­dig jobb, mint a bolsevizmus diadala. És ez a lényeg. Horthy tettein, maga­tartásán, nyilatkozatain végigvonul mint mindent meghatározó fő motí­vum a dolgozó tömegek megvetése, a Szovjetunió és a hazai kommunisták el­leni gyűlölet. És emiatt szemet hunyt, lenyelt mindent, még a hozzá legköze­lebb álló politikusok letartóztatását is, százezrek legyilkolását a német haláltá­borokban, akik magyar állampolgárok voltak. Fiának a közvetítésével október elején tárgyal Somogyi Miklóssal, aki a baloldali munkáserők képviseletében támogatásáról biztosítja, ha szakít a né­metekkel, s ha az ország vezetése har­cot kezd az ország függetlenségéért. Somogyi kérte, adjon fegyvert a mun­kások és a veszélyeztetett emberek ke­zébe. A válasz kitérő: Horthy irtózik a munkásság fölfegyverzésétől. Horthyt sokan próbálták megállítani a kataszt­rófába torkolló úton, csak egyre utalok itt, Bánffy Miklós gróf 1944. szeptem­ber 16-án az erdélyi magyarság nevé­ben azonnali fegyverszünet kötését kö­veteli. Eredménytelenül.

– Térjünk vissza hozzád.

– A def. befejezte működését, átszál­lítottak bennünket a Margit körúti katonai fogházba. A korábbi börtönviszo­nyokhoz képest sokat romlottak a kö­rülmények, ám a defhez hasonlítva, itt fellélegeztünk. A padlón szalma volt szétterítve, s bár nyüzsögtek a tetvek, reggel mosakodni lehetett, a zárkán be­lül pedig mozogni, beszélgetni, sétára is vittek. Az első naptól, a hajnali órák­tól zajlottak a kivégzések. Hallottuk és láttuk, amikor azokat a katonákat, akik be akarták fejezni az értelmetlen hábo­rút, a kivégzőosztag elé kísérték. Közöttük volt Szenes Hanna is, aki angol ejtőernyősként ugrott le, hogy szerve­zőmunkájával segítse az ország felsza­badítását. Nem tört meg, bátran állt a ki végzői elé.

November elején magas rangú kato­natisztek, tábornokok kerültek letartóz­tatottként a fegyházba. Megpróbáltunk kapcsolatot létesíteni velük, de a leg­merevebben elzárkóztak.

– A tárgyaláson, úgy tudom, az ügyész a hűtlenségi cikkelyre hivatkozva, ellened követelte a legsúlyosabb ítéletet, a halálbün­tetést. Mikor történt ez?

– Két nagy csoportra osztottak ben­nünket. Így álltunk a Vezérkari Főnök Különbírósága elé. Az egyik csoport el­sőrendű vádlottja én voltam, a másiké Hazai Jenő. Amikor a nagy tárgyalóte­remben az ügyész ismertette a vádira­tot, a falon, a főhelyen Horthy képe volt kifüggesztve (nem Szálasié!), s úgy gondoltuk, hogy ez jelez valamit. Bár én el voltam készülve a halálos ítéletre, az ügyészi vádirat sem tette ezt kétsé­gessé. A tárgyalást két ízben is meg kellett szakítani légiriadó miatt. Végül is a pincében zajlott le a tárgyalás és az ítélethirdetés.

A három tagú bíróság elnöke, egy magas rangú, idős hadbíró a fejemre olvasta a bűneimet: fegyveres ellenállás szervezése, katonai iratok eltulajdonítá­sa és továbbadása, fegyverek eltulajdo­nítása, hamis katonai iratok készítése, s még vagy 8-10 bűncselekmény, egé­szen addig, hogy illegális kultúrelőadásokhoz lázító verseket adtam elő. Hivatalból kirendelt védőm, egy nyilas kar­szalagos ügyvéd volt, védőbeszéde ennyiből állt: „Kérem a tekintetes bí­róságot, vegye figyelembe, hogy sze­gény, keresztény fiatalembert a zsidók félrevezették.” Az elnöklő hadbíró meg­kérdezte, bűnösnek érzem-e magam. Én a kollektívánk határozata alapján nemmel válaszoltam, mivel a nemzet függetlenségéért, szabadságáért, igaz célokért küzdöttünk, és – Horthy októ­beri proklamációja is erre szólított fel.

Az elnök ismét elsorolta a törvénybe ütköző bűneimet, azért, hogy ismerjem be a bűnösségemet, hiszen egyszerű ka­tonaszökevényeket ítélnek halálra, és nekem tízszer annyi van a rovásomon. Én makacsul kitartottam az álláspon­tom mellett: nem vagyok bűnös! Köz­ben, mint említettem, légiriadók vol­tak, a tárgyalások meg-megszakadtak, s ezalatt üzenetet kaptam: ne feszítsem túl a húrt, ismerjem be bűnösségemet, mert a bíróság ezt nyilván enyhítő kö­rülménynek véve eltekinthet a halálos ítélettől. Az egészhez magyarázatként csak annyit: a párt álláspontja az volt, hogy a kommunisták – mivel cseleke­deteik a társadalom életének igazságo­sabbá tétele érdekébe történnek, ezeket nem ismerhetik el bűnnek. Csakhogy akkor merőben más helyzetben vol­tunk. Mi értelme volt az ilyen maga­tartásnak?. A tárgyalóterembe behallat­szott az ágyúdörgés, a front vonala Bu­dapest határán húzódott, a tárgyalásról senki nem tudhatott meg semmit, hi­szen nem voltak ott tudósítók. Ezek után a tárgyalás ismételt folytatásakor az elnök immár harmadszor tette fel a bűnösség kérdését – és én elismertem bűnösségemet. A bíróság visszavonult : ítélethozatalra, engem addig kivittek a pince legnagyobb folyosójára a társaim közé, akik végighallgatták a tárgyaláso­mat. Később elmondták, rajtam nem látszott semmi, csak a halántékomon ugrált egy megbolondult ér, de úgy, hogy majdnem kitépte magát a bőröm alól. Hát igen, huszonnégy éves voltam akkor, azokban a napokban. Aztán ki­hirdették az ítéletet: életfogytiglani fegyház. Ez a bíróság már nem volt hajlandó halálos ítéletet hozni politikai perben. És ez, a mi tárgyalásunk volt a Vezérkari Főnök Különbíróságának utolsó ténykedése, a békepártiak monstre pere. Utánuk már a nyilas Számonkérő Szék vette át a „törvény­kezést”, azok pedig, akit csak lehetett, lemészároltak.

– És ezek után mi történt, hiszen a szovjet csapatok szinte már csak utcányi távolságra voltak?

– Megkezdődtek az előkészületek a fegyház kiürítésére. A kazánokban éget­ték az iratokat. Mi a műhelyekből szer­számokat szereztünk: kalapácsot, feszí­tővasat, csavarhúzót – készültünk a szö­késre. November végén azoknak, akik a legális életben buktak le, kiadták a hol­mijukat, köztük az eredeti irataikat is. Voltunk többen, akiket illegalitásban a hamis papírjainkkal fogtak le, ezeket most sem adták ki. Ezért akinek voltak iratai, az szétosztotta azok között, akik­nek semmilyen sem volt. Így egy névvel négyen-öten is készültek a szökésre. Ne­kem Blahó István csepeli munkásfiatal névre szóló bérelszámolása jutott, ami nem volt éppen újkeletű, mivel május­ban dátumozták, de azért a semminél többet ért. Kézigránátos csendőrök au­tóbuszokkal a pályaudvarra szállítottak minket. A vágányoknál összevissza hajt­va tereltek be a marhavagonokba, így aztán nem jutott mindenhova szerszám, ahogyan elterveztük. A mi vagonunkba sem került. Más vagonban többeknek sikerült megszökniük. Fölfeszítették a vagon padlóját és kiugrottak.

– Hová vittek benneteket?

– Az ország összes börtöneiből a po­litikai foglyokat mind Komáromba szál­lították. A Csillag-erődbe. Ott transz­portokat állítottak össze, és vitték ki a foglyokat a német megsemmisítő tábo­rokba. Sok legyengült ember már ott, Komáromban elpusztult. Decemberben már nemcsak politikai foglyok voltak itt. Nazarénusokat, cigányokat, jehovistákat, zsidókat hajtottak ide. Úgy adó­dott, benézhettem az egyik hodálynyi nagy terembe. Szabályos négyszögben keményre fagyott hullák tornyosultak. Egyszer hajnalban borzalmas üvöltésre, jajveszékelésre ébredtünk. Társaim vál­lára kapaszkodva kitekintettem a ma­gasban lévő ablakon: az udvarra beállt marhavagonokba többszáz cigányt zsú­foltak be nyilas karszalagos pártszolgá­latosok és csendőrök. Puskatussal, bot­tal verték-hajtották őket a vagonba, asszonyokat gyermekükkel a mellükön, öregeket, nyomorékokat, mindenkit rúgtak, vágtak, hogy már moccanni sem lehetett, de még mindig újabbakat passzíroztak közéjük. Küldték a halál­táborokba a transzportot. Ez a borzal­mas látvány ma is kitörölhetetlenül él bennem.

Az erőd parancsnokát a Margit kör­úti fegyházból helyezték ide, Csonka főfoglárt. Időnként egy-egy transzport összeállításánál fölsorakoztatta a foglyo­kat. Végigmustrálta őket, s néhány em­bert csak úgy, saját szórakozására, be­vágott a transzportba. Egy-egy emberre rámutatott, s rákiáltott: „Zsidó, ki!” Egy ilyen alkalommal Blahó Pistára kiáltott: „Zsidó, ki!” Blahó kényszeredetten til­takozott: „Nem vagyok zsidó.” Csonka nem tágított. Blahó végül is, szinte sír­va megmutatta a hímvesszőjét. Csonka üvöltött. „Nem érdekel! – üvöltött Csonka. – Akkor is: zsidó! Ki!” És Bla­hó Pista, a csepeli munkásifi, akinek nevével én bujkáltam még néhány hó­napig a szökésem után, ott pusztult el Auschwitzban.

A komáromi vasútállomást szétbom­bázták, a vasúti sínek fel voltak szaggat­va. Bennünket, az utolsó transzportot már nem tudtak bevagonírozni. Na­gyon le voltam gyengülve, elkapott a vérhas, elhatároztam, bármilyen áron is, de megszököm, nincs veszíteni va­lóm. Három-négy csoportot indítottak el csendőrök, nyilasok négyszögébe zár­va. Indulásnál kihirdették, aki lemarad vagy kilép a sorból, azt a helyszínen agyonlövik. Áthaladva a hídon, a Duna mentén hajtottak nyugati irányba.

Az egyik faluban teherautók zárták el az utat. A sorok felbomlottak, felhú­zódtunk a járdára, a falusi házak kerí­tése mellé. A csendőrök oldalunk mel­lől kiszorultak. És akkor egy alacso­nyabb kerítésen hirtelen átdobtam ma­gam, keresztülrohantam az udvaron, újabb kerítésen ugrottam át, megint és megint egy-egy kerítés, átkapaszkod­tam és végül lerogytam a földre, elfo­gyott a levegőm, nem bírtam tovább!

Futó lépések közeledtek az udvaron. Nem érdekelt. Lesz, ami lesz! Ottma­radtam fekve, és a kerítés tetején meg­jelent egy nagy bőrönd, s nyomában Balázs Egon huppant le mellém…

Egymásra néztünk és hangot nem adva a szemünk beszélt… Megmene­kültünk!… De még nem voltunk sza­badok!

Ami ezután következett, ahogy visszajutottunk Pestre – az már egy má­sik történet. Kalandregényben sem le­hetne izgalmasabbat kieszelni.

MÉRLEG

KÖPECZI BÉLA

Brenner Domokos francia utóélete ^*

Prévost abbé befejezetlen története

Prévost abbé, a Manon Lescaut szerzője, az 1739-ben Hágában megjelent Histoire des Révolutions de Hongrieval kapcso­latban a Le Pour et Contre hasábjain el­mondja, hogy a kötet történeti beveze­tését Brenner Domokos szepesi pré­post, a Rákóczi-szabadságharc diploma­tája és publicistája írta. A tragikus sor­sot megélt prépost tovább foglalkoztat­ta az író fantáziáját és a Le Monde Morál című befejezetlen regényében őt főhő­sévé teszi. A történet csak részben szól róla, hiszen előzőleg az emberi sors vál­tozásait mutatja be más szereplők meg­jelenítésével.

A bevezető egyszerre akar „valami­lyen haszonnal járni az erkölcsökre” s ugyanakkor „szórakoztató olvasmánnyá válni”. Az elbeszélő „ráébred arra, hogy mások szívének megítélésében előbb a sajátját kell megismernie” s ezt igyek­szik elérni a „legnehezebb és legkénye­sebb megpróbáltatásokon” keresztül, „tapasztalásokból, amelyek egyszerre külföldiek és személyesek, olyan elve­ket alakít ki, amelyek meghatározzák viselkedését és élete egész hosszú során útmutatást adnak nézeteihez”.

E könyv V-VIII. részében mondja el, hogy egy „magyar nemes” költözött a már sok mindent kipróbált márki mellé. Rákóczi küldöttjéről van szó, akinek „nagy penziót” juttat Franciaor­szág, és aki azért jött, hogy feljelentse B. (Brenner) abbét”. Az apát „rendes ember, de hűtlen követ” volt, „felüle­tessége vagy tékozlásai a rodostói kis udvart megfosztották egy olyan összeg­től, amely szükséges volt fenntartásá­hoz.” A feljelentő kénytelen volt a le­veleket átadni a hatóságoknak, akik Brennert letartóztatták, s aki öngyilkos lett. Hamis feljelentés alapján őt is el­fogták s a fejedelem közbenjárására most engedték szabadon.

Brenner történetét a márki mellett tevékenykedő orvos ismerteti, aki Rá­kóczi mellett is szolgált és aki sok forrás­ból tájékozódott az apátról. Brenner Cronstadtban (Brassóban) született, jó nevelésben részesült s tudása alapján neve ismert lett. Fiatal korát a „cabinet obscuritásában” töltötte. Rákóczi azon­ban magához hívta mint „homme de lettre”-t, akire manifesztumainak meg­írását bízta, például az 1704-es manifesztumát és sok másét, hisz a „háborút egyszerre vívták tollal és karddal”. A fejedelemnek tulajdonítja, hogy a kalo­csai érsek titkára lett, és hogy követe­ként adhatta el a „császári miniszterek­nek az annyira sértő nyilatkozatokat”. Különböző akciókban vett részt a szat­mári békéig, így a béketárgyalásokon. A „novellisták” idáig kísérték nyomon. Ezek után Franciaországban tűnt fel, amikor a fejedelem menedéket kapott XIV. Lajostól, „hálából és nemeslelkűségből és ehhez a nemes cselekedethez egész Európa csatlakozott”. Ekkor tudták meg, hogy az oratoriánusoktól jött, amint azt De La Tour „supérieur” elme­sélte. Egy holland hajóval érkezett – „pénz és személyes ismeretek nélkül”. Jelentkezett, hogy filozófiai tézist készít­sen, szelleme és tudása csodálatót váltot­tak ki, alakja és viselkedésének kedves­sége sok barátot szerzett. Amikor a feje­delem Franciaországba jött, Brenner csatlakozott hozzá, amiről a „supérieur” bizonyos fenntartással beszélt.

Clagny-ban, ahol Rákóczi megszállt, „az elbeszélő orvos megismerte és tisz­telte” az abbét. Innen Rákóczi a kamal- duliakhoz ment, „elég sok bizarrság és gyengeség között”. (Itt utal az Histoire des Révolutions de Hongrie-nak az „isteni igazsághoz” írt bevezetőjére, amelyet Prévost kritikájában kifogásolt. „A feje­delem ezek után vagy saját elhatározá­sából vagy azért, mert a régens kevésbé becsülte”, mint a „nagy uralkodó”, vagy azért, mert az „aktív karakter és katonai tehetség” erre ösztökélték, el­ment Törökországba. Érdekeit Bren- nerre bízta, akit a „következő évben” letartóztattak. Ekkor hívták rosszulléte miatt az orvost, akinek a követ – mint gyóntatójának – részletesen elmondja történetét, és aki ezt le is írta.

1706-ban résztvett Oedenburg (Sop­ron) ostrománál, ahol a kurucok „une véritable image des horreurs de la guerre”-t készítettek elő. Itt egy sebesült öregembert talál, aki felszólítja, hogy védje meg őt s a 11 éves „Mlle Tekelyt”, akit feleségével együtt elrejtett a csapa­tok dühétől. „Tekely” János leányáról van szó, (tegyük hozzá, hogy Thökölynek nem volt élő fiútestvére), aki kato­likus lett, zenével és festészettel foglal­kozott s titokban feleségül vette „Targowitz”-ből, Constantin Basarabe (te­hát Constantin Brincoveanu) katolikus­sá lett leányát. Bécsbe költöztek, ahol elvonultan éltek. A karlócai béke után megpróbálta megszerezni bátyja jussát, de nem ért el célt. Felesége meghalt, maga továbbra is jogai mellett szállt síkra, de inkább „sötét filozófiából”, mint érdekből vagy ambícióból. A spa­nyol örökösödési háborúban, miután látta, hogy a kurucok bátyját nem hív­ják vissza, a császáriak között maradt és az első csatában meghalt. Inasának, Olasmirnek megparancsolta, hogy le­ányát vigyék Magyarországra és egy kolostorban helyezzék el. Így kerültek Oedenburgba, ahová betörtek Rákóczi hadai, akik a lányt és feleségét nem fedezték fel, de a pénzüket elvitték. Brenner intézkedik a katonák megfo­gásában „Forgatz” generálisnál, de eredménytelenül. A kurucok kénytele­nek a császáriakkal szemben visszavo­nulni, az apát visszakíséri a lányt és a kísérőit a kolostorba, anyagilag is gon­doskodik róluk. Az idős szolga egy tá­madás áldozata lesz s „Tekely” János papírjai a kolostorban maradnak.

Brenner elemzi azt az érzést, amely benne feltámadt a lány iránt: 34 éves korában arra a felfedezésre jut, hogy „az együttérzés, amelyet az érdem tart fenn s amelyet az ifjúság varázsa és a szépség ostorozott, kiléptettek saját korlátaim közül”. Felmerül benne, hogy szól a fejedelemnek a lányról, de miután kiderül, hogy „Emeric” – tehát Imre – Nicomédiában meghalt, s „Ragotsky” lett az örököse, erről lemon­dott. A háború folytatódik s ebben ő mint a fejedelem követe részt vett az angolokkal .és a hollandokkal folytatott tárgyalásokban. „Ragotsky” Husztra hí­vott össze gyűlést, ahol ő is részt vett, hogy „felkészítse a lelkeket javaslatai­ra”. A fejedelem azonban közben Len­gyelországba ment, amit az apát zokon vett, mert magára hagyta a magyaro­kat. Hamar kiderül, hogy a békét nem ő, hanem „Caroli” írta alá. Ezek után – érzelmei ellenére is – elfogadja a bé­két, hogy felkeresse védencét.

Elmegy az „oedenburgi” kolostorba, ahol felfedezi a nagyra nőtt Tekely kis­asszonyt, aki „fizionomiájában minden varázsát egyesítette a nemességgel és a zord időkből egy kissé borús pillantást és ábrándos tünetet kapott, amelyek felismerhetők mindenütt a szerencsét­leneknél.” Előhozták a papírokat, ame­lyek feltételezték, hogy ha Magyaror­szág „szabad lesz”, „Ragotskyhoz” kell fordulni vagy „ha ez nem történik meg”, Bécsben kell elintézni a vagyon visszatérítését.

Brenner úgy dönt, hogy nagyapjá­hoz, a havaseívei „hospodárhoz” kell fordulni segítségért. „Ismerte őt, s tud­ta, hogy kész odaállni, ahova érdekei kívánják, de ezzel együtt kellemes a természete, öreg korában az élvezetek barátja, kincseiből, amelyekről azt mondták, hogy összegyűjtötte azokat, tisztes szolgálatokat teljesített, a jó éte­lek kedvelője, bár a görög szertartás híve, amely országának és gyermekko­rának a vallása”. .Azt remélte, hogy megbocsát „Tekely” grófnak, aki elvette katolikussá lett lányát és Alexina (vagy Alexiovno) Tekely kisasszonynak, aki nem lehet hibás az elmúlt dolgokért. Ez utóbbi viszont elsírta magát, hogy a „szkizmatikus” családjába kerül, s ez el­len élénken tiltakozik. Prévost ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy ezekben az országokban, ahol „sok a szekta” a „katolikusok buzgalma nagyon erős”. A lány azzal vigasztalódik, hogy meg fog­ja nyerni a „hospodar”-t és embereit a katolikusságnak s ebben a kolostor fő­nöknője is egyetért vele. Mlle Tekelyt – mondja Brenner – képzelete gyors változásai jellemzik, amelyekben szere­pet játszik „nevelésének különlegessé­ge, ahol a világ tudása és a szívet for­máló tanulságok nem nyújtották ugyanazt, mint a vallás elvei”.

A követ elmegy Targowitzba, ahol a „hospodar” már ismerte a gróf és le­ánya történetét, kifogásolta, hogy ez utóbbi áttért a katolikus vallásra, de kész volt a kislányt szívesen fogadni. Brenner kérte, hogy vallásában ne há­borgassák, amit a „hospodar” megígért, „mert mint mondta, ellensége a kény­szerítésnek”. Költségét megfizette és ál­lást ajánlott fel neki, amire nem vála­szolt, mert bár csak „első egyházi szol­gálata van, annak törvényeit mindig megtartotta”.

A „hospodar” embereket adott Te­kely kisasszony elhozatalára s ezek kö­zött volt egy görögkeleti pap is, aki őt át akarta téríteni. A lányt, „mint a tö­rökök teszik”, külön vitték s Brenner nem tudott vele beszélgetni. Amikor megérkeztek Mochona-ba (feltehetőleg Magojoaia), Olasmir asszonynak a „hospodar” pénzt adott, de szolgálatá­ról nem szólt. A követet két érsek tár­saságában fogadta s felajánlotta áttérítését s kinevezését a bukaresti érsekség­re vagy az első miniszterségre. A „hos­podar” elmondta, hogy ragaszkodik vallásához s Tekely kisasszonyt azért küldte el a kolostorba, hogy ismertes­sék meg vele a „görög rítust”. Ha hű marad vallásához, akkor neki megfelelő férjet ad, de a „legnagyobb boldogság lenne számára”, ha „megváltozna”. Mi­után Brenner nem akart vallást változ­tatni, azt ajánlja fel, hogy legyen köve­te, úgy mint „Ragotskynál” volt, foglal­kozzék először Tekely kisasszony vagyo­ni ügyeivel és intézze el a megfelelő férjhez juttatását.

Az ő utasítására Brenner elindul elő­ször Cronstadtba, hogy eladja javait s kicserélje azokat havasalföldiekkel. Közben találkozik az angol Jeffreysszel, akivel annak idején a magyar béketár: gyalásokon tárgyalt s aki éppen Konstantinápolyba ment, ahol kész volt őt szívesen fogadni. Útközben az apát ta­lálkozik egy katolikus remetével, akit már látott elmenetelében s az ő asztalán megtalálja Tekely kisasszony írását, aki kéri a szerzetest, hogy imádkozzék érte, miután „az oroszlánok közé esett”. A lány vérével írta a levelet s ez mély megdöbbenést kelt Brennerben. A re­mete a beszélgetés alapján felfedezi Te­kely kisasszony létét és őt és Mme Olasmirt kimenekíti. Épp ekkor érkezik oda Brenner, visszafelé menet Targowitz felé. Ez az ötödik könyv története.

A következőkben megtudjuk, hogy ki az a remete, aki a vállalkozást végbevitte: Ketzernek hívják, Tekely seregé­ben szolgált, majd azt a feladatot kapta, hogy testvérét, „Nadasti” grófnőt ment­se ki a zsarnokok kezéből. A császáriak azonban meglepték csapatát a Kárpá­tokban, mindenki meghalt a csatában, ő maga egy idős remete segítségével remete lett. Amikor meghallotta Tekely kisasszony nevét, felvette régi ruháját s környékbeli barátaival kiszabadította őt és Olasmir asszonyt. Mielőtt a remete­lakba megérkeztek volna, a kisasszony „a hely szellemétől” megérintve – Ketzer távollétében – a „szellemek sűrűsö­déseként” rosszul lett. Mme Olasmir mellett keresett menedéket és „sorsa szerencsétlenségén” kesergett, Ketzer visszajött és elvezette a remetelakba, ahol Brenner már megnyugodva ta­lálja.

Az apát ezek után azon elmélkedik, hogy merre menjenek, elkerülve a „hospodar” haragját. Végül is Konstan- tinápolyba akar eljutni, ahol Tekelynek maradt valami vagyona. Ketzer azt ajánlja, hogy a Duna felé induljanak, onnan pedig Nicopoltól hajóval tovább. A hajót megrendelik, de Ketzer nem akar velük menni s kevés ellenszolgál­tatás fejében visszatér remetének. Brenner, később tudja meg, meghalt „bűnbánat és az erények állandó gya­korlásában”.

A hajón Tekely kisasszony elmondja, hogy miként akarták rávenni vallása megváltoztatására s hogy jutott arra az ötletre, hogy vérével írja meg levelét és ezzel legalább a remete figyelmét felhívja. A „hospodar” kezdetben ked­vezően fogadta, de tudomására hozta, hogy meg kell változtatnia vallását, mert így „kerülheti el a gyűlöletét és megbotránkozását”. Ezután vitték el a kolostorba, ahol szembeszállt a kísérté­sekkel, de arról lemondott, hogy ő té­ríti át a „görögöket” a katolikus hitre. Ketzer az erdőben a „kétségbeesés” ál­lapotában találta, s helyzetét a „szokatlansággal” magyarázta, amiből Brenner „jellemének” alakulására figyelt fel.

A Dunán feltűnik egy osztrák keres­kedő, akit csónakjából kifognak, s aki ezek után elmeséli kalandos élettörté­netét, mely Brenner sorsához alig kap­csolódik. Egy török bárka felveszi s viszi Belgrád felé. Az előadott eseményekre való reagálás arra készteti a követet, hogy figyelje Tekely kisasszony érzel­meinek változását s különösen a „kép­zelet hatásait” jellemére. „Megbaboná­zott – írja –, hogy az élet első lépései­ben az emberi nyomorúságok és a szen­vedélyek játékát figyeli meg egy termé­szetes és változatos tájban.” Feladatá­nak tartja, hogy a kisasszony megismer­kedjék a való világgal és annak realitá­saival s mindenekelőtt a valláshoz való viszonyával. A katolikus vallás iránti hi­tet igyekszik egyeztetni azokkal, akik mást követnek – a charité értelmében – s így jut el a türelmesség hirdetéséhez.

A Dunán Ismailba érkeznek s onnan Benderbe, ahol Jeffreys angol követtel és feleségével is találkoznak. Itt mondja el Brenner „röviden” XII. Károly és a Porta ellentéteinek történetét. A király ellenállt a szultán utasításának, de a török túlsúlyával szemben meg kellett adnia magát. O Konstantinápoly felé indult, a svéd tiszteket a janicsároktól Jeffreys és egy másik követ, Fabrice pénzzel kimentik. Ezzel ér véget a ha­todik rész.

A hetedik rész már Konstantinápoly- ba visz, ahol Tekely vagyona után ku­tatnak. Itt értesül a gróf történetéről, mégpedig La Mottraye emlékirataiból, akit meg is említ, s aki elmondja, hogy szerencsétlenségét önmagának és Feriol francia követnek köszönheti, az rávette őt ugyanis, hogy Drinápolyban adjon át egy emlékiratot a szultánnak. Oda nem engedték be, száműzték Nicomédiába. Magyarország „leggazdagabb és legelőkelőbb ura” ott lakott haláláig, ő, aki „annyiszor terjesztette nevét egész Európában és annyiszor remegtette meg a bécsi udvart”. Felesége, Zrínyi Ilona, aki „egyszerre volt híres katonai bátorságával és határozottságával a szerencsétlenségek között”, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy s ehhez 4000 dukátot gyűjtött, amelyet a perai jezsu­itákra bízott. A pénzt halála előtt Te­kely visszahozatta, mondván, a fejede­lemasszony az összeget a földi Jeruzsá­lem meglátogatására készítette, de az égihez erre már nincsen szüksége. Egyébként Tekely is gondolt áttérítésé- re, de kérését végül is visszavonta, s a lutheránus vallásban halt meg. Vagyo­nát a francia követre bízta, de Feriol nem ismerte ki magát, Des Alleurs, aki utána jött, a svéd üggyel volt elfoglalva. Mikor ő megérkezik, Brenner megjele­nik nála s a megmaradt pénzt, a búto­rokat és az ezüstöket megkapja, a gyé­mántokat azonban „Ragotskynak” tart­ják fenn.

Tekely kisasszony ekkor először Jeffreysszékkel, majd nagybátyja udvar­mesterénél, Seleutzky-nél lakik, aki el­őadja Feriol történetét. Az úton e követ egy kígyót látott s arra kérte kedves emberét, Morignyt, hogy kerülje ki, ez azonban kijelentette, hogy nem látja az állatot. Feriol megütötte, majd álmatla­nul töltötte éjszakáit, őrülete fokozó­dott, amint elküldték tőle azt a fiatal lányt, akit figali d’animának nevezett, s aki sokak szerint az ő lánya volt. Végül meg kellett kötözni s hazaküldeni Fran­ciaországba.

Tekely kisasszonynak el kellett dönte­nie, hol telepszik meg, s a Jeffreysék Franciaországot ajánlották, amit ő el is fogadott s elkezdett franciául tanulni. Már az útra készültek, amikor egy újabb esemény következett be: a havasalföldi „hospodart”, feleségét, fiait, vejét és kincstárosát elfogták és a fővárosba vit­ték. Brenner megismer egy ún. vertabiet-et, egy olyan görögöt, akit a jezsuiták megtérítettek. Őt nyeri meg arra, hogy a „hospodart” áttérítsék. Az áttérés nem hoz sikert, a szultán megérkezik s a foglyokat kivégzik. Brenner mindent megtesz megmentésükért s Tekely kis­asszony teljes szívével mellette áll. A követ meg akarja kímélni a kivégzés jelenetétől, de ő ragaszkodik ehhez, s így látja a második fiú megingását, akit a „hospodar” figyelmeztetett arra, hogy keresztényként haljon meg.

Tekely kisasszony, Mme Olasmir és Brenner egy holland hajóra szállnak azzal a tervvel, hogy Magyarországra indulnak. A hajó kapitánya, aki eluta­sítja a katolikus papok coelibátusát, rá­jön arra, hogy a követ szereti Alexinát; ez igyekszik a gyanút eloszlatni, hosszan elmélkedve egyházi státusán. A hajó megáll Nantes-nál, s Brennerék ott kiszállnak.

A nyolcadik rész elmondja, hogy Te­kely kisasszony hosszan betegeskedik, de meggyógyul, s egy kellemes tanyára kerül tisztességes körülmények közé. Olvasmányai között szerepel Kazimir lengyel király fogadalmának megszün­tetése a fejedelemség megszerzése ér­dekében. Ezt a lány Brennernek is el­mondja, aki újabb lelkiismereti problé­ma elé kerül: szabad-e a szerelmet be­vallani. Mme Olasmir meghal, de előbb még elmondja, milyen biztató lenne, ha Tekely kisasszony az egyszerű emberek életét élné a paraszti élet gondjai kö­zött. Ez az óhaj elragadja Alexina kép­zeletét és a tanya gazdáját megkéri, le­gyen apja, s úgy gondoskodjék róla, mint leányáról, Helénáról. Eltépi a múltjáról szóló okmányokat s az Ednor nevet veszi fel, „mint ahogy ezt sokan teszik a pásztornők közül Magyarországon.

Brenner, aki a városban él, megláto­gatja ebben az idilli magányban, amely a romantika előképe, de emlékeztet a XVII. század pásztor-regényeire is. Egyrészt örül a képzelet játékának, másrészt Alexina jövőjét szeretné anya­gilag biztosítani s ezért elhatározza, hogy elindul Magyarországra az elté­pett okmányok megszerzésére és a va­gyon elnyerésére. A Nantes-i „supé­rieur” megbízza őt azzal, hogy az oratoriánusok bécsi megtelepedéséről tár­gyaljon az udvarral. Amikor Brenner kétségét fejezi ki az ottani bizalmatlanság miatt, közli De La Tour generális válaszát, aki szerint Bécsben szívesen gondolnak rá, alkalmas tehát a feladat teljesítésére. Ez örömmel tölti el. A megmaradt pénzt az oratoriánusok ál­tal javasolt kereskedőnek ajánlja, aki azt hasznosítani is tudja. Közben elmél­kedik azon, hogy milyen álláspontot foglaljon, vonzza Alexina szépsége és kedvessége, de kitart régebbi elhatáro­zása mellett s elbúcsúzik tőle – azzal, hogy három hónap múlva visszajön.

Ezzel a munka befejeződik, Prévost a történetet – mint a genfi kiadó jelezte – nem tudta folytatni. A Le Monde Morál első négy része 1760-ban, az ötödik és hatodik rész 1761-ben, az 1764-es – a hetedik és a nyolcadik résszel együtt – Genfben jelenik meg. Az 1785-ös és 1816-os kiadás „revideálja” a szöveget, kihagyásokkal és „hibás javításokkal”. (Erről a szövegkritikai kiadás tájékoz­tat.)

Az 1823-as kiadást La niéce de Tekeli. Román historique trouvé dans le Couvent d'O(edenburg) en Hongrie le lendemain de la bataille de Raab. Rédigé par l’abbé Pré­vost et publié par M. M. címmel G. C. Hubert könyvkereskedő adta ki négy kötetben. A „préface historique”-ban a szerkesztő (akinek kilétét nem tudjuk) elmondja, hogy a munka első részét 1761-ben jelentették meg. A szerkesztő részt vett a magyarországi hadjáratban, Sopronban olvasta, mert apja hajdaná­ban Prévost abbé egyik kiadója volt, egyik testvére pedig az az orvos, akiről a regény szól. Az ottani könyvtár veze­tőjétől megtudta, hogy a regény befe­jezetlen, de olyan írásokat kapott, ame­lyek „Tekeliről”, „Ragotski”-ról, Brennerről és Alexináról szóltak, s amelyek számára érdekeseknek tűntek.

A megjelent könyvben a hibákat ki­javította, az elbeszélésben „rendet” te­remtett, elhagyott „felesleges vagy ide­gen részleteket”, megjegyzéseket fűzött a kapott iratokhoz és M. orvos jegyze­teihez. Először XII. Károly történetéről szól La Mottraye 1727-ben Hágában megjelent Voyages-a alapján, majd Rá­kóczit mutatja be elsősorban a bécsúj­helyi szökés leírásával, melyet az Histoire des Révolutions de Hongrie-ből merít. Itt főleg a fejedelemasszony szerepét emeli ki, akit férje letartóztatása után inkább „szerencsétlennek, mint bűnös asszonynak tartottak”. Szépsége, előke­lősége s az örömök iránti érzéke feltű­nést keltett a korabeli fanyar bécsi kör­nyezetben. Elküldte portréját Lehmann kapitánynak, aki Bécsújhelyen kedvelte az örömöket és „egy kis szerájt rendezett be”. Ettől annyira megható­dott, hogy hajlandó volt beengedni őt férjéhez. A fejedelemasszony a császár­nétól kérte, hogy elmehessen Mariendallba (Marienthal), ahol őt a kapitány testvére várta, aki elvitte Bécsújhelyre. Itt parasztruhába öltözött s bejutott fér­jéhez. Együttesen megnyerték Leh- mannt, hogy segítse Rákóczi szökését. Rákócziné visszament Bécsbe, ahol in­tézkedett a szökés megtervezéséről. A fivér alkalmas katonai öltözetet szerzett és azt bevitte a várba. A kapitány el­küldte az őrt gyertyát gyújtani, a feje­delem pedig Lehmann szobájába ment, s onnan átöltözve megszökött. A kapi­tány nem követte, letartóztatták és ha­lálra ítélték. A testvérnek Rákócziné se­gítségével sikerült elmenekülnie.

Rákóczi fellépett a császár ellen, el­foglalta Kattot (Káliót) és nyolc éven keresztül folytatta a harcot. „1713-ban (!) Magyarország békét kötött a császár­ral, a fejedelem Franciaországba, majd Törökországba ment, ahol azóta tartóz­kodott és ahol szerették, akik ismerték és becsülték nagy jó tulajdonságaiért. 1725 (!) április 8-án halt meg, közel 56 éves korában.”

Ezután szól „Tekeliről” (tehát a kor­ban használt nevet i-vel írja), aki apja segítségével kiszökött az ostromlott vár­ból, onnan Lengyelországba, majd Er­délybe ment, ahol „Abafi” első minisz­tere lett. A felkelők élére állt és a Comes Tekeli qui pro Deo et patria pugna jelszót választotta, ami nem mindig felelt meg a valóságnak. Kutyákat idomított, akik az embereket „megölték” s más alkal­makkor is a „kegyetlenség bizo­nyítékait” nyújtotta. (Itt tévedésből be­tettek egy szöveget, amely XII. Károly katonai vezetőinek kiváltásáról szólt.) Nem tudjuk, mit mond a soproni or­szággyűlésről és a törökkel való kapcso­latokról. 1683-ban Musztafa mellé állt, aki elvonult Bécs alól. Thökölyt akarta bűnbaknak megtenni, de ő Drinápoly- ba ment, ahol tisztázta magát. 1690-ben a Porta Erdély fejedelmévé teszi, de ott nem tud megmaradni. 1705-ben halt meg, mégpedig „római katolikusként”. „Tekeli grófban több volt a bátorság, mint viselkedésében (conduite); az utóbbi időkben azonban enyhébb er­kölcsöket és nyugodtabb elmét muta­tott.” (Ebben az esetben a Leclerc-élet- rajz és La Mottraye az útmutató.)

Brennerről azt mondja el, amit Pré­vost abbétól tud. Hogy Brassóban szü­letett, mint művelt ember lépett Rákó­czi szolgálatába, maga írta az 1704-es kiáltványt, ő mutatta be a magyar kö­veteléseket a bécsi udvarnak. Sorsát 1711-ig lehet követni, a többit a regény mondja el.

A regény negyedik kötetében megje­lenésekor egy új szerkesztő szól „Conclusion”-jában a későbbi történetről, mi­után a Condé és Conti harcegekről szó­ló régebbi már három éve halott. Fel­hívja a figyelmet Prévost „élénk és ter­mészetes elokvenciájának tüzére, amellyel magához kapcsolja az érzékeny lel­ket. Egyetlen regényhős nem hasonlít­ható Tekeli unokahúgához. Ez a való­ban keleti észjárás (tour d’esprit), ez az égető és különleges képzelet, ez a gyen­géd, egzaltált, erényes szív meggyőz és elvarázsol.”

A folytatás pedig: amikor „Ragotski” Franciaországba jön, ahol szívesen fo­gadják, Brenner szolgálatába áll. Előbb Nantes-ban az oratoriánusoknál tanul s filozófiából értekezik és ott sok őszinte hívet szerzett magának, többek között, La Tour „supérieur”-t. A fejedelem mellett lévén „minden francia, aki a kis udvarhoz tartozott érdeme szerint be­csülte”. Rákóczi orvosa, aki őt Clagny-ban gyógyította, különös rokonszenvet érzett iránta. Közben a követ Bécsbe levelet küldött az általa kimentett oszt­rák kereskedőnek, de tőle Alexina pa­pírjairól semmi hírt nem kapott. Alexinát arra biztatja, hogy jöjjön Párizs­ba, aki nehezen vált meg a kedves vi­déktől, de végül is ideérkezik és egy kolostorban helyezik el, ahol Brenner és az orvos sűrűn látogatják. A fejede­lemnek iratok híján a lányt bemutatni nem tudta, s erre nem is kerülhetett sor, mert Rákóczi – Prévost szavait idéz­ve – elhatározta, hogy elmegy Török­országba. Brennerre bízza nemcsak „rente”-ját és „pension”-ját, hanem len­gyelországi birtokának „adminisztráció­ját” is. A követ Bécsbe megy, hogy Ale­xina iratait megszerezze. Kezdetben szívesen fogadják, de eszükbe jut, hogy „tollával és zsenijével a magyar szabad­ságot szolgálta”, s letartóztatják. Po­zsonyba hurcolják, ahonnan Thököly egykori hívei kiszabadítják s újból Franciaországba jön. Itt ismét felkeresi szerelmét, Alexinát és orvos barátját.

Rákóczi, aki sokáig nem hallott róla, az Orléansi herceghez fordul, hogy tartóztassák le. A Bastille-ba zárják, ahol az orvos meglátogatja – a pa­rancsnok kívánságára. Neki beszéli el élettörténetét. Brenner a bécsi udvar­nak tulajdonítja letartóztatását, ám az orvos felvilágosítja, hogy miről is van szó. Elhatározza, hogy eljár érdekében és az Orléansi hercegtől engedélyt kap kijövetelére. A Bastille-ban azonban Brennert halva találja. Alexina is beteg s a szörnyű hír hallatára már rajta sem lehet segíteni. Az orvos engedélyt kap, hogy a két embert – deux étres dignes d’un meilleur sort – együvé temessék és sírkövet (moment) állít nekik. Mint lát­tuk, az 1823-as kiadás a romantika szellemében mutatja be Brenner és Alexina történetét – a tragikus befeje­zéssel.

A Le monde moral első négy könyve Jean Sgard szerint Prévost műve, a ha­todiktól kezdve gondok merülnek fel a szerzőség körül. A kiadók szerint az ötödik rész még tőle származik, de „a munka mégis befejezetlen maradt”, a többi rész „értékes darabokból” áll. Ilyen „kis darabok” a hatodik részben La Mottraye-tól származnak, Thököly- ről, XII. Károlyról, Fenolról, az osztrák kereskedő története a Jeunesse du Commandeur-ből és a Mémoires de Malte-ból. Sgard megállapítja: „addig, amíg nem találják meg a saint-firmini (itt élte Pré­vost utolsó éveit, K. B.), a lepecsételést feloldó okmányt, a Le monde moral há­rom utolsó könyvét nagyon is gyanús­nak kell tekinteni.”

A munkának két bevezetője van. Az első részben a szerző a szív vizsgálatá­val, a másodikban Brenner tragikus sorsával foglalkozik. Ezt talán Jean Baptiste Dubois beszéli el, aki 1740 kö­rül Havasalföldre, Constantin Mavrocordathoz akart orvosnak szegődni. Le­het – mondja Sgard –, hogy Brenner története újabb regény témája lehetett volna, de erre nincs bizonyíték.

A szatmári béke (1711) után van négy esztendő, amikor nem tudják, hogy mi történt vele. Ezt az űrt tölti ki a „furcsa szerelmi kapcsolat”, amely őt mint Sgard írja – egy corneille-i hős­nőhöz, „szellemi lányához”, Alexina Te- kelyhez kapcsolja. A követ az „emberi nyomorúság példája”, miután nem tud választani értelme és becsülete között. Ehhez járul az aposztázia – az áttérítés kérdése, amely a Tekely-lányt és a követet is megkísérti, bár mindketten megmaradnak hitük mellett. Sgard megemlíti a holland kapitány elítélését „a római egyház embereinek coelibátu- sáról”, Kazimir lengyel király fogadal­ma feloldásának elmondását vagy a hős összevetését egy „olyan szarvassal, aki futásával akar menekülni”, ezek olyan megjegyzések, melyek az „elbeszélés rossz érzését fejezik ki”. A regényíró személyei közül Brenner az, aki a leg­titkosabb, a legszerencsétlenebb, sorsa által leginkább sújtott.” Az apát és Te­kely kisasszony „bűnösök”, az egyik nem meri szerelmét bevallani, a másik olyan képzelet rabja, amely a „délectation”-nak nevezett „veszélyes körbe” tartozik. Ebben (a Le monde moral-ban) a be nem fejezett és töredékes freskó­ban – írja Sgard –, ahol egy Rembrandt által képviselt látomások egy Watteau ábrándozásaival váltakoznak, ő maga (Prévost abbé) utoljára teljes mérték­ben jelen van a bizonytalanságban”.

Ez a magyarázat Prévost munkássá­gának egészébe a „fény és az árnyék” jegyében helyezi el Brenner történetét. Az emberi szív történetét értelmezi, de úgy, hogy eljut a boldogtalansághoz, amely minden munkájának „alapanya­ga”, s amely szembenáll a rövid ideig tartó boldog szerelemmel. „A regényt mint moralista és mint filozófus vizs­gálja, amikor a Mémoires et aventures ele­jén megkérdezi, hogy »mi az ember?«, de az egyetlen kérdés, amire művei so­rán választ adott, ez volt: »Mi voltam én?« Ez a kérdés, amelyet minden hőse feltesz; ez uralja az egész munkát; ez határozza meg regényírói hivatását”.

A magyar irodalomtörténet Prévost Le monde moralját, mint amelynek tár­gya Magyarország, ismerte meg. 1931-ben Hankiss János foglalkozott vele egy Prévost-ról szóló összefoglaló cikkében. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a regényben az orvos és Brenner be­szél, de az orvos az, aki leírja a törté­netet, s ezzel természetesen az író, Pré­vost nézeteit és érzelmeit fejezi ki. Kü­lön kiemeli a követ érdeklődését a pénz iránt, s ezzel kapcsolatban utal a Rá­kóczi részére biztosított részvények sor­sára és halálára.

Fő feladatának azt tartja, hogy be­mutassa Prévost forrásait s ennek kap­csán La Mottraye-t idézi, akitől az abbé részleteket vesz át Thököly sorsáról, XII. Károlyról, Constantin Brincovenauról. A neveket Prévost részben tőle, részben Leclerc Thököly-életrajzából veszi át. A Ketzer nevet a Keczerből kö­vetkezteti, Kadatsynál nem veszi észre, hogy sajtóhiba Nadasti helyett, Selutzyt Szöllősi udvarmesterrel azonosítja. Iro­nikusan szól az Ednor névről, amelyről mint láttuk, Prévost azt állítja, hogy Magyarországon sokan viselik. Magát a mesét részletesen írja le, de nem fog­lalkozik a hősök általános sorsával – Prévost műve egészében.

Utal a későbbi kiadásokra és minde­nekelőtt Kont Ignác Bibliographie frangaise de la Hongrie-jára, amely az 1823- as kiadást idézi, de a régebbi kiadáso­kat nem ismeri. A Le Pour et Contre alapján szól Prévost érdeklődéséről az Histoire des Révolutions de Hongrie és Brenner személye iránt. Megjegyzi, hogy az író érdeklődése Magyarország iránt megfelelt annak a Magyarország- képnek, amely a XVIII. század elején még érdekelte a francia közvéleményt.

A Le monde moral mint a romantikát megelőző történelmi regény – az anekdotázó részletekkel együtt – megőrizte a Bastille-ban öngyilkosságot elkövetett Brenner apát emlékét, a szerelem és a becsület konfliktusát mutatva be ellent­mondásaival. A Thököly- és a Rákóczi- felkelés történetében Prévost a Histoire des Révolutions de Hongrie szemléletét, a mellettük való kiállást tükrözi, s ez szá­munkra külön is érdeme. Mint Bren­ner utóélete is példázza, Boldényi Já­nosnak igaza van, amikor 1848-ban a La Hongrie című hetilapban ezt írta: „Nem paradoxon azt állítani, hogy Ma­gyarországot sokkal jobban ismerte a XVIII. századi francia társadalom”.

^* A szerző Egy kuruc diplomata (Brenner Domonkos élete és munkássága) című tanulmányát lapunk 1993/12. számában közöltük. [vissza]

MŰHELY

TIHANYI JÓZSEF

Honecker és az NDK

Sarah Wagenknecht írásáról ^*

„Az NDK-ért éltem… s életem végén bizonyos vagyok benne, hogy az NDK nem hiába alakult meg. Jele volt annak, hogy a szocializmus lehetséges, és jobb lehet, mint a kapitalizmus. ”

Erich Honecker 1992. december 3-án

A közelmúltban elhunyt német politi­kusra emlékezik Sarah Wagenknecht írása: Búcsú Honeckertöl, amely a konkrét című folyóirat tavaly júliusi számában jelent meg. Wagenknecht neve nem először szerepel az Ezredvég-ben. A lap 1993. augusztusi száma ismertette a fia­tal – akkor 22 éves – német szerzőnő írását, a Marxizmus és opportunizmust, Ulbricht politikájának lényegileg mar­xista, illetve a brezsnyevi „enyhülés” és a gorbacsovi „új gondolkodás” kapituláns jellegéről. A Honeckerről írt meg­emlékezés ennek a korábbi cikknek a gondolataihoz kapcsolódik.

Amikor a jelenkori német restaurá­ció a kommunista és antifasiszta Honeckert börtönbe vetette és fogva tar­totta a számára ifjúsága éveiből ismerős moabiti börtönben, majd a legcsúfo­sabb lelepleződéstől tartva, elbocsátotta a chilei száműzetésbe, jobban megértet­te a világban uralkodó összefüggéseket, mint azok a baloldaliak, akik fesztele­nül mind a mai napig arról fecsegnek, hogy a „bürokratikus államszocializ­mus” meggátolta a „szocialista eszme” megvalósítását, az NDK felszámolása ennélfogva „emancipatorikus” és „hala­dó” eredményként méltatandó – írja Wagenknecht. – De bizonyos szereplők önigazolási szükségleteitől eltekintve, milyen alap van erre a hazugságra? A Német Demokratikus Köztársaság a legbékeszeretőbb és legemberségesebb közösség volt, amelyet a németek egész addigi történelmük során létrehoztak, és a nyugati övezetekben újonnan ki­alakult imperializmust negyven éven át megakadályozta abban, hogy határain belül és a világban megtegye mindazt, amire kedve támadt. (És hogy mire is támadt kedve, arról azok, akik régeb­ben ezt nem tudták, a legutóbbi négy évben tudomást szerezhettek.) Az NDK teljességgel rászolgált a tajtékzó gyűlö­letre, amelyet vele szemben a német nagytőke az első pillanattól kezdve ta­núsított, s ez mind az NDK-nak, mind képviselőinek becsületére válik.

Erich Honecker – folytatja a szerző – a német kommunistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely Walter Ulbrichttal az élen, a Nyugat állandó ellenségeskedése közepette és a Kelet viszontszeretete nélkül, a szó legszoro­sabb értelmében a semmiből építette fel az új német államot. 1961 augusz­tusában ő irányította a határ megerő­sítését, amely véget vetett az ellenséges szomszédok terhes beavatkozásának. Ez a védekező lépés régóta esedékes volt; nélküle Ulbricht reformprogramja keresztülvihetetlen lett volna, és sohasem kerül sor arra az egyedülálló fellendü­lésre, amelyet az NDK-szocializmus a hatvanas években megélt. A hatvanas évek NDK-modellje egyfajta egyensúly­politikán, az erők kiegyenlítésén nyu­godott, és ezért előfeltétele volt a tár­sadalmi stabilitásnak. Ulbricht megszi­lárdította a gazdasági elit befolyását, gazdasági téren korlátozta és a politi­kai-ideológiai vezető szerepre koncent­rálta az apparátus illetékességét, mű­ködni engedte a magán- és félmagán kis- és középüzemek széles szektorát; az államnak az volt a dolga, hogy köz­vetítsen, és ezeket a különféle, sokszo­rosan egymás ellen ható érdekeket a szocializmust szolgáló egyensúlyba hoz­za. Ez a bonyolult struktúra biztosí­totta, hogy a társadalmi javakat messzemenően a teljesítmények szerint osszák el, és gondoskodott a lehető leg­nagyobb termelékenységről.

Erich Honecker az egész évtized fo­lyamán segített az ulbrichti társadalmi modell megvalósításában, de a modell alapeszméi mégis nyilvánvalóan idege­nek maradtak számára – mondja Wa­genknecht. – A hatvanas évek végén támogatni kezdte az Ulbricht személye és politikai vonala elleni szovjet tevé­kenységet. 1971 – Erich Honecker po­litikai hivatala átvételének éve –, a vé­gét jelzi mind a rugalmas belső egyen­súly politikának, mind az Ulbricht-féle offenzív Nyugat-politikának. A teljesít­mény szerinti elosztást az új első titkár bőséges szociális juttatásokkal váltotta fel, amelyek a társadalom minden tag­ját – akár lusta, akár szorgalmas, akár tehetséges, akár nem – megillették. Ez minden bizonnyal humánus elgondolás volt, de káros gazdasági következmé­nyekkel járt. A bőséges szociális jutta­tások fedezésére drasztikusan csökken­teni kellett a felhalmozás arányát, és vállalni a növekvő nyugati eladósodást. Ulbricht politikájának központi törek­vése volt az NDK „zavarmentesítése”, kiváltképp Nyugat-Németország vonat­kozásában; az utód viszont ellentétes irányú fejlődést indított el. A berlini falon új meg új repedések nyíltak, és egyre nagyobb mértékben szivárgott át rajtuk mind a nyugati tőke, mind a nyugati gondolkodásmód.

Bíráló megjegyzéseihez Wagenk­necht nyomban hozzáteszi, hogy nem ítélnénk meg igazságosan Erich Hone­cker politikáját, ha kioldanánk a kor nemzetközi összefüggésrendszeréből, amely egyedül teszi ezt a politikát ért­hetővé. A Nixon-adminisztrációtól fel­bátorítva, az akkori Brandt-Scheel kor­mány, az európai status quo és a német kettős államiság tiszteletben tartása fe­jében, különböző bel- és külpolitikai változtatásokat kívánt az NDK-tól (ne­vezetesen: lépéseket a „dezideologizálás” irányában és nyitást Nyugatra); er­ről pedig a szovjet vezetéssel tárgyalt először, nem az NDK-val. A vita Ulb­richt és Brezsnyev között lényegében a körül forgott, hogy elfogadhatja-e rész­legesen a szocializmus a „változás a kö­zeledésért” elvét társadalmi alapjainak hosszú távú veszélyeztetése nélkül. Brezsnyev igennel válaszolt erre, Ulb­richt nemmel.

Walter Ulbrichtnak azért kellett tá­voznia, mert a tőle követelt politikai engedményeket nem volt hajlandó megtenni – állapítja meg a szerző. – Erich Honecker megtette. Tiszteletben tartotta a nyugat-berlini egyezményt, jóllehet az az NDK-ra nézve hátrányos rendszabályokat tartalmazott; elfogadta a Scheel-doktrinát, és tárgyalt Bonn-nal; elutazott Helsinkibe, és eltűrte az NDK biztonságával ellentétes határoza­tokat. Kétségkívül őszintén hitte, hogy csakis az egzisztenciális engedmények­nek ez a politikája biztosíthatja a békét, a szocialista hatalom pedig elég erős ezeknek az engedményeknek az elvise­léséhez. Erich Honecker helyeselte és támogatta a szovjet kurzust – egészen addig, amíg a szovjet vezetés be nem vonta kompromisszumos megfontolása­iba az NDK feladását. Honecker ettől kezdve ugyanolyan eltökélten szegült szembe a szovjet politikával, mint ami­lyen hűséggel addig viseltetett iránta.

Újra meg újra találkozunk olyanok­kal, akik azt állítják, hogy Erich Ho­necker nem értette meg az új gondol­kodást – fűzi tovább fejtegetéseit Wa­genknecht. – Valóban sokakra érvényes a szemrehányás, hogy a – Gorbacsov-vonalat félreértették és félremagyarázták; de nem érvényes Erich Honeckerre. Ő azokhoz az igen kevesekhez tartozott, akik rögtön átlátták: ha egy politika „is”-t prédikál ott, ahol a társadalmi lét „vagy-vagy”-ot diktál, akkor ennek a politikának úgy kell végződnie, ahogy öt év múlva csakugyan végezte – önfel­adással, feltétel nélküli kapitulációval. Honeckert maradandó tiszteletünk ille­ti meg azért, hogy a Gorbacsov-vonalat átlátta és megtagadta. A történelem igazat adott neki. De Ulbrichttal ellen­tétben, akinek a Brezsnyev-politikát el­utasító magatartása egy politikai ellen-koncepcióra támaszkodott, Honecker ellenállása kimerült a nem kimondásá­ban. A „nem” okán övé a megbecsülé­sünk; a „nem”-re való korlátozódás az, amit szemére kell vetnünk. A dacos „nélkülem”, bármennyire indokolt le­gyen is, nem alkalmas a politika pótlé­kául. És csakis a politikai ellentámadás tette volna lehetővé az utolsó éveiben egyre inkább elszigetelődő politikus számára, hogy szövetségesekre és támo­gatókra találjon.

Persze, annak idején Ulbricht is el­vesztette a harcot. Elvesztette, noha összehasonlíthatatlanul kedvezőbb tár­sadalmi bázison tevékenykedett, mint amilyen az NDK-t a nyolcvanas évek közepén jellemezte, s olyan politikai formátummal és ügyességgel rendelke­zett, amilyenre utódja – bár nem volt tehetségtelen államférfi – sohasem tu­dott szert tenni. A szovjet szándékok ellenében az NDK-t nem lehetett meg­menteni, de lehetséges és kötelező lett volna a kapitalizmust támogató erők győzelmét megnehezíteni. Erich Ho­necker mulasztása nem az volt, hogy nem küzdött a köpönyegét kifordító moszkvai vezetés ellen, hanem az, hogy nem harcolt eléggé. De még az NDK leggyámoltalanabb védelmezője is ma­gasan fölötte áll mindazoknak, akik közvetve vagy közvetlenül hozzájárul­tak a feladásához – zárja gondolatait a szerző.

^* Sarah Wagenknecht: Hoenecker – Ein Nachruf. Konkret, 1994. július. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Mi is van?

Azt mondják, Magyarországon 1990 óta demokrácia van, meg jogállam. Biz­tosan igazuk is van, de – félévtized múltán – ideje eltöprengenünk azon, hogy akkor pontosabban mi is van, és mire megyünk azzal, hogy ez van? A legbizonyosabbal kezdve: állam, az van. S ez fontos, hiszen az önálló álla­miság lényeges eleme nemzeti létünk­nek, még akkor is, ha az állam – Lenin csúnya és goromba, de egyedül lényegremutató kifejezésével – erőszakszerve­zet. Feladata a hatalma alatt élők tár­sadalmi rendjének (ami lehet rossz is) biztosítása minden belső rendbontással és külső hatalommal (ami lehet felsza­badító is) szemben.

E fő tevékenységét lehet leplezni olyasféle kifejezések kiókumlálásával, amilyen a „jóléti állam”, aminthogy tény, hogy az állam – minden állam, akár demokratikus, akár diktatórikus rendszerű – nemcsak erőszakot tesz ér­tünk és rajtunk, hanem pénzt is ver, bélyegeket bocsát ki, utakat épít, kitün­tetéseket osztogat, biztosítja (így-úgy vagy sehogy) létminimumunkat, nyug­ellátásunkat és betegsegélyezésünket stb. Ezek azonban olyasféle járulékos tényezői a főtevékenységének, ahogyan egy utasszállító repülőgép szolgáltatásai is kiterjednek arra, hogy enni-inni ka­punk és kielégíthetjük más szükségle­teinket, anélkül, hogy ettől e gép meg­szűnnék közlekedési eszköz lenni, s szárnyas vendéglőnek vagy nyilvános vécének nevezhető lenne.

Az államhatalom a közfelfogásba be­lesulykolt hiedelem szerint kétféle le­het, vagy demokratikus vagy diktatóri­kus. Az 1980-as évek budapesti értel­miségi ellenzékének fölényes vigyorral hangoztatott jelszavával: „Demokrácia vagy van, vagy nincs, ahogyan a hús is vagy büdös, vagy nem büdös.” E vigyor már a hús vonatkozásában is butaságot takart; az átmenet skálája a szagok és a szabadságjogok terén egyaránt igen széles. A vadhúst állni hagyjuk, míg „bukéja” nem lesz, és Svájcot demok­ratikus államnak tekintették addig is, míg – 1971-ig – a nőket kizárta válasz­tópolgárai köréből.

Az ugyancsak belénk nevelt képzetek szerint a diktatúra egyetlen személy vagy csoport korlátlan uralma az állam fölött, s így rossz, a demokrácia viszont jó, mert az a nép uralma. Lincoln el­nök szállóigeszerűen idézett megha­tározásával: „the government of the people, by the people, for the people” (szó szerinti fordításban: „a nép kor­mányzása [hatalma] a nép által, a né­pért”). A bökkenő itt az, hogy így fel­fogott diktatúra és demokrácia soha, sehol egyetlen pillanatig nem volt és aligha is létezhetne.

Egyrészt ugyanis minden diktátor és hatalmi csoport uralmát (ha nem is eléggé, de igen messzemenően) korlá­tozza a társadalmi közeg tűréshatára, hiszen lehetetlen az állam valamennyi polgára mellé egy-egy rendőrt állítani. (De ha ez lehetséges lenne, akkor a rendőrök révén a polgárok fele azono­sulna a diktátor célkitűzéseivel, ami igazán nem rossz arány demokratikus szempontból nézve.) Másrészt a nép uralma – finoman szólva – abszurd önellentmondás (gorombábban fogal­mazva népbutító álnokság): ha ugyanis „a” nép, az egész nép uralkodik, akkor nincsen kin uralkodni, vagy legfeljebb más népeken lehet, de akkor a demok­rácia nem jó dolog.

A józanabb politológusok ezért úgy határozzák meg a demokráciát, hogy az a kormányzati hatalom ellenőrzése a polgárok többsége által, s egy effajta meghatározás már értelmesebbnek lát­szik. Tudnunk kell azonban, hogy nem mindegy, miféle biztosítékai vannak e többségi ellenőrzésnek. A legszabadabb és legtitkosabb választások sem nyújta­nak kellő garanciát, ha a hatalomba ültetetteket a választási ciklus végéig nem lehet lerázni a nyakunkból.

Lenin azt állította, hogy demokrácia csak akkor van, „ha elismerik és alkal­mazzák a választóknak azt a jogát, hogy visszahívhatják választottjaikat”. 1990-ig is azt mondták nekünk, hogy de­mokrácia van, s e jogunkat elismerték, de az csak olyan demokrácia volt, hogy e jogot gyakorlatilag nem lehetett al­kalmazni; azóta pedig olyan demokrá­cia van, amelyik nem ismeri el e jogun­kat.

Másutt, a mi mostani demokratikus hatalmunk képviselői által is demokra­tikusnak nevezett országok egy részé­ben van ilyen jog. Már ebből is kitűn­het, hogy a demokráciák többfélék le­hetnek, s az iskolában is tanultunk „rabszolgatartó demokráciáról” meg más ilyesmikről. Akik tehát ma azt mondják nekünk – sokan, sokfelé mondják –, hogy a demokrácia szó mel­lé nem lehet jelzőt tenni, mert a de­mokrácia az csak demokrácia, azok nemcsak meg akarnak téveszteni ben­nünket, hanem olyan hülyéknek is néz­nek, akik az érettségi után még a téte­lek címeit is elfelejtik.

Elismerve, hogy nálunk demokrácia van, meg kellene hát vizsgálni köze­lebbről, miféle.

Hogy jogállam vagyunk, ez azt jelen­ti, hogy jogrendszerünk minden ma­gyar állampolgárt egyaránt megóv at­tól, hogy személyes, alkotmányban le­fektetett szabadságjogait az államhata­lom csorbítsa. Fontos dolog ez is, de hogy jó-e, és mennyire jó, attól függ, miféle jogokat biztosít a polgár számára az alkotmány. Mert ha keveset, akkor ez az államnak becézett erőszakszerve­zet a jogállamiság teljes önérzetével gá­zolhat át rajtunk.

El kellene hát olvasni az alkotmányt is. És elgondolkodni azon, miért hall­juk unos-untalan, hogy itt, ott, amott, mindenütt „joghézag” van. Lehetnek joghézagok egy jogállamban? S mennyi és mekkora? Meddig?

Persze, kinek van ideje elolvasni azt az alkotmányt, s azon töprengeni, mi az, hogy demokrácia, jogállam. Infláció van és egyre szűkülnek a kereseti lehe­tőségeink; hogyan tudhatnánk ilyesmi­vel foglalatoskodni, miközben egyre többet kell. dolgoznunk és futkosnunk a munkaalkalmak után?

Ez van.

OLVASÓLÁMPA

SZEPES ERIKA

A képek és hangulatok költője

Labancz Gyula: Megcsendülő fehér avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot

Szeretem azokat a címeket, amelyek elő­re utalnak az általuk megnevezett könyv tartalmára, jellegére. Érdeklődve vet­tem hát kezembe a kétrészes címmel el­látott kötetet. Számomra a Megcsendülő fehér egyértelmű színesztéziás kép, fő­ként a századforduló tájékán élt imp­resszionisták, dekadentisták, olykor a szimbolisták kedvelt költői eszköze. A cím másik fele, a nyílt Krúdy-utalás a nagy írón és művein kívül valamiféle századfordulós, századelős, szecessziós hangulatot ígér – már a kalendárium szó is kissé ódon, patinás zengésű mai nyel­vünkben. Ezért tehát a kötettől valami­féle fin de siécle-hangulatot, impresszio­nista képeket vártam. A cím nem csa­pott be. A kötet látszólag két világra bontható: egy képekből összeálló, vala­miféle álom és ébrenlét határán mozgó világra, amely éppen a képek sokfélesé­ge miatt nem homogén; mozaikszerű vagy még inkább kaleidoszkópszérű. A másik világ a hangulat világa, amely ke­serűségével, fojtottságával, időnként erősebb hangütéssel, robbanó indulata­ival egy állandósult, rossz kedélyállapot­ra, közérzetre vall.

Nézzük, mennyiben különül el ez a két világ, avagy mennyi kapcsolat van köztük?

Labancz képekben beszélő költő. Nem gondolatsorokat közöl, hanem ké­pekbe foglalja érzéseit, észleleteit, pil­lanatnyi állapotát; a világ egésze képek­ben tárul fel előtte. A képszerű fogal­mazásmód a költői kifejezés egyik leg­fontosabb eszköze, egy jól megválasz­tott kép terjengős körülírásokat, sőt olykor egész verseket is helyettesíthet. Labancz képeinek legfőbb jellegzetessé­ge, hogy megszemélyesítések, bennük és általuk az élő és élettelen világ között teremt állandó kapcsolatot, jelzi egy­másra utaltságukat, együvé tartozásu­kat. „Mielőtt kipottyan, tüskéből ka­csint rám a gesztenye” – mondja, és azonnal látjuk a szúrós burkából kikan­dikáló, gyönyörű termést, amely a megszemélyesítő „kacsint” ige révén a költő – és ezzel együtt az olvasó – cin­kosává, barátjává válik. „Fölveszi posta-kék gallérját az alkony” – a kép több­szörös megszemélyesítést tartalmaz: az öltözködő alkony a mondatot uraló megszemélyesítés, de a „posta-kék” jelző – egyedi szóképzés – még egy másik megszemélyesítő képet is felidéz ben­nünk: a munkában elfáradt, az alkonyi hűvösben magára fázósan köpenyt te­rítő postás ruhájának színe a kék, így magunk előtt látjuk pusztán a jelző se­gítségével a másik képet is.

Nemcsak az alkony, de hajnal is szép képre ihlette – szintén egy meg­személyesítéssel: „Benyúl, végig tapo­gat lombok közt éles fényével a hajnal.” E kép hangulata nem tartozik a kelle­mes szférájába: egy motozó, nyomozó, gyanakvó cselekvést tulajdonít a szok­ványosán kedvesnek, szépnek ábrázolt hajnalnak, pusztán az igék megválasz­tásával (benyúl, tapogat). Nem véletlen a képnek a negatív hangulat felé tolása: a versben később III/III-as ügynökök is szerepelnek.

Van másik ilyen fenyegetővé tett ha­sonlat-képe is: nála a csírázó hagymafej „agyarasodik”: az ártatlan növény ve­szedelmes állattá válik – az összehason­lítás alapja a nyelv önkéntelenül meg­személyesítő fogalmazása, miszerint a hagyma gumóját fejnek nevezi. Nem­csak metaforaszerűen összevont hason­latai vannak, hanem mondatokban ki­fejtett megszemélyesítései is, közülük az egyik legszellemesebb: „A szél nyalóká­nak nézte a havas sarki kresztáblát” – az ötletet a behavazott, fagyos tábla és a pálcikás fagylalt összekapcsolása szül­hette. Alaki hasonlóságon alapul a kö­vetkező találó, mulatságos kép: „a Ba­laton Európa széttaposott lúdtalpbetét­je”. A halak mozgásának nyoma a vízen egy emberi cselekvést beemelő megsze­mélyesítéssel gyönyörű képpé válik: „Víz, víz, írnak rád a halak.”

Ám nem minden képe ilyen egysze­rűen áttekinthető, közülük igen sok összetettsége miatt nehezebb gondolati műveletre kényszeríti az olvasót. „Hűvösödik, megrázza magát a hegy, néma alkimista.” A hegy azonosítása egy al­kimistával elliptikus úton történik: a hegy belsejében rejtőző ásványok keve­redhetnek, az ütéstől összezúzva, összerázva, mintegy lombikban, így a hegy első szinten egy lombik tulajdon­ságait viseli, második szinten a lombik élő tulajdonosáét, a fázó alkimistáét.

Mindezeket a képeket a versekből ki­emelve elemeztem, ám ezzel nem za­vartam meg sem a versegész, sem a kép jelentését, mert – mint a bevezetőben említettem – Labancz verseiben a ké­pek nem alkotnak logikai láncolatot, nem egymásból következnek, mégcsak nem is azonos jelentéskörből származ­nak. Mozaikdarabkák, szépek, találóak, szellemesek, hangulatosak – ameddig az átláthatóság, az érthetőség szintjén mozognak. A századfordulói irányzatok képei általában ilyenek, így a színesz­téziás félcím sugallta igénynek e tiszta képekkel eleget tesz Labancz. A képal­kotás módja, a megszemélyesítés mint­ha későbbi forrásokból eredne, József Attila és Kassák képei élnek gyakran a megszemélyesítő hasonlatokkal, képek­kel. De a képek sugallta hangulatok, áttűnések inkább mutatnak korábbi előzményekre.

Labancz a kötet szövegeiben azonban követ egy másik képalkotó módszert is: az asszociációkon alapuló képkialakí­tást. Ennek példáját is József Attilában látja, idézi is őt, igaz, olykor csupán foszlányidézetekkel: „költészet maga” – hiányzik előle a közismert (sőt közhellyé koptatott) „költő vagyok, mit érdekelne engem”, olykor azonban továbbgondol­va, parafrazálva: „»márna már« – leg­alábbis az elme – nem hasad tovább, Jézus (így!) Attila”. Az idézet eredetije a híres-szép Altató: „Szunnyadozik a szé­ken a kabát… márna már nem hasad tovább”: József Attilánál a kabát hasad, az őt idéző Labancznál az elme – vissza­utalással a tudathasadásban elhunyt Jó­zsef Attilára –, majd a költő Jézussá ma­gasodik egy névcserével.

József Attila emlegetése Labancznál nem a kötelező bálványimádás, hanem jelzése annak, hogy valami lényegi dol­got tanult József Attilától. Ez pedig a képalkotás József Attilánál gyakori módszere, sajátos képszerkesztő techni­kája. Am József Attilának még a legin­kább szabadasszociációs típusú versei, képei, a Medáliák ciklus darabjai is a költő élményvilágát, gondolkodásmód­ját, képszerkesztő technikáját ismerve, ha nem is könnyedén, de felfejthetők, homogén rendszerbe illeszkednek, és egy-egy versen belül megmaradnak a valóság egy meghatározott szeleténél. (A híres „Borostyánkőbe én be nem fagyok” kezdetű vers képsorainak kulcsfogalmai a hideg és a meleg; e köré szerveződik a vers egésze, az öre­gek melengetése.) Labancz viszont Jó­zsef Attila költői asszociációs módszerét mintha keverné a Szabadötletek jegyzéké­nek pszichoanalitikus célra készült, pa­tológiás, művészileg nem rendezett kép- és gondolatfűzésével. Ebből a két igen különféle anyagból – művészileg megter­vezett asszociációs kép, illetve analízisben született patológiás szabadasszociációs halmaz – keveri saját szabadasszociációs verseit. A módszer eredménye: sorokra-mondatfoszlányokra-képelemekre széteső szöveg nem vers, amelyet éppen mert a képek nem logikailag illeszked­nek, nem oksági viszony szerint követik egymást, bárhol el lehet kezdeni, bár­hol be lehet fejezni, lehetne a vége az elején, az eleje a végén, de akár a kö­zepén is.

Az ilyen típusú, képelemekre széteső szöveg mintapéldája az Álomvers-változat, amely ugyan utal címében az álmok szürreális képsíkjára, látszólagos logi­kátlanságára, ám egy álom ilyen mó­don történő rögzítése csak emlékeztető lehet egy beszélgetéshez, netán egy analízishez, de nem igényelheti a mű­vészi megformáltság szerinti megítélést. Az Álomvers-változat első négy sora két soronként ad összetartozó képet, ám ez a két kép egymáshoz nem kapcsolódik. A további sorok mind önállóak, semmi­hez nem tartoznak, és még önmaguk­ban sincs mondatszerűen szerkesztett alakjuk – elsuhanó képek –, valóban álomképek. Ezek a sorok már egészen fellazított formák, verstanilag amúgy is szabadversek, de már a grammatika korlátait is áttörik. Ez a grammatikai fellazultság igen sok fokozatban jelent­kezik: a legfeltűnőbb és még jelentéssel bíró eszköz a nominális szerkesztés, az igék hiánya. Egy képekben gondolkodó költőnél ez könnyen érthető. Állóképe­ket rögzít, megállítja, sőt kiküszöböli az időt. „Matatok, porsörétes sötét, áram­teli kapcsoló, hűs pókhálófátylas fal, felfüggesztett vadásztrófea.” A Rabséta egésze túlnyomóan nominális, a Hiány­zó napjai miatt versnek az a része, amely megformálja a horgász alakját, a moz­dulatlan-időtlen várakozást, szintén ige nélküli. A Találkozás régi cimborával időt­len emlékképek felsorolása, melyben az igétlenség valósítja meg az időtlensé­get. A fellazultság következő fokozata a szórend felborítása. Talán az archaizáló szándék, talán a régi magyar nyelvre emlékezés, de talán csak a nyelv köte­lékeitől eloldás kedvéért születhetett meg a következő mondat: „hisz oka nem kevesebb dicsérni az Urat, mint káromolni.”

A nyelv és a stílus ilyen felborításai még lehetnek funkcionálisak, értelmez­hetők. De tétován állok szemben azzal a jelenséggel, hogy Labancz mellőzi a határozott névelőt: „nem árt tudni, tér használata kötelező”; „…villám-finánc- lábat sejtve kutatja várost végig fürge ujjaival a szél.” Vajon miért hiányzik a tér, illetve a város szavak elől a névelő? Mégcsak metrikai szabály sem kény­szeríti rá, szabadversről lévén szó.

De mindezek a grammatikai lazasá­gok nem olyan bántóak, mint a túlon­túl sok képi ötlet egymásra torlódásá­ból keletkezett képzavarok. Miként le­het az, hogy a költő, aki egy gyönyö­rűséges képben a teáskannát „dübögő gőzelefántnak” láttatja, még ugyaneb­ben a versben a következő, a képzavar­tól teljesen értelmezhetetlen szakaszt „komponálja” össze: „Por szemez, lombjukat vesztett pezsgős üvegek közt saját gravitációs fókuszába döf az arc­csősz szemüvegpálca”. Elképzelhetet­lennek tartom, hogy tisztán lássa a ma­ga fogalmazta képeket, hiszen úgy montírozódnak egymásra ezek a láto­mások, mintha egyazon filmkockára hat-hét képet fotóznánk rá: egymást kuszáló-elfedő vonalakat, foltokat ka­punk. S azért fáj a szívem ezek miatt a képzavarok miatt, mert Labancz Gyu­la rendelkezik a legritkább költői adott­sággal: a képalkotás és az asszociáció képességével. Aki „akupunktúrára ki­pontozott kekszet” lát, félelmetesen tiszta képet: egy ártatlan-közömbös élelmiszer lyukaiba belelátja a betegsé­get és az azt gyógyító, lyukasztó tűt, annak vigyáznia keli képei tisztaságára. Saját költészete és az olvasó érdekében.

S most lássuk a köteteim sugallta má­sik világot, a Krúdy idézte szecessziós, nosztalgikus, fájdalmas-szép hangula­tot. Kapunk-e ízelítőt belőle? Úgy tű­nik, a Krúdy-előrejelzés szándékolt el­lenpont. Labancz világa sötét, nyo­masztó, ebben a világban „csikkszedő baktat, döglött hal: nikotinkátrányos szipkát sodor partra az enyészet”, „teszi dolgát a III/III-as szálka, megnevezhe­tetlenül sötét kockáit tölti ki hátam mö­gött a Fehér Ház”; „…törvény jövőide­jű szelleme a múlt, s a szegénység a legdrágább szajha”. „Út az, ami haza­vezet; / hazád ott, hol arcodnak –, / (aluljáróban egy ember / – harmonika- stelázsi – / saját térfogatát nyújtja)” – és sorolhatnánk a sötétnél sötétebb ké­peket. S a tömör összegzés: „Ki anyai ölben hűlt helyét leli, / halálán van az a nemzet.” Ez a nemzet rabságban tart­ja gyermekeit: „minden álom börtönvi­selt álom”; a rabság kiterjed az egész világra, nemcsak az emberekre, rab az állat: „Halászháló – börtönrács”; és rab a növény: „Tuskés-zárójelből megszö­kik a rózsa.” Mindebből támad a felis­merés: „muszáj világgá menned”. De Labancz Gyula nem a feladat elől elfu­tó egoista lények közül való. A sötétnek látott világban számára világító eszmék, etikai parancsok mutatnak utat; ezek az eszmék együtt szerepelnek a Vers-klip-ben: „hit, nem és haza”. S bár eti­kai parancsa mindenkihez szól: „Légy az, akivel hazugságot, hitványságot lep­leznek”, azt is felfedi, hogy az etikai tartás nem önmagából, nem önmagától való, hanem annak a közösségnek az adománya, amelyben él. Talán egyik legszebb képében vall erről: „Mint egy üvegfúvó / szavam / szátok / poháron maradt formájától / tökéletes”.

Krúdy módján átpörgetem még egy­szer a kalendáriumot, azaz Labancz Gyula füzetnyi kötetkéjét. Újra megkap a képek lendülete, szépsége, az asszo­ciációk gazdagsága, a költői személyiség tisztasága. S úgy döntök: megírom La­bancz Gyulának, hogy ritka költői adottságai vannak, és sokszor igen jól él velük. És hogy telitalálatnak tartom a címválasztást. A képek és a hangulat egyaránt utal a krúdys századelőre, méginkább talán a századvégre, s hogy a századvégi eszközöket modern tarta­lommal tölti meg: képeiben mai tár­gyak élnek, hangulataiban mai érzések rakódnak rá a fin de siécle dekadenciá­jára, így keveredik a múlt század végé­nek szelídebb világfájdalma a mi szá­zadvégünk apokaliptikus vízióival. És úgy döntök: megírom azt is, ami nem tetszett. Nem akarok tiszteletköröket róni Labancz Gyula előtt. Ennél többre becsülöm. Szeretném közelebb hozni az olvasóhoz. Szeretném, ha mindnyájan figyelnénk rá, ha sokan meg akarnánk érteni. Megérdemli. (Z-füzetek/59)

CSŰRÖS MIKLÓS

Két Jókai, egy Mikszáth

Jókai Mór: A Damokosok (Unikomis Kiadó),
Jókai Mór: Szomorú napok (Unikomis Kiadó),
Mikszáth Kálmán: Boldog Nógrád vár­megyeiek! (Mikszáth Kiadói Kft.)

Az életmű gyűjteményes díszkiadásá­nak Lukácsy Sándor szerkesztette soro­zatában ez a 14. kötet. 1883-ban kelet­kezett a regény; Jókainak Erdély és a székelység iránti tartós érdeklődését példázza, folytatása és kiegészítése töb­bek között az Erdély aranykora, a Török világ Magyarországon, az Egy az Isten, a Bálványosvár alkotta laza ciklusnak.

Cselekménye a 17. századi erdélyi történelemhez kapcsolódik, a II. Rákó­czi György elhamarkodott lengyelorszá­gi hadjárata utáni években játszódik (1657 és 1660 között). A végső vereség előtt a fejedelem eliszkol. Kemény Já­nosra bízza csapatait, azokat a tatár kán elfogja, Krímiába hajtja őket gyalog, a „legaljasabb rabszolgamunkára” fogja, „etetve moslékkal, traktálva korbáccsal, s iszonyú váltságdíjat követelve értük”. A szamosújvári „diaetán” seregestül fel­vonulnak az asszonyok is, követelve, hogy a fejedelem váltsa ki rabszolgaság­ba miatta került férjüket. Az önző feje­delem ezt megtagadja, sőt más rábízott vagyont is megpróbál eltulajdonítani, ezért a rendek leváltják, és a jó Rhédey Ferencet választják meg helyébe.

Jókai A magyar nemzet történetében bő­vebben, de nagyjából így írja le annak a történetnek a hátterét és magvát, amelyet A Damokosokban regényesít és legendásít. A regény egyik főhőse Damokos Tamás székely főkapitány, aki a krími tatárrabságban emberpróbáló szerelmi kísértéssel küzd meg: rabtar­tójának felesége, Kaimé úgy akarja el­csábítani, mint Putifárné Józsefet. Ami­kor kiváltják, párbajban megöli a nála jóval nagyobb termetű, otromba Buzdurgánt, a párbajt eldöntő kardcsapást azóta is Damokos-vágásnak hívják.

Legalább ilyen emlékezetes regény­hős Czirják Boldizsár hadnagy, a „csernátoni ezermester”, aki a gyapotter­mesztés magyarországi csődjét meg a jak-tenyésztés nehézségeit ábrázoló, swifti gúnyra emlékeztető példákkal él: „Mit kell tenni? Desztilláltatni a kútvizet, s aztán egy angollal (Mr. V.) jégké­szítő gépet állíttatni fel; s akként min­dennap lepárolt és jégbe hűtött vízzel traktálni meg a jakokat, hogy százréte­gű pacal-aszályt ne kapjanak.” Úgy tű­nik föl, hogy Jókai akár Kemény Zsigmondnál, akár későbbi követőinél messzebbre jutott el a különféle „ködké­pek” felismerésében és leleplezésében.

*

Jókainak kevéssé ismert fiatal kori re­génye a gyűjteményes díszkiadás 47. kötete. A Szomorú napok az 1831 tava­szán támadt kolerajárvány emberi ta­nulságairól, társadalomlélektani követ­kezményeiről szól. 1856-ban jelent meg először, de Jókai évekkel előbb kezdte írni. Monográfiájában Nagy Miklós azt a változást emeli ki, hogy a sokáig és nehezen megszületett regény szerzője 1848 és 1856 között Eugéne Sue és Victor Hugó hatásával gyürkőzött; egy­korú (1857) névtelen kritika szerint: „A különféle haláljósló vénasszonyok, gyermektolvajok, házasságtörő nők, négyéves testvérgyilkosok, lelkiismere­tüktől furdalt hóhérok, szökevények, bujtogatók, félvad emberszörnyetegek oly kedélyesen tarka vegyületben váltják fel itt egymást, mintha csak az »új Pitavalt« olvasnék, melyben a legna­gyobb gengszterek élete van leírva.”

A regény eseménytörténeti rétege az 1831. évi parasztfölkeléshez kapcsoló­dik. A kolerajárvány elleni hibás védő- intézkedések és más politikai tévedések miatt felkelés tört ki Zemplén megyé­ben, ennek katonai leverése vérengzés­sé fajult. Nemzetiségi ellentétek is föl­erősödtek, pánszláv izgatok ingerelték egymás ellen a parasztokat és az urakat. Jókai szemléletére és stílusára jellemző módon családi és történelmi tragédiák szövődnek a történelmibe. A Hétfalusy-család végzetéből alakít drámát Jókai, a több nemzedékre kiható átok mítoszá­nak romantikus variációját folytatja. A válság túlélői kiöregednek, a házak pusztulóvá válnak. Még csak kétségbe sem kell esnünk ezen, Jókai akkori szemléletében a pusztulás, a kiveszés szinte természeti tény. „Erdők vadait, mezők madarait ki vehetné számba!” – sóhajt föl fájdalmas iróniával.

A kötethez Gángó Gábor írt tartalmas utószót. Lehetséges olvasatként említi, hogy a regény „a ma is virágzó horror- és a bűnügyi regényre” emlékeztet, kap­csolatba hozza a művet keletkezésének kora büntetőjogi irodalmával. Ám túl­zásnak tűnik föl „a gyermeki nézőpont­ból való visszatükrözés” kifejezés, vagy az, hogy Jókai a morbid-horror motívu­mokkal mintegy feldíszíteni kívánja az elbeszélést. Petőfi és Arany motívum­rendszere, epikus és balladás költészete tanúsítja, hogy egyebek között a hóhér, a holló, az éjjeli viharok, kutyavonítás, a vajákos asszony meg sok hasonló indító és képzettársító elem a kor valóságából került át a költészet szimbolikájába.

*

Eddig is sokat tett Praznovszky Mihály a Nógrád megyében maradt klasszikus irodalmi hagyaték földolgozásáért, ki­adásáért; nevét a Madách-szakirodalom is számon tartja. A képviselő és az író Mikszáth szívesen ajánlott egy-egy mű­vet az ő „szelíd, csendes falujának”, örömmel fordult „szeretett vármegyé­jéhez”. Idevágó elbeszéléseiből tartal­maz tizenhatot a Mikszáth Kiadói Kft. első köteteként megjelent, Praznovszky szerkesztette gyűjtemény.

Az összeállítótól távol áll a lokálpat­rióta kisajátítás szelleme, jól tudja, hogy Mikszáth életművének Szegedhez is, a fővároshoz is bőven van köze, ő természetes gesztussal most mégis a sa­ját megyéjéhez kötődő művekből válo­gat. Aránylag kevéssé ismert szövegeket vesz át Mikszáth műveinek régebbi ki­adásaiból és kisebb részben a kritikai­ból, a Tót atyafiak és A jó palócok agyon­idézett darabjait inkább csak az illuszt­rációk idézik emlékezetünkbe (Karlovszky Bertalan, Vágó Pál, Neogrady Antal festményei). Emlékezetesek a nagymamának tulajdonított pompás mesék (Az ebecki délutánok), kidomboro­dik a válogatásból, mennyire otthon van Mikszáth, ha a vegetatív élet képeit festi, ha gyerekekről vagy állatokról be­szélhet (A gyarmati vásár, vagy gyereket kérek kölcsön, A Fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja, A Szontagh Pál kutyái). Falvak, tájak, arcképek rajzolódnak ki a múlt homályából, boldog, idilli életképek, melyeknek, világában még a babonás rettegés is otthonossá válik, a lánykérés elhúzódása és az apai döntés késlelte­tése humorosan bohókássá (Az én első principálisom).

A borítón idézet olvasható az Igazi humoristák című korai Mikszáth-kötet előszavából. Az író nem azért dedikálja könyvét „szelíd csendes falujának”, hogy ott megvegyék és olvassák, hanem mert ott és tőlük tanulta, ami benne van. „Ha van benne valami érdemes, az az övék.”

Mennyire szabadon?

Szabó Tibor: Szinte szabadon

Szabó Tibor politológus és filozófiatör­ténész, a szegedi Juhász Gyula Tanár­képző Főiskola Társadalomelméleti Tanszékének vezetője. Új kötete 1991 és 1994 között született publicisztikai írásait tartalmazza, rövid, a pillanat he­vében fogant, de a szerző filozofikus világlátásának megfelelően mindig mélységekbe világító széljegyzetekkel követi nyomon a hazai társadalom leg­fontosabb eseményeit. Nemcsak a vas­tagbetűs újsághírekből ismerteket – a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatot, a médiaháborút, a Csurka-botrányt, An­tall József halálát stb. –, hanem azokat a nem szenzációjellegű, ám annál na­gyobb horderejű eseményeket is, ame­lyek sokkal mélyrehatóbban meghatá­rozzák történelmünk alakulását, mint az, hogy éppen kicsoda az ország mi­niszterelnöke. A bosszúvágy és az elné­mulás pólusainak terebélyesedését köz­életünkben, a populista jobboldal indu­latait felszító társadalmi okokat, az ide­gengyűlölet járványát, gazdasági éle­tünk gyarmatosítását, szellemi életünk lezüllesztésének tüneteit.

A szerző előszava szerint gondjaink fő forrása az, hogy „igazán még nem tudunk élni ölünkbe pottyant szabad­ságunkkal”; nem vesszük észre, hogy „a hirtelen szabaddá vált világ csapdá­kat rejteget”. Úgy véli például, hogy életünk azért válik „egyre félelem- és gyűlöletteljesebbé”, mert a politikai pluralizmus „az érdekek összeütközé­sét, ez pedig új és új konfliktusokat” teremt, s a konfliktusok oda vezetnek, hogy „egyre inkább megszáll bizonyos embereket az a gondolat, hogy a má­sikat, az ellenkezőt el kell hallgattatni”. Vagyis: a rendszer jó, csak még mű­ködnek bennünk a régi rossz ösztönök. Szabó Tibor még azt is megérti, „ter­mészetes folyamatnak” tekinti, hogy – „fejlődő ország” lévén – a nemzetközi tőke „modern kolonizációjának” tár­gyává váltunk, csak hozzáteszi: „A cél azonban az emancipáció kell legyen”.

Jómagam – szinte mindenben egyet­értve tünetleírásaival éppúgy, mint job­bító célkitűzéseivel – azt hiszem, a fő gond az, hogy 1990-ben nem a szabad­ság pottyant az ölünkbe, hanem valami más, és máshová: a nyakunkba. S lelke mélyén a szerző is érezhet ilyesfélét, amikor a Szinte szabadság címet adta könyvének. Amelyet a kolofonadatok szerint 100 számozott példányban (te­hát a nyilvánosságból szinte teljesen ki­rekesztve), minden támogatás nélkül, a maga költségén jelentetett meg (ami felér egy kisebb tönkremenetellel). Vi­lágos bizonyítékaként, hogy nálunk van sajtószabadság. Szinte van.

– ii –

SZARKA KLÁRA

A könyörtelen emberbarát

Alfred Adler: Emberismeret

„Az emberismeret alapelvei nem tűrik meg a fennhéjázást és a büszkélkedést. Ellenkezőleg: az igazi emberismeret szerénységre tanít, amidőn rámutat az óriási feladatra, melyen az emberiség kultúrájának kezdete óta dolgozik.” E szavakal vezeti be Alfred Adler Ember- ismeret című könyvét, melyet tulajdon­képpen egyik tanítványa, Broser dok­tor állított össze a nagyközönség szá­mára Adler előadásaiból. A pszichoanalitika klasszikusának 1927-ben keletke­zett, Menschenkenntnis című műve 1932-ben már megjelent Kulcsár István for­dításában hazánkban. Most a kiadó ezt a fordítást az eredeti fordítói előszóval tette közzé újra.

A rövid fejezetekre tagolt, áttekint­hető, logikusan szerkesztett és élvezetes-közérthetően megírt könyv nem­csak amiatt nélkülöz minden pökhendi fennhéjázást, mivel a hozzá nem értő, de érdeklődő nagyközönség számára készült, hanem elsősorban azért, mert Adler tudósi magatartása nélkülözött minden effajta ellenszenves momentu­mot. Adler olyan normális volt, hogy az már furcsa is egy pszichológustól. Amit ő akar, nagyon is egyszerű, ám nehéz dolog. Megismerni az emberi jel­lemet a maga teljes mélységében és bo­nyolultságában, hogy jobbá tegye azt. Jobbá azért, hogy az egyes emberek is boldogabbak lehessenek, de főként azért, hogy egymásnak se ártsanak minduntalan. Közhelyszerűen hangzik törekvése: ha az emberek jobbak, a vi­lág is sokat javulhat.

Adler olyan öntudatlan lelki prakti­kákat leplez le, amilyenekkel magunk is lépten-nyomon találkozunk, jellem­rajzaiban magunkra ismerhetünk, ha elég bátrak vagyunk hozzá. Megmutat­ja azt a sok fölösleges és szomorúságot okozó indulatot, tettet, amelyet ma­gunk és embertársaink iránt táplálunk, teszünk, és melyeket elhazudunk ma­gunk előtt. Ahogyan ő nevezi, a „lelki szerv” működését vizsgálja, melyet tá­madó, elhárító és biztosító, védekező szervnek ír le. Működése örökösen vál­tozó – ez adhat némi okot az optimiz­musra –, ám ezt a mozgást, változást szerinte mindenkinél egy bizonyos cél határozza meg, méghozzá olyan cél, amelyik már az emberi élet nagyon ko­rai szakaszában, akár a csecsemőkorban kialakulhat. Sok minden befolyásolja, színesíti a célkitűzést, amelyre az egyén az életstratégiáját kidolgozza: a kultúra, amelyik körülveszi, a család, a tágabb környezet. Minden ember csecsemő­ként a fogyatékosság, tökéletlenség ér­zését éli át szüntelenül. A gyermek ál­landó harcban áll a környezetével, a világgal; kérdés az, hogyan képes ezt a harcot megvívni, és milyen tanulságo­kat szűr le ezekből a korai tapasz­talatokból a maga számára.

A szükségszerű fogyatékosság, töké­letlenség, kicsiség érzését igyekeznek megszüntetni az emberek, ki így, ki úgy: hatalomra törekszenek a külvilággal szemben, kompenzálják a saját tökélet­lenségüket, esetleg túl is kompenzálják. Adler szerint minden közösségellenes magatartás, minden túlzott egoizmus mögött a gyermekkori fogyatékosságér­zés valamilyen rossz irányú feldolgozása bújik meg. Egyszerűbb képlet az önző, a mindig előtérbe tolakodó, magát a való­ságosnál fontosabbnak, értékesebbnek feltüntető típus, ám hasonló indíttatású az a túlzottan szerény, a világ gondját látványosan a vállán cipelő, szendén szenvedő is, akiért könnyes szemmel aggódik hálás környezete. Hiszen a cél­ját mindkettő eléri: mindig velük foglal­koznak, a nem mindennapiak között tartják számon őket.

Egészen meglepő, hogy mennyi ön­tudatlan ravaszságot eszelnek ki az em­berek, hogy megvalósítsák és megtart­sák azt a stratégiát, amivel elviselhetővé teszik saját magukat és a világot a ma­guk számára. A feledékenység, gondat­lanság, a nem tudatos cselekedetek, az álmok is mind árulkodnak rólunk. Ki ne tapasztalta volna saját gyermekeinél, hogy ostoba képregények hosszú szö­vegeit képesek megjegyezni, a szorzó­táblát pedig alig lehet a fejükbe verni, arra képtelenek odafigyelni. Nem a fi­gyelmükkel van hát baj, csak másra irá­nyítják, mint amire mi szeretnénk, másfelé törekszenek. (Az elfelejtés, a gondatlanság mindig menekülés az adott helyzetből.)

Adler sorra vesz néhány olyan élet­helyzetet, amelyikben nagyobb a veszé­lye a fogyatékosságérzés rossz kompen­zációjának. Nem véletlen, hogy a női egyenjogúságért nyomatékosan emelt szót, hiszen a lányok eredendően hát­rányos helyzete még ma is sok bajt okoz a jellemfejlődésükben. Nehéz a dolguk a másodszülötteknek, egyáltalá­ban a testvérek közötti vetélkedés is rengeteg lelki bajt szülhet. Torzítja a jellemet a túlzottan rideg családi lég­kör: később már semmilyen szeretet és figyelem nem lesz elég a gyermekkor­ban elmaradt gyöngédség pótlásához, de káros a túlzottan óvó és másokkal szemben kiváltságokat biztosító szülői magatartás is: hiszen ők abban a tudat­ban élnek, hogy nekik mindenből több jár, mint a szokásos.

Egyáltalában Adler a legnagyobb hi­bát abban látja, ha valaki többet gondol magára – akár öntudatlanul is –, mint másokra. Ez a magatartás örök kielégületlenséget, szenvedést jelent az em­bereknek, s az ilyenek a környezetüket és magukat is örökösen gyötrik valami­lyen módon. Csak egy példa a sok kö­zül: Adler egyik betege aranyszívű, csa­ládját szerető asszonynak látszott. Gyakran betegeskedett, gyermekkorá­ban is gyönge fizikumú kislány volt, ám annyira aggódott rokonaiért, hogy ha nem pontosan érkeztek hozzá – ő álta­lában otthon volt, mint beteg szinte rosszul lett az aggodalomtól. Hasonló­an aggódott a férjéért, ha az nem a megszokott időben ért haza. Így aztán mindenki mindig rohanva érkezett hozzá, nehogy a jótét lélek fölöslegesen izgassa magát. Az otthon kényeztető, próbák elé nem állító melegéből, a be­tegség sok minden alól felmentő segít­ségével kényszerítette észrevétlenül az akaratát az egész családjára, uralkodott rajtuk.

Az is nyilvánvaló, hogy alternatívák nyújtásával, a már kialakult életmene­tekhez illeszkedve, senkinek sem lehet segíteni, hogy megoldja életvezetési gondjait, hiszen a felkínáltból mindig azt választja majd, ami beleillik a stra­tégiájába. A legtöbb, ami tehető, meg­ismerni a jellemet alakító tényezőket, és az egyén elé tárni azokat: változtas­son, ha tud és akar. A kérlelhetetlen jellemkép ezt a célt szolgálja. Adler so­ha nem mond ítéletet a pácienseiről, ahhoz szerinte senkinek nincsen joga.

A legnagyobb erénynek a közösség­érzés kialakulását és dominanciáját tartja, azt, ami az embereket összeköti, hogy a nagy kulturális eredményeket elérjék. Azt, ami elnyomhatja a min­denkiben benne rejlő fölényre és hata­lomra törekvést. A lélektannak szerinte e közös cél szolgálatában kell(ene) mű­ködnie. Nem véletlen, hogy hajdan épp Adolf Adler és egyebek közt épp ez a könyve volt a pszichoanalízis legnépsze­rűbb képviselője az európai munkás- mozgalomban. (Göncöl Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Az őskönyv címmel különlegesnek szá­mító antológiát adott közre három fo­lyóirat, az Orpheus, a 2000 és a Kalligram, Bashkim Shehu és Krasztev Péter válogatásában és szerkesztésében a Mu­táns könyvek sorozatban. A szokatlan formájú könyv egy frappáns és szá­munkra sokatmondó mottóval kezdő­dik: „…beszéljen az istenadta még egy nyelvet, mert kivel érteti meg magát albánul ezen a világon!” A mai albán elbeszéléseket tartalmazó könyv szerzői közül igazából csak Ismail Kadaré neve ismerős, akinek a közelmúltban egy re­génye, „A piramis” is napvilágot látott magyarul. A kötet címadó elbeszélésén kívül még egy történettel, a „Csador- karaván”-nal szerepel a világhírű író az antológiában. Teodor Keko, aki parla­menti képviselő is, s akinek szakálla igen nagy népszerűségnek örvend, mert a legenda szerint mire megnő, mindig megbukik a kormány, mindkét elbeszélésében ugyanazt az embertelen, magánéletet is szétdúló államap­parátust, az elmúlt negyvenöt évben gátlástalan diktatúrát gyakorló rezsimet bírálja, akárcsak a kötet többi szerzője. Rexep Qosját, a „Töredelmes vallomás” szerzőjét a legnagyobb élő albán stilisz­taként tartják számon. Gyilkos iróniá­val megírt elbeszélésének tanár hősét azért tartóztatják le, mert azt álmodta, hogy letartóztatták. Agim Isakut, aki a „Történet esemény nélkül” című elbe­szélést írta, a mediterráneum leggyor­sabb kezű írójának tartják. Állítólag az­zal a ritka képességgel is rendelkezik, hogy értelmezni tudja a balkáni káoszt. Bashkim Shehunak, az egykori miniszter- elnök fiának három elbeszélését olvas­hatjuk a kötetben, akinek „…gondolatai mindig valahol másutt járnak. A múlt és a jövő miatti szorongását külsőleg jól palástolja félénksége. Belső, lelki tö­réseibe viszont a Balkán összes nyomo­rúsága beleférne” – írja róla kötetzáró rövid, esszéisztikus útibeszámolójában a hosszú évek óta Amerikában élő Fron Nazi, aki a kötet többi szerzőjéről is érzékletes képet fest, miután 1991 de­cemberében hazalátogat Albániába. A remek összeállítású elbeszéléskötetet ki­tüntető figyelmükbe ajánlom.

„Albánia… Albánia… Szememben apró ékszer varázsos tengerek találko­zásában, kíváncsiskodó félszigetek von­zásában, káprázatos történelmek te­nyérnyi tanúja…” Körösi Máriának ott dolgozó férje révén nyílt lehetősége ar­ra, hogy megismerje és felfedezze ma­gának a Balkán szélén fekvő turistapa­radicsomot, s a páratlan természeti adottságú, de roppant szegény ország­ban két nyarat töltve, geográfus lévén, az egyszerű turistánál többet is meglás­son a szinte örökké zöldellő országból. A szkipetárok őshazája, mely az elmúlt ötven évben szinte megközelíthetetlen volt, s hírt is alig hallottunk róla, az utóbbi néhány évben kezdett nyitni a világra. Ez a személyes hangú, renge­teg információt nyújtó „naplólevél”, él­mény- és útibeszámoló is hozzájárul ah­hoz, hogy többet tudjunk erről az ősi kultúrát és hagyományokat őrző, a ci­vilizáció ártalmaitól még szinte érintet­len országról. A Két nyár Albániában cí­mű könyvet a Harang Kiadó jelentette meg, néhány színes fényképpel illuszt­rálva.

Az 1989-ben elhunyt Danilo Kiš, a szabadkai születésű író is a Balkán szü­lötte volt. Életművének kiadását a Pesti Szalon Kiadó vállalta fel, s ennek az életmű-sorozatnak első darabjaként ke­rült a könyvesboltokba a Lant és sebhe­lyek című posztumusz kötet, melyben az 1980-1986 közötti években keletkezett, az író hagyatékából származó elbeszé­lések olvashatók. Danilo Kiš neve már a hatvanas évek óta ismerős a magyar olvasóközönség előtt, hiszen ekkor je­lennek meg művei magyarul is: a „Manzárd”, a „44. zsoltár”, a „Kert, ha­mu”, a „Fövenyóra”, majd a nagy szen­zációt keltő, sokáig a könyvtárak zárt állományában őrzött mű, a „Borisz Da- vidovics síremléke”. Leghíresebb mű­vét, a jugoszláviai Fórum Kiadónál megjelent „A holtak enciklopédiájá”-t is kézbe vehettük. A mostani kis kötet­be gyűjtött öt elbeszélés is e legismer­tebb művéhez kapcsolódik, hiszen eh­hez íródtak, csak valamilyen ok miatt kimaradtak a nagy kötetből. A „Jurij Golec” című, erősen önéletrajzi indít­tatású elbeszélésben tragikus sorsú ba­rátjának állít emléket, akit hiába pró­bált lebeszélni az öngyilkosság gondo­latáról. A címadó elbeszélés, a „Lant és sebhelyek” „nem-fiktív történet”, tény­szerűen ad bepillantást a hatvanas évekbeli belgrádi értelmiség köreinek jellegzetes világába. A „költő” című kis­próza témája a háború utáni Jugoszlá­via kirakatperei áldozatainak sorsa, a politikai üldözöttek világát mutatja be. „A hontalan” című elbeszélésnek két változatát is olvashatjuk a kötetben, melyek témájához az alapötletet Ödön von Horváth, a nyugatra emigrált oszt­rák művész élettörténete, különös ha­lála adta. Az elbeszélések közül az „Adósság” az egyetlen, mely „A holtak enciklopédiája” hét fennmaradt tarta­lomjegyzékének egyikében sem szere­pel. A haldokló adós, aki utolsó órájá­ban mindazoknak az embereknek, kik­kel élete során kapcsolatba került, s akik jó irányba terelték élete folyását, akikre hálával gondol e végső órában is, külön-külön lerója adósságát. Az adós nem más, mint a KiShez legköze­lebb álló íróelőd, Ivó Andric, akinek személyében egyúttal Kis is elkészíti a maga erkölcsi egyenlegét. Az elbeszélé­sek sorát két, eredetileg cím nélküli kispróza zárja a varázslatos helyről és a legrondább patkánylyukról. A soro­zatnyitó kötet végén az elbeszélésekhez írt jegyzeteket olvashatjuk Mirjana Miočinović tollából, az életmű jobb megér­téséhez való hasznos kalauzként.

Kánaáni történetek címmel néprajzi, szociográfiai forrásműként is értékes, saját kezűleg lejegyzett, vagy hangfel­vételen rögzített önéletrajzokat, vallo­másokat tartalmazó dokumentumköte­tet adott ki az újvidéki Fórum Könyv­kiadó. Az egykori Délvidék – a Bácska, a Bánát és a Szerémség – az ország egyik leggazdagabb éléskamrája volt, valóságos Kánaán, ahol magyarok, szerbek, bunyevácok éltek együtt rájuk kényszerített változó hatalmak, változó határok, változó pénznemek, világhá­borúk közepette, falusi élet- és sorskö­zösségekben, szolgamód s nyomorúság­ban. Öt idős, a háborúk frontjait is megjárt parasztember létért való küz­delméről tanúskodnak a sorok. Sokgyermekes béres- vagy zsellércsaládok gyermekeiként szolgának szegődtek, s bármennyit dolgoztak is maguk s csa­ládjuk sorsának jobbrafordulásáért, csak öreg korukra sikerült valamicskét gyarapodni, valamivel jobb létet terem­teni. Bár életútjaik másként alakultak, többségük megmaradt földművesnek, s mindannyian szegény embereknek.

Versantológiát adott közre az Ungvár-Budapest székhelyű Intermix Ki­adó Fodor Géza összeállításában, Nézz tö­retlen homlokomra címmel. Ez a kötet a Kárpátaljai Magyar Könyvek 52. da­rabja, és a benne szereplő alkotók va­lamennyien egy emberöltővel ezelőtt a hatvanas-hetvenes években kezdték költői pályafutásukat az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének irodalmi körében, s először az Együtt című gép- iratos egyetemi „folyóirat” lapjain, majd a Kárpáti Igaz Szó című napilap­ban publikáltak, s megalakították a Forrás Stúdiót. A háború után értelmi­ségében is tragikusan megfogyatkozott kárpátaljai magyar közösség gondjait felvállalva egy maroknyi csoport hozzá­fogott, „hogy elvégezze a máshol és máskor több száz nemzedékre szánt fel­adatot: eljuttatni a kárpátaljai magyar­ságot a szóbeliségtől az irodalomig; a hamis próféták szavától saját visszahallható szavukig”. S. Benedek András elő­szava vázolja fel a Forrás Stúdió törté­netét, melyet a kötet második felében korabeli dokumentumokból összeállí­tott válogatás tesz teljesebbé. Balla Gyula, Balla Teréz, Dupka György, Fo­dor Géza, Füzesi Magda, S. Benedek András, Vári Fábián László és Zselicki József, a Forrás Stúdió volt elnöke sze­repel szerzőként ebben a több mint ne­gyedszázados késéssel megjelent – meg­jelenhető – első közös versantológiá­ban.

„Nálunk a zubbony nem kényszer, hanem becsület és dicsőség dolga. Láb­hoz tett nyelvvel várjuk a fejleménye­ket.” „Két hetünk van, hogy megtanul­junk víz alatt élni.” „Kisegítjük egymást a szocializmusból.” „Idei életszínvona­lat ráfizetéssel cserélnénk tavalyira.” „Ami késik, az nem az áremelés.” „Visszatérnek az illegális idők.” Ilyen és ehhez hasonló fejezetcímek alatt gyűj­tötte össze Katona Imre 1945-től máig, pontosabban 1994 májusáig politikai vicceinket, évenként csoportosítva őket a Móra Kiadó újdonságában. Legújabbkori történelmünkkel szembesülhe­tünk a viccek görbe tükrében, s jót mu­lathatunk ma már azokon a helyzete­ken is, amelyeket sokszor fogcsikorgat­va éltünk meg, anno… vagy már el is felejtettünk, s a viccek idézik fel emlé­kezetünkben.

Hiába, ahogy a könyv címe is mond­ja: A helyzet reménytelen, de nem komoly.

(emmi)